Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (2. kötet) - 6

fejére, de jól irányozz, mert az nagyjelentőségü s négy vesszőnk van; ha
jól találsz, a sas süvölteni fog s a kulcsot leejti.
Szaif Züliázán elévette az ívet s jól megirányozván a sas fejét, ellőtte
azt, de az ivvessző a nélkül, hogy a madarat érintené, fénylő szárnyain
elsikulván, a földre esett.
Ekkor a mecset belsejéből kijövő egy hang ezeket mondá:
– Gondolatlan ember! tudod-é, hogy ezen nyilvesszők hátra levő életedet
képviselik, s hogy te életed egy negyedét elvesztéd. Ne folytasd, mert
ez a játék halálos!
Szaif nem figyelve ezen beszédre, elévette a második vesszőt s irányba
vette a madarat; de ekkor is melléje lőtt s a nyilvessző a földre
siklott le.
S a belső hang még hatalmasabb hangnyomattal mondá:
– Merész ember! íme, elvesztéd életednek felét; hagyj fel azon
iszonyatos gondolattal, hogy ez imaházat felnyisd; menj, kövesd útadat!
De Takemár mondá Szaifnak:
– Még ezt a harmadik vesszőt!
Szaif elvette azt s újból czél mellé lőtt.
Ekkor a hang olyan lett mint a pattogó mennydörgés:
– Rettenthetetlen ember! te most életed végperczét teszed játékra. Állj
meg, vagy veszve vagy!
Takemár ekkor mondá:
– Talán te nem vagy az a Szaif Züliázán, kinek a talizmános kardot
birnia kell? Szaif, most távozzunk, ne veszélyeztesd életednek
megmaradott csekély részét egy bizonytalan kimenetelü dologért!
– Ha Istenem beszélt neked, az nem lehet bizonytalan dolog! – felelt
Szaif – s elvevén Takemár kezéből a negyedik nyilveszőt, a mindeneket
teremtő Istenhez fohászkodván, csaknem irányzás nélkül repité azt el.
A nyilvessző egyenesen a sas fejébe ment, ez hét arany kulcsot ejtett le
s hétszer körülrepülvén a templomot, elszállott.
Szaif örvendezve vette fel a kulcsokat s azok egyikével kinyitá a mecset
művészi faragványokkal ékitett kapuját.
Ez a kapu egy egész mecsetet körülfolyó és elbűvölően szép folyosóra
vezetett, szemben egy második kapu volt, mely egy második s még sokkal
nagyszerübb folyosóra vezetett, s így két kapu, két túlvilágian szép
folyósóra vezetett. Szaif és Takemár el voltak ragadtatva ezen imaház
gazdag nagyszerüségétől, szemeik kápráztak az annak falait elöntő
drágakövek s dúsan aranyozott ékitmények fényözönétől, melyet ezer
önmagától s minden tápanyag nélkül égő lámpa világitott. A mecset
közepén feküdt koporsójában Haszaf-ben-Barkhia; – Shaibán Hakiméhnek
talajon csüngő kardját négy kigyó: sárga, kék, zöld és veres őrzé.
Takemár ekkor mondá Szaifnak:
– Most el kell venned ezen kardot; de valahányszor te ahoz közelitesz,
az őrkigyók egyike meg fog téged marni. Allah mentsen meg, hogy elvétsem
az ezen mérges fulánk hatása ellen alkalmazandó ellenszert, mert akkor
te menthetetlenül a halál áldozatjává lennél.
Szaif társa aggodalmaival mitse gondolva, a kard felé sietett; de midőn
kezét kinyujtá, a zöld kigyó ráugrott s megmarta őt, azonnal a kigyó
mérge elönté egész testét s az zöld lett miként a kigyó s eszméletlenül
rogyott össze.
Ekkor Takemár egy magával hozott kis szelenczét vett elé, melyben a
kigyók szinét utánzó négy üvegcse volt; kivevén a zöld üvegcsét, annak
tartalmát Szaifra önté, s ez rögtön önmagához tért.
– Most a sárga kigyó fog megmarni téged – mond Takemár –, de én hasonló
módon meg foglak gyógyitani.
Szaif megújitá a kisérletet, s újból meggyógyittatott, s ez négyszer lőn
ismételve; de a negyedik műtételnél a kigyók legyőzetve látván magukat,
a mecset talajára ugrottak fel s oda ragadtak, míg Szaif minden akadály
nélkül kezeibe ragadta a csudás kardot.
