Kant-breviarium: Kant világnézete és életfelfogása - 4

  bizodalomban oly sok jót teszünk, amennyi csak erőnkből telik, akkor mi
  bármiféle kultusz érdemes munkája nélkül is azon kiegészítésben
  részesedni fogunk. Nagyon szembetűnik: hogy az apostolok az
  evangéliumnak azt a segédtanát az alaptana fölé helyezték és ami talán
  tényleg Isten részéről _üdvünk alapja_, annak elébehelyezték _az
  üdvözülésünkhez szükséges vallásos alapot_ és ahelyett, hogy a szent
  tanítónak morális hittanát dicsőitették volna, mint lényegest, magának a
  tanítónak tiszteletét és a hízelgés által való kegyhajhászás egy módját
  és az ő magasztalását, ami ellen pedig ő oly nyomatékkal és oly gyakran
  beszélt, azt dícsérték fel. De ez a módszer azon időhöz (amelynek
  számára a későbbire való tekintet nélkül írtak ők) jobban illett, mint a
  mi időnkhöz, amelyben régi csodákkal újakat, zsidó szabványokkal
  keresztényeket kellett szembe helyezni.
  
  
  CSELEKEDET. MORÁL – JOG.
  
  A morál alapja.
  Nincs talán magasztosabb hely a zsidók törvénykönyvében, mint az a
  parancs, hogy: ne csinálj magadnak faragott képet, sem valami képet
  arról, ami az égen, vagy a földön, vagy a föld alatt van. Csak ez a
  parancs magyarázhatja meg azt a rajongást, amelyet a zsidó nép erkölcsös
  korában vallása iránt érzett, ha más néppel hasonlította össze magát,
  vagy azt a büszkeséget, ami a mohamedánt eltölti. Ugyanaz áll a morális
  törvény felfogására és a bennünk lévő morális hajlamra is. Egészen téves
  aggodalom, hogy ha mindattól megfosztjuk azt, ami az érzékek számára
  kívánatossá tenné, hogy akkor nem járna vele más, mint hideg, élettelen
  helyeslés és nem volna mozgató ereje vagy megindító hatása. Éppen
  fordítva van; mert ott, ahol az érzékek már semmitsem látnak maguk előtt
  és mégis megmarad ez erkölcsiség félre nem ismerhető és kiolthatatlan
  eszméje, ott inkább arra volna szükség, hogy a határtalan képzelőerő
  szárnyalását mérsékeljük, hogy ne emelkedjék az rajongássá, mintsem,
  hogy ezen eszmék erőtlenségétől való félelemből képekben és gyermekes
  szerekben keressünk számára segítséget.
  A kötelesség tiszteletreméltóságának semmi köze az élet élvezetéhez;
  néki megvan a maga sajátlagos törvénye, a maga sajátlagos ítélkezése is
  és ha a kettőt mégannyira is össze akarnók rázni, hogy összekeverve
  mintegy orvosság gyanánt adjuk be a beteg léleknek, mégis csakhamar
  maguktól elválnak azok egymástól és ha az nem történik meg, akkor az
  első rész egyáltalán nincs hatással, ha pedig emellett a fizikai élet
  némi erőt nyerne is, a morális élet menthetetlenül elpusztulna.
  Nem találta-e néha minden, még középszerűen becsületes ember is, hogy
  egy különben ártatlan hazugságot, amely által vagy magát menthette volna
  ki kellemetlen helyzetből, vagy érdemes barátjának használhatott volna,
  pusztán azért nem követett el, hogy ne kelljen saját magát titokban
  megvetnie? Nem tartja-e fönn a becsületes embert az élet legnagyobb
  szerencsétlenségében, amit kikerülhetett volna, ha csak a kötelesség
  teljesítést elmulaszthatta volna, az a tudat, hogy ő az emberiség
  méltóságát az ő személyében megtartotta és megtisztelte, hogy nem kell
  önmaga előtt szégyenkeznie és hogy nincs oka az önvizsgálat belső
  tekintetét félnie? Ez a vígasz nem boldogság, a legkisebb része sem
  annak. Mert senkisem fog magának ily alkalmat kívánni, talán még az
  életet sem ily körülmények között. De ő él és nem tűrheti el, hogy saját
  szemei előtt az életre méltatlan legyen. Ez a benső megnyugvás tehát
  csupán negativ mindarra vonatkozólag, ami az életet kellemessé teheti;
  vagyis ez azon veszély elhárítása, hogy személyi értéke sülyedjen, ha
  már állapota értékét teljesen feladta. Ez valami egészen másnak, mint az
  élet becsülésének a hatása, amihez hasonlítva és amivel szembeállítva az
  életnek minden kellemességével együtt semmi értéke sincs.
  Az egyszerűség mintegy a természet stílusa a fenségesben és így az
  erkölcsiség stílusa is, amely második (érzékfeletti) természet, amelynek
  csupán törvényeit ismerjük, anélkül, hogy szemlélettel elérhetnők azt az
  érzékfölötti tehetséget önmagunkban, ami e törvényhozás alapját
  tartalmazza.
  
  Alaposabb megfontolásnál azt találjuk, hogy bármily szeretetreméltó is a
  részvét tulajdonsága, mégsem bír az erény méltóságával. Egy szenvedő
  gyermek, egy szerencsétlen és kedves nő szívünket bánattal fogja
  eltölteni, míg ugyanakkor egy nagy csata híre hidegen hagy bennünket,
  amelyben, amint az könnyen kitalálható, az emberi nem egy nagy részének
  kegyetlen bajban ártatlanul kell elpusztulnia. Nem egy fejedelem, aki
  tekintetét elfordította egyetlen szerencsétlen személy miatti bánat
  folytán, mindamellett gyakran hiú októl indíttatva ugyanakkor háborúra
  adott parancsot. Nincs itt semmiféle arány a hatásban, hogy lehet tehát
  azt mondani, hogy az általános emberszeretet az ok?
  Ha írva van, hogy: _szeresd_ felebarátod, mint tenmagad, úgy az nem azt
  jelenti, hogy: közvetlenül (először is) szeress és e szeretet
  segítségével (azután) tégy jót, hanem: _tégy_ felebarátoddal _jót_, és e
  jótett emberszeretetet fog benned kelteni!
  Lehetetlen, hogy keblünk minden ember sorsáért gyengédségtől dagadjon és
  minden idegen bajnál bánatban ússzon, mert akkor az erényes ember,
  miután folyton résztvevő könnyekben olvadozna, mint Herakleitosz,
  mindezen jószívűsége mellett sem lenne semmi egyéb, mint lágyszívű
  semmittevő.
  A gyengéd meghatottság, ha szenvedélylyé fokozódik, semmit sem ér; az
  arra való hajlamot _érzelgésnek_ nevezzük. Résztvevő fájdalom, mely
  vigasztalhatlan, vagy ha abba, ha költött bajokra vonatkozik, a képzelet
  segélyével egész a csalódásig, mintha valódiak volnának, szándékosan
  belemerülünk, puha, de egyúttal gyenge lélekre vall (és azzá tesz),
  amely szép oldaláról mutatkozik és képzelgőnek ugyan nevezhető, de még
  csak lelkesedőnek sem mondható. Regények, siralmas színdarabok, izetlen
  erkölcsszabályok, amelyek (ámbár tévesen) úgynevezett nemes érzülettel
  játszadoznak, valójában pedig a szívet fonnyadtá és a kötelesség szigorú
  parancsa iránt érzéketlenné, személyünkben az emberiség méltóságának
  tiszteletére és az emberi jog tiszteletére (ami egész más, mint a
  boldogság) és egyáltalán minden szilárd elvre képtelenné teszik, azzal
  sem egyeztethetők össze, ami a széphez tartozik, még kevésbé pedig
  azzal, amit a lélek magasztosságához sorozhatunk.
  
  A sok feldícsérgetése a jószívűségnek, amely pedig nem sokkal többet
  eredményez, mint jó kívánságokat, regényes paradicsom stb.
  megakadályozza a lelket abban, hogy jellemessé váljon. De a legnagyobb
  pontosság annak a megkülönböztetésében, ami az emberek jogához tartozik,
  és a legnagyobb lelkiismeretesség annak a követésében alkotja a
  jellemet, ez az embert nem lágyítja el, hanem derékké teszi és
  cselekvést eredményez.
  
  «A kellemről és a méltóságról» írott mesteri értekezésében Schiller
  professzor úr helyteleníti a kötelességről való felfogásomat a morálban,
  mintha az kartauzi-szerű kedélyhangulatot eredményezne; de miután a
  legfontosabb elvekben egyetértünk, ebben sem állapíthatók meg
  egyenetlenséget közöttünk, hacsak megérthetjük egymást. Szívesen
  bevallom, hogy: én a _kötelesség fogalmának_ éppen méltósága miatt nem
  tulajdoníthatok _kellemet_. Mert az feltétlen kényszert tartalmaz,
  amivel a kellem éppen ellentétben áll. A törvény fensége (mint a
  Szinai-hegyi) mély tiszteletet kelt (nem félelmet, mely visszarettent,
  de bájt sem, mely bizalmaskodásra hív), ami az alattvalónak parancsolója
  iránti _hódolatát_, ez esetben azonban, mivel önmagunknak parancsolunk,
  az önmagunk meghatározásának _fensége fölötti érzést_ eredményezi, ami
  jobban elragad, mint bármily szép. De az _erény_, azaz a
  kötelességteljesítés szilárdan alapozott készsége, következményeiben
  _jótékony_ is, többet képes tenni, mint bármi más a világon, akár a
  természet, akár a művészet; és az emberiség pompás képe, ily alakban
  felállítva, nem engedi a grácziák kíséretét, akik, ha már pusztán
  kötelességről van szó, tiszteletteljes távolban tartják magukat. De ha
  azokra a kellemes következményekre nézünk, amelyeket az erény, ha
  mindenütt bebocsátanák, a világon elterjesztene, akkor a morális ész (a
  képzelőerő segélyével) az érzékiséget vonja bele a játékba. Csak a
  szörnyetegek legyőzése után válik Herkulesz _múzsakedvelővé_, de a
  munkájától ama jó testvérek visszariadtak. Vénusz Uránia eme kísérőnői
  buja nők Vénusz Dione kíséretében, ha a kötelességteljesítés dolgába
  avatkoznak és annak az indítékát akarják megadni.
  
  Ha azt kérdik, hogy minő az _erény esztétikai_ minősége, mintegy
  _temperamentuma_, bátor-e és egyúttal _vidám_, vagy aggódó-e és levert?
  Itt aligha van szükség válaszra. Az utóbbi rabszolgai hangulat sohasem
  lehetséges a törvény rejtett _gyűlölete_ nélkül és a vidám
  kötelesség-_teljesítés_ (nem a kényelmes _elismerése_ annak) a morális
  érzület valódiságának a jele; így van ez még a _jámborságnál_ is, ami
  nem a töredelmes bűnös önkínzásában áll (ami nagyon kétértelmű és
  rendszerint csak belső szemrehányás azért, hogy az okosság szabályai
  ellen vétettünk), hanem abban a szilárd feltevésben, hogy jövőre jobban
  cselekszünk, és ennek, a jó előmenetel által fellelkesítve, vidám
  hangulatot kell előidéznie, ami nélkül sohase lehetünk biztosak afelől,
  hogy a jót _meg is szerettük-e_, azaz felvettük-e elveink közé. Csak
  vidám szívvel vagyunk képesek gyönyörködni a jóban.
  Minden ember megtalálja eszében a kötelesség fogalmát és reszket ércz
  szava hallatára, ha benne oly hajlamok ébredeznek, amelyek az azzal
  szemben való engedetlenségre csábítják. Meg van győződve arról, hogy ha
  az utóbbiak mind egyesülve össze is esküsznek a kötelességteljesítés
  ellen, a törvény fenségének, melyet saját esze ír elő, mégis feltétlenül
  mindazokat felül kell múlnia és akarata ennélfogva képes is arra. Magam
  elé állítom az embert, amint önmagától kérdezi: mi az bennem, ami azt
  eredményezi, hogy hajlamaim legbensőbb csábításait és minden
  természetemből eredő kívánságot feláldozhatok egy törvénynek, amely
  nekem nem igér előnyt kárpótlásul, és nem fenyeget veszteséggel, ha
  megszegem; amelyet annál bensőbben tisztelek, minél szigorúbban
  parancsol és minél kevesebbet igér azért? E kérdés felizgatja az egész
  lelket az emberiség belső természetének nagysága és fensége fölötti
  csodálkozás által és egyúttal azon titok áthatolhatlansága által,
  amelyet eltakar (mert az a felelet, hogy ez a _szabadság_, tautológia
  volna, mert éppen ez a titok). Nem telhetünk be azzal, hogy erre
  irányítsuk tekintetünket és csodáljunk magunkban egy oly hatalmat, amely
  a természet semmiféle hatalmának sem enged.
  
  Itt van az, amire Archimedesnek szüksége volt, de amit nem talált: oly
  szilárd pont, amelyre támaszthatja az ész az emelőjét és pedig anélkül,
  hogy akár a jelen, akár a túlvilágra támaszkodna, hanem csupán saját, a
  szabadságról való eszméjére, amely a megingathatlan morális törvény
  által szilárd alapként van előtte, hogy az emberi akaratot, az egész
  természet ellenállása esetében is, alapelvei segélyével megindítsa. Ez
  az a titok, amely csupán az értelem fogalmainak lassú kifejlődése után
  és gondosan vizsgált alapelvek segélyével, tehát csak munka által válik
  _érezhetővé_.
  
  Két dolog tölti el a kedélyt mindig új és növekvő csodálattal és
  tisztelettel, minél gyakrabban és huzamosabban foglalkozik velük a
  gondolkodás: _a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem_.
  Mindkettőt csak homályba burkolva, vagy a szertelenben, látkörömön túl
  kutathatom és csak gyaníthatom; mégis magam előtt látom és közvetlenül a
  saját létem tudatával kötöm őket egybe. Az első azon a helyen kezdődik,
  amelyet a külső érzéki világban elfoglalok és a kapcsolatot, amelyben
  vagyok, kibővíti a beláthatlan nagyságig a világokra halmozott
  világokkal és rendszerek rendszereivel és ezenfelül még határtalan
  időkig periodikus mozgásaik kezdete és tartama által. A második
  láthatatlan énemnél kezdődik, egyéniségemnél és oly világba állít, amely
  valóban végtelen, de amelyet csak az ész képes észrevenni és amelylyel
  (azáltal azonban mindama látható világokkal is) magamat nem, mint ott
  pusztán véletlen, hanem egyetemes és szükségképi kapcsolatban állónak
  ismerem fel. Az első, a világok számtalan sokaságának látványa mintegy
  megsemmisíti fontosságomat, mint egy _az állatok sorába tartozó
  teremtményét_, amelynek azt az anyagot, amelyből keletkezett a bolygónak
  (a világegyetem egy puszta pontjának) vissza kell adnia, miután rövid
  időre (nem tudjuk mi módon) életerővel volt felruházva. A második
  ellenben egyéniségem által végtelenül emeli értékemet, mint
  _intelligencziáét_, amelyben az erkölcsi törvény nékem az
  állatiasságtól, sőt az egész érzéki világtól független életet mutat,
  legalább is amennyire következtethetek létemnek e törvény által való
  czélszerű meghatározásából, amely törvény nincs ezen élet feltételei és
  határai által korlátozva, hanem a végtelenbe terjed.
  
  Kötelesség! te fenséges nagy név, amely nem tartalmazol semmi kedvest,
  ami behízelgővé tenne, hanem alárendelést követelsz, de nem is
  fenyegetsz semmivel, ami a kedélyben természetes ellenszenvet idézne föl
  és ijesztene, hogy megindítsd az akaratot, hanem csupán törvényt
  állítasz fel, amely magától talál a kedélybe bebocsátást és mégis az
  akarat ellenére tiszteletet szerez magának (ha nem is mindig követést),
  amely előtt minden hajlam elnémul, bárha titkon ellened működnek is: hol
  van hozzád méltó eredeted és hol található nemes származásod gyökere,
  amely a hajlamokkal való minden rokonságot büszkén kizár és amely tőről
  való eredet azon értéknek elengedhetlen feltétele, amely értéket egyedül
  az ember adhat önmagának?
  Nem lehet jelentéktelen az, ami az embert saját magán (mint az érzéki
  világ egy részén) felül emeli, ami őt a dolgok oly rendjébe köti,
  amelyet csupán az ész gondolhat ki és amely egyúttal tartalmazza az
  egész érzéki világot is és vele az embernek tapasztalatilag
  meghatározható létét az időben és czéljainak egészét (ami egyedül méltó
  oly feltétlen törvényekhez, aminők az erkölcsiek). Nem más az, mint az
  _egyéniség_, azaz az egész természet mechanizmusától való függetlenség
  és szabadság, ami egyúttal oly lény tulajdonsága, amely sajátságos,
  tulajdon esze által adott, tisztán morális törvényeknek van alávetve,
  oly egyén tehát az, amely, amennyiben az érzéki világhoz tartozik, saját
  egyéniségének van alárendelve, de egyéniségével egyúttal az
  intelligibilis világhoz is tartozik; nem csodálható tehát, hogy az
  embernek, mint mindakét világhoz tartozó lénynek, saját lényét, második
  és legfőbb rendeltetésére való tekintettel csak tisztelettel kell
  tekintenie és rendeltetése törvényei iránt a legfőbb hódolatot kell
  tanúsítania.
  
  A morálról.
  Az erény a küzdelemben tanúsított morális érzület.
  
  Az erény valódi ereje abban áll, hogy a kedélyt _nyugalommal_ rábírja
  arra, hogy megfontolt és szilárd elhatározás folytán a törvényét
  betartsa. Ez az erkölcsi életben az _egészséges_ állapot; a szenvedély
  azonban, még ha a jó képzete is izgatta fel, pillanatnyilag fénylő
  tünemény, amely bágyadtságot hagy hátra.
  
  _Túlságosan_ erényesnek lenni, azaz túlságosan ragaszkodni a
  kötelességéhez, az körülbelül annyit jelent, mint a kört túlságosan
  kerekre, vagy az egyenes vonalat túlságosan egyenesre húzni.
  Fantasztikusan erényesnek mondhatjuk azonban azt, aki nem ismer el
  erkölcsileg _közömbös_ dolgokat és minden léptét, mint csapdákkal,
  kötelességekkel hinti be és nem találja közömbösnek, hogy hússal vagy
  hallal, sörrel vagy borral táplálkozom-e, ha válogathatok; oly
  kicsinyeskedő tan volna ez, amelyet ha az erkölcstanba fölvennénk, annak
  uralmát zsarnoksággá változtatná.
  Az erény mindig _fejlődésben van_ és amellett mégis mindig _elülről
  kezdődik_.
  Hogy nem pusztán törvényes, hanem erkölcsi értelemben jó (Istennek
  tetsző) emberré váljunk, ahhoz nem elég a lassú reform, amíg az elvek
  alapja tisztességtelen marad, hanem az ember érzületében kiütő
  forradalom szükséges; és új emberré csak az újjászületés egy módjával
  válhatunk, a szív újjáalakításával és megváltoztatásával. Ha azonban
  elveink alapja romlott, hogy lehetséges, hogy saját erőnkből létesítsük
  ezt a forradalmat és önmagunktól jó emberré váljunk? És mégis a
  kötelesség azt parancsolja, de nem parancsol az nékünk mást, mint ami
  lehetséges. Ez nem egyeztethető meg máskép, mint azáltal, hogy
  gondolkodásmódunkban a forradalom szükséges, érzéki hajlamainkban
  azonban (amely amaz elé akadályokat gördít) lassú reform kell és
  lehetséges is. Azaz: ha elveink legfőbb alapját, amely által gonoszak
  voltunk, egyetlen megváltozhatatlan elhatározással megfordítjuk (és
  ezzel új ember alakját öltjük fel): úgy elv és gondolkodásmód
  tekintetében a jó iránti hajlammal bíró egyének vagyunk, de csupán
  folytonos tevékenységben és alakulóban lévő jó emberek: azaz
  remélhetjük, hogy azon elv tisztasága mellett, melyet akaratunk legfőbb
  elvének fogadtunk el és annak szilárdsága mellett a rosztól a javulás
  felé vezető folytonos _haladás_ jó, (bár keskeny) útján vagyunk. Ez
  annak a számára, aki a szív intelligibilis alapjába (az akarat összes
  elvébe) lát, akinek számára tehát a haladás e végtelensége egység, azaz
  Isten számára ez annyi, mint ha valóban jó (néki tetsző) emberek
  vagyunk; és annyiban tekinthetjük azt a változást forradalomnak; azonban
  az emberek megítélése számára, akik magukat és elveik erősségét csak
  aszerint becsülhetik, amennyire elnyerik az uralmat idővel az
  érzékiségük felett, ez csak folytonos törekvés a javulásra, tehát a
  roszra, mint ferde gondolkodásmódra való hajlam lassú reformjának
  tekinthető.
  Ebből az következik, hogy az emberek morális képzésének nem az erkölcsök
  javításával, hanem a gondolkodásmód megváltoztatásával és a jellem
  képzésével kell kezdődnie; bár rendszerint máskép járnak el és minden
  bűn ellen külön küzdenek, de annak az általános gyökerét érintetlenül
  hagyják.
  Az erkölcsi önismeret minden emberi bölcseség kezdete.
  Csak az önismeret poklán keresztül juthatunk istenünkhez.
  A férfias erő nem abban nyilvánul, hogy kényszerítsük magunkat arra,
  hogy mások igazságtalanságait eltűrjük, bár azokat elháríthatnók, hanem,
  hogy a szükségképiség nehéz jármát elviseljük, hasonlóképp, hogy a
  morális tanulás gyakorlatait kiálljuk, mint áldozatot a szabadság
  számára, vagy azért, amit egyébként szeretünk. A szemtelenség tűrése
  szerzetesi erény.
  Ne legyetek az emberek szolgái; – ne hagyjátok megtorlatlanul, hogy
  mások jogaitokat lábbal tiporják.
  A szóban és viselkedésben való megkülönböztetett tiszteletnyilvánítás
  még a nem uralkodóval szemben is, a polgári életben a reverenczia,
  hajlongás, bók, a rangkülönbséget aggódó pontossággal feltüntető udvari
  frázis, ami egészen más, mint az udvariasság, amely egymást egyenlően
  tisztelők között is szükséges, a te, maga, ön, kegyed, a tekintetes,
  nagyságos, méltóságos, kegyelmes czím (ohe, iam satis est!) a
  megszólításban – nem bizonyítékai ezek az emberek közt elterjedt
  csúszás-mászás hajlamának? Aki azonban féregként viselkedik, az aztán
  nem panaszkodhat, hogy lábbal tapodnak rá.
  
  Kinek lehet több oka arra, hogy vidám legyen, sőt hogy kötelességét
  találja a vidám hangulatban és azt a maga számára szokottá tegye, mint
  annak, aki tudja magáról, hogy szándékosan nem követ el bűnt és biztos
  afelől, hogy abba szándékosan nem is eshet. A szerzetesi aszkézisnek
  azonban, amely babonás félelemből vagy önmaga iránti tettetett utálatból
  önkínzással és a hús keresztre feszítésével dolgozik, nem is czélja az
  erény, hanem a bűntől való rajongó szabadulás és önmagának a
  megbüntetése, ahelyett, hogy a bűnöket morális értelemben (azaz
  javulásra való szándékkal) akarná _megbánni_ és így akarna _vezekelni_,
  ami az önmaga által választott és magán végrehajtott büntetésnél
  ellentmondás (mert a büntetést mindig másnak kell kimérnie) és nem is
  eredményezheti az erényt kísérő vidámságot, hanem ellenkezőleg nem is
  történhet meg az erény parancsa iránti titkos gyűlölet nélkül.
  Valamit _megbánni_ és magára _pönitencziát_ kimérni (pl. bőjtölést) nem
  egészségi, hanem jámborsági szempontból, két nagyon különböző,
  morálisnak vélt dolog, amelyek közül az utóbbi, amely vidámság nélküli,
  sötét és mogorva, magát az erényt gyűlöltté teszi és híveit elkergeti.
  Az önfegyelmezés (diszcziplina) tehát csak a kísérő vidámság által
  válhat érdemessé és példaadóvá.
  
  Állam.
  Az állam az emberek tömegének egyesülése a jog törvényeinek uralma
  alatt.
  Nem mondhatjuk: hogy az ember az államban a veleszületett külső
  szabadság egy _részét_ valamely czélra feláldozta, hanem a vad, törvény
  nélküli szabadságot teljesen elhagyta, hogy a szabadságát egyáltalában a
  törvényes függésben, azaz a jogi állapotban ismét hiánytalanul
  megtalálja, mert ez a függés az ő saját törvénytadó akaratából ered.
  Minden állam három hatalmat tartalmaz, azaz az általános egyesült akarat
  három személyben jut kifejezésre: az _uralkodó hatalom_ (szuverénitás) a
  törvényhozóéban, a _végrehajtó hatalom_ a kormányzóéban (a törvény
  megbízásánál fogva) és a _jogszolgáltató hatalom_ (mint mindenki
  sajátjának törvényszerinti megítélése) a bíró személyében.
  A három államhatalomról, méltóságukat tekintve, azt fogjuk mondani: a
  törvényhozó akarata _kifogástalan_, a legfőbb parancsoló véghezviteli
  képessége _ellenállhatatlan_, és a legfőbb bíró ítélete
  _megváltozhatlan_.
  A három államhatalom egyesülésében áll az _üdve_ az államnak (salus
  reipublicae suprema lex est); ami alatt nem az állampolgárok _jóléte_ és
  _boldogsága_ értendő; mert ez talán (mint Rousseau is állítja) a
  természetes állapotban, vagy esetleg egy zsarnok kormány alatt is sokkal
  kényelmesebben és kívánatosabban elérhető: hanem ez alatt értjük az
  alkotmánynak a jogelvekkel való legnagyobb fokú megegyezésének
  állapotát, amely felé való törekvésre bennünket az ész _kategorikus
  imperativusz_ által kötelez.
  
  Törvényhozó hatalom csak a nép egyesült akaratát illeti meg. Mivel
  minden jognak belőle kell erednie, azért nem szabad, hogy törvénye
  bárkivel szemben is jogtalanságot egyáltalán _képes_ legyen elkövetni.
  Már pedig, ha valaki másra vonatkozólag bármiben rendelkezik, mindig
  lehetséges, hogy azáltal jogtalanságot követ el az illetővel szemben, de
  sohasem követ el azáltal jogtalanságot, ha magára vonatkozólag határoz
  (mert: volenti non fit iniuria). Tehát csupán mindenkinek a megegyező és
  egyesült akarata lehet, amennyiben minden egyes ember mindnyájukra
  vonatkozólag és mindnyájan minden egyesre vonatkozólag ugyanazt
  határozzák, tehát csak az általános egyesült népakarat lehet
  törvényhozó.
  Az az alkotmány, amelyben a következő elvek uralkodnak: először is a
  társadalom tagjai (mint emberek) _szabadok_; másodszor mindenki (mint
  alattvaló) egyetlen közös törvényhozástól _függ;_ és harmadszor mindenki
  (mint állampolgár) _egyenlő_ – ez az alkotmány, az egyedüli, amely az
  eredeti szerződés eszméjéből vezethető le, amelyen kell alapulnia a nép
  minden jogos törvényhozásának, ez az alkotmány a _köztársasági_. Ez az,
  amely (ami a jogot illeti) minden polgári alkotmánynak az alapja és
  egyedül ez eredt a jogfogalom tiszta forrásából.
  A köztársasági alkotmány nem tévesztendő össze (amint ez gyakran
  történik) a demokratikussal. A _republikánizmus azon államelv, amely_ a
  végrehajtó hatalmat (a kormányt) elkülöníti a törvényhozótól; a
  _deszpotizmus_ azon államelv, amely szerint az állam önhatalmúlag hajtja
  végre azon törvényeket, amiket saját maga alkotott, itt tehát a
  közakarattal úgy bánik az uralkodó, mint saját személyes akaratával. A
  _demokráczia_ az uralom azon formája, ahol mindazok együttvéve bírják az
  uralkodói hatalmat, akik a polgári társadalmat alkotják és ez a
  demokráczia a szó tulajdonképpeni jelentésében szükségképp deszpotizmus,
  mivel oly végrehajtó hatalmat alapít, amelyben mindnyájan egy fölött és
  mindenesetre egy ellen is (aki tehát abba nem egyezik bele) határoznak,
  tehát mindnyájan, de mégsem mindenki határoz, ami e közakaratnak
  önmagával és a szabadsággal való ellentmondása.
  A nép feletti hatalom birtokosa (a törvényhozó) nem lehet egyúttal
  _kormányzó is_, mert a kormányzó a törvény uralma alatt áll és
  ennélfogva a törvény őt kötelezi, hogy magát _más_ alá, a szuverén alá
  rendelje. Ez elveheti tőle hatalmát is, leteheti vagy közigazgatását
  reformálhatja, de nem büntetheti (és egyedül ezt jelenti az Angliában
  használatos kifejezés: a király, azaz a legfőbb végrehajtó hatalom nem
  követhet el jogtalanságot); mert a büntetés a végrehajtó hatalom aktusa
  volna, melyet legfőképp a törvények szerinti _kényszerítés_ képessége
  illet meg, de a megbüntetéssel a végrehajtó hatalom maga is kényszernek
  volna alávetve; ami ellentmondás.
  Végül pedig sem az állam uralkodója, sem a kormányzó nem lehet _bíró_,
  csak kinevezhet bírákat, tanácsosokat. A nép önmaga felett bíráskodik
  azon polgártársai által, akiket szabad választás útján képviselőinek és
  pedig minden aktushoz külön e czélra kinevezett. Minden kormányforma,
  amely nem _reprezentativ_, tulajdonkép _formátlanság_, mivel a
  törvényhozó nem lehet egy személyben egyúttal akaratának végrehajtója és
  bár a másik két államforma annyiban mindig hibás, hogy ily kormányformát
  lehetővé tesznek, mégis lehetséges, hogy a reprezentativ rendszer
  _szellemének_ megfelelő kormányformát vesznek fel, amint II. Frigyes
  például legalább _mondotta:_ hogy ő csupán az állam legfőbb szolgája,
  ellenben a demokratikus államforma ezt lehetetlenné teszi, mert ott
  mindenki úr akar lenni. Tehát mondhatjuk, hogy: minél kisebb az
  államhatalom személyzete (az uralkodók száma), minél nagyobb azonban
  annak a képviselete (reprezentácziója), annál közelebb áll az államforma
  a köztársaság lehetőségéhez és remélhető, hogy fokozatos reformok által
  végre is oda emelkedik.
  A népnek, képviselői által, korlátozó hatalomként való feltüntetése
  (mivel valójában csak törvényhozó hatalma van) nem rejtheti el annyira a
  deszpotiát, hogy azokból az eszközökből, amiket a miniszter ily
  esetekben alkalmaz, ki ne tűnjön. A nép (melyet képviselői a
  parlamentben reprezentálnak) jogai és szabadságának e bizalmi férfiai
  oly emberek, akik önmaguk és családjuk ügyében és ezeknek a hadseregben,
  a haditengerészetben és a polgári hivatalokban a minisztertől függő
  ellátása ügyében erősen érdekelve vannak és akik (a kormány
  követelőzéseivel szemben való ellenállás helyett) sokkal inkább mindig
  arra készek, hogy önmagukat a kormány kezére játszák. Igy tehát az
  úgynevezett mérsékelt alkotmány, mint az állam belső jogának alkotmánya,
  képtelenség és ahelyett, hogy a joghoz tartozna, csupán hasznossági elv
  arra, hogy amennyire csak lehetséges ne nehezítsék meg a népjogok
  hatalmas elnyomójának önkényes befolyását a kormányra, hanem, hogy azt a
  népnek megengedett ellenzékieskedés látszatával takargassák.
  
  Mért nem volt még soha oly uralkodó, aki nyiltan merészkedett volna
  kimondani, hogy nem ismeri el a népnek semmiféle _jogát_ vele szemben;
  hogy az a boldogságát csupán a kormány azon _jótékonyságának_
  köszönheti, amiben az a népet részesíti és az alattvalónak minden
  jogkövetelése a kormánnyal szemben dőreség, sőt büntetendő dolog? Ennek
  az az oka, hogy: ily nyilvános nyilatkozat minden alattvalót ellene
  lázítana, még akkor is, ha, mint engedelmes juhoknak, akiket jóságos és
  értelmes urok vezet, jól táplál és teljes erővel megvéd, nem volna okuk
  panaszkodni, hogy valami is hiányzik jólétükhöz. Mert szabad lényeknek
  nem elég az élet kényelmének azon élvezete, amiben részesítik, hanem ez
  attól az _elvtől_ is függ, amely szerint azokat magának megszerzi. Nem
  kérhet és nem szabad kérnie másféle kormányt, mint olyat, amelyben ő is
  törvényhozó: az emberek joga, ha azt akarjuk, hogy engedelmeskedjenek,
  jólétükre való minden tekintetnél előbbrevaló és oly szentség, amely a
  hasznosság minden értéke fölött áll és amelyet egy kormánynak sem szabad
  érintenie, még ha az még oly jótékony is volna.
  Az állami alkotmány eszméje egyáltalán _szent_ és ellenállhatlan; és még
  ha az állam szervezete önmagában hibás is volna, még akkor sem szabad az
  alárendelt hatalomnak benne a főtörvényhozó testületével szemben
  tényleges ellenállást kifejtenie, hanem az állam fogyatkozásait
  fokozatosan oly reformokkal kell kiküszöbölnie, amiket az állam maga
  léptet életbe: mert különben, ha az alattvaló alapelve ezzel ellentétes