Igy is történhetik: Novellák - 2

fiu egész délutánon bolyong vagy hever a fák alatt s egyik néger, öreg
cselédasszonyom pláne azt állította, hogy nótákat csinál. Költő volt, az
istenadta, ma már tudom s olyan valaki, olyan teljes ember, aki nem
tanulta még meg, hogyan kell elbujnunk az érzéseink elől. Jött a hír,
hogy a legény furcsán viselkedik s olyan nótákat dalol, amikor a
kannákkal terhelt öszvéreket hajtja végig a dombos, bolondos,
girbe-görbe utcákon, hogy mindenki megriad, vagy kacag. „Az én
gazdámnak, a nagy francia úrnak, a hős katonának a leánya mosolyogva
szokott beszélgetni Bimburával. Bimbura odaadná az életét, ha a szép,
fehér, francia kisasszony egyszer átölelné karjaival, amelyek csupaszok,
mikor a tejet a kannákba kiönti, ha átölelné egyszer a Bimbura nyakát“.
Ilyeneket énekelt Bimbura s én ma is sajnálom, hogy ezeket az énekeket
az ő torokból görgő, vad nyelvén énekelte s hogy én még így se
hallottam.
– Hát Henry úr nem vette észre a Bimbura ádáz, veszedelmes, nagy
szerelmét? – kérdezte valamelyikünk.
Marie kisasszony most már nyugodtabban simogatta haját, homlokát, csak
az arca tüzelt s a szemei voltak nedvesek.
– Igen, észrevette, akkor észrevette, ma talán már nem venné észre, de
ez akkor történt még, mikor a szerelmesünk még a gondolatainkra is
féltékeny. Hiszen tudják, elmondtam már egyszer, nekünk titkolnunk
kellett Henryvel az apám előtt, hogy már-már szinte egymáséi vagyunk. De
akkor még olyan új volt a mi szerelmünk, úgy hiányoztunk egymásnak
mindig s olyan kényszerítők, pompásak voltak ott akkor azok a tropikus,
vad, illatos éjszakák. Henry elbúcsúzott este az apámtól, tőlem s én
kábultan vonultam vissza két kis szobámban. Erős cölöpökre épített
különös ház volt a katonai kormányzó háza s két hatalmas kőfal vette
körül. Az én szegény Henrym megvárta, míg az apám hálószobájában kihuny
a fény s akkor keresztüljött a két falon. Ma sem értem, hogyan, magas,
két öles falak voltak s azt hiszem, ma Henry se tudna átkerülni rajtuk.
Akkor még nem csak ezt tudta, de egy kötéllel föl tudott kapaszkodni az
ablakomig s el tudta tölteni az éjszakát velem egy kézcsókjutalomért.
Reggel korán jelentkeznie kellett, az apám szigorú katona volt s nem
volt szabad látszani bágyadtságnak se Deblanc generális szegény,
szerelmes segédtisztjén. Egy éjszakán Henry arról beszélt, hogy Bimburát
el kell küldeni a háztól, mert egészen megháborodott. Arról is beszélt,
hogy ezen a vidéken gyakori eset, hogy ezek a néger állatok szerelem
miatt megháborodnak. Bimbura, mintha csak mindent megérzett, megsejtett
volna, reggel úgy nézett reám, mint egy szügyön szúrt csataló. Így
nézhetett a következő éjszakán a nappalos holdfényben haldokolva
Henryre, mert Henry a következő éjszakán leszúrta Bimburát. A szerelmes,
tébolyodott néger észrevette, hogy Henry, a falakon átmászva,
éjszakánként engem meglátogat. A többit csak Henrytól hallottam, a néger
rálesett s ha Henry nem elég ügyes, leszúrja. Így Henry szúrta le
Bimburát s az egész drámából csak egy pokolian bús, szerelmes,
fájdalmas, dühös ordítást hallottam.
– És aztán mi történt, nem derült ki az éjszakai történet s hogy Henry
hogyan került a falak mögé?
– Nem derült ki semmi, ott lenn a kolóniákon egy megölt néger nem számít
annyit, mint ha az ember emlékeiben jön vissza. Most már Henrynek nem
kell kőfalakat s cölöpös magasságokat legyőznie, hogy megcsókolhassa a
kezemet.
