Kant-breviarium: Kant világnézete és életfelfogása - 2

kontárkodásnak minősíti, és azt állítja, hogy minden tudomány szellemét
egy fogással ragadta meg, de kis adagokban sűrítve és erőteljesen képes
adni belőle. Ez a faj, mint a kuruzslók és vásári kikiáltók faja a
tudományos és erkölcsi műveltségben való haladásra nézve igen hátrányos,
ha vallás-, államviszonylatok, és morálról a beavatotthoz vagy a hatalom
birtokosához hasonlóan a bölcseség székhelyéről döntő hangon beszél és
így szelleme szegénységét el tudja takarni. Ez ellen ismét mit lehet
mást tenni, mint nevetni és szorgalommal, renddel és világossággal
türelmesen továbbhaladni, anélkül, hogy ama szemfényvesztőkre ügyet
vetne az ember?

Először az _iskolának_ kell megadni a magáét, azután lehetünk arra is
tekintettel, hogy a világ kedvére éljünk.

Aki nem iskolaszerűen, hanem «lángész» módjára filozofál, az oly módon
gazdálkodik, amelynek a közeli csőd jósolható. A kritikai filozófia az
az észgazdálkodás, amely először is a vagyoni állapotot vizsgálja meg,
hogy megtudja, mily messzire mehet kiadásaiban és a simplex emberhez
hasonlít azzal a szellemes fővel ellentétben, aki – mint egy bizonyos
miniszter államháztartásával – oly módon dicsekszik, hogy: minél több az
adóssága, annál gazdagabb.

Nem nagy művészet a közérthetőség, ha amellett minden mélyebb belátásról
lemondanak.
Csak az adhat elő valamit népszerűen, aki azt alaposabban is előadhatná.
Hogy a valódi népszerüséget megtanuljuk, a régieket kell olvasnunk,
például Cicero filozófiai iratait, Horatius, Vergilius költőket és így
tovább; az újabbak közül Hume-ot, Shaftesburyt és másokat; férfiak, akik
mindenike kiterjedt érintkezésben állott a művelt világgal, amely nélkül
nem lehetünk népszerűek. Mert a valódi népszerűség sok gyakorlati világ-
és emberismeretet követel, az emberek fogalmai, izlése és hajlamainak
ismeretét, amelyekre az előadásnál, sőt még az illő, a népszerűséghez
alkalmas kifejezések megválasztásánál is folytonosan tekintettel kell
lenni.
A teóriák gyakran inkább a megértés megkönnyebbítésére, mint a természet
jelenségeinek kiderítésére szolgálnak.

Gondolatok tartalom nélkül üresek, szemléletek fogalmak nélkül vakok.
Tehát ép oly szükséges fogalmainkat megérzékíteni (azaz tárgyukat a
szemléletben mellérendelni), mint szemléleteinket számunkra értelmessé
tenni (azaz fogalmak alá rendelni).
Az ész nem _alkot_, hanem csupán _rendez_ fogalmakat.
A logika nem általános feltalálóművészet és nem az igazság orgánuma; nem
algebra, amelynek segélyével rejtett igazságok volnának felfedezhetők.
Bár azt mondják: a technikát, vagyis a tudomány felépítésének módját elő
kell adni az alkalmazott logikában. Ez azonban hiábavaló, sőt káros.
Mert akkor elkezdenek építeni, mielőtt anyag volna, és megvan ugyan a
forma, de hiányzik a tartalom.
A kísérletek eredménye nem felel meg mindig a gyanításnak. Ha azonban
nem akarjuk teljesen a véletlenre bízni a kísérleteket, akkor kell, hogy
a gyanítás legyen indítékuk.

Kétségtelenül igaz, hogy pusztán tapasztalati tapogatózás által,
vezérelv nélkül, amelyet keresni kell, sohasem találnánk valami
czélszerűt, mert _rendszeresen_ tapasztalni csak annyit tesz, mint
_megfigyelni_. Köszönöm a csupán empirikus utazó elbeszélését,
különösen, ha abból összefüggő ismeret legyen, melyből az ész valamit
alkosson egy elmélet czéljára. Rendszerint azt válaszolja ő, ha erre
vonatkozólag kérdezik: észrevehettem volna ezt, ha tudtam volna, hogy
efelől kérdezősködni fognak.
A _természetkutatás_ nem vak tapogatózás az észrevételek után, amelyek
töredékesen és véletlenül egymás mellé sorozhatók, hanem törvényekhez
van kötve, amelyek szerint fel kell keresni azokat.
A természetkutatás nem a tapasztalat _által_, hanem annak _számára_
történik.

