Magyar titkok: Regény (1. kötet) - 07

megbotlott a göröngyös úton, míg a másik nagyon is lassan lépegetett,
minek következtében mind a kettő mindig meglehetősen egymás mellett
maradt. Az egyik tehát rohanva, s a másik fontolva haladó, gondolám
magamban és figyelmezni kezdék szavaikra, lépéseiket illő távolban
követve.
– Barátom, – így szóla az, ki minduntalan megbotlott, – hiába törekszel
engem becsületes szándékodról meggyőzni.
– De kérlek, hallgass meg legalább.
– Ugyan minek? Hiszen tudom, mit akarsz mondani. Okaitokat minden ember
ismeri.
– Tehát czáfold meg állításomat.
– Ugyan minek? Hiszen a többség úgy sem hiszi okoskodásidat.
– Te tehát azt hiszed, hogy bot nélkül is kormányozhatni a parasztot?
– Nemcsak ezt hiszem, hanem egyenesen azt állítom, hogy bottal csak
rontani lehet és javítani épen nem.
– Furcsa vagy te, barátom, hiszen egyszer saját szemeimmel láttam, hogy
inasodat megverted.
– Igaz, de ebből épen nem következik ám, hogy helyesen cselekedtem. A
mire egyes ember indulatának heve által ragadtatik, annak gyakorlására
nem kell törvény által is engedelmet adni.
– Engedj egy kérdést, barátom.
– Tessék.
– Köteles-e a gyermek szüléinek szót fogadni?
– Igen.
– Hátha lopást vagy gyilkosságot parancsolnak neki?
– Akkor – akkor nem tartozik nekik engedelmeskedni.
– Miért?
– Miért?! Mert ez rossz tett.
– Úgy! És mikép birja a gyermek megitélni, hogy jót vagy rosszat
parancsoltak-e neki szüléi?
– Nem tagadom, hogy ez kissé bajos; de mire czélzasz e hasonlítással?
– A műveletlen ember itélőtehetsége is csak olyan, mint a gyermeké, s
így erőszakos eszközt is kell ellenök használni, ha boldogulni akarunk
velök.
– Oh, barátom, már ebben csakugyan szerfölött csalatkozol! Ez egészen
más.
Ily hangon huzamosb ideig folyt még e vita, s én már unni kezdém az
egészet, mert többszöri tapasztalásból tudám, hogy a rohanók és fontolók
soha nem szoktak egymás okainak engedni, habár bensőleg meggyőződnek is
azok igazságáról.
Már épen más ösvényre akarék térni, midőn oly nevet monda ki a fontoló,
mely egész kiváncsiságomat ismét fölébreszté. Így szóla ugyanis
társához:
– Már bocsáss meg, barátom, de ti mindenesetre következetlenek vagytok,
s tetteitek többnyire merőben ellenkeznek szavaitokkal. Ti, például,
minden megyegyűlésen titkos szavazást sürgettek, s tisztújításon mégis
ellenzitek gyakorlását, mert féltek, hogy méregdrágán vásárlott
embereitek által cserben hagyattok; ti a nemzeti szinészet pártolásáról
csevegtek, s magatok még országgyűlés alatt is német szinházba jártok,
vagy német és franczia táncz által könnyítitek a haza gondjaitól
megnehezült fejeiteket és e haszontalan mulatozásra sok ezret szórtok
ki, míg a közhasznú vállalatokat fillérrel sem pártoljátok, s azok
előmozdítására csak másokat szólítgattok föl; ti a magyar nyelv mellett
legnagyobb indulatossággal harczoltok, fényesnél fényesb szókkal, s
magatok még tanácskozási termeinkben is többnyire németül csevegtek
egymással; ti a főnemességet úton-útfélen korholjátok, s mégis majd
kibútok bőrötökből a nagy öröm és elragadtatás miatt, ha valamelyiknek
társas körében herbatét szörpölhettek és a tejszínes hölgyekkel
kártyázhattok; ti az egyházi jószágok világiasítását ugyancsak
sürgetitek! de bezzeg szívesen ültök a vendégszerető egyházi férfiak
asztalához; te magad pedig, ki annyira pártolod a nemzetiséget és annyit
beszélsz a németek ellen, íme, most Börger Lenkét akarnád nőül venni, ki
egyetlen szót sem tud magyarul! Elek, illik-e ez?
