Kant-breviarium: Kant világnézete és életfelfogása - 8

  erőszakot jelent, akik nem látják, hogy mi vezette az illetőt arra.
  Lelkünk a gondolatok minden közlésével szemben bizonyos rendet kiván,
  ami mellett a bevezető képzetek és a kezdet úgy a társalgásban mint
  például a prédikáczióban igen fontosak.
  A jó élet, amely úgy látszik, a valódi emberszeretet fejlesztésével még
  a legjobban megegyezik, a _jó ebéd jó_ (és ha lehet változatos)
  _társaságban_, amiről Chesterfield azt mondja, hogy: tagjainak száma se
  a _grácziáké_ alatt, de a _muzsáké_ felett se legyen.
  Ha oly, csupa fejlett ízlésű emberből álló, esztétikailag egyesült
  asztaltársaságot gyűjők egybe, amelynek nemcsak az a szándéka, hogy
  közösen élvezzék az ebédet, hanem hogy egymást is élvezzék (mivel akkor
  számuk nem sokkal emelkedhet felül a grácziákén): akkor e kis
  asztaltársaságnak szándéka nem annyira az éhség kielégítésében kell,
  hogy álljon – amit mindenki magányosan is elvégezhet – hanem inkább a
  társas élvezetben, amihez az ebédnek csak keretként kell látszania;
  amihez aztán az a szám éppen elég, hogy a társalgás fenn ne akadjon, de
  ne is oszoljék meg a legközelebb ülők elkülönített kis társaságai
  között. Az utóbbi egyáltalán nem társalgási jóízlés, aminek mindig
  műveltnek kell lennie, ahol mindig egy beszél mindenkivel (nem csupán a
  szomszédjával): ezzel szemben az úgynevezett ünnepélyes traktamentumok
  (lakoma és etetés) teljesen ízléstelenek. Magától értetődik emellett,
  hogy minden asztaltársaságban, még a vendéglőiben is, az, amit
  valamelyik indiszkrét asztaltárs más hátrányára mond, mégsem tartozik e
  társaságon _kívüli_ használatra és azt kifecsegni nem szabad.
  Mert minden szimpózion külön arra a czélra készült szerződés nélkül is a
  hallgatás bizonyos szentségére kötelez, mindarra nézve, ami
  asztaltársunknak a társaságon kívül később kellemetlenséget okozhatna:
  mert e bizalom nélkül megsemmisülne az erkölcsi fejlődésre oly kedvező
  társas élvezet, és a társaság maga is. Ezért, ha legjobb barátomról
  _úgynevezett_ nyilvános társaságban (mert hisz még oly nagy
  asztaltársaság is tulajdonképpen csak magántársaság) valami roszat
  mondanának, védeném ugyan és mindenesetre saját veszélyemre keményen és
  megbántottan a pártjára kelnék, de nem használtatnám fel magam arra,
  hogy e megszólást elterjesszem és annak, akire vonatkozik tudtára adjam.
  A társalgást nem csupán a _jóízlésnek_ kell vezetnie, hanem vannak elvek
  is, amelyek az ember szabadságának korlátozó feltételei gondolatainak a
  társaságban való nyílt közlésével szemben.
  Az ízléses vendégfogadás szabálya, amely a társalgást _élénkké_ teszi, a
  következő: 1. Olyan társalgási témát válasszunk, amely mindenkit érdekel
  és mindig valakinek alkalmat ad arra, hogy valamit ügyesen hozzátegyen.
  2. Sohase álljon elő a társalgásban halálos csend, csupán pillanatnyi
  szünet. 3. Ne változtassuk a témát és ne ugorjunk egyik tárgyról a
  másikra, ha nincs szükség arra: mert a vendégség végén a lélek
  kikerülhetlenül a beszélgetés különböző részeire visszaemlékezik, mint a
  dráma végén (amelyhez hasonlít az eszes ember egész lefolyt élete is),
  amelyben, ha nem találja meg az összefüggés fonalát, zavartnak érzi
  magát és boszusan veszi észre, hogy kulturájában nem hogy előrehaladt,
  hanem inkább visszafelé ment. A szórakoztató témát csaknem ki kell
  meríteni, mielőtt másikra mennénk át és ha a társalgás megakadt,
  értenünk kell ahhoz, hogy kísérletkép észrevétlenül valami rokon témát
  csempésszünk bele: így egy ember veheti át a társaságban a társalgás
  vezetését, anélkül, hogy azt észrevennék és irigyelnék. 4. Sem magunk,
  se a társaság tagjai ne ragaszkodjanak _erőszakkal a maguk igazához:_
  sőt inkább mivel e szórakozás nem üzlet, hanem csak játék legyen, ama
  komolyságot hárítsuk el ügyesen alkalmazott tréfával. 5. A komoly
  vitában, amely mindamellett el nem kerülhető, fegyelmezzük gondosan
  magunkat és szenvedélyünket annyira, hogy mindig kitűnjön a kölcsönös
  tisztelet és jóakarat; emellett több függ a _hangnemtől_ (amelynek nem
  szabad kiabáló vagy arrogánsnak lennie), mint a beszéd tartalmától:
  nehogy valaki a vendégek közül a másikkal _összekülönbözve_ térjen haza
  a társaságból.
  Bármily jelentéktelennek is látszanak a finomult humanitás e szabályai,
  különösen, ha a tiszta erkölcsiekkel hasonlítjuk össze őket, mégis
  mindaz, ami a társas szellemet fejleszti, még ha az csupán tetszetős
  elvekből és szokásokból is állna, az erkölcsnek előnyös külső
  megjelenéséhez tartozik, amely komoly szempontból is ajánlható. A
  _czinikus szellem_ és az _anachoréta önkínzása_ társadalmi jólét nélkül
  az erkölcs torzképei, nem is kedveltetik meg az erkölcsöt; hanem a
  grácziáktól elhagyatva nem tarthatnak igényt humanitásra.
  