A tapasztalatból nem származhat semmiféle tudomány. A tapasztalt ember
(expertus), ha egyébként semmi más, úgy tudatlan, aki pórázra kötve jár,
aki azokba a nyomokba lép, amelyeket számára más, vagy ő maga előző
gyakorlatok után készített.

A természetbúvárok között némelyek (akik inkább spekulativ hajlamúak),
az egyenlőtlenségnek szinte ellenségei és mindig a faj egységére vannak
tekintettel, mások (inkább empirikus fők) a természetet oly sokféleségre
igyekeznek osztani, hogy csaknem föl kellene adni a reményt, hogy
tüneményeit általános elvek szerint ítéljük meg.
Vannak emberek, akik mindent ismernek, de semmitsem tudnak (mindennek a
leírásáról van fogalmuk, de nincs belátásuk).
A pusztán polihisztor tudása _cziklópszerű_, amelynek egyik szeme
hiányzik, – a filozófia szeme; és egy matematikus, történész, leíró
természettudós, filológus és nyelveket ismerő cziklóp oly tudós, aki
mindezekben a dolgokban nagy lehet, de minden filozófiát ezenfelül
fölöslegesnek tart.
Az ismeret egysége nélkül minden tudás csak törmelék.

Azt állítom, hogy a természettudomány minden ágában csak annyi
_tulajdonképpeni_ tudomány található, amennyi _matematika_ van benne.
A geometriában járatlan a természettudományban nem haladhat előre, azaz
nem lehet filozófikus természetismerő.

Amidőn _Galilei_ golyóit a ferde síkon általa választott nehézkedéssel
gördítette le, vagy _Torricelli_ a levegő nyomásával oly súlyt
hordatott, amelyről előre meghatározta, hogy mily előtte ismert
vízoszlop súlyával legyen egyenlő, vagy később _Stahl_ fémeket mésszé és
ezeket ismét fémekké változtatta azáltal, hogy azokból valamit elvont és
visszaadott; ez minden természetbúvárnak szöget ütött a fejébe.
Megértették, hogy az ész csak azt látja be, amit maga, saját terve
szerint állított elő, hogy itéletei élén állandó törvények szerint
alapelveknek kell állniok és a természetet kényszerítenie kell, hogy
kérdéseire válaszoljon, nem pedig, hogy általa magát mintegy pórázon
vezettesse; mert különben a véletlen, nem megelőző terv szerinti
megfigyelések egyáltalán nem függnek össze szükséges törvényben, amelyet
pedig az ész keres és amelyre szüksége van. Az észnek az alapelveivel,
amelyek egyedül emelik törvényerőre a megegyező jelenségeket, az egyik
kézben, és a kísérlettel, amelyet azok szerint kigondolt, a másikban,
kell a természethez fordulnia, bár oly czélból, hogy az kioktassa őt, de
nem mint tanítvány, aki mindent elmondat magának, amit a tanító akar,
hanem mint kirendelt bíró, aki a tanukat azon kérdésekre készteti
válaszolni, amiket ő feltesz. És így még a fizika is gondolkodásmódjának
oly előnyös forradalmát lényegileg véve azon ötletnek köszönheti, hogy
annak megfelelőleg, amit az ész maga fektet a természetbe, azt keresse
benne (ne pedig ráfogja), amit tanulnia kell tőle és amiből magától
semmit sem tudna. Csak ezáltal tért a természettudomány a tudomány
biztos útjára, miután évszázadokon át nem volt egyéb, mint puszta
tapogatózás.
Sok kérdéssel úgy vagyunk, mint a katekizmussal, amelyet
gyermekkorunkban betéve tudtunk és amelyet érteni véltünk, amelyet
azonban minél öregebbek és megfontoltabbak leszünk, annál kevésbbé
értünk és ezért megérdemelnők, hogy még egyszer az iskolába küldjenek,
hacsak találhatnánk valakit (magunkon kívül), aki jobban értené azt.

