Igy is történhetik: Novellák - 1

ADY ENDRE
IGY IS TÖRTÉNHETIK
NOVELLÁK



A NYUGAT KIADÁSA
BUDAPEST 1910
A cimlapot Falus Elek rajzolta.
„Jókai“ könyvnyomdai műintézet Budapest, Thököly-ut 28.


ELŐSZÓ.
Kisded históriák véletlen találkahelye ez a könyv, melyet most már
kezdek nagyon az enyémnek s féltenivalóan Ady-könyvnek tartani. Csaknem
háromszáz ujság-novellácskám csomójából huzogattam ki és össze,
találomra és mutatóba. Néha nemcsak durva muszájból vagy szükséges
pénzért történt ugyanis meg, hogy a verseim elégedetlenkedtek,
kikivánkoztak a líra fegyházából s távoli mezőket akartak látni a mások
szemein át vagy legalább is ebben a hitben. Azután egy kis hetvenkedés
is bántott: megmutatni, hogy ilyeneket is tudok, ha akarok. Így együtt
azonban csak azt látom, hogy szerencsésen kapkodtam össze a sokból egy
könyvrevalót. És csak azt érzem, hogy ezuttal más formájú versekkel
állok azok elé, akik olvasnak, szeretnek, utálnak vagy megszoktak. Ekkor
s így vált fontossá, enyémmé és szerelmesemmé e könyv, melybe annyi
Ady-dal temetődött el. Hiszek abban, hogy az igazi zene, az igazi dal
onnan száll, ahol már a Halál a birtokos úr. Akik a versíró Adyt
becsülik, hallják ki e könyvből a Halál dominiumáról hazabandukoló
aratók énekét. Szóval szeretettel nézzék az ilyen Ady-verseket is kissé
ködszerű történés-kosztümeikben. Hiszen alapjában semmi sem történik a
világon, csak amit érzünk, de – így is történhetik.
Budapest, 1910. október hava.
ADY ENDRE


AZ ÖREG BORKONYI.
Az utcák az ember születése előtt kezdődnek, de nem éri végüket az ember
a halállal, amit az öreg Borkonyi sem tudhatott jobban, mint mások. Az
öreg Borkonyi régi, nehéz, magyar, falusi csizmáival megkésett egy
kicsit: becammogott, bevénült egy új, bolond világ sáros utcáiba. Az
öreg úr, akit Nagyúrnak becézett a környék, úgy képzelte, hogy ő még
mindig a régi utcákat tapossa s nagyon csodálkozott. Valójában neki volt
igaza, ha csodálkozott, mert az Élet nevezetű városban – vagy faluban? –
igazán mintha megbabonázottak volnának az utcák. Elindul csöndesen vagy
gyorsan, nyugodtan vagy izgalommal az ember s észre se veszi, hogy az
utcák átlopták egy másfajta világba. Az utcák kezdődnek ugyanis kezdet
nélkül, cserélgetik, váltogatják járókelőiket, új és új világokon
nyújtóznak által. S az ember, aki megy, jár, él, néz, csak az utcák
sötét, messze, örök torkait látja és csak néha eszmél fel riadtan, hogy
íme már nem az ő világában van. Ha fiai, gyermekei vannak az embernek,
miként az öreg Borkonyinak voltak, keserűen, de mégis beletörődik ebbe a
nagy megcsalatásba. S ha falusi ember, magyar csizmás, régi módi Nagyúr,
akkor sűrűen káromkodik is hozzá, amig csak a szemét be nem lepi a
koldus-köny, a köny.
Az öreg Borkonyi két fia úgy elhagyta az apját, mintha ez az úr lett
volna a legidegenebb ember, akivel találkozniok kellett. Az öreg
Borkonyi nem volt sok húrra hangolt lélek, tehát küldte, elég nyugodtan,
a tömérdek pénzt a két fiunak hónap elsején és sokszor-sokszor
hónap-közben is, ha kellett. Fázott, félt, szitkozódott, egyáltalában
érteni, egy csöppet megfogni, sőt sejteni se tudta, mire kell manapság
ennyi pénz jólnevelt, úri legényeknek. Ő is élt városban, mert
vőlegénységének szép idejét Kolozsvárott töltötte, de neki nem kellett
annyi pénz, holott a vőlegény-sor is sokra kötelezte. És külömben is,
miért nem házasodnak a fiuk, mikor már harminc évesek elmúltak
mindaketten és ő, az öreg, valamikor huszonnégy esztendős korában
feleséget hozott. Még jó, hogy meghalt az anyjuk, mert annak talán még
jobban tudna fájni a fájdalom s a szeme is hamar záporozott szegénynek.
