Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (2. kötet) - 2

megkettőzteté erejét, megragadta Majmun karjait, s szemébe kiáltá:
„Alláh veh kebir fatapa veh Nászár veh khazala man kafir“ (A hatalmas
Isten kinyitja a győzelem kapuját s a bálványimádókat megsemmisiti) – s
megragadván övénél fogva úgy földre terité, hogy Majmun csontjai
recsegtek s eszméletét elveszté. Szaif átviteté az arábok táborába.
Estve, miután a rend a két táborban helyreállt, s miután Szaif egy kissé
kinyugodta magát, maga elébe hozatta a három foglyot s mondá nekik:
– Akarjátok-é fölvenni az igaz hitet és testvéreimmé lenni; – ha nem,
akkor kénytelenek leszünk titeket kivégeztetni, mert, ti igen félelmes
ellenségek vagytok, s ha ezen végletekre szoritanátok minket,
halálotokat könyezném; mert oly hősök, minők ti vagytok, megbecsülhetlen
érteküek akkor, midőn a jó és szent ügy mellett harczolnak.
Majmun felelé:
– Já, forisze Azamán (világnak nagy hőse)! nemtők és emberek legyőzője!
én azt hiszem, hogy ha te engem legyőzél, inkább bátorságod- s hitednek
köszönheted mint erődnek; én valójában erősebb vagyok nálad, de te
Istenedet hivád segitségül s Istened győzelemre segite; én hát hiszek az
ő hatalmában s részemről tétovázás nélkül mondom, hogy „La ilaha ila
Allah veh Ibrahim kalife Allah“ (nincs más Isten, mint Allah s Ibrahim
az ő szeretettje).
A más két fogoly is követte szerencsétlenségök társának példáját s Szaif
a testvériség csókját adván nékiek, kimondhatatlanul örült megtérésöknek
s ez az éj öröméj volt az arábok táborában.
De félelem- s remegésben volt a hábeshi hadsereg; a két vezér feledve,
hogy minő gondot igényel táboruknak veszedelmes helyzete, bezárkoztak
sátraikba s azon tanácskoztak, ha nem lenne-é tanácsos még ez éjjel
elindulási rendeletet adni, midőn a shahirok megjelentek, mondván:
– Miért engeditek át magatokat az elcsüggedésnek? ha hőseitek elhulltak,
itt vannak a shahirok! a ti seregeitek még sokkal számosabbak az
ellenénél, s rendezzetek egy átalános harczot; mi pedig Szaifot és
társait elfoglalandjuk!
– Hogyan – kérdik az örömre derült vezérek – tehetségtekben lenne-é a
hadsereg főnökeit használhatlanná tenni?
– A tűz örök hatalmára – mondának a shahirok – igérjük nektek!
Ezen biztatás alapján a vezérek visszanyerték önbizalmukat s a sergeket
előkészitették a reggel megkezdendő átalános támadásra.
Az arábok hamar értesültek e készületekről, s midőn a hajnal kétes
világitásában a tárgyak feltüntek, már a két hadsereg szembe és
harczkészen állott.
Barnokh ekkor megdöbbenve, hogy sem Szaifot, sem málik Efráh-t, sem
Szádunt, sem a három új muszulmánt nem látja, azon sátor felé sietett,
hol Szaif Züliázán társaival aludt, annak küszöbén az egyedül virasztó
Shámát találta, ki mondá neki:
– Hozott az ég Barnokh-Asszahir, mert én azt hiszem, hogy e sátorban
valami rendkivüli, valami természet feletti történék. – S ezt mondva,
szétnyitá a függönyöket s a belépő Barnokh előtt egy megdöbbentő látvány
merült fel; mert akkor, midőn egy átalános csata elkezdendő vala, Szaif
Züliázán s a hadsereg minden főnökei oly mély álomba voltak merülve,
hogy sem kiáltás-, sem megrázás által fölébreszthetők nem voltak.
– Ez bizonyosan egy Szihir (bűvölés) eredménye. Sháma, hozass hamar egy
víztelt medenczét s rögtön eloszlatom ezt a boszorkányságot!