A _természet_ a mi feladatunk, magyarázataink szövege.

Tudomány és élet – tudósok – akadémia.
Oly kormány, amely a tudomány tételeivel, tehát azok bővítésével vagy
javításával is foglalkoznék, amely tehát a legmagasabb személyben a
tudóst akarná adni, e pedantéria által csak a néki járó tiszteletet
veszítené el, mert méltóságán alúli, hogy a néppel (annak tudós
osztályával) egyesüljön, amely nem érti a tréfát és mindazokat egyforma
elbánásban részesíti, akik tudománynyal foglalkoznak.

Ha kormányok jónak találják, hogy tudósok dolgaiba avatkozzanak, úgy a
tudományról és emberekről való bölcs gondoskodásukhoz sokkal illőbb
volna, hogy a kritika szabadságát részesítsék kedvezményben, mintsem,
hogy az iskolák nevetséges zsarnokságát támogassák, amelyek közveszély
feletti hangos jajgatásba törnek ki, ha pókhálóikat szétszaggatják.
Be kell vallani, hogy a nagybritánniai parlament alapelve: hogy a király
trónbeszéde minisztere művének tekintendő (mivel az uralkodó méltósága
ellen való volna, hogy tévedésen, tudatlanságon, vagy hazugságon fogják
rajta, pedig a Háznak mégis fel kell jogosítva lennie, hogy annak
tartalma felett ítéljen, azt megvizsgálja és megtámadja), hogy ez az
alapelv, mondom, finoman és helyesen kieszelt. Éppen így kell, hogy
bizonyos tanok kiválasztása, amelyeket egyedül szentesít a kormány a
tanítás czéljára, a tudósok vizsgálatának legyen alávetve, mert az nem
az uralkodó művének tekintendő, hanem egy arra kirendelt állami
hivatalnokénak, akiről feltesszük, hogy ura akaratát nem jól érthette
vagy el is csavarhatta.

Egy franczia miniszter egyszer magához hivatta a legtekintélyesebb
kereskedők egy részét és javaslatot kért tőlük, hogyan segíthetne a
kereskedelmen: mintha ő a javaslatok legjobbját ki tudná választani.
Miután egyik ezt, a másik amazt javasolta, egy öreg kereskedő, aki
sokáig hallgatott, így szólt: Csináljatok jó utakat, verjetek jó pénzt,
adjatok alkalmas váltójogot és így tovább, egyébként pedig «hagyjatok
bennünket dolgozni!» Ez lenne körülbelül a válasz, amelyet a filozófiai
fakultásnak adni kellene, ha a kormány megkérdezné, mily tanokat írjon
elő általában a tudósoknak, hogy amellett a belátás és a tudomány
haladását meg ne gátolja.
A szabad művészetek és a tudományok jobban növekednek kedvelőik és
jóakaróik kormányzása alatt, mint önhitt ismerőiké alatt. Csak a
közbecsüléshez kell, hogy tartsák magukat és a lángészt hagyják, hogy
önmagát képezze és saját maga szabja meg utait.

Ha tudományos vitát a nagyközönség elé visznek, amint azt a tudomány
űzérei (a «gyakorlók» neve alatt) szívesen megkísérlik, úgy
illetéktelenül a nép ítélőszéke elé (amelyet a tudományosság dolgaiban
semmiféle ítélet sem illet meg) hurczolják azt és megszünik a vita
tudományos jellege; mert akkor a törvényellenes viszály helyzete áll
elő, ahol tanok a nép hajlamainak megfelelően adatnak elő és a lázadás
és pártoskodás magvait hintik szét, a kormányt pedig ezáltal
veszélyeztetik.
Törekedni, hogy az egész közönség tudóssá legyen, a legrosszabb, ami
csak történhet. Ezáltal bírákká tesszük őket és ez a népuralom egy faja;
de jó, ha a tudomány kedvelőivé tesszük őket. Itélni mindenki tud, de a
bíró mester kell, hogy legyen.
Csodálatos, hogy a tudatlan elfogult a tudományosság javára, a tudós
ellenben elfogult a műveletlen ész javára.