– És ugyan mért ne illenék?
– Hogyan?!
– Többi vádjaidra nem tartom érdemesnek a választ, s nincs is most
kedvem hosszú politikai értekezés elmondására; az utolsóra nézve azonban
azt mondom, hogy én a szép Lenkét szeretem, s legyen csak nőmmé,
fogadom, hogy rövid idő alatt megmagyarosítom, s így nemcsak szívemnek,
hanem még nemzetiségünknek is szolgálatot teszek.
– Oh, barátom, nagyon csalatkozol! Száz esetet tudok én, melyben a
legderekabb magyar embert is elnémetesíté a német asszony.
– Úgy mind a száz férfi gyáva volt!
– Majd elválik! Hát mikor lesz már a menyegző?
– Bár rég átestem volna már rajta! De egy fiatal báró édeleg a lyány
körül, s ez annyira hizeleg hiúságának, hogy ajánlatimra nem igen akar
hallgatni.
– Báró?
– Igen, Dalmer báró.
– Nem ismerem.
– Porosznak mondja magát, igen bőven költ és mindennapos a háznál.
– Már úgy csakugyan nehéz lesz állásod.
– Annál édesb lesz a diadal.
– Ha – lesz!
– Barátom, a valódi férfi soha nem retten vissza az akadályoktól.
– Hah, barátom, tekints csak oda!
– Semmi különöst nem látok.
– Dehogy nem! Íme, így dolgozik a műveletlen paraszt, midőn botot érez
közelében.
Előttünk napszámos tótokat pillanték meg, kik vetélkedő szorgalommal
dolgoztak s néha félre tekintének a fölvigyázó botjára.
Elek közönyösen szóla:
– Bizonyosan bot nélkül is dolgoznának.
– Fogadjunk, hogy nem.
– Nem bánom.
– Tíz aranyban.
– Áll.
Most magához szólítá Elek barátja a felvigyázót s e szókat mondá neki:
– Barátom, mi ketten bizonyos fogadást tettünk, melynek végrehajtásához
megkivántatik, hogy maga innen távozzék s csak két óra mulva térjen
ismét vissza. Itt van e szolgálatért öt forint. De mondja meg a
napszámosoknak, hogy két órára távoznia kell a városba.
Néhány igen gyönge ellenvetés után megegyezett a fölvigyázó, mert hiszen
a mai világban ugyan kit ne lehetne megvesztegetés által kötelessége
ösvényéről eltávolítani! Távoztakor hangosan mondá a napszámosoknak,
hogy szorgalmasan dolgozzanak, mert csak két óra mulva térhet hozzájuk
ismét vissza. Ezután távozott s a két férfi a közeli bokrok mögé vonult,
míg én, szinte közel hozzájuk, egy magas fa alá heveredtem.
Alig tünt el látkörünkből a fölvigyázó, azonnal igen furcsa látvány
kezdett előttünk kifejleni. A napszámosok letevék terhöket, nagyokat
nyujtóztak, még nagyobbakat ásítottak, fejöket vakarták, pipájokra tüzet
csiholtak, leguggoltak, tüzet élesztettek a földön, burgonyát kezdének
sütni és lassanként igen mély s alkalmasint szerfölött érdekes
beszélgetésbe merültek a tűz körül.
– Enyim a tíz arany!
– Nem tagadhatom.
– Meg vagy most már győződve, hogy bot nélkül…
– Ez semmit nem bizonyít, valamint egy fecske még nem jelent nyarat.
