Kelet tündér világa, vagy Szaif Züliázán szultán. (2. kötet) - 3

Midőn az éj bekövetkezett – mondá Akisza útitársának:
– Most már megkezdheted kisérletedet, én itt fogok várni reád!
Barnokh ekkor kalnuszáját fejébe nyomva, lement a lépcsőzeten, áthaladt
az előtermeken; bément a termekbe s bár halkan lépdelt, a szolgák és
testőrök lépteit hallván, visszafordultak gyakran; de senkit sem láttak.
Eként sokáig bolyongván a terjedelmes és nem ismert palotában, végre egy
szobába ért, mely úgy tetszett neki, hogy a málik szobája.
Mozgást hallván, egy szomszéd teremben fölemelte az ajtófüggönyt s látá
a málikkal egyedül mulató Kamariát a fölemésztett estebéd maradványaitól
környezetten. Midőn Barnokh bément a terembe, a szultánné láthatta
volna, hogy egy ajtófüggöny fölemelkedik és leereszkedik magától; de
Kamaria nem látszott ezen körülményre figyelni; a szétszórt üres üvegek,
a még félig tölt poharak s a két vendégeskedő állapotja arra látszott
mutatni, hogy régóta folytatják a poharazást. A láthatatlan shahir a
szoba egyik szögletébe vonult s onnan hallhatá, hogy a szultánné Airudot
eléhiván, mondá neki:
– Szeretnék fiamról valamit hallani; most látom, hogy ez a részeges
málik semmire sem tudja elhatározni magát; menj városunkba tehát s nézd
meg, ha fiam még viseli-é a vén boszorkán készitette tunikát? mely
nélkül már rég túlvilágra küldöttem volna; – szóval igyekezzél mindent
kifürkészni s azután térj vissza, engem értesiteni!
Airud távozott, Kamaria és a málik pedig elkezdettek enni és inni s
Szaif hős tetteit énekelni, melyeket a szultánné a legnevetségesebb
modorban állitott elő, kigunyolván s illetlenűl kimókázván; de végre a
részegség erőt vett rajtok s mindketten eszméletlenűl s mintegy életjel
nélkül dültek el.
– Íme, itt a percz – mond Barnokh – s Kamariához lépvén, lecsatolta a
Lueh-t s azzal sietve az erkélyre ment föl, honnan Akiszával rögtön útra
keltek s visszatértek Szaif Züliázánhoz.
Barnokh örvendve adta át a becses talizmánt s a kalnuszát is, mely oly
nagy szolgálatot tett neki, s azután elbeszélte anyjának szégyenteljes
viseletét s mindazt, mit szemeivel látott és hallott.
Akkor Szaif Züliázán mondá Akiszának:
– Kérlek, kedves testvérem! menj és hozd el azt a becsület nélküli nőt,
a ki nekem szégyent és gyalázatot halmoz fejemre, mert neki tovább élni
nem szabad.
– Bár nagyon el vagyok fáradva – felelt Akisza – mégis elmegyek a
szultánné után azon föltétel alatt, hogy átengeded nekem, sorsáról
rendelkeznem.
– Menj csak, hozd el! – mond Szaif – s majd azután meglátjuk, mit
felelhetek neked.
Akisza újból elment s nehány óra mulva visszatért, vállán hozván
Kamariát. Szaif Züliázán, Sháma s barátjai és vezéreinek nagy része a
palota erkélyén volt, midőn Akisza nagy magasságra felettök
megállapodva, lekiálta:
– Szaif Züliázán! te tudod, hogy testvérileg szeretlek téged; érted
elvesztém éltem nyugalmát, nagy szolgálatokat tettem neked; – ezen
szolgálatok jutalmául átadod-é nekem e nőt, miként tőled kértem
távozásomkor? rendelkezhetem-é sorsa felett?
– Igen! – mond Szaif – de elébb hozd ide, hogy lássam, hadd beszéljek
vele.
– Nem, nem! – mond Akisza, – mert ő téged újból rászedne, újból
megcsalna, mint mindig; mert méregbe mártott édes nyelvével újra
lecsalná nemes szivedet; – egyedül én vagyok itélőbirája, a ki érdemei
szerint büntetendem.
Ezt mondva Akisza, kardját Kamaria fejére eresztette; feje azonnal
lezuhant az űrbe s testét leveté a város piaczára.