Sírt rögtön, ha nem tudott valamit megérteni s hogyan tudná most érteni
a két elidegenült fiát?
A fiuk pedig csak néha-ritkán, látható unalommal kukkantottak le
Borkonyra s örültek, ha minél hamarább visszaszaladhattak.
– Legalább ott, fent, Pesten együtt laktok, együtt éltek ugy-e? –
kérdezte a szegény Nagyúr minden látogatásnál a fiait.
– Mit gondol, apám, – mondta Ákos, az idősebbik fiu, – nem falu az a
Pest s Jenőnek is másképen illik élnie, nekem is.
Jenő, a fiatalabbik Borkonyi, képviselő volt, neki nyilván másképen
kellett élnie, mint a bátyjának: ő hotelben lakott. Ákos pedig több
volt, mint Jenő úr, csak úr, becézett, kedves, előkelő, szeretnivaló úr,
akinek külön, úri lakás dukált. Az öreg Borkonyi állott a fiaival s e
furcsa csodákkal szemben gyámoltalanul, csalóka utcák közepén, még
káromkodni is későn jutott eszébe. Csak látná őket közelebbről, az
életüket, de Pesten ő hiába látogatta meg őket, mert ott semmit se
látott. Beszállásolták egy pompás fogadóba, ebédre, vacsorára vitték,
szinházba, fölszármazott, rokon, úri családokhoz s az öreg Borkonyinak
már a harmadik napon szédült a feje. Ő is örült, mint a fiai, ha
Borkonyról elutazhattak, örült, hogy a feje nem szédül s hogy megint a
falujában lesz, ahol mégis csak tudott tájékozódni. Itthon elrejtőzött a
Nagyúr, tíz szobája volt hozzá, vagy kocsiba ült és dühös siránkozással
hordatta meg magát a birtokon. Itt, csak itt, egy tagban, szép, áldott,
régi, jó hatezer hold föld, minden talpalatnyi belőle hű, mint az édes
apa.
*
Az öreg Borkonyi hirtelenül ravaszságra adta akaratlanul vén fejét,
amikor már túlságosan, gyermekesen sokat búsult. Levelet írt a fiainak,
hogy ő a végét érzi s jön az utolsó nyár, az ő utolsó nyara, adjanak
neki ebből a nyárból legalább egy hónapot a fiuk. Jőjjenek haza, de úgy,
mintha igazán hazajönnének, Svájc vagy Ostende helyett, hívjanak
vendégeket. Borkony csodaszép, az erdők hűsek, a Szamos fölér egy álmos
tengerrel, a kert pompás, az öreg kastély kiöltözködött.
A fiuk keserves tanácskozások után elhatározták, hogy haza muszáj
jönniök, haza fognak jönni s évődtek egymással.
– Borkonyra aligha hozhatod el a valóban pompás kis Józsa Etát, –
csúfolódott Ákos az öcscsel, a képviselővel.
– Igenis elvihetem, – válaszolta kacagva Borkonyi, – olyan úriasszony
édesanyja van Etának, akivel akárhova el lehet menni, tudod.
S a fiuk megírták, hogy örömmel jönnek, bár ők már eligérték ezt a nyári
hónapot, de tudnak a dolgon valahogy segíteni. Jenő bejelentette a
vendégeit, özvegy Józsa Zsoltnét és a leányát, Józsa Etát s Ákos is a
magáét, Kály Miklóst és a feleségét.
Tartoztak is félig-meddig ezzel ennek a négy embernek, akik egy kicsit
már valósággal a Borkonyi-család tagjainak érezték magukat. De nyugtalan
volt mind a két fiatal Borkonyi, még azután is nyugtalan, amikor az öreg
úr, a szegény Nagyúr levele megérkezett. Nagy tisztelettel üdvözölte
levelében jóeleve az öreg Borkonyi a fia vendégeit, jőjjenek Borkonyba,
mintha hazajönnének.
Próbált régi, magyar, falusi ember szokása szerint a familia-nevekről
eligazodni az öreg Borkonyi: milyen Józsák, micsoda Kályk? No, majd
megválik s az öreg, bús ember egészen meglegényesedett a nagy, buzgó
vendégvárásban s vele együtt egész Borkony megfiatalodott.
