Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (2. kötet) - 4

Total number of words is 4025
Total number of unique words is 1860
29.6 of words are in the 2000 most common words
40.7 of words are in the 5000 most common words
47.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
hogy a lámpa léghiány miatt alig éghetett, s maguk is alig
lélegzelhettek; végre egy sziklába vésett üregbe jutottak, a hol Szaif
semmi kijárást fölfedezni nem tudott.
– Most – mond Marjána – fölkeresem a börtönőrt (ez egy nő, kit én
egészen megnyertem); de mivel az ajtón álló őrök közel vannak, s mivel
gyakran vizsgajáratot tartanak a börtönben, jobb ha a nőt nem ijesszük
meg merészségünkkel; azért te maradj a rabnő szerepében, rejtsd el
arczodat s ne beszélj.
Ekkor Marjána egy addig Szaif által nem látott, alig két láb magas és
sziklaszerü vaslemezt nyitott fel, s földre feküdvén hallgatódzott; nem
hallván semmi zajt, egy másik ajtót nyitott meg, mely a börtön felől
hasonlóan falhoz hasonló kőszínre volt festve; Marjána ekkor térden és
karon csúszva, bémászott, Szaif követte őt s beérve egy nyirkos
folyósóra, ott találták az őrt, ki suttogva mondá:
– Veh Allah ya Szatti! szegény Maniatanufusz ma reggel óta számlálja a
perczeket, mert tudja, hogy ma a te napod, és hogy csak te egyedül vagy
a világon, a ki neki vigaszt és felbátoritást nyujtasz.
– Szaif! – mond sugva Marjána – maradj itt egy kevéssé, hogy készitsem
el előre látásodra, mert ő nagyon el van gyengülve s a rögtöni öröm
árthatna egésségének; – azután az őrhöz fordulva, mondá:
– Já Karkab! nyitsd föl nekem e szomoru börtön ajtaját s aztán menj
őrködni a nagy ajtóhoz; a legkisebb zajra jöjj engem értesiteni.
– Já, Marjána! minő későn jössz, én már nem reméltem, hogy lássalak;
midőn valaki ilyen szerencsétlen, hogyan higyjen a barátságban?
– Igaztalan lennél, ha barátságomban kétkednél, főképpen most – mond
Marjána – ne engedd át magadat a bánatnak, szeretett barátném! még nincs
minden elveszve.
Ezen szavakra zokogni kezdett Maniatanufusz s szeméből köny záporzott.
Hogyan reméljek én, miként jöhetnék én ki ezen borzasztó börtönből;
hogyan mehetnék ki e kastélyból, e városból még akkor is, ha levehetnéd
ezen testemet szaggató, ezen gyermekemet terhelő lánczokat? szegény
ártatlan gyermekem! bár csak őt menthetnők meg; – de csak egy lény van,
a ki elég nagy, a ki elég bátor, hogy azt végrehajthatná; az az atya,
kinek én szivét elzúztam, miként ezen lánczok zúzzák az én testemet. Oh,
igen! én megérdemlem a halált.
S ezt mondva Maniatanufusz, összekulcsolta kezeit, melyek el voltak
aszva, melyek gyengülten estek vissza térdeire, lánczaikat zörgetni.
Szaif Züliázán, nem tudván megindulását és könyeit tovább tartóztatni, a
börtönbe rohant s neje és gyermeke elébe térdelvén, átkarolta őket,
mondván:
– Szegény anya! Szárazd fel könyeid, mert Allah megenged neked s Szaif
mindig szeret téged!


XIV. Az asszonyok városa.
Airud és Akisza. Szolimán kincse.
A kis Mászár megismervén Szaif Züliázánt, sirni kezdett, midőn
Maniatanufusz kinyitván mélyen béesett szemeit egy perczre, újból
bezárta azokat, mert a nagy megrázkódtatás eszméletétől megfosztá.
– Látod Szaif – mond a barátnéja fejét tartó Marjána – nem hagyál nekem
időt, hogy előre elkészitsem látásodra; én tudtam, hogy a nagy örömnek
rohama halálos lehet ezen elgyengült és kimerült nőre.
