Igy is történhetik: Novellák - 5

olyan arca volt, mint egy asszonyi szentképnek. És mégis összeáll egy
idegen emberrel, mihelyst az ura nincs kéznél. A szegény ács bizonyosan
mindíg a feleségére gondol Amerikában. Ez pedig vígan erkölcstelenkedik
a gazdag Botos-portán.
Magához kérette Johannát a pap is. Beszélt a szivére kenetes szavakkal:
– Johanna leányom, te keresztény katholikus vagy. Az a bűnös ember, ki
elhódított, eretnek kálvinista. Már ezért is nagy a te bűnöd, Johanna.
Johanna sírt és szép arcát bemosta a könny:
– Éhen veszett volna a fiam másként. Nagyon fáztunk már az utolsó
éjszakán. A fiamért kellett megtenni. Inkább veszítsem el a lelkem
üdvösségét. Inkább, inkább…
Ezért ismét megdorgálta a pap s Johanna újból csak sírt. Mert síró
asszony volt Johanna, holott mosolyok tanyájának oly alkalmas lett volna
fehér, úri szép arca.
Incselkedett Johannával, mikor hazament, új ura, az élemedett, nehézkes,
gazdag Botos:
– Miért búsulsz, Johanna? Rád ijesztett a papod? Szamár az a pap,
Johanna. Hiszen te okos és szép dolgot mívelsz. Ha én holnap
fölfordulok, még mindíg van egy urad. Van, aki fiadnak kenyeret adjon.
Johanna lelkét azonban már megmarta a papi beszéd. Álmai elmaradtak a
kezdődő tavasz éjszakáin. És imádkozott nagyon sokat Szűz Máriához és
minden szentekhez. Hangos könyörgésekkel védekezett, hogy ő is jobban
szerette volna, ha új ura, kihez állott, hívő keresztény ember lett
volna. De nagyon hideg volt azon időben s nagyon hirtelenül szökött meg
a hites ura.
Az elmaradt álmok után megdagadt, bús álmok következtek.
Mivel pedig közelgett a nyár, amikor az élet kegyesebb és könnyebb,
Johanna visszaköltözött a régi, szegény tanyára. Nem örömest tette, de
az álmai kényszerítették. Ez álmok ördögi legényeket küldtek hozzá. Ezek
a legények tüzet leheltek s harsányan beszéltek hozzá:
– Kettős tüzet rakunk alád a pokolban, Johanna. Mert hűtlen lettél az
uradhoz s mert egy eretnek férfiunak adtad oda magad.
Péter ács pedig sűrű leveleket küldött haza egyszerre. Jól megy a sora
Amerikába. Hallja, hogy Johannának is került pártfogója. Éljen is
Johanna boldogul és vigyázzon a fiura, ki kettőjüké. Péter ácsot sem
hagyta az ég árván. Jó asszonya akadt odakünn. Igaz, hogy nem katholikus
ez az asszonyság. De úri és kedves. És Amerika nagy és Amerikában jobban
fázik az ember egyedül, mint otthon, a kis faluban.
A falura pedig jött az ősz és hozta a tél üzenetét. Nagyon szomoruakat
üzent a tél. (Látod, Johanna, te vagy az asszonyok legbolondabbja. Te
nyáron sem iparkodtál szapora kézzel. Sírtál és a templomot jártad. Mi
lesz veled, Johanna?)
Johanna pedig nem arra gondolt, hogy fázni fog havas éjszakákon s hogy
éhes fiának nem lesz mit majszolni. Johanna a pokolra gondolt, melyet
nagy bűnével érdemelt s a szerelemre, melyet kivánni kezdett.
Péter ács levelei elmaradtak, mire a tél beállott. Ám Johanna úgy
érezte, hogy neki Péter ács még most is ura. A pap is így mondta egyre
misék után, a templom előtt:
– Vezekelj, Johanna, mert vétkeztél. Neked urad lesz Péter, amíg csak ő
él.
Johanna meg úgy érezte, hogy neki ura a másik férfiu is. Az, aki őt és
fiát kivette volt a fagyból s aki miatt, ime, lelkének üdvösségét
vesztette.
A téli viharok pedig nem tisztelték Johanna bús, szűz özvegységét. És a
tél nem oltja el a vérnek tüzét sem. Együtt érezte a két nagy éhséget
Johanna. Éhezte a csókot és a kenyeret. Tűz nem égett szobájában, de
lobogott a vérében. Finom testét majd szétszedték a fázás és az égés.