E látványra Szaif Züliázán iszonyatos kiáltást hallatott, elszaggatá
ruháit, s eszméletlenűl esett az erkély padlazatára.


XIII. Maniatanufusz.
A koporsók. Az asszonyok városa.
Midőn Szaif visszanyeré eszméletét s szólástehetségét, az erkély felett
lebegő Akiszához eként kiálta:
– Szerencsétlen! hogyan merészkedél anyámat meggyilkolni? Ha valaha
kezemet reád tehetem, éppen úgy fogok veled bánni, mint te a
szultánnéval; és én el foglak még téged érni, Akisza!
– Szaif Züliázán! – mondá ez – míg ez az utálatos nő élt, gyakran
látogattalak meg, mert nem volt egy percznyi nyugalmam is, mert mindig
életedért remegtem; de most, hogy a téged üldöző nem él, sorsod iránt
nyugodt lehetek, s te engem mostanság látni nem fogsz!
Akisza e szavak után elszállott; Szaif pedig anyjának holt teteme
mellett siránkozott és három napig folytonosan sirt, búsult, nem akarván
hallgatni barátjai vigasztaló szavait, kik mondák neki:
– Já, málik Azamán! te oly vigasztalhatlan vagy fájdalmadban, mintha
valamely sajnálatra méltó tárgyat vesztettél volna el; hát elfeledéd-é,
hogy ki volt ez a nő? elfeledhetéd-e mindazon roszat, mit neked okozott?
elfeledhetéd-e hatalomféltés okozta istentelen tetteit, s hogy hányszor
emele öldöklő fegyvert saját gyermeke ellen? Tudd meg, hogy ha Akisza
meg nem öli, mi magunk végeztük volna ki; mert ő százszorosan
megérdemelte a halált.
– De ő azért anyám volt – mondá Szaif – és soha más nő azt a fiui
szerelmet, melyet irányában éreztem, nem fogja szivemben
fölébreszthetni; én mindig reméltem az ő javulását s őszinte megtérését
s most remény, szeretetteljes ragaszkodás, minden megsemmisült, s azért
szomoru az én lelkem.
Szaif nagyszerüen temetteté el anyját; megajándékozta a mecseteket és
azok papjait; alamizsnát osztott ki a nép szegényei között, hogy azok
engesztelő imát emeljenek anyjáért az éghez.
Nyugodtan gyakorolta szultáni hatalmát a nélkül, hogy anyja halála
miatti búja enyhült volna.
S hogy szórakozást szerezzen magának, gyakran ment gazellavadászatra,
hogy testi fáradalmai feledtessék lelki fájdalmait; vagy
oroszlánvadászatra, hogy erejét és bátorságát gyakorolhassa, – s ily
vadász kirándulásai alkalmával gyakran láthatá országának számos
falvait; de hallván, hogy az ő uralkodása alatt levő törzs atyja halála
után számos és a fővárostól távol fekvő városokat épitett, elhatározta
vadászati kirándulásait úgy rendezni, hogy ezen városokat
meglátogathassa. Előkészületeket tétetett hát a nehány hónapig tartó
útra s nagy kisérettel és számos lovagok társaságában elindult.
Mint mindig, úgy most is, távollétében apósa, málik Efrah vezette a
kormányt; nejei pedig, maguknak szórakozást szerzendők, felváltólag
vendégségeket rendeztek, melyeken gyakran gyerekeikkel együtt
megjelentek. Egy napon Akela leánya, Táma rendezett egy pompás
estebédet, s miután a kertben való sétálás-, táncz- és játékokban
kifáradva, beszélgetni leültek, Táma eképpen szólt Maniatanufuszhoz:
– Já, Szatti! midőn én az enyelegve játszadozó vagy a távolban
elszárnyaló s szabadon élő madarakat látom, mindig reád gondolok, a ki
hajdan mindez előnyökkel birtál! De miként is repülhettél
tollhüvelyeddel? az valóban bámulandó!
E visszemlékek már gyakran fakasztának könyeket a szép Maniatanufusz
szemeiben, s most is búsan felsohajtva, felelé:
Já, Táma! a tollhüvely használata csudás titkon alapszik; hallottam
Szatti! hogy te szultán Szaiftól az én régi tollhüvelyemet kérted
nászajándékul; ha ide hozatnád, megmutatnám használati módját, egy kis
mulatságos előadást rendezvén megláthatnád, hogy miként kell repülni
azzal.