Búcsúztunk s még egyszer kivántunk minden boldogságot édes barátnőnknek,
Marie Deblanc kisasszonynak, aki váratlan, zokogó daccal önmagának még
befejezte a történetet:
– S vajjon nem jobb lett volna, ha Henry is ott marad halottan akkor
éjszakán, amikor még majdnem úgy tudott szeretni engem, mint Bimbura?


FEKETE SÁNDOR LEVELEI.
Lármáztak a szomszédos bolondok s Fekete Sándor úr egy hosszú levél
szerkesztésével gyötörte kinosan magát. Hatszor tépte el már, amit írt,
újra kezdte mindig s nagyon haragudott a zavaró bolondokra. Pedig sietni
kellene, mindjárt jön Nagy Ádám, a doktor, azután látogató-nap lévén,
jön az asszony. Fekete Sándor gyáros és királyi tanácsos úr felesége, az
a veszett asszony. Fekete úr az asszonynak írt levelet, hosszú levelet
naponkint, mindig. Hiszen két év óta, hogy e házban él, hetenkint
kétszer-háromszor is eljön hozzá az asszony. De Fekete úr nem tudott
beszélni vele, csupán hitvány, hideg vagy kicsi dolgokról: a forró
mondanivalók a torkán akadtak. S ez mindig így volt, mióta az asszonyt
megismerte, sőt mióta feleségül vette. Soha semmi nagy dolgot nem tudott
szóval megmondani neki, mert hitét vesztette, ha az asszonyra nézett.
Három évig éltek már együtt s mikor Fekete urat ebbe a házba hozták, az
is a leveleken kezdődött. Komoly professzorok kijelentették, hogy nem
lehet az épelméjű, aki a feleségének a szomszéd szobából küldözget
állandóan leveleket. Voltak azután súlyosabb okok is, de ez volt mégis a
legfurcsább: Fekete úr félt az asszonnyal beszélni. Szerette azt a
vidám, gonosz, szép boszorkányt s ez a szerelem tele volt mélységes,
nagy, nyilatkozó kedvvel. Az asszony minden mozdulatáról,
vállrángatásáról, lépéséről vagy öleléséről ezer nyugtalan szép
gondolata volt Fekete úrnak. Igazán nem királyi tanácsoshoz s
kereskedőhöz illett ez a különös trubadur-kedély. Mégis így volt s ma is
így van, amikor már két év óta él ebben a bolond házban.
Két elegáns, világos szobája van Fekete Sándor úrnak, a világos kertre s
a távoli fenyves dombra nézők. Sok a kényelme, sok a szabadsága, de
tudja, hogy innen nem szabad elmenni s ő is bolondként lakik itt a
bolondok között. Se rendkivüli, se közönséges dühei nincsenek, csak a
fiát emlegeti sokat, a hároméves fiát. Nagyon szereti ezt a kölyköt, de
látni nem akarja, mert gyakran gyanakszik, hogy a fiu nem az ő fia. És a
felesége miatt sír, panaszkodik az orvosoknak s a feleségének irogatja
naphosszat a leveleket.
Jön a doktor, Nagy Ádám doktor ezúttal vidám, szép magas férfiú, talán
bölcs is. Az életet nem becsüli sokra, a halálra nem sokat ad, de amit
az élettől kapni lehet, elveszi. Szenvedélye voltaképpen pedig csak egy
van: a bolondok, rajong a bolondokért. Egy-egy érdekes bolondért
szivesen áldoz félnapokat is és Fekete úr állandó kedvence.
Muzsikus ember a doktor, Chopint dudolja, amikor Fekete úrhoz benyit s
azután nyilvánvaló akarattal nagyon derüs arcot vág.
– Jó napot, kedves tanácsos úr, hát miért nem sétál, mikor olyan szép az
idő és a kert?
– Levelet írok, kedves doktor s ezek a bolondok úgy lármáznak, hogy nem
tudom megírni. Pedig szeretném megírni ezt a levelet, mielőtt idejönne,
mert akkor, én nem tudom, megint sok írnivalóm lesz.
– Ejnye, ejnye, kedves tanácsos úr, hát még mindig nem hitte el nekem,
hogy asszonyoknak haszontalan betüket vetni. Írhatja azoknak Buddha
könyvét, a két testamentumot, Hamletet vagy Faustot. Egy igazi írás van
az asszonyok számára: a Kórán, ez igazi írás, mert megveti az
asszonyokat. Ezeknek a teremtéseknek a szemükbe kell nézni, azt mondani
nekik, amit ők kivánnak, kicsókolni belőlük, ami jó s otthagyni őket,
mint kiránduláson az üres üvegeket.
