Kant-breviarium: Kant világnézete és életfelfogása - 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY
KANT-BREVIARIUM
ÖSSZEÁLLITOTTA Dr GROSS FÉLIX
FORDITOTTA Dr POLGÁR GYULA
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1912
KANT-BREVIARIUM
KANT VILÁGNÉZETE ÉS ÉLETFELFOGÁSA
A MŰVELT EMBER SZÁMÁRA KANT IRATAIBÓL
ÖSSZEÁLLITOTTA
Dr GROSS FÉLIX
FORDITOTTA
Dr POLGÁR GYULA
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1912


HERDER – KANTRÓL.
Azon szerencse jutott osztályrészemül, hogy megismertem egy filozofust,
aki a tanítóm volt. Legvirágzóbb éveiben vidám és élénk volt, mint egy
ifjú, és e vidám élénkség, azt hiszem, legelaggottabb koráig is kísérte.
Nyílt, gondolkodásra termett homloka elpusztíthatatlan derültség és öröm
székhelye volt, a gondolatokban leggazdagabb beszéd ömlött ajkairól,
tréfa, elmésség és hangulat a rendelkezésére állottak és tanító előadása
a legszórakoztatóbb társaság volt. Ugyanazon szellemmel, amelylyel
Leibnizet, Wolfot, Baumgartent, Crusiust, Hume-ot vizsgálta és Newton,
Kepler és a fizikusok természettörvényeit figyelemmel kísérte, azzal
fogta fel Rousseau akkor megjelenő iratait is, Emiljét és Heloise-át,
valamint minden előtte ismeretessé vált természetfelfedezést,
méltányolta azt és mindig visszatért a természet elfogulatlan ismeretére
és az ember erkölcsi értékére. Ember, nép, természettan, természetrajz
és tapasztalat voltak azon források, amelyekből előadását és társalgását
élénkítette; semmiféle tudásra méltó dolog nem volt előtte közönyös.
Semminő ármány, semminő párt, semminő előítélet, semminő hírnév utáni
becsvágy sem izgatta soha a legkevésbbé sem az igazság bővítése és
kiderítése ellen. Felélénkített és kellemesen rábírt az öngondolkodásra;
zsarnokság jellemétől távol állott. Ez az ember, akit én a legnagyobb
hálával és tisztelettel nevezek meg, _Immanuel Kant:_ képe kellemesen
áll előttem.
=Motto:=
Magam is hajlamomnál fogva kutató vagyok. A megismerés szomjuhozását
teljesen átérzem és a benne való előbbrejutás vágyódó nyugtalanságát
vagy minden haladás feletti elégedettséget is. Volt idő, midőn azt
hittem, hogy ebben áll az emberiség becsülete, és megvetettem a
csőcseléket, amely semmiről sem tud. Rousseau helyreigazított. Ez az
elvakultságból eredő előny eltűnik; megtanulom, hogy az embereket
tiszteljem és sokkal haszontalanabbnak tartanám magam a közönséges
munkásnál, ha nem gondolnám, hogy megfontolásom mindenkinek azt az
értéket adhatja meg, hogy az emberiség _jogait_ törekedjen
helyreállítani.
Kant.
Csak egy kevéssé gondolkodnunk kell, hogy mindig oly bűnre akadjunk,
amit az emberi nemmel szemben elkövettünk – ha másban nem, hát abban,
hogy oly előnyöket élvezünk az embereknek a polgári társadalomban való
egyenlőtlenségéből, amelyek folytán másoknak annyival inkább
nélkülözniök kell, hogy azon önző képzelődés által, hogy _érdemeket_
szereztünk, a _kötelesség_ gondolatát ki ne szorítsuk.
Kant.


TUDÁS. FILOZÓFIA – TUDOMÁNY – TUDÓSOK.

A régi metafizika.
Tudom, hogy sokan vannak, akik a filozófiát a felsőbb mennyiségtannal
összehasonlítva igen könnyűnek találják. De ezek mindent filozófiának
neveznek, ami azon könyvekben áll, melyeknek ez a czímük. A különbség az
eredményben mutatkozik. A filozófiai ismeretek nagyrészt a vélemény
sorsára jutnak és olyanok, mint a meteorok, amelyeknek fénye semmitsem
igér tartósságukra nézve. Eltűnnek, de a matematika megmarad. A
metafizika kétségtelenűl a legnehezebb minden emberi belátás között;
csakhogy még sohasem írtak egyet. Van okunk rá, hogy azon út felől
kérdezősködjünk, amelyen először is keresni gondoljuk.