Ekkor közelebbről vizsgálandó a gyönyörü mivü fegyvert, kihuzta
hüvelyéből s annak éléről tűzszikrák sarjadtak, melyek egy percz alatt
megsemmisiték a kigyókat. Ekkor Szaif és Takemár kijöttek a mecsetből,
gondosan bezárván annak kapuit s magukkal vive a becses kardot.
S midőn kiértek a mezőre, Takemár mondá Szaifnak:
– Íme, te birtokában vagy ezen megbecsülhetlen talizmánnak, mely téged
vállalatodban hatalmasan fog segiteni.
– Igen – mond Szaif – jósálmad egy része teljesült, de Isten küldöttje
nem mondá-é, hogy te nőm leendesz? Mivel Allah akaratja az, s mivel én
itten nem mulathatok, hinnem kell, hogy minket fölmentett a szokásos
mennyegzői szertartásoktól, birák és bizonyságok előtt egybekeléstől. –
S egy árnyas ligetben, csergedező patak partján szerelmet esküvének
egymásnak. A mélán ragyogó hold gyönyörködni látszatott e két érző szív
összeölelkezésén, s a fák lombjai között csevegő madárkák víg éneket
hallattak a természet e nagyszerü templomában végbevitt mennyegzőhez.
Reggel, midőn Szaif figyelmezteté új nejét, hogy se új vallását se őtet
el ne feledje, elváltak egymástól.
Szaif útra kelt s újra hat egész hónapig útazott lakatlan puszta
tájakon: egy napon két magas hegyhez ért, melyek között áthaladván egy
mély sötét barlangot fedezett föl, melynek hátterében egy idomtalan
alakot, egy kéz és láb nélküli emberi testet pillantott meg.
Szaif közelebbről vizsgálandó, leereszkedett a barlangba; a
szerencsétlen lény pedig mondá neki:
– Légy áldott, Szaif Züliázán! én vártam reád!
Szaif gondolá magában: „hogyan tudja magát ezen fél ember táplálni?
Amaz átérté gondolatját s mondá neki:
– Meglátod, Szaif!
S feje felett a barlang szájánál egy igen szép gránátfa volt; egy
gránátalma magától leesett s leesve kihasadt és gyümölcsszemecskéi
szétszóródtak; egy csomó hangya lepte el azt s felszedvén a
szerencsétlen szájához vitték.
Szaif bámulta a müveiben változó és bámulandó isteni gondviselést.
A szerencsétlen lény pedig mondá neki:
– Szaif! te ma estvére vendégem léssz; holnap hajnalban meg fogok halni,
s kérlek tedd meg azt értem, a mit társaim, Dzsiadé és Abduszálám
sheikekért tettél. Ezen hittársi kötelességed teljesitvén, mássz ezen
baloldali hegyre; onnan egy tengert fogsz fölfedezni; siess annak
partjára, hol egy márványtáblát találandasz; ezen márványlaptól hatvan
lépést tégy; a hatvanegyediknél ásd fel a földet, ott három fényes
pálczácskát találsz, melyek egyike aranyból, másika ezüstből s harmadika
hét különböző érczből van készülve; vedd ezen pálczácskákat s vesd a
tengerbe a hét érczből készültet, akkor Szolimán csolnakja meg fog
jelenni, hogy tégedet a túlpartra, Zahára tartományba szállitson, honnan
útadat folytathatod.
Szaif az éjet ezen Szatik nevü nyomorék remeténél töltötte; miután
kiadta lelkét, eltemette, azután útasitása szerint könnyen megtalálta a
pálczácskákat, tengerbe dobta a hét érczből készültet s nem sokára egy
hét érczből készült ragyogó s egy rézszobor által hajtott csolnakot
látott parthoz közeledni. Szaif e csolnakba ült s az érczszobor éjjel és
nappal természet feletti erővel evezett.
Az út három egész hétig tartott, s minden reggel Szaif egy napi eleséget
talált; megérkezvén a túlpartra s üdvözölvén szótalan hajósát, örvendve
lépett a földre s gyorsan indult el, hogy hosszas ülés által
elmerevedett tagjait hajlékonynyá tegye.