  Gondolkodás – olvasmány – irodalom.
  Többnyire könnyű okosan gondolkodni, de sajnos csak akkor, ha már
  egyideig rászedettük magunkat.
  Uj szókat faragni ott, ahol a nyelv nem hiányos az adott fogalmak
  kifejezésére, gyermekes fáradozás arra, hogy a tömeg közül kiváljanak,
  ha nem új és igaz gondolatokkal, legalább a régi ruhára tett új
  rongygyal.
  Ha jó színben akarunk feltűnni, akkor gondolatunkban nem a nézővel,
  hanem a tárgygyal kell foglalkozni. Csak önmagunknak akarjunk eleget
  tenni. Amit magunk is túlzottnak és feleslegesnek gondolunk, az az
  olvasó számára is az.
  
  Aki az értelem és az ész rendes reflexiója helyét mindenütt szemlélettel
  pótolja, az _rajongó_. Az ilyen érzelmeit, kedélyhullámzását, képeit,
  félig átálmodott, félig átgondolt fogalmait, melyek mozgalmas lelkében
  játszadoznak, szükségkép magának a tárgynak tartja, amely különös erővel
  így jelenik meg benne. Minél kevésbbé képes érthetővé tenni magát, annál
  inkább panaszkodik a nyelv és az ész elégtelensége miatt és minden
  világosság ellensége, mivel őt nem fogalmak, nem is képek
  foglalkoztatják, hanem a kedély hullámzása.
  Az entuziasztikus vagy lelkesedő stílus megrontja az ízlést.
  Be kell vallanom, hogy babonás vagyok oly különböző kifejezések
  tekintetében, melyeket nagy emberek alkottak meg. Nem is keresem
  mögöttük a jelentést, de ha gondolkodás közben valamely fogalom eszembe
  jut és az a szó ötlik fel, akkor úgy látszik átérzem azt a lelkesedést,
  vagy az egész érzést, amely abban volt meg, aki azon kifejezés alatt
  ugyanazt a fogalmat értette, mely nékem szimpátikus.
  