A Botos-portáról átüzentek sokszor:
– Johanna, szerelemmel s álmodással várlak.
Johanna imádkozott és megerősödött. Így üzent vissza.
– Elég volt a mult bűnöm. A poklok tüzében fogok érte égni. Holott akkor
a fiamért cselekedtem.
Magában pedig hozzáérezte, hogy alkonyodó életű ember az ő második ura.
Nem kívánta a csókját, nem.
Egy didergő éjszakán forrót álmodott Johanna. Azt álmodta, hogy csoda
fog esni.
Reggel egy asszony állított be követségbe. Valakinek nagyon megtetszett
Johanna. Az a valaki fiatal. Most halt meg a felesége. Gazdag és daliás
ember a szomszédos faluban, hol az emberek is jobbak. Látta már nem
egyszer őt Johanna. Utánna is nézett nem egyszer.
Johanna sejtette, hogy ki üzen. Két urára gondolt fájdalmasan. Aztán a
kárhozatra. De két éhsége erősebb volt. Keresztet vetett s áhitatosan
kérdezte:
– És milyen vallású az az ember?
– Keresztény katholikus.
Másnap korán reggel kezén fogta Johanna a fiát. Megindult a szomszéd
faluba. Keresztül a fehér havas mezőn. És beállított a harmadik urához.
Sírt, mert ő neki mindíg jól esett a sírás. Megfogta az új férfiu kezét
s olyan volt így megint, mint egy asszonyi szentkép. Áhítatosan, sírva
mondta:
– Hiszen keresztény katholikus ember, ugy-e? Meg fog nekem bocsátani az
Úr, aki ezt bizonnyal így akarja.


ESZTERKUTHY ÉVA HUGA.
Eszterkuthy Éva: az én nagyanyám volt, édes anyámnak édes anyja,
tiszteletes asszony, papné, de csak mindig így citálták: Eszterkuthy
Éva. Nekem idegenül hangzott mindig ez a név, mert Eszterkuthy Éva régen
eltávozott az életből, még az édes anyám sem emlékezett reá. Ez volt az
egyik nagy nevezetessége Eszterkuthy Évának, a másik, hogy valamikor hat
faluban nem találhattak nála szebb leányt s mégis végül a szerelemtől
halt meg. Nyolcadik esztendőmet tapostam azon események idejében,
melyekre ez alkalommal, kissé öregen, ám ma is gyermeki megriadással,
emlékezem. Nem is akarom a dolgokat másként érteni, mint akkor értettem,
mert úgyse lehet e világi életben valamit jobban megérteni, mint
először. Tehát: Eszterkuthy Évát, aki félig úri, félig paraszti leány
volt, de nagyon finom, szép és halk leány, erőnek erejével férjhez adták
a nagyapámhoz, aki beleszeretett. Szülői megrészegedtek a nagy
szerencsétől, hogy úrnak a felesége lesz a leányuk, papné, s a szép
papné pedig belehalt ebbe a szerencsébe. Különös eset, de nem akarom
magamnak könyörtelenül magyarázgatni, amiket elejtett szavakból,
meglepett, titkolózó disputákból akkoriban kivettem. Eszterkuthy Éva
világéletében undorodott a csóktól, de nyolc évig birta, hét gyermeket –
hetet – ajándékozott kelletlenül, irtózással az urának s meghalt.
Picinyke kis leány volt az anyám, amikor elárvult, a legkisebb és
legfájdalmasabb az Eszterkuthy Éva bús füstű gyermek-áldozatai közőtt.
Anya-ági rokonok, gyermektelen, rideg, falusi vének gondozásába került s
azt beszélték, hogy nagyon hasonlít a nagyanyámhoz. Őt is férjhez adták,
abban a faluban, ahol a nagyanyámat s ahol élt nagyanyámnak két
nőtestvére: Eszterkuthy Krisztina és Eszterkuthy Sára. Nagyanyámnak e
két huga is régen férjes asszony volt, szerették volna is tartani az
atyafiságot velünk, de a mi házunk távolparancsolta gőgösen őket. Talán
nem azért, mert mi úrfélék voltunk s nem is azért, mert nekünk
voltaképpen Eszterkuthy Éva is egy idegen, szomoru halottnak a neve volt
csak. Valóbb, inkább való az, hogy a nagyanyám testvérei olyan módon
élhették az életüket, amely módon hangos és utálatos volt az én halk
anyájú, tiszta anyámnak. Én is szégyeltem jódarabig s nem tudtam miért,
mikor a gyermekek az iskolában mondogatták, hogy nekem nagynénéim
Eszterkuthy Krisztina és Sára. Azután hallottam furcsákat, ujabbakat,
izgatókat Eszterkuthy Krisztináról és Sáráról, de amiket hallottam, már
nem fájtak. Eszterkuthy Krisztina, aki bizony vénecske vala s tíz
gyermek anyja, a vén, lompos urát bolondul féltette mindenkitől, még a
Sára huga süldő leányától is. Sárának csak egyetlen leánya volt, tizenöt
éves, aki már fölvette az úrvacsorát s aki már úgy nézett a legényekre,
mintha az ő szemeihez tartoznának. És bár megtiltották nekem, evvel a
Sárával (mert ez is Sára volt) nagy kedvem tellett beszélni s ujjongtam,
ha az utcán szóbaállott velem.