De alig mondá ezen szavakat Barnokh, midőn kivül rendkivüli mozgást s
iszonyatos zajt hallott, s midőn kilépett, hogy annak okát kipuhatolja,
látta hogy az ellenség megkezdte a rohamot és sebesen nyomul a sátor
felé; de abban a perczben maga is körül lőn véve s elragadtatva légi
lények által, kik nem voltak mások, mint volt társai, a tűzimádók. A
rohanó ellen mind közelebb ért s már nem messze voltak, midőn a kezében
kardot ragadott Sháma két porlepte lovagot látott jobbról és balról a
sátor felé vágtatni.


XII. Szultán Szaif Züliázán.
A habeshi harcz vége. Az asszonyok cselszövénye. Kamaria.
A két lovag megérkezvén Sháma elébe, kérdék, hogy hol van a Mász
hurin[1]-ok sátra? A herczegnő, ki fölemelt karddal állott, mondá:
– Íme, ez itt anyám! – mert ő két nőt ismert fel a két útasban s azok
nem voltak mások, mint Akela (ki Szaifot a Kitab-Tarik-Enil
megszerzésében málik Kamrun városában segité) és leánya Táma (ki ezen
könyvet s a kalnuszát elvette, esküdvén, hogy addig vissza nem adja, míg
Szaif őt nőűl nem veendi). – Belépvén pedig a sátorba, Akela gyorsan egy
medencze vizet hozatott, valamely rejtvényes szót mondott rá s a víz
rögtön főni kezdett, s ekkor ezen vízzel meghintvén az alvókat, azok
rögtön felébredtek. Akela ekkor sietve mondá Szaifnak:
– Minden magyarázgatás előtt Szaif! siess hadserged élére, melyet az
ellenség álmod alatt megtámadott; én pedig a shahirok által elragadott
Barnokh segitségére sietek.
Szaif és társai rögtön helyeikre siettek, a két újonan érkezett pedig
Shámával a sátorban maradott. Akela rögtön bűvészi műtételeihez fogott,
a Shámával maradott Táma pedíg kérdé tőle, hogy mi a neve?
– Én Sháma, málik Efrah leánya vogyok! – felelt ez.
– Gondolám! – mond Táma. – Hát te vagy az a nő, a kit Szaif Züliázán
nálam többre becsült s a kit annyira szeretett, hogy előtted más nőt
elvenni nem akart?
S a herczegnőnek sértő szavakat kezdett mondani s vetélytársának
szépsége oly dűhbe hozta, hogy kardot ragadott rá. Sháma védelmi
helyzetet vett s a két nő verekedni kezdett, midőn Akela közbelépvén,
megragadta leánya kezét s mondá neki:
– Valójában, nem szégyenled magadat szerelemféltéseddel egy ily
perczben, midőn az ellenség itt van, készen, hogy mindnyájunkat
megsemmisitsen; – félre ilyenkor a női perpatvarral! – azután a
herczegnőhez fordulván:
– Kedves leányom – mondá – engedj meg ezen szegény bolondnak, a ki darab
idő óta férjed iránti szerelemből elveszté józan eszét; – jöjjetek velem
s meglátandjátok, hogy az én viadalom sokkal hasznosabb a tiéteknél!
Ezt mondva, a herczegnőt és Támát kivezette a sátorból, bal kezébe ötven
darab összeszedett fehér papirkát helyezett, melyekre az ötven Shahir
nevét előlegesen felirta volt, s bizonyos bűvös szavak kiséretében a
levegőbe löké sodrott papirjait; azok rögtön tűzlándzsává változva a
hábeshek felé repültek s mindenik a nevét viselő shahir felé irányulván,
a tűzimádók saját elemök által legyőzetve s átszegezve, halva maradtak a
csatatéren; csak Barnokh maradott élve, ki ellen nem volt tűzlándzsa
intézve s visszatért Szaif Züliázánhoz, a ki társaival hadsergének élén
csudaszerü bátorsággal küzdött. Nem sokára az ellen minden ponton meg
volt verve, s a főnökeitől megfosztott s lovagjainak felét elvesztett
hábeshi hadsereg visszavonult.
A két testvérvezér, Szkárdis és Szkárdion, le voltak veretve; mert
reájok nehézkedett minden felelősség, midőn Szkárdis mondá testvérének:
– Íme, hőseink legyőzettek, shahirjaink megsemmisittettek s hadsergünk
fut Szaif előtt mint egy juhnyáj, midőn a dühös oroszlán közébök üt; –
mit tehetünk mi? minő reménybe helyezzük bizalmunkat?
