Kant-breviarium: Kant világnézete és életfelfogása - 7

  abban áll, hogy a jó érzületet terjesszem, amely elveken alapul, azt a
  jónak alkotott lelkekben megerősítsem és ezáltal megadjam az egyedüli
  czélszerű irányt a tehetség kifejlesztésére.
  
  Faj – nemzet.
  Valószínű, hogy a fajok összekeveredése (nagy hódításoknál), ami
  lassankint kitörli a jellegzetes vonásokat, az emberi nemnek, minden
  állítólagos emberszeretet figyelmen kívül hagyva is, nem hasznos.
  A régiek lángeszéről igen nagy a véleményem. Mi rendezett tömegben
  működünk, ami a lángészt (mint a bátorságot és a fegyverrel való ügyes
  bánásmódot is) nemcsak fölöslegessé teszi, hanem meg is gátolja.
  
  A _spanyol_ komoly, hallgatag és igazmondó. Kevés becsületesebb
  kereskedő van a világon, mint a spanyol. Büszke lélek, akinek több
  érzéke van nagy, mint szép cselekedet iránt. Mivel keverékében kevés
  jóságos és szelid jóakarat van, gyakran kemény, sőt kegyetlen is. Nem
  mondható hogy a spanyol büszkébb vagy szerelmesebb, mint más ember, de
  mindkét dologban oly kalandos hajlamú, amely ritka és szokatlan. Hogy az
  ekét otthagyja és hosszú karddal és köpennyel sétál a mezőn, míg az
  arrautazó idegen el nem ment, vagy hogy a bikaviadalban, ahol az ország
  szépei egyszer fátyol nélkül mutatkoznak, külön üdvözléssel tudtára adja
  mindenkinek, hogy ki az imádottja és aztán az ő tiszteletére vad
  állattal veszélyes küzdelembe fogni merészkedik, ezek oly szokatlan és
  különös cselekedetek, amelyek nagyon eltérnek a természetestől.
  A _francziának_ erős érzéke van a morális szép iránt. Jómodorú, udvarias
  és szolgálatkész. Igen hamar bizalmas, tréfálkozó és az érintkezésben
  nyílt; ezt a kifejezést, jómodorú férfi vagy hölgy csak az érti meg
  igazán, aki a franczia udvariasság iránti érzékét szerezte meg. Még
  magasztos érzései is, amelyből nem kevés jutott számára, a szép
  érzékének vannak alárendelve és erősségüket csak az utóbbival való
  megegyezésből nyerik. Igen szeret elmés lenni és ötlete kedvéért
  meggondolás nélkül fog valamicskét az igazságból feláldozni. Azonban
  ott, ahol az elmésségnek nincs helye, épp oly alapos belátással
  rendelkezik, mint más népbeli, pl. a matematikában és a többi száraz
  vagy mélyértelmű művészet és tudományban. De nem lehetünk eléggé
  óvatosak e nép metafizikai, morális vagy vallási irataival szemben.
  Rendszerint sok szép szemfényvesztés van bennük, amely a rideg vizsgálat
  előtt nem állja ki a próbát. A franczia szeret merészet mondani; de hogy
  az igazsághoz jussunk, ahhoz nem merészség, hanem óvatosság szükséges. A
  történelemben szereti az anekdotát, amihez nem hiányzik más, mint az,
  hogy kivánatos, hogy igaz volna. A jó mondásnak nincs nála oly futólagos
  értéke, mint máshol, mohón terjesztik és könyvekben megőrzik, mint a
  legfontosabb eseményt. Higgadt polgár és a közjavadalmak bérlőinek
  elnyomását szatirával vagy parlamenti beadvánnyal boszúlja meg,
  amelylyel, miután az czéljához képest a nép atyáinak szép hazafias
  tekintélyt biztosított, nem történik más, minthogy dicsőítő felemlítés
  koronázza meg őket és elmés költemények magasztalják. Az a tárgy,
  amelyre leginkább vonatkoznak e nép érdemei és képességei, az a nő. Nem
  mintha itt jobban szeretnék vagy becsülnék, mint máshol, hanem, mivel ő
  adja meg a legjobb alkalmat, hogy az elmésségnek, az udvariasságnak és a
  jó modornak kedvelt tehetsége fényében mutatkozzék. A nő adja meg
  Francziaországban minden társaságban és érintkezésben a hangot. Bár nem
  tagadható, hogy a társaság a szépnem nélkül meglehetős ízetlen és
  unalmas volna; de ha a hölgy megadja benne a szép modort, úgy a férfinak
  a saját részéről a nemest kellene megadnia. Mert különben az érintkezés