Magam is hajlamomnál fogva kutató vagyok. A megismerés szomjúhozását
teljesen átérzem és a benne való előbbrejutás vágyódó nyugtalanságát
vagy minden haladás feletti elégedettséget is. Volt idő, midőn azt
hittem, hogy ebben áll az emberiség becsülete és megvetettem a
csőcseléket, amely semmiről se tud. Rousseau helyreigazított. Ez az
elvakultságból eredő előny eltűnik; megtanulom, hogy az embereket
tiszteljem és sokkal haszontalanabbnak tartanám magam a közönséges
munkásnál, ha nem gondolnám, hogy megfontolásom mindenkinek azt az
értéket adhatja meg, hogy az emberiség jogait törekedjen helyreállítani.

Tompaeszű vagy korlátolt fő, amelyből nem hiányzik semmi más, mint csak
az értelem kellő foka és annak saját fogalmai, tanítás által nagyon jól,
a tudományosságig is kiképezhető. De miután akkor az ítélőképesség
rendszerint hiányos marad, úgy éppen nem szokatlan, hogy tudós férfiakat
találunk, akik tudományuk használatában ama soha jóvá nem tehető hiányt
gyakran elárulják.

Közepes tehetségűek, akik tevékenyek és vakmerők, a legjobban
boldogulnak a tudományos életben is.

A magas iskolák rendszeres fecsegése gyakran csupán egyetértés abban,
hogy a szavak különböző jelentésével valamely nehezen megoldható kérdés
elől kitérjenek, mert a kényelmes és gyakran eszes «nem tudom»-ot az
akadémiákon nem szívesen hallják.
Az iskolák czivakodásában rendszerint mindkét félnek akkor van a legtöbb
mondanivalója, ha tárgyukból semmitsem értenek.
Azt kéne gondolni, hogy valamely jó ügy védelmének szándékával semmit a
világon sem lehet kevésbbé megegyeztetni, mint álnokságot, tettetést és
csalást. A tudomány káros hatása az emberekre különösen abban áll, hogy
a legnagyobb része azoknak, akik azzal kérkedni akarnak, az értelemnek
semmiféle javítását nem eredményezik, hanem csupán fonákságát, nem is
említve, hogy a legtöbbnek csak hiúsága eszközéül szolgál.

Az akadémiák több tehetségtelen embert küldenek ki a világba, mint a
közéletnek bármely más intézménye.
Tudósok azt hiszik, hogy minden ő érettük van itt.

