Igy is történhetik: Novellák - 3

  _Mártha:_ Nagyanyó, adj valami innivalót, hideget, ég az egész testem és
  ne beszélj ilyen borzasztókat. Engem szeret az apám, az én apám jó
  ember, szeret.
  _Pándyné:_ Igen, a te apád jó s elhurcol egy hosszú útra, amikor a
  láztól járni se tudsz. A te apád jó, mert tizennyolc éves korodig
  zárdában tartott. Minden évben kihozott két hétre, vett tömérdek
  ajándékot, kedveskedett, amíg meg nem unt. Hiszen nem is mindig úgy
  rossz emberek ők, hogy rosszak. Akkor a legrosszabbak ők, amikor ők
  maguk is ellágyulnak a saját jóságuktól. Ha az asszonyaikra gondolnak,
  az már magában egy végzet-felhő. Mondom neked, ők tudat és akarat nélkül
  veszedelmei családjuk minden asszonyának. Az én fiaim már öt éves
  korukban éreztetni tudták velem, hogy ők különbek, mint én, mert én
  asszony vagyok. De nem ez a túlzó férfiasságuk, nem az erejük, a
  szilajságuk, a vadságuk a legnagyobb bűnök. Az énjük borzasztó nagy, a
  férfias elteltségük s a lágyságnak az a kétségbeejtő hiánya, mely
  pusztítja s végre egészen kipusztítja a családból az asszonyt.
  _Mártha:_ De, de, nagyanyó, hiszen te hetvenöt éves vagy és élsz és erős
  vagy.
  _Pándyné:_ Én hetvenöt éves vagyok, erős vagyok s talán épen azért
  maradtam meg, hogy lássam a dolgok teljesülését. Én szenvedtem a
  legtöbbet minden valaha volt Pándynék között, mert nem haltam meg
  fiatalon, mint a többi. Talán azért nem tudtam meghalni, mert én az én
  emberemet minden rosszaságával egyetemben szerettem. Lehet, hogy ő is
  szeretett, de a Pándyak módjára. Szeretett, mert négy fiának voltam az
  anyja s mert nagyon csöndes voltam. Úgy dáridózhatott, úgy járhatott
  kalandok után, mintha a temetőben lennék. És néha megsajnált, egy kicsit
  észrevett, egy kicsit szeretett. Akkor se beszélt hozzám komolyan,
  kegyes volt, jó volt s hónapokig azután megint csak az voltam, mint az
  áloé-bokrok ott künn a virágházban. És csak későn, későn láttam, hogy
  voltaképen az összes Pándy-feleségek között nekem jutott a
  legalacsonyabb sors. Ekkor az apádnál és a többi fiamnál akartam
  kárpótlást szerezni. Hidegek, fölényesek, gőgösek s ha kellett nagyon
  jók voltak. Asszonyhóhérolók, én mondom neked, gonoszabbak a
  gonoszoknál. És kipusztul mellőlük, közülök az asszony.
  
  III.
  Hajnal felé nagyon ellágyult az agglegény Pándy. Valami szomoruat
  játszott a cigány s az öreg fiu odacsapott az asztalra.
  – Nem ér, nem ér semmit sem az élet asszony nélkül.
  Valahogyan ez a kifakadás meg találta fogni a sziveket. Egy kicsit
  valamennyien mámorosak voltak még az ifjak is.
  Az öreg Pándy kimondta, ami a szivekben kísértett:
  – Dél óta nem is láttuk az asszonyt, a nagyanyót és Márthát.
  Már ekkor valamennyien nyugodtabbak is lettek. Eszükbe jutott a nagymama
  és a leányunoka és ez elég. De az agglegény Pándyban most már a virtus
  dolgozott.
  – Adjunk éjjeli muzsikát édes anyának és Márthának.
