Igy is történhetik: Novellák - 4

illatozott egy régi, szomoru, zöld pálinkás butykos. A káposztás kert
felső szegletében néha zaj támadt, különös, ijedelmes lárma. Gyelley
Farkas nyugodtan csókolta meg a butykost: nincs semmi baj. Nem ágyú-szó,
nem mennydörgés az: a cserepek görögnek az omló Gyelley-kastély
tetőjéről. Már nem új ez a dolog, néha a fal is megroskad, szomoru és
bús ez a mai világ.
Bár az ágyú-szó és mennydörgés nem voltak ismeretlen muzsikák Gyelley
Farkas füleinek. Ő volt ám az, ugyanez a Gyelley, az utolsó Gyelley, ő
volt a híres nemzetőr-kapitány. Bizony ez a nagyon vén és nagyon furcsa
ember akasztatta föl a giresi oláh papot. S ugyanő alkudozott
negyvenkilencben kéz alatt, barátságosan Siska oláh tribunnal. Ilyen
volt ő virágos életerejében, különös, kiszámíthatatlan Gyelley-vér.
Furcsa, háborgó, szép lelkű magyar úr, meglepő teremtménye egy meglepő
korszaknak. Kinálgatta, kellette magát minden nap a halálnak, amikor
tetszett neki az élet. Voltaire-imádónak hirdette magát s mégis rajongó
gyermekként csörgette a kardját Zsibóig. S íme, elmult régen Zsibó,
fegyverletétel, alázás, remény, busongás. De ő kilencven éves, él és
pálinkát iszik a káposztás kertben.
*
A hirlapok, amelyeket Gyelley Farkas olvas, tizenöt esztendősek. Tizenöt
esztendős indulatok okoznak nagy gerjedelmeket Gyelley Farkas szivében.
Ő ezt nem sejti, mert ő már szegény groteszk, ősz szakállú csecsemő
tizenöt, sőt húsz esztendő óta. Az idő, mely robog, szalad, tréfás
játékot játszott el Gyelley Farkassal. Incselkedett, lökdösődött vele s
végül kirántott alóla mindent Az öt tanyát, a sok udvarházat, a hasznos
garatú, híres Gyelley-malmokat. Kirántott alóla mindent, pénzt,
becsülést, gőgöt, még az emlékezést is.
A parkot pedig egy tót szakácsné csinálta káposztás kertté. Jött, került
ez a nő, talán a sors küldte egyenesen. Valamikor csinos fehér személy
volt s ő végezte el, amit a sors parancsolt. Ő adta el a tanyákat, a
Gyelley-malmokat, az udvarházakat, gúlyákat. S már nem bánná, ha a halál
megszabadítaná a vén csecsemőtől. De a halál bizonyosan emlékszik,
hányszor ingerelte őt valamikor a nemzetőr-kapitány. Nem akar jönni
azért se Gyelley Farkasért, pedig már ételt is keveset ad neki a tót
szakácsné. S nem járat neki új hirlapokat, de az öreg méhesből szedi föl
a sárgult régieket. Gyelley Farkas pedig a butykos mellett derül,
komorul vagy izgul tizenöt esztendős hirlapok szerint.
*
Gyelley Farkas azt hiszi, hogy Mózes zsidó küldi neki naponként azt a
liter rosz illatú gabonaszeszt. Pedig Mózes zsidó már húsz esztendeje
meghalt, talán a fia is. De hadd higyje Gyelley Farkas, hogy ő úr s
tartozik ezzel a pálinkával Mózes. A kegyelem-pálinkát egy rokona fizeti
Gyelley Farkasnak a szomszéd faluból. S ugyane rokona gondoskodik
egy-egy kortynyi borról is vasárnapokra. Hadd igyék s hadd feledhessen
Gyelley Farkas, ha netalán olykor kisértené elszárnyalt emlékezése. A
káposztákat pedig lássa ősi terebélyes tölgyeknek, ha tudja. A
paszuly-karókat fonja árnyas lugassá a fantáziája, ha van. Lássa a
zsémbes, megvénült tót szakácsnét a régi, kedvesen pisze, piros, szőke
szűznek. Képzelje el, ha tudja, hogy fiai vannak. Fiai, akik tovább
csinálják ennek a falunak, ennek a környéknek a történelmét, álmodja a
maga régi negyvennyolcas és negyvenkilences álmait. Szidja, káromolja az
új történeteket, amelyeket tizenöt esztendős lapokból olvas. S ne sejtse
meg egy pillanatra sem, hogy ő egyszerre csak útjába kerük az életnek.