Eszterkuthy Sárát pedig, az anya-Sárát, menyecskének címezgették
alattomos, gúnyos, falusi szájak s emlékezem: szörnyű cím volt ez
nálunk. Miként csak ma érzem, hogy jaj annak az embernek, aki a
nagyanyját csak névről ismeri, akként valék akkor a menyecske címmel. Ma
sem tudnám megmondani, miért fogadja az élet szívesebben, akit a
nagyanyja karjaiból vesz át, de így van. S akkor pedig, kölyökkoromban,
szerettem volna ráütni minden ostoba, csufondáros szájra, mely a
menyecske-szóval bélyegezni akart valakit. Igen: Eszterkuthy Sára
szerette a férfiakat, de az én nyolc esztendős, nagy, különös, buksi
fejem szeretettel és áldólag bólintott erre. Hát van-e szükségesebb és
okosabb dolog, minthogy legyenek a világon menyecskék s e menyecskék
fussanak a legények után? Lám, Eszterkuthy Éva utálta a csókot, meg is
halt öröm nélkül s a mi házunk is vajjon nem éppen emiatt olyan zord és
szomoru? Nyolc éves koromban építettem talán meg legtökéletesebb
filozofiáját a csóknak, mert még akkor nem koldultam volt tőle. Szándék
és olcsó tudat nélkül éreztem, hogy a mi familiánk sorsát nagy
csókadósságok nyomják s ez alatt sokan fogunk még összeroppanni. S én
nemsokára éppen nem rejtettem el arcomat, ha beszéltek Eszterkuthy Sára
tomboló, akaratos menyecskeségéről. Hogy nem szégyenli, mert nagy leánya
van és mégis csak úgy él, bomlik, mint húsz év óta mindíg tette, hogy
most már megszánhatná az urát.
Jött hozzánk, talán másodszor életében, sebbel-lobbal, tavaszi
alkonyaton, Eszterkuthy Krisztina, a család óvó matrónájaként s én
hallgatóztam, amikor az anyámmal beszélt:
– Nem jöttem volna hozzád, de az én családom a te családod is, Sára a te
nénéd, az édes anyád testvére s már mindenikünket telefröccsent sárral.
Te nem tudod, mert te igazában kipottyantál a családból s nem akarod
tudni, de tudd meg: nemes család volt ez mindíg, erkölcsös család. Én is
szép voltam, mint az anyád, szebb voltam, mint Sára, kellettem volna is,
vérem is volt, de a becsületre vigyáztam. Nem csupán magamra vigyáztam,
hanem az uramra is s ma is vigyázok rá, pedig már ő nagyapa és én
nagyanya vagyok. Hát tudd meg, hogy a te Sára nénéd, ma még jobban mint
valaha, beleköt minden tejfölös szájú legénybe, látták késő estén
bolyongani a kertek alatt. Bolond, én azt mondom, hogy bolond, mert
olyan nótákat dalol, mint a fiatal leányok s fiatalabb akar lenni a
leányánál, aki szintén jómadár lesz.