  épp oly unalmassá válik, de az ellentétes oknál fogva: mivel semmi sem
  oly undorító, mint csupa édesség. A franczia ízlés szerint nem azt kell
  kérdezni: itthon van az úr? hanem, itthon van az úrnő? Az úrnő
  toalettjét rendezi, az úrnőnek migrénje van; egyszóval az úrnővel
  foglalkozik és az úrnőről szól minden társalgás és minden mulatság.
  Holott ez már nem is a nő megtisztelése. Oly férfinak, aki játszadozik,
  annak soha sincs érzéke, sem az igazi nagyrabecsülés, sem a gyengéd
  szerelem iránt. Sokért nem mondanám én azt, amit Rousseau állít oly
  vakmerően: _hogy a nő sohasem egyéb, mint nagy gyermek_. De az éleslátó
  svájczi ezt Francziaországban írta és gyaníthatólag ő maga, mint a
  szépnem oly nagy védője, felháborodott azon, hogy ott nem bánnak a nővel
  több igaz tisztelettel. Miután a francziában nem hiányoznak a nemes
  tulajdonságok, csakhogy ezeket benne csupán a szép iránti érzék
  elevenítheti fel, ezért ott a szépnemnek hatalmasabb befolyása lehetne
  arra, hogy a férfinemnek legnemesebb cselekedeteit keltse fel és tegye
  serénynyé, mint bárhol másutt a világon, ha gondolnának arra, hogy a
  nemzeti szellem ez irányát egy kissé kedvezményben részesítsék. Kár,
  hogy a liliomok nem fonnak. A nemzeti jellem e hibája legközelebb áll a
  lazasághoz, vagy udvariasabban szólva a könnyelműséghez. Fontos dolgokat
  tréfaként tárgyalnak és csekélységekkel a legkomolyabban foglalkoznak. A
  franczia öreg korára is még vidám dalokat énekel és amennyire képes
  galáns a nőkkel szemben. E megjegyzésekre nagy, hiteles kezeseim vannak
  maguk a francziák közül és egy Montesquieu és D’Alembert mögé húzódom
  vissza, hogy minden aggódó boszúság elől biztosítsam magam.
  A franczia nemzetet minden más népnél inkább jellemez a társalgás
  ízlése, amely tekintetben minden más nép mintája. Társalgásuk
  _udvarias_, főleg idegenekkel szemben, akik őket felkeresik; bárha nincs
  most divatban az udvari erkölcs. A franczia nem érdekből közlékeny,
  hanem mivel ízlésének közvetlen szükséglete az. Miután ez az ízlés főleg
  a nők nagy világával való érintkezésre vonatkozik, ezért a franczia
  nyelv általános nyelvvé vált és egyáltalán nem vitatható: hogy az ily
  hajlamnak a szolgálatkészség, a segítő jóakarat fejlesztésére és
  lassanként az elveken alapuló általános emberszeretetre is kell hogy
  legyen befolyása és az ily népet egészben véve _szeretetreméltóvá_ kell
  hogy tegye.
  Az érem másik oldala az elvek által nem eléggé fékezett _élénkség_ és
  világosan látó értelem mellett a könnyelműség, hogy bizonyos formákat,
  csak mivel régiek vagy csak mivel túlságosan dicsérték azokat, még ha
  jól is érezték magukat azok mellett, ne hagyjanak soká fennállani és
  amellett ragályos _szabadságszellem_, amely magát az értelmet is bevonja
  játékaiba és a népnek az államhoz való viszonyában oly mindent megrázó
  lelkesedést gyújt, amely még a végleteken is túlmegy. E nép sajátságai,
  mint árnykép, mely azonban élethűen rajzolt, további leírás nélkül,
  pusztán ezen odavetett összefüggéstelen töredékekből, mint jellemzése
  adalékaiból egy egésszé könnyen összeállíthatók.
  Az ily szavakat, mint: esprit (e helyett: bon sens), frivolité,
  galanterie, petit maître, coquette, étourderie, point d’honneur, bonton,
  bureau d’esprit, bon mot, lettre de cachet és így tovább, nem könnyű más
  nyelvre lefordítani: mert inkább azon nemzet sajátos gondolkodásmódját
  fejezik ki, amely mondja őket, mint azt a tárgyat, amely a gondolkodó
  előtt lebeg.
  Az _olaszban_ úgy látszik a franczia és a spanyol érzéseinek keveréke
  van; több érzéke van a szép iránt, mint az előbbinek és több a magasztos
  iránt, mint az utóbbinak. Azt hiszem ily módon megmagyarázható erkölcsi
  jellemének többi vonása is.
  