– Já, Szatti! – mond Táma – félnék azt tenni, mert te akkor könnyen
elszállhatnál s visszatérhetnél honodba.
– Miként hiheted azt – felelt Maniatanufusz – nincsen-é gyermekem?
hogyan hagyhatnám azt el? másfelől én atyámhoz, a kit megsérték, nem
térhetek vissza; nem régi társnőimhez, a kik engem megvetnének s
kínoznának, hogy nem becsültem előbb a halált egy férfinál való
raboskodásnál.
Táma e biztositó szavak után lakába távozott s nem sokára Maniatanufusz
tollhüvelyével tért vissza, ki azt örömmel öltvén magára, egy nagy
madárrá változott át, mely fáról fára repülve a szerály erkélyére szállt
föl; azután leszállott a bámulattól elragadott nők közé s a kertben
játszadozó fiát, Mászárt fölvéve, felrepült újból a fáknak magas
csúcsára.
A vén Akela e perczben érkezett a kertbe s leánya nevetve kiálta neki:
– Nézd csak, anyám! hogy egy nő miként repülhet.
Midőn a bűvésznő látná, hogy mi történik,
– Szerencsétlen! – kiáltá leányának – mit miveltél? mit fogunk mondani a
visszatérő Szaifnak, ha e nő elrepül? pedig én bizonyos vagyok abban,
hogy el fog repülni.
S ezt mondva, azon fa alá sietett, melynek tetején Maniatanufusz ült s
mondá neki:
– Já, Szatti! már eleget bámultuk ügyességedet s könnyüded kellemeidet;
most már nem lennél-e szives leszállani hozzánk, valamely komoly
tárgyban akarnék veled értekezni!
Maniatanufusz hangos kaczajban tört ki s mondá:
– Já, anyám! neked nincs más közlendőd, mint hogy könnyüded kellemeim
félelemmel töltnek el téged, mivel zavarban vagy, hogy miként tudasd a
visszatérő szultánnal menekülésemet; de te elég találékonysággal birsz,
hogy magadat a bajból kisegitsd. A mi engem illet, én tollhüvelyemmel
egyszersmind szabadságomat is visszanyervén, rabszolganő többé nem
leszek; én fiammal médina Ábánát-ba (asszonyok városába) menendek, hol
reménylem jól fogadandnak; különben nem nyerém-e vissza szárnyamat? s
ezek által a föld minden városai nyitva állnak előttem.
Ekkor Maniatanufusz elbúcsuzván a nőktől, elszállott; de egy ötlet
visszavezeté a fára, honnan lekiálta Akelának:
– Azt hiszem, anyám! hogy szultán Szaif engem nagyon szeretett, s hogy
szerelmünk ezen gyümölcsét, kis fiát szintén szereté; ha körútjából
visszatérve, távoztom felett könyezni fog, ha az irántam való szerelem
szivében újból föléledend, akkor kérlek mondd meg neki, hogy
Maniatanufusz üdvözölteté s örömmel fogná viszont látni, ha néha az
asszonyok városában fölkeresné.
Ezt mondva, véglegesen búcsut vett a nőktől s fiával együtt elrepült.
Akela haragra gyulva, leányát megdorgálta s módot keresett, hogy miként
titkolhassa el Szaif előtt ez eseményt; a többi nők is mind egyesültek
vele ezen szándokban; mert mindnyájan féltek a vádtól, hogy
szerelemféltésből segédkezet nyujtának a máliktól szeretett szép
Maniatanufusznak megszöktetésére.
Hosszas tanakodás után végre abban állapodott meg Akela, hogy a menekült
nőt s gyerekét halottnak hazudja. Két koporsót rendelt azért, két sirt
ásatott Maniatanufusz kertjében; az imámok (papok) elhivattak s
megáldák, és a békeimát elmondák a leszegzett koporsók felett s azután a
koporsók sirba helyeztettek, s a sirdombra helyezettt kövek egyikére
„Maniatanufusz, szultán Szaif szeretett neje,“ a másikra „Mászár,
szultán Szaif Züliázán nagyreményü fia“ vésetett. Senkinek ez a csalás
föl nem ötlött s csak is Szaif három neje, egy orvos és két szolga volt
a titokba avatva s Maniatanufusz emberei a legőszintébb meggyőződéssel
öltöttek gyászt.