Most ismét heves vitát kezdének a tüzes politikusok, én mindazonáltal
csak ezt gondolám magamban: jó urak, valóban mindketten csalatkoztok. Az
emberben mindig tisztelni kell az emberiséget, de azért minden ember
iránt egyenlő bánásmódot gyakorlani csak akkor lehetne, ha mindnyájan
egyenlő felfogással birnának; ezt pedig csak nevelés fejtheti ki
századok alatt. Bizony furcsa! Vannak úgynevezett szabadelméűek, kik a
botoztatást minden kivétel nélkül ellenzik, mondván, hogy azáltal
barommá aljasíttatik az ember. Ej, kedves uraim, ti mondjátok ezt? Ti,
kik embertársaitokat bizonyos czélok elérhetése végett leitatjátok és
azáltal valódi barmokká aljasítjátok?! Ez az igazi bűn, mely szégyent
áraszt a XIX-ik század fölvilágosult szabadelméű hőseire is! Én is azt
hiszem, hogy a botoztatás barommá aljasít, de ebben csak bűnösek
részesülnek: ti ellenben az ártatlan embereket változtatjátok barmokká,
midőn érdekeitek előmozdítása végett barmokká részegítitek őket. És ez
azután vajmi nagy különbség! Kissé kevesebbet kellene tehát most talán a
bot ellen szónoklani, hanem inkább nevelni kellene a népet; ezt pedig ne
várjátok mástól, hanem kezdjétek meg magatok, ti rohanók és fontolók s
ne tegyétek embertársaitokat szándékosan barmokká és gazemberekké, midőn
borral s pénzzel hazudozásra és vérengzésre kényszerítitek őket!
[Illustration: Bottal és bot nélkül.]
E pillanatban lódobogás közelíte a város felől. Föltekintvén, egy díszes
külsejű lovagot pillanték meg, pompás öltözetű csatlóssal; mindketten
egyenesen a vízgyógyintézet melletti major felé vágtattak.
Elek indulatosan szóla barátjához:
– Íme, Dalmer báró!
– Csinos ember!
– Most ismét Lenkéhez siet.
Élesen szemügyre vevém a lovagot s ki képzelheti bámulásomat? Dalmer
báróban – Beattini grófra ismertem!


XVI. Az árvák sorsa.
Beattini és ismét Beattini! Tehát mindenütt és mindig ezen emberrel kell
találkoznom, mindenütt ezt veti utamba a sors? Jól van! De fogadom, hogy
véget vetek gyalázatos mesterségének, bármennyi áldozatomba kerüljön is
e nagy munka. Nagy munka, mondom, mert sokkal könnyebb tíz becsületes
embert megbuktatni, mint egyetlen gazembert hatályosan felelősségre
vonni!
De előbb bizonyossá kell magamat tennem, gondolám s lehetőségig gyorsan
Beattini lakása elé sieték, mert talán rendkívüli hasonlat által
csalattam meg. E gondolat mindinkább nagyobb erőre kezde elmémben kapni,
mert alig merék oly elvetemültséget képzelni, hogy férj azon pillanatban
indulhasson ki ártatlan hajadon elcsábítására, midőn hitvesének alig
hült tetemei koporsóban feküsznek; azon hitvesének teste, ki annyira
szerette őt, hogy miatta férjét elhagyá és meglopá, sőt vallását is
megtagadá s e mellett oly szép vala, hogy a legkövetelőbb férfi vágyait
is tökéletesen kielégítheté. Nem, nem, az emberiség érdekében mondom,
ily elvetemültséget nem merek hinni, mielőtt kézzelfoghatólag nem
győződöm meg igazsága felől. Végre a kapuhoz érvék, de – zárva találám.
Hosszas kopogás után a kertész kiszóla:
– Ki az?
– A gróffal kell szólanom.
– Nem lehet.
– Miért?
– Halott van a háznál.
– Épen azért kell bemennem.
– Nem lehet.
– Fogja e borravalót és bocsásson be.
– Meg van tiltva.
– Csak erre feleljen tehát: itthon van a gróf?
– Igen.
– Igazán?
– Eh, ne faggasson az úr, nem vagyok iskolásgyermek.
E szók után a kertész távozék s most ismét nem tudám, mit kelljen
gondolnom; ámbár az utolsó kitérő válaszból mégis azt kelle gyanítanom,
hogy a gróf vagy a báró nincs itthon s hogy szemeim nem csaltak meg.
Eleinte várakozni akarék, azon határozattal, hogy számadásra vonom őt
visszatértekor; e szándékról azonban csakhamar lemondék, miután
meggondolám, hogy másnap úgyis találkozom vele s addig legalább jobban
meggondolhatom, hogy mikép férhetek biztosabban hozzá; mert, ki ily
elvetemültségre képes fajulni, az bizonyosan nem igen könnyedén hagyja
magát gazságainak hálójában megfogatni.