  Amint a franczia kitünik társalgási tehetségével, úgy az olasz
  _műízlésével_. Vonásaiban érzelmeinek erős játéka nyilvánul és arcza
  kifejezésteli. Ügyvédeiknek a törvény előtti védelme oly szenvedélyes,
  hogy színpadi szavalathoz hasonlít. A franczia inkább a _magán_
  mulatságokat kedveli, az olasz a _nyilvánosakat:_ pompás felvonulásokat,
  körmenetet, nagy látványosságokat, farsangi mulatságot, álarczos
  játékokat, nyilvános épületek pompáját, festményeket, mozaikokat,
  nagystílű római régiségeket, hogy _lássanak_ és nagy társaságban
  láttassanak. Emellett azonban (hogy az önzésről se feledkezzünk meg) a
  _váltó_, a _bank_ és a _lutrijáték_ feltalálása. Ezek jó oldalai:
  továbbá azon _szabadság_, amelylyel gondolások és koldusok élhetnek
  előkelőkkel szemben.
  
  A rosszabb oldalai: mint Rousseau mondja, dísztermekben társalognak és
  patkányfészkekben hálnak. Társas összejöveteleik börzéhez hasonlatosak,
  ahol a ház úrnője a nagy társaság számára valami kóstolót nyújt, hogy az
  ide-oda vándorlás közben egymással a napi ujdonságokat közöljék,
  anélkül, hogy ehhez éppen barátságra volna szükség és az úrnő a
  társaságból kiválasztott kis résszel együtt vacsorázik. A _gonosz_
  azonban: a szokás, hogy kést rántanak, a banditák, a rablógyilkosoknak
  szent menedékhelyre való menekülése, a szbirrek elhanyagolt hivatala és
  így tovább: amit nem annyira a római, mint inkább a kétszínű
  közigazgatás rovására írnak. Ezek azonban oly vádak, amelyekért
  semmiesetre sem felelek, és amiket rendesen angolok részéről hallunk,
  akiknek más alkotmány, mint az övék sehogysem tetszik.
  Angliában az elmésség oly vaskos aranya található, amely franczia
  kalapács alatt nagy felületű vékony lapocskákká nyujtható.
  Az _angol_ minden barátság kezdetén hűvös és idegennel szemben közömbös.
  Kevés hajlama van kis szívességekre; ezzel szemben azonban, ha barátoddá
  vált, nagy szolgálatokat tehet. Nem erőlteti magát, hogy az
  érintkezésben elmés legyen, vagy hogy finom módot mutasson, de értelmes
  és higgadt. Rosz utánzó, keveset törődik mások ítéletével és rendszerint
  saját ízlését követi. A nővel szemben való viszonyában nem rendelkezik a
  franczia udvariasságával, de sokkal nagyobb tiszteletet tanúsít vele
  szemben és ezt tán túlzásba is viszi, amennyiben a házasságban a nőnek
  korlátlan tekintélyt biztosít. Állhatatos, néha a nyakasságig, merész és
  elszánt, néha a vakmerőségig és elvek szerint cselekszik rendszerint az
  önfejűségig. Könnyen különcczé válik, nem hiúságból, de mivel keveset
  törődik másokkal és nem egykönnyen cselekszik szivességből vagy
  utánzásból ízlése ellenére; ezért ritkán szeretik annyira, mint a
  francziát, de ha ismerik, rendszerint többre becsülik.
  Az angol jelleme valószínűleg nem jelent mást, mint azt a korai tanítás
  és példa útján elsajátított alapelvet, hogy jellemet alkotnia kell a
  maga számára, azaz meg kell mutatnia, hogy van jelleme; amennyiben a
  hajthatatlan szándék, hogy önként felvett elvéhez ragaszkodjon és egy
  bizonyos szabálytól (nem fontos melyiktől) el ne tántorodjon, ez a
  férfinek azon fontosságot adja meg, hogy biztosan tudják, hogy mit
  várhatnak tőle és mit ő másoktól.
  Ez a jellem a franczia népével inkább mint bármely más nép jellemével
  ellentétes. Az angol minden szeretetreméltóságról, mint ama nép
  legkíválóbb társadalmi tulajdonságáról, idegennel szemben, sőt a saját