Szaif megijedve, ápolni kezdé nejét; hideg vizet öntött halántékára s
egy perczig halvány és ijesztőleg elsoványodott arczán legelteté bús
pillanatait, eczetet lélegzeltetett vele s kezeibe fogta jéghideg és
vassebesitette kezeit; e gyöngéd ápolásra végre életet s eszméletet
nyert Szaif neje, s visszanyervén beszélőtehetségét, felkiálta:
– Já, Szaif! miért jöttél ide? hogy halálom tanuja légy s talán, hogy a
tiédet is itt találd? mert testvérem könyörületlen; de ha teheted, vidd
el magaddal e gyermeket s én akkor nyugodtan fogok meghalni; de térj
vissza hamar honodba, hogy ne legyek okozója a te vesztednek.
– Maniatanufusz! azon Istenre, ki engem hall és a ki engem ide vezetett,
eszküszöm, hogy ha én honomba visszatérek, az csak a te és gyermekem
társaságában fog megtörténni.
– Kérlek Szaif! mondj le azon reményről, hogy engem e börtönből
kiszabadits – mond a szegény nő – az lehetetlen s ha lehető lenne is,
nézz reám! lenne-é erőm, hogy kövesselek? Hajdan szépnek találtál; nézz
most reám! csontváz, szánalom és tán utálat tárgyává lettem. Oh, jobb ha
engem meghalni hagysz!
– A boldogság, a szerelem visszaadandja egészségedet, szépségedet – mond
Szaif – mert a valódi szépség csak a szívvel hal meg; hajdan bámultalak
s szeretni alig mertelek, most ha inkább leendesz szeretve, mint
bámulva, kevésbé boldog leendesz-é, szeretett barátném!
Szaif rendithetlen megmaradt azon elhatározása mellett, hogy a várost
csak neje és gyermeke társaságában hagyandja el; hiában mondá
Maniatanufusz, hogy fel fognak fedeztetni, elfogatni, s hogy mindhárman
menthetetlenűl veszve lesznek.
– Hát akkor együtt fogunk meghalni! – felelt Szaif.
Így tölték el az éjt, daczára az őr figyelmeztetéseinek, ki szorgalmazta
Marjánát és rabnőjét, hogy távozzanak; végre Maniatanufusz összeszedvén
minden erejét, mondá Szaifnak:
– Valójában el vagy határozva, hogy életedet koczkáztasd
megszabaditásomért?
– Én változhatatlanul el vagyok határozva! – felelt Szaif.
– Ha így van – mond Maniatanufusz – ha semmi sem tud veszélyes
vállalatodtól elvonni, úgy csak egyetlen mód van annak teljesitésére, s
az a várost védő talszaméh megsemmisitése. Ez igen veszélyes mód,
ismétlem, s hogy azt tehessük, Marjána segitségére van szükségünk, s
számithatok-é közremunkálásodra?
– Ismét kétely! – felel Marjána szomoruan – légy meggyőződve,
Maniatanufusz! hogy az életben soha sem volt nálamnál hűbb s
áldozatkészebb barátnéd!
– Istenem! – felelt a rab – tegnap estve még oly nyomorult voltam, s ma
már szerencséssé tesztek szenvedéseim közepette! Most az éjnek csak
nyolcz órája tölt el, testvérem ilyenkor még mélyen alszik; a nélkül,
hogy valakit felköltsetek, menjetek az ő hálószobájába s ágya két végére
állva, azt három, négy lépéssel tovább kellene tenni (mit a nélkül hogy
föl ne ébredjen, szinte lehetetlen), azután az ágy helyén egy szőnyeget
fölemelvén, ott egy gyűrűt fogtok találni, melynek segitségével egy kis
lépcsőzetre vezető lappancsot emeltek föl; ez a lépcsőzet egy földalatti
terembe vezet, melynek közepén egy kiszáradott fa, s a fán egy mozdulat
nélküli madár áll, melynek csőre egy vasszeggel van átütve; Szaifnak e
szeget ki kell huznia, de nem egészen, hanem úgy, hogy az akkor essék
le, midőn ti a földalatti termet elhagyjátok; ha ez így végrehajtható
lenne, akkor talán menekülhetnénk; mert a talszáméh többé nem lenne a
városon s az érczszobor nem védné többé. Vissza ugyanazon útat
kövessétek, melyen mentetek; ha siker követendi lépteiteket, én itt egy
óráig várni fogok reátok s kérni a hatalmas Istent, hogy vegyen minket
oltalma és pártfogása alá.
– Gyorsan, gyorsan! – mond Szaif – ne veszitsünk egy perczet is; az éj
halad s minden percz megfizethetlen.