Szinte nevetségesnek látszik, hogy amíg minden más tudomány
szakadatlanul tovább halad, a metafizikában, amely pedig maga a
bölcseség akar lenni, mindig ugyanazon a helyen forgunk, anélkül, hogy
egy lépéssel tovább jutnánk.

A metafizika partnélküli tenger, amelyben a haladás semmiféle nyomot sem
hagy és amelynek a horizontján nincs semmiféle látható czél, amelyen
észrevehető volna, hogy mennyivel közeledtünk feléje.

A metafizika Sziszifusz köve, amelyet fáradatlan görgetnek, anélkül,
hogy állandó helyéről elmozdítanák.

Tudnunk kell, hogy minden ismeretnek két vége van, amelyen megfogható,
az egyik az a priori, a másik az a posteriori. Bár az újabb idők
különböző természettudósa úgy adta elő, hogy az utóbbinál kell kezdeni
és azt hiszi, hogy a tudomány angolnáját a farkánál fogva ragadja meg,
amidőn elegendő tapasztalati ismeretről gondoskodik és így azután
lassanként általános és magasabb fogalmakhoz kapaszkodik fel. Ámbár
lehet, hogy ez nem botor cselekedet, mégis távolról sem eléggé
tudományos és filozófiai, mert ezen a módon hamar oly _miérthez_ jutunk,
amelyre nem adható felelet, ami a filozófusnak ép annyira válik
becsületére, mint a kereskedőnek, aki váltólejáratkor barátságosan
felkér, hogy máskor keressed fel. Ezért éleseszű férfiak, hogy ezt a
kényelmetlenséget elkerüljék, az ellenkező, külső határnál kezdtek el,
azaz a metafizika legfelsőbb pontjánál. Ennél azonban új nehézség áll
elő és pedig az, hogy elkezdenek, nem tudom _hol_, és eljutnak, nem
tudom _hová_ és hogy az alapokok folytatása nem akar eljutni a
tapasztalathoz, sőt úgylátszik, hogy Epikur atomjai, miután örök idők
óta folyton esnek, hamarább ütközhetnek egyszer véletlenül úgy, hogy egy
világot alkossanak, mint a legáltalánosabb és legelvontabb fogalmak,
hogy azt megmagyarázzák. Miután tehát a filozófus jól látta, hogy
egyrészről észokai, és másrészről a valóságos tapasztalat, mint a
párhuzamos vonalak az elgondolhatlanságig futnának tovább egymás
mellett, anélkül, hogy valaha találkoznának, így hát a többiekkel
megegyezett, mintha csak összebeszéltek volna, hogy mindegyik a maga
módja szerint veszi a kezdőpontot és erre nem a következtetés egyenes
vonalában, hanem a bizonyítási alap észre nem vehető _kanyarulatával_ az
észt úgy irányítják, azáltal, hogy lopva bizonyos tapasztalatok czélja
felé vagy a bizonyíték felé pislantottak, hogy éppen oda kellett
találnia, ahova a jámbor tanítvány nem gyanította, azaz, hogy
bebizonyítsa azt, amiről már előzőleg tudták, hogy be kell bizonyítani.
Ezt az utat nevezték aztán még az a priori útnak, ámbár észrevétlenül
kitűzött pálczákkal az a posteriori pontja felé volt megvonva; emellett
azonban méltányos, hogy az, aki így e művészetet megtanulta, ne árulja
el a mestert. Ezen ügyes tanmenet szerint különböző érdemdús férfiak
pusztán az ész útján még a vallás titkait is kifürkészték, mint ahogy
regényírók a történet hősnőjét távoli országokba szalasztják, hogy ott
azután valami csodás kaland folytán imádója véletlenül rábukkanjon:[1]
et fugit ad salices et se cupit ante videri.
Napról-napra több lesz az alapos filozófus, mint ahogy saját maguk
nevezik magukat és oly mélyen belátnak minden dologba, hogy nem is marad
előttük semmi rejtve, amit ők megmagyarázni és megérteni ne tudnának. Én
nem titkolom belátásom gyengeségét, amely szerint én rendesen azt értem
legkevésbbé, amiről minden ember azt hiszi, hogy könnyű megérteni.