  fajtájabelivel szemben is lemond és csupán tiszteletre tart igényt, ami
  mellett egyébként mindenikük csupán saját módja szerint akar élni.
  Az angol elkülöníti magát, ahol pénzéért étkezik. Inkább eszik külön
  szobában egyedül, mint ugyanazon pénzért közös asztal mellett: mert
  utóbbi esetben mégis némi udvariasságot követelnek tőle, és idegenben,
  pl. Francziaországban, ahová az angolok csak azért utaznak, hogy minden
  útját és szállodáját utálatosnak híreszteljék el, összegyülnek ezekben,
  hogy csak maguk között legyenek. Honfitársai részére az angol nagy és
  minden más népnél hallatlan jótékony alapítványokat létesít. Az idegen
  azonban, akit sorsa földjükre vetett és nagy nyomorba juttatott, a
  szeméten pusztulhat el, mivel nem angol, azaz nem ember. Az ó-angol John
  Bull már arczán hordja azt a szabadságot, hogy udvariatlan legyen
  bárhol, ahová jön, idegenben vagy saját országában az idegennel szemben.
  A _németben_ az angol és a franczia érzelmének keveréke van, de úgy
  látszik, közelebb áll az előbbihez és az utóbbihoz való nagyobb
  hasonlatossága csupán mesterkélt és utánzott. Szerencsés keverékben van
  érzéke úgy a magasztos, mint a szép iránt; és ha az előbbiben nem is éri
  el az angolt és az utóbbiban a francziát, mindkettőt túlszárnyalja,
  amennyiben összeköti azokat. Több szivességet tesz a társas
  érintkezésben, mint az angol és ha nem is visz a társaságba oly kellemes
  élénkséget és elmésséget, mint a franczia, de szerényebb és értelmesebb
  ott. Mint az ízlés minden fajában úgy a szerelemben is meglehetős
  rendszeres, és amennyiben a szépet a nemessel összeköti, annyiban
  mindkettőnek érzésében elég hűvös arra, hogy fejét az illem, a dísz és a
  feltünésről való megfontolással töltse meg. Ezért nála a családnak, a
  czímnek és rangnak úgy a polgári életben, mint a szerelem dolgaiban nagy
  jelentősége van. Sokkal többet törődik az előbb említetteknél azzal,
  hogy _hogyan ítélik meg az emberek_ és ha valami van jellemében, ami a
  javulás kivánságát keltheti fel, úgy leginkább ez a gyöngeség, amelynél
  fogva nem merészkedik eredeti lenni, bár minden tehetsége megvan hozzá
  és hogy túlsokat törődik mások véleményével, ami az erkölcsi
  tulajdonságokat minden támaszuktól megfosztja, amennyiben
  köpenyegforgatóvá és hamisan mesterkéltté tesz.
  A németek alkalmasak arra, hogy átvegyék minden néptől a jót és
  összeegyeztessék és minden jót egyforma készséggel vesznek át. A népek
  ily szövetsége általánossá lehet.
  Aki mást utánoz, az elérheti amazt, sőt túl is szárnyalhatja. Aki a
  munkát folytatja, az első szerzőt messze túlszárnyalhatja, mint Newton
  Keplert. Mi németek az ész találmányainak folytatására vagyunk hivatva.
  A német jellemre nézve legalább ez idő szerint nem czélszerű, ha nemzeti
  büszkeségről fecsegnénk neki. Tehetségeihez épp az a jellem illik, hogy
  nincs ily büszkesége, sőt, hogy inkább ismeri el más népek érdemét, mint
  sajátjáét.
  A _hollandus_ rendes és szorgos hajlamú és amennyiben rendszerint a
  hasznosra van tekintettel, úgy kevés érzéke van aziránt, ami finomabb
  értelemben szép vagy emelkedett. Nagy ember előtte épp annyit jelent,
  mint gazdag ember, barátja alatt levelezőjét érti és az a látogatás,
  amely nem jövedelmező számára, nagyon unalmas neki. Ellentétben áll úgy
  a francziával, mint az angollal és bizonyos tekintetben nem más, mint
  egy nagyon flegmatikus német.
  