  Vitték a bandát, dúdoltak és megállottak a két nő ajtaja előtt. Épen
  akkor köhögött egy nagyon hosszut, kinosat Mártha. Egy kis vért köpött,
  elcsöndesedett s feküdt mozdulatlanul. Mikor a cigány játszani kezdett,
  föltárult az ajtó. Ott állott az öreg Pándyné, elfojtott zokogással, de
  valami kegyetlen fény ott ült az arcán. Végignézett a mámoros, fölhevült
  Pándyakon, intett a cigánynak:
  – Várjatok egy kicsit a muzsikával, vagy két hónapig. Az egyetlen
  Pándy-lány akkorára már itt hagyott benneteket. Az egyetlen Pándyné sem
  fog sokkal tovább itt maradni. Azután majd mulathattok nyugodtan,
  magatok lesztek.
  Olyan volt az öreg asszony, mint egy megelevenült, rettenetes halálhír.
  A hangja olyan volt, mint valami messziről küldött bosszúüzenet. A tíz
  Pándy értelmetlenül, megdöbbenve, zavartan nézte egymást. Bent a
  szobában, az ajtón beáramló levegőtől, csukló, síró, köhögő roham fogta
  el Pándy Márthát. Pándyné becsapta az ajtót s a Pándy-család két
  asszonya, az öreg és a leány, sírva karolták át egymást. Az agglegény
  Pándy kissé szégyenkezve vezette vissza a társaságot. Az öreg Pándy
  dühösen ezt hajtogatta:
  – Én tudtam, hogy el fog romlani a mulatság, ha asszonynépség kerül
  bele.
  
  
  HÉLA, MELÁNIA, JUTKA.
  Könnyű nőcskének és víg, silány férfiunak három leánya voltak ők, a
  Kődomby-leányok. Pirosak, kacagósak, karcsuak, bolondos őzike-leányok,
  kész, aranyos nők pólyabontás óta.
  Könnyű mamájuk szomoru végéről sokat beszéltek egy kicsit mindenütt a
  világon. Mert világjáró népség voltak a Kődomby-leányok mamája és
  papája. Ostendében jelentkezett a talján hegedüs, akivel a szöktető uton
  a tengerbe fult a mama s a papa a montecarlói temetőben fekszik, holott
  nem is vesztett sokat azelőtt két nappal, mikor ide ásták.
  Kicsikék voltak akkor ők, a leányok. Héla, Melánia és Jutka. Egy öreg,
  zsörtölődő, gondatlan, vad, rokon bácsi gyámkodott mellettük nagy,
  roskatag, sok szobájú falusi kurián.
  Sokat hancuroztak és szaladt az idő, ujultak s szökdöstek az angol és
  francia kisasszonyok. A bácsi volt csak állandó a kisasszonyok körül s
  Pál úrfi, nem messze rokona a néhai papának, a víg és silány férfiunak.
  Olyan korú, mint Héla, a legnagyobb leány.
  Pál úrfi szinte együtt nőtt, de sohase kacagott együtt a leányokkal.
  Komoly és tudós férfiú volt már kis diákkorában. Lóra sohasem ült. A
  leányok lovagoltak. Ha jött az őszi esőzés s néha istenkísértésként nem
  lehetett kocsin áthajtatni a szomszédos faluba, hol éltek a leányok,
  inkább otthon maradt Pál úrfi. Ilyenkor a leányokra gondolt. És mert ő
  is apátlan és anyátlan volt, a falusi ősz üldöző, ölő, mély
  szomorúságával kószált tornyos, nagy házában szobáról-szobára. Vagy
  zongorázott, vagy verseket olvasott, vagy ujra és mindig felszította
  magában a nagy gyűlöletet, mely úgy hozzákötötte már őt Hélához,
  Melániához és Jutkához.