Vannak tökéletes belátású metafizikai intelligencziák és nagyon
tapasztalatlannak kell lennie annak, aki azt képzeli, hogy az ő
bölcseségükhöz valami hozzáadható, vagy ábrándjaikból valami elvehető.

Simonides még mindig bölcs, aki fejedelmének hosszas vonakodás és
halogatás után ezt a feleletet adta: Minél többet gondolkodom Isten
felett, annál kevésbbé láthatom be. Nem így hangzik a tudós csőcselék
szava. Nem tud semmit, nem ért semmit, de mindenről beszél és amit
mondott, arra hivatkozik.

Szerencsés a metafizika, ha csak fogalmakat dolgoknak nem vesz és
dolgokat, vagyis inkább azok neveit, nem vesz fogalmaknak és nem
okoskodik ilyenformán teljesen a vak világba.

A metafizikában sokféle módon lehet kontárkodni, anélkül, hogy éppen
aggódni kellene, hogy tévedésen kapják rajt az embert. Mert, ha csak
önmagunknak nem mondunk ellent, úgy mindazon esetekben, amelyekben az
általunk kapcsolt fogalmak a tapasztalatban nem adhatók, sohasem
czáfolhatnak meg bennünket a tapasztalat segítségével.

Nincs olyan balgaság, amely valami feneketlen bölcselkedéssel ne volna
megegyeztethető.

Rajongás a felvilágosodott korban csak úgy juthat felszínre, ha
valamelyik iskola metafizikája mögé rejtőzködik, amelynek oltalma alatt
merészkedhet mintegy észszel őrjöngeni.
Ellenszenvvel, sőt némi gyűlölettel látom egész kötetnyi metafizikai
belátások felfuvalkodott önhittségét, mint aminők most divatosak,
amennyiben teljesen meggyőződöm arról, hogy az az út, amit választottak,
teljesen elhibázott, hogy az elterjedő módszereknek az ábrándokat és a
tévedéseket a végtelenségig kell sokasítaniok és hogy még mindeme
képzelt belátások teljes kipusztítása sem lehet oly káros, mint e
megálmodott tudomány az ő átkos termékenységével.

Aristoteles azt mondja valahol: _ha ébren vagyunk, egy közös világunk
van, de ha álmodunk, úgy mindenikünknek van egy sajátja_. Azt hiszem ez
utóbbi tételt megfordíthatnók és azt mondhatnók: ha különböző emberek
közül mindeniknek saját világa van, úgy azt gyaníthatjuk, hogy álmodnak.
Ha erről az álláspontról tekintjük a különféle gondolatvilágok
_légvárépítészeit_, akiknek mindenike mások kizárásával lakik nyugodtan
a sajátjában, azt például, aki mint _Wolf_ a dolgok rendjét a
tapasztalat kevés építési anyagából, de annál több görbe úton szerzett
fogalomból rótta össze, vagy azokat, akik _Crusius_ módjára a
_gondolhatóról_ és a _gondolhatatlanról_ szóló néhány mondás bűvös
erejével a semmiből teremtett világokban laknak, úgy viziók
ellentmondásában türelemmel várni fogunk, amíg ezek az urak kiálmodják
magukat. Mert, ha ezek egyszer, ha Isten úgy akarja, teljesen ébren
lesznek, azaz, ha úgy fognak gondolkodni, hogy az más emberi értelemmel
való megegyezést ki nem zár, úgy nem fog közülök senki sem látni
olyasmit, ami ne látszana bárkinek is az ő bizonyítgatásuk világánál
szembetűnőnek és bizonyosnak és akkor majd a filozófusok egy közös
világban fognak lakni.