Fekete úr, aki igazán fekete volt, már őszülő, szép, értelmes arcú,
lázas szemű ember, elszomorodott a doktor szavaira.
Általában Nagy Ádám doktor neki sok szomoruságot okozott, de őt szerette
legjobban az orvosok közül mégis. Talán éppen ezért, talán azért, mert
leggyakrabban Nagy Ádám látogatta meg. És Nagy Ádám sok érdekes dolgot
beszélt, olyanokat, amik alapjában benne aludtak Fekete úrban s föl
lehetett használni ezeket a levelekben.
– Oh, oh, – sóhajtott Fekete úr, – maga doktor, ma megint úgy beszélget
velem, mintha valóságos bolond volnék.
– De kedves tanácsos úr, – kacagott a doktor, – ön meg még mindig úgy
beszél, mintha nem volna oly finom, okos elméjű ember, mint amilyen.
Hiszen még az sem volna kárhozatos bűn, ha én netalán bolondnak tartanám
önt néha, tanácsos úr. Higyje el nekem, hogy a világon nincs unalmasabb
lény, mint az úgynevezett épelméjű ember. Már akkor érdekesebbnek tartom
a vizet, mely forrni tud és művészien fagyni. És az ásványok, amelyeknek
olyan kristályos az értelmük, mennyivel tökéletesebbek. A virágok
szebbek, a fák becsületesebbek, az állatok hűségesebbek a természethez,
jobbak. Még szerencse, hogy az emberfajtában vannak gyermekek és
bolondok, mert ezekért meg lehet bocsátani a többieknek. A többieknek,
akik között azután leghitványabb az asszony, de ez se nagy baj. Ez már
így van s mivel az asszony mégis csak kedves és alkalmas valamire, hát
béküljünk meg a teremtés állapotával. Csak az a fontos, hogy ne mutassuk
meg magunkat az asszonynak, úgy se ért meg minket s ezért még jobban
megdühödik. Főképpen ne bontsuk ki magunkat levélben, írásban az asszony
előtt, ez pláne őrült veszedelem.
Fekete úr most már nem szomorúan, de megriadtan tekintett Nagy Ádám
doktorra.
– Hát – kezdte majdnem sírva, – a doktor úr nem adja át neki ezután a
leveleimet? Én nem akarom postára küldeni, hogy a professzor előbb
elolvassa és én nem merem magam átadni. És én meghalok, – nyögte – ha
nem írhatom meg annak az asszonynak, hogy miket kell gondolnom róla.
– Szó sincs róla, kedves tanácsos, én olyan hűséges levélkézbesítő
leszek, mint két év óta mindig. Az mellékes, hogy mi az én véleményem,
minden vélemény igazságtalanság. De a nagyságos asszonynak ezután is
mindennap elküldöm a tanácsos úr leveleit, pontosan, biztosan.
És most benyit az asszony, kacérság, nyár, kivánatosság, frisseség és
jókedv. A doktor udvariasan köszön s udvariasan búcsúzik, nem akarja a
házastársak örömét háborítani, de az ajtó előtt ápolók állnak s az
asszony csak nagynehezen engedi meg, hogy a férj megcsókolja a homlokát
s kétszer a szélesre fésült dús fekete haját. Azután vigasztaló szókat
mond, sietve beszél a kisfiuról, a rokonokról, a gyárról és már megy.
Két óránál tovább marad fönn a doktor lakásán Fekete Sándorné s mikor
távozik, a doktor, Nagy Ádám átad egy levelet:
– Ime, a legújabb levél, elolvastam és istenemre mondom, nem tudnék
ilyen szép levelet írni. Hallom, hogy válni akar az urától, rosszul
tenné, nagyon bölcs, nagyon gyöngéd, nagyon jó ember.


A CIRLE SZEMEI.
Mintha Turgenyev álmodta volna valamikor életre s most el akart volna
sápadni, mint egy álom. Egy fehérnek és szomorunak kigondolt orosz
történet, egy borzas és vértelen orosz vers. Szonjának hívták, de
Tatjánának is hívhatták volna, mert olyan orosz volt, amilyen csak zsidó
leány tud lenni. Jött az anyjával, a nagybátyjával, öt apró testvérével,
azt mondta, hogy Odessza környékéről. Azt mondta: látta, amikor az apját
megölték, péntek este történt, imádkoztak s lángra gyúlt fölöttük a ház.