  Szubtilis tévedés inger az önszeretet számára, mely örömest érzi saját
  erejét; nyilvánvaló igazságokat azonban oly könnyen belát a közönséges
  értelem is, hogy az a sorsuk végül, mint azoknak a dallamoknak, amiket
  nem lehet már elviselni, ha a tömeg ajkára kerültek.
  
  Vannak tudósok, akiknek maga a filozófiatörténet (az ókori, mint az
  újkori) a filozófiájuk és semmi sem mondható, amit az ő véleményük
  szerint már meg nem mondottak volna, és valóban ez minden jövendőre
  vonatkozólag is áll mint csalhatatlan jóslat; mivel az emberi ész
  számtalan tárgyról sok évszázadon át sokféle módon képzelődött, úgy
  könnyen lehetséges, hogy minden újhoz valami régit találunk, ami ahhoz
  némileg hasonlít.
  Egyetemes és mégis határozott princzipiumokat nem lehet könnyen
  megtanulni másoktól, akik előtt csak homályosan lebegett az. Előbb saját
  gondolkodásunkkal magunktól rá kell jönni arra, azután másutt is
  megtaláljuk, ahol előbb biztosan nem találtuk volna meg, mivel a szerző
  maga sem tudta, hogy megjegyzései ily eszmén alapulnak.
  Az írók sok tévedést, sok kárbaveszett fáradságot (mivel szemfényvesztés
  volt a czélja) megtakaríthatnának, ha csak rá tudnák szánni magukat,
  hogy valamivel több nyíltsággal fogjanak munkájukhoz.
  Szubtilis tehetségek néha arra ragadtatják magukat, hogy elvekben való
  lényeges és soha össze nem egyeztethető különbséget azzal szüntessenek
  meg, hogy szóvitává akarják változtatni és így látszat szerint elérik a
  fogalom egységét csupán az elnevezés különbözősége mellett és ez
  rendszerint oly esetekben történik meg, ahol a különböző alapok
  egyesítése oly mélyen vagy magasan fekszik, vagy a bölcseleti rendszerbe
  már felvett tanok oly teljes átalakítását követelnék, hogy óvakodnak
  attól, hogy a tényleges különbségbe mélyen behatoljanak és inkább mint
  pusztán formális dolgokban való egyenetlenséget tárgyalják.
  Finomult ízlésű közönségünk étvágyát, sőt mohóságát az olvasásban múló
  értékű könyvek táplálják (ami a semmittevés egyik módja), de nem hogy
  művelődjenek, hanem, hogy _élvezzenek_, úgy hogy fejük emellett mindig
  üres marad és nem kell félniök a túlteltségtől; ezzel elfoglalt
  semmittevésüknek a munka látszatát adják és azt hiszik, hogy méltóbban
  töltik idejüket, holott semmivel sem töltik jobban, mint mikor
  _fényűzéssel_ és _divatlapokkal_ foglalkoznak.
  
  Azon károk között, amiket a könyvek özöne visz véghez, amely évről-évre
  elárasztja földrészünket, nem a legjelentéktelenebbek egyike, hogy a
  valóban hasznos, a könyvtudákosság széles tengerén itt-ott úszó
  könyveket nem veszik észre és az elmulás sorsában a többi
  ponyvatermékkel osztozniok kell. Okai: az a hajlam, hogy sokat
  olvassunk, hogy mondhassuk, hogy olvastunk; az a szokás, hogy egy
  könyvnél nem soká időzünk.
  