Ha az előnyöket és hátrányokat tekintetbe vesszük, amelyek valakinek
származhatnak abból, hogy nemcsak a látható, hanem a láthatatlan világ
számára is alkalmas a szervezete (amennyiben ilyen létezne), úgy az
ilyfajta ajándék ahhoz hasonlítható, amelylyel Juno megtisztelte
Tiresiast, akit előbb megvakított, hogy a jóslás tehetségét
adományozhassa néki. Mert a _másik_ világ szemléletes ismeretére itt
csak úgy tehetünk szert, ha valamit abból az értelemből elveszítünk,
amelyre a _jelen_ világban szükségünk van. Nem is tudom, hogy bizonyos
filozófusok maguk teljesen föl vannak-e mentve e kemény feltétel alól,
akik oly szorgalmasan és elmélyedve irányítják távcsöveiket ama távoli
vidékek felé, és csodadolgokat tudnak elmondani arról, legalább is nem
irigylem felfedezéseik egyikét sem; csak attól tartok: hogy egy
józaneszű és kevéssé finom ember nékik éppen azt adná tudtukra, amit
Tycho de Brahe-nek válaszolt a kocsisa, amidőn az azt gondolta, hogy
éjjel a csillagok szerint igazodva mehet a legrövidebb úton: _Jó uram,
lehet, hogy az égen jól kiismered magad, de itt a földön bolond vagy._

Meghatározásokat kiélezni, sánta bizonyításokat új mankókkal ellátni, a
metafizika toldott-foldott köntöséhez új rongyokat, vagy annak más
szabást adni, ezzel még találkozunk ugyan, de a világ nem ezt kéri.
Metafizikai állításokkal jóllakott a világ: e tudomány lehetőségét
akarják, azon forrásokat, amelyekből beléje bizonyosság vezethető le, és
biztos ismertetőjeleket, amelyekkel a tiszta ész dialektikus káprázata
az igazságtól megkülönböztethető.

Milyennek kell lennie a metafizikának – bölcselet – birálat.
Oly távol állok attól, hogy magát a metafizikát tárgyilagosan
mérlegelve, kevésre becsüljem, vagy fölöslegesnek tartsam, hogy én,
különösen egy idő óta, amióta azt hiszem, hogy belátom természetét és az
emberi ismeretek közötti sajátlagos helyzetét, meg vagyok győződve
arról, hogy még az emberi nemnek igaz és tartós boldogulása is rajta
múlik.

Hogy az emberi szellem valaha teljesen feladja a metafizikai
vizsgálódást, az éppoly kevéssé várható, mint az, hogy mi, azért, hogy
ne lélegezzünk be mindig tisztátalan levegőt, a lélegzést majd egyszer
inkább teljesen beszüntetjük. A világon tehát mindig lesz metafizika,
sőt mi több, mindenkiben lesz, különösen a gondolkodó emberben, amelyet
általános zsinórmérték hiányában, mindenki a maga módja szerint fog
kiszabni magának. Az azonban, amit eddig metafizikának neveztek, egy
bíráló észnek sem tehet eleget, de teljesen lemondani róla szintén
lehetetlen, tehát _meg kell kísérelni_ végre magának a tiszta észnek
valamilyen bírálatát, vagy ha van ilyen, _meg kell vizsgálni_ azt
részletesen, mert nincs más mód, hogy ennek a sürgős szükségletnek, ami
több mint puszta tudásvágy, eleget tegyünk.

Hiábavaló ily kutatásokkal szemben _közömbösség_ mesterkélése,
amelyeknek tárgya _nem lehet közömbös_ az emberi természetre nézve. Azok
az állítólagos _indifferentisták_ is, bármennyire is igyekszenek az
iskola nyelvének népszerűvé való változtatása által felismerhetlenné
válni, amennyiben egyáltalán valamit gondolnak, metafizikai állításokba
esnek vissza, amelyek ellen pedig oly nagy ellenszenvet tüntettek föl.
A metafizika az emberi ész minden _kulturájának_ betetőzése, amely
nélkülözhetetlen, még ha tudományként való szerepét bizonyos okoknál
fogva félre is teszszük.
Ha van egy tudomány, amelyre az embernek igazán szüksége van, úgy az az,
amelyet én tanítok, hogy illően töltsük be azt a helyet, amely az ember
számára a teremtésben kijelöltetett és amelyből megtanulhatjuk, hogy
minőnek kell lennünk, hogy emberek legyünk.

A metafizika első és legfontosabb szabálya: hogy ne kezdjük
meghatározásokkal.
A metafizika igazi módszere alapjában véve azonos azzal, amelyet
_Newton_ a természettudományba bevezetett.