Hogy az élet egy kicsit tréfálkozott vele s azután kijátszva ott hagyta,
a káposztás kertben, ahol negyvennyolcban olyan nagyszerűen zúgtak a
parki fák. Ahol gyüléseket tartottak s ahol állott a giresi oláh pap
akasztófája.
*
A kiváncsi falusiak pedig, ha arra jártak, gonosz kiváncsisággal
pislogtak be a rosz sövényű Gyelley-kertbe. Ha sütött a nap s enyhe volt
az idő, ott ült mindig Gyelley Farkas. Föl-fölkapta a butykost s megint
olvasta a régi lapokat. A sárga, a régi lapok az ő eltemetett, régi,
kinevetett történeteikkel zizegtek, kacagtak az öreg úr reszkető
kezében. Vásott gyerekek ostoba, kegyetlen szavakat kiabáltak be a
káposztás kertbe. Gyelley Farkas ült, felejtett és olvasott nyugodtan.
Szép kék szemei voltak. Kilencven éves szemek, amelyek a segítő üveget
nem ismerték. Kék, szép, fiataloknak maradt szemek, amelyekről senki se
gondolná, hogy kilencven éve bámulnak ebbe a furcsa, bolond, mindig
újuló s mindig vén világba.
Meddig fogják még ezek a szép szemek tölgyeknek nézni a káposztákat?
Meddig olvassák friss hirekként a tizenötéves hireket? Alkonyatkor jön
egy züllött, vén oláh cseléddel a tót szakácsné. Jött rendesen, dühösen
és szitkozódva. Fölemelték ketten Gyelley Farkast, akinek a lábai bizony
bénák voltak már. Vitték és belökték a roskadozó kastély egy csöndes,
dohos szobájába. S a tót szakácsné elmondta az ő napi imáját. Hogy
szabadítsa meg már az Isten ettől a vén nyomoréktól, ettől az átoktól, a
káposztás kert kilencven éves lakójától, aki pompásakat aludt. Álmában
legény volt, négyes fogaton járkált leánynézőbe s törte-verte az orosz
ellenséget, mint a pozdorját. Az áldott, a kiürített butykos küldte e
szép álmokat a káposztás kert lakójának.
*
És most a vége következik a Gyelley Farkas történetének. Mert meghalt a
kegyes rokon s egy napon nem érkezett meg a pálinka. Gyelley Farkas
nyugtalanul forgatta a sárga, ó hirlapokat. Duruzsolva, motyogva, sőt
haragosan mutogatott a butykosra. S valahogy, valahogy elkezdett
emlékezni. Megrémülve nézte, szép június volt ekkor, a sivárságot. A
káposztákat, a paszuly-karókat s amott a lyukas tetőjű, félig omlott
házat. Hát a tölgyek, az orgona-bokrok, a virágos ágyak? Harmadnap a
tanyák, a malmok, a gulyák jutottak az eszébe. Negyedik napon undorodva
sóhajtott, amikor a tót szakácsné a vén oláh cseléddel betámogatta a
házba. Egyszerre fölfoszlott előtte az egész mult s ez éjszakán aludni
sem tudott. Sírt, sírt s e könnyek elhozták hozzá a halált, akit eddig a
pálinka szaga riasztott el. Szép, ifjan maradt kék szemei nagyon
elborultak Gyelley Farkasnak, amikor visszaemlékezett az életre s amikor
a tizenötéves lapokról is megtudta, hogy tizenöt évesek. És óh be
szomoruan halt meg a káposztás kert lakója.


AZ ÉRZÉKENY RUBEK.
Messziről, a tábor-város túlsó, dombos negyedéből magyar bakák dühös,
panaszos nótája jött hozzájuk egyre. Ők, ketten, különülve, gyermekes
vitát folytattak minden ok, kedv és meggyőződés nélkül. Vasárnap volt,
vasárnap délutánja, heves, nyárelői, szép nap, de mi hasznát vegye ennek
két erős legény egy háborús Boszniában? És mit használ akárkinek is az,
ha Papp mérnök és Rubek főhadnagy urak ilyenkor és itt, az élet-titok
megmagyarázásán buzgólkodnak.