Utamat tehát folytatám a város felé; azonban alig érék az első házakhoz,
midőn a baloldali első sikátorból egy asszonyt láték kisietni, ki
kezében kosarat vitt, melyben egypár befödött cserépedény volt látható s
kenyér és egy üveg bor. Ezt magábanvéve nem tarthattam volna feltünőnek,
mert alkalmasint férjének vitt ebédet, ki valahol dolgozott; de minél
inkább közelíte az asszony, annál világosabban kezdék vonásaira
emlékezni. Megállék tehát, hogy sejtésem igazságáról meggyőződhessem.
Az asszony közelítvén s rám emelvén szemeit, meglepetés hangján szóla:
– Nagyságos uram! Jól látok-e?
A menyecske valóban jól látott s én sem csalatkoztam. Azon csárdás
felesége volt ő, kinél életem oly nagy veszélyben forgott, alföldi
utazásom alkalmával, midőn a gyalázatos Móricz által elárultattam.
Csodálkozásomból alig birék magamhoz térni s csak e kérdést intézhetém a
menyecskéhez:
– Mit csinál kend Pesten?
– Becsületesen gazdálkodom.
– Talán elhagyta férjét?
– Oh, nem! Ő is itt van. Egy kertben dolgozik s most ételt viszek neki.
Oh, nagyságos uram, azon rettenetes éjszaka óta nagy változások
történtek ám!
– Valóban?
– Most sietnem kell férjemhez, mert az étel elhül; de méltóztassék csak
ott azon vörös kapus házba sétálni egy pillanatra, ott lakunk, úgyis
permetezni kezd az eső. Tüstént visszajövök és mindent elmondok. Csak a
kapu alatt mindjárt az első kovártélyba méltóztassék besétálni. Istennek
ajánlom addig is nagyságos uramat.
A menyecske gyorsan távozott könnyű lépteivel a városligeti kertek felé,
én pedig örömest menekültem az eső elől a közeli vöröskapus házba, mert
valóban kiváncsi valék megtudni, hogy ugyan mi hozhatá az alföldi
csárdást és orgazdát Pestre, hol a hasonló mesterséget gyakorló
nagyszámú czinkosok nem igen örömest szenvedik meg az idegent, ki
keresetöket csorbítani szándékozik.
A kapu alatti első szobába lépvén, meglepetve hökkentem vissza, mert
hirtelen nem birám elgondolni, hogy minek higyjem azon helyet, melyre
ily véletlenül vetődtem.
A szoba meglehetősen nagyocska volt, de butorzata szegényes és a mellett
oly sajátszerű, minőt eddig még nem láttam. Egy ágy, egy asztal s három
szék és egy rozzant puhafa-szekrény semmi különöst nem mutatott; de
annál furcsább volt a szoba egy egész oldalát elfoglaló nyolcz bölcső és
három eszkábázott kis teknő.
Az asztalon nagy zöld tálat láték, mely apró gyermekruhákkal volt tele,
miknek mosása igen nehezére látszék esni egy elhizott vastag asszonynak,
ki beléptemkor igen nyájasan üdvözle szürke szemeivel; mit én azonban
nem igen viszonozhattam az első pillanatban, mert az, mit itt láték,
egész figyelmemet lebilincselé.
Majd valamennyi bölcsőben két kis gyermek feküdt lábbal egymás ellenébe
fordítva s valamint a bölcső azon vége, melyet fejökkel érintének, úgy
párnájok is számozott czédulával volt ellátva; a teknőben csak egy-egy
gyermek feküdt s mindegyik szájába vászondugacs volt tömve, melylyel e
gyermekek magokat mulatták s mely egyszersmind arra szolgált, hogy
kiáltozásaikkal szerfölött ne alkalmatlankodhassanak.
Álmélkodásomból a vastag asszony e szavai ébresztének föl:
– Talán kosztost méltóztatik hozni, nagyságos uram?
E kérdést nem értém s azért meglepetve kérdém a rejtélyes asszonyságot:
– Mit akar ezzel mondani?
– Hogy mit akarok mondani?
– Igen.
– Azt, hogy talán kis gyermeket méltóztatik hozzám adni? Ah, bennem
tökéletesen bizhatik nagyságos uram; én becsületesen megőrzöm a titkot s
nálam semmi hiányt nem szenvednek a kis ártatlanok. Becsületemre mondom,
nagyságos uram, nálam kevés gyermek hal meg s annak is nem én vagyok az
oka, hanem csupán a gondatlan szülék, kik nem fizetik pontosan a
kosztpénzt; mert uramfia, magaméból csak nem hizlalhatom a kis
ártatlanokat. Most épen jókor méltóztatott érkezni, mert itt az etetés
ideje s látni fogja, nagyságos uram, hogy lélekismeretesen jól tartom a
kis csemetéket, mindegyiket saját érdeme szerint, a mint illik.