Útja termékeny és mivelt vidéken vezette; mindenfelé gyümölcs és
virágdús kertek terültek el, mely kertek közfalát gyertyánfa-sorok
alkották; e kertek mindenikében nevető s tiszta házacskák vonták meg
magukat szerényen lombdús fák árnyában, s Szaif mindezekből e szép vidék
lakóinak boldog elégültségére vont következtetést.
E gyanitásának valóságáról bizonyságot szerzendő, egy ily házacskába
indult; midőn az azt környező kerten átlépdelvén, egy siró női hangot
hallott, mely zokogva kiáltá:
– Oh fiam! oh szegény gyermekem!
Szaif e hang felé közeledett s egy arczban szép, de fájdalom és sirás
halványitotta nőre talált.
– Nő! – mondá a lakba belépő Szaif – tudhatom-é keservednek okát?
– Já, Szidi! – felelt ez – én gyermekemet siratom, ki nem halt meg
ugyan, de jobb lenne, ha nem élne ily szenvedés közepette! Tudd meg,
hogy kerteinktől nem messze egy hamis szahirok lakta városka van; ezen
szahirok öröme abban telik, ha minket üldözhetnek; nem régen egy vén
boszorkány, ki az ők fejedelemnőjök, fiamat bűvészi tudománya által
kutyává változtatá át s szerencsétlen gyermekem kutyaszerüleg lánczra
tétetett a vén boszorkány kapuja előtt, s én szerencsétlen anya, semmit
sem tehetek szabaditásáért, sőt még a boszorkányolt városba sem mehetek
bé; legfeljebb a várost kerülgetve, hallgathatom fiamnak szivemet elzúzó
jajveszékelését, de segiteni rajta nem tudok, mert azon segiteni nem
lehet.
– Miért ne lehetne segiteni – mond Szaif – ha te a hatalmas Istenben
bizol, ő nem fog téged elhagyni. Jelöld ki nekem a városba vezető útat s
én reménylem, hogy fiadat kiszabaditom.
Szaif ezen szavára a könyeiben nevető nő mondá:
– Oh, minő szép az tőled, idegen! hogy te útadból kitérsz a
szerencsétlenek és szenvedők vigasztalására. Én alig hiszem, hogy fiam
megmentése sikerüljön neked; de annak megkisértése is nemes lélekre
mutat.
S miután Szaifnak falusi, de izletes ebéddel szolgált, mondá neki:
– Ügyelj, hogy a szahiroknál semmi eledelt el ne fogadj; mert te
menthetetlenül rabszolgájává lennél annak, a ki azt neked adná.
Azután a nő megmagyarázta a követendő útat Szaifnak, ki elindult a
szahirok városa felé.
Nem sokára sok izletes gyümölcsökkel telt kosarakat vivő egyének vették
körül, enyelegve kinálgatván őt. Szaif határozottan visszautasitá s míg
ezek őtet egész a szemtelenségig szorgalmaznák, az öreg asszony érkezett
oda s elkergetvén őket, mondá Szaifnak:
– Szerencséltesd szegény házamat, fiatal idegén! s én neked ezen
alkalmatlanok gyümölcseinél valamivel jobbat ajánlok.
Szaif úgy vélekedvén, hogy ez lehetne a nő fiát átváltoztató bűvésznő,
követte őtet, s midőn lakának ajtajához ért, egy oda lánczolt kutyát
látott, mely szomoru nagy szemeit kérőleg emelé reá, s lassu nyivogást
hallatott, mintha védelméért esdekelne. Szaif megsimitá a szegény állat
fejét, intvén neki, hogy megértette.
Belépvén a ház belsejébe, a vén asszony mindenféle izletes ételekkel
kezdette kinálni, melyeket Szaif visszautasitván, a házi nő mindenféle
elcsábitó nyalánkságokkal rakta meg asztalát; de Szaif rendithetlen
volt; s mert az öreg nő oly kitartó volt kinálkozásában, hogy Szaif a
legváltságosabb helyzetbe hozatott, egyszersmind az étkek csábjának s a
házi asszony csábjának kellett ellenállnia, végre így okoskodott
magában: „Azt mondák nekem, hogy ha a bűvésznő gyümölcseiből enném,
rabszolgájává lennék; de nincsen-é itten kardom, hogy mielőtt kezöket
reám tennék, azt kihuzva, megsemmisitsem e város minden zakhirjait.“
S ez okoskodás eredménye a lett, hogy az előtte felhalmozott izletes
gyümölcsök egyikéhez nyult, midőn egy éles kiáltást hallott maga mellett
s visszatekintvén, Akiszát pillantá meg, a ki kiragadván kezéből a
gyümölcsöt s földre dobván, mondá neki:
– Szerencsétlen! ha ezen gyümölcsöt megizleled, rögtön állattá változtál
volna. Gondolj kardodra, mely nem arra való, hogy szilvát hámozz vele.