– Hát, igen, – mondta ásítva Rubek, – az bizonyos, hogy a legelső,
legsúlyosabb és legvalóságosabb valami az élet. Az életet nem is volna
szabad bántani, de az életen fölül halál is van, az élethez pedig
asszony kell és pénz – sóhajtotta.
– Talán a vasutamat kellene megnézni, – sóhajtotta unottan a szőke és
pocakosodó mérnök, ki századszor mustrálta keresztül a rögtönzött
kantint.
Már akkor az ő táboruk tájékáról elszállott a vérszag, de távolabbról
még naponként rossz hírek érkeztek. Nagy volt a nyugtalanság,
kegyetlen-bús a katonák hangulata s szörnyűségesen lenyomó a parancsoló
tábori rend.
Papp, a békés lelkű mérnök már nem volt katona, de ott marasztalták a
katonák között, hogy segítsen síneket rakni. Ez majdnem olyan fontos
dolog volt, mint az ölés: hadd lássa ez a vad népség a civilizáció
áldott csodáját, a vasutat.
Általában azonban mégis csak az volt itt a legbúsabb dolog, hogy szó sem
eshetett asszonyról és szerelemről. Azaz csak szó eshetett s ha már a
szó vágyakoztatóan, nagyon fájt, következett a filozófia:
– Veled megyek én is, – mondta Pappnak Rubek, a barátja, a már
kétségbeesésig nyugtalan főhadnagy úr.
Rövid és még csak hogy épülni indult vasút volt a Papp vasútja s egy
hűvös, meredekes erdőbe kapaszkodott bele.
Ez a séta gyógyítónak igérkezett egy ilyen istentelen, forró délutánon
két bús legény számára. Földiek voltak egyébként, régi pajtások, már
gyermekkorukban szerettek vitatkozni, habár nem sokat tartottak
egymásról. Talán megbolondulnak, ha itt Boszniában össze nem hozta volna
őket a sors, hogy folytassák az életfeledtető, régi, csacsi vitákat.
– Azt nem tudom, – dadogta Rubek, mikor az erdőnek neki vágtak – hová
tették ezek a gazemberek a nőket? Vagy ha már olykor asszonyokra
bukkanunk, miért kell azokat fejvesztés terhe alatt úgy tisztelni, mint
az öreg, örökség-igérő nagynéniket.
– Akkor nem tudnátok úgy ölni, ha az asszonynép szabad préda volna, –
nevetett a szelid Papp. – Hidd el, hogy a nagy generálisok a legnagyobb
ember-búvárok s ők tudják csak igazán jól, hogy mit csinálnak. A
szerelem nélkülözése dühíti jó gyilkossá az egészséges férfi-embert és
most erre van szükség.
– És arra volna legnagyobb szükség, hogy ilyen cinikus emberek ne
rontsák az Isten levegőjét, mint te.
Nem nagyon haragudott ugyan a daliás Rubek, de nem szerette és nem
értette a pajtása ilyes elveit. Ő, Rubek, utálta azokat a mosdatlan
szájakat, melyek bepiszkolták az élet legbecéznivalóbb értékeit. Itt van
– gondolta sokszor e napokban – egy szelid arcú, kövéredő civil ember,
egy mérnök. Dicsekszik, hogy ő a kultúra, a nemesedés, a jobbulás embere
s azt hiszi, hogy csupa piszok az élet.
Rubek, a főhadnagy majdnem költő volt s kedvelte a földi dolgok
szépítgetéseit és sokat adott arra, hogy ő előkelő lélek. Ő a háborúban
se gyönyörködött, féltette is tőle kedvelt és jól ápolt bőrét, de ez
mégis szent dolog volt. A vitézség, a halállal való veszedelmes
kötekedés, a nagy célok, melyeket fönt és legföntebb bizonyosan még
jobban ismernek. Rubek utálta azokat, akik a szép dolgokat elcsúnyítják
s mindent a gyomorral, a pénzzel és durva szerelmi vággyal magyaráznak.
– No, no, – dörmögött a mérnök, de már megint unta a beszélgetést s
nézegette szigorúan a vasútja töltését. Azért mégis csak a
generálisoknak van igazuk, akik nem akarják, hogy ilyen időben ti
asszony-vadászattal foglalkozzatok. Most ölni kell, hogy hamar vége
legyen az ügynek, mert a háború drága s éppen azért van háború, hogy
nyereség legyen belőle.
