Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (2. kötet) - 1

KELET TÜNDÉR VILÁGA,
VAGY
SZAIF ZÜLIÁZÁN SZULTÁN.
ARÁB REGE.
Ali-bey után
FORDITOTTA
ORBÁN BALÁZS.
MÁSODIK KÖTET.
KOLOZSVÁRTT, 1864.
KIADJA STEIN JÁNOS, ERD. MUZEUM EGYLETI KÖNYVÁRUS.


XI. A habesh-ek és az arábok.
Szaif tengeri útazása. Szultán Szaif Rád nagy hadmenete.
Midőn Szaif, oly hirtelen, miként leesett, talpra ugrott, –
visszatekintett, ha az valójában a szultánnő keze volt-é, a mi vállait
érinté; de az nem volt más, mint egy nagy és szép virág, mely egy
szomszéd fáról reáesett. De a szultánnő keze is nyilsebességgel
közeledett s már szinte utólérte, midőn egy hatalmas ugrással kisikult
kezei közül s nehány másodpercz alatt átlépte a kaput. A szultánnő még
inkább dűhbe jövén, hogy oly közelről elszalasztotta ellenségét,
észrevétlenül túlhatolt a vészes határon; de alig tett három lépést,
Szaif hirtelen visszafordulván, megfogá szép hajzatánál fogva s mondá:
– Világ királynéja! szépségnek eszményképe! én szeretlek téged. Akarsz-é
velem jőni?
– Fájdalom – mond Maniatanufusz könyezve – én itt nem vagyok más, mint
rabszolgálód!
S azután megpillantván Akiszát, mondá neki:
– Ah! hát te hozád ez embert a leányok kertjébe, hogy elragadja
királynéjokat?
– Én bizonyosan nem adtam neki azt a tanácsot – mond Akisza – de légy
nyugodt Szatti! mert ez nem közönséges ember, ez a világ legnagyobb
hőse. Ő málik s a málikok fia, és te mint neje, inkább fogsz
tiszteltetni s becsültetni, miként valál mint szultánnő.
Szaif, ekkor kérte barátnéját, hogy vezesse vissza várába, hol kevéssel
azután nőűl vette Maniatanufuszt, s több hetet szentelt ott új
szerelmének, midőn egy estve Akiszával társalogva, mondá neki:
– Tudod-é, hogy én most szinte félek visszatérni honomba, s hogy
lelkiösméretem szemrehányásokat tesz, hogyha arra gondolok, hogy ott
szerencsétlenség érhette barátaimat, családomat, kikhez indulánk akkor,
midőn szerencsétlen sorsom azon kertbe vezetett s én, kit soha egy nő
sem tudott Shámától eltántoritani, most egy nő, ki engem nem szeret,
csak erőszaknak engedve jött hozzám – oly szenvedélyes szerelemre
gerjesztett, melyet legyőzni, szivemből kitépni nem tudok! Istenem,
miért van, hogy a legerősebb embernek is megvannak gyenge oldalai?
– Mivel te félsz honodba visszatérni, mielőtt tudnád, hogy ott mi
történik, – én elmegyek még egyszer hirt hozni s jogos is, hogy magamat
ezen kis fáradsággal büntessem, mert az az én hibám, hogy te
Maniatanufuszt megismerted, mert igen jól elhagyhatám vala, hogy neked
azon szép kertről beszéljek.
S más nap Akisza elment az arábok városába s nehány óra mulva megtért,
mondván:
Já, Szaif! neked rögtön el kell indulnod, mert anyád még mindig a
Barnokh által ráküldött csapások alatt szenvedvén, szultán Szaif Rádhoz
folyamodott segélyért s ez egy hatalmas, birodalma minden részeiből
összeszedett hadsereggel indult barátaid ellen, s azért neked Sháma
atyja és Szádun Eszendcse segélyére kell sietned, kik hősies védelemre
készülnek.
– Menjünk rögtön Akisza! én kész vagyok.
S Akisza alig vevén nehány percznyi nyugalmat, elszállt Szaiffal és új
nejével az arábok országa felé.
Az idő nagyon kedvezőtlen volt s gyakran le kellett szállniok a földre,
s így ez az út nyolcz napig tartott s Akisza ekkor mondá Szaifnak:
– Nem tudok veletek tovább maradni, te ismered Szolimán látnoknak tett
igéretemet, hogy ugyanazon személynek egy huzamban nyolcz napnál tovább
nem szolgálok; de te már közel vagy honodhoz, egy tengerpartra teszlek
le, honnan a mindennap elvitorlázó számos hajók egyike tégedet
elszállitand hazáig.