Ekkor Szaifnak eszébe jutott jövetelének czélja, s a vén asszony felé
fordulván,
– Boszorkány! – mondá neki, a kutyára mutatva – add vissza e szegény
gyermeknek előbbi alakját, vagy ha nem, meg foglak semmisiteni
Haszaf-ben-Barkhia nálam levő kardjával.
Ezt hallván a boszorkány, remegve futott a kutyához s egy nála levő kis
könyvből valamit olvasván reá, az egy angyalian szép fiucskává
változott, ki Szaifhoz futott, kezeit csókolni s köszönetét tolmácsolni.
Szaif ekkor a gyerekkel kiment a házból s kirántván kardját hüvelyéből,
a zakhirok mind megsemmisittettek az arról sarjadzó tűz által, s
városukat a faluk lakói foglalták el. Szaif átadta a fiut anyjának s
miután nehány óráig élvezte a szegény nőnek boldogsággal határos
örvendezéseit, útra kelt S egyedül útazott, mert Akisza rögtön eltünt,
mihelyt a gyümölcs evését meggátolá.
Még sok hónapig útazott Szaif Züliázán, most terméketlen sivatagon, majd
termékeny vidéken; most magános lakatlan pusztákon, majd népes városokon
vonulva át a nélkül, hogy valamely megjegyzésre méltó esemény adta volna
elé magát. Egy napon tenger partján fekvő szerény lakhoz ért, melyből
egy tisztes külsejü öreg lépett elébe. Szaif üdvözlé s ez visszánozva
köszöntését, mondá neki:
– Hozott Allah, Szaif Züliázán! én vártalak téged, hogy kijelöljem neked
a Szolimán kincstárához vezető útat. Az én nevem Szairin-Attalib.
Ezt mondván, bévezeté Szaifot lakába, s estve beszélgetés közben elmondá
Szaifnak, hogy Takemár, Shaiban Hakiméhnek Szaif által mult évben elvett
leányával testvérei kegyetlenül bánnak, mivel segité Szaifot
Haszaf-ben-Barkhia kardjának megszerzésében; hogy Takemárt testvérei
börtönbe veték s ott fia született, kit Bulák-nak nevezett.
Szaif nagyon elszomorodván ezen eseten, kérdé az öreget, ha nem tudna-é
valamely módot a szegény nő megszabaditására s ide hozására.
– Oh igen – mond Attalib – elküldjük utána Szolimán csolnakját s lenne
bár a más világon, az elhozná, mert az vized vagy szárazon egyaránt tud
haladni.
Ekkor a sheik egy marok port dobott a tűzbe s Szolimán érczcsolnakja
rögtön megjelent a parton. Shairin ekkor az érczszobornak mondá:
Menj s hozd el Takemárt, Shaibán Hakiméh leányát!
A csolnak villámsebesen távozott s nehány nap mulva visszatért a fiatal
nővel és gyerekével, Szaif háláját tolmácslá a Sheíknek s neje és
gyereke társaságában egy darab ideig ott maradt kinyugvandó fáradalmait.
Három hónapi csendes és boldogság füszerezte ott mulatás után Szaif útra
akart kelni, de a Sheik mondá neki:
– Nekem is egy tárgyat kell birtokodba juttatnom, mely útad baj és
nehézség nélküli bevégzésére segitend; ez egy csudás ló, melyet
gyöngylónak neveznek; ennek csak meg kell mondanod, hová akarsz menni, s
az minden akadályokon át elviend a kivánt helyre. Így te azt mondod
neki, hogy „a Kafur földre Szolimán kincstárához menyek,“ s a gyöngyló
téged egyenesen ohajtott czélodhoz szállit.
– S hol találhatom meg azt a megbecsülhetetlen állatot? – kérdé Szaif.