Bizonyosan így volt, mert miért hazudta volna ezeket Szonja s honnan
vették volna szemei a döbbenetet? A Szonja szemeiben nagy döbbenet volt,
vörös kakas, gyilkosok leselkedése, ölés és menekülés. A nagybátyja, egy
hórihorgas, vad, csúnya zsidó, nem Szonjának szólította, hanem Cirlének.
Azt mondják, ez régi zsidó név, szép is, Cirle, Cirle, mintha hárfáról
pengene le. Párisba kerültek szóval és Szonja itt házakba jutott be,
ahol is ócska ruhákat javítgatott. Csak oroszul beszélt s a szláv zsidók
ama szörnyű nyelvén, melynél csak a maltai mór-latin beszéd borzasztóbb.
De hamar tanult franciául Szonja, mert ő Tacitust olvasta s ismerte a
görög aorisztoszokat. Szonja gimnáziumot végzett s abban a városkában,
ahonnan idemenekült, már mindenki doktor-kisasszonynak címezte. Talán
orvos is lett volna már azóta, de egyszer a kormányzó kiadta a
parancsot. Zsidó leányok csak akkor mehetnek el hazulról, nagy
városokba, ha ott vidám leányok akarnak lenni. Szonja várt, aztán jött
az a péntek este, ők szöktek, de Szonja még emlékszik az apjára. Részeg
parasztok bekiáltottak az ablakon, Szonja apja kiment s azután csak
egy-két jajszót hallottak. A zsupfedeles ház pattogva égett, ők
kiszaladtak s látta a nagy világosságnál az apját. Feküdt az udvaron, az
udvar közepén, a feje kettészelve s a szemei épen maradtak.
Szonja, Cirle, Párisban is látta mindig az apja szemeit, haragos,
fájdalmas, megmeredt szemeit. És Szonja kenyeret keresett az anyjának,
aki vak volt, a testvéreinek s még pénzecskéket is rakott félre. És
tanult franciául buzgón és számítgatta, mikor lesz annyi pénze már, hogy
doktor-kisasszony lehessen. És Szonja már elmult huszonnégy éves,
testének szögletességei édes hajlású vonalakká lettek. Megtanulta ápolni
magát, fehérségét, örökölt, rejtőző és kiütött finomságát. Megtanult
öltözni, szoknyát fogni, izgatóan járni-lépni Szonja, – még mosolyogni
is. Csak a szemeibe nem jött semmi, ami kicserélje annak a péntek
estének ottmaradt fotográfiáját. Nem is igen lehetett ezekbe a szemekbe
belenézni, mert Szonja óvta, őrizte őket. Csak az ócska ruhák
javításánál, cérnabefűzésnél, a tű kisérésénél lehetett olykor lopva
megsejteni, hogy ezek a befotografált szemek nagyok, barnák, mélyek,
különösek, nyugtalanok és mégis hidegek.
S végül Szonja összegyűjtött annyi pénzt, hogy beírassa magát az
egyetemen s kedve szerint tanuljon. Egy orosz diákkal ismerkedett meg,
egy olyan orosszal, akinek a pózai emlékeztettek a múlt század első
felének regényes lengyeleire. Szép fiu volt, szomorkodott, forró, teli
szájjal szidta a zsarnokságot. Egyébként havonként nagy zsebpénzt kapott
az apjától, aki kerületi biztos és földesúr volt otthon Oroszországban.
Ő is orvosnövendék volt, de orosz, határtalan álmú, zsarnoki kedvű,
tetszelgő, barbár erejű. És a Szonja szemei elkezdtek változni,
égszínűsödni, fényesedni, új fájdalmaktól ragyogni. Az orosz legény szép
legény volt s a hangja, oh a hangja, ami a begubózott nőkből mindig
kicsalja a lepkét, oh hogy a hangja milyen megejtő volt.
Szonja, Cirle, már-már nem mert gondolkozni se arról, hogy ő kicsoda s
mi történhet vele. Néha-néha éjszakánként kétségbeesve püfölte homlokát,
bubját, száját, mely bizony vágyott csókolni, emlékezett hazulról ifjú,
orosz, nemes, protekciós hivatalnokokra. Emlékezett falusi
földbirtokosokra, akik futószekereken, fekete krimi lovakkal be-bejöttek
a városkába. Éppen olyanok voltak, mint az ő orosza, csak nem szavaltak
forradalomról s nem mentek Párisba orvostudományt tanulni.