  Az _orosz_ – természetes ügyesség, anélkül, hogy lángész volna.
  Az oroszok mindenkor csak végzett növendékek, de sohasem mesterek.
  Oroszok és lengyelek nem képesek önkormányzatra. Az előbbiek mivel
  feltétlen úr nélküliek akarnak lenni, az utóbbiak mivel mind urak
  akarnak lenni.
  A _keleti népek_ sohasem javulnának meg önmaguktól.
  Nyugaton kell keresnünk az emberi nem folytonos haladását a tökéletesség
  felé és innen kell keresni elterjesztését a földön.
  Míg a németek és angolok ugyanoly értelmesek mint a francziák, addig az
  utóbbiak azzal kapcsolatban szellemesebbek, azaz képzelőerejük élénkebb,
  a németeknek ítélőerejük, az angoloknak észtehetségük nagyobb. A német
  mindent inkább megérlelni akar, míg a franczia a virágokat adja.
  
  Az ítélőerő a gyökérben hajt: német.
  Képzelet a pompás koronában: olasz.
  Izlés a virágzatban: franczia.
  Szellem a gyümölcsben: angol.
  Ha a törökök, akik a keresztény Európát Frankesztánnak nevezik,
  utaznának, hogy embereket és népjellemet megismerjenek (amit nem tesz
  más nép, mint az európai, ami pedig az összes többiek szellemi
  korlátoltságát bizonyítja), úgy talán a következőleg osztanák be Európát
  népei jellemének hibái szerint: 1. A _divathon_ (Francziaország). 2. A
  _szeszélyek hona_ (Anglia). 3. Az _ősök hona_ (Spanyolország). 4. A
  _pompa hona_ (Olaszország). 5. A _titulusok hona_ (Németország Dániával
  és Svédországgal együtt, mint germán népek). 6. Az _urak hona_
  (Lengyelország), ahol minden állampolgár úr, de ez urak közül senkisem
  akar alattvaló lenni, kivéve azt, aki nem állampolgár. Oroszország és az
  európai Törökország, mindkettő nagyobbrészt ázsiai leszármazása lévén,
  Frankesztánon kívül terülnének el: az első _szláv_, a második _arab_
  eredetű, tehát oly két törzstől származók, akik egykor Európa feletti
  uralmukat messzebbre terjesztették ki, mint bármely más nép valaha és
  oly állapotba jutottak, hogy vannak törvényeik és alkotmányuk, de nincs
  szabadság, ahol tehát senkisem állampolgár.
  
  A becsületérzésben a következő nemzeti különbségek találhatók: a
  becsületérzés a francziánál _hiúság_, a spanyolnál _gőg_, az angolnál
  _büszkeség_, a németnél _nagyravágyás_, a hollandusnál
  _felfuvalkodottság_. Első tekintetre úgy látszik, mintha e kifejezések
  ugyanazt jelentenék, de nyelvünk gazdagságánál fogva könnyen
  felismerhető a különbség közöttük. A _hiúság_ a tetszést hajhássza,
  ingatag és változékony, de külső viselkedése _udvarias_. A _gőgös_ teli
  van tévesen képzelt nagy előnyökkel, nem nagyon keresi mások tetszését,
  magatartása merev és _fenhéjázó_. A _büszkeség_ tulajdonképp csupán
  saját értékének nagyobb tudata, ami gyakran igen helyes lehet (amiért
  néha nemes büszkeségnek mondják; de sohasem tulajdoníthatók valakinek
  nemes gőgöt, mert az utóbbi mindig helytelen és túlzó önértékelésre
  vall); a büszkének másokkal szemben való magatartása _közömbös_ és
  hüvös.
  A _nagyravágyó_ büszke, de egyúttal hiú is. Nem szükségképi, hogy gőgös
  legyen egyúttal, azaz, hogy túlzóan és hibásan előnyöket képzeljen
  magának, hanem tán nem becsüli magát többre értékénél de csupán ízlése
  hibás, abban, hogy értékét külsőségekben akarja érvényre juttatni. Az a
  tetszés, amit keres, tiszteletadásból áll. Ezért örömest kápráztat
  czímekkel, ősök jegyzékével és pompával. A németet különösen bántja e
  gyengeség. Az oly szavak, mint: kegyes, kegyelmes, méltóságos és
  nagyságos és más eféle dagályos kifejezés nyelvét merevvé és ügyetlenné
  teszik és nagyon is akadályozzák azt a szép egyszerüséget, melyet más
  nép írásmodorában találunk. A fenhéjázó az érintkezésben _szertartásos_.
  A _felfuvalkodott_ oly fennhéjázó, aki viselkedésében világosan elárulja
  mások megvetését. Magaviselete _goromba_. Ez a nyomorult tulajdonság a
  legtávolabb áll a finomabb ízléstől, mivel nyilvánvalóan ostoba; mert az
  biztosan nem az az eszköz, amelylyel a becsületérzésnek eleget lehet
  tenni, hogy nyilvánvaló megvetéssel mindenkinek maga körül gyülöletét és
  maró gúnyját hívják ki.
  A szerelem dolgában a németnek és az angolnak meglehetős jó gyomra van,
  kissé finomkodó, de inkább egészséges és _vaskos ízlésü_. Az olasz e
  tekintetben _tépelődő_, a spanyol _képzelgő_, a franczia _torkoskodó_.
  