Csöndesen, hidegen, fáradtan válaszolt valamit az anyám Eszterkuthy
Krisztinának s nagyon elégedetlenül távozott a vén boszorkány. Két hét
mulva hirtelenül elvitték a faluból Eszterkuthy Sárát s mindeki tudta,
hogy a bolondok közé vitték valahova. Azután gyors, nagy események
jöttek: a fiatal Sárát az apja férjhezadta, mert hamarosan pártáját
vesztette volna, – mondták. Eszterkuthy Krisztina pedig a vén urával
összepörölt egy éjszaka s reggelre megölte a féltékenység és a
házaséleti tisztesség dühe. Az édes anyám nem ment el sem az ifjú Sára
lakodalmára, sem az öreg Eszterkuthy Krisztina temetésére. Nem látszott
szomorubbnak, mint máskor, de nekem keményen megtiltotta, hogy még azon
az utcán se járjak, amelyben Eszterkuthy Sáráék laktak. Persze, hogy
okoskodni, tünődni és ravaszkodni kezdtem: bizonyosan hazahozták
Eszterkuthy Sárát a bolondok házából. A pajtásaim meg is erősítették a
hírt, sőt azt suttogták, hogy efféle igazán érdemes látnivaló régen nem
volt a faluban. Be lehet szökni a kert felől az Eszterkuthy Sáráék
portájára s a ház végén, a legnagyobb szobába be tud az ember lesni. Ott
tartja az ura bezárva Eszterkuthy Sárát, aki nagyszerű nótákat tanult
ott, ahol volt s a vasrácsos ablakon keresztül azt is látja az ember,
mikor táncol. Mert vagy dalol, vagy táncol, vagy kétségbeesetten sír a
menyecske, – újságolták a fiuk – s ha lát akárkit az ablakon benézni,
furcsákat mond neki. Furcsákat mond, – ez nem hagyott engem aludni, mert
a nyolc éves ember nagyon szerencsétlen kis állat, aki előtt titkolnak
mindent. A nyolc-kilenc éves ember néha az életét odaadná annak, aki
biztosat mondana neki azokról a fontos dolgokról, melyeket nyugtalanul
sejt.
Be-beloptuk magunkat az Eszterkuthy Sáráék udvarára, bár néha nádbottal
vert ki bennünket az Eszterkuthy Sára ura (bizonyos Nagyfejér nevezetű).
Olykor Nagyfejér kocsisa csípett fülön minket, amikor már-már
odasompolyogtunk a ház végéhez, a rácsos ablakok alá. S egyszer (nagyon
napos, koranyári, ünnepi délelőttön történt) harmadmagammal mégis csak
eljutottam a szoba egyik ablaka elé, mely szobában vigadozott a
nagyanyám legszomjasabb huga Emlékszem: olcsó, tarka virágos, nagy
pamlag terült a szoba közepén, rikító, virágos az Eszterkuthy Sára
ruhája is. Ott feküdt a pamlagon s valóban fiatalnak látszott, fiatalabb
leányánál, fehér volt s édeslilaszínű virágok a borzas, barna hajában.
Dalolt, de olyan nóta lehetett, amit dalolt, hogy csak sírva lehetett
dalolni, mert most dalolták először s ő sírt. Az én arcomat vette észre,
az én elámult, szorongó, furcsa, kis fekete arcomat a rácson kivül s a
nagyanyámtól kapott szemeimet. Kissé megrémült, fölugrott a pamlagról,
jött az ablakhoz ugrálva s én a rémülettől odaszegeződtem, én nem tudtam
elszaladni két menekülő pajtásommal.
– Te, te, – suttogta, azután kiabálta, – te, te, neked olyan szemeid
vannak, mint Évának voltak, sohse láttalak még téged. Ugy-e az
Eszterkuthy Éva unokája vagy, az én halott nénémé, a papnéé, – s arcát
egészen odaszorította a vasrácshoz.
Ekkor látott egészen, fejemtől kis, nyalka csizmás lábomig, látott,
meglátott Eszterkuthy Sára s akkor nyögve kezdett beszélni:
– Milyen kicsi vagy, milyen gyermek vagy te még, milyen sokára leszel te
legény s milyen rossz fogsz te is lenni, ha asszonyokkal lesz dolgod.