„Ezt a Jenőt még csak értem, – töprengett s elég vídáman töprengett az
öreg úr, – az az Eta okvetlenül pompás leányzó lehet.“ „De ezek a Kályék
hogyan jönnek Ákoshoz,“ – s nem adta volna sokért, ha egy leány jönne
Borkonyra az Ákos vendégeivel is. S az öreg úr vidáman topogott régi,
magyar, falusi csizmáiban, mintha ismerős utcán járna. S akkor is nagyon
örült, amikor a két ócska hintót, melyet eléjük küldött, meglátta
messziről közeledni. El nem vette az öreg úr édes kedvét, nyájasságát,
hogy a fiukat satnyábbaknak, öregedőbbeknek látta, mint a multkor. Ő
piros volt s hacsak nem búsult, ragyogó szemű, a haja fehér-fekete,
szakálla, bajusza is. Mi éri ezeket a gyerekeket ott fent, Pesten, hogy
ezek majdnem gyermekkorban megsárgulnak s elhullatják a hajukat? A fiuk
kissé zavarodottan, de nagyon figyelmesen segítettek a vendégeiknek s
vezették őket az apjuk elé. Kály úr nagyon elegáns, komoly, sőt komor
szakállas úr volt s a felesége egy alig húsz esztendős barna tündér.
Özvegy Józsa Zsoltné méltósággal, mely izgató kacérságot leplezett
rosszul leplezve, szállott ki a hintóból. Józsa Eta pedig aranyos
szőkeségével, rózsás arcával, nevetésével úgy ugrott az öreg Borkonyi
elé, mint egy váratlan, fiatal öröm.
Óh, ez szép nap volt, éjszakába lopózó, fölséges, szép, falusi nap, tele
izgatottsággal és örömmel.
Talán az volt a szerencse, hogy a sok izgalom, esemény elálmosította a
szegény Nagyurat. Még a Józsa Eta kicsi, csengő hangja, mert Eta énekelt
is vacsora után, megkönnyesítette a szemét. Azután karonfogta a
tiszttartót, aki majdnem olyan öreg ember volt mint ő s aki velük
vacsorázott.
Míg szobájába ért, megjött álmosan is a hangja az öreg úrnak s majdnem
nótázva mondotta, egyenesen a tiszttartó fülébe:
– Micsoda leány ez az Eta, de látszik az anyjáról is, mert az se
lehetett utolsó leány a maga idejében. Az asszony, az a Kályné, az talán
még különb, de kár, hogy asszony, a teremtésit.
A tiszttartó, az öreg Dénes, alig tudta elnémítani s szobájába vezetni a
Nagyurat, a szegény öreg Borkonyit. S a Nagyúr azzal aludt el, már ébren
álmodni kezdte, hogy neki két csodaszép menye van s öt-hat unokája,
édes, pici, apró jószágok.
*
Három nap múlva – s a napok olyanok, mint a csukott függönyű szobák – az
öreg Borkonyi kint, a földeken sétált nyögve, roskadozva Dénessel, a
tiszttartóval. Az öreg Dénes próbálta támogatni, vígasztalni, de a
szegény Nagyúrral nem lehetett beszélni.
– Ne beszéljen, hiába beszél, Dénes, vén szamár maga is, épen olyan,
mint én voltam. Én figyeltem két napig – Dénes, fiam, itt csúnya dolog
történt. Az a Kály mindig arra igyekezett, hogy a felesége és Ákos
nyugodtan lehessenek. Az a kis szőke tündér, az az Eta, az,
Istenbocsáss, még talán szinésznő is lehetett.
Az öreg Dénes iparkodott, huzogatta a vállait, beszélt, dünnyögött, de a
Nagyúrral nem lehetett birni:
– Ne szamárkodjék, Dénes, én látok mindent, ezekből én sohse kapok
menyeket.
És ezt olyan rettenetes fájdalommal mondta az öreg úr, hogy a fiai
hahotáztak volna, ha hallják.
– Holnap megebédelünk s a fiuk és a vendégek ki fognak kocsizni. Engem
vigyen ezalatt egy parasztszekér lopva ki a szőlőbe, a szüretelő házba.
Ha majd ők hazaérkeznek, mondja nekik, hogy elutaztam vagy meghaltam,
amit akar. De abban a házban, ahova én a fiaim anyját hoztam, az én
fiaim nem mulathatnak olyan nőkkel, akik nem lesznek a feleségeik.