– Neked Szolimán csolnakán Riaz városába kell evezned. Ezen város
málikja összekoczódván a nemtőkkel, ezek elfoglalták azt a kertet, hol
általok isteneik gyanánt imádott egy szobor áll. A napokban meghalt a
málik is s a városban a legnagyobb rendetlenség uralg, lakói a
legszánandóbb sorsra jutottak. Te kardod segitségével megmentheted a
zsarnok nemtőktől s jutalmul kérd a birtokukban levő gyöngylovat.
Szaif búcsut vett Takemártól, kit fiával együtt a sheiknél hagyott s
másodszor is Szolimán csolnakjába ült.
Három nap mulva Riaz városában volt s a piaczra sietvén, hol a sorsukkal
elégületlen lakosok egybe voltak gyülve, fennhangon kiáltá:
– Lakói e városnak! tudjátok meg, hogy én Hakiméh vagyok s bűvészi
tudományom által értesültem a ti szerencsétlenségtekről s eljövék, hogy
visszaadjam isteneteket s megszabaditsalak a gonosz nemtőktől, kik
felettetek zsarnokoskodnak.
A nép körülfogta Szaifot s a kert felé vezeték; de közeledni nem mertek,
míg Szaif, kardját kirántván, kinyitá annak kapuját s félelem nélkül
lépett bé azon: ekkor tűz szökelt kardjából, s a kert minden irányába
elterjedvén, a gonosz nemtőket fölemészté.
A nép ezt látván, örömkiáltások közt sietett Szaif öltönyének
csókolására:
– Te méltó vagy, – mondák a nép vénei és előkelői – hogy málikunkká
légy; akarsz-é felettünk uralkodni?
– Én útas vagyok s útamat folytatnom kell – felelt Szaif – de ha
szolgálatomat meg akarjátok jutalmazni s nekem nagy örömet okozni,
adjátok nekem a gyöngylovat!
– Ez legnagyobb kincsünk; de megérdemled, hogy birjad – mondának a nép
előkelői – s azonnal elévezettek egy gyönyörü lovat, mely finom és
könnyüded volt, mint egy szarvas.
Szaif búcsut vevén ezen jó néptől, a lóra ugrott, mondván:
– A Kafur földre, Szolimán kincstárához!
A ló villámsebességgel nyargalt pusztákon, hegyeken át a nélkül, hogy
valami féltartóztathatná; átúszta a folyamokat, madárként repült a
homokpusztákon a nélkül, hogy nyomdokot hagyna maga után, midőn Szaif
mondá, hogy „Fáradt vagyok!“ a ló rögtön s minden lökés nélkül
megállapodott, bár, mint kilökött nyilvessző, szelte a léget, s midőn
újból el akart indulni, mondá, hogy „Szolimán kincstárához!“ s a ló
csudaszerü sebes iramodását újból elkezdette.
Így útaztak húsz napig, a huszonegyedik napon Szaif egy szép zöld és
bájos vidéken leszállott nyugodni; ez a táj oly bűvölően szép volt, oly
öszhangzás uralgott a lég és természet közt, hogy a természet
szépségeitől elragadott Szaif feledé öt évi vészteljes útjának
fáradalmait, s ezen áldott földön szokásánál tovább időzött. De végre is
el kellett indulnia s lovára veté magát, de az mozdulatlan maradott, s
minden biztatása és sarkantyuzása daczára nem mozdult, ekkor Szaif
békétlenül ráütött egy kezében levő vesszővel a gyöngylóra, mely eltünt
s Szaif talpra esve, magára maradott.
S a mint – semmit sem értve a történtekből – maga körül tekintene,
Akiszát látta megérkezni, ki mondá neki:
– Íme, miként jutalmazád meg e csudás állatot, mely téged útad ohajtott
czéljához vezetett! Tudod-é, hogy te a teremtés egy legnagyobb csudáját
semmisitéd meg?
– Hogyan! – kiáltá Szaif Züliázán – én megérkeztem?
– Te – felelt Akisza – Kafur tartományában, Szolimán-ben-Daud Konutzának
közelében vagy!


XVII. Ataj veh Álbedellah.
Szolimán csolnakja. Airud és Akisza. A két királyné.
Szaif Züliázán értesülvén, hogy már megérkezett a Kafur földre, leült,
eszméit egy kissé összeszedendő. Akisza, kit nehány hónap előtt elég
durván üzött el magától s kinek szolgálatát határozottan elutasitá, most
mellette maradott, mintha elfeledte volna a rosz bánásmódot, s nehány
percznyi hallgatás után mondá neki:
– Most, hogy megérkeztél, miként fogod Airudot a nemtők málikja Kayrun
kezeiből, ki őt bebörtönözte, kiszabaditani?