  De minden népben a legjobb rész mindenféle fajú kitűnő jellemet
  tartalmaz, és akit egyik-másik szempontból gáncs is érhet, ha elég
  finom, meg fogja érteni előnyét, amely abban áll, hogy mindenki mást
  sorsára bíz, de magát kiveszi ez alól.
  
  Gazdaság – politika – politikusok.
  Mesterkélhet az ember amennyit akar, de a természetet nem tudja
  kényszeríteni arra, hogy megváltoztassa törvényeit. Vagy magának kell
  dolgoznia; vagy másoknak az ő számára; és az utóbbi munka annyit rabol
  el mások boldogságából, mint amennyivel sajátját akarja fokozni az
  átlagon felül.
  A pénz csupán általános eszköze annak, hogy _az emberek egymás között
  munkájukat kicseréljék;_ úgy, hogy a nemzeti vagyon, amennyiben pénzen
  szerzett, nem egyéb mint csupán azon munka összege, amelyért az emberek
  egymást jutalmazzák és amelyet a nép közt forgalomban lévő pénz
  képvisel.
  Azon dolognak, mely pénz gyanánt szerepeljen, magának is annyi munkába
  kellett kerülnie, hogy előállítsák, vagy hogy más ember kezébe
  juttassák, hogy ez a munka egyenlő legyen azon munkával, amelylyel az
  árút kellett megszerezni (természeti vagy műtermék útján). Mert, ha
  könnyebb volna azt az anyagot beszerezni, melyet pénznek neveznek, mint
  az árút, úgy több pénz özönlene a piaczra, mint amennyi árú eladó és
  mivel az eladónak több munkát kellene árújába befektetnie, mint a
  vevőnek, aki könnyebben szerzi meg a pénzt: ezért az árúkészítésbe
  fektetett munka és vele az ipar általában együtt hanyatlana és eltünne a
  keresetben való szorgalommal, amelynek pedig következménye a
  közgazdagság. Ezért nem tekinthetők pénznek a bankjegyek és állami
  utalványok, bár egyideig azt képviselik: mivel úgyszólván semmiféle
  munkába sem kerül az előállításuk és értékük pusztán azon a véleményen
  alapul, hogy az eddig sikerült _készpénzzé_ való beváltás továbbra is
  sikerülni fog, ennek megfelelőleg értékük, oly esetleges fölfedezésnél,
  hogy nincs a könnyü és biztos forgalomra elegendő készpénz, hirtelen
  eltünik és kikerülhetlenné válik a fizetésképtelenség. Igy azoknak a
  munkája, akik Peru és Uj-Mexikóban arany és ezüstbányákat tárnak fel,
  különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy mily gyakran sikertelen kísérlet
  az érczerek felkutatására irányult munka, valószinüleg még nagyobb, mint
  Európában az árúk előállítására felhasznált munka és mint vissza nem
  fizetett munka magától abbamaradna és ezzel ama országok csakhamar
  nyomorba sülyednének, ha Európa munkája, épp ezen anyagoktól izgatva,
  egyidejűleg fokozatosan nem nagyobbodnék, hogy amazoknál a bányászathoz
  való kedvet a fényűzés nékik felajánlott árúival folytonosan
  ébrentartsa: úgy, hogy mindig munka munka ellen kerül versenybe.
  