Akisza letevé őket egy igen szép sziget partjára s búcsut vevén tőlök és
megigérvén, hogy hamar meg fogja látogatni, eltávozott.
Szaif és neje több napokig maradt a szigeten a nélkül, hogy egy hajó is
érintette volna azt a partot. Szaif nyugtalanságában egy magas hegyre
mászott, honnan messze el lehetett látni a tengeren, s csakhamar több
hajót pillantott meg, melyek azon sziget közelében horgonyoztak, kedvező
szélre várván; estvére pedig az idő kedvező fordulatot vevén, a hajók
mind elindultak, – egy közülök észrevevén Szaif jeleit, csolnakát utánok
küldé.
A partra szállott tengerészek elbeszélék, hogy ők egy oly szigeten
vannak, hol többnyire minden hajó meg szokott állani, vízkészletét
megújitandó; azonban nehány nap óta oly rosz idők voltak, hogy a hajók
veszély nélkül nem közelithettek a szigethez. Ezt elbeszélvén, megtölték
hordóikat, tömlőiket egy oda közel felbuzgó forrásból s Szaifot is
magukkal vitték.
Mihelyt ő a hajóra lépett, bémutatták a főnöknek, s mily kellemes volt
meglepetése, midőn Abuttai málikra ismert, kit több hónapokkal azelőtt
elhagyott. A két jó barát örömmel látta viszont egymást; egymás karjaiba
borultak s aztán Szaif kérdé Abuttaitól:
– Hogyan van, málik! hogy te egy év óta vagy tengeren, egy oly rövid út
megtételére, melynek legfölebb egy hónapig kell vala tartania?
– Já, Szaif! – mond a málik – azon nap óta, hogy te minket elhagytál,
útat tévesztettünk; de én látom, hogy a hatalmas Isten veled van s most
minket a jó útba visszavezetend.
Szaif ekkor elbeszélé a Kigyószigeten és Khinában viselt kalandjait; s
minden szerencsés befolyás daczára, útjok egy egész hónapig tartott, –
30-dik napon földet pillantottak meg, s Szaif megismeré, hogy az az ő
szülővárosa közelében levő Jamáni partvidék, – elhagyták hajójokat. S
mig ők az arábok városa felé haladnak, mi elmondjuk, hogy mi történt
Kamaria utolsó árulása után az arábok és habesh-ek között.
Akisza elbeszélése után tudjuk már, hogy Szaif Rád vezéreinek börtönbőli
kiszabaditása után Kamaria újra Barnokh üldözése alá esvén, a nagy
szultán Szaif Rád segélyéhez folyamodott. Ez, ki boszut esküdött volt
Szaif, Sháma, málik Efrah és Szádun ellen, inkább e boszu, mint Kamaria
iránt jó indulattól ingereltetve, összegyüjté vezéri tanácsát,
rendeletet adott, hogy egy oly hatalmas hadsereg öszpontosittassék, mely
sikerrel működhessék a szultánné hatalmát bitorló szövetségesek ellen.
Szkárdion felállván, eként szólott:
– Já, málik Azamán! én és testvérem Barnokh-Assahirral megmérközendünk;
mert a tudományt, mely által ő hat, mi is ismerjük; de egy hőst kell
találnunk, a ki Szádunnal – ki egyike a föld legnagyobb hőseinek –
szembeállithassunk. A mi hadsergünk harczosai közül egy sem mérközhetik
meg.
A tanácsnokok ekkor elésorolták Habesh és Zudán minden hirneves hőseit s
főképpen hármat neveztek, a kik legyőzhetleneknek tartattak. S ezek
voltak: Szábik-Ásszálásh, Dementhur-Álvahish, ki mindig két oroszlántól
kisérve jelenik meg a küzdtéren, és végre Majmun, a rabló főnök, ki
meghódithatlan s egész Habesh rettegte haramia; a málikok, sőt maga a
nagy szultán is, gyakran küldöttek ellene erős hadcsapatokat; de azokat
mindannyiszor megsemmisitvén, kénytelenek voltak engedni, hogy rablásait
nyugodtan gyakorolja.
– Hát el kellene küldenünk e három hős után – mond a málik.
– A két elsőnek megszerzése könnyü – mond Szkárdion – de Majmunra nézve
bajosabb az eljárás; felségednek egy biztositó levele igényeltetnék
arra, melyben neki tökéletes bűnbocsánat lenne igérve s vezéri czím, ha
a vállalatban szerencsés leend.
– Valójában, vezér! – mond a málik – ezen megbizásra náladnál
alkalmasabb egyént alig találhatnék; azért téged bizlak meg levelem
elvitelével ezen vad haramiához, s hogy tarts neki egy ékes rábeszélő
szónoklatot, melyben náladnál senki sem jártasabb.
Szkárdion jószívvel mellőzte volna ezt a veszedelmes követséget; de a
nagy málik kimondá s el kellett mennie.
Szkárdion el is ment több fegyveresek kiséretében s kereste Majmunt a
hegyekben és a pusztákon; végre értesülvén, hogy a harambasa egy erdőben
van, egyedül – Szkárdion leszállott lováról s kiséretét elhagyva, gyalog
ment a kijelölt erdőbe; – egy negyed óráig haladott ilyetenképpen, midőn
megpillantá az egy hegymagaslaton ülő Majmunt. Ez azonnal fölkelt s
szembe jött vele, s midőn nehány lépésnyi távolra ért, dörgő hangján
mondá:
– Most megállj! ki vagy? s miért jössz?
– Egy levelet hozok neked – mondá Szkárdion – a nagy szultán Szaif
Rádtól!
Majmun ekkor közelebb inté a vezért s átvette a levelet.
– S mit mondasz? – kérdé Szkárdion – minő feleletet vigyek uramnak?
– Urad – mond a harambasa, miután a levelet elolvasá – igéri, hogy
vezérének nevezend s leányát nekem adja nőűl, ha nekem sikerülend egy
személyt, kit Szádun Eszendcsének hivnak, legyőzni; valójában a jutalom
ily csekély munkáért igen nagy, mert bár sokat hallottam ez emberről
beszélni, még sem tartottam érdemesnek arra, hogy vele megmérközzem.
Azonban követni foglak, hogy uradnak örömet szerezzek, s azon reményben,
hogy ennél valamely méltóbb küzdtárgyat is fog nekem juttatni.
A vezér, örülve, hogy küldetésében ily könnyen boldogult, elindult
Majmunnal s négy napi útazás után médina Adurba megérkezve, bémutatá őt
a szultánnak.
Ez látva a hatalmas termetü harambasát, örömmosolylyal kérdezé, hogy
hiszi-é, miszerint Szádun Eszendcsét legyőzheti?
– Já, málik Azamán! – felel ez – ha tudnám, hogy van a világon ember, a
ki velem a küzdtéren megállhasson, én azon perczben elhagynám ezt a
világot.
Ez a túlbizottság tetszett a máliknak, megengedte, hogy jelenlétében
leüljön, értékdús ruhákat küldött neki ajándékba, s parancsot adott a
hadmenet gyors elrendezésére. Majmun, Szabik-Asszalásh és Démentur
Alvahish vezető hadvezérekké neveztettek ki; nem sokára a sátrak és az
élelmi készletek kiköltöztettek a városból s a sergek elindittattak az
arábok városa felé. Az út első szakában egy csapat nagy termetü embert
vettek észre a levegőben, kik orsószerüleg forogva magok körül, haladtak
médina Adur irányába. A katonák ijedten néztek reájok, midőn a különös
útazók lekiáltának hozzájok:
– Ne féljetek, mi is emberek vagyunk, mint ti s egy foglyot keresünk,
kit a mi főnökünk Barnokh-Assahir elragadott tőlünk; már régóta keressük
ezt az embert s nekünk azt mondák, hogy városotokban legjobban útba
fognak igazitani.
A vezérek hallván e szavakat, örömmel felelék:
– Mi magunk is éppen ez ember- s Barnokh ellen megyünk; csatlakozzatok
hát hozzánk s nyujtsatok segédkezet azon egy czélu hadmenetünkben.
Ezek pedig a szahirok vagy tűzimádók voltak, kiknek kezeiből Szaif
Züliázán menekült Barnokh-kal leszállván megközelithetlen hegyekről, s
így rögtön csatlakoztak Szaif Rád csapatjaihoz s velök együtt nyomultak
az arábok városa ellen.
Most térjünk át málik Efráh-hoz, a ki értesülvén az ellene tett hadi
készületekről, erélyesen készült a védelemre; már sergei fel voltak
állitva a város előtt, midőn egy reggel a láthatárt elfedő nagy
porfelleget pillantának meg; a szellő egy lendülete elháritá ezen vastag
porfüggönyt s egy végtelen mozgó erdeje tünt fel a lándzsáknak, s a
tenger fövényeként megszámlálhatatlan és a nap sugaraiban ragyogó
sokasága a sisakok- és paizsoknak.
Az ellenséges sergek megközelitvén málik Efrah táborát, megállapodtak;
de számuk oly nagy volt, miszerint három egész nap kellett arra, hogy
egyesüljenek s tábort alkossanak; azután nem sokára a védsánczok
elkészültek s a két sereg hadi rendbe állott egymással szembe. De midőn
a következő reggel a habeshi sergek meg akarták kezdeni az
ellenségeskedést, bámulva látták, hogy az arábok táborát s városát
tenger környezi, melyen vitorlát huzott hajók járnak és sok apró
halászcsolnakok nyüzsögnek.
A vezérek ezt látva, elrémültek; de azután gondolák, hogy az bizonyosan
egy Barnokh által kitalált Szihir (bűvészet, mágia). Ekkor Szkárdion és
Szkárdis és az úton talált Szahirok visszavonultak egy sátorba s ott
sokáig működtek, hogy a Kamariát környező sötétséget és az arábok
városát s táborát környező tengert eltüntessék.
Málik Efrah és Szádun Eszendcse pedig magukhoz hivaták Barnokh-ot s
mondák neki:
– Az, a mit tevél, minket nagyon hátráltat s nem vezethet czélhoz; sőt
meg is gyaláz, mert mi hősökhez méltólag vassal vas ellen, mellel mell
ellen akarunk küzdeni; s a te képzelt erősségeddel azt hitethetnők el,
hogy félünk.
– Az én szándékom csak az volt – mond Barnokh – hogy még egy darabig
feltartóztassam az ellenséget, hogy így ti időt nyerjetek elkészülni s
egész erőtöket kifejteni; de mivel ti ellenzitek, én nem fogok többé
semmit is tenni.
Szaif Rád vezérei és a Szahirok negyven napig maradtak a sátorban, a
negyvenedik nap kijöttek, óncsöveket hozva magukkal, melyeken réz tollal
irt talszámék voltak; ezen óncsöveket bizonyos távolságra egymástól
felszurták a tenger partján, nehány bűvszavat mondtak, s a tenger vize
elörvényült s a csövekbe szivódott mindaddig, míg egy csepp sem
maradott; a hajók és csolnakok a vízzel egyszerre eltüntek. Ezután egy
nagy fehér papiros darabot vettek elé, eldobták azt, nehány rejtvényes
(cabalisticus) szavak kiséretében, ez mindig nagyobbodva emelkedett föl,
s végre mint egy óriási sátor szállott Kamaria palotájára, hol rögtön
világosság lett s a szultánné szenvedéseitől menekült; de ő nyugodtan
otthon maradott, várva a megkezdendő harcz kimenetelét.
Ekkor a két hadsereg szembeállván, a harcz megkezdése kihirdettetett s
az éjet kölcsönös őrködéssel töltötték el.
Más nap hajnalban Szádun Eszendcse volt első, ki a jól elkészitett
küzdtérre kilépett s nehány fordulatot tevén lovával s a hábeshek
hadsora előtt végig lovagolván, kiáltá:
– Van-é köztetek harcznok, ki velem szembe merne állani? én Szádun
Eszendcse vagyok, a ki még mindig a halál karjai közzé riasztá ellenét.
Alig hangzott el kihivó kiáltása, hogy a hábeshi hadsereg leghirhedtebb
hőse kilépett, s azonnal iszonyatos viadal kezdődött; de csakhamar
porfelleg rejté el a kiváncsi szemek elől a vívókat egy egész óráig,
ekkor az őket környező por szétoszlott s a hábeshiek láthaták a küzdtér
közepén két darabra szelt hősöknek élettelen tetemeit.
Nagy zaj támadt az ellenséges táborban s szitok zápora szóratott Szádun
ellen; de ez oly nyugodtan sétált a küzdtéren mint az oroszlán, midőn az
útjába került gyenge ellent félrelöki. – Egy más lovag lépett ki, s ez
az elsőnél rövidebb idő alatt le volt győzve, és így egy harmadik, egy
negyedik s egész estvéig, s a küzdés arányfokozatosan mind könnyebb és
könnyebb lett Szádunra nézve; mert a legjobb vívók az elsők voltak;
mindössze e napon huszonnégy lovagot ölt meg, kik mind a hábeshi
hadsereg legkitünőbb lovagjai valának. Az elválás órája kikiáltatván, a
két hadsereg visszavonult táborába.
Ezen estve a vezérek Majmunnal, Dementhur-, és Szábik-Asszalásh-al
együtt összegyültek s szultán Szaif Rád mondá nekik:
– Íme, legjobb s leghiresebb harczosaink elvérzettek, s ha mi minden
lovagjainkat egyik a másik után síkra állitjuk is, bizonyosak lehetünk,
hogy Szádun Eszendcse mind meg fogja ölni. Ti – mond a három vezérhez
fordulva – azért jöttetek velünk, hogy nyugodtan nézzétek hadsergünk
legyilkoltatását?
De a három hős egyhanguan mondá:
– Ki ez a Szádun Eszendcse, hogy mi vele foglalkozzunk? állits előnkbe
fegyverünkhez méltóbb bajvívót s meg fogod látni, hogy mit fogunk tenni!
De Szkárdion felelé:
– Zahl csillagzatra esküszöm, hogy most már senki sincs a hábeshi hősök
közt, ki Szádunnal mérközhetnék.
Erre a vezérek visszavonultak s más nap a csatarend megalakulván s a
küzdtér elkészittetvén, újból Szádun Eszendcse volt, ki az arábok
részéről kiállott; több hábeshi hős kiállott egymás után, hogy Szádun
villámcsapásai alatt elhaljanak, s Szádun e nap sokkal többet leölt mint
az azelőtti napon, s ő még legkisebb karczolást sem kapott.
A vezérek nyugtalanul s elhalványulva néztek az új tábornokokra.
A harmadik napon málik Efrah jelent meg a küzdtéren, s a málik hasonlóan
hősileg vívott s csaknem annyi ellent ölt le mint Szádun, s azonkivül
nehány foglyot is ejtett. Ez így folyt több napokig; málik Efrah és
Szádun váltogatva állván ki, megsemmisiték a hábeshi hadsereg legbátrabb
tiszteit.
Ekkor a vezérek türelemvesztve mondák a három hősnek:
– Ti nem akartok Szádun ellen küzdeni, mert nem hiszitek magatokhoz
méltó bajvívónak; de láthatjátok, hogy hadsergünk hová jutott, hogy
maholnap tisztek nélkül maradunk; ha e lenne czélotok – a mit hinni nem
akarunk – azt már körülbelől elértétek.
De ezek fennyelgően felelék:
– Bármennyi vészt hozott is reátok ez az ember, mi mégsem fogjuk
magunkat hozzá lealacsonyitani; rendeljetek átalános harczot s
meglátjátok, hogy észrevehető lesz-é tiszteiteknek hiánya! Mi kipótoljuk
helyeiket, s ha a véletlen a tusa folytán ama Szádunnal összehozand,
érdemlett büntetését elveszi.
A vezérek elfogadták ezt a tanácsot s más nap csatarendbe állittattak a
sergek. Málik Efrah rögtön átlátva az ellenség szándokát, nem várt egy
perczig is, hanem rohamot fuvatva, támadólag lépett föl. A két hadsereg
összecsapott s iszonyu tusa, iszonyatos öldöklés kezdődött; nem lehetett
többé hábeshit és arábot megkülönböztetni, s a vér patakként folyt, a
fejek százait sodorva magokkal, – sok gazdag és szegény egyenlő volt e
napon a halálban; – s hogy e nap minden iszonyait jellemezzük,
följegyezzük a történeti hagyomány szavait, hogy „még a bölcsőben levő
kis gyerekeknek is megfehéredett a haja az ijedség miatt.“
De az elválási óra bekövetkezvén, a két hadsereg nagy bajjal elvált
egymástól s mindenik visszavonult tanyájára.
Reggel hasonló harcz folyt, s ilyen a harmadik nap is. Szádun Eszendcse
négereinek merész bátorsággal párosult hősiessége sokat tett arra, hogy
málik Efrah sokkal kisebb serge előnynyel állhatott meg a nagy szultán
roppant hadserge előtt. De a harmadik napon gyengült a kis sereg
hősiessége; érezték, hogy többé az ellenség túlnyomó erejének ellent nem
állhatnak; már sátraik felé visszanyomultak, midőn a hatalmas Isten egy
könyörülő tekintetet vetve reájok, segélyt küldött számukra.
Míg amazok a hábeshiek előtt gyengülve ingadoztak, az alatt két lovag
vágtatott feléjök, s az Szaif Züliázán s a tengerészeit vezető Abuttai
málik volt.
Szaif Züliázán közeledvén a két hadsereghez, rögtön átlátá a helyzetet s
hatalmas hangján kiáltá:
– Allah nagy és hatalmas! átkozottak, én Szaif Züliázán vagyok!
Abuttai ismétlé, hozzátevén, hogy
– Én málik Abuttai vagyok!
S az arábok élére állottak.
Szkárdis és Szkárdion Szaif megérkeztét látván, elhalványultak; a
mellettök elhaladó. Majmun őket remegni látván, kérdé, hogy mi félelmök
okozója; – de mielőtt felelhettek volna, Szaif Züliázán, Abuttai s
társaitól követve, előttök volt s betört a hábeshiek sűrü rendeibe, s a
fejek hullottak előtte, mint a búzafejek a sarló alatt; csakhamar a
hábeshi sergek ijedten nyomultak vissza, útat nyitva a félelmes hősnek.
A vezérek ekkor megmutatván Majmunnak Szaifot, mondának:
– Íme, az arábok nagy hőse, a ki okozója mindezen bajoknak, s ki előtt
egész Hábesh remeg!
– Hogyan – mond Majmun – ez a ti ellenségtek legerősbike? ez az, a ki
nagy szultánunk szivét annyira sebzé, hogy az még maig sem gyógyulhatott
bé? Jól van, ezzel már megvívok örömest s idővesztés nélkül megyek
megmenteni titeket ezen személytől.
De a nap lehanyatlott a láthatárról s más napra kellett hagyni e
harczias tervet. Szaif pedig kedves Shámája, málik Efrah és Szádun
ölelésére sietett, kik őszintén örültek megérkezésén s azon szükséges
segélynek, melyet hősiessége csalhatatlanúl igért.
Szaif Rád táborában pedig vezéri gyülés tartatott, melyben a két
testvérvezér nagyon nyugtalan volt Szaif reménytelen megérkezte miatt;
de a vad Majmun biztatólag mondá nekik:
– Az az ember nyugtalanit titeket? Ha azon ember az, kit én láttam, úgy
esküszöm, hogy holnap reggel egy kézzel fogom lezúzni mint egy
szalmaszálat. Legyetek hát nyugodtak; meg fogjátok látni, holnap minő
fordulatot veendnek a dolgok!
De ekkor a más két hős kérdé, hogy minő joggal akar Majmun első kiállani
Szaif ellen, s a felett, hogy ki legyen az első, el kezdettek vitázni.
– Valójában – mond Szkárdis – éppen most van ideje ilyen perpatvarnak.
Adja Hábesh védcsillaga, hogy ne kellessék holnap mind a hármatoknak
vívni!
– Igazán – mond a, három hős – a te félelmeid, vezér! egy cseppet sem
hizelgők reánk nézve s főképpen egy viadal estvéjén a vészmadarakat nem
igen szokták szeretni.
– Engedjetek meg – felelt a vezér – én nem kételkedem hősiességtekben;
de ti Szaif Züliázánt kinézéséről és termetéről itélitek; – én pedig
ismerem azon nap óta, midőn mint csecsemőt a pusztáról hozták s tudom,
hogy még soha senki előtt egy lépést sem hátrált s azon első nap előre
láttam mindazt, mi lassanként valósult; mert ő eddig valójában kard volt
Hábesh feje felett. Ne higyjétek azért, hogy valamely közepes
tehetséggel lesz bajotok, mert soha a világon nagyobb dicsőségü hős nem
leend mint az, ki Szaif Züliázánt legyőzi.
A ravasz Szkárdis igen jól tudta, hogy kiknek beszél, mert alig végezte
szavait s a perpatvar újból megkezdődött, s mindenik első akart Szaif
Züliázánnal megvívni. De a vezér ekkor mondá:
– Három egyenlő hősiességü ember között választás nem lehet, ott a
véletlennek kell határozni; azért nektek sorsot kellene huzni, hogy
melyik küzdjön holnap Szaif ellen.
A három tábornok ezt a javaslatot elfogadta s a sors Szábik-Asszalásh-t
jelölte ki.
Következő nap, midőn a nap fénylő sugárözönét a földön szétönté, a két
hadsereg csapatjai fel voltak állitva a csatatéren s Szaif Züliázán a
regg tüzétől fénylő fegyverzetével úgy jelent meg, mint a teremtés első
reggelén felötlő új nap. Méltóságos komolysággal vonul el a hábeshi
sorok előtt, s azután a vezérek- és tábornokokkal szembe megállván,
kiáltá:
– Annak, a ki már ismer, ez az ismertetés elégséges; de annak, a ki nem
ismer, tudtára adom, hogy én Szaif Züliázán, a harcztérek királya,
emberek és nemtők legyőzője vagyok.
Ekkor a sorstól kijelölt Szábik-Asszalásh rögtön kilépett s szót sem
ejtve egy erőteljes támadással lépett föl; Szaif, vágásaiból nehányat
felfogott s minden erőfeszités nélkül visszánozta, mintha csak védeni,
de nem támadni akarna. De nem sokára ellenfele balkézre vette fegyverét,
s azután kevés perczre ki volt merülve; ekkor Szaif, Asszalásh mellé
ugratott, övénél megragadván, szemébe kiáltá:
– Az Isten hatalmas s védelmezi a benne hivőket és a bálványimádókat
üldözi!
Ezt mondva, kiemelte a nyeregből, mintha egy madár lett volna, s átadta
foglyul katonáinak.
Éppen dél volt s daczára a vívott harcznak, Szaif Züliázán a küzdtéren
maradt, várni látszatván egy második bajnokra; de a meglepetés uralgott
e perczben az ellenség tisztjein s Szaif látva, hogy senki sem lép ki,
visszatért sátrába.
Következő napra a két hős újból sorsot huzott s az Dementhur-Alvahish-t
találta, a ki két oroszlánával jelent meg a küzdtéren; – ez a két állat
úgy volt betanitva, hogy urokat gyengülés esetében segiték; s midőn
Dementhur, Szaiffal szemben, állást foglalt, az oroszlánok egyike
jobbról, másika balról foglalt helyet. Dementhur megkezdé a harczot, s
mivel ő tegnapi elődénél erőben gyöngébb volt, több ügyességgel pótolta
e hiányt, s a vívás egész estig tartott; de ekkor gyengülni kezdvén s
látván, hogy Szaif éppen semmit sem vesztett erejéből, visszahuzódott,
mintha egy percznyi nyugalmat akart volna venni, s a jobb oldalon levő
oroszlánra nézett; ez rögtön ugrásra vonta össze magát; de Szaif
leugrott lováról s kardjával fogta fel az ugrást és az oroszlán fejét
két darabra szelte; a bal oldali oroszlán ezt látva, szinte Szaifnak
ugrott, de ezt is hasonló sors érte. Dementhur bajtársait halva látván,
felkiálta:
– Hogy vágják le kezedet, Szaif! s hogy ellenségeid úgy tegyenek veled,
mint te oroszlánaimmal!
S ezt mondva, dűhvel rohant Szaif Züliázánra; de ezt megrenditni nem
tudá, s bár Dementhurnak ereje lankadott, de nála az ügyesség és
tudomány pótolta az izomhiányt, s így a viadal még egy óráig tartott; –
ekkor Szaif bevégzendőnek itélte a harczot s ellenéhez ugratott,
kiáltva:
– Allah hatalmas!
S leragadván ellenét lováról, mint foglyot az aráb táborba vitte.
Szaif barátjai örvendeztek e kettős győzelem felett, míg a hábeshi
hadseregben bámulat és félelem uralkodott, s a két-testvérvezér
Majmunhoz menve, mondák neki:
– Most egyedüli reményünk benned öszpontosul; nagyok az érdekék,
melyeket kezeid közé helyezünk; mert ha te is legyőzetnél a többiekként,
akkor nem maradna egyéb hátra, mint egy rögtönzött s szégyenteljes
visszavonulás.
Ekkor Majmun fennyelgően eképp felele:
– Ha legelébb engedtetek volna kilépnem, miként én ohajtám, akkor mindez
nem történt volna meg; Dementhurt és Szábikhot büszkeségök elveszté; de
azért aludjatok csendesen az éjjel, mert én holnap összekötözött kézzel
fogom ide vezetni azt a nagy Züliázánt, a ki végre is egy nagyon kis
egyéniség.
Reggel, midőn a nap elhomályositá a csillagokat, a két hadsereg már
lábon volt. Majmun büszkén lovagolt a küzdtéren s Szaif készült kilépni,
midőn Szádun lábaihoz borulva mondá neki:
– Isten vezére! kérlek engedd meg, hogy ma én lépjek fel; mert ezt az
embert, mint mondják, csupán azért hozták el vadonából, hogy ellenem
küzdjön.
– Az lehetetlen – mond Szaif – mert arra várnak, hogy ma is én jelenjek
meg a tusán!
– Két egymásutáni nap láttak téged – mond Szádun – s ez több mint a mit
megérdemelnek; különben is ez az ember egy vad néger, mint a te alázatos
szolgád, s ez jogosan őtet illeti; azért könyörgök, engedd, hogy én
álljak szembe véle!
Végre hosszas kérések után Szaif engedett, s Szádun azonnal kiugratott s
nehány másodpercz alatt Majmun mellett termett.
Ez rögtön megismerte, hogy az nem Szaif s rákiáltott:
– Állj meg, ki vagy?
– Hát nem tudod-é te, kit ellenem küzdeni hivtak meg; s ha nem ismernél,
tudd meg, hogy én Szádun Eszendcse vagyok, a ki veled a halált ma meg
fogja ismertetni.
– Hogy üdvösség ne érjen, a szerencse soha meg ne közelitsen! – kiált
Majmun – én ma Szaif Züliázánnal küzdeni léptem ki s veled tusára kelni
nem akarok, mert te nem vagy méltó az én fegyveremre!
– És te miféle kutya faj vagy – mond Szádun – hogy uramnak nevét még
kimondani is mered? tudd meg, hogy elébb engemet kell legyőznöd, s csak
azután közelitheted meg Szaif Züliázánt!
Az ezen szavak által dűhbe hozott Majmun, Szádunra tört, de ez feltartá
a rohamot s iszonyatos harcz kezdődött; csak a kardok csattogását s a
lándzsáknak a paizsokon való csengését lehetett hallani, s ez így
tartott három egész óráig, végre két mérges szúrás ugyanazon időben
történt, Szádun átdöfte Majmun paizsát; de ez megmenté életét,
félrevonulván, s ekkor egy dühös vágást intézett Szádun fejének; –
Szádun félrekapta fejét s Majmun kardja csak vállát érheté; de azért
sebje veszélyes volt s Majmun megragadván, a tábor felé vonczolta, midőn
egy csengő hang ezen szavakat hallatá mellette:
– Hagyd azon hőst s védjed magadat, Majmun! mert ha nem, halál fia vagy!
– Hogyan? – felelt Majmun visszafordulva – engem megakadályozni, hogy
foglyomat elvihessem!
– Szeretném látni – mond az újonan érkezett – hogy egy emberemet
elvigyék, míg én életben vagyok! én Szaif Züliázán vagyok! viadalra,
mondom s félre a beszéddel!
Midőn Majmun megtudá, hogy Szaif Züliázán van előtte, elhagyta foglyát,
mondván:
– Ha te vagy az, Szaif! úgy egy perczet sem akarok vesziteni s
megbüntetem fennhéjázásodat s bosszut állok mindazon roszért, mit te
szultán Szaif Rádnak okoztál.
S a két hős egymásra tört s az iszonyatos viadal elkezdődött, s két
felbőszitett oroszlánként rohantak egymásra; fegyvereik villámként
sujtottak, s ez az elszánt küzdelem estve feléig tartott. Ekkor Majmun
egy erős vágással Szaif lovának fejét vágta szét s a szegény pára halva
rogyott össze, Szaif ekkor Majmun lovát ölte le, s így mindketten gyalog
folytatták a viadalt, mindaddig, míg lándzsájok nyelének csak
darabocskája maradt kezökben; mindaddig, míg szablyáik darabokra törve
hullottak ki markaikból, ekkor átölelték egymást, küzdeni kezdettek s
egy egész óráig küzdöttek egyenlő erővel. A nap már lehanyatlani készült
s Szaif Züliázán gondolá magában, hogy „én, a ki nemtőket s legnagyobb
hősöket legyőzék, ne tudnék ezen négerrel végezni?“ ezen gondolat