A tudósnak humanitásra van szüksége, hogy maga félre ne ismerje magát és
ne bízzon túlsokat saját erejében. Az olyan tudóst cziklópnak nevezem. Ő
a tudomány egoistája és szüksége van még egy szemre, amely azt
eredményezné, hogy tárgyát más ember szempontjából is látná. Ezen alapul
a tudomány humanitása, azaz az ítélet közlékenysége, amelylyel mások
ítéletének is alávetik azt.
Mire való nékünk a spekuláczió minden feldolgozása és viszálykodása, ha
ezalatt jószívűségünket elveszítjük?
Oh emberi gondok! Gyönge emberek, azt állítjátok, hogy csupán az igazság
és az ismeret terjesztése a czélotok, valójában pedig csupán hiúságtok
foglalkoztat.
A nép üdvét legfőképp nem a szabadságban keresi, hanem természetes
czéljaiban, tehát e három dologban: holta után üdvözüljön, életében
embertársai közti létét köztörvények biztosítsák, végül pedig, hogy
magában az élet fizikai élvezetében (azaz egészségben és hosszú életben)
részesedjen.
A filozófus, aki mindezekbe a vágyakba csak az értelemtől átvett
előírások alapján bocsátkozhat, ahhoz tartja magát, amit az ember maga
hozzátehet és kell is, hogy hozzátegyen: _becsületesen_ éljen, senkivel
se kövessen el _jogtalanságot_, az élvezetben _mértékletes_ legyen és
türelmes a betegségben és amellett főképp a természet önsegélyére
számítson; mindezekhez persze nem kell valami nagy tudomány, sőt az
nagyrészt nélkülözhető is, ha csak hajlamainkat fékezni és a kormányzást
értelmünkre bízni akarnók, amivel azonban a tömeg, mint fáradságos
dologgal éppen nem törődik.
A teológusokat, jogtudósokat és orvosokat a tömeg (amely a fenti
tanokban hajlamával, hogy _élvezzen_ és ellenszenvével, hogy azért
_fáradozzon_ rosz helyen alkalmazott komolyságot talál) felszólítja,
hogy elfogadhatóbb indítványokat tegyenek: és akkor a tudósokkal szemben
támasztott követelések így hangzanak: amit itt ti filozófusok fecsegtek,
azt már én rég tudtam magamtól is; de tőletek, mint tudósoktól azt
akarom tudni, ha _elvetemülten_ éltem volna is, hogy szerezhetnék mégis
magamnak röviddel kapuzárás előtt bebocsátási engedélyt a menyországba,
ha _nincs is igazam_, hogy nyerhetném mégis meg a pörömet és ha testi
erőmet kedvemre kihasználtam volna és _visszaéltem_ volna is azzal, hogy
maradhatnék mégis egészséges és hogy élhetnék soká. Hisz azért
tanultatok, hogy többet tudjatok, mint a magunkfajtabeli (akiket ti
idiótáknak neveztek), aki semmi másra nem tart igényt, mint józan észre.
De ez a dolog olyan, mintha a tömeg úgy fordulna a tudóshoz, mint valami
jövendőmondó és varázslóhoz, aki természetfölötti dolgokban tájékozott;
mert a tudatlan arról a tudósról, akiről valamit feltételez, túlsokat
képzel. Ezért természetesen előrelátható, hogy ha valaki csak elég
vakmerő, hogy ily csodaembernek adja ki magát, a tömeg futni fog hozzá
és a filozófusok pártját megvetéssel fogja elhagyni.


SZEMLÉLET. MŰVÉSZET – LÁNGÉSZ.

A szép és a művészet.
_Szép_ az, ami a fogalomtól _függetlenül_ általánosan tetszik.

Határozott _szabályok_ szerinti bizonyítás sohasem szabhatja meg a
szépség feletti ítéletet.

Ha valaki oly költeményt olvas fel nekem, vagy oly színdarabhoz vezet,