Rögtön fölmentek Marjána szobájába s megfoghatatlan szerencsével
teljesiték Maniatanufusz intéseit; a szolgálók, a testőrnők mind
elaludtak; a szultánnő ágyát tovább tevék a nélkül, hogy ez fölébredjen;
a madár száját elzáró szeg minden nehézség nélkül kihuzatott a megjelölt
módon, s távoztuk után három negyed órával visszatértek
Maniatanufuszhoz.
De alig léptek bé a börtönbe Szaif és Marjána, a városban iszonyatos
zajt hallottak, s egy mennydörgő hang hallatá:
– Asszonyok városa! én távozom, városotok felett többé nem őrködöm; én
szabadságomat visszanyertem, elhagyom a szobrot, melybe hakiméh-itek
bezártak volt, s melyből egy hős kiszabaditott; most védjétek magatokat
a férfiak ellen. Isten veletek, asszonyok! engem többé látni nem fogtok!
E kiáltásra a nők és leányok zajongva és jajveszékelve siettek az
utczákra; Szaif, ki már neje és fia lánczait széttörte, Marjána
segitségével annak szobájába vezette őket s az utczán való tolongás- és
sötétség segitségével (mert még éjjel volt) elhagyták a palotát s
Marjána lakására mentek; ennek kapujához érve, Marjána mondá barátainak:
– Most zárkozzatok bé lakomba; én, hogy minden gyanut elháritsak
magamról, visszatérek a málikához; ne féljetek semmit; én rabnőimnek
rendeletet adok, hogy senki másnak ki ne nyissák a kaput, csak nekem; s
ha valami vész fenyegetne, rögtön tudósitni foglak.
Midőn Marjána a málikához ért, ez utolsó ijedten s iszonyu
izgatottságban rendelte, hogy egy titkokat leleplező bűvésznőt hivjanak.
Midőn ez a nő, kit Kayhunának hittak, megérkezett, mondá neki, hogy
fedezze föl ama férfi hollétét, ki a városvédő nemtőt kiszabaditá.
Ekkor Kayhuna kérte a szultánát és Marjánát, hogy kövessék az ő lépteit,
s így kapuról kapura mentek; a bűvésznő mindenütt olvasott valamit egy
könyvből s tovább ment mondván: „Nincsen itt!“ Igy mentek a Marjána
házáig; itt szintén megállott a bűvésznő s könyvéből olvasván
felkiáltott, hogy „az, a kit kerestek, itt van!“
– Hallod-é Marjána – mond a málika – mit mond a bölcs Kayhuna.
– A bölcs Kayhuna nem tudja, mit beszél – felelt Marjána.
– Hogyan! a mi bűvésznőnk nem tudja, mit mond? kérdi nyugtalanul a
szultánné.
Marjána kiméletlen nyers feleletére a szultána rendeletet adott, hogy
fogják el a kincstárnoknét s ajtaját erőszakkal törjék fel.
De Marjána fehér csapatjának minden nőfegyveresei kisérék urnőjöket s az
elfogatási parancsot hallván, körülvették főnöküket s kardot rántottak a
málika testőr csapatja ellen.
A viadal elkezdődvén, Szaif a fegyverzörejre kitekintett az ablakon s
látva a történteket, mondá Maniatanufusznak:
– Most van a legalkalmasabb percz a távozásra; ezen zavarban a kapukon
nem őrködnek figyelmesen s én a nélkül akarnék távozni, hogy ezen nők
között vért ontsak; vedd azért fiunkat s kövess engem, majd én fogok
útat nyitni neked!
Ekkor lementek, Szaif a kapu küszöbére lépve, jobb kezével fölemelte
Hám-ben-Noéh kardját s kiáltá:
– Én vagyok az embereket és nemtőket legyőző Szaif Züliázán!
A szultána testőrei rá akartak rohanni, de sebesen forgatott kardjából
lángsugarak törtek ki, melyek elvakiták őket s visszavonulásra
kényszeriték; Szaif nem sujtott kardjával egyet is, hanem mindazok, a
kik útjában voltak, ijedten vonultak vissza s Maniatanufusz, fia és
Marjána követék őt a városon kivül.
De a szultánné dühöngve állott asszonyai előtt s mondá nekik:
– Az csak egy ember s ti nem szégyenlitek ezen ember és kardja előtt
gyáván hátrálni?