Szultán Szaif nehány hónap mulva visszatérvén az uralma alatti
városokban tett körútjából, alig ölelé át málik Efráht, szeretett
Shámáját s idősb fiát Dumárt, bizonyos előérzettől nyugtalanitva
Maniatanufusz lakába sietett, melynek ajtójához érve, látá, hogy
pókhálókkal van körülfonva, mely körülmény mutatá, hogy az az ajtó
régóta nem volt kinyitva; szivét szorulni érzé, kiáltására senki sem
felelvén, kinyitotta az ajtót, átfutott az elhagyott házon és udvaron,
összejárta a még hallgatagabb kertet, hol csakhamar felötlött előtte a
két siremlék.
Az ezek mellett őrködő imámot kérdezvén, értesült arról, mit a városban
beszéltek, hogy t. i. azon estve, midőn Támánál összegyültek,
Maniatanufusz annyi szeszes italt vett magához, hogy annak következtében
meghalt s hogy fia, midőn látta anyjának élettelen tetemeit lakába
vitetni, ijedtében és bújában szive megrepedvén, csakhamar követé anyját
sirjába.
Szultán Szaifot mélyen hatotta meg ez a szerencsétlen hír annál inkább,
mert ő önmagát vádolta, mint a ki ez idegen és pártolás nélküli nőt
elhagyta s többi nejei, de főképpen a könyörületlen Táma
szerelemféltésének kitette; ekkor eszébe ötlöttek az elfeledett
Maniatanufusznak elmenetele előtt hozzá intézett szavai, midőn mondá
neki: Szaif, hát azért ragadál el bűvös kertemből s szeretett
társnéimtól, hogy én itt elfeledve s elszigeteltségben éljek? – Igen! –
mond Szaif – ez az elhagyottság s elszigeteltség egészen a sírig
kisérték a szegény nőt. Mert ő éppen nem akart hitelt adni azon hírnek,
tudva, hogy Maniatanufusz a szeszes italok ellensége volt, s így halálát
valamely gaz cselszövénynek tulajdonitá, s ez eszme annyira feltüzelé
fájdalmát, hogy egész napokat s éjeket töltött a sírok felett, mintha
valójában vétkes lett volna; s elhanyagolván országlása gondjait, el a
hosszas fáradalmak s útazás miatt elgyengült egésségét, nem hallgatva
barátjainak figyelmeztető s vigasztaló szavaira; egészen átadta magát
ezen képzelet okozta lelkiösmeret-furdalásnak, s ott kesergett
folytonosan a két sír felett.
Akela látván ezt s azt is, hogy a szultán őtet és leányát is a
legnagyobb hidegséggel fogadja; sőt még nem is felel nekik, megérté,
hogy ő sokkal terhesebb vád alatt van, mint valójában megérdemlené, s
elhatározta, hogy meg fogja vallani az igazat Szaifnak, ez által
mindnyájok helyzete csak javulhatván. Azért egy napon, midőn a málik
fiának, Mászárnak sirján ülne, hozzája sietett s megcsókolván őt, mondá,
– Kume Já forisze Azamán! (kelj fel, világ nagy hőse!) szünjél meg ez
üres sírok felett könyezni; mert tudd meg, hogy nőd és gyermeked él. S
ekkor elbeszélte a történteket; el, miként szedte reá Támát
Maniatanufusz, miként távozott, s mit izent Szaifnak.
A szultán ezt végig hallgatván, mondá:
– Hogyan volt lehetséges, Akela! engem ily soká csalogatni s e sötét
fájdalom éjében bolyonganom hagyni?
Meggyőződvén pedig, hogy a sírok csakugyan üresek, fölkelt s palotájába
visszatérvén, megfürdött, mintegy lemosandó magáról a fájdalom salakját;
vezértanácsát meglátogatta; rendeleteket adott; igazságot szolgáltatott;
sétalovaglásokat tett; szóval rendszeres életet kezdett élni; azok
pedig, a kik e rögtöni változás okát nem ismerték, csudálkoztak, hogy a
málik hogyan feledheté egyszerre szivét marczangoló fájdalmának még
emlékét is.