mely sehogysem felel meg ízlésemnek, úgy felhozhatja Batteux-t vagy
Lessinget, vagy az ízlésnek még régibb és híresebb műbírálóit és
felhozhatja az általuk felállított összes szabályokat annak a
bizonyítására, hogy költeménye szép; és habár egyes helyek, amelyek
nékem nem tetszenek a szépség szabályaival (amint azok ott adva vannak
és általánosan elismertek) nagyon jól megegyeznek: én betömöm a fülem,
nem akarok hallani okokat és okoskodást és inkább felveszem, hogy a
műbírálók ama szabályai hamisak, vagy legalább is itt nem alkalmazhatók,
mintsem hogy ítéletem a priori bizonyítékokkal határoztassam meg, miután
itt az ízlés és nem az ész vagy az értelem ítéletéről van szó.
Ugylátszik, hogy ez a főokok egyike, amiért ezt az esztétikai
ítélőképességet éppen ízlésnek nevezték. Mert felsorolhatja nékem valaki
valamely étel összes tartozékát és mindegyikről megjegyezheti, hogy azok
nekem különben kellemesek és erre rá még joggal dícsérheti, hogy mily
egészséges egy étel az; mégis mindezen érvekkel szemben süket vagyok,
megízlelem az _én_ nyelvemen az ételt és az én ínyemen és eszerint (és
nem általános elvek szerint) ítélek.
Ámbár tehát a műbírálók, mint _Hume_ mondja, látszólag jobban
okoskodnak, mint a szakácsok, mégis egy a sorsuk. Itéletük meghatározó
alapját nem a bizonyítékok erejétől, hanem csupán az egyénnek saját
állapota (kellemesség vagy kellemetlenség) feletti reflexiótól
várhatják, minden előírás és szabály visszautasításával.
Amint, hogy nincs a szépnek tudománya, hanem csak kritika, úgy nincs is
szép tudomány, hanem csupán szépművészet. Mert ami az elsőt illeti,
benne tudományosan, azaz bizonyító okok alapján azt kellene eldönteni,
hogy valamit szépnek kell-e tartani, vagy sem; a szépség feletti ítélet
tehát nem volna az ízlés ítélete. Ami a másodikat illeti, oly tudomány,
amely szép legyen, képtelenség. Mert ha benne, mint tudományban
alapelvek és bizonyítékok után kérdezősködnénk, úgy ízléses szólamokkal
(bonmots) küldenének útunkra.
A szépművészet alkotásaiban a czélszerűségnek, ámbár az szándékos,
mégsem szabad szándékoltnak feltünnie; azaz a szépművészetnek természet
gyanánt kell _feltűnnie_, ámbár tudjuk, hogy művészet. A művészet
alkotása pedig azáltal látszik természetnek, hogy szabályokkal való
megegyezés minden pontossága, amelyek szerint egyedül válhat a mű azzá,
amivé kell válnia, megtalálható benne; de _kín_ nélkül, anélkül, hogy az
iskola formája átlátszana, azaz anélkül, hogy nyomát mutatná annak, hogy
a művésznek a szabály lebegett volna szeme előtt és lelki erejét
bilincsekbe zárta volna.
A szépet általában (legyen az természetes, vagy művészi szép) az
esztétikai eszmék _kifejezésének_ nevezhetjük.
A szépművészetet szükségkép a tehetség művészetének kell tekinteni.
A szép az erkölcsi jó jelképe.
A természet szépsége iránti közvetlen érdeklődés (nem csupán
megítélésében való ízlés) mindenkor a jó lélek ismertetőjele.
Az ízlés megalapozásának igazi előkészítése az erkölcsi eszmék
kifejlesztése és a morális érzék művelése.
Az ízlést a moralitás külső megjelenésének nevezhetnők.