Így fölébresztve büszkeségöket és bátorságukat, az egész nősereg Szaif
üldözésére indult, már túlhaladtak a kapukon s a mezőkön nyargaltak; de
azon perczben, midőn a menekülőket utólérendők valának, nagy porfelleget
pillantottak meg, mely a villám sebességével közelgett feléjök;
csakhamar ez a vakitó porfelleg körülfogta őket s számtalan lovagok
ragadták fel nyergeikbe, s így pároslag nyargaltak bé a talszáméh által
többé nem védett városba.
Szaif és társai megállottak volt bizonyos távolra, ezen jelenetet
szemlélni, s midőn annak rájok nézve szerencsés kifejlődését látták,
lejöttek a dombról, hogy annak megmagyarázását kérjék nehány hátramaradt
lovagtól, kik nem találván nőket, ott lovaikat tánczoltatták.
– Íme – mondák ezek – ez úgy történt, hogy az asszonyok városát védett
nemtő ma a mi városunk felett átrepülvén, lekiáltott: „Ja Jamat Arijale
(Já, férfiak csapatja)! én az a Hamaz vagyok, a ki a nők városát védtem;
nekem visszaadták szabadságomat s most ti félelem nélkül mehettek
magatoknak nőt foglalni.“ – S mi úgy tevénk, ezt a várost és asszonyait
elfoglaltuk.
Szaif búcsut vett a lovagoktól; a hegyre indult, hol Akisza várt reá,
midőn Marjána mondá nekik:
– Daczára Maniatanufusz iránti szerelmemnek, én soha sem tudnám magam
arra határozni, hogy honomat elhagyjam, s így búcsut kell tőletek
vennem!
– Hogyan! – mondának egyszerre Maniatanufusz és Szaif – midőn neked
köszönhetjük életünket s még többet életünknél, azon boldogságot, hogy
együtt lehetünk, most te minket el akarsz hagyni egy városért, hol téged
a nők legalább rosz szemmel fognak nézni?
– Én tudom mind azon kellemetlenséget, a mely reám vár – felel Marjána –
de itten születtem s másutt élni nem tudnék.
– Isten veled hát! – mond Maniatanufusz, s Szaif felé fordulva
hozzátevé:
– Látod, Szaif! mennyire szeretjük mi honunkat; megbocsátod-é most az én
bolondságomat?
– Nekem kell bocsánatot kérnem – mond Szaif – hogy nem tudám azt veled
elfeledtetni.
S bal karjával gyönge nejének derekát átölelve s fiát jobb vállára
helyezve, fölvitte a hegyre, hol Airud és Akisza szerencséltették
Szaifot, s míg Szaif egy perczre leült nyugodni, Airud hozzálépett s
kezeit megcsókolván, térdre állott előtte.
– Já, Airud! mit ohajtasz tőlem? – kérdé Szaif Züliázán.
– Uram és parancsnokom! – felelt Airud – egy kegyelmet esdek tőled, én
szeretem Akiszát; engedd meg, hogy nőűl vehessem.
– Miért ne, ha ő beléegyezik – felelt a málik; – távozz egy kissé,
beszélni akarok vele.
S Akiszát elészólitva, mondá neki:
– Te tudod, Akisza! hogy Airud egy nagyon jó nemtő s hogy nekem mindig
hű szolgám volt, akarod-é, kedves barátném! férjűl elfogadni?
Szaif ezen kérdésére Akisza elhalványult s felelé:
– Bármily hűséggel ragaszkodjék is hozzád Airud, ő mindig csak szolgád
neked, én pedig barátnéd, s miként te, úgy én is, mulukok ivadéka
vagyok, és én csak hozzám hasonlóhoz fogok férjhezmenni.
– De Airud nem közönséges szolga! – felelt Szaif.
– Airud szolgál, és szolgál akaratja ellen is mindazoknak, a kik a Lueh
birtokosai; én azt hiszem, hogy erre adott neked példát. Szaif! midőn én
teszek neked szolgálatot, azt irántad való barátságból s Abduszalam
Sheik iránti tiszteletből teszem; miként vethetsz össze hát engem egy
alsó rendü nemtővel, ki annyiszor vala vesztednek vak eszköze, midőn
engem megmentésedre hivott; ha erről nekem egy szót is eléhozol, rögtön
elhagylak.
– A házasságok csak kölcsönös beléegyezéssel és nem erőszakkal köttetnek
– felel Szaif – s azért ne haragudj, Akisza! ne beszéljünk többet erről.