Őrülten dobogott a szívem s talán sírtam is és feszegettem a testemet és
nyujtogathattam a nyakamat, hogy valamely csodából megnőjjek. Hogy
legény legyek s elárulja nekem a bolond Eszterkuthy Sára, a nagyanyám
huga, hogy mit szoktak az asszonyok mondani a legényeknek. De már ott is
hagyott Eszterkuthy Sára, már megint ott feküdt a pamlagon, beszélt,
dalolt és megint beszélt. A beszédje is olyan volt, mint a nóta s amit
dalolt, mintha olyan áhitatos, szent beszéd lett volna, mint szerencsés
vasárnapokon a papé. Volt benne: isten, világi hiúság, élet, bánat, bűn,
virág, madár, idő, halál. De más is volt benne: átok, csók, panasz,
bujdosás, szerelem, titok és jaj, sok-sok jaj. Jajgatva dalolta, hogy az
urát sohase szerette, hogy hiába várta azt, akit szeret, hogy a csók jó
és a férfi rossz. Hogy ő a leányának az apját szerette csak, aki nem az
ura volt, de ott hagyta s akit azóta keresett, keresett hiába. És dalolt
és beszélt még olyanokat is, amiket én nem értettem jól, de amik új
fajták, mintha az én panaszaim lettek volna. Emlegette az anyját, aki
gyermekágyban halt meg, amikor ő született s a nénjét, Krisztinát,
akinek nem volt szíve s a szíve helyére egy csokor töviset loptak a
gonoszak. Azután elcsöndesedett, sóhajtott, fölkelt a pamlagról, járkált
a szobában, már nem látott többé engem. Valakihez beszélt, nagyon
forrón, sugdosva s a két karjával ölelte a levegőt és az összeölelt
levegőre hajtogatta le-le a fejét:
– Igen, igen, este tíz órakor, majd ha kiviszik a vacsorámat, ha az
egész ház alszik, ha engem is lefektetnek, ott leszek.
Halott-sáppadtan ültem otthon az ebédnél, nem volt szavam egész napon s
az édes anyám rettegő gyanuval vizsgált. És akkor este mégis kiszöktem
és félelem nélkül mentem át a holdvilágos kerteken, ahol máskor mindig
halottak árnyékait láttam. És eljutottam késő este az Eszterkuthy Sáráék
házához, még a kutyák sem ugattak meg s le tudtam törni a lakatot az
Eszterkuthy Sára zárt ajtójáról. És visszaszöktem és reggel nem rémültem
meg az édes anyám csöndességétől, kréta-fehér arcától s beesett
szemétől. Azután jöttek a hírek, csendőrök is jöttek délre és az egész
falu olyan volt, mint rajzás előtt egy méhkas. Hajnalban a falu rétjén,
az út mellett, mely a városba visz, holtan lelték meg a bolond
Eszterkuthy Sárát. A szívét érte két szúrás s a csendőrök azt mondták,
hogy a somfalvai, verekedő, szilaj legényeknek van ilyen biztos késük.
Vásárra mehettek, talán részegek is voltak s az úton találkozhattak a
bolond Eszterkuthy Sárával, aki valamiképpen kiszökött. Öreg asszonyok
azt suttogták, hogy az Eszterkuthy Sára arca halottan olyan fiatal,
boldog és szép volt, mint az angyaloké. De semmi bizonyos nem derült ki
soha s általában, rejtetten, mindenki megnyugvóan örült. Az édes anyám
szokása ellenére sokat mesélt esténként csöndesen nekem a nagyanyámról,
aki nagyon jó és szerencsétlen asszony volt. S én végre kezdtem
összebarátkozni Eszterkuthy Évával, az eddig csak nevében élt
nagyanyámmal, édes anyám édes anyjával. És akkoriban mindig örömmel
feküdtem le, mert álmomban eljött Eszterkuthy Éva, a nagyanyám, töltött
cukorkákat hozott, megsímogatta az arcomat, meg is csókolt és azt
mondta, hogy nagyon jó kis fiu vagyok és áldjon meg az isten.


EGY ÉJSZAKA PORT-ARTHURBAN.
Louis Cottely, a francia újságíró, diplomás orvos, idegek javítója és
spiritiszta, este tizenegy órakor elálmosodott és haza akart menni. Egy
előkelő francia kereskedő vendégei voltunk az estén, erős borokat
ittunk, nagyszerű liköröket, gyilkos-jó kávékat.
Húsz nap óta ismertük egymást Cottelyvel s azon napon érkeztünk
Port-Arthurba, a hírhedt városba Japánból. Fáradtak voltunk, kedvetlenek
és unalmasak, már csak azért is, mert húsz nap alatt minden elmondhatót
elmondtunk már egymásnak.
– Kedves barátom, én hazamegyek istenverte szállodánkba, mert én már
ezúttal negyedszer vagyok ebben a jeles városban. Az ostrom óta is
másodszor vagyok itt már s érzem, hogy alig változott egy félév óta:
alakuló, bevégzetlen, ázsiai. De nagyon érdekes annak, aki, miként ön,
először látja, ha nem is épen olyan, mint a boulevard-lapok egykoron
kiküldött hős és hazug tudósítói leírták.