Így tölt el nehány hó, midőn egyszer a tanácsban ülő Szaif Züliázánnak
jelentik, hogy Akisza ohajt vele beszélni, s midőn Szaif mondani akará,
hogy elfogadja, akkor a nagy útaztató megjelent, Szaif azonban fejét
elforditván, mondá neki:
– Valójában, Akisza! nem hivém, hogy te oly merész légy, hogy előttem
megjelenj; remélted-é, hogy én azon kezet érintendem, melylyel te
szegény anyámat meggyilkolád?
Akisza könytelt szemekkel s érzékeny hangon válaszolá:
– Já, málik Azamán! te tudod, hogy én téged szeretlek, hogy rendithetlen
hűséggel ragaszkodom hozzád s haragodnak is kitevém magam, hogy Kamaria
halála által a te életedet biztosithassam, azt hivém, hogy elég
bátorsággal birandok haragoddal daczolhatni; de túlbecsülém erőmet, mert
most látva, hogy tőled gyűlöltetve élni nem tudok, azért jövök, hogy
kérjelek, fogadnál vissza barátságodba, hiszem, hogy mint mindig, most
is okos és méltányos ember vagy. Já, Szaif! emlékezzél mindazon
szolgálatokra, melyeket neked tettem; én sokszor mentélek meg; sok jót
és soha roszat neked nem tettem; s te mindazt most elfeleded;
gyűlöleteddel üldözsz engem, mert megmentélek egy átkozott némbertől,
kit anyádnak hivni senki nem akart.
Szaif barátjai mind meg voltak hatva Akisza fájdalma s igazság átlengte
panaszai által, s mindnyájan pártjára állva kérték a málikot, hogy
béküljön ki, hogy adja vissza barátságát s közösen mondák neki:
– Neheztelésed ez igaz barát ellen már is soká tartott; mert tudd meg,
hogy ha Akisza meg nem öli Kamariát, mi öltük volna meg, vagy mindnyájan
elhagytunk volna téged; mert a te és a már húsz év óta ezen nő
zsarnoksága által pusztuló ország elvesztének nem lehetünk vala
czinkosai.
Szaif látva, hogy minden oldalról roszalással találkozik, s hogy anyja
emlékét a szánalom csak egy kis szavacskájával sem védi senki, Akisza
felé fordult s mondá neki:
– Akisza! én igyekezni fogok, hogy csak barátságodra gondoljak; de te
ügyelj, hogy soha egy szóval se emlitsd Kamariát.
Akisza megigérte ezt s több hetet töltött az arábok városában.
Egy napon a málik búsongó kedélyben levén, Akisza közös útazásaik
emlékének felújitásával igyekezett elszoródást szerezni neki. Szaif, ki
örömmel hallgatta e kalandos útazások elbeszélését, egyszerre
felkiáltott:
– Akisza! még egy szivességre kérlek; egy oly dologra, a melynek
kivitele azt hiszem, nagyon bajos; de igérd meg, hogy bárminő nehéz
legyen is az a feladat, teljesitended!
– Ha csak reám nézve van veszély – mond Akisza – bárminő legyen is az,
igérem, hogy teljesiteni fogom; ha reád nézve is veszélyes, akkor
tanácsolási jogomat fenntartom; de ha te ezekre nem hallgatva mégis
akaratosan ragaszkodnál föltételedhez, akkor is engedelmeskedni fogok
parancsodnak.
– Ohajtanám, Akisza! – mond Szaif – hogy engem médina Ábánát-ba
(asszonyok városa) szállits el.
Akisza nagyot sohajtva mondá:
– Képzelhetém ezt, miután Maniatanufusz elszökésének történetét nekem
elmondád; de, Szaif! ez lehetetlen, mert férfi azon városba bé nem
léphet; hallottál-é már beszélni azon városról?
– Igen határozatlanúl és soha az ott uralgó szokások- és törvényekről;
tudnál-é te nekem ezen városról felvilágositást adni? – kérdé Szaif.
– A mulukok egy málikjának két fia volt, Kászán és Ászán; halálakor
felosztá az országot fiai közt; mindeniknek egy nagy város és az ország
fele jutott; Kászánnak egy fia, Ászánnak egy leánya volt, s az első
megkérte fia számára testvére leányát; de ez nem akarván ezen
természetellenes szövetségbe egyezni, a dűhbe jött Kászán összegyüjté a
hákiméhket és a tudósokat s kérdé, ha nem tudnak-é módot, hogy testvére
városából minden férfiat elkergessenek.