– Testvérem! – mond Szkárdion – add kezedet és távozzunk; mert én a
futásnál más módot nem látok, hogy Szaif Züliázán elől menekülhessünk.
S rögtön kisuhantak sátraikból, és rendeletet adva a visszavonulásra s a
hadseregnek médina Adurba való visszatérésére, – gyorsan menekültek; a
sergek, látva, hogy vezéreik elhagyják, nem várták a visszavonulási időt
is, hanem még napfeljötte előtt hihetetlen zavarban megfutamodtak.
Mihelyt a hajnal megvilágitá ez összevissza zavart menekülést, Szaif, ki
jól ismerte a rövid mellékútakat, két hadcsapatot iramitott utánok, s
ezek egy óra alatt békeriték azt, ő pedig hátulról nyomult előre, s így
a minden oldalról körülvett hábeshek nagy része elhullott; a
megmaradottakat Szaif kegyelemből menekülni engedvén, visszatért
táborába, hol hálaimák emeltettek égre a nyert győzelemért s a nehány
napig tartó örömünnep után Szaif Züliázán, családja és barátjai körében
diadalmasan vonult városába, hol a nép lelkes kiáltásai között foglalta
el atyja trónját.
Alig nyugodott nehány perczet Szaif Züliázán, Akela jelenteté be magát s
kérette, hogy fogadná el, s midőn béeresztetvén, közelébe jutott, mondá
neki:
– Édes fiam! én téged mindig szerettelek, daczára azon sok szenvedésnek,
melyet te akaratlanul leányom-, Támának okoztál; három év óta mindig
figyelemmel kisértelek, a hír elregélte nekem kalandjaidat s látva
szenvedéseidet, melyeket istentelen anyád egy Lueh segitségével neked
okozott, rögtön gondolkozni kezdettem, miképp találhatnék oly módot,
hogy tégedet az anyád birtokában levő Luehn való talszáméh befolyásától
megvédjelek s nekem hosszas tanulmányozás, hosszas összevetés
következtében sikerült egy öltöny készitése, melyen oly talszaméh van,
hogy azt fölvéve, többé téged Airud megközeliteni nem tudand; mert ha ő
ezen öltönyt érintené, rögtön megemésztené a tűz. Ezt az öltönyt hoztam
el neked messze honomból s kérlek, hogy azt hord mindig testeden s ha
éjjelre levetnéd is, tedd azt ágyadra, melyen alszol; soha magadtól
távol ne hagyd!
– Ezerszer köszönöm neked, anyám! – mond Szaif, rögtön felöltve az
értékes öltönyt – tudom, hogy te mindig jó voltál irányomban s mindig
segitél tudományod hatalma által, s most utoljára is nem e tudomány
alapján fedezted-é fel a minket elaltató shahirok cselét? neked
köszönhetjük következőleg a kivívott fényes győzelmet is s lelkem
legfőbb ohaja lenne, ha élted hátra levő napjait palotámban, városomban
töltenéd, s hogy én napjaidat kedvesekké, örömdúsakká tehetném.
Mint fennebb mondók, Kamaria a sötétség eloszlatása után nyugodtan
maradt és semmiképen belé nem elegyedve várta az események kifejlődését;
midőn azonban fiát újból visszatérni s trónra ülni látta, eléhivatta
Airudot s mondá neki:
– Airud! most már látom, hogy magamnak kell azt az átkozott pusztafit
megsemmisitenem, mert ha én meg nem ölöm, mindig módot talál, hogy
megmeneküljön; mondjon a világ a mit akar, de midőn Szaif Züliázán halva
leend, akkor az aráboknak más uralkodója nem lehet mint Kamaria; – menj
azért gyorsan, ragadd fel őt álmában, s hozd ide nekem!
Airud Szaif szobájába ment; de midőn Kamaria készitené kardját, a
megijedt és egészen zavarban levő nemtőt visszatérni látta.
– Hát mi történt? kérdé ez.
– Asszonyom! kevésbe mult, hogy meg nem semmisültem, mert midőn Szaifot
meg akarám fogni, tűzlándzsák szökelltek felém egy ágyán levő öltönyről
s én bizonyosan elvesztem volna, ha általad ismert gyorsaságommal nem
távozom onnan.
– S mit jelentsen ez? – kiált a szultánné.
– Az bizonyosan ama bölcs asszony müve, kit Akelának hivnak – mond Airud
– s én azt hiszem, hogy ő Szaifnak azt az útasitást adta, miszerint ő ez
öltönyt soha le ne vesse, s így fiad többé nincs hatalmunkban.