  Nem szabad semmiféle könyv olvasását megtiltani; ez az egyetlen mód
  arra, hogy önmagukat semmisítsék meg ama könyvek. Ez a kérdés most is
  visszatér. Ha a folyókat szabadon hagyjuk áradni, maguk alkotnak
  maguknak partokat. Az eléjük épített gát csak arra szolgál, hogy
  pusztításukat feltartóztathatlanná tegye. Mert a haszontalan könyvek
  szerzőinek mentségéül szolgál, hogy mások igazságtalanok.
  A lelki betegségek szomorú baja, ha csak nem öröklött, még szerencsés
  gyógyulást enged remélni és az orvos az, akinek segítségét ennél
  elsősorban kell igénybe venni. De nem szívesen zárnám ki tiszteletből a
  filozófust sem, aki a lelki életrendet szabhatná meg, de csak azon
  feltétel mellett, hogy ezért, mint a legtöbb más foglalkozásáért,
  fizetést nem követel. Hálából az orvos sem tagadná meg segítségét a
  filozófustól, ha az néha a nagy, de mindig eredménytelen bolondság
  elleni kúrát kísérelné meg. A _reklámtudós_ dühöngése esetében például
  fontolóra venné, hogy nem használnának-e valamit az ellen katharktikus
  szerek erősebb adagolásban bevéve. Miután Swift megfigyelései szerint a
  rosz költemény csupán az agy tisztulása, amelylyel sok káros nedv
  távozik a beteg költő megkönnyebbülésére, mért ne lehetne egy nyomorult
  tépelődő irat is efféle? Ez esetben azonban tanácsos volna a természetet
  a tisztulás más útjára késztetni, hogy a baj alaposan és teljes csöndben
  intéződjék el, anélkül, hogy a közönséget nyugtalanítaná.
  
  A zseni felavatottjai, akiknek muszáj igényt formálni arra, hogy ők
  zsenik és csupán más zsenik elismerésére számíthatnak, azok, akiknek
  megérthetősége nem közölhető, hanem csupán közös sugallat útján
  átérezhető. Hagyni kell ezeket garázdálkodni, anélkül, hogy törődnénk
  velük, mert e szellemeknek nem lehet persze ellentmondani, sem őket
  megczáfolni.
  
  Búskomorság – egészség.
  A búskomorság oly agyrémeket gondol ki, amelyek tulajdonképp nem a külső
  érzékszerveket ejtik csalódásba, hanem a búskomorságban szenvedőt csupán
  saját állapotának érzésével kápráztatják, amely rendszerint puszta
  képzelődés. A búskomor oly bajban szenved, amely, bárhol is van a
  főfészke, mégis valószínűleg az ideghálózaton vándorol keresztül
  állhatatlanul a test minden részén át. Legfőképp azonban melancholikus
  ködbe borítja a lelket, oly módon, hogy a beteg csaknem minden
  betegséget, amiről csak hall, magán érezni vél. Semmiről sem beszél
  tehát szívesebben, mint bajairól, szeret orvosi könyveket olvasni,
  mindenütt a saját esetét találja meg, társaságban néha észrevétlenül jó
  kedvre is derül és olyankor sokat nevet, jól eszik és külsőleg
  rendszerint az egészséges ember benyomását kelti. Ha belső képzelődése
  előtör, úgy képei gyakran oly erősekké és tartósakká válnak, hogy
  kifárasztják. Ha valami nevetséges dolog fordul meg agyában (bár ő maga
  is felismeri, hogy csupán képzeletének a képe az), ha e bogara illetlen
  nevetésre ingerli mások jelenlétében, anélkül, hogy annak okát adná,
  vagy ha mindenféle sötét gondolat erőszakos hajlamot kelt fel benne
  arra, hogy valami gonoszságot kövessen el, amelynek kitörésétől ő maga
  is fél, és ami mindamellett sohasem válik tetté: akkor állapota sok
  tekintetben hasonlít az őrültséghez, de nem veszélyes. A baj nem mélyen
  gyökerező és amennyiben a lélekre vonatkozik, rendszerint magától vagy
  némi gyógyszer után elmulik.
  Az a gyöngeség, hogy beteges, határozott tárgy nélküli érzelmeinknek
  általában gyáván átengedjük magunkat, anélkül, hogy megkísérelnők, hogy
  értelmünkkel úrrá legyünk felettük, a _búskomorság_ vagy hipochondria,
  melynek nem is felel meg a test határozott helyi megbetegedése és a
  képzelőerő szülötte és ezért _költöttnek_ is nevezhetnők – ahol a
  szenvedő minden betegséget, amiről könyvekben olvas, magán észrevenni
  vél – egyenes ellentétben áll lelkünk azon képességével, hogy beteges
  érzelmei felett úrrá legyen, ugyanis oly csüggedés az, amely oly bajok
  felett tépelődik, amelyek _esetleg_ érhetik az embert, anélkül, hogy ha
  jönnének, ezzel ellenállhatna; az őrület egy faja ez, amely persze
  valamely kórokozó dolgon alapul, amit azonban nem érez meg az illető
  közvetlenül, mint az érzékekre hatót, hanem mint bekövetkezendő bajt
  tükröz a költői képzelőerő, ahol az önkínzó (heautontimorumenosz),
  ahelyett, hogy megemberelné magát, hiába fordul az orvos segítségéhez:
  mert csak maga mentheti meg magát gondolkodásának egészségtana
  segítségével a kínzó képzetektől, amelyek önkéntelenül felbukkannak
  benne, ama bajokról, amelyek ellen pedig, ha tényleg bekövetkeznének,
  semmit sem tehetne. Attól, aki e betegségben szenved és ameddig szenved,
  nem követelhető, hogy beteges érzelmei felett pusztán akaratával
  uralkodjon. Mert, ha erre képes volna, nem volna búskomor. Értelmes
  ember azonban _nem enged_ ily búskomorságot kifejlődni: hanem, ha
  aggodalom szállja meg, amely szeszélylyé, azaz mindenféle képzelt bajjá
  akar fajulni, úgy azt kérdi magától, hogy van-e annak valami alapja? Ha
  nem talál olyasmit, ami ezen aggódás alapos oka lehet, vagy ha belátja,
  hogy ha volna is tényleg ilyen, mégse tehet semmitsem, hogy annak
  hatását kikerülje, akkor benső érzelmének e követelése felett napirendre
  tér, azaz szorongó érzését (amely aztán nem terjed tovább) hagyja ott,
  ahol van (mintha semmi köze sem volna ahhoz) és figyelmét foglalkozására
  irányítja. És mivel életünknek jobban örülünk azáltal, amit annak szabad
  használatában _cselekszünk_, mint azáltal, amit _élvezünk_, úgy tehát az
  életérzés egy más faját állíthatjuk szembe azokkal a gátlásokkal,
  amelyek csak a testre vonatkoznak.
  _Soká_, vagy _gyakran aludni_ persze ugyanannyi megtakarítása ama
  viszontagságoknak, amiket az élet általában ébrenlétben kikerülhetlen
  ránk zúdít, de elég csodálatos, hogy az emberek hosszú életet kívánnak
  maguknak, hogy azt nagyobbrészt átaludják.
  