A fecsegő asszony ezen előadása annyira kiváncsivá tőn, hogy e szókra
fakadtam:
– Ám lássuk tehát.
– Tüstént, tüstént! Oh, nálam igen nagy a rend, minden óra szerint megy,
mint a kis katonáknál. Tisztázás, fürösztés, étel és alvás, minden
pontosan és óra szerint, mert ez tartja egészségben a gyermekeket, míg
más helyeken a gondatlanság és rondaság miatt többnyire idő előtt
vesznek el.
E szók után távozott az asszony s kevés pillanat mulva jókora tányérral
tért vissza, mely tele volt valami fakószinű valamivel, mit első
pillanatra csizmadiacsiriznek gondolék; mi azonban füstölge s így
alkalmasint más valami lehete. A bőbeszédű asszony széket törlött meg
számomra kötényével, azután pedig fakanalat vett elő az ablakpárkányon
heverő fésű mellől s a füstölgő fakószinű valamibe dugá.
Ah, ez tehát nem csiriz, hanem étel! gondolám s véleményemben csakugyan
nem csalatkozám, mert a kövér asszony nagy önelégültséggel szóla:
– Íme, nagyságos uram, ez vizes pempő; vízből és lisztből van készítve,
az igaz, de azért tisztán és jól. Ezt a szegény kosztosok kapják, kikért
hónaponkint csak hat forintot és egy font szappant fizetnek.
Mindenekelőtt ezeket szoktam megetetni, mert hiszen nagy úri házaknál is
előbb a cselédség eszik és csak azután az uraság, hi-hi-hi!
A jókedvű asszony nagyot kaczagott ezen rendkívül elmés tréfája fölött s
a három eszkábázott teknőből kivevé a három kis kosztost és kényelmesen
ölébe helyezé őket; azután szájokból a dugacsot kivoná, félretevé és a
kanállal tömni kezdé sorba a kis éhezőket, kik oly mohón nyelék a vizes
csirizt, vagyis pempőt, hogy a nagy erőlködéstől szinte könybe lábbadtak
szemei. Eközben így csevegett az anyai indulatú érdemes asszonyság:
– Gazdálkodnom kell az idővel, kedves nagyságos uram, míg az egyik
elnyeli az istenadta eledelt, addig a másik kettőt tömöm és így sorban.
Szegény férgecskék, ezek cselédek gyermekei, kik magok jó dajkaságban
szolgálnak, hónaponként húsz forintot húznak bérül s mégis csak hatot
fizetnek ezen kis porontyokért. Elhiszem bizony, mert kedveseiket nem
győzik borral s így nem sok marad a kis árvákra, hi-hi-hi! Azután, ha
mégis legalább pontosan fizetnének! De uramfia! Két hónap mulva már-már
többnyire nyomukba sem akadok, mert más nevet adnak magoknak s a helyet
is eltagadják előttem, hol szolgálnak.
– Mi lesz azután az oly szegény elhagyatott gyermekekből?
– Mi lesz? Hát többnyire meghalnak, mert hiszen, ki gondoskodnék azon
gyermekről, kit maga az anya is megtagad, hi-hi-hi! Ha pedig életben
maradnak, akkor…
– Akkor?
– Hát akkor mindig találkoznak ezen nagy városban oly gyermektelen jó
emberek, kiknek ajtókilincse elbir egy ily kis porontyot, ha az ember
kosárban ráakasztja; ámbár az igaz, sokszor azután ugyancsak gyanupörrel
élnek az asszonyok, hogy férjeik nem jó uton jutottak az eleven kis
ajándékhoz, hi-hi-hi!
– Mirevalók a számok a párnákon és bölcsőkön?
– Oh, ezen elővigyázat igen szükséges, mivel különben nagyon könnyen fel
lehetne a gyermekeket egymással cserélni, a váltott gyermekek pedig sem
szüléiknek, sem gondviselőjüknek nem szoktak szerencsét hozni. Na,
báránykáim, jóllaktatok úgy-e?