  Hitte, érezte, hogy a leányok az anyjuk leányai. Az anyjuké, aki a
  halálba kergette az apjukat. A fátum leányainak vallotta a leányokat Pál
  úrfi. Gyűlölte s gúnyolta őket, mert a leányok csak kacagni tudtak,
  holott Pál úr ismerte Tassot, méltányolta Bacont, szavalta Shakespere
  legismeretlenebb verseit, széljegyzeteket írt Schopenhauerhez s hiveket
  gyüjtött Ibsennek. És daliás, szép fiú is volt.
  Huszonkét éves volt Pál és egyszer megijedt álmatlan álmától. Olyan
  rettenetes bizonyossággal érezte, hogy Héla nélkül nem tud élni, hogy e
  borzasztó gyöngeségének elkövetkezett belátó pillanatában majd megőrült.
  Csomagoltatott, búcsú nélkül elutazott, csavargott két évig a távol
  idegenben, hazajött és nőül vette Hélát, aki már végigfürdőzte, bálozta
  és flörtölte a világot.
  Kacagtak a leányok a lakodalmán is. Jutka talán a legcsengőbben, ki
  pedig tizenöt tavaszt látott még csak e kacagnivaló életben. Kacagott az
  öreg rokon bácsi, kacagott a gouvernante, kacagott a napsugár, mert
  tavasz volt, csupán Pál úr volt mélázóan, szerelmesen komoly és szomorú.
  Pál úrnak a nászúton nem akart eszébe jutni a leányok anyja, a tenger
  mélyéig sülyedt könnyű nőcske. Jártak Montecarlóban s Héla nem mondta,
  hogy keressék meg egy víg, silány férfiunak a sírját. Schopenhauer is
  megnyugtatóan nyilatkozott a Pál úr lelkében. „Ha van gondolatod, írd
  le, mert elfeleded; ha van szeretőd, vedd nőül, mert elszökik.“
  Félesztendő mulva, pár hónappal a nászút után, Héla asszony ott énekelt,
  sőt táncolt egy bécsi orfeumban, Pál úr pedig tépte a haját árva, néma
  falusi házában és verte-verte a mellét.
  Egészen egy évig és egy év mulva két lovas amazon állított be Pál úrhoz,
  Melánia és Jutka. Kacagtak, szidták Hélát. Sohse fogják ismerni. A
  huncut Jutka még sírt is. És Pál úr, aki sohasem szeretett lovagolni,
  lovat szereltetett s együtt kóborogtak most már hárman lovakon, aranyos,
  harmatos nyári melegeken.
  „Az új vágy kínosabb, mint a teljesítetlen“. Újra Schopenhauert szavalta
  Pál úr. Ez akkornap volt, mikor Melánia először nem kacagott egy teljes,
  egész napon. Szent, lágy érzések keltek a Pál úr szivében. Ime, a sors,
  a kiengesztelő. Héla pusztasággá tette az ő szivét s a sors elküldte
  benépesítő tündérnek Héla hugát. Himnuszát szerette volna eldalolni e
  nap alkonyatán az igazságos életnek Pál úr. Melánia, Melánia lett volna
  a refrénje a mámoros himnusznak. A jövő napokban csókolóztak. És csak
  Jutka kacagott a nászünnep során. Bús emlékek, szent örvendezések
  hullámai között hánykódtak mindnyájuk lelkei.
  – Én az életed szépségét s a multak kiengesztelését akarom hozni, Pálom.
  Így mondta Melánia az esküvő után s az öreg, furcsa rokon bácsi is
  megremegett goromba lelkében, az édes megrendüléstől. Nem keltek
  nászútra sem ők, Melánia és Pál. Új és szép tájak pompáját tudták adni
  egymásnak. Hónapok multán mutatták meg magukat városban, emberek között.