Tehetség és iskola a művészetben.
Az ötletesség nem jelenti az eszmékhez való tehetséget.

A _genie_ az a tehetség (természet adomány), amely megadja a művészet
szabályait. Miután a talentum, mint a művész veleszületett
alkotóképessége, maga is a természethez tartozik, úgy azt is mondhatnók:
a genie azon veleszületett lelki sajátság (ingenium), _amely által_ a
természet a művészetnek szabályt ád.
A genie az ember «tehetségének mintaszerű eredetisége».
A genie 1. az a _tehetség_, amely előállítja azt, amire nem adható
határozott szabály, nem pedig ügyesség ahhoz, ami valaminő szabály
szerint megtanulható; tehát _eredetiség_ az első tulajdonsága. 2.
Alkotásainak, mivel eredeti badarság is lehetséges, egyúttal mintáknak,
azaz _mintaszerűeknek_ kell lenniök, tehát nem szabad utánzásból
eredniök, de másoknak arra, azaz a megítélés zsinórmértéke vagy
szabályául kell szolgálniok. 3. Hogyan állítja elő alkotását, azt maga
sem írhatja le, vagy mutathatja be tudományosan, hanem szabálynak a
_természetet_ adja meg; így tehát a műalkotás létrehozója, amelyet
tehetségének köszönhet, maga sem tudja hogyan kapja eszméit, nincs is
hatalmában, hogy olyat tetszése szerint, vagy tervszerűen kigondoljon és
másokkal oly előírásokat közöljön, amelyek egyenlő értékű műalkotás
létrehozására másokat képesítsenek. Azért ez a szó: genie valószínűleg
genius-ból ered, azon sajátságos, az emberrel születésével vele adott
védő és irányító szellemből, melynek sugallatából származnak ama eredeti
eszmék.
A genie alkotása (amennyiben az tényleg a genie és nem a lehetséges
megtanulás vagy az iskola javára írható) nem az utánzás példája (mert
akkor elveszne az, ami benne a genie és a mű szellemét alkotja), hanem a
követésé más genie számára, amely általa saját eredetiségének tudatára
ébred, hogy a szabályok kényszerével szemben a szabadságot a művészetben
úgy fejtse ki, hogy a művészet éppen ezáltal nyerjen új szabályokat, ami
által a tehetség mintaszerűnek mutatkozik. Mivel azonban a genie a
természet kedveltje és az ilyesmit ritka tüneménynek kell tekinteni:
azért az ő, más tehetség számára adott példája nyomán iskola keletkezik,
azaz oly szabályok szerinti rendszeres oktatás, amelyeket ama szellemi
alkotásokból és sajátosságaikból levonhattak: és ezek számára a
szépművészet ennyiben utánzás, ahol a genie a természetnek szabályt
adott.
De ez az utánzás _majmolássá_ válik, ha a növendék mindent _utánoz_, még
azt a torzalakút is, amit a genienek meg kellett hagynia, de csak mivel
az eszme gyengítése nélkül nem volt elhagyható. Ez a bátorság egyedül a
genienél érdem és a kifejezés bizonyos _merészsége_; általában a genie a
közös szabály alól sok tekintetben eltérhet, de ez semmiesetre sem
utánzásra méltó, hanem magában véve mindig hiba marad, amelyet igyekezni
kell kiküszöbölni, amelyre azonban a genienek mintegy privilégiuma van,
mivel szelleme röptének utánozhatlansága aggódó óvatosság által
szenvedne.
A szépművészet számára csak _modor_ van, de nem _módszer_. A mesternek
meg kell mutatnia, hogy a növendék mit és hogyan dolgozzon; és azon
általános szabályok, amelyek alá foglalja végül is eljárását, inkább
arra szolgálhatnak, hogy annak főmozzanataira alkalomadtán
emlékeztessenek, mintsem hogy előírják azokat. Hogy minden szabad
művészetben valami kényszer van, vagy amint mondják, valami _gépiesség_
követelhető, ami nélkül a _szellemnek_, amelynek a művészetben
_szabadnak_ kell lennie és amely egyedül ad életet a műnek, semmiféle
anyaga sem volna és teljesen elpárologna: erre tanácsos figyelmeztetni
(például a költészetben a nyelv helyessége és gazdagsága, hasonlókép a
prozódia és a versmérték), mivel újabban sok nevelő azt hiszi, hogy a
szabad művészetet olykép istápolja a legjobban, ha minden kényszertől
megszabadítja és a munkát puszta játékká változtatja.
Ámbár a gépies és a szép művészet, az első mint csupán a szorgalom és a
tanulás művészete, a második, mint a genié, egymástól nagyon
különböznek: még sincs oly szépművészet, amelyben valami mechanikus, ami
szabályokba foglalható és követhető, tehát valami _iskolaszerű_ a
művészetnek egyik lényeges feltétele ne volna. Mert valamely czél felé
kell irányulnia, mivel különben az alkotás semmiféle művészethez sem
tartozik; pusztán a véletlen alkotása volna. Hogy azonban a mű czél felé
irányuljon, ahhoz bizonyos szabályok kellenek, amelyek alól nem szabad
felmenteni magunkat. Mivel pedig a tehetség eredetisége lényeges (bár
nem egyetlen) része a genie jellemének: ezért a felületesek azt hiszik,
hogy semmivel sem mutathatják jobban, hogy ők feltörekvő geniek, mint
azzal, hogy minden szabály iskola-kényszere alól felszabadítják magukat
és azt hiszik, hogy dühödt lovon jobban parádézhatnak, mint iskolalovon.

A _modorosság_ a majmolás egy faja és pedig általában pusztán az
eredetiség majmolása, az utánzatoktól való eltávolodás törekvése a
_mintaszerűség_ tehetsége nélkül.
Minden szépművészet propedeutikája, amennyiben a művészet
tökéletességének legmagasabb foka felé irányul, úgylátszik nem
utasításokból áll, hanem a szellem műveléséből azon ismeretek által,
amelyeket _humaniorának_ neveznek: gyaníthatólag, mivel _humanitás_
egyrészről általános _részvétérzelmet_ jelent, másrészről jelenti a
benső és általános _közlékenység_ tehetségét.