De hát akkor mit akar tőle, Szonjától, nem, nem, Cirlétől ez a legény?
Otthon a háznál nagy bajok voltak, mióta Szonja doktor-kisasszony lett s
nem ócska ruhákat igazít. Egyik kis öccse keresett valami pénzt s a
Szonja anyja mosott vak szemekkel, de nagyon buzgón és lelkiismeretesen.
A Szonja egyik tíz éves huga nézte a tekenőben a ruhákat s ő mondta meg,
hogy kell-e vagy se tovább mosni. A Szonja nagybátyja, a nagy, csúnya,
vad zsidó eljött olykor, de őt nagyon kiművelte Páris. Már csak
tanácsokat adott, pénzbeli segítséget soha és szidta Szonját, mert orvos
akar lenni.
Az első boncolásnál történt. Szonja rettegve készült erre a nagy-nagy
alkalomra. A morgue-ból hoztak egy szőke vöröses férfiut, akit a
Szajnából fogtak ki. Jégen tartották sokáig, nyomoztak a dolgában, mert
a feje ketté volt hasítva. Semmi se derült ki s a halottat elhozták,
hogy tanuljanak rajta a fiatalok, a jövendő orvosai. És szőke, nagy
férfiú volt a halott, szemita külsejű, száraz ember. Ott feküdt az
asztalon, egy tanár magyarázott, egy tanársegéd két szolgával
sürgött-forgott. Szonja és még vagy harmincan, fiatalok, közöttük
három-négy nő, állottak. Szonja egyszerre visszakapta a régi szemeit, a
régi döbbenettel. Jaj, egészen az ő édesapja, a szemei is megmaradtak a
kettévágott fejben. És ezek a szemek haragosak és őt nézik. Szonját és
az oroszt, akivel Szonja álmodni szokott.
A professzor legelőször is az oroszt szólította, aki késsel közelített a
hullához. E percben Szonját hirtelen átfutotta valami atavisztikus,
különös dűh. Látta, hogyan, milyen hidegen közeledik késével az átszelt
fejű hullához az orosz. Feje teletódult vérrel, nekirohant az orosznak,
akit pedig úgy szeretett:
– Gyilkos fajta, te gyilkos, hát hányszor akartok megölni egy embert?
A diákok, szolgák alig tudták lefogni Szonját, aki most kissé
megvénülten ismét ócska ruhákat javít némely házaknál.


SZABÓ MÁRTON ASSZONYAI.
A „Vade“ svéd vitorlás hajóra, a kemény északi matrózok közé, furcsa
nevű és lelkű matróz került egy tavaszon. Szabó Mártonnak hívták, mintha
kinai volna s a lelke olyan fehér volt, mint egy Skóciában nemesített
fehér szamár. Súlyos ráadásul az arca, keze is fehér, finom volt s hamar
megtudták, hogy ő csak tanulni jön. Egy évig fog csupán kóborolni a
kóbor vitorláson s azután megy vissza Kinába Szabó Márton. Avagy
Magyarországba, ha igaz, amit Szabó Mártonnak nem akartak elhinni a svéd
matrózok, hogy ilyen ország is van. Pedig senkik sem ismerik úgy a
világot, a tengert s a hajók lobogóit, mint a svéd vitorlások matrózai.
Hát elindult a „Vade“ s rajta Szabó Márton, ki a Dunántúlról hozott
nótákat csak az első hetek alkonyatain fütyörészte. Azután feledni
kellett a nótákat s káromkodni kellett mindenkinek, Szabó Mártonnak is.
Szép szemű, nagy, barna siheder volt, alig húsz éves s talán önmaga se
tudta, miért jött tengerre. Úgy mesélte, amikor volt rá idő s volt kinek
mesélni, hogy kölyökkora óta imádja a veszedelmet. És egy nagybátyja,
aki félig horvát s a tengeren él, míndig biztatta, ösztönözte,
úszította.
Azt persze nem árulta el Szabó Márton s nem is lett volna kinek, hogy ő
másképpen szeretné a tengerjárást. A gorombább matrózok, amikor már
így-úgy svédül is értett Szabó Márton, mondtak is neki sok csúf
igazságot:
– Eltévesztetted a hajót, cimbora, neked Calais és Newyork között
kellene egy gyorsgőzösön utazni luxus-jegygyel.