És megint olyan fájdalmasan mondta ezt az öreg Borkonyi, mintha már az
is fájna neki, hogy ez a két nő se az ő fiainak a felesége.
Így történt, még délután elutaztak a fiuk és vendégeik s egyéb baj nem
történt. Afelől szinte nagyon is biztos volt az öreg úr, hogy az ő
kopaszodó fiai nem követnek el már szamárságokat. Nem haragudott azonban
senkire és semmire, csak az utcákra, amelyek őt olyan helyre vezették,
ahol sem a házakat, sem a szokásokat nem ismeri.


MIHÁLYI ROZÁLIA CSÓKJA.
(Ez egy sírkőn olvasható: = Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat
évet, béke poraira. „Kivánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert
az mindennél jobb.“ = Mihályi Rozália – legyen neki könnyű a föld –
kicsi, szinházi némber volt, míg élt. Vörösre festette a haját, mint
utólag értesülök s az ajka magától volt piros. Kacagott, de nem
szívesen, hanem mert a szinügyi bizottság tagjai csak a kacagó
kóristánét szerették. Lutheránus papnak volt a kitagadott leánya s a
Halál csak azért volt rettenetes neki, hogy a Nebántsvirágot nem
játszhatta el. Öt esztendőn keresztül igérték neki igazgatók, rendezők,
szinügyi bizottsági tagok és hírlapírók. A Nebántsvirág több csókjába
került, mint a szerelem, a pénz, a toilette-gond együtt, mégis úgy halt
meg, szegény, hogy ez a nagy vágya árván maradt és telesírta a halottas,
kórházi szobát. A Halál egyéb körülményei nem bántották Mihályi
Rozáliát, hiszen könnyelmű nő volt. Aradon, Kassán, nem árulom el, hol
fekszik s mennyi idő óta. Sohse láttam Mihályi Rozáliát, de hatalmasabb
nő nála nem egyeledett az életembe. S amit elmondandó vagyok, mély,
kicsi történet, egy fölkavart, fatális tengerszem. Igazi hősnője e
történetnek Mihályi Rozália, aki már a Krisztussal van, mert az
mindennél jobb.)
*
Már nyolcszor kértem Kun Marcellát, csókoljon meg s hazudja azt, hogy
drága vagyok neki. Hiszen hasznát vehetné, mert ő fiatal fél-primadonna
s én írom a kritikákat. Fekete leány volt s nem babonás, de okos, Kun
Marcella s valószinűleg nem undorodott tőlem. Legfeljebb is neki nem
lett volna nagy öröm az én ölelésem s látta előre a bajt. Én akkor a
legszebb siheder voltam belülről s nem csináltam titkot belőle, hogy
bolond vagyok szerelem közben. Bolonduljon meg és örvendően jajgasson,
akit én magamnak választok és dicsekedjék el vele. Ettől joggal félt Kun
Marcella, aki porcellán-arcát fehérnek őrizte meg eleddig minden
szerelmek közben és ellen. Volt eset, hogy elbeszéltem neki, miket
álmodok róla s hogy őt tartom minden létezés legkivánatosabb vánkosának,
a pihenőnek, a pihentetőnek, az érdemes helynek, ahol pihenni kell s
ahol szivesen pihen el örökre az ember.
Félt tőlem Kun Marcella, szabad járásom volt a hotelbe, ahol lakott,
mert félt tőlem. Beengedett a lakásába olyankor is, amikor vad, fekete,
kemény haját regulázta mindenféle fésükkel. Lassan-lassan már jogot
szereztem arra, hogy arcomhoz fogjam föl ezt a kis testével csufolkodó
sötét, erős hajat. Ha azonban megkábított a Kun Marcella nyakának,
vállának s egész kis testének közelsége, kikaptam:
– Volna magának öröme, ha lelkem-testem leteperné s én úgy néznék a
szemébe, mint egy zsiványnak? Kell magának ilyen briganti-eredmény,
ilyen szerelmetlen szerelem, mondja?
Megreszkettem és sírtam ilyenkor s főképpen amiatt sírtam, hogy ilyen
gyönge, szamár vagyok. Ilyen nővel nem így kell bánni, de én ő benne nem
ilyen nőt akartam, mást, jobbat, maga-megadót, belémbolondultat. A
szemei, a fekete Kun Marcella szemei kékek voltak, hideg, lelketlen,
rossz kék szemek. Ezek még sohase akadhattak föl, ezek még sohase
fordulhattak ki szerelemtől.