  Nyomukban sóhajtozó, szárnyas irigység repdesett. És Melánia nem volt
  kacagó immár. Megkomolyodó lelke egészen új lángolással imádta az ő
  különös Pálját. Szerette volna pótolni a Héla elveszített csókjait is
  Pálnak, összebarátkozott a Pál poétáival és bölcseivel. És így tartott
  ez addig, míg egy napon Melánia visszakapta a kacagását. Egészen a régi
  kacagás volt. Csak egy kevés asszonyos sikongás volt új benne. Nem
  bántotta ez Pál urat. Most már ő is kezdett kacagni tudni. Hogy aztán
  egy napon kikocsizásából nem tért meg Melánia s levél is csak két hét
  mulva érkezett, annyira kacagott már Pál úr, hogy a cselédei is féltek
  tőle. Kacagott, kacagott. Brixenben próbálták sokáig elvenni tőle a
  kacagást és mert csúnya, gyönge állat az ember, meggyógyult Pál úr.
  A bölcsek balga hívőjéből, úgy érezte ekkor, igazi bölcs lett. Nem félt
  a találkozásoktól. Átjárt oda, hol éltek együtt leányokként Héla,
  Melánia és Jutka. Megtanult iróniával mosolyogni. Mikor a vad, rokon
  bácsi, aki sírba készülő aggastyán lett, eldadogta neki, hogy Jutka
  miket mível s vadabb Hélánál is, mosolygott a bölcsek türelmével. Néha
  kérdezősködött. Héla Párisban él vidáman. Az elvált Melánia boldog
  asszony ismét. Elvette a szöktető lovag. Imádják egymást. A bácsi hiába
  tiltja meg, Jutka leveleket vált mind a két nénjével. Még Hélával is,
  szörnyűködött a bácsi. És nem szörnyűködött Pál. Ilyen érett harminc
  éves bölcset nem látott a világ. Jutkát oktatgatta:
  – Kicsi Jutka, férj után kell nézni. Addig játszik, míg elmulik egészen
  a fiatalság. Jól válassza meg a férjét s aztán próbálja, akarja nagyon
  szeretni.
  Szinte métereket szökelt ilyenkor bolondos őzike-kedvében Jutka:
  – Ugyan ne mondja! Bizza rám.
  Egy huszár, szép huszár került ekkoriban Jutka lépjére. Maga-imádó,
  feláldoztatásra szánt figura. Még tán el sem jegyezte Jutkát, tavasz
  volt s Pál urat olyan érzések kezdték zaklatni, mint régen. Őrült
  éjszakák, fáradt, bús nappalok következtek, teltek. Egyszer a parkban
  meglepte Jutkát Pál úr. A huszárt nem várták e napra.
  Egy hosszú óráig, tavaszfényben, virágzó fák alatt beszélt, beszélt
  Jutkához Pál úr:
  – Magáért kellett eddig szenvednem. Azért, hogy magához érkezzem
  kálváriámon. Szeretem, szeretem. Legyen az én feleségem.
  Jutka úgy kacagott, hogy a tavaszi, virágos fákról hullani kezdett a
  virág:
  – Maga bolond! Nem, nem, nem! Mit gondol? Menjen.
  Pál akkor éjszakán agyonlőtte magát.
  
  
  A „KÉT ELEFÁNT“.
  A „Két Elefánt“ című korcsmát egy május hónapban, mely Mária havának is
  hívatik, új emberek foglalták el. Valamely faluból kerültek fel, sokan
  voltak, népes család, látszólag jó erkölcsüek, a Bordás-familia. Az öreg
  Bordás, a család feje, úri és szomorú ember, kifizette a korcsma árát.
  Azután leült a paraszt-ivó egyik sarkába s mintha sohase akart volna
  fölállani. Hol jobb-, hol balkezével támasztotta meg ősz, hosszú
  szakállas, nehéz fejét. Nézett, de talán semmitse látott s a vendégek
  mindennapija annyiba vette már az öreget, mint egy tört lábú lócát. Ott
  ült reggel már, amint a korcsmát kinyították s ott ült, amikor az utolsó
  részeg vendéget rendőrrel emeltették ki. Talán a falut siratta, amelyet
  el kellett hagynia. Talán az életet, mely nem akar tágítani mellőle.