– Persze, persze, ott, ahol finom kisasszonyoknak kell szépeket mondani
s a diner után táncolni.
– Olyan fehér vagy, mint egy kisasszony, kár volt neked férfiak közé
jönnöd.
– Csak tudnók, merre van az a Magyarország, egy jó széllel arra mennénk.
Majd ott kidobnánk téged a partra; tudom, hogy te örülnél ennek
legjobban.
Mikor azután már vagy három hónapig kóborgott a „Vade“, Szabó Mártonnak
már becsülete volt. Árbocra kúszott, fedélzetet mosott, tisztogatott,
csónakozott, virrasztott, mint senki más. Az arca megbarnult, a keze
eldurvult, a hangja is pálinkásan megreszelősödött. Mindenki elhitte már
róla, hogy nemcsak amolyan úri tengerész. S talán ő maga is hitte már
ezt, amig csak be nem verte a szél őket egy kis délamerikai kikötőbe. Ez
már jósokára történt, a gonosz tengeri szelek s hirtelen közbeeső
szélcsöndek évszakában.
Kis, bolondos, különös város élte életét a kikötő közelében s a „Vade“
itt nyögött leláncolva hónapokig. Az öregebb, kipróbált matrózok
bekalandozták egyszer-kétszer a vidéket. Szidták a sorsot, a partot,
azután kézimunkával, közönséges szárazföldi kézimunkával alázták meg
magukat. A kapitány fákat is vásárolt, ezeket faragni kellett annak, aki
tudta s annak is, aki nem tudta.
Szabó Márton azonban, mihelyst földet érzett a lába alatt, hirtelenül
dunántúli diák lett ismét. A tenger idomíthatta, fékezhette, ám itt,
ahol a napsütés is ösztökélte s a parton állandóan nőket látott,
felszabadult. Ha csak tehette, be-beszökött a városba, amely neki
egyébként sem jelentett mást, mint Pécs, Kaposvár vagy Pápa. Egy helyet,
ahol nem a kapitány parancsol s magától is mozoghat az ember s nemcsak a
hajó által. A várost, ahol vendéglők vannak, zene szól, itt-ott az
asszonyok és leányok húznak el az utcákon, mint a friss tavaszi
vadlúdak.
*
Már-már a jó szelek üzengettek szellőküldönceikkel a „Vade“-nak s
veszteglő hajósainak. A kis délamerikai város úgy megszokta már a
„Vade“-t, mintha az övé lett volna mindig. Talán éppen az útrakelés hete
előtt egy héttel tekintett föl szűk, dombos utcán egy vörös emeletes ház
ablakába Szabó Márton. Fejét már ekkor alaposan megzavarta ez az idegen
élet, idegen ájer és Nap. Talált ő már nőket, de ezek mind afféle
kikötői nők voltak, akikben nem telhetett igaz öröme. Hitte és bolondul
várta, hogy itt van egy asszony, aki csak azért van itt, hogy Szabó
Márton matróz és úrfi eljöjjön hozzá. S a vörös ház emeleti ablakából
lekacagott rá egy bátor, tüzelő, fiatal, barna asszonyarc. Mögötte egy
másik nő arca, nyilván egy bizalmas cselédlányé. Az utca, a szűk, árva,
néma és süket utca egyenesen a vakmerő, vállalkozó szerelem számára
teremtve. Szabó Mártonban egyszerre s együtt ébredtek nyugtalanság,
szerelem és álom. Elsétált sokszor a ház előtt s olykor arra se
fordította az arcát.
Ez a városka a hajósok városa volt, ahonnan a férjek s férjeknek és
szeretőknek való legények hosszú időkre szoktak elmenni. Szabó Márton
már-már azt határozta el magában, hogy beoson a szűk kapun s felvág az
emeletre.
Nem volt rá szükség: a sennora lejött sétálni a cselédleánnyal s elment
vagy kétszer már Szabó Márton mellett. Mintha madarak lettek volna s a
levegőben kerülgetik, akarják egymást. A cselédleány okosan eltünt,
amikor végre Szabó Márton megemelte alázatosan a kalapját s megállott.
Tiz percig beszéltek, Szabó Márton, mint egy rossz poéta s az asszony,
mint egy nagyon jó, de szükségesen kacér asszony. Egy bizonyos, hogy
Szabó Márton utolsó szava az asszonyhoz egy kérdés volt:
– De miért ne szerethetne maga engem, amikor én valószínüleg csak azért
szálltam tengerre, hogy magához érkezzek el.