– Félek, – rebegtem szégyenkezve – félek, pedig szeretnék egy kis
kocsikázást csinálni, látni, érezni valamit ennek a városnak
éjszakájából.
– Különös – csúfolódott ásítva Cottely – hogy ön, aki otthon a
Hortobágyon nem fél, e jól őrzött városban nyugtalankodik.
Cottely ugyanis járt már a világ minden bejárható, furcsa helyén s
valamikor elkiváncsiskodott a magyar Hortobágyra is. Gyönge fényű
villamos lámpa alatt álltunk s Louis Cottely megigazította barna
szemüvegét, de nem vette le. A szemei pedig az üveg alatt rosszak,
fényesek, sötét villámúak és szúrók voltak.
– Segítsen – szóltam – egy kocsit találni s azután az ördög bánja a
többit, legföljebb leszúrnak valahol a legsötétebb sárga külvároson.
Cottely öt perc alatt kocsit szerzett, különös, de mégis európai
szerkezetű kocsit, mely nem volt cab-szerű. Kétlovas kocsi volt, bakos,
mint a miénk, nehéz, nagy vasalt kerekű, föl kellett ugrani bele. A
bakon pedig nagyon tiszta ruhájú, de nagyon rabló-szerű s
kiszámíthatatlan korú kínai kocsis ült. Cottely tudott vele beszélni,
mert ő mindent tudott s elég volt barna szemüvegéhez nyulni, hogy eszébe
jusson minden, amire szüksége volt.
– Miért fél, ha ugyan valóban fél Port-Arthurban – feddett újból engem
Louis Cottely. A föld igazán nem nagy terület s én úgy, ahogy, már
majdnem egészen bebarangoltam. Kicsinyes, vademberszerű hit, hogy bárhol
is több az életveszedelem, mint szép délelőttön a Hyde-parkban vagy
nálunk, otthon, Párisban vagy az Opera előtt. Veszedelem mindenütt van
és sehol sincs, mert a betegség úszik mindenütt, a szerelem ellen még a
legvadabb vitorlásokon sem lehet védekezni. A halál pedig, a halál – a
barna szemüveg szivárványszínekben csillogott – talán a legkisebb
veszedelem, ami csak élő embert érhet.
– Igen, – válaszoltam – a halál, mondtam is már, hogy nem attól félek,
de a meglepetéstől és az irtózattól.
A copfos kocsis már a lovak közé csapott s a nagy kerekek üvöltöttek,
lármáztak, amikor elköszöntem Cottelytől.
Gyér világosságban, gödrös útakon, messze japán, hegyi, tornyos,
integető bakterlámpáktól lekacagva döcögtünk.
Szép volt, elég tiszta, levegős út is eleinte, máskülönben a nagy
esőzések hónapjai előtt. Az ég ki akarta buján, ázsiaian, ígazán
utoljára ragyogni magát, mielőtt sárga felhőivel ránehezkedne e sárga
világra.
A kínai kocsis úgy nógatta, noszogatta, biztatta a lovait, mint egy
szalkai vagy szolnoki fuvaros. De váratlanul megállottunk egy kis
lámpionos, bolond, kicsi fészek előtt s a kocsis gyanusan
füttyentgetett. Mint egy fölszállni akaró repülőgép, elébb tipegve,
aztán fölemelkedve mellettem ült két perc multán egy némber. Sárga arcú,
fekete hajú, ferde szemű, bosszantó parfümökkel belocsolt, de fiatal és
csacsogó. Mintha az én kicsi, megboldogult Spot kutyám néhai, kedveskedő
kutya-beszédjét hallottam volna.
Kacagott is a nő, csókolt is, a szája drága jóillatú volt és meleg és
nem is tudnám, mennyi ideig döcögött velünk a kocsi. Voltaképpen mintha
Budapesten lettem volna, itthon, Magyarországon: ismerős volt minden, az
út, a kocsi, az éjszaka, a csók, a nő, a nő szája.
Az is gyönyörűséges volt, hogy egymás beszédét nem értettük s hogy az
utcák, a házak egyre álombavalóbbak, hihetetlenebbek lettek.
Megállottunk, megint megállottunk, amolyan kriptaféle, de világos,
alacsony, terpeszkedő, nagy ház előtt.
Csodálkoztam, de már a nő nem volt sehol s a kínai kocsis a copfjával
játszott a bakon s valamit dalolt, ami hasonlított a vonító kutyák
nótájához. Tetszett nekem a nóta, de mintha szemeimbe Louis Cottely
szemei szegeződtek volna be barna üvegen át.