Ekkor indulásra készültek. Akisza Maniatanufuszt és fiát vitte, Airud
pedig Szaif Züliázánt, ki mondá neki:
– Szegény Airudom! Akisza büszke születésére; de te ne szólj neki s majd
ha városomba érkezünk, én igyekezendem rábirni őt.
Elindultak s Airud az egész úton szomoru és levert volt.
Szaif Züliázán szerencsésen visszaérkezett szülővárosába, hol barátjai
és vezérei nyugtalanul várták, mert útjának czélját nem tudták s merész
bátorságát ismervén, nagyon aggódtak s bámulásuk egészen a
megdöbbenéssel volt határos, midőn Maniatanufusz és fia – kiket már két
év óta halottnak hittek – társaságában látták megtérni. Szultán Szaif
elbeszélte nekik ezen történetét s azután Airud szerelméről is beszélt
nekik, kit a szomoru fájdalom emészt s véleményöket kérte ezen
kérdésben. A málik barátjai azt felelték, hogy Airud, bár szolga, midőn
egy oly szultán, mint Szaif szolgálatában van, úgy tekintendő Akisza
által, mint egy nagy és tekintélyes személy, s magukra vállalák, hogy
Akiszát rábeszéljék.
Midőn egy napon Szaif Züliázán vezéri tanácsában s Airud jobbján ülne,
Akisza belépett s mondá:
– Já, málik Azamán! engem rá akarnak beszélni, hogy szolgád Airudhoz
menjek férjhez; jól van, én beléegyezem ezen szövetségbe, ha nekem Airud
nászajándékba elhozza azon Ataj veh Álbedelláth-t (a koronát és
öltözetet), melyet Bálkáisza viselt Szolimán prófétával (ki üdvözölt és
áldott legyen) való menyegzője napján.
Szaif Airud felé fordulván, mondá:
– Hallod-é mit kér Akisza; mit mondasz reá?
De a nemtő ijedtében majd földre esett s panaszos hangon mondá:
– Oh én, szerencsétlen! Akisza azért kéri ezt tőlem, mert halálomat
akarja; e tárgyak Szolimán próféta kincsei közt vannak, s e kincseket a
nemtők egy málikja (Kayhun-nemtőfőnök) őrizi, kinek rendelkezése alatt
százezer oly nemtő áll, mint én; miként tudnék hát én ezen kincshez még
csak közeliteni is?
Szaif és a tanács kérték Akiszát, hogy kérjen egy más nászajándékot; de
ő hajthatatlan volt; ő csak az Ataj veh Albedellah-t akarta, mondván: –
Airudnak tudnia kellett előre, hogy én muluk leánya levén, kezemet csak
olyannak adom, ki hozzám méltó nászajándékot fog hozni.
– Jól van – mond Airud – akaratod teljesitve lesz; te vagy birni fogod
Szolimán nejének koronáját és öltönyét, vagy halálom hirét fogod
hallani.
A tanács eloszlott, Akisza visszatért kastélyába, s Szaif nemtőjének
nehány megjegyzést tett azon kikerülhetlen veszélyről, melynek magát
kiteszi.
– Já, Szidi! – felelt Airud – ha vállalkoztam a nélkül, hogy
engedélyedet kikérjem, azt azért tevém, mert tudtam, hogy te nem tagadod
meg azt oly tényért, mit te mindennap téssz, t. i. feláldozni, odadobni
az életet a becsület- és szerelemért.
– Soha sem volt gondolatomban – felelt Szaif – hogy gátoljalak; ha
eléggé szereted Akiszát, hogy élted áldozatúl hozd neki, tedd, hanem
ezen elhatározásodban vajjon nem vezetett-é inkább a hiuság, mint a
szeretet?
– Nem, uram! – felkiált Airud – mert valójában Akisza iránti szerelmem
oly nagy, hogy a nélkül élni nem tudnék s lehetetlen, hogy ez egyesülés
reményétől megváljak.
Csak az indulásról volt szó!
– Mikor s miként fogok rólad hirt hallani? – kérdi egy napon Szaif
nemtőjétől.