– Oh, az igen könnyen megtörténhető – mondának a bűvészek – ha te
engedélyt adsz, hogy városodból minden nőt eltávolithassunk.
A málik beléegyezett s nem sokára egy-egy rézszobor emelkedett a két
város kapuin, melyek egyike elüzte a férfiakat, másika pedig a nőket,
úgy hogy egyik városban csak nők, másikban csak férfiak maradtak.
Egyikben egy málik, a másikban egy málika uralkodik ugyanazon törvények
szerint. Évenkint csak egyszer mennek feredni a nők a két város között
elfolyó patakba, melyre egy bőrbetegség megjelenése kényszeriti őket, s
a mely betegség ezen fürdés után tökéletesen elmulik; ez az egy nap,
midőn a szomszéd város férfiai szintén kimennek a patakhoz s az egész
napot a nőkkel töltik; estve mind a két nép visszatér városába; a nők az
ezen nap után kilencz hónappal születni szokott gyermekeiket maguknál
tartják és nevelik; a fiuk azonban 14 éves korukban kiüzetnek a
városból.
S így láthatod, Szaif! hogy fiad nincsen elveszve; egy kis türelem s te
nehány év mulva elmehetsz a város kapujához, hogy elüzetésekor magaddal
hozd el.
De Szaif úgy találta, hogy tizenkét évig várni oly türelmet igényel,
minővel ő nem bir, s más részről – tevé hozzá – én elhatároztam, hogy
ezen vállalalot megkisértem.
– De te nem tudod – mond Akisza – hogy ezen mulukoknak szolgálatjában
nemcsak emberek, hanem nemtők is vannak. Tudom én, hogy téged a harcz
nem ijeszt vissza; de ott nemcsak vívni kell; te ott ezer cselbe
eshetsz, melyet előre látni, kikerülni nem lehet, s ha már valahogy
eljuthatnál is az asszonyok városához, minő módon juthatnál bé oda? hogy
találhatnál meg egy nőt, a kire bizonyosan nagyon fognak ügyelni, mint
olyanra, ki már egyszer a törvények ellen vétett.
– Annál inkább ezen szerencsétlen üldözött nő segitségére kell sietnünk
– felkiált Szaif – annál inkább ki kell ragadnom fiamat azon vadak
közül, kik megtiltják, hogy az atya nevet kimondja.
– Jól van, Szaif! én tíz napi gondolkozási időt adok neked; tanácskozzál
barátaiddal, s ha ekkor sem fogsz lemondani vészteljes útadról, akkor el
fogunk menni.
A tíz nap mulva megtérő Akisza mondá Szaifnak:
– Üdvözöllek, Já, málik Azamán! hát hogy állsz képzelgő terveddel?
– Én mindig ugyanazon szándékkal vagyok – mond Szaif – mert midőn én
valamely tervet közlök, azt már előre jól megfontoltam, s ha a tíz napi
gondolkozási időt elfogadtam, azt nem azért tevém, mintha az valamit
változtatni képes lett volna határozatomban, hanem azért, mert nem
akartam veled ellenkezni, s így kérlek szállits el ahhoz a nővároshoz, s
ott Allah kijelölendi teendőmet.
– Ha így van, Szaif! – mond Akisza – kérlek hivd elé szolgádat, Airudot.
Szaif megsurolván a Lueh-t, a megjelenő nemtőnek mondá Akisza:
– Ládd, Airud! mit kiván tőlem Szaif Züliázán! hogy vezessem őt az
asszonyok városába.
– Az annyi, mintha vesztire vinnéd! – felel Airud.
– S mégis semmiképp sem tudom merész tervéről lebeszélni. Szaif – mond
Akisza a málikhoz fordulva – te engem elszomoritasz, kétségbe ejtesz s
szerencsétlenné téssz; mert arra erőltetsz, hogy téged a veszedelmek- s
talán a halál torkába vezesselek; de ha reám hallgatni nem akarsz,
induljunk.
Szaif búcsut vett családjától s Akisza vállaira ülvén, útra kelt; Airud
követte őket s valahányszor Akisza elfáradt, ő vette át a szultánt.