E kérdés után, melyre természetesen senki nem válaszolt, az
ablakpárkányról egy csorba poharat vett le, melyben alkalmasint egy pár
kanál tej uszkált s a legyeket elhessegetvén róla, a dugacsokat
belemártá és ezután a gyermekek szájába dömöczkölé és ismét a teknőbe
fekteté őket.
– Így, báránykáim, már most békével alhattok.
Most ismét távozott s kevés percz mulva más párolgó tányérral lépett be,
melynek tartalma csak annyiban különbözött az előbbitől, hogy kissé
fehérebb volt.
– Ez tejes pempő, nagyságos uram! Jó reggeli tejből és valóságos
zsemlyelisztből van készítve. Ezzel élnek azon kosztoskák, kik nyolcz
forintot és két font szappant fizetnek. Ezek részint magosb rangú
cselédek, részint pedig oly anyák gyermekei, kik egész napon át annyira
el vannak sétálással és egyéb dologgal foglalva, hogy nem érhetnek rá,
gyermekeikkel bibelődni. Mondhatom, nagyságos uram, hogy bizony kevés
hasznom van belőlök, mert hiszen azt a nyolcz rossz forintot a tej maga
is mind fölemészti. De hiába, keresztyén az ember és lágy a szíve.
A lágyszivű keresztyén asszony a bölcsőkhöz ment s ismét hármával tömte
a kosztosokat, mit ismét a dugacs bemártása és szájbatömése követett. Az
egyik bölcsőnél azonban igen meghökkent és csodálkozva csapá össze
súlyos kezeit.
– Mi történt? – kérdém őt kiváncsian.
– Soha bizony! Ki hitte volna ezt? A numeró tizenhárom meghalt! Hm, hm,
mit csináljak? Eh, jó lesz biz így.
Ekkor a holt gyermek számát a mellette fekvő elevenével cserélte föl s
az etetést oly közönbösen folytatá, mintha semmi baj nem történt volna.
– Mit jelent ez?
– Semmit, csak elcseréltem a számokat, hi-hi-hi!
– És ugyan miért?
– A numeró tizenhárom anyja igen pontosan fizet és nagyon szereti
gyermekét, a numeró tizennégy pedig nem szeret fizetni s mivel mind a
kettő egykorú és lány, tehát könnyű a csere.
– De hátha észreveszi az anya?
– Attól nincs mit tartanom. Még csak kétszer látta a gyermeket s akkor
is mindig csak későn este volt itt.
– És a holt gyermek ott marad mellette?
– Miért nem? Hiszen az eleven nem tudja, hogy halott mellett fekszik,
hi-hi-hi! Holnap reggel majd kórházba viszem a kis halottat, ma már nem
érek rá, még mosnom kell.
Engem meglehetősen kemény természettel s jó adag könnyelműséggel áldott
meg az isten; de megvallom, e jelenet borzasztani kezdé egész belsőmet.
Hollószivű anyák, van-e lelketek, hogy ily pokolba merészlitek szegény
ártatlan csecsemőiteket taszítani? Van-e csak egyetlen pillanatnyi
nyugalmatok is, míg gyermekeitek ily irtózatos hóhérolás alatt mulnak
ki?
Becstelen csábítók, nem féltek, hogy föllegtelen égből is lecsap rátok a
Mindenható boszuló villáma? Nem elég, hogy legszentebb kincsétől
fosztjátok meg az ártatlan hajadont, ki bűnös esküiteknek együgyüségében
hitelt adott, hanem még e gyönge csemetéket is ápolás nélkül hagyjátok
elsorvadni és idő előtt sirba záratni?!
És ti mindnyájan, kiket illet, kik a középkor kínzó eszközeitől oly
példás emberszeretettel borzadtok vissza, kik oly hő kebellel
magasztaljátok a szelídséget, lépjetek ide és borzadjatok! Itt nem bűnös
kinoztatik elkövetett gaztette miatt, hanem ártatlanok szenvednek. Itt
nem rablók és gyilkosok végeztetnek ki, hogy a haza hasznos polgárainak
többé ne árthassanak. Itt maga az ártatlanság hal el, mert nincs oly
hely, hol lélekismeretes ápoltatásra találna, míg a legnagyobb
gonosztevőre is annyi gond fordíttatik, hogy egészséges lakhelye és
tápláló eledele legyen! Szálljatok mindnyájan magatokba és törekedjetek
azon, hogy soha ne kényszerüljön többé emberi kéz ily iszonyú titokról a
rejtő fátyolt elvonni!