Az értelem földje sziget, amelyet maga a természet zárt változhatlan
határok közé. Ez az igazság földje (mily csábító név), amelyet
messzeterjedő és viharos óceán vesz körül, a látszat tulajdonképpeni
székhelye, ahol nem egy helyen köd és hamar leolvadó jég új földeket
hazud és amig a felfedezésekért szerte kalandozó tengerészt szüntelen
üres reménnyel áltatja, oly kalandokba keveri, amelyekkel sohasem
hagyhat fel és amelyeket mégis sohasem fejezhet be. Csak a szigorú, de
igazságos kritika józansága szabadíthat meg e káprázattól, amely sokakat
képzelt boldogság által elméletek és rendszerek közt fogva tart és az
korlátozhatja spekulativ igényeinket a lehető tapasztalat mezejére és
pedig nem az értelmünknek oly sok elhibázott kísérlete fölötti fonák
gúny vagy korlátai fölötti jámbor sóhaj által, hanem annak biztos
alapelvek szerint kitűzött határmegállapítása által, amely az értelem
nincs továbbját a legnagyobb megbízhatósággal azon herkulesi oszlopokhoz
köti, amelyeket maga a természet állított fel, hogy értelmünk útját csak
addig folytassuk, ameddig érnek a tapasztalat egybefüggő partjai,
amelyeket nem hagyhatunk el, anélkül, hogy egy parttalan óceánra ne
merészkednénk, amely bennünket mindig csalóka kilátás közepett végre is
arra kényszerít, hogy minden nehéz és hosszantartó fáradalommal
reménytelenül felhagyjunk.
A metafizikának oly pilótát akarok adni, aki a kormányzásnak a glóbus
ismeretéből merített biztos elvei szerint, a tenger teljes térképével és
iránytűvel ellátva bizton vezetheti a hajót, oda, ahová jónak tartja.
Magas tornyok és az azokhoz hasonló metafizikai nagy emberek, amik körül
rendszerint nagy a szél, nem az én számomra valók. Az én helyem a
tapasztalat termékeny mezeje.
Én szegény földi halandó, egyáltalán nem vagyok szervezve a _szemlélő
értelem_ isteni nyelvére. Amit azonban nekem a közönséges fogalmakból
logikai szabályok szerint kibetűzhetnek, azt még megérthetem.
Alapjában véve minden filozófia prózai; és azt az indítványt, hogy most
megint költőien bölcselkedjünk ép úgy fogadnák, mint azt, hogy a
kereskedő a jövőben könyveit ne vezesse prózában, hanem versben.
Az értelem dolgaiban az első lépés, amely annak gyermekkorát jellemzi,
_dogmatikus_. A második lépés szkeptikus és a tapasztalaton okult
ítélőtehetség elővigyázatosságára vall. De még egy harmadik lépés
szükséges, amely csak az érett és férfias ítélőtehetséget illeti meg,
amelynek alapjául szilárd és egyetemességükre nézve bevált elvek
szolgálnak, az értelem bírálata, amelylyel nem csupán annak _korlátait_,
hanem biztos _határait_ kimutatjuk.
A filozófia gondja inkább buja sarjak metszése, mint hajtása.
A tulajdonképpeni felvilágosultság az a puszta negativum, hogy azt, ami
értelmünkön túl van, ne kívánjuk megismerni.

Szemem előtt gyakran Alpok emelkednek ott, ahol mások sík és kényelmes
gyalogutat látnak maguk előtt, amelyen tovább vándorolnak, vagy legalább
is vándorolni vélnek.
Az ábrándot és a hiú tudást, amely az értelmet felfuvalkodottá teszi,
meg kell semmisíteni; azok az értelem szűk terében elfoglalják azt a
helyet, amelyet a bölcseség és a hasznos oktatás tanai tölthetnének be.

A filozófia abban áll, hogy határainkat megismerjük.