Megálljatok csak, ti rossz, kék szemek, úgy kell nektek, hogy én a
tüzelésetekre pályázom. Fogadkoztam, hogy tovább immár nem komédiázunk,
mert én nem vagyok egy hím Kun Marcella. Én nem azért tanultam meg a
szerelmet, hogy tudjam, micsoda, hanem azért, hogy fogyasszam,
hamvasszam vele magam, ahogyan illik. Kun Marcellának pedig megmondtam
egy napon:
– Marci – így becéztem – holnap délután maga nem fogadhat vendéget. Csak
én mehetek el magához, csak én mehetek be magához holnap délután.
Nagy készülés, programmos bátorság csak jó, barbár egészségű embernek
ajánlhatók. Nekem átkozott, veszett éjszakát szerzett a nagy bátorságom
s a nagy készülésem. Bizony elbágyadt legény voltam másnap s délután
kopogtattam Kun Marcellánál becsületből. A leány sírhatott,
meglágyultak, nedvesek voltak a rossz, kék szemei s olyan kékek, hogy
majdnem barnák. Mikor benyítottam, megriadt, el is gyöngült, ülve maradt
és abban a pillanatban – éreztem – utált is. Szerettem volna ölbekapni a
kis fehér-fekete, ostoba csöpp teremtést s lóbálni gyöngéden, mint egy
csecsemőt. Dalolni neki síró hangon, hogy elaludjék, hogy én is aludjak,
mert az éjszakám rossz volt. Valami ilyen dajkadalt szerettem volna
énekelni: „Marci, kicsi Marci, ne csókolózzunk; kinek teszünk jót, ha mi
csókolózunk?“ „Marci, kicsi Marci, leteszlek a pamlagra, összedörzsöljük
mint két buksi gyermek az arcainkat s a könnyeinket,“ „Marci, kicsi
Marci, én csak sírni szeretnék veled máma, de úgy nagyon, bömbölni.“
Azonban az ember nagyon szomoru állat, akinek akkor is muszáj néha
szeretni, amikor nincs kedve hozzá. Odaültem Kun Marcella mellé s nagy,
csinált szerelmi dűhvel megmartam az ajkát. Neki erre csak az jutott
eszébe, hogy megharapott ajkat egészen tiszta vászonzsebkendővel
tanácsos nyomogatni. Fölállott fáradtan, szomoruan s amikor kikereste a
zsebkendőt, visszajött, de úgy, mintha a vére hullna s Golgothára jönne.
Kibontottam a haját, türte, de közben olyan hangon, ahogy a
rózsafüzéres, áhítatos, vén asszonyok imádkoznak, beszélt:
– Ismerem magukat, tudom, hogy hiába beszélnék, sírnék, ellenkeznék, jól
van. Nekem ez nem kell, nem mulattat, fáj, de maguk ilyenek. Én még
mindig meglakoltam, valahányszor férfivel volt dolgom. Különösen eggyel,
akit utáltam, de muszáj volt, aki a testemet is megölte.
Hallottam és nem hallottam, amit beszélt, már a papucsait csókoltam. Az
ember nagyon szomoru állat, aki akkor is tud szeretni, amikor még előbb
nem kivánta, azután a szemeit kellett keresnem, az arcát néznem s azt
hittem, hogy megháborodtam. A Kun Marcella szemei nem voltak kékek, de
szinte feketék, a haja vörös, az ajkai piros-pirosak. Az egész leány más
volt, mint ő maga, mintha megbabonáztak volna bennünket két percre.
*
(Ma már tudom, hogy akkor Mihályi Rozália jött oda s ő csinálta ezt a
babonát. Ráismerek teljesen azoknak a lefestéséből, akikkel azóta
találkoztam és beszéltem. Akik ismerték, sőt nagyon-nagyon ismerték
Mihályi Rozáliát, az én életem e legnagyobb, leghatalmasabb nőjét.)
*
Nem laktam én jól Kun Marcellával, de nem kellett a csókjának még az
emléke. Minőségileg holott igen jó csók volt az, ma is vallom és merem
vallani. De egyúttal ríkató, szomoru is volt s a magamfajta ember a
csókot azért hajszolja, hogy a szomoruságból szabaduljon. De elmentem
hozzá akkor, amikor a mi csókunk a véremben olyan lett, mint egy kehely,
melynek későn jut eszébe, hogy kicsorduljon. Csupa rózsákat nyílott a
vérem, haragos, tüzes, bő, szerelmi rózsákat. Kun Marcella lehajtotta a
fejét, megcsókolt s ezt mondta:
– Most már úgyis mindegy, te akartad, én megmondtam neked.