Így útaztak több napokig, midőn egy dombot értek el, egy gyönyörü szép
zöld dombot, mely alatt egy nagy város terült el, melynek számtalan
házai, fénylő tavak s csergedező patakok által tarkázott bájos kertektől
voltak környezve; tovább egy dús ligetek árnyába nyujtózkodó folyó
kanyargott, mely a térséget két egyenlő részre látszott felosztani; a
távolban egy a láthatár végpontján felmagasuló hegy alján egy más nagy
város tornyai tüntek fel.
– Íme, itt lábaidnál ez az asszonyok városa – mond Akisza – tovább
haladnunk esztelenség lenne. Az a város, melyet ott a messze távolban
látsz, a férfiak városa, s a tért átszelő folyó az, hol a nők és férfiak
minden évben egyszer találkoznak. Most ülj le, nyugodj; én rögtön vissza
fogok térni.
S távozván, nehány percz mulva megtért, egy fehér szerszámzatu fehér
lovat s egy fehér női ruhát hozván magával.
– Szaif! – mondá a máliknak –, ma éjjel itt maradunk, hajnalban
fölveszed ezen öltönyt s arczod jól elleplezve ezen lóra ülsz, mert én
értesültem, hogy a málika jó reggel ki fog jőni, megszemlélendő a város
melletti térségen tartandó gyakorlatokat; rejtőzz el valamely sűrü
ligetbe, honnan láthasd az uralkodónőt számos kiséretével elvonulni;
testőrsége különböző színt viselő külön csapatokba leend felosztva, s
midőn a fehér csapat elérkezend, te csatlakozz hozzájok s azután Allah
védelmezzen.
– Igen – mond Szaif – Allah védelmezett eddig is, s most is reménylem
szerencsésen bévezetend a városba.
Az éjt a hegytetőn töltötték, s más nap az Akisza segitségével nőnek
átöltözött Szaif lement a város kapuja felé s ott sűrü növények lugosa
alá rejtőzködvén, nem sokára látta a vezérnéje s más nagy hivatalt
viselő nők közvetlen kiséretében a málikát; ez első csapat veres öltönyt
viselt. A második csapat, melyet a hadsereg és testőrcsapat tisztjei
képeztek, zöld öltönyt viselt. Ezek után a kincstárnok s annak számtalan
tisztjei jöttek mind fehér lovakon s egészen fehér lemezben (ez a csapat
legszámosabb volt s hihetőleg azért hozta volt a jó Akisza Szaifnak az
ily színü öltözetet). Mihelyt e csapat elvonult, Szaif észrevétlenűl
annak hátuljára sorakozott; senki figyelmet nem forditván reá, ő
Maniatanufusz után kezdett szemlélődni, kit azonban sehol sem tudott
fölfedezni.
A málika egy szép zöld fák árnyában levő aranyos széken foglalt helyet,
a többiek kört alkottak az uralkodóné körül s játszodni kezdettek repűlő
labdával; (ezen játékot két személy játsza s abból áll, hogy egy kis
tollakkal ellátott labdát kezökben levő reczével (Racket) vissza kell
egymásnak ütni; a melyik elejti, kiáll a játékból s helyét más foglalja
el). Szaif részt vett ezen játékban, s csakhamar ügyessége irigyeket
szerzett neki s több fiatal leányok mondani kezdették: „ki lehet ez a
rút nő, ki minket gátol a játékban? nagyon rútnak kell lennie; mert
arczát szorgalmatosan rejtegeti!“ Szaif hallván ez észrevételt s félvén,
nehogy a figyelmet magára vonja, akarattal elejté a labdát s
visszavonult.
A labdajátékot zene és énekverseny követé. Ez után kézviadal, (t. i. két
nő egymásnak futva, kezen ragadták egymást s az erősebb a gyengébbet
letérdelni kényszerité. Az esetszerüség úgy akarta, hogy a kincstárnok
Szaifot választá ellenfelűl; de alig küzdöttek nehány perczig, Szaifot
ereje és mozdulatjai elárulták, hogy nem nő; ekkor a kincstárnok mondá
neki:
– Ne menjünk tovább, mert te férfi vagy!
Szaif kérte, hogy titkát ne árulja el.
– Hogy te idáig eljutottál, az azt mutatja, hogy nem vagy más, mint
Szaif Züliázán.
– Igen, én vagyok; de hogyan van, hogy ösmersz? – kérdé ez.