– Allah, ki eddig annyi vészen át elvezetett, módot nyujtand az ő
megmentésére is; mindenek előtt Szolimán kincstárához fogok menni.
S ezt mondva Szaif fölkelt s az Akisza jelölte irányban haladott;
csakhamar egy hangot hallott, mely láthatatlan ajkakról elszállva, mondá
neki:
– Vesd le saruidat, mert ezen a szent földön mezitláb kell járhi.
Szaif leveté saruit s úgy folytatá útját.
Tovább haladva egy nagy s az ég felhői közzé feltörő lángot pillantott
meg; Akisza megmagyarázá, hogy az azon tűz, melyben az elgyengült nemtők
magukat megerősitik.
Szaif ezen láng előtt elvonulván, egy hegy aljához ért, melyre
felmászván, végre megpillantá a mecsetet, melyben Szolimán kincstára
tartatott; az egy aranylánczczal körülövedzett nagy négyszögü épület
volt.
Midőn Szaif a hegyről alálejtve, a mecsethez közelitett, a nemtők
málikja, Kayhun a templom közepén felállitott tömör arany trónuson ült s
tizedszer vezetteté maga elébe az oly rég óta fogoly Airudot; ily
alkalmakkor rendesen megvesszőztette azon merészségeért, hogy az Ataj
veh Álbedellá-t (a próféta koronáját és öltönyét) el akarta orozni. Most
is a kegyetlen korbácsolás megkezdetett, midőn a jajgató Airud
megpillantván a közelitő Szaifot, kiáltá:
– Uram, jer segitségemre!
Szaif gyorsitá lépteit; de Kayhun észrevevén, mondá nemtőinek:
– Hozzátok előmbe ezen embert, a ki merészkedett e szent földet
érinteni!
Több nemtő rohant ekkor Szaifra; de ez kihuzván kardját, azok
megsemmisültek; ekkor a málik felé közelitett, ki mondá neki:
– Ember, te Haszaf-ben-Barkhia kardját birod, de azzal nekem nem
árthatsz, mivel én egy talizmán birtokában vagyok, mely azt hatástalanná
teszi; miért jöttél ide?
– Én három okból jöttem ide – mond Szaif – először, hogy megszabaditsam
szolgámat, Airudot; másodszor, hogy meglátogassam Szolimán kincstárát;
harmadszor, hogy az Ataj-veh-Álbedellá-t elvigyem.
– Valójában – mond a málik – csak egyetlen férfi van a világon, ki ezen
becses zakhirát elviheti, s az Szaif Züliázán!
– Én vagyok az embereket és nemtőket legyőző Szaif Züliázán!
– Azt meg fogjuk látni! – felel a málik – ha a kincstár ajtaja nevedre
ki fog nyilni, akkor te vagy az, ki e kincstárt birni fogod!
Szaif az ajtóhoz közelitett s azon kopogtatva, kiáltá:
– Én vagyok Szaif Züliázán-ben-Züliázán, a tahhabiai málik fia!
Az ajtó azonnal felnyilt s a nemtők málikja lábaihoz borulván, mondá
neki:
– Engedj meg, uram! ha rögtön meg nem ösmértelek!
Szaif bément az arany emelvényen álló s arany oszlopokon nyugvó
előcsarnokkal biró mecsetbe, felvette az Ataj-veh-Álbedellá-t tartalmazó
szekrényt, s azután kiment az imaházból.
Málik Kayhun rögtön szabadon bocsátá Airudot s fényes ünnepet rendelt
Szaif tiszteletére, de Szaif a hosszu útra, rég nem látott honára és
családjára gondolván, nehány napi ott mulatás után útra kelt.
A szegény kiszenvedett Airud oly gyenge volt, hogy alig tudta magát
vonczolni, azért a fennebb emlitett tűzhöz ment s ezen láng-gulán
átmenvén, erőteljes és egésségessé lett.
S míg Airud ezen újjászületési műtételen átment, Szaif nyugalomnak adta
át magát, midőn a megjelent Akisza mondá neki:
– Szaif! te hozád el az Ataj veh Álbedellá-t, te akarnál-é engem nőűl
venni?