*
(Rettenetes, most is látom, megint olyan volt Kun Marcella, mint
amilyennek Mihályi Rozáliát leírták. Megint szerettük egymást, de én nem
őt szerettem most, hanem egy kimérát. Egy vörös hajú s buggyanó-vérajkú,
fekete szemű másikat, ott volt ő is, Kun Marcella, de Mihályi Rozália
volt a főbb, legfőbb személy. És mintha valaki még ott lett volna, akit
mindhárman utáltunk.)
*
Megkérdeztem Kun Marcellát, ki az, akiről olyankor beszélt, amikor okos
szót nem ért a tettes.
– Én akkor Győrött voltam, ő újságíró volt – mondta – s az igazgató
barátja volt. Azt mondta, hogy muszáj, különben elcsapat s az egész
országban nincs számomra hely azután.
Megmondta az ipse nevét is Kun Marcella s én nagyon boldog voltam, amint
az hihető. Egy nulla, egy senki, ennek csak érdemes volt vérembe venni
valamelyik szép szerelme emlékezetét. Próbálkoztak az ötleteim, hogy ne
vegyem nagyon a szivemre a dolgot, mert érdekes, furcsa. De az
egészségem, most már Jóbegészség, viszont neheztelt, viharzott s
halálosan haragudott. Hát kinek a csókja jött közénk ártalmasan,
csúnyán, közém és Kun Marcella közé? Itt valakit keresnem kell, itt
valakit még meg kell találnom, itt nagy titkok vannak. Én fogom magam s
csókolok nagy küzdelmek után s a vége az, hogy valaki, aki előttem járt,
megmérgezi a csókomat. Kun Marcella nem túlságosan jajgatott velem, sőt
mintha elégtételt kapott volna. S ráadásul ezt a nőt e percben úgy
kivántam, hogy hiába hozták volna elébem az Afrodité legelszántabb
szűzeit. Gondoltam s kivántam is: itt legjobb lesz gyalázatosan
komiszkodni.
– No, kedves szűz teremtés, talán azt is tudod, hogy hol lakik most a
hozzád méltó férfiu?
Nem döbbent meg, nem fakadt furiás haragra, megmondta a címet.
*
Elmegyek hozzá, ahhoz a gazemberhez, – gondoltam. Végre is az ember
minek nézzen utána, ha nem néz utána a csókjainak? Hadd tudjam, ki
küldte őt Kun Marcellához, hogy Kun Marcella közölje velem, hogy ő már
veszélyes csókokat is váltott.
Hiszen hírből már ismertem, újságíró volt, magyar, pesti, tudatlan
komisz, és zsidó. Hetvenkedett s csak jó arculcsapások árán juhászodott
meg.
– Ismerte Kun Marcellát s kitől jött hozzá maga, pimasz, senki,
gazember?
Alázatosan vallott, verte a mellét s mindjárt meg is nevezte nekem
Mihályi Rózsikát.
– Mihályi Rózsika, – kérdeztem én – vöröshajú, pirosajkú, feketeszemű?
– Igen, igen, igen, egyszer Aradon, hiszen ön is férfiu, ne haragudjon.
– Tehát Mihályi Rozália, kóristáné, úgy-e, isten önnel, nyomorult ember.
No, hiszen én ezt a nőt ismerem, ezt én már sokszor láttam, amikor mást
öleltem. Mihályi Rozália, itt nagy számonkérés lesz, ha mi találkozunk.
Lent jártam abban a városban, ahol Mihályi Rózsikának élnie kellett
volna. A csók végre is fontos dolog, a legfontosabb s ha az ember már
rosszul csókolt, legalább tudja meg, hogy kikkel és kiktől jött ilyen
nagy, bús, egyébként életigazságos rokonságba.
Hazudnék, ha eltitkolnám, hogy Kun Marcellát életem e fájdalmas,
perzekutor míveletében szerettem legjobban. S nem tartozik a történethez
az se, hogy Kun Marcella rossz, kék szemeiből éppen ezidőben lettek a
legszebb és legnőszarvasibb szemek valakinek, egy másnak a számára.