Ha a tiszta és spekulativ értelem minden ismeretének foglalatát oly
épületnek tekintem, amelynek legalább az eszméje önmagunkban van, úgy
mondhatom: a kritikában megbecsültük az építési anyagot és
meghatároztuk, hogy milyen magas és erős épülethez elég. Természetesen
azt találtuk, hogy ámbár nékünk égigérő tornyot emelni volt a tervünk,
az anyagkészlet mégis csak oly lakóházhoz volt elégséges, amely elég
tágas volt a tapasztalat mezején való foglalatoskodásunkhoz és elég
magas, hogy azt áttekinthessük; de ama merész vállalatnak az anyag
hiánya folytán kudarczot kellett vallania, anélkül, hogy még a
nyelvzavarra számítottunk volna, amely a munkásokat a terv fölött
kikerülhetlen meghasonlásba kellett, hogy vigye és a világ minden
részébe szét kellett szórnia, hogy mindenki saját terve szerint külön
építsen magának. Most nem annyira az anyagról, mint inkább a tervről van
szó és ámbár okultunk, hogy ne merészkedjünk kísérletet tenni egy
tetszésünk szerinti meggondolatlan ötlet alapján, amely könnyen egész
vagyonunkat felemészthetné, mégis valaminő szilárd lakóhely emeléséről
le nem mondhatunk és így el kell készítenünk oly épület tervezetét,
amely adott anyagunkra és egyúttal szükségletünkre tekintettel van.

A kritikai filozófia, ha egyszer csak röviden az iskoláját végigjártuk,
arra szolgál, hogy összes foglalatoskodásunkba rendet, összefüggést és
módszert vigyen.
Vagyonunknak és egyúttal használata határainak biztos felismerése
határozottá, bátorrá és mindarra elszánttá tesz, ami jó és hasznos.
Sohasem tanúlhatjuk meg a filozófiát, legfeljebb csak filozófálni
tanulhatunk.
A filozófus nem értelemművész, hanem az emberi értelem törvényhozója.
Nem szükséges éppen, hogy mindenki metafizikát tanuljon. Az a nevetséges
utálat, amelyet a tiszta ész kritikájában járatlanok éreznek, ha tiszta
észelvekre kell támaszkodniok, mint amelyeknél nem várhatnak teljes
biztosságot, hanem ezt csupán a tapasztalattól várják, ahol az
általánosság hiánya folytán semmiféle biztosság sincs, az a logikai
tértől való borzadás egy faja, amely felületes fejekből aligha
száműzhető.

Aki a filozófia egy rendszerét _tanulta_, annak csak _históriai_
ismerete van róla; csak annyit tud és ítél, amennyit adtak néki, _idegen
ész szerint_ képezi magát, de nem _saját eszéből_ és ha már jól felfogta
és megőrizte is, mégis csak egy élő ember gipszlenyomata.
A metafizika nem gyermekek és ifjak, hanem férfiak számára való. Az ész
reviziójának egy faja ez.
A praktikus filozófus, a bölcseségnek tanítás és példaadás útján való
tanítója, a tulajdonképpeni filozófus. Mert a filozófia a tökéletes
bölcseség eszméje, amely nékünk az emberi ész végső czéljait mutatja
meg.
Az bizonyos: aki egyszer a kritikát megkóstolta, az örökre megundorodott
minden dogmatikus fecsegéstől, amelylyel azelőtt szükségből
megelégedett, mert eszének szüksége volt valamire és jobbat a
fentartására nem találhatott. A kritika úgy viszonylik a közönséges
metafizikai iskolákhoz, mint a kémia az alkémiához, vagy az asztronómia
a jövendőmondó asztrológiához.

Naturalizmus – józan ész.
A tiszta észnek nem egy naturalistája (aki alatt azt értem, aki a
metafizika dolgaiban minden tudomány nélkül dönteni mer), azt mondhatná,
hogy ő azt, amit a Kritika oly nagy előkészülettel, vagy ha jobban
tetszik, terjengős, pedáns pompával ad elő, azt ő józan eszének
igazmondó szellemével már régen nemcsak gyanította, hanem tudta és
belátta is: «azt ugyanis, hogy mi egész eszünkkel sohase juthatunk túl a
tapasztalatok területén.» De mivel, ha észelveit lassankint kikérdezik,
be kell vallania, hogy köztük sok olyan van, amelyet nem a
tapasztalatból merített, amelyek tehát attól függetlenek és a priori
érvényesek, hogyan és minő érvekkel akarja a dogmatikust és saját magát
korlátozni, aki ezen fogalmakat és alapelveket minden lehető
tapasztalaton túl használja, éppen azért, mert attól függetlenül ismerte
fel? És ő maga, a józan ész ezen adeptusa, sem annyira biztos abban,
hogy minden önhitt, olcsón szerzett bölcsesége daczára, észrevétlenül
nem jut-e a tapasztalat tárgyain túl az agyrémek területére. Rendszerint
mélyen bele is van bonyolódva, ámbár népszerű nyelvezetével, miután
mindent csupán valószínűségnek, észszerű gyanításnak vagy analógiának
tüntet fel, alaptalan igényeinek némi mázt ad.