– Holnap, majd holnap válaszolok – nevette el búgva a választ az asszony
s már el is tünt.
Szabó Márton későn érkezett a hajóra, amelynek a vitorláit már a jó
szelek feszítették. Hajnalban indult a „Vade“ s büntetésből Szabó Márton
kapta a legnehezebb szolgálatot. Emlékezésre se volt ideje s olykor –
nagyszerűen repült ki a hajó – úgy vélte, hogy ő csak álmodott, egy
kivánatos, egy szép álmot. Délután pokolian fájt a feje, összes csontjai
külön táncoltak, alkonyatkor ájultan elterült a fedélzeten.
A kapítány hallatlanul dühös lett, amikor Szabó Mártonhoz invitálták. Ő
volt orvos helyett orvos is a vitorláson, de mindig félt, ha gyógyítani
kellett.
– Átkozott kölyök, sohse veszek fel többet ilyen fajtából egyet se a
hajómra. Tudhattam volna, hogy itt minden úrfi előbb-utóbb megkapja a
nyavalyát.
Ezek után pedig porokat keresett elő a kabinjában s belegyömöszöltette
Szabó Mártonba.
Áldott szép napok, röpítő, szép napok jöttek s a „Vade“ gyorsabban
szállt, mint egy gőzös. Talán máskülönben, rossz időben, veszni, halni
hagyja a hajó népe Szabó Mártont. Igaz, a szép időben lassan-lassan
olyan nagy gyöngédség támadt mindenkiben, amilyen csak istentelen, durva
tengerészekben tud támadni. Mindenki magának akarta megszerezni az
érdemet, hogy a kölyköt az ő ápolása mentette meg. A kapítány is egyre
több időt töltött naponként a Szabó Márton fekvőhelye mellett. Hallgatta
és mosolygott is hozzá vén tengeri bölcsek bölcsességével, amikor a fiu
tört franciával, lázban el-eljajgatta:
– De miért ne szerethetne maga engem, miért nem válaszol?
– Még jó, hogy ennek a csacsinak erőt ad valami asszony emléke, különben
megölné a láz – mondta ilyenkor s tett hozzá valami kedves káromkodást a
kapítány.
A „Vade“ pedig, mint akit váratlanul, szinte túlságosan visszafogadott
kegyeibe a tenger, úgy repült. Hetek teltek hetek után s Szabó Márton
már mintha ébredezni kezdett volna a lázas nyavalyából. A kapitány örült
s néha-néha mondogatta vidáman-durván:
– Úgyis be kellene kacsintanunk az Adriába, oda megyünk, ha lehet s a
kölyköt is visszaadjuk az anyjának.
Szabó Márton föl is kelt végre, keveset beszélt, mintha nagyon hosszut
aludt s nagyon különöset álmodott volna.
Az Adriára értek s pár nap mulva beszorította őket egy kis jobbparti
kikötőbe egy éjszakai viharocska. Reggel még nem mertek elindulni, ott
érte a „Vade“-t a délután is. Délután sétára áhítozott Szabó Márton,
hiszen már fönn jár-kel hetek óta. S bámulta lázas fejjel, ahogy két
matróz kisérte, azt a kis várost, amely a kikötő folytatása volt. Milyen
ismerős, de nem tudott még jól se gondolkozni, se emlékezni. Istenem, a
világ olyan egyforma, olyan kis város voltaképen. Itt is hajósok éltek,
itt is voltak barna, ábrándozó, szomorúan kacér aszszonyok.
Egy vörös ház előtt megállott hirtelen Szabó Márton: két nő az ablakban.
– Hagyjatok itt, csak tíz percre – kérte a matrózokat.
Nem tudott semmit, hiszen a betegségét se hitte el. Összefolytak most
rögtön a fejében idők, helyek, vízek. Pár perc mulva a vörös ház
emeletéről lejött sétálni a két nő.
Szabó Márton habozott, reszketett s végre is elébe ment a bátor, tüzelő,
fiatal, barna asszony elé, akinek a cselédje ismét eltünt. Kérő,
rimánkodó, fájdalmas volt a hangja s az asszony majdnem sírva fakadt. A
legény szép is volt nagyon, így halványan, könyörögve, érdekesen:
– De miért ne szerethetne maga engem, miért nem válaszol?