A főhadnagy most már nem is válaszolt, e percben megesküdött volna, ha
nem ismerné a Papp családját, hogy ez a mérnök zsidó. Persze nem
szerette a zsidókat Rubek főhadnagy úr s határozottan az egész hadsereg
nevében érezte a sértést. Ilyet mondani, hogy a háború nyereségért
folyik, pénzért, pfuj, és ez a Papp is voltaképpen katona még.
Melegük volt, valósággal bukdácsoltak a töltésen, mert néhol kiirtották
egy-egy tisztásra az erdőt s itt mintha összeszorult volna minden meleg.
Egyszerre dörrenés, Rubek főhadnagy ordítva ugrott vagy hármat,
megrázkódott, tapogatta magát, nem történt baja. Papp halványan, majdnem
fehéren megállott, nem remegett, előkereste hatalmas revolverét. Ujra
dörrenés, golyó-sivítás, mint az előbb, de fél perc múlva már Papp
mérnök úr lőtt s alig nyolc lépésre tőlük valaki fölordított. Öreg
muzulmán volt, legalább hatvanöt éves, előkelő ruhájú és halott. Papp
mérnök úrnak jó szeme volt, biztos keze s a vén, szegény, bolond
orgyilkos egyre-kettőre jutott el a hetedik Paradicsomba.
– Forduljunk vissza – mondotta elnyomott izgatottsággal, de csöndes
hangon Papp a mérnök. Egy vasárnapra éppen elég volt a mulatság,
hazamegyek és dolgozni fogok.
Rubek főhadnagy most kezdett rettenetes riadalmából szabadulni s egész
testét elfoglalta a dűh.
– Hát te meggyilkoltál egy szegény, fanatikus, öreg embert s haza akarsz
menni rajzolni?
– Természetesen, a rajzolás és a számvetés a legjobb idegcsillapító
módszer s én nem vagyok csodatevő, hogy az öreg urat föltámasszam.
– De, te, te hóhér, hát miért ölted meg azt az embert? – jajgatta Rubek.
– Mert ha időt engedek neki, akkor ő öl meg vagy engem, vagy téged. Te
nagyon szereted az életet, mely neked nagyon szép, engem hazavár
Boszniából az édesanyám és mi fiatalok vagyunk.
Haragudott most már Papp, gyors lépésekkel visszaindult a tábor felé a
töltésen. Nem akart beszélgetni, hátra se nézett, mára jóllakott a
főhadnagy úr társaságával is. Dolgozott egy keveset, a kantinba nem
ment, nem akart ma Rubekkel találkozni s korán lefeküdt. Nagyon kedves,
hűs, altató éjszaka jött, de alig aludt valamit, fölébresztették.
Rubek főhadnagy úr jött, világosságot csinált a mérnök faviskójában,
sápadt volt, ingadozott, mintha részeg volna.
– Mit akarsz? – kérdezte ásítva, megzavartan, bágyadt dűhvel az álmos,
pocakosodó, szőke mérnök.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled, nagyon gyalázatos ember
vagyok, de az angyalok is elromlanának ezen a tájékon. Sok pénz van
nálam és a pénznek legalább is a fele téged illet, ha akarsz
osztozkodni.
– De hát honnan vetted azt a sok pénzt, ami olyan sok lehet, hogy
berugtál tőle?
– Én, én – súgta akadozva Rubek – én visszamentem az öreg halotthoz.
– Hát visszamentél, ez a te dolgod, ha sok pénzt leltél nála, ez a te
szerencséd, jogod volt hozzá. Ez a háború, ilyen ilyenkor a törvény,
őrizd meg a pénzt, az a tied s tudod, hogy én tudok hallgatni.
Rubek főhadnagy nem mert a mérnök szemébe nézni s már látszott, hogy
indulóban van.
– Te, te, én ezt a pénzt mind odaadnám az első valamirevaló asszonynak.
A fizetésemet is odaadnám neki, félévi fizetésemet ráadásul.
– Persze, persze, – ásított a szőke mérnök – de én nagyon álmos vagyok s
pusztulj innen a pokolba.
Valahol bús nótát dalolt a tábor-városban néhány magyar baka,
kívánkozót, szerelmeset. Tilos volt ugyan ilyenkor már énekelni, de
mindenki helyett énekeltek s bizonyosan nem is történt érte semmi bajuk.


A TILALA-TÓ TITKA.