  A politika az okosság oly faja, amely által valaki egy egész szabad
  népet a saját czéljaira felhasználni tud.
  Jaj annak, aki más politikát ismer el, mint olyat, mely a jog törvényeit
  szentnek tartja. Még csak figyelmeztetésre sem kerülhet e dolog; mert,
  ha ilyenben uralkodók vagy alattvalók részesülnek már, úgy ez a
  leghaszontalanabb dolog a világon és részben a leghivatlanabb is.
  Észak egy nagy uralkodója – azt mondják – czivilizálta nemzetét. Adta
  volna Isten, hogy erkölcsöt vitt volna bele; úgy azonban minden, amit
  tett a politikai jólétre irányult és erkölcsi romlásba vezetett.
  
  Egy ember deszpotizmusa még sokkal elviselhetőbb, mint sokaké.
  Az uralkodónak jól kell ismernie legfőbb képviselőként való működését és
  vallásos érzülettől áthatottnak kell lennie.
  Ha majd alattvalók és uralkodók jól fogják ismerni azt, ami a derék
  jellemre vonatkozik, úgy jó kormány maguknak a jó uralkodóknak
  elhatározásából fog előállani, mivel az alattvalók annak megfelelők
  lesznek.
  Az univerzális monarchia oly alkotmány, amelyben minden szabadságnak és
  vele (ami a következménye) minden becsületnek, ízlésnek és tudománynak
  meg kellene semmisülnie.
  Vannak Európában hatalmak, melyek nagyra vannak jámborságukkal és míg a
  jogtalansággal úgy élnek, mint vízzel, azt akarják, hogy az igazhívőség
  kiválasztottjainak tartsák őket.
  Ami iránt az államnak vallási dolgokban egyedül szabad érdeklődnie, az
  az, hogy annak tanítóit mire kell rátartania, hogy hasznos polgárai, jó
  katonái és általában hű alattvalói legyenek. Ha erre mint eszközt az
  igazhívőség dogmatikus vallástételeinek bevésését választja és ugyanily
  kegyszereket, úgy emellett nagyon rosszul járhat. Mert e dogmák
  elfogadása könnyű dolog és a legrosszabb embernek sokkal könnyebb, mint
  a jó embernek, azzal ellentétben azonban az érzület morális megjavulása
  hosszú és fáradságos munkába kerül, mivel azonban az embert arra
  tanították, hogy főleg a dogmák betartásától remélje üdvösségét, úgy nem
  kell éppen valami nagyon aggódnia, hogy kötelességét (bár óvatosan)
  megszegje, mivel kezében van a csalhatatlan eszköz arra, hogy az isteni
  igazságszolgáltatást kikerülje (csak éppen, hogy nem szabad elkésnie)
  minden titokban való igazhívősége és a kegyszerek esdeklő használata
  által; ha azonban az egyház tanai közvetlenül a moralitásra
  vonatkoznának, úgy egész máskép szólna lelkiismeretének ítélete:
  tudniillik, hogy amennyit elkövetett gonoszságaiból helyre nem hozhat,
  annyiért a jövendő bíró előtt felelnie kell és ezt a sorsot ki nem
  kerülheti semmiféle egyházi szer használatával, sem a félelem által
  kiszorított hittel, sem olyan imával. Melyikfajta vallás mellett
  biztosabb tehát az állam?
  
  Meg kell engedni, hogy politikusaink olyanoknak veszik az embereket,
  aminők, nem mint ahogy a világ dolgaiban járatlan pedánsok vagy
  jóindulatú képzelgők álmodoznak, hogy minőknek kellene lenniök. De
  ehelyett, hogy _aminők_, azt kellene mondani: _aminővé tettük őket_
  jogtalan kényszer által, áruló, a kormány kezébe adott gonosz tervek
  által, tettük őket pedig ezzel nyakasokká és lázadásra hajlandókká; ahol
  aztán persze, ha a gyeplőt kissé elengedik, szomorú következmények
  mutatkoznak, amelyek ama okosnak vélt államférfiak jóslatát valóra
  váltják.
  