Az empirista azt állítja, hogy a műveletlen értelem jobb, mint művelt
ítélet.
Az úgynevezett józan ész veleszületett tudatlanság.

Van egy kényelmes mód arra, hogy minden belátás nélkül makacskodhassunk,
ez pedig a közös emberi belátásra való hivatkozás. Valóban nagy adománya
az égnek az ép (vagy mint újabban elnevezték, az egyszerű) emberi ész.
De tettel kell bizonyítani, a gondolat és a beszéd megfontoltságával és
észszerűségével, de nem azáltal, hogy, ha igazolásunkra semmiféle okos
dologgal nem tudunk előhozakodni, ráhivatkozunk, mint valami orákulumra.
Ha belátás és tudomány a fogyatékán van, akkor és nem előbb hivatkozni a
közös emberi belátásra, ez az újabb idők egyik szubtilis találmánya,
amely mellett a legüresebb fecsegő fölveheti a versenyt a legalaposabb
fővel és tarthatja is vele. De, amíg a belátásnak egy kis maradéka is
megvan, addig őrizkedni fogunk ezen utolsó menedékhez fordulni. És a
világosságnál megtekintve ez a fellebbezés nem is egyéb, mint a tömeg
ítéletére való hivatkozás; oly taps az, amely miatt a filozófus pirul,
de a népszerű elménczkedő olyankor diadalt arat és büszkélkedik. Mégis
azt kell gondolnom, hogy Hume-nak épp annyira volt józan esze, mint
Beattie-nek és még azonfelül birtokában volt az, ami ennek bizonyosan
nem és pedig kritikai ész, amely a józan észt korlátok közt tartja, hogy
ne tévedjen el a spekulácziókban, vagy ha pusztán ezekről van szó, ne
kívánjon dönteni, mert nem tud számot adni alapelvei felől; mert csakis
így marad meg józan észnek. Véső és kalapács egész jól használható a
gerenda megmunkálásához, de a rézmetszéshez tű szükséges. Igy a józan
ész, épúgy használható, mint a spekulativ, de mindkettő a maga módja
szerint: amaz, ha oly ítéletekről van szó, amelyeket közvetlenül a
tapasztalatban alkalmaznak, emez pedig ha általában véve puszta
fogalmakból kell ítélni, például a metafizikában, ahol az önmagát,
gyakran a valósággal ellentétben, úgynevező józan ész semmikép sem
ítélhet.
A metafizikának nem engedhető meg az általános emberi ész helyeslésére
való hivatkozás; mert e tanú tekintélye csak mende-mondán alapul.
Quodcumque ostendis mihi sic, incredulus odi.
_Horat_.