S míg ezeket mondá, az elégültség kifejezése titkosan ült arczán.
Kamaria pedig, mivel már Szaif életére befolyással nem lehetett,
cselszövény- és ravaszsághoz fordult újból s nehány percznyi gondolkozás
után mondá nemtőjének:
– Menj és hozd el nekem a létező legjobb aranymüvest!
Airud átérté, hogy asszonyának esze újból valami cselszövényen jár s a
mennyire teheté, útját hosszadalmassá tette; de végre is egy hires
aranymüvest hozva magával, megérkezett. Kamaria mutatván a Lueh-t ez
embernek, mondá:
– Te, mint mesterségedben kitünő ember, bizonyosan ilyent tudni fogsz
csinálni; de annak tökéletesen ilyennek kell lenni!
A művész átvette a talizmánt s nehány óra mulva egy a valódihoz
tökéletesen hasonló másodikkal együtt hozta vissza.
Kamaria ekkor egyik kezében az általizmánnal, másikban egy karddal
fiához ment; hol újból megújitá ama jelenetet, melyet már annyiszor
eljátszott sikerrel fia előtt; szétszórt hosszu haja a földet seperte,
könyei záporként hullottak s ő zokogva kiáltá:
– Én halált érdemlek, jól tudom, fiam! tégy velem, mit akarsz; vedd
éltemet, hogy megbüntess; vagy hagyd meg azt, hogy legyen időm vétkeim
megbánására; de e szerencsétlen talizmánt, melylyel az ördög annyiszor
kisérte meg, vedd vissza, – én nem akarom többé látni is, – miért hagyád
azt a multkor is kezeim között, nem tudod-é, hogy mindig vétekbe sodor?
Ezeket mondva, földre borult s Szaif lábait csókolá.
S Szaif, ki erőlködött szivét megerősiteni s megindulását legyőzni,
végre kénytelen volt a kétségbeesés ékesszólásának, melyet így játszani
lehetetlennek hitt, engedni. Ezen nő hihetetlen befolyásának tényezője
az volt, hogy ő oly mély fájdalmat tudott játszani, oly szívrepesztően
könyezni, hogy Szaif mindig áldozatul esett; az ő nemes lelkében a
gyűlölet, a bizalmatlanság érzete nem férhetett meg; s most is
szeretett; teljes szánalommal tekintvén anyjára, kezeit nyujtá neki,
mondván:
– Kelj fel anyám! vigasztald magadat; az ég bocsásson meg néked, miként
én is megbocsátok; magam is meggyűlöltem e Lueh-t, mely annyi bajt
okozott s be fogom zárni, hogy szemeim többé ne lássák.
Szaif el is zárta a talizmánt; de feledékenységből-é vagy már az öltöny
kelméje tetszett neki, az Akela hozta tunikát folytonosan viselte s így
nehány hétig nyugodtan maradt s boldogúl, hogy honába visszaérkezhetett,
s hogy anyjának szeretetét megnyertnek hitte.
S míg így béke s nyugalom uralgott Szaif palotájában, az alatt a fiatal
Táma anyjához ment s mondá neki:
– Hát azon igéreted, hogy Szaif neje leendek, mikor teljesül? már három
év óta várok s Szaif nem látszik reám csak gondolni is!
Szaifnak annyi más gondolni valója volt mindeddig – mond Akela – hogy
nem lehet csudálni, ha a nőkkel nem foglalkozott; de most hogy minden
nyugodt és csendes körülte, beszélni fogok vele ez ügyben. Holnap együtt
hozzá fogunk menni, s mivel én neki sok szolgálatot tettem, reménylem,
hogy nem fogja visszaútasitni kérésemet.
S más nap reggel Akela leányával Szaif Züliázánhoz ment.
– Mi az, kedves jó anyám? – mondá ez, mihelyt Akelát megpillantotta.
– Já, Ebeni! – felelt Akela – leányom téged szeret s az első percztől,
hogy téged meglátott, nem hágy nekem nyugtot, mert én megjövendöltem
volt neki azt, a mi igaz, azt a mit sorsod könyvében olvastam, t. i.
hogy ő egykor nőd leend!