  Bizonyos, hogy a „Két Elefánt“-ot becsukhatták volna akár két hét mulva
  az öreg Bordástól. Úgy beszélték az utcában, hogy jegyző volt egykor,
  körjegyző az öreg, valahol falun. És azért szeret hallgatni, mert annak
  idején, mikor lármásan védte a maga igazát, nagyon igazságtalanul
  némították el. Szerencse, hogy voltak, akik helyette tudtak, szerettek
  élénken futkosni és beszélni. A Bordás-familián éppenséggel nem látszott
  és érzett falusias gyávaság. Az asszony, Bordásné, öregen is túltett a
  legelevenebb és legvárosibb fiatalon. A három Bordás-fiú, nagy legények
  már, nem néztek más foglalkozás után. Ott maradtak a korcsmában, vidámak
  voltak, szorgosak, mámorosan boldogak a korcsmalevegőtől. Volt két leány
  is, szintén nagy leányok, de szépek és kivánatosak a javából, Nina és
  Lenke. Az öreg Bordásé nem volt itt jóformán senki, semmi, se feleség,
  se gyermek, se korcsma. Azaz az övé maradt a család keresztje, aki a
  legkisebb gyermek volt, Áronnak hívták s néma volt.
  Az öreg Bordás csak Áronnal szeretett beszélni. Áron, a süketnéma
  Kolozsváron volt két évig iskolában. Onnan okos jelek tudományával tért
  vissza, melyeket az apja is megtanult. Gyakran el-elvakkantotta is magát
  Áron, aki tizennégy éves elmúlt s szép homlokával, pompás szemeivel okos
  fiunak látszott. Ilyenkor az öreg Bordás szomoruan, sőt sokszor
  haragosan intette a fiát jelekkel: „Miért próbálsz hangokkal beszélni,
  fiacskám, ami nem érdemes? Nézd, vannak itt a „Két Elefánt“-ban elegen,
  akik beszélnek.“ Áron ilyenkor a kezeivel is elnémult, öreg és szomoru
  lett, mint az édes apja. A szomszédos ivóból, hová úrfélék jártak,
  olykor becsengett a Nina és Lenke pajkos kacagása. Az öreg Bordás
  hallotta, de csak a szemei lettek borúsabbak s mégis Áron is tudta, hogy
  mi fáj az öregnek.
  De mintha megállapodtak volna hangtalanul az öreg Bordás és Áron, hogy
  tűrni fognak, nézés és látás nélkül bámulni és hallgatni, ők úgyis a
  család megvetettjei voltak, akik nem tudtak hasznot csinálni, akiket ki
  kellett tartani. Az öreg Bordás csak a fejét simogatta meg Áronnak,
  jeleket se adott neki s Áron mindent értett. Még a könny is egyszerre
  jött mindig a szemükbe, holott milyen fiatalok voltak még az Áron szemei
  s milyen öregek az öreg Bordáséi. Áronnak lassan-lassan meg kellett
  értenie az ő önkéntesen néma apjának a szívéből a legnagyobb titkot is.
  Azt, hogy az öreg Bordás valami fenyegető, nagy piszoktól fél, valami
  városi piszoktól. A nagyobb fiuk, a leányok s az anyjuk sürögtek,
  lármáztak, olykor titkolóztak. A Két Elefánt nekik, szegényeknek,
  Áronnak és az apjának olyan volt, mint egy idegen, bolond vásár, ahol
  csak őket fogják megcsalni. Egyszer az öreg Bordás gyenge percében, vén,
  bús ellágyulásában valósággal is beavatta titkos aggodalmába a fiut:
  – Ha megtudok valami becstelenséget, mindnyájan meg fogunk halni, te is,
  Áron.