Az én kis falumban a kantusos gyermekek is úgy ismerik a Tilala-tavat,
mint akár a Pókotát. A Pókotában azonban kendert szokott áztatni öt falu
népe s a Tilala-tóban álmokat áztatnak. A Tilala-tó félig kitalálás,
félig lehetetlen valóság, de mindenképpen szép, bolond, nagy tó. Úgy
keletkezett, hogy egy gazdag, falusi embernek suta, rossz beszédű fia
született egyszer. Mikor ebből a fiuból iskolás gyermek lett,
megkérdezte tőle szeretettel a tanító:
– No, Ákos, azt beszélik rólad, hogy te nem is tudsz jól beszélni. Mondj
valamit, valami okosat, értelmeset, hadd örüljünk én, az apád, az anyád
és a kis társaid.
Ákos fölfujta az ő kis buta arcát, könnyesre dagasztotta a nagy, hideg
szemeit s ezt mondta:
– Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.
Mindenki röhögött az iskolában a tanítón kívül s azóta a Tilala olyan
igazi szó, akár a Pókota.
Igy keletkezett a Tilala-tó, amelyről mi, gyermekek, mikor beszéltünk,
tréfásan beszéltünk.
Labdázáskor, tavasz idején, a Falurétjén, például, mondta az egyik fiu,
talán Urváry Bence:
– Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.
Nagy röhögés támadt erre, mert hiszen a gyermek a leggonoszabb állatok
közül való állat. Bence után jöttek azonban erősebb fantáziájú s érett,
belsejükben szomoru, sokat halló és tudó paraszt fiuk. Ezek már
másképpen beszéltek s egyenesen Urváry Bence felé fordultak a kis,
pimasz, maszatos arcaikkal:
– Miért csufolod te Bodor Ákost, mondd, miért csufolod te Bodor Ákost,
Urváry Bence?
Ezek a kiméletes fiuk voltak, de nem mindegyik fiu volt kiméletes és
olyik túlment a határon:
– No, mondd meg, Urváry Bence, ebbe a Tilala-tóba fogják dobni a Terka
gyermekét is?
Igazi gyermeki gonoszság volt e kérdés, mert az egész falu beszélte,
hogy Urváry Terkát szégyen érte. Borzasztó szenzáció volt ám ez a mi kis
falunkban, ahol régi, nemesi udvarházak embermaradékai nyomorognak, de
gőgösen. Ezek az elgázolt, elsenyvedt, elmezítlábosodott, elhullott
emberek az ő lealázottságukban mindent szigorúabban néznek. Ők, ezek, az
ő nyomorúságukban kevélykedve táplálják magukat régi, úri, nemes elődeik
emlékezeteivel. Mindenre ráviszi már őket a nyomorúság, cselédsorsra,
leányaik eladására, de megtartják az úri formát. Az úri formát, amelyhez
nekik már csak emlékeik által és révén van, ha ugyan van, egy kis közük.
Az úri formát, mely ellen titokban szabad, lehet véteni, de az egész
világ előtt: szörnyűség.
Urváry Bence sírva ment haza egy vasárnap délutánján a Falurétjéről s
utána kiabálták fiuk és leányok:
– Tilala, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó, tó.
– Urváry Bence, meg fogod-e mutatni Terkának, merre van a Tilala-tó?
– Urváry Bence, hallod, tilala, tilala, tilala, tó, tó, tó?
– Azt üzenjük Terkának, hogy ne menjen a Pókotára, mert a Pókota nyilt
hely. Menjen ő az Ákos tavára, a Tilala-tóra, mondd meg neki, Bence,
odamenjen.
*
A Tilala-tóról ezután, mi gyermekek, csak úgy beszéltünk, mint egy
csúfos, kiálmodott kényszerűségről. A Pókota az más, ott nyáron s ősz
felé kendert áztatnak, később pedig, mi, puskás úrfélék, odajárunk
vadruca-lesre. De mi lesz Terkával, Urváry Terkával, az Urváry Bence
nénjével? Ez bennünket, nyugtalan, rossz, gonosz gyermekeket különösen
nyugtalanított és gonoszított.
Hiszen nem beszéltek előttünk szüleink s az öregek nyiltan, de mi többet
tudtunk, mint ők. Mi tudtuk, hogy Terka nagy bajban van, azt is tudtuk,
hogy Terkát az ifju tanító csábította el. Mindehhez a sok tudáshoz,
belátáshoz csak egy kis megértés kellett volna, de hiszen mi gyermekek
és gonoszak voltunk.
Egyszer csak csendőrök jöttek váratlanul a faluba, akik névtelen
levelekben följelentéseket kaptak. A csendőrök szigorú legényekként ki-
és meghallgatták mindazokat, akik Terkáról, Urváry Terkáról, tudtak
valamit.