Nekem más dolgom volt, nekem Mihályi Rózsit, azaz Rozáliát kellett
megtalálnom. Mert az ember szomoru állat s nem mindig azt kapja a
csókban, mint keres. Talán ez az emberi csóknak nagy fokozója –
filozofáltam útközben, – de mégis rosszul van ez így.
*
(S csodálatosan, még a vasúton is ezidőben különösen kitüntettem a
vöröshajú nőket, a rikító ajkúakat s a feketeszeműeket.)
*
Nem árulom el, hogy Aradra érkeztem-e vagy Kassára, de megérkeztem.
Mihályi Rozália után tudakozódtam s kezdtem tetszeni magamnak a
csók-vipera e különös kergetésében.
– Meghalt, most március van, tehát meghalt február elején – mondta az
öreg szinházi pénztáros. Kacsintott is egy hamisat s hozzátette, hogy a
karban sokkal csinosabb nők is vannak.
Olyan lettem, mint egy gyermek, aki nem kapja meg a vásárfiát.
– De nekem ő kell, vörös haj kell, Mihályi Rozália kell.
A pénztáros elhívatta a szinházi portást, aki megmondta, milyen sorban,
temetői sorban fekszik Rozália. S hogy a lelkemet kibékítse, még ezeket
is a fülembe súgta:
– Jó leány volt, szép is, de szerencsétlen, nagyon csúnya betegségben
halt meg szegény.
(Nem lehet tovább keresni azt, aki nekem egy rossz csókkal üzent.
Mihályi Rozáliával nem beszélhetek, Mihályi Rozáliát nem vallathatom ki.
Csak egyet tehetek. Mihályi Rozáliából megcsinálom az élet és csók
múzsáját. Eléggé nem ismertem s eléggé belerondított az életembe.
Különben is ki tudja meddig kellene kereskednem, amíg megtalálnám azt,
aki a szerelemről szomoru üzenetet küldött Kun Marcella által s az én
férfiui állatiasságom jutalmául? Nagyon szép koszorút vittem ki másnap,
ragyogó délelőttön a temetőbe Mihályi Rozália sírjára. S akkor olvastam:
= Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira.
„Kivánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert az mindennél jobb.“
= Oh, jaj, bizony jobb, de mit csináljanak azok, akik el nem
költözhetnek. Tovább élik, amig tehetik azt, amibe Mihályi Rozália
belehalt. Vörös haj, piros-piros ajkak, fekete szemek. Addig is, amíg
meghalok, ezeket látom, ezeket kell látnom. S csókolok, pedig már tudom,
hogy az emberi csók egyszerű üzenetváltás s az ember néha nagyon szomoru
üzeneteket kap.)


A BIMBURA HALÁLA.
Marie Deblanc kisasszony vendégei voltunk, egy szép, okos és nem fiatal
leányé, aki egy piciny, süket, nagyon öreg tantejával élt két esztendő
óta Párisban. Marie Deblanc nénije ártatlan, senkicske teremtés volt,
ártatlanabb a szentelt víznél, mellyel naponként két templomban is
meglocsolta magát. Sokat imádkozott és sokat sírt a kis, bigott,
szegény, gyöngeelméjű, agg, jóságos perszóna, akinek az volt a föladata,
hogy Marie kisasszonyra vigyázzon. Ez így illik, ez így szokás Párisban
és az egész világon, társaságbeli, finom, polgári kisasszonynak nem
szabad őrizet nélkül, egyedül élnie. Az nem számít, hogy például Marie
kisasszony tizenkét évig élt özvegy édes apja mellett Afrikában s
Martinik szigetén, a délkeleti Ázsia francia gyarmatain s még két vagy
három ilyen furcsa zúgában a világnak. Akkor nem kellett őrizet és
őriző: az apjának, azóta érdemes, neves tábornoknak, más dolga volt
ezeken a bizarr kolóniákon, mint a leányát őrizni és nevelni. Marie
kisasszony volt ellenben az, aki az apját s az apjának minden tisztjét
anyailag, okosan, aggodalmas szeretettel megfigyelte, vezette, óvta.
Amazon lett belőle s most, harminc éves korában, érett szépségben, de
leányosan, kissé józanon és búsan megérte, hogy egy vén néni szárnyai
alá helyezték.