  *
  A Két Elefánt meghódította lassanként majdnem a félvárost, mert vidám
  hely volt. Az öreg Bordásné mindenütt ott volt, mindenféle vendégnek
  kedvében járt. Mintha csak arra született volna, hogy városi emberek
  háziasszonya, derítője legyen. A fiuk, a Bordás-legények vidám, korhely,
  jó cimborák voltak. Ha kártyázni kellett, kártyáztak is, történeteket,
  kacagtató anekdotákat tudtak. A leányok pláne divatba jöttek az ő friss,
  falusi étvágyukkal és szépségükkel. Nem volt olyanféle vendég, ha
  könnyelmű vagy pláne már részeg volt, hogy meg ne lelte volna mulatságát
  a „Két Elefánt“-ban.
  A ház alatt, a pincében, egyre gyűlt, gazdagodott a jókedv raktára.
  Bordásné előrelátóan jóféle italokba fektette a korcsma növekedő
  hasznát. S lenn, a pincében ültek egymással szemben hangtalanul a
  hordók, akár csak Áron és az édes apja.
  Áron azonban egy napon, amikor nagyon a szívébe sírtak az édes apja
  könnyes szemei, nagy dologra szánta magát. Egy álló hétig útjában volt
  mindenkinek, lesett, figyelt, nézett, tanulmányozott. S egy hét mulva
  Áron öregebb lett, mint az apja, csak éppen ősz, hosszú szakálla nem
  volt. S egy hét mulva, amint tele volt a paraszt-ivó is egészen, Áron
  beszélni kezdett az apjához. Senki sem figyelt rájuk, mert sok volt a
  vendég s mert különben sem szoktak rájuk figyelni. Az öreg Bordás
  ezúttal mind a két kezével támasztotta föl a fejét s még így is lógott
  egy kicsit az ő nehéz, szomoru, falusi feje. Az öreg Bordás figyelte a
  fiát, aki indulatos jelekkel újságolta, magyarázta az ő tapasztalatait:
  – Édes anyám szokta a pénzt elvenni a vendégektől s megcsalja a részeg
  vendégeket.
  Az öreg Bordás összeszorította a két öklét, de figyelte tovább, mit Áron
  jelez:
  – A bátyáim dalolnak, berugatják a vendégeket, azután kártyán elnyerik a
  pénzüket, ha még van vagy maradt.
  Az öreg Bordás dühében felordított, de lefogta magát s Áron folytatta:
  – Nina fölment az emeleti szobába egy úrral pezsgőt inni. Lenke
  tegnapelőtt este elment kocsizni egy másik úrral s csak hajnalban jött
  haza.
  Ekkor nagy dolog történt, az öreg Bordás fölemelkedett s kiáltott. Éjfél
  után volt s akkor már csak két kocsis iszogatott a paraszt-ivóban. A
  másik ivószobában úri társaság mulatozott bátran, a leányok együtt
  daloltak a mulatókkal. Az öreg Bordás újra kiáltott s ekkor már mindenki
  odajött köréjük:
  – A vendégek azonnal fizessenek és távozzanak.
  Olyan hangon kiáltotta szavait az öreg Bordás, hogy mindenki távozott.
  Mikor a család együtt s egyedül maradt, az öreg Bordás még nagyobbat
  kiáltott:
  – Piszkosak, nyomorultak, takarodjatok a közelemből, ki innen.
  Az asszony, a legények, a két leány megpróbálták a dolgot tréfának
  venni. Az öreg Bordás, a néma Bordás most már olyat kiáltott, mint egy
  ordító, lecsapó villám.
  – Ki innen az én házamból, piszkosak, aljasak, gyalázatosak.
  Bordásné adta a példát, kendőt borított a nyakába s kacagva kiment. A
  legények s a két leány zavarodottan, de csinált nevetéssel utána. Amikor
  elmentek, Bordás jelt adott Áronnak:
  – Hozz föl egy kancsót a legöregebb borból s minden hordót ki kell
  engedni.