– Táma! te tán nem feledéd el – mond Szaif – hogy én a szent Isten
nevére esküdtem, hogy mindaddig nőm nem leendesz, míg a tőlem elrabolt
kalnuszát és könyvet vissza nem adod.
– Szaif igazat mond, s te mit felelsz leányom?
– Én – mond Táma – vissza fogom adni azokat a menyegzőnket követő napon.
– Én – mond Szaif – menyegzőnk előtti napon akarom azokat!
Ekkor haragosan mondá a fiatal leány:
– Istenre esküszöm, hogy ha Shámán kivül más nőt véssz el – ki már
igéretedet birta, mielőtt ismertél engem – azt a nőt meg fogom gyilkolni
s te tudod, hogy eskümet teljesiteni szoktam.
Ezt mondva Akela leánya, harag- és nehezteléssel távozott. Szultán Szaif
pedig családjának kedves körében hamar elfeledte a fiatal leány könnyeit
és fenyegetéseit.
Egyszer, midőn vezérei tanácsában ülne, jelenteni jöttek, hogy egy
leányától kisért útas bebocsáttatást kér. Maga elébe eresztvén, az
útasban Khamiméh Atalibére ismert, a ki segédkezet nyujtott arra, hogy a
Hám-ben-Noéh várából a Lueh-t elhozza. Szaif öröm- és udvariassággal
fogadta, székeket hozatott számukra, s midőn köszönetét nyilvánitaná
megemlékezésökért, Khamimeh mondá neki:
– Azon nap óta, hogy minket oly rögtön és csudaszerüleg elhagytál,
gyakran hallottunk rólad beszélni; leányom, ki itt van, csak a
dicsőséged- és bátorságoddal foglalkozott s gondolva, hogy egy napon
ilyen hős hatalmában volt, sajnálatát fejezte ki folytonosan a felett,
hogy téged meg nem ismert s a Lueh-t jobban meg nem őrizte s csak azért,
hogy az által rád befolyása lehetett volna; végre, midőn láttam, hogy a
fájdalom, hogy a bámulattal kezet fogott szerelem egésségét megrontaná,
nyugalmát feldulhatná, elhatároztam elindulni s leányomat elhozni neked,
a ki harczias jelleme s dicsőség iránti szenvedélyéből kifolyólag hozzád
méltó nő.
Szaif ekkor felelé:
– Hozott az ég! örvendek látásodon, atyám! s ajánlatodat elismeréssel
fogadnám el; de egy fiatal leány, Táma, megesküdött, hogy saját kezével
meggyilkoland minden nőt, a kit elveszek s így nem tehetem ki szeretett
leányodat ezen veszélynek.
– Hallod-é leányom – mond Khamiméh – lenne-é bátorságod ily
fenyegetéssel daczolni?
– Atyám – mond Dsiza – a legnagyobb dicsőség reám nézve az, hogy Szaif
Züliázán neje lehessek és Szaif jól tudja, hogy midőn dicsőségről van
szó, akkor a haláltól nem kell félni.
Hiában igyekezett Szaif a fiatal amazon lelkesedését leküzdeni, átlátta,
hogy megbántás nélkül többé e házasságot vissza nem útasithatja, s így a
leányt a mindenható védelmébe ajánlván, beléegyezett; azonban a menyegző
a legnagyobb titokban tartatott s a boszulihegő Táma mit sem tudott meg,
daczára a csudálatos kalnuszának, melylyel mindent láthatott a nélkül
hogy láttassék.
Kevéssel ez események után Kamaria szobájában ült, midőn egy fiatal nő
lábaihoz borult s kezeit könyei- s csókjaival önté el. Kamaria ezen
elszomorodott nőre tekintvén megismeré, hogy az Nahida, a khinai málik
leánya, a kit néha volt alkalma a palotában látni. A szultánné leültette
maga mellé s kérdé bújának okát.
– Já, Szatti! – mond Nahida – Szaif engem nőűl vett atyám országában,
midőn menyegzőnknek estvéjén egy nemtő utána jött hogy országába vigye,
könyeim iránti szánalomból engem is magával hozott; de mióta
megérkeztünk, engem egészen mellőzött és elfeledett, s én egyedül
ismeretlenül maradtam; azért hozzád jövök oh Szatti! kérni, hogy fiadat
emlékeztesd reám, s ha nem akar nőjének megtartani, legalább küldjön
vissza atyámhoz, mert én többé ily helyzetben élni nem tudok.