  A közölt részek forrásai:
  
  1. _Kants gesammelte Schriften_, herausgegeben von der Kgl. preussischen
  Akademie der Wissenschaften, Bd. I–VII und X–XII (soweit erschienen).
  2. _Kants sämtliche Werke_, in chronologischer Reihenfolge herausgegeben
  von E. Hartenstein.
  3. _Kants Reflexionen_, herausgegeben von B. Erdmann.
  4. _Lose Blätter_ aus Kants nachlass von Reicke.
  5. «_Ein ungedrucktes Werk von Kant aus seinen letzten Lebensjahren_»,
  veröffentlicht von Reicke in der «Altpreussischen Monatsschrift»,
  XIX–XXI. Bd.
  6. _Ansichten aus Immanuel Kants Leben_ von Rink.
  7. «_Der Humor Kants_» von D. Minden.
  8. «_Kantiana_» von Reicke.
  Ami a különböző forrásoknak a Breviarium egyes részeiben való elosztását
  illeti, az első rész forrásai: A tiszta ész birálata, a Prolegomena,
  Reflexiók (Erdmann), Egy szellemlátó álmai és a Levelek; a második
  részé: Az itélőerő birálata; a harmadiké: Vallás a puszta ész határain
  belül; a negyediké: Az erkölcs metafizikája; az ötödiké: Reflexiók,
  Antropológia, A szép és a fenséges érzelmeire vonatkozó megfigyelések és
  végül a töredékek (Hartenstein kiadása szerint).
  A közölt részek – egy-két kivétellel – teljes hűségben adják vissza az
  eredeti szöveget.