  Áron megértette s nagyon fontosan, komolyan, lámpással ment le a
  pincébe. Baltát talált s leverte minden hordó bordáját s alig tudott
  szabadulni az ital-árból a kancsójával.
  Ott fönn azután bezárkóztak jól Áron és az édes apja. Az öreg Bordás
  nyelte a bort s reszkető hangon, félig siránkozva dalolt régi, bús
  nótákat. Áron csak azt látta és sejtette, hogy az apja dalol,
  hadonászott a kezeivel s olykor vakkantott, mint a házőrző eb, ha
  veszedelem jön.
  
  
  ANITTA, A JÓSNŐ.
  Afrikából jött, ezt őmaga is sokszor emlegette, Tuniszban élt egy olasz
  herceggel, de ez a szép és gazdag herceg megbolondult s ő megszökött
  tőle. Marseillebe jutott, de azt már zavartan, nem szívesen árulta el,
  hogy miért kellett három évig utaznia Tuniszból a Mariusok városáig.
  Lépten-nyomon, szárazon és vizen, elfogyott a pénze, avagy mindig
  belebotlott egy olasz hercegbe, akit megbolondított. Párisban már
  névjegyei voltak, formás nevet szedett magára s cifra-ócska ruhákat,
  kicsi szinésznők, nagy kokottok levetett rongyait.
  Nem tudom, honnan jött, micsoda fajta, Cejlon, India vagy Egyiptom kóbor
  asszonya volt-e, mert átöntötte a testét egy fehér ember vére. Valami
  angol vagy német, francia vagy ki tudja micsoda nációbeli csavargó
  szerethette az anyját vagy a nagyanyját. Egy katonatiszt, egy matróz,
  egy tudós kutató, egy unatkozva utazó nagyúr, talán egy fegyenc, egy
  senki, ki tudja. De eldöntötte, elátkozta a sorsát ez a keresztezett
  ivadolás, ez a se maláj, se hindu, se fehér, se fekete minéműség.
  Párisban Anitta de Futtoniknak nevezte magát, mikor föleszmélt s ruhát
  és elszántságot szerezvén, felöltözött.
  Nem volt szép, de nem lehetett őt meg nem kivánni, ha csak már kétszer
  látta az ember. Pedig fiatal se nagyon volt, de ezt se állíthatom, mert
  talán húsz esztendőnél kettővel se élt többet. De negyven esztendős is
  lehetett s mikor nagyon is fiatalnak látszott, e szerencsés napokon, ez
  a fiatalság gyanús volt. Vörösek lettek barna szemei, nyugtalanok,
  megnövekedettek, szép szája bájosanvadul elgörbült s fehér fogait
  mutatni volt kénytelen. Ilyenkor rossz, heves, őrült, eseményes álmaira
  emlékeztette az embert, azokra az álmokra, melyek aggot vagy bolondot
  csinálnak belőlünk utóvégre.
  Én azonnal fölismertem benne egyik friss álmomat, ő volt az a vörös
  szemű fehér macska, aki ráugrott egy éjjel az arcomra. Jajgattam, már
  majdnem fölébredtem s ime, e fehér macska elkezdett barnulni, nőni,
  változni és kedvesedni. Az arcomon már csak egy puha, édes, fáradt meleg
  asszonyarc volt s ez az arc két ajkának sínjén lecsúszott a szívemre.
  Egy csodálatos, meleg, exotikus asszony formálódott a vad, vörös szemű,
  fehér macskából s ez az asszony olyan áldottan, megadóan csókolt, hogy
  én elsírtam magam. Fölébredtem, de ez az álmom, ime, igaz volt, mert
  eljött a vörös szemű, fehér macska, aki átváltozott Anitta de
  Futtonikká.
  Azt kérdezte, mikor összehozott vele első ízben egy váratlan, nehéz,
  rossz sejtelmű óra, mit csináljon ő itt Párisban?