Kamaria felelé neki:
– Hozott Isten, leányom! ha Szaif tégedet elvett, te neje leendesz; én
követelni fogom tőle, hogy igéretét megtartsa s téged állásod- és
rangodhoz illőleg helyezzen el; aztán nekem is leend egy kérésem hozzád,
de mielőtt azt veled közölném, esküdjél meg, hogy senkinek azt
megmondani nem fogod!
Nahida megesküdött.
– Tudd meg – mond Kamaria – hogy Szaif egy öltönyt visel, melynek
kelméjébe egy talszámé van szőve, éjjelre rendszerint levetvén ez
öltönyt, ágyára helyezi, – kérlek, hogy midőn az éjt Szaiffal töltended
s ő el fog aludni, vedd e tunikát s hozd hozzám! én csak a talszámét
akarom megvizsgálni s azonnal visszaadom neked, hogy visszatedd helyére.
Nahida megesküdött, hogy azt meg fogja tenni s Kamaria azonnal fiához
ment, kit egyedül talált, s ki őt a szokott öröm- és előzékenységgel
fogadta.
– Mivel lehetek szolgálatodra, anyám! – kérdi Szaif, miután megcsókolta
a szultánnét.
– Egy dologra kérni jöttem hozzád – mond Kamaria – melyet reménylem, nem
fogsz visszaútasitani!
– A te kéréseid parancsok előttem – mond Szaif – beszélj!
– Én Nahidáról, a málik Ashiné leányáról akarok beszélni, a kit te,
fiam! elfeledtél.
– Az igaz – mond Szaif – de igyekezni fogok helyrehozni e hibámat; mondd
a herczegnőnek, hogy uralkodónőként fog elláttatni s hogy ha elfogadhat,
holnap vele töltendem az estvét.
Nahida rögtön egy pompás szobába vitetett s a szultánné elment tudatni
vele, hogy férje holnap meg fogja látogatni, – megemlité esküvel
erősitett igéretét, melyet Nahida újból teljesiteni igért.
Más nap Szaif Nahidához ment, ki mindazon tisztelettel fogadta, mely egy
málikot megillet, s egy szerető nő minden kellemével. Ezután kitünő jó
vacsorát szolgáltatott, s midőn Szaif reggel felé elaludt, s midőn
szokása szerint tunikáját ágyára helyezé, Nahida figyelve hogy édesen
alvó férjét fel ne ébreszsze, könnyeden elvette a tunikát s lassu
léptekkel azon ajtó felé sietett, hol Kamaria várt reá, kinyitván az
ajtót, halk hangon mondá:
– Szultánné, itt vagy-é?
– Hozod-é az öltönyt? – kérdé Kamaria.
– Íme, itt van! – mond Ashiné málik leánya.
De azon perczben, a midőn Kamaria kinyujtá kezét, egy kard villant meg a
sötétben s Nahida feje a szultánné lábaihoz gördült.
Szaif, zajt hallva, fölébredt, ágyáról leugrott s éji lámpáját
felragadva a szomszéd szobába sietett, hol a szegény Nahidának élettelen
testét találta s egy meztelen kardot, mely látatlan kezektől
mozgattatott, míg Kamaria futva távozott Szaif közeledtére.
– Já, Táma!… átkozott, mit tevél? – kiálta Szaif.
– Aűla ya katiát – el Arab! (szerencsétlenség rád, arábok fia) – felelt
Akela leánya.
– Hát nem félsz Istentől, hogy egy ártatlan nőt így meggyilkolsz? – mond
Szaif.
– Nem esküvém-é meg, hogy Shámán kivül minden nőt megölök, a kit veled
fogok találni? más részről te ártatlannak mondod e khinai herczegnőt!
nézd, mit tart kezei közt, ki elfutott, az Kamaria volt s fiatal nőd
téged feláldozott, át akarván adni neki tunikádat.
– Engem feláldozni? miért?! kérdi Szaif.
– Mert elfeledted s mellőzted – mond Táma.
– Mire szolgálhatna anyámnak ez az öltöny, miután visszaadta a Lueh-t?
ha én ez öltönyt viseltem, azt szokásból s minden szükségesség nélkül
tettem.
– Vizsgáld meg az anyád adta Lueh-t, s meg fogsz győződni, ha ő olyan
nő-é, a ki előnyeiről le tudna mondani, s a ki jó útra térni képes
lenne.