– Innen a Szolimán kincstárához való menetelre három hónap kell, annyi a
visszajövetelre, annyi az ottani szemlélődésre, hogy a kincstárt
megközelithessem, s így ha az év három utolsó hónapjában vissza nem
térek, hivj engemet a Lueh által, s ha a világ tulsó oldalán lennék is,
egy percz alatt nálad leendek; ha egy, kétszeri hivásra sem jelennék
meg, akkor tudni fogod, hogy rab vagyok, vagy hogy valami nagy
szerencsétlenség ért; de ez esetben nehogy háromszor is megdörzsöld a
Lueh-t, mert akkor az ég tüze elégetne.
Airud távozott s Szaif egy nyugalmas évet töltött országában, számitva a
perczeket, hogy hű nemtője megtérjen; de az év utolsó hónapjai is
elérkezvén a nélkül, hogy ez megérkeznék; Szaif elévette a Lueh-t s a
lehető legerősebben megdörzsölte azt, de semmi feleletet nem nyert;
másodszor is ismételte eredménytelenűl, s már harmadszor is meg akará
dörzsölni; de ekkor eszébe jutván Airud figyelmeztetése, félredobta azt
s két köny fakadt szemébe.
Szaif e percztől fogva szomoru és szórakozott lett, minden érdektelen
volt előtte, csak azon ohaj foglalkoztatá, hogy hű szolgáját
megszabadithassa.
Egy napon palotája erkélyén mulatván vezérei társaságában, Akisza
leszállott s üdvözlé őtet; de Szaif nem visszánozta, sőt még reá sem
nézett; ez szomorodtan kérdé:
– Uram és barátom! miért haragszol reám? Airud miatt? mit tett ez a
nemtő, hogy te annyira szereted; ő neked szenvedéseket okozott, az igaz
akaratlanúl; de végre is a legiszonyubb veszélyekbe dobott s mindig én
valék, ki a halálból kiszabaditálak.
– Igaz – mond Szaif – de ő ragaszkodik hozzám, szeret engem s te Akisza
talán féltékenységből küldéd őt vesztire?
– Én egy szinte lehetetlen dolgot követeltem tőle, hogy megmutassam neki
a köztünk levő különbséget – mond Akisza, mintegy kikerülve Szaif
kérdését –; de uram, mit tehete ő éretted, mit én tenni ne tudnék; én
rendelkezésedre állok miként ő, s én szeretetből teendem azt, a mit ő
kényszerüségből tett.
– Valójában, igaz-é – mond derülten Szaif – hogy te mindent megtészsz,
mire kérni foglak? megigérnéd-e azt nekem a szent Isten nevére?
– Esküszöm neked a mindenható Isten nevére – felel Akisza – hogy minden
kivánatodat teljesitendem, még ha tűz által kellene is elpusztulnom.
– Jól van tehát – mond Szaif – én ohajtom, hogy engem Szolimán (ki
üdvözölt legyen) kincstárához szállits rögtön.
– Szolimán próféta kincstárához? kiált ijedten Akisza – íme te egy
lehetetlen dolgot kivánsz!
– Airudnak semmi sem volt lehetetlen, s ha én a mult évben azt mondottam
volna, hogy vigyen magával, ő észrevétel nélkül megtette volna azt.
– Mert nem lett volna jogában azt nem tenni – felelt Akisza – s
kénytelen lett volna a lángok közé vinni téged, ha azt rendelted volna
neki.
– És éppen az ily engedelmességet szeretem én – felelt Szaif – s így
fölmentelek Akisza! az alól, hogy nekem ezen út veszélyeit elbeszéld;
mert én el vagyok határozva azt megtenni, ha csak te nem akarod esküdet
visszavonni, mert azt még mindig megteheted.
– Nem szegem, nem szeghetem meg eskümet – mond Akisza – s ezen vállalat
veszélyeit sem fogom elésorolni, csak azon körülményre figyelmeztetlek,
hogy én téged most csak egy hónapig szolgálhatlak, akkor egy hónapig el
kell hogy hagyjalak s ennek elteltével újból visszatérendek; szóval, én
csak egy darabig útazhatom veled, azután az útat magadra kell
folytatnod, én legfeljebb azt csak kijelölhetem.
– Ily módon először fogunk útazni – mond Szaif.
– Igen – mond Akisza – de tudod-é mily hosszas ez az út? mi nemtők azt
három hónap alatt tesszük meg, mert mi föld felett haladunk; de te mint
ember, csak hat év alatt mehetsz oda, hat évig jössz vissza; ki tudja
hány évet töltesz ott, s így öregen s összetörve térendesz vissza, ha
visszaérsz!