– Nem, – felelt Szaif – én elhoztam azért, hogy az azért annyit
szenvedett Airud neked ajánlhassa.
– Ismét az a szerencsétlen eszme, hogy szolgáddal házasits össze! honnan
ered e megátalkodásod, hogy engem szolgálataim elismerése helyett
lealázni kivánsz? Ezen erőszakoskodásod sértő reám nézve; én váramba
vissza fogok térni s te nem látsz engem többé!
Ezt mondván, távozott; de Airud mondá Szaifnak:
– Akisza most ingerült; ne hagyjuk így távozni; kérlek add át nekem az
Ataj-veh-Albedellá-t és én igyekezni fogok őt a visszatérésre rábirni.
Szaif átadta az azt tartalmazó szekrényt, ajánlván neki, hogy hamar
visszatérjen s azután egy fa árnyába telepedvén, feje alá helyezte
Haszaf-ben-Barkhia kardját s elaludt; fölébredésekor Akisza állott
előtte s mondá neki:
– Valójában, Szaif! én nem hiszem, hogy te határozottan rendeld Airuddal
való nősülésemet, azt jogosan nem teheted, mert én nem vagyok
rabszolgálód, én barátod, testvéred vagyok s bizalmasan jövök megtudni,
hogy mi a te szándékod?
– Nekem nincs akaratomban és hatalmamban – mond Szaif – hogy téged
akaratod elleni tettre kényszeritselek; de ismétlem, hogy Airud, ki öt
év óta annyit szenvedett éretted, megérdemli, hogy igéretedet megtartsd;
s ha azt nem teended, akkor én szeretni és becsülni nem foglak téged.
Ekkor Akisza a Szaif álma alatt ellopott kardot fölemelvén, a tengerbe
dobta, mondván:
– Hálátlan és megátalkodott ember! most fegyvertelenül és ezen
ismeretlen földön szenvedd legalább egy részét azon fájdalomnak, melyet
nekem okoztál!
S ezt mondva eltünt.
Szaif egyedül maradván, nyugtalanul várta Airud megtértét; de ő nem
érkezett; Szaif azt gondolta, hogy Akisza valamely csel által eltávolitá
s elmerengve, czéltalanul útra kelt.
Egy darabig a tenger partján haladván, egy nagy fa alá ült le; nagy
szomoruság nehézkedett lelkére azon gondolatnál, hogy honának érdekeit,
családjának szeretetét elhanyagolta, s ezen hosszadalmas és vészteljes
útat megtevé Airudért, hogy őtet újból elveszitse. S a mint ezen bús
gondolatokba merült el, két madárkának hangját hallotta, melyek eként
beszélgetének a fa lombjai között:
– Üdvözöllek, Sheik Dsiadé!
– Légy áldott, Sheik Abduszalam! látod-é barátunkat, Szaifot, minő
válságos helyzetbe jutott?
– Igen, – felel a másik – de ha ő ezen fa ágaiból egy tutajt készit,
tengerre szállhat s Allah az ő vezetője lesz.
Ezen beszélgetés után a madárkák elrepültek s Szaif egészen elbámult
sajátságos tanácsukon.
– Jobb lesz – gondolá – ha útamat szárazon folytatandom; de végre
elgondolá, hogy a tenger partját követvén, megkerülhetné a földet a
nélkül, hogy honát feltalálná s másfelől elgondolá, hogy e két madárka
tanácsa élte legveszélyesb helyzetében még egyszer megmenté; s fölkelve
rögtön munkához fogott. Nagy mennyiségü faágat tördelt le, összeköté
azokat gúzszsal s nyolcz nap mulva kész tutaját tengerre ereszté, s
azzal Istennek ajánlván magát, elindult.
Húsz napig vitték tetszésök szerint a hullámok, a huszonegyedik nap egy
kis városka elé érkezett, mely mellett örömmel kötött ki, mert tutaján
való útazása nem volt a legkényelmesebb. Feljárta ezen várost; de sehol
egy emberi lényt, még állatot sem talált s meggyőződött, hogy ez a város
éppen oly elhagyott, mint ama más, melynek lakóit kiirtotta volt az
óriás; de itten egyetlen lényre sem talált, ki ezen város szomoru
történetét legalább elbeszélte volna; azonban, mint ott bolyongott,
újból hallá a két madárkának beszélgetését egy fán:
– Íme, Szaif megérkezett ezen szigetre; de hogy onnan távozhasson, négy
hónapig kell várnia; ekkor egy hajó ki fog térni útjából s eljövend,
hogy felvegye.