  – Maga szép, drága, mélyebb, mint a mesék tengerszeme, de mégse akarjon
  itt az asszonyságából élni. Komisz, ostoba, értelmetlen ma a világ és
  itt, Nyugaton, különösen ilyen nagyon értelmetlen. A maga szépsége olyan
  nagy szépség, olyan egyetlen, rendkívüli, hogy alig látjuk itt meg
  egynehányan. Vannak szépségek s ezek az igaziak, amelyekhez érteni kell
  s ez az értelem csak kevés olasz hercegnek adatott.
  Kacagott, de dühös is volt, barna arca megfehéredett s dacos öregség
  integetett le róla ellenem s minden akadály ellen.
  – Hát mit csináljak, mikor nagyon-nagyon szeretem az életet s mikor
  végre Párisba juthattam, – nyögte hangosan, egy kicsit oktalanul
  fenyegetően.
  – Lássuk csak, – szóltam tétovázva s kerestem szemeimmel az ő szemeit, –
  mondja, mit tud maga valami pénzreválthatót, ravaszat.
  Most már igazán kacagott, de ebbe a kacagásba hamar elfáradt,
  megvizesedett a szeme s olyan lett Anitta, mint egy furcsa, beteg
  gyermek.
  – Tudom, hogy minden férfiu, aki engem szeretni akar vagy szerethet,
  megőrül, igazán, – ne, ne kacagjon, – megbolondul. Az anyámat Djemma el
  Futtoniknak hívták, félig berber volt, olyan szegény, bevándorolt
  asszony. A nagyanyámat is ismertem még, aki pláne boszorkány lehetett,
  így is hívták mindenütt. Ők is, mindaketten elvették az eszét, akire
  nagyon ránéztek, akiket szerettek vagy akik szerették őket.
  – Anitta, akkor maga jósolni fog, ha maga ilyen boszorkányivadék,
  jósolni fog itt Párisban. Anitta, maga úgyis egy kicsit a végzet, a
  bosszúállás, a sors mi fölöttünk, európai emberek fölött, akik magukat,
  a maguk életét, vérét megzavarjuk. Jósoljon Anitta, amit csak maga
  jósolni tud, mi mind megérdemeljük, jósoljon nekünk iszonyúakat,
  halálosakat. Az asszonyoknak jósolja meg, hogy kétfejű gyermekük lesz a
  szeretőjüktől s a férfiaknak, hogy bélpoklosság vár reájuk. Csak
  rosszat, rettentőt jósoljon mindenkinek, majd meg fogja látni, hogy
  Párisban ez kell, egymást gázolva jönnek az emberek magához. Maga pedig
  ne aggódjék, Anitta, mi ezt megérdemeljük magától, maguktól, mert miért
  ment el közülünk egy fehér ember a maga anyjához vagy nagyanyjához.
  Páris is kicsi város, itt se lehet, sehol a világon, elrejtőzni,
  különösen, ha gyönge az ember s ha nem tud leszokni az olvasásról. Nem
  akartam újból találkozni Anittával, de ehhez az kellett volna, hogy
  nyelje el őt a Szajna, Afrika, a pokol, az emlegetetlenség. De Anittáról
  írni kezdtek a lapok, itt-ott a fotográfiáját is látnom volt muszáj, óh,
  Anitta alighanem megfogadta a szavamat s divatba jött.
  Miket nem kellett olvasnom Anittáról, a barna Pythiáról, aki egyiptomi
  hercegnő s aki senkit se mer szeretni, mert az ő szerelme megátkozott
  szerelem. Jól megtanulta a leckét, – mosolyogtam fázósan magamban, –
  íme, a legcsalogatóbb varázst is használja már: a veszedelmet.
  Okvetlenül tízen-százan rohannak hozzá, roskadnak a lábai elé s kérik a
  szerelmét kiváncsian, elszántan, hogy vajjