Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (2. kötet) - 9

összeütődnek, de el nem zúzatnak. Maymun nem akarván a viadalt hosszura
nyujtani, ellenéhez szorult s mint Szaif szokta, kiáltá, hogy „Allah
hatalmas!“ S e felkiáltás szerencse hozó volt, mert Alkamkam jelenlétét
vesztve, Maymunnak egy hatalmas csapása által földre terittetett.
Egy második, harmadik harczost hasonló sors ért, s ez így folyt egész
estig; s Maymun visszatért miután éppen annyi harczost ölt meg, mint
Szaif az azelőtti napon.
S tíz napig így folyt ez; a győzelem mindig az arábok részén volt.
A dolgok ily állásában a vezérek mondák Szaif Rádnak:
– Já, málik Azamán! mi előre mondók, hogy ez fog történni; de te nem
hivéd; most már nincs egyetlen hősünk is, ki Szaiffal s hőseivel
megmérközni merne; mik most terveid?
Szaif Rád az átalános támadást rendelte el s azt remélve, hogy a nagy
számra nézve talán előnyösebb lehet sötétben támadni, – éji harczot
rendelt.
Az arábok nyugalomra készültek; de az éber Szaif észrevevén az ellen
tábor készüléseit, csapatait hadirendbe állitá s nyugodtan várta a
támadást; s bár kevesebb volt hadserge száma, de legyőzhetlen
hadfőnököktől vezéreltetve, 24 óráig rendithetetlenül ellenállott Szaif
Rád egyesült erejének. Az éj már másodszor is közeledett, mindkét rész
ki volt fáradva s a győzelem még bizonytalan, midőn Szaif Züliázánnak
egy eszme szülemlett meg agyában s maga köribe gyüjtve fiait, legbátrabb
hadfőnökeit s sergének egy jelesekből kiválasztott kis csapatját, mondá
nekik:
– Kövessetek engem az ellenség középpontjára szultán Szaif Rádhoz!
S előretörve, útat nyitott magának az ellenség sűrü sorain; mint ért
kalász a sarló alatt, hullottak azok, kik útját akarák állani, s az
elszánt kis csapattól követtetve, csakhamar a hábeshi zászló mellett s a
szultán előtt volt, ki nehány percz óta régi dicsőségének védzászlója
alá vonta volt meg magát.
S midőn Szaifot és kis csapatját előretörni látá, fel akart kelni; de
Szádun, kit egykor halálra itélt volt, átdöfé kopjájával s ledobta
trónjáról; az arábok gyorsan elmetszék fejét s Szádun kopjájába huzva,
átrobogtak az ellenség sorain s kiálták:
– Hábesh és Szudán katonái! málikotok nincs többé; kiért csatáztok hát?
Szünjetek harczolni s szultán Szaif Züliázán méltóbb uratok leend mint a
régi.
S látva szultánjok elmetszett fejét, a hábeshi sergek mind lerakák
fegyvereiket s megadták magukat Szaif Züliázánnak, ki felfüggeszté a
harczot, s csak is a két vezért fogván el, küldé médinah Mászárba
bébörtönözendő.
Szaif maga serge egy részével médinah Adur felé nyomult s ott Szaif Rád
fiával tudatta atyja halálát s sergének önmegadását. Almukalkal
összegyüjtve vezéreit, mondá nekik:
– Én megadom magamat; atyámnak nem volt igaza, mindig feléleszteni ezen
eredménytelen s annyi áldozatba került harczokat; most életével lakolt
érette. Szaif egy nagylelkü hős s nincsen miért félnünk tőle.
A vezérek kijelenték, hogy az ő véleményén vannak s Almukalkal egész
tanácsának kiséretében Szaif elébe ment s leborulva, tiszteletteljes
hódolatát jelenté neki.
Szaif boldog volt, hogy egy ily hosszas harcz, mely oly hosszasan
rongálá a két népet, ily szerencsésen végződhetett; gyöngéd jósággal
fogadta ellenségének fiát s vigasztalá szerencsétlenségében; nem bántá a
hábeshek független belkormányzatát; meghagyta máliknak Almukalkalt; de
Szaif magasztos nagylelküsége s csudált erényei s a Hábeshbe visszatért
Rif annyira megnyerték a hábeshiek sziveit, hogy az egész nép önként
átállott a muszulmán vallásra.
Szaif Züliázán visszatérve övéi közé, még nehány évig boldogul élt, népe
boldogitására forditván mindazon tapasztalatokat, melyeket eseménydús
életén át tett, mit a tanulmány s vallás kifejtett benne. S végre annyi
hányattatás után a nyugalom szükséges voltát érezvén, népe kormányzatát
fiának, Mászárnak adta át, maga visszavonult a közügyektől.
S Szaif Züliázán ekkor, mint egy patriarcha, mint vallási bölcs, élt,
uralkodva tudománya s bölcs tanácsai által mind azon mulukokon, kiknek
országokat szerzett.
De végnapjainak nyugalma és édessége nem sokáig tartott; mert alig
hagyta el az uralkodást, a halál elragadá legkedvesebbjeit. Málik Efrah,
Szádun és a szeretett nő, Sháma, csaknem egyszerre haltak el; nehány
hónappal később egy mérges kigyó marása következtében Maymun halt el;
ezt követte minden gyermekeinek halála, kivéve Mászárt, ki atyjával
túlélte egész családját. De Szaif Züliázán, kit ennyi fájdalom és csapás
ért, maga is csakhamar elbetegesedett s a tudomány minden segélye s
fiának leggyöngédebb s figyelmesebb ápolása daczára kimult fia karjai
között.
A ki a hatalom minden hiuságairól lemondott volt é földön, eltiltott
minden ünnepélyességet és pompát temetésénél; de egész népe kisérte
tetemeit s sok hónapokon át öntözé könyeivel a honszerző Szaif Züliázán
sírját.
Sőt mondják, hogy félszázaddal halála után is mindazok, kik ösmerék
vala, vallásos tisztelettel s meghatott lélekkel beszéltek róla.
Mert ő nemcsak dicsőité fényes tettei által nemzetét, hanem gyöngéden
szereté is.
(Vége a második kötetnek.)