Ezalatt az étkezés bevégeztetett s a jámbor asszony az utolsó bölcsőhöz
lépett, melyben csak egy gyermek feküdt, jóval nagyobbacska a többinél s
kitünőleg finomabb ruházatban. Ennek számára csészét hozott elő a vén
sárkány s elhelyezkedvén vele, meglehetős büszkeséggel szóla:
– Ime, nagyságos uram, ez kosztosaim koronája, kis aranykám, a mint őt
nevezni szoktam. Ez már esztendős és kávéba áztatott zsemlyével s egyéb
csemegékkel él. Becsületemre mondom, nagyságos uram, hogy egyetlen
mákszemnyi czikória sincs a kávéban. Na de ezt nem panaszul mondom, nem
biz én, mert édesanyja igen jól és mindig előre fizet. Még külön
dajkapénzt is ad, de ugyan minek tartanék neki még pesztonkát, hiszen
jobb, ha alszik; alvástól nőnek igazán a gyermekek, hi-hi-hi!
– De tud-e mindig aludni? Az ily nagyobbacska gyerekek rendesen nem
alusznak már annyit, mint a kisebbek. Legalább én így tudom.
– Már az igaz, de pár csepp gyönge altató nem mulasztja el hatását.
– Hiszen az méreg?
– Isten mentsen! Hiszen csak egy-két cseppet adok neki, ha
nyugtalankodik, az pedig épen nem árt, csak lecsöndesíti a gyermeket.
Húsz esztendő óta tartok én már kosztosokat, nagyságos uram s tudom,
hogy mit tehet a keresztyén ember és mit nem.
– És kié ezen gyermek?
– Oh, nagyságos uram, én ostoba, együgyű asszony vagyok ugyan, de a rám
bizott titkokat nem szoktam kifecsegni, kivált míg pontosan fizetnek.
– Mégis szeretném tudni.
– Bizony nem mondhatom meg.
E gyermek igen kiváncsivá tőn, mert meg nem foghatám, mikép
találkozhatik gazdag anya is, ki ily helyre képes adni gyermekét. Azon
kulcshoz folyamodám tehát, melylyel eddig rendesen minden titok zárait
föl tudám nyitni s így szólék ez emberfogyasztó intézet
tulajdonosnőjéhez:
– A gyermek oly szép, hogy nagyon kiváncsi vagyok kilétét megtudni. Mit
gondol, nem szép ezen tízforintos?
– Oh, még egészen új!
– Ám vegye és beszéljen, a mit tud e gyermekről.
– Az bizony nem sok, nagyságos uram; de annyit mégis mondhatok, hogy fiú
és neve Móricz.
– Ki hozta ide?
– Egy igen szép asszony.
– Az anya?
– Igen.
– S nem tudja nevét?
– Nem.
– Azt sem, hogy hol lakik?
– Nem.
– Azóta nem volt itt az anya?
– Nem.
– Hát ki hozza a pénzt?
– Egy czifra inas.
– Nem lehetne attól a titkot valamikép kitudni?
– Oh, a halnál is némább az. De mivel a nagyságos úr oly kegyes volt
irántam, tehát még egyet mondhatok. Fürösztéskor azt vettem észre, hogy
–
– Hogy?
– Hogy a fiucska – zsidó!
– Micsoda?
– Valósággal úgy van.
– Ez különös.
– Nekem is nagyon föltünt, – de ni, mit látok!
– Hol?
– Az utcza túlsó oldalán sietve megy a város felé azon inas, ki a pénzt
rendesen hozza.
– Az ott?
– Igen.
– Szent isten! Ismét!
– Talán ismeri, nagyságos uram? Az ég szerelmeért kérem, el ne áruljon!
– Legyen nyugodt.
– Elveszteném a jó kosztost, ha…
– Mondom, legyen nyugodt.
E szók után kalapomat vevém s a borzasztó intézetet elhagyám, melyben
ismét új fonalára akadtam azon hálónak, melybe oly titokteljesen
bonyolultam, mióta Móriczczal az alföldön találkozám. Most ismét
különféle tervek s gondolatok csatáztak agyamban.