A kínai kocsis abbahagyta a nótát, leszállt a bakról, megrángatott engem
s a házat mutatta. Valami afélét kellett értenem, hogy csak idáig
hozott, ide menjek be, fizessek neki s vége. Egy magas oromról, a
tengerpart, a kikötő felől, messziről egy Fárosz nézett ránk s a világos
és hangos házból senkise jött ki.
Kerestem a pénzemet, hogy kifizessem a kocsisomat, az én rabló arcú,
ugatva daloló kocsisomat. Volt pénzem és még az erszény-hely sem maradt
meg utána, csak egy rejtett zsebben találtam nehány angol, kicsi
pénzdarabot.
Nyilván a nő vitte el minden pénzemet, de a kínai kocsis
türelmetlenkedett s valószinüleg káromkodott. Keveselte a pénzt,
végigvágott rajtam az ostorával, mely mérges volt, mert nem szíjból, de
valami tartós, különös ázsiai bürökvesszőből fonódott.
Meggyalázva mentem be a fényes házba s a kapu egy csarnokba vezetett,
hol frakkos európai emberek vidámkodtak kedves, ostoba, különös ázsiai
nőcskékkel. És nekem már egy pennym sem volt és reszkettem és halott
voltam félig.
*
Louis Cottelytól tegnap megkérdeztem, hogy mit jelent az ilyen exotikus
álom Budapesten? Mert Louis Cottely – utólag kiderült – egy nagyon
jeles, kiváló budapesti doktor, aki, mert nem hisz az orvostudomány
hatalmában, képes egészen okos tanácsokat adni.
– Álmodni szabad, – mondta Louis Cottely, akit talán dr. Nyerges
Ignácnak hívnak az ébrenlétben. – Álmodni szabad, – folytatta komolyan
és értelmesen – de nagy a baj, ha valaki Port-Arthurba kénytelen elvinni
álomkészségeit. És két dolog aggaszt: a nő, aki a pénzt elszedte öntől s
a kínai kocsis.
*
Három nap mulva találkoztam ismét Louis Cottelyvel, aki – ma már tudom,
– valóban dr. Nyerges Ignác.
– Nincs semmi baj – mondta nevetve – gondolkoztam s ma már tudom, hogy
nincsen rontó álom. Aki bolondokat álmodik, az legfeljebb bolond, de
boldog az a bolond, aki még álmodik és én nem esküszöm meg, hogy ez a
történet nem igaz-e?


TAMÁS ÉS TILDA.
Vidám, kis egérke volt Tilda, apró, sűrű, fehér fogait mindig mutogatta
a világnak. (Vigyázz, világ: ezek a fogak erősek és én vidám vagyok.) És
nyomában kullogott gyakorta, de nem mindég, az ura. Sötét lomposságával
beárnyékolta Tildát. Beteges, görény-férje egy vidám kis
egér-asszonynak: Tamás. Elfértek ők a nagy emberi társadalomban, melynek
sokasága ők: élődő, emberkedő, kis jószágok.
A görény-férfi oktalan dicsekedés céljából megszerezte a tetszetős, kis
vidám egeret. Mivel pedig Tildának nem volt hozománya, de kivánkozott az
élet úribb éléskamráinak közelségébe, feleségül ugrott Tamáshoz. Mert
Tamásnak boszorkányos híre volt, hogy görény-lelkének nagy
rátermettségével mint tud ő pénzeket szerezni.
És éltek együtt: két, kis együgyű jószág. Tamás csatangolt, bujkált,
fáradott a pénzért. Tilda pedig mutogatta szép, kis egérfogait a
világnak és új és új kalapokkal bőszítette a barátnőit.
Nem is igen gondoltak arra, hogy milyen nagy ez az élet. Ők ezt még
májusi éjszakákon sem nagyon érezték. Ha megcsókolták egymást, tették
talán azért, mert ez úgy van rendjén. Tildának nem volt hozománya s
Tamás nagy érdemeket szerzett az új és új kalapokkal. Viszont Tamás úgy
vélte, hogy szeretnie is illik olyan asszonyt, kivel büszkélkedni
szokott az utcán.
De hallották, hogy körülöttük nagy vágyú asszonyok és férfiak is élnek.