A fiatal leányok ekkor tánczolni kezdettek a málika előtt s a
kincstárnok félrevezetvén Szaifot, mondá:
– Hozott az ég, Já, Szaif Züliázán! itten mi biztosan beszélgethetünk:
tudd meg, hogy engem Marjánának hivnak, én Maniatanufusz vezérnéje
voltam, midőn ő az ide nem messze levő leányok kertjébe ment el, nem
térvén onnan vissza; atyja gyanitá, hogy valamely idegennel megszökött s
megtiltván, hogy még nevét is eléhozzák, második leányát Nurálhudát
nevezte ki Málikának; ez szigoru jellemű s rosz lelkü nő, s mivel tudta,
hogy testvérét szeretem, nem akart vezérnének megtartani; de mivel mégis
a kormányzatban, melyhez semmit sem értett, szüksége volt reám,
kincstárnoknak nevezett ki.
Nehány év mulva Maniatanufusz visszatért atyjához, de ez elfordulva
tőle, mondá neki:
– Takarodj szemem elől, szerencsétlen! te megszöktél egy átkozott
idegennel s most egy bitanggal térsz vissza, menj, távozz szemeim elől!
S azután megfogatva, ide küldötte a könyörületlen Nurálhudához.
– Nagy Isten! – kiált Szaif – mondd Marjána, mi történt nőm- és
gyermekemmel, életben vannak-é vagy halottak?
– Élnek, de iszonyatos helyzetben – felel Marjána – a szultánné lánczra
verette s egy sötét börtönbe dobatta, hová nekem nagy veszélylyel
sikerült béhatolni; Maniatanufusz mindent elbeszélt „Az én férjem
szultán Szaif Züliázán, nem pedig egy ösmeretlen – mondá ő – ő a világ
legnagyobb hőse, s ha én most szenvedek, azért van, mert ő engem nagyon
szeretett, s bár a kormány gondjai néha elvonák tőlem, de azért ő mindig
örömmel látott engem s én távolléte alatt méltatlanul megszöktem,
elragadván fiát is, a kit oly igen szeretett. Igen, én se türelem- se
szánalommal nem birtam, és sorsomat megérdemlem. De Istenem! ennek a
szegény gyermeknek is itt kell e sötét börtönben ártatlanul meghalni.“
Szaif ezeket hallván, nőképp sirni kezdett s könyörgő hangon mondá:
– Az Isten nevére kérlek, Marjána! eszközöld ki, hogy nőmet s
gyermekemet láthassam, s te az életnél többet fogsz nekem adni.
– A mit kivánsz, az mindkettőnk életét veszélybe hozhatja – mond Marjána
– de Maniatanufusz iránti szerelmem parancsolja, hogy minden veszélyt
megvessek. Hallgass jól reám! midőn az éj bekövetkezik, jőjj a város
falaihoz, a kaputól jobbra egy kötelet találsz, melylyel én téged
felhuzlak, s majd aztán találunk valamely módot, hogy a börtönbe
béhatolhassunk.
Ezen beszélgetés végeztével a málika visszatérni készült, Szaif
visszavonult a ligetbe; s a málika kiséretével bément a városba, melynek
kapui bezáródván, Szaif egyedül maradt.
Mihelyt az éj sötét árnya elboritá a földet, Szaif a Marjána kijelölte
helyre ment, megragadta a kötelet s rögtön felvonatott a falra, onnan
Marjána lakába vezettetett, hol három napig rejtve maradt, várva a
napot, midőn a kincstárnokné szolgálatában leend a palotában. Elérkezvén
e nap, Marjána Szaifot rabnőnek öltözteté s magával vitte a palotába;
egész nap el volt foglalva hivatalával, de estve, midőn a szultánné
hálótermeibe visszavonult, Marjána bezárkozott Szaiffal a palotájában
levő szobájába s mondá neki:
– Látod e szobát? ezt én magamnak azért választám, mert ez közvetlen nőd
és gyermeked börtöne felett van; elővigyázattal és hosszas kitartással
egy kis rejtett lépcsőzetet csináltattam, mely a börtönbe vezet; most,
Szaif, bátorság! én remélem, hogy eljutandunk hozzájok.
Ezt mondván, egy kis kézi lámpát adott a még mindig rabnő ruhát viselő
Szaif kezébe, egy élelmi szereket s öltönyöket tartalmazó kosarat más
kezébe, s azután a falnak egy táblázatát felnyitván, szűk
csigalépcsőzetre értek, mely oly hosszu volt s oly mélységbe vezetett,