– Az mindegy – mond Szaif – Allah nem azért adott nekem egy oly becses
talizmánt, hogy nyomorultan veszni engedjem az ezen zakhirához kötött
nemtőt; én kötelességemet teljesitendem.
– Akisza látva, hogy szavai hatástalanok Szaifra, barátjaihoz fordult,
mondván:
– Vezérek s te málik Efrah! ki Szaifnak mintegy atyja vagy; beszéljétek
le ez oktalan tervről; mert ha távozni engeditek, soha többé látni nem
fogjátok.
Ekkor minden ott levők kérni kezdették Szaifot, hogy hagyjon föl
veszélyes tervével; de ő siket maradt könyörgéseikre, mondván, hogy a
hatalmas Isten segitendi egy szent kötelesség teljesitésében, s más
részről, a kormányzás távolléte alatt semmit szenvedni nem fog, mert azt
málik Efrah még sokkal jobban és szakértőbben vezetendi mint ő.
Akisza nyolcz napot kért a készülésre, a kilenczedik nap megtérvén,
kérdé, ha mindig azon akarattal van-é?
– Kész vagyok! – mond Szaif.
S mint mindig, helyét málik Efráhnak átadván s Khamiméh-t, Barnokh-ot,
Szádun Eszendcsét, Akélát, Dementhurt, Szabikot és Majmunt, mint vezéri
tanácstagokat melléje adván, családját és barátjait átölelte s távozott.
Szaif Züliázán első hónapi útja fáradalmas volt, veszélyes viharok
dühöngtek, nagy tengerek felett vonultak el s háromszor 24 óráig egy
percznyi nyugalomra sem szállhattak le, úgy hogy Akisza a hónap végén
már alig tarthatá fenn magát; végre egy vad és kietlen vidéken szálltak
le.
– Ma szolgálatom utolsó napja! mit vélsz, Szaif; alig tetted meg huszad
részét útadnak s már is láthatod, mily terhes és veszélyes az; akarod-é,
hogy nehány napot nyugodva visszatérjünk honodba? Szaif! Isten nevére,
barátaid, gyermekeid emlékére kérlek, gondolkozzál meg; még van idő!
– Visszatérni! – felel Szaif – nem, nem! az nem lehet! hagyj itt Akisza,
ezen a földön; Isten vezérem leend, s egy hónap mulva jöjj vissza s
keress föl!
A szegény elszomorodott lelkü Akisza megmagyarázta útját s búcsut véve
távozott.
Szaif sok napokon át miveletlen kopár helyeken útazott, hol emberrel sőt
még állattal sem találkozott; kihalt puszta volt ez, mely még vad
gyümölcsöt sem nyujtott táplálására; a vele volt élelmi szerek elfogytak
s az éhség éreztetni kezdé magát.
Nem sokára futó-homok váltá fel a rögös földet, melyen eddig haladott;
de e változás által semmit sem nyert, mert a határtalan homoksikságon
még bajosabban haladhatott; lábai visszacsúztak annak sík felületén s
keveset haladhatott előre; ily kínteljesen útazott három hétig
gyökerekkel táplálkozva, midőn végre egy dombot pillantott meg, mely a
puszta egyformaságát megtörvén, reményt nyujtott, hogy tetejéről
valamely várost vagy emberi lakot fedezhet föl. Szaif összegyüjtvén
erejét, annak tetejére sietett föl; de mily nagy volt csalatkozása és
elszomorodása, midőn egy végetlen tengert látott, várost és emberi lakot
kereső szeme.
– Nagy Isten – mond Szaif – hát azért vándoroltam annyit, azért kínzám
és fárasztám magam, hogy ide jussak! s elkeseredett szívvel imádkozni
kezdett a parton.
S míg így imádkozva az előtte elterülő tengeren legeltetné szemeit, egy
fehér pontot pillantott meg a távolban, mely perczenként bámulandó
sebességgel nagyobbodott és közeledett s nem sokára megismeré, hogy az
egy kieresztett vitorlaszárnyakon sebesen repülő hajó. Ekkor bátorságot
s reményt nyervén, hálákat adott Alláhnak, ki oly hamar meghallgatá
segély-könyörgését.