Erre egy új jelszó adódott ki s erről mi, gyermekek, is szomoruan
tudomást vettünk. Az új jelszó az volt, hogy Terka magyar leány, egy
oláhos faluban, tehát Terkát kimélni kell. Ezenfölül kimélni kell a
tanítót, a falut, a magyarságot, a fajtánk becsületét és a többit.
Legkevesebb szó esett eközben a Tilala-tóról, a Bodor Ákos hülye,
kitalált taváról. A Tilala-tóról, mely alapjában a legnagyobb szerepet
játszotta itt, hogy szinészi nyelven szóljunk. Vitték, vitték a kendert
áztatni a Pókotába, de az egész falu a Tilala-tóra gondolt. A csendőrök
mindenkit kihallgattak, amint az nekik kutya- és magyar-kötelességük
volt. De roppant nehezen mentek bele olyan kérdésekbe, mint például – a
Tilala-tó. A csendőrök nem akarták elismerni, hogy más tó is legyen és
nagyobb legyen, mint – a Pókota. Még minket is, gyermekeket, vallattak
és erősen vallattak a Terka miatt jött csendőrök:
– Hallottak valami olyast, mintha Urváry Terka jól lett volna a
tanítóval?
Mi gyermekek, akik mindent tudtunk, de meg voltunk bántva a csendőrök
kérdéseivel, ünnepiesen válaszoltunk:
– Mi semmit se tudunk, semmit se fogunk tudni és – vége.
Sértett bennünket a csendőrök nagy hivatalossága, bátorsága és talán
mindennél jobban a Tilala-tó megcsúfolása.
*
Eljött az ideje a Tilala-tónak, Terkának és mindennek, ami nagy dolog. A
csendőrök után birósági, szolid úri emberek jöttek, akik a Terka
gyermekét keresték. Ekkor már mi gyermekek is félelembe estünk s
különösen féltettük a tanítót, aki közben előttünk gyönyörű óriássá
fejlődött.
Csendőrség, bíróság dolgozott ezután az ügyön, az Ákos, a Tilala-tó, a
Terka és mindannyiunk ügyén. A nagy, komor valóságtól mi, gyermekek is
elszédültünk, megszelidültünk. Egyszerre csak valamennyien azt kezdtük
hirdetni, hogy a Pókota mellett van egy más tó is: a Tilala-tó.
Nagy lecke volt ez s a tanító úr nem tanított bennünket erre s ilyenre,
hogy kétféle tó van, az egyik a Pókota, ahova kendert visznek áztatni s
a másik, az Ákos tava, a Tilala-tó. A Tilala-tó, amelybe kendert nem
áztatnak, de ahova mindenki kerül, ki a Pókotába nem kerülhet.
Az lett belőle, hogy Urváry Terka belehalt a szégyenbe s eltemették,
mint falukban szokás, fehér leányként. Csak a Tilala-tó maradt meg, mert
a Pókota már két év óta kiszáradt. Akinek elölnivaló szégyene van,
jőjjön ide, a Tilala-tóba. Urváry Terka belehalt, de az élet külömb,
mint Urváry Terka, avagy én, te, ő. Az élet egy nagy Tilala-tó és
daloljunk: tilala, tilala, tilala.


GENCS SÁNDOR LEÁNYA.
Jött ki a kórházból nagy, daloló kedvvel Gencs Sándor s áldotta
gondolatban ezt a bölcs, nagy, hatalmas életet. Íme, talán már holnap
valamelyik kávéházban fog ülni s berregő telefon hívja a diadalhírhez.
Biztos volt, hogy másféle hír nem is érkezhetik, csak az, hogy
Judithnak, a feleségének lánya született.
Alapjában nem igen tudta volna önmagának megmagyarázni, miért gyönyörű e
várakozó reménység. Két apró fia már van, azokat is ilyen nagyszerű
érzésekkel kívánta és várta. És ma unja őket s nem esküdnék meg, holott
hitetlen, cinikus ember, hogy a leendő leánygyermekhez hűségesebb lesz-e
ragaszkodásban.
Morálja az a különös budapesti morál volt, melyet nomád természetű
embernél még undorítóbbá tesz Párisnak egy-két ferde megnézése. Gencs
Sándor muzsikus volt, Párisban járt-kelt, hallgatózott néhányszor és
keveset, ugrifülesen, valami nagyon súlytalan zseniálitással.