Az asszony megriadt, azt hitte, hogy álmodik s azután megremegett s
félénken mondta:
– De, de, igen, miért mondja, hogy én nem szeretem?
Másnap a „Vade“ indult, miután hiába kerestette s nem lelte meg Szabó
Mártont.
*
Szabó Márton két hét mulva érkezett haza, amikor már a „Vade“-nak hűlt
helye se volt az Adrián. Nagyon szédült, nagyon szomoruakat gondolt az
életről, a nőkről s önmagáról. Emlékezett a „Vade“-ra, a tengerre,
szenvedésekre, kikötőkre. De arra nem emlékezett, hogy két nő markolt a
szívébe, hogy ő két nőt kérdezett meg s hogy a választ nem az adta meg,
akit kérdezett. Talán meghalt, talán él ma is, gondolni is reszketve
gondol ez esetben a tengerre. A tengerre és az asszonyra, akik sohasem
egyek s mindig ugyanazok. Ha él Szabó Márton, a délamerikai láz biztosan
ködös, beteg, akaratlan álmodozóvá tette. De arra az asszonyra nem tud
gondolni, aki helyett ő neki az Adria partján egy másik asszony
válaszolt, ami, istenem, olyan mindegy is.


AZ ASSZONYTALAN PÁNDYAK.

I.
A Pándyak összegyülekeztek, búsultak, vadultak már dél óta együtt. Olyan
kompánia volt ez, mely kacsalábon forgó, furcsa mesekastélyba inkább
illett volna. A szatmári banda húzta s akik mulattak: apa, fiúk és
unokák.
Mind Pándyak, férfiak, vér a vérből, szinte egy ember. Leghangosabb
közöttük az öreg, a nagyapa, a majdnem hetven éves. Minden víg nótához
tud valami szöveget s ez tetszik az unokáknak.
Az unokák öten vannak, tizennyolc-húsz éves, erős fiúk. Az öreg Pándy, a
négy fia s az öt unokája, tízen vannak.
Asszony, semmiféle asszony nincs a korhelyek közelében. A Pándy-ház
tulsó felében, egy kertre néző szobában halkan beszélget két nő. Az öreg
Pándyné s az egyetlen leányunoka: Pándy Mártha. Mártha ágyban fekszik,
betegen érkezett s a nagyanyja az ágyánál ül.
A családi összesereglés az öreg Pándy gondolata volt. Rosszat álmodott s
ráírt a fiaira, hogy jöjjenek azonnal az unokákkal együtt. Asszonyfélét
az egy Márthán kívül nem is hozhattak magukkal a fiuk. Egy agglegény
volt közülük, három pedig özvegy ember.
A Mártha apja háromszor is házasodott s mind a három asszonyt eltemette.
Az első feleség, mielőtt tüdővészben meghalt volna, szülte Márthát. A
második asszony fiút ajándékozott a Mártha apjának. De ez is hamarosan
kiköltözött az árnyékvilágból. A harmadik feleség már úgy halt meg, hogy
rá se ért az anyaságra.
A másik két özvegy Pándy már nem kísérletezett ennyit. Egyszer nősültek
s mert két-két fiúnál nem is akartak többet, ők hamar vigasztalódtak,
amikor feleségeik megboldogultak.
Az öreg Pándynéhoz s Márthához csak összefolyva, tompán szállt be a
tivornya-lárma. Éjfél felé járt az óra, ősz volt, szüret ideje.

II.
_Pándyné:_ Nagy leány vagy, okos és szomorú leány, hasonlítasz is
hozzám, neked igenis el merek mondani mindent.
_Mártha:_ Igen, nagyanyó, én hallgatlak is, de borzasztókat beszélsz.
_Pándyné:_ Én újra mondom, én tudom: asszonyhóhérolók voltak mindnyájan.
Olyan emberek, akik akkor is asszonyt irtottak, a mikor jók akartak
lenni. Hogy mondjam neked: ezek öntudatlan veszedelmei az asszonynak.
Aki közéjük jött, feleségnek jött, az mind mártir volt. Mártir volt az
anyád s talán a legrégibb ősanyád is az volt. Még a meg nem született
leánygyermekek is féltek tőlük. A saját születendő gyermekeik is érezték
a veszedelmet. A Pándy-házakban ritka esemény volt, hogy leánygyermek
született. S a Pándy-leányok meghaltak rendszerint, mielőtt férjhez
mehettek volna.