Ingerültségem első pillanatában az inast akarám nyomban követni és
elfogatni, mert ő ugyanaz volt, kit mintegy óra előtt Beattinival, vagy
Dalmerrel a majorban lovagolni láttam. A gyermek neve Móricz volt s e
gyermek zsidó és a gróf vagy báró inasa hozza tartásáért a pénzt. E
gondolatok össze-vissza zavarodtak elmémben s teljességgel nem tudtam
azokat tisztába hozni. Móricz nekem szót sem monda gyermekről s a
fiucska mégis zsidó és neve Móricz!
Holnap minden iránt tisztába fogok jönni, gondolám s előbbi szándékomról
lemondék, nem akarván különben is az inas üldözése által zajt és
botrányt okozni az utczán.
Épen távozni akarék a házból, midőn a csárdás felesége sietve lépett be
a kapun és igen nyájasan szóla:
– Bocsásson meg, nagyságos uram, hogy oly sokáig várakoztatám, nem
szabadulhattam előbb uramtól. Ő is alázatosan köszönti a nagyságos urat.
– Köszönöm, köszönöm jó asszony; de az eső elállott s az idő eljárt,
nekem most már mennem kell.
– Oh, nagyságos uram, csak egy parányit tessék legalább szegény
hajlékunkba sétálni.
– Majd eljövök máskor, talán már holnap.
– Pedig szerettem volna ám elmondani, hogy mi történt rajtunk és egy
pohár jó tejjel is szolgálhatnék ám a nagyságos urnak, mert én most
tejesasszony vagyok.
– Valóban? És férje mégis dolgozni jár? Hiszen a tejesasszonyok különben
jól birják magokat.
– Igen ám, a kik tudnak már a tejjel bánni! De én még csak annyit tudok,
hogy hamuzsírral kell a habot csinálni. Majd ha egyszer minden
tejestitkot kitanulok, akkor bizonyosan könnyebben fogunk mozogni, mint
most. De meg úgy is jobban szeretem, ha az emberem szorgalmasan
dolgozik, mintha henyeségből ismét előbbi kenyerére térne vissza; mert
hej, nagyságos uram, az alföld nagy ám, de azért mégsem tudom, hogy ott
van-e több zsivány, vagy itt!
– Igaz, hát mért hagyták el a csárdát?
– Inkább a csárda hagyott el minket!
– Hogyan?
– Igen ám, Móricz zsidó fölgyujtotta.
– Móricz?
– Az bizony, még ugyanazon éjjel, mely előtt a nagyságos úr elhagyott
bennünket.
– Szörnyű!
– Azután még attól is félt az uram, hogy a szegény legényeket boszúra
ingerli ellene a zsidó, és azért eladtuk mindenünket, és három
tehénkével itt Pesten telepedtünk meg, azt gondolván, hogy itt csak nem
akadnak ránk a czimborák és a zsidó.
– És bizonyosan Móricz gyujtá föl a csárdát?
– Még maga kiáltott be hozzánk, hogy ez az árulás díja, midőn már magas
lánggal égett fejünk fölött a ház.
– S nem nyomozták őt?
– Dehogy nem! De mindenestül eltünt a vármegyéből; később azonban ruháit
a Tisza mellett találták, s így alkalmasint a vízbe ölte magát; isten
bocsássa meg bűnét!
– Azóta semmit nem hallottak felőle?
– Egy szót sem.
– Szeretem, hogy ezt meg tudtam, máskor majd többet fogunk beszélgetni.
Most mennem kell. Mondja meg férjének, hogy maradjon meg a becsület
útján, s rám minden bajban bátran számíthat.
– Köszönöm alázatosan! Istennek ajánlom nagyságos uramat!


XVII. Prókátor, fiskális és ügyvéd.
Megvallom, első pillanatban szinte elkedvetlenültem, meddig valószínűnek
tartám, hogy Móricz bűnsúlya alatt összeroskadván, kétségbeesett, s a
Tisza hullámaiba temetkezett, mert kimondhatlanul vágytam őt gaztettei
miatt feleletre vonhatni; utóbb azonban lassankint mindinkább
meggyökerezett bennem azon meggyőződés, hogy hozzá hasonló emberek nem
egyhamar esnek kétségbe, s hogy az egész alkalmasint csak jól kiszámolt