Hamar akart feleséget, mert látta, hogy a feleség különösen fontos
szerszáma egy léhán kantározott életnek. Csöndesen, de gyorsan kapta meg
feleségül az ő nagyszemű, könnyen síró, jó formájú asszonyát. Valószinű,
hogy ez az energiátlan Judith, ez az egyébként kívánatos, lágy némber
nem is érdemelt jobb sorsot. Mindenesetre a Judith nagy, síró szemei
akár reggeltől estig fürödhettek a könyben: Gencs Sándor mellett volt ok
a sírásra.
Csak Gencs Sándor nem értette meg soha, hogy mi lelte Judithot, mi
fájhat neki. Először is örülhet, hogy férjet kapott, mert nem volt egy
fillérnyi hozománya sem. Azután két fia van, most már lánya is lesz, nem
éhezik, cselédet tartanak mellette. Ha akar, ha van ideje, barátnőket
fogadhat, barátnőket látogathat Judith.
Többet nem igért Gencs Sándor s még ha talán módjában volna, se adna
többet. Azt talán nem hihette Judith, hogy valami őrült, örök, nagy
szerelem vétette el őt Gencscsel. Azt se hihette, hogy Gencs úgy fog
élni, hogy Judith mindig lássa s kedve szerint le-lefoglalja.
Gencs Sándor éppenséggel nem akart olyan feleséget, aki őt kedve szerint
való életében háborgassa. Igen, legyen egy asszony, akiért az ember éves
lakásocskát tartson, pihenő helyet. Legyen ebéd, kellő fehérnemű,
kikefélt ruhák s olykor, ha neki kedve szottyan, egy-egy órára kitünteti
az asszonyt, hogy úgy beszél vele, mintha szeretett asszony volna.
Egyébként is Gencs Sándor fegyelmezetlensége, barbár cigánysága egyetlen
dologban gyöngédséggé tudott válni. Szerette a gyermekeket, holott
alig-alig tudta sokáig a maga közelében tűrni őket. Szerette büszkén
elgondolni, hogy ő atya s meg is kívánta, hogy a gyermekek naponként
rövid ideig udvaroljanak az ő atyai mindenhatóságának. Örült nekik
két-három percet s akkor már vinni kellett előle őket. Már akkor a
zongoránál ült, melyhez különben s a muzsikához is, majdnem ilyenféle
szeretet kapcsolta.
Gencs úgy szerette a muzsikát is, mint a feleségét s mint az apaság
tisztjét: szeszélyesen, olykor hevesen, de hamar megunóan. Azt jósolták
valamikor, hogy a nagy alkotások embere lesz s lett belőle egy
zseniáliskodó, türelmetlen félművész.
Mióta Judithot elvette, egy-egy kényelmesebb szerelmi kalandtól éppen
úgy nem riadt vissza, mint régen. Ezt ő álmában sem álmodta csalásnak
vagy hűtlenségnek, de mindez nem is volt veszedelmes. Őt sohse tudta és
tudhatta egy asszony, egy érzés, egy művészi cél, semmi sem, se eszétől,
se léhaságától megfosztani.
Még talán ezúttal érezte életének legnyugtalanabb, legboldogabb érzését:
leánygyermeket várt. A doktorok kikacagták, amikor a kórházba vitt
Judithot naponként meglátogatta s türelmetlenkedett. Haragudott az
asszonyra, akinek szegénynek kórházban kellett megszülnie a másik két
gyermekét is, hogy miért is tartja őt ilyen sokáig bizonytalanságban.
Gencs Sándor semmit se tudott sokáig elbírni, se a bizonyosságot, se a
bizonytalanságot.
De azért daloló kedvvel jött ki a kórházból, ahol Judith feküdt s várta
könyes, szép, bágyadt arccal, hogy az urának kedve szerint essék túl a
legnagyságosabb fájdalmon.
*
Sokáig, majdnem hajnalig lopta az időt a kávéházban Gencs s dél felé
ébredt. A másik szobában sírt a két kis fiú s ő hallgatta a paraszt
cselédlány szóbeli buzgóságát, hogy lecsöndesítse őket.