Már nem sokáig tartott ez az állapot, hiszen éppen azért teáztunk
ezuttal Marie Deblanc kisasszonynál, valamennyien bizalmas, meleg szívű
barátai, négyen, két férfi és két nő. Louise néni, a Marie őriző nénije
már csomagolt is: Marie kisasszonyt öt nap választotta el az esküvője
napjától. Fáradtan és lelkesedés nélkül beszélt a közeledő, nagy
eseményről, az esküvőről, az új életről Marie kisasszony. Több, mint tíz
év óta ismerte és kedvelte a vőlegényét, aki az apja segédtisztje,
titkárja volt s végigvándorolta, végigcsinálta velük a Deblanc-család
egész gyarmati odisszeáját. Úgy látszik, hogy exotikus tájakon hamarabb
lobog el az európai ember: a vőlegény, Henry úr is, hivatalnok két év
óta a gyarmatügyi minisztériumban, elég fásultan nézett már az életbe.
Derék, jó, gyönge legény volt különben, hűséges, mint egy megszokott
kutya s ez alkalommal elutazott két napra házasságuk ügyében-bajában.
Louise néni a harmadik szobában tett-vett, pakkolt két nőcseléd
segítségével, közben sóhajtozott, szemeit törülgette, szentek neveit
idézte s vetette a kereszteket. Alkonyodott, de a lámpáról mindnyájan
megfeledkeztünk s olyan szomorúság fűzte egybe mindünknek a lelkét,
mintha halotti virrasztón ülnénk. Nem is igyekeztünk udvariasan
hazudozni s beszélni csak azért, hogy beszéljünk, de Marie kisasszony
hirtelen kiválasztott engem s fejbeütött egy keserű-tréfás kérdéssel:
– Mondja, maguknál, Magyarországon, vagy hol, erősebben, végzetesebben,
emberibben szeretik egymást az emberek, mint Franciaországban és
Navarrában?
– Kedves Marie kisasszony, sajnos, nem, s hogy a précieuse-ök szép
nyelvén beszéljek, a szerelem szent vallását nálunk is megölték a
különféle ritusok. Nem vagyunk talán olyan raffináltak, mint itt a
Szajna mellett a szerelmesek, de éppen olyan szegények vagyunk, mint
ezek itt.
Marie kisasszony vörösbarna haját, drága, dús haját nyomkodta, simította
mind a két kezével s rekedtes hangon szinte sírta:
– Engem nagyon szeretett egyszer valaki, egész életével, rettenetesen,
halálosan, ahogy a lázbeteg középkori szűzek álmában szerettek a
gavallérok.
Egy asszony-vendég, mert az asszonyok képesek a legszomorubb,
legválságosabb lelki hajótöréshez is, sokszor akaratlanul, csúfoló
síp-hangot adni, megszólalt:
– Henry, ugy-e, Henry az, hiszen ő igazán többet szolgált magáért, Marie
kisasszony, mint Jákob szolgált Lábánnak két leányáért?
Megkeményedett rögtön a Marie kisasszony hangja, de föl se nézett,
mintha ott se lettünk volna:
– Az én Henrym valóban szeret engem, de istenem, bele kellett fáradnunk
s belefáradtunk ebbe a hosszú, titkos mátkaságba. Ha önök azt hinnék,
hogy talán az a baj, mert sok szabadsággal mutattuk, mutogattuk
egymásnak, hogy szeretjük egymást, talán csalódnak, talán igazuk van.
Valószínűbb, hogy mi már nem vagyunk igazán erősek, méltók valami olyan
egész szerelemre, amilyennel engem Bimbura szeretett. Mert Bimbura
szeretett engem csupán és én most is látom Bimbura halott arcát: rajta a
féltékeny düh és a szerelem.
Most már a két nő-vendég is megértette, hogy hallgatni kell, mert mintha
a menyegzői dalát dalolta volna most nekünk Marie kisasszony:
– Ez a Bimbura a mi egyik néger szolgánk volt, húszéves, ördögien fekete
legény, aki a legfehérebb tejet árulta a kis gyarmati metropoliszban.
Teheneket tartottam, ez volt az én saját külön gazdaságom, hozományt
akartam gyűjteni belőle s Bimbura hordta szét két öszvérrel a tejet
reggelenként. Volt egy kis európai kolónia a kolónián, tisztek,
hivatalnokok, kereskedők, iparosok s mások. – Ezek voltak az én vevőim s
ezek házai felé hajszolta reggelenként dalolva az öszvéreit Bimbura. Már
régen mulattam a fiun, aki úgy nézett engem mindig, hogy fekete bőre
alatt is meglátszott a nyargaló bíbor-vér. S azután beszélték, hogy ez a