– Nagy Isten! – felkiálta Szaif – itt lenni négy hónapig, egyedül; mit
tegyek? újból tutajomra szálljak? az még megjárná szép időben; de ha egy
vihar keletkeznék, Isten tudja meddig kellene újból úsznom s én igen jól
ösmerem ez időtöltést, hogy ne ohajtsam! – Ezen okoskodás eredménye a
volt, hogy megadván magát, elhatározta várni. Elszigeteltségében fő
időtöltése az volt, hogy a város elhagyott házait felkutatta s minden
nap másba ment szállásolni; fő foglalkozása élelemszerzésre
szoritkozott; a négy hónap eltölt eként s egy reggel megpillantá az oly
epedve várt hajót.
Szaif jelt adott s a hajó elküldé csolnakát. A hajóra érve, kérdék tőle,
hogy miféle város az, melyből jöve; de feleletére hogy maga sem tudja, s
hogy az egészen lakatlan, az előitéletes hajósok gyorsan huzták fel
minden vitorláikat, távozva egy oly kikötőtől, mely szerencsétlenséget
hozhatna reájok.
S valójában ez az előitélet most igazolta magát; mert nem sokára a
tenger elbődülte magát s a tenger arcza iszonyatos lett; egy hullám
elsodorta a delejtűt s a kapitány nem tudta, hol van s merre irányozza
hajóját, mely szélkakasként maga körül forgott. Így tölt el az éj s
reggel egy tengerfolyam ragadta meg a hajót s ragadta ellenállhatlan
erővel; hiában igyekezett a kapitány a hajót feltartóztatni; az látatlan
természet feletti erőtől ragadtatva, rohant egy sziklahegy felé, s nem
sokára annak előfokához csapódva, millió darabokra zúzatott.
Ezen iszonyu ütközéstől a hajón levő emberek mind a tengerbe hullottak.
Szaifot is e sors érte s elkezdett úszni a part felé, de oda érkezvén,
óriási embereket látott ottan, kik őtet medenczében levő kis halként
kezeikkel akarták kifogni; ő vissza akart fordulni, de abban a perczben
érezte, hogy fölemelék s viszik s látá, hogy egy nagyszerü palotába
szállitják át.
Bámulatából felüdülve, átlátta, hogy e lények emberszerető nemtők, kik
megmenték őt a hajótörésből s kérdvén tőlök: hogy hol van, értesült,
hogy ő egy Suria-Hamera nevü muluk-leány szerályában van, ki tudománya s
nemes szive által megnyerte a jó nemtők feletti uralkodást; míg testvére
Suria-Zárka, rosz ösztöne s szívtelensége következtében a rosz nemtők,
vagy ördögök fejévé lett.
E két málika csaknem folytonos harczban él egymással s most is az
ördögök okozák a hajó elvesztét, míg a jó nemtők megmenték annak egész
személyzetét.
S míg Szaif hallgatná a nemtők ezen beszédét, egyszerre látja, hogy
mindenki felkél, midőn egy bámulandó szépségü nő lépett nagy kisérettel
a terembe; ez Suria-Hamera királynő volt, ki szivélylyel üdvözlé Szaifot
s maga mellé ülteté le s vele társalogván, csakhamar felösmerte, hogy az
nem valami közönséges ember s meghivta a vele való ebédlésre.
Együtt bizalmasan evén és iddogálván, hosszasan néztek egymás szemébe; a
málika úgy találta, hogy Szaif minden eddig látott férfiaknál szebb.
Szaif szintén kecsesen szépnek találta a málikát; de nem annyira, hogy
utolsó nejét, a szép Takemárt el tudta volna feledni.
A málika minél tovább nézte Szaifot, annál inkább érzé szivében a
szerelem lángját fellobbanni. Ebéd után visszavonulván termeibe, nem
sokára új és díszes öltözékben jelent meg; fején drágakövektől tündöklő
koronát s szintén drágakövek és gyöngy árasztotta öltönyt viselt,
melyekben Szaif csakhamar a Szolimán kincstárából elhozott
Ataj-veh-Álbedellára ismert.
– Szebb vagyok-é eként s tetszem-é most neked, Szaif!? – kérdé a
királynő.