Ingerült volt, mint minden ébredő, ideges ember s az is bántotta, hogy
így elaludt. Judithnak azt igérte, hogy már délelőtt tíz órakor künn
lesz nála a kórházban. De üzenet se jött, semmiféle hír s Gencs Sándor
megint nagyon haragudott Judithra. Judith miatt nem aggódott, de
boszantotta, hogy egy feleség ilyen pontatlan. Ha ő nem érkezett meg tíz
órakor, akkor az asszonynak kötelessége lett volna őt tudatni. Végre is
nagy dologról van szó, ő lányt akar, lány-csecsemőt, új örömet.
Felöltözött s amikor a két fiut kegyesen észrevette és megcsókolta,
elindult. A lépcsőn távírattal iparkodik föl egy komoly, öreg postai
ember: neki szól a távírat. Azonnal, gyorsan menjen, a felesége akarja
látni, beszélni akar vele.
Most már igazán haragos lett: ő nem ilyen távíratot várt, nem ilyen
híradást akart.
– A feleségem? – kérdezte az ismerős orvost, amikor vágtatva és
haragosan megérkezett.
– Legyen erős, legyen férfiu, aki kibírja a csapásokat, – szavalta
kenetesen a doktor.
Berohant s ott feküdt fehéren, mozdulatlanul, halottan az asszony,
Judith.
Ez az asszony, aki sohase mosolygott, iszonyú fájdalmak után mosolyra
símult arccal halt meg. Nagyon szép volt s ebben a halál-mosolyban
mondta el mindazt, amit nem mondhatott el soha, mert nem volt kinek
elmondania. Gencs Sándor megriadt, ordított, de hirtelen elnémította
Judithnak ez a sohse látott nagy szépsége.
– Mi történt, mikor, jaj… és a gyermek, az én leányom? – hörögve
szakadtak föl melléből a szavak.
– A gyermek él, a gyermeket megmentettük, – vígasztalta Gencs Sándort a
doktor.
– A leányomat, az én leányomat, – kiáltotta Gencs s majdnem ujjongó volt
ez a kiáltás.
– A fiát, gyönyörű, nagy fiu, – mondta az orvos és a Judith mosolya a
halott arcon mintha még mosolyosabbá vált volna.
Ekkor leroskadt Gencs, karon fogták s kivitték a nagy, fehér szobából,
ahol Judith mosolygott. Sokára künn a kertben tért magához Gencs; a
Judith mosolygó arcát látta. Átkozódott: ez az asszony boldogan halt
meg, köny nélkül, talán a lelkiismerete meg se rebbent, hogy őt, Gencset
így megcsalta. Az a nagyszemű, szép, síró, csöndes asszony egy rossz,
álnok teremtés volt. Ezt érezte Gencs, ez az asszony hazudott, az
asszony kikacagta őt s így halt meg. Örült, hogy nem teljesítette az ura
vágyát s nem adott leánynak életet, inkább ő maga is meghalt.
S amit soha szerelem, művészet, az egész bölcs, nagy, hatalmas élet nem
tudott megcselekedni minden valóságával, most megcselekedte valaki, aki
sohase volt és sohase lesz. Egy meg nem született leánycsecsemő
árnyékába öltözött az állandóság és a bánat. Gencs Sándor lehajtotta a
fejét s keservesen, görcsösen siratta az életét és a kis leányát.


JOHANNA HÁROM FÉRJE.
Aggodalomban várta a telet a falu, mikor Johannát elhagyta az ura. Hó
szálldosott, mikor a levél érkezett a fázó faluba. Tudatta a levél
Johannával, hogy Amerikába vitte az urát a hajó. Szűz Mária segedelme
legyen Johannával, hiszen a Johanna férje is ács. És Péter ácsnak el
kellett szöknie, mert meghasadt volna a szíve. Úgy sem tudott volna
kenyeret szerezni Johannának és fiának.
Fázott a falu s nem tudott részvétre gyúlni. Johanna és fia nagy
hózivatarban a paphoz mentek el. A pap Istennel bíztatta őket s a fiunak
tréfás barackot nyomott a fejére. Eddig volt s Johanna teste melegével
védte az éjszakán a fiát, mivel már a kivágott akácfák galyai is
elfogytak. Másnap pedig Johanna és fia átköltöztek a Botos-portára.
Várta őket sok melegséggel a gazdag Botos, ki régen kívánta már a
Johanna szépségét.
E nagy istentelenség felbőszítette a falut. Az emberek egy napra
elfelejtették, hogy éheznek és dideregnek a tél miatt. Sokat mondogatták
igaz hittel:
– Ezért veri az Isten az embereket manapság. Annak a Johannának, lám,