Hallottak rejtelmes mennydörgésként zúgó véleményeket néhány
ismerőseiktől, hogy az élettől mindent lehet követelni s az életet
viharozva kell élni. Tamás ilyenkor pénzkeresésnek iramodva, futtában
dörmögött magában. (Csak az egészségem volna jobb. Megálljatok csak.
Azért így is megcsinálom, amit akarok. Több pénz kell, akkor majd élni
fogunk mi is.)
Ötfogásos vacsorával ülték meg házasságuk kétéves fordulóját. Tamás
meghívta vacsorára Dénest, kivel együtt tanulta Horácius ódáit
valamikor. Buzgó, izgató, forró hangú férfiu volt Dénes. Fekete, dús
haja homlokába csapzott. Nyugtalanító véleményeket közölt sűrüen az
életről. Tamás nem régen fedezte fel újra. Eldicsekedett neki a
feleségével. Tildának pedig ezt mondta:
– Ezt az embert becsüld meg. Ez egy nagy művész. Fest. Nekem barátom.
Dénes azt hitte, hogy ő Don-Juan. Pedig ő csak egérfogó volt. Tilda
megunta a fogait mutogatni. Különös dolgokat hallott a világról s
elhatározta, hogy most már torkoskodni fog.
Tamás pedig görénykedett. Lomhaságát mindig és mindig letiporva,
szaladgált a pénz után, mely kellett a konyhára, az új kalapokra s arra
az időre, ha majd ő és Tilda másként fognak az élettel bánni.
Csak pár esztendő mulva vette észre, hogy hiányzik valaki. (Ejnye,
ejnye, hol van Dénes?) Tilda összefogott ajakkal járt-kelt hetekig: ez
különös volt egy kicsit Tamásnak. Aztán szaladgált tovább, de mert
sajnálta az asszonyt, hogy unatkozik, haragudott Dénesre. (Jó, jó, azt
írja, hogy a tengert tanulja festeni, de hát várhatott volna még egy-két
hónapot.)
Tildának pedig nem a szerelem hiányzott: a lelke égett némi vádtól. De
nem érezte, hogy szeretett, sem azt, hogy csalt. Hallott később
asszonyokról, kik őrült dolgokat míveltek, mikor a szeretőjük elhagyta
őket. Erre megnyugodott egészen: ő mégis külömb ezeknél. Ő nem csinál
őrült dolgokat, egyébként is kezdte nem érteni, hogy miért ne lehessen
egy asszony hű az urához. Már-már esküdözéseket tett titokban, mikor
megismerkedett Tiborral, ki új és igen barátságos ismerőse volt
Tamásnak.
Ez a Tibor már majdnem szenvedélyeket tudott kihozni a Tilda kis
egér-lelkéből. Néha világosodásai voltak gondolatban Tildának. (Ez a
Tamás mégsem én hozzám való. Olyan, olyan, mint egy görény. Igen,
görény. Hát nem elég, ha én jó felesége vagyok?)
Közben Tamás bővebben kapargatta a pénzt. Kezdett ideje lenni arra, hogy
meghallgasson emberi fecsegéseket. Sőt kezdett egy kis fantázia is
tüzesedni a lelkében. Fiatalabbnak kezdte érezni magát s biztatni.
(Végre is a szerelem: ez a valami. És nekem olyan szép feleségem van.)
És kigyuladt a szívében egy rettenetes gyanu. Ahogy ez a gyanu először
megmelegítette a vérét, szaladt haza. Szerencsére Tibor éppen egy
félórával elébb távozott s Tilda igen szomoru volt. Érezte, hogy Tibor
unja a szerelmét. Tamás kiabált:
– Tilda, vallj be mindent. Te szereted Dénest. Azért vagy bús. Én már
ezt egy év óta látom.
Alkonyodott. Illatos volt a Tilda szobája. Tilda úgy érezte, hogy neki
egy derék, jó kis ura van. Átfogta Tamás nyakát, össze-vissza csókolta
az ő kis görény-urát. A könnyei megeredtek s úgy zokogta:
– De rossz vagy. De rossz vagy. Miket gondolsz rólam. Sohasem szerettem
Dénest. Mindig is utáltam. Csak a te kedvedért hallgattam ezt el.
És úgy érezte, hogy nagyon igazat mondott. Boldog volt Tamás. És mikor a
gaz Tibor csakugyan elmaradt, Tilda majdnem hogy szerelmes lett az ő kis
urába.
Ám jött Tildának pillangó-kergető, képes-kocka rakó, régi,
gyermekpajtása, Dezső, ki híres ember volt. Nagy énekes. És Tilda