A hajó közeledvén, Szaif lebontá turbánja kendőjét s jelt adott vele,
mit a parancsnok észre is vett, mert nem sokára egy csolnak eresztetvén
le, parthoz evezett s Szaifot fölvevén, a hajóra szállitá; útasunk
kikérdeztetvén a kapitány által, nem tartotta tanácsosnak megmondani
kalandos vállalatját, s most is hajótörést szenvedett kereskedőnek adta
ki magát s megérté, hogy a hajón szinte Indiából megtérő kereskedők
vannak, honnan szép czikkeket hozva megállának a parti városokban,
cserevásárokat teendők. Szaif nehány napig velök levén eléhozta Szolimán
kincstárát beszélgetés közben s kérdezősködött annak holléte felől; de
ezek mit sem tudtak róla. Szaif átlátta, hogy ez az útazás nem előnyös
reá nézve, mert már egy egész hónap óta hajózott velök a nélkül, hogy
partot értek volna s Akisza nem tehete érette semmit a tengeren, mert ő
csak szárazon útazhatott, a hol időnként megnyugodhatott.
Hetek teltek el s szerencsétlenségre a kapitány eltéveszté útját s nem
tudta, hogy hol van; négy hónap telt el a legnagyobb békétlenségben,
mert már a víz és élelmi szerek is fogyni kezdettek.
Egy reggel azonban a figyelő őr felkiáltott: „föld, föld!“ s a fedezetre
felsiető útasok nem sokára egy nagy várost pillantottak meg s felé
irányozták a hajót.
A parthoz közeledvén, a csolnakok leeresztettek s csaknem mindnyájan
beléültek, mert mindnyájan ohajtották a száraz földet tapodni oly
hosszas hányattatás után, s embereket látni oly hosszas elszigeteltség
után. Nem messze a várostól leszállván, örömmel siettek a város felé
viritó s gazdag tenyészetü növényekkel ékes térségen át; de a midőn egy
nagyszerüen szép viráglugost bámulnának, egyszerre hat iszonyatosan rút,
7–8 láb magas ember ugrott ki az alól, kiknek fejök a tevééhez
hasonlitott.
– Ördögbe! – mond a kapitány – itt nem vagyunk a legkellemesebb
helyzetben, úgy látom; talán jó lenne visszatérnünk!
– Nem kell félni! – mond Szaif Züliázán – ezen állatok bizonyosan jól
meg fogják fizetni kelméiteket.
De e rövid beszélgetés alatt a bennszülöttek közeledtek feléjök s kerek
szemeikkel vizsgálódni kezdvén, kemencze-szerü szájakat tátottak,
melyekből kinyuló hatalmas fogaikat, roszat jóslólag kezdték
csattogtatni.
A kereskedők ez látva, visszafordultak és sebesen futni kezdettek, s
mintha a tűz kergetné, a tengerbe ugráltak s csolnakjaikba mászva,
visszaeveztek hajójokba.
Szaif magára maradván ott, a vad emberek feléje siettek, szemeik
villogtak mint lámpák, szájaik mértéken túl tátongtak s állati fejeiket
mozgatva, oly ijesztő röfögést hallattak, hogy a part sziklái
viszhangoztak belé.
Ekkor Szaif Züliázán visszalépve, kardot huzott s védelmi állásba tette
magát ezen teve-emberek ellen.


XV. Út Szolimán Konutz-ához.
Szaif jegyese. A halottak városa. Az óriások.
Míg Szaif védelmi állásba helyezkedett ezen emberek ellen, kik
felfalására látszottak készülni, egy közülök kiállva, Szaifhoz
közeledett s mondá neki:
– Barátom! mit akarsz e karddal? nincs miért félned tőlünk; mert ha
nevettünk, azt csak azért tettük, mert nagyon kicsinynek s
kicsinységedben szépnek és kedvesnek találtunk téged s örömmel
szemlélünk; de társaid miért szaladtak el mint az eszeveszettek? miféle
emberek azok?
– Azok kereskedők – felel Szaif – s megijedtek tőletek, mert ti igen
szokatlan modorban nevettek!
– Hogy a jó Isten áldja meg! különben jól tették, hogy távoztak; mert mi
ily gyáváktól semmit sem veszünk.
S ezzel Szaifot málikjokhoz vivén, elbeszélték neki a történteket.
– La bész Alaik (semmi ne kedvetlenitsen)! – mond ez Szaifnak –
társaidnak távozta se szomoritson; te itt velünk jobban leendesz; s ha
útadat mindenesetre folytatni akarod, mi itten találunk a távozottnál
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (2. kötet) - 5