  A praxis helyett, amivel bizonyos okos államférfiak a filozófussal
  szemben kérkednek, _praktikákat_ használnak, amennyiben egész
  igyekezetük csupán arra irányul, hogy az éppen uralkodó erőszak szája
  íze szerint beszéljenek és hogy privát hasznukat szem elől ne tévesszék,
  a népet és lehetőleg az egész világot kiszolgáltassák; a valódi jogászok
  módja szerint (akiknek a jog a _mesterségük_ és nem a _törvény_ alapja),
  ha a politikába merészkednek. Mivel nem az a foglalkozásuk, hogy maga a
  törvényhozás felett okoskodjanak, hanem az, hogy a törvény mostani
  parancsait végrehajtsák, azért számukra mindig az lesz a legjobb
  alkotmány, amelyik éppen most megvan, mint törvény, és ha azt magasabb
  helyről megváltoztatják, úgy az a rákövetkező a legjobb; ahol aztán
  minden a maga gépies rendjén megy. Ez a minden helyzetben való
  feltalálás ügyessége azonban annyira elvakítja őket, hogy azt hiszik,
  hogy általában az _államszervezet_ elveiről a jog fogalmai szerint
  (tehát a priori és nem tapasztalati úton) ítélni tudnak: amennyiben
  nagyra vannak azzal, hogy ismerik az _embereket_ (ami persze várható is,
  mivel sokakkal van dolguk), de az _emberről_ és arról, hogy az mivé
  alakítható, arról nincs helyes fogalmuk.
  
  Társaság.
  A titkos ösztönök közé tartozik az a törekvés, amely természetünket
  nemesíti, hogy mindazt, ami nemünknek az állatfajjal való közösségére
  emlékeztet, eltakarják vagy diszítsék, hogy túlalacsony vélemény saját
  magunkról ne terjedjen el. A pusztán animális szükségleteket, amelyek a
  modornak nem rendelhetők alá és csak szerkezetünk gépezetére
  vonatkoznak, szerveikkel együtt elfedik. Azt sem tűrjük, hogy a test a
  tengerben maradjon és ott hullaként ússzon, vagy hogy mint a parzik
  testét keselyűk falják fel. Diszítjük a temetést és így tovább. Tehát az
  is kötelesség, hogy az emberiséget az érzékszervek szemléletében is
  tiszteljük, és hogy ügyeljünk a puszta illemre is.
  Kötelességünk úgy magunk, mint mások iránt, hogy ne különítsük el
  magunkat, és bár elveink középpontja mozdulatlan legyen, de ezt a magunk
  köré vont kört olyannak is tekintsük, amely a mindent magába foglaló
  világpolgári érzület egy része; nem éppen azért, hogy a világ javát
  előmozdítsuk, hanem, hogy fejlesszük az érzület kellemességét, a
  békességet, a kölcsönös szeretetet és becsülést (ez a barátság és a jó
  modor) és így az erény mellé társítsuk a grácziákat; amit megtenni
  erkölcsi kötelességünk is.
  Bár ezek csak _külsőségek_ vagy mellékes dolgok, melyek szép,
  becsülethez hasonló látszatot adnak, amely azonban nem is csal, mert
  mindenki tudja, hogy mire kell tartania. Bár csupán váltópénz, mégis
  fejleszti magát az erkölcsi érzéket azon törekvés által, hogy azt a
  látszatot minél közelebb vigyük az igazsághoz és pedig a
  _hozzáférhetőség_, a _közlékenység_, az _udvariasság_, _vendégszeretet_,
  _szelidség_ (czivódás nélküli ellentmondás) által, amelyek mind a
  lekötelezettség feltüntetésével az érintkezésnek pusztán modorához
  tartoznak, amivel azonban mást is egybekötünk, amelyek tehát mégis
  hatnak a morális érzület fejlődésére, legalább is amennyiben _kedveltté_
  teszik az erényt.
  
  Az udvariasság az erkölcs szépsége.
  Mérvadónak lenni, annyit jelent, mint önbizalommal mutatkozni, tehát
  ismerni a világot.
  
  A _fényűzés_ a társadalmi jólét _ízléses_ fölöslege; az
  _ízléstelenséggel_ párosult fölösleg a _dőzsölés_.
  
  A finomabb értelemben vett kaczérság, tudniillik az izgatás
  szándékossága, egyébként illemtudó személynél tán kifogásolható, de
  mégis szép és rendszerint a tisztességes, komoly illem felett előnyben
  részesítik.
  Aki társalogni kezd, annak azzal kell kezdenie, ami közelfekvő és
  jelenlévő és lassanként kell a távolabbfekvőre vezetnie, amennyire fel
  tudja kelteni az érdeklődést. A rosz idő annak számára, aki az utczáról
  lép be a kölcsönös szórakoztatásra egybegyült társaságba, erre jó és
  rendszerint kisegítő. Mert például a török hírekkel kezdeni, amikről épp
  most olvashatunk, ha a terembe lépünk, ez mások képzelőerejével szemben