Az egyes művészetekhez.
Ha a szépművészeteket osztályozni akarjuk: úgy legalább kísérletkép nem
választhatunk ahhoz kényelmesebb elvet, mint a művészet analógiáját a
beszédközben használt kifejezésmóddal, midőn nemcsak fogalmainkat, hanem
érzelmeinket is amennyire az egyáltalán lehetséges, közölni akarjuk.
Ez pedig a _szó_, a _taglejtés_ és a _hangból_ áll (articulatio,
gesticulatio, és modulatio). Csak a kifejezés e három módjának
kapcsolata teszi teljessé a beszélő közlését. Mert gondolatot,
szemléletet és érzelmet ezzel egyszerre és egyesítve viszünk át másra.
Minden művészet közül a költészetet illeti meg a legfelsőbb rang.
A költészet nyeri el a pálmát nemcsak a szónoklattan elől, hanem minden
más szépművészet elől: a festészet elől (ahová tartozik a szobrászat
is), sőt a zene elől is. Mert az utóbbi csak azért _szép_ (nem csupán
kellemes) _művészet_, mivel a költészet vehikuluma.
_Ha a kedély ingeréről és hullámzásáról van szó_, akkor a költészet után
tenném azt a művészetet, amely a szóló művészetek közül legközelebb áll
hozzá és vele igen természetesen egyesíthető is, tudniillik a _zenét_.
Mert ámbár csupán érzelmek által beszél, fogalmak nélkül és így nem ad,
mint a költészet, gondolkodni valót, mégis változatosabban hat a
kedélyre és bár csupán múlón, de mélyebben.
Varázsa, mely oly általánosan terjeszthető, úgylátszik azon alapul: hogy
a nyelv minden kifejezése összefügg valamely hanggal, amely annak
értelméhez illeszkedik; hogy ez a hang többé-kevésbbé a beszélő egy
érzelmét is jelöli és kölcsönösen a hallgatóban is előállítja azt,
aminthogy a hallgatóban azt a gondolatot is felkelti, amelyet a nyelv az
illető hanggal kifejez; és hogy amint a hanglejtés az érzelmeknek
mintegy általános és minden ember számára érthető nyelve, a zene azt
elkülönítve teljes nyomatékával az érzelmek nyelve gyanánt fejezi ki és
így a képzettársítás törvénye szerint az azzal természetszerűleg
összekötött esztétikai eszméket is általánosan közli; mivel azonban ezen
esztétikai eszmék nem fogalmak és határozott gondolatok, ezen érzelmek
összetételének formája (a harmónia és a melódia) a nyelv formája helyett
csupán arra szolgál, hogy a részarányosságával (amely, miután a
hangoknál az egyidőben keletkezett légrezgések számának viszonyán
alapul, amennyiben a hangokat akár egyidejűleg, akár egymásután kötjük
össze, mennyiségtanilag bizonyos szabályok alá foglalható) a
megnevezhetlen gondolatgazdagság összefüggő egészének esztétikai
eszméjét fejezze ki, egy bizonyos témának megfelelően, amely a darabban
az uralkodó érzelem.
A zene varázsában és érzelemhullámoztató hatásában a matematikának
bizonynyal a legkevésbbé sincs része; hanem csupán a nélkülözhetetlen
föltétele (conditio sine qua non) a benyomások azon arányosságának (úgy
a benyomások kapcsolatában mint változatosságában), amely által lehetővé
válik azok összefoglalása és annak a megakadályozása, hogy a benyomások
egymást lerontsák, ahelyett azonban a kedély folytonos mozgására és
élénkítésére a kísérő érzelmek által jóleső élvezetté illeszkedjenek
egybe.
A _tragédia_ főleg abban különbözik a _vígjátéktól_, hogy az első a
_fenséges_, a második a _szép_ iránti érzékre hat. Az elsőben más
javáért való nagylelkű önfeláldozást, a veszélyben tanúsított vakmerő
elszántságot és kipróbált hűséget láthatunk. A szerelem ott mélabús,
gyengéd és nagyrabecsüléssel teli; mások szerencsétlensége a néző
keblében résztvevő érzést kelt és nagylelkű szívét idegen bajért
dobogtatja. Gyengéden meghatja őt és érzi saját természete méltóságát.
Ezzel szemben a vígjáték finom cselszövést, csodálatos bonyodalmat tár
elénk, furfangosakat mutat be, akik kitudják húzni magukat a csávából,
bolondokat, akik becsapatják magukat, tréfákat és nevetséges jellemeket
mutat be. A szerelem itt nem oly bánatos, hanem vidám és bizalmas.
Az asztali zene csodálatos egy dolog, amely csak mint kellemes zörej a