Akkor Szaif vissza akarta venni tunikáját, de Táma serényebben felkapva,
távozott vele. Szaif palotájába sietett, elévette az ál Lueh-t, többször
megdörzsölte, de minden eredmény nélkül.
Meggyőződvén ezáltal, hogy anyja újból rászedte, s hogy irányában való
rosz akaratjával még nem hagyott fel, rögtön Kamaria után küldetett, de
a szultánné megtalálhatlan volt s Szaif átlátta, hogy Airud segitségével
elhagyta a várost.
Szaif ekkor a szerencsétlen Nahidát egy málik leányához illő pompával
eltemetteté, s nehány könyet szentelt a szerencsétlen nőnek, meg levén
győződve, hogy az elárulni nem akarta, s hogy az álnok szultánné
cselszövényeinek s Táma szerelemféltésének ártatlan áldozatja volt.
Most már elmondjuk azt is, hogy mi történt a szultánnéval.
Ő, midőn a Nahida fejét elesni s Szaif Züliázánt közeledni látta,
megértette, hogy a tunikától elesett s futni kezdett a sötétben szobája
felé, itt eléhivta Airudot s mondá neki:
– Hamar Airud, menjünk Khinába, én málik Ashinét értesiteni akarom
Nahida haláláról.
Airud azonnal felragadta Kamariát s felszállott vele; az út több napokig
tartott, mindazonáltal megérkeztek Khina fővárosa fölé s Kamaria látván,
hogy a málik palotája erkélyén űl, mondá Airudnak, hogy szállitsa le
ezen erkélyre.
Ashiné málik, látván ezen váratlan személyek megérkeztét, ijedten kelt
föl székéről, azt hivén, hogy valamely rosz ördög nemtő száll oda; de
midőn látta, hogy a vélt ördög egy szép nő, megnyugodott s helylyel
kinálta meg.
– Já, málik! én szokatlan úton érkeztem hozzád – mond Kamaria – mert egy
szolgálatomban levő nemtővel jövök, ki ilyetenképpen szokott útazni; én
Szaif Züliázán anyja vagyok s jövök, hogy leányod Nahida szerencsétlen
haláláról értesitselek.
A szultánné elbeszélte a herczegnő gyászos esetét, a legsötétebb színben
állitván elé Szaifot mint fő vétkest; mert ő a málikban a boszut ez
által akarta felforralni. De a málik megkönyezvén leányának kora
halálát, inkább Kamaria kellemeivel, mint fia elleni boszuval látszott
foglalkozni, s a szultánné gondolván, hogy a málik szerelme mulhatlanul
segéd leend tervei kivitelében, a kaczérság és találékony esze minden
ravaszságát működésbe hozta, hogy a khinai uralkodó szivét megnyerje, ki
csakhamar szépsége és ármányoskodásának rabjává lett.
Málik Ashiné szenvedélyes, jó asztalt és örömöket szerető ember volt, és
a szultánné több hetet áldozott arra, hogy jó élet- és bor által
elcsábitsa s eképp a málik akaratjának csakhamar ő volt vezetője.
Ez alatt Szaif Züliázán minden keresése daczára sem tudhatván anyjáról
hirt hallani, egész buzgósággal a kormányzat ügyeivel, behozott hasznos
újitásokkal foglalkozott; egyedüli a mi nyugtalanitá, Akela leánya volt,
ki most a többi elorzott kincsekhez még tunikáját is csatolta, mely
egyedül védheté Airud ellen, s bár ő ezen zhákhirák birtokában volt,
Szaif inkább szerette magát bármily veszélynek kitenni, mintsem e gonosz
leányt nőűl vegye.
Egy nap szultán Szaif Züliázán, hihetőleg unatkozván, Mániatanufuszról
kezdett gondolkozni, kit egészen elhanyagolt, mióta honába visszatért,
bár ez neki egy második fiat szült, kit Mászár-nak nevezett s Szaif
rögtön második nejének házához sietett, ki szemrehányásokat tett neki
elhagyottságáért, hozzátéve, hogy jobban tette volna, ha barátnéi közül
el nem ragadva, szultánnéságától nem fosztotta volna meg. Ez érdemlett
szemrehányások meghatották Szaifot s szerelmét fölébresztették második
gyermekének anyja iránt s élénken nyilvánitá bánatát azon tetszőleges
elhanyagolás felett, melyet az uralkodási gondok, Kamaria ármánykodásai
s főképpen Táma boszujától való félelemnek tulajdonitott, ki nem tudva
vele való házasságát, megesküdött, hogy Shámán kivül minden nőt meg fog
ölni, a kit vele találand.
A fiatal szultánné boldogsággal hallgatá Szaif mentegetődzéseit s
szerelmet lehellő szavait s beszélgetésök sokáig tartott; már az éj
sötét leplével vonta bé a földet s a teremben, a hol Szaif és a
szultánné volt, sötétség uralgott, mielőtt lámpagyujtatásra gondoltak
volna, midőn Szaif lassu lépteket hallott s a sötétben egy kardvillanást
vett észre.
Já, Táma! – kiálta az élénken felszökő Szaif.
– Aűla ya katiat el Arab! – felelt Táma hangja.
– Ne hidd, hogy hasonló jelenetek ismételhetők – mond Szaif – s hogy én
egy nőmnek meggyilkolását másodszor is megengedjem!
– Én pedig meg fogom ölni! – mond a hang közeledve.
– Megtiltom, hogy közeledj – kiálta Szaif, a szultánnét a szoba
szögletébe hátráltatván s kardot rántva, hogy Támát lefegyverezze.
S Szaif harczolni kezdett egy láthatlan árnynyal, melynek zajára a
szolgák berohanván, eléhivták Akelát, ki sietve érkezett a viaskodók
elválasztására.
– Anyám! – mond Szaif – ez mindent felülmúl, – hát leányod egy percznyi
szabadságot sem enged nekem, s én maholnap szultánságomban nem leendek
más, mint az ő alázatos szolgája azon talizmánok hatalma által, melyeket
tőlem elorzott?
– Leányom csaknem eszét veszité – mond Akela – de te nem tudsz-é módot
találni, hogy azt visszanyerje, s hogy te is zhakhiráidhoz juthass, és
hogy ez a harcz bevégződjék? s végre is nincsen-é a végzet könyvébe
irva, hogy te őt nőűl veended!
– Én csak a talizmánjaim visszaadását követő nap fogom őt nőűl venni,
anyám!
– Lássuk! – mond az öreg Akela – én igyekezem ez ügyet elintézni, s
mindkettőtöket összeegyeztetni: Te, Szaif! azt követeled, hogy a
menyegzőt megelőző nap adja vissza zhakhiráidat, ő pedig csak a
menyegzői nap után; ha én most azt mondanám, hogy a menyegző napján, az
ünnepély folyama alatt adassanak vissza, mit mondanátok?
Ez a középút mind a két rész önérzetét kielégité; Táma ráállott; Szaif –
gondolva, hogy ha elébb-utóbb el kell vennie, jobb most mindjárt bevágni
az útját azon sok rosznak, mit okozhatna – szintén elszánta magát e
házasságra, mutatván, mintha azt örömmel tenné. A menyegző nagy
ünnepélylyel tartatott meg. Ugyanakkor Khamiméh leányának egy fia
született s a fiatal szultán barátjai, négy neje és gyermekei körében
végre nyugodt s örömdús napokat élvezett.
S midőn így Szaif végre annyi hányatás után nyugodtan űlne trónján, egy
napon Akisza látogatta meg. Szaif örömmel fogadta, s miután nehány napig
ott mulatott, s miután Szaif elbeszélte mindazt, a mi vele azon nap óta
történt, hogy a szigeten elváltak, Akisza kérdé:
– Ohajtanál-é valamit tudni anyádról, Szaif! én azt hiszem, hogy könnyen
kitalálhatnám hollétét.
– Ha szives léssz még e szolgálatot tenni nekem, kedves testvérem! igen
le fogsz általa kötelezni – mond Szaif – s ha megtalálod, el tudnád-é
nekem hozni?
– Nem – mond Akisza – én nem közelithetek hozzá, mivel ő a Lueh
birtokosa!
– Já, málik Azamán! – mond az ezen beszélgetésnél jelen levő Barnokh –
engedd meg, hogy menjek el Akiszával; én már egyszer e nő karjáról
levettem a talizmánt, s az most is sikerülne nekem, főképpen, ha
kalnuszádat ide kölcsönöznéd.
Szaif rögtön átadta Barnokhnak a csudálatos süveget, s ez elindult
Akiszával s nehány nap mulva megérkeztek a málik Ashiné palotájának
erkélyére.