Tudomány és tudományos módszer.
Az észnek minden munkájában bírálat alá kell vetnie magát és az ebbeli
szabadságot semmiféle tilalommal sem csorbíthatja, anélkül, hogy magának
ne ártana és ránézve hátrányos gyanúba ne keverednék. Semmisem annyira
fontos itt a haszonra való tekintettel, semmisem oly szent, hogy ezen
vizsgáló és szemlét tartó átkutatás alól, mely nem ismer semmiféle
személyi tekintélyt, kivonhatná magát. Sőt ezen a szabadságon alapul az
ész létezése, amelynek nincs diktátori tekintélye, hanem annak a
kijelentése sohasem egyéb, mint szabad polgárok beleegyezése, akiknek
mindegyike aggályait, sőt vétóját kell, hogy tartózkodás nélkül
kifejezhesse.
A filozófiai belátás bővülését akadályozza az, hogy erkölcsi okokhoz,
azaz czélokból való magyarázathoz fordulunk ott, ahol még gyanítható,
hogy fizikai alapokok szükséges általánosabb törvényekkel kapcsolatban
határozzák meg a következményt.
Immateriális alapelvekre való hivatkozás a rest filozófia menedéke, és
ezért az ily módon való magyarázat is lehetőség szerint kerülendő, hogy
a világ jelenségeinek azon alapjai, amelyek a puszta anyag
mozgástörvényein nyugszanak és amelyek egyesegyedül az átérthetők, egész
terjedelmükben ismertté váljanak.
Tegyük fel, hogy Isten néha és különös esetekben a természetet
törvényeitől eltéríti: akkor sincs halvány fogalmunk sem arról és
sohasem remélhetjük, hogy megismerünk egy oly törvényt, amely szerint
Isten ily esetben cselekszik. Itt az ész, mintha meg volna bénulva,
amennyiben azáltal, ismert törvények szerinti eljárásában
feltartóztatott, de újat nem tanult és nem is remélheti, hogy valaha a
világon ilyet tanul.
A tudatlanságnak a tudomány látszatát adó közönséges fogás az, hogy a
rajongó azt kérdezi: ismeritek a mágneses erő valódi okát, vagy
ismeritek az anyagot, amely az elektromos jelenségekben oly csodálatos
hatást fejt ki? Azt hiszi, hogy alapos oka van arra, hogy oly dologba,
amelyet véleménye szerint a legnagyobb természetbúvár belső mivoltára
nézve époly kevéssé ismer, mint ő, lehető hatásaira vonatkozólag is
épúgy beleszóljon. De az utóbbi csak oly hatásokat ismer el, amelyeket a
kísérlet segélyével mindenkor szemünk elé állíthat, amennyiben a tárgyat
teljesen hatalmába keríti, ezzel szemben az előbbi oly hatásokat szed
össze, amelyek úgy a megfigyelő, mint a megfigyelt személynél teljesen a
képzeletből eredhetnek és így valódi kísérletnek nem is vethetők alá. E
helytelenség ellen nem lehet mást tenni, mint belenyugodni abba, hogy az
állati mágnesség mágnesez és szervetlenít mindaddig, amíg az annak és a
könnyen hívőknek tetszik, de a rendőrség figyelmébe kell ajánlani a
dolgot, nehogy túlmerészen űzzék azt, egyébként pedig nekünk a természet
kutatásának egyetlen útját kísérlet és megfigyelés által, amelyek a
tárgy tulajdonságait külső érzékeinknek felismerhetőkké teszik, továbbra
is követni kell. Hosszadalmas czáfolat itt az ész méltósága ellen való
és nem is használ semmit, megvető hallgatás az őrület e fajtájával
szemben jobban megfelel, amint egyébként is az ily események az életben
csak rövid ideig tartanak, hogy aztán más balgaságnak adjanak helyet.
Senkitől sem veszem rosz néven, ha ahelyett, hogy a szellemlátókat a
másik világ félpolgárainak tekintené, velük röviden és jól, mint
kórházba valókkal végez és ezáltal magát minden további kutatás alól
felmenti. De ha mindent ily álláspontról tekintünk, akkor a szellemvilág
ilyfajta adeptusaival való bánásmód is kell, hogy a korábbitól nagyon
különbözzék és ha előbb szükségesnek találták, hogy néha némelyeket
közülök elégessenek, úgy most elég lesz, ha csak purgálják őket. A
dolgok ilyetén állásánál nem is volna szükséges, hogy annak nagy feneket
kerítsünk és megcsalt rajongók lázas agyában a metafizika segélyével
titkokat keressünk. A rejtélyt csupán az éleseszű _Hudibras_ tudta volna
nékünk megoldani, mert az ő véleménye szerint: _ha hipochondrikus szél
tombol a belekben, úgy az irányán fordúl meg a dolog, ha lefelé megy f–
lesz belőle, de ha felszáll, akkor tüneménnyé vagy szent sugallattá
válik_.

Van egy faja a _lángeszű férfiaknak_ (helyesebben lángész majmoknak),
amely a lángész czégére alatt betolakodott, a természet különösen
kegyelt főinek a nyelvén szól, a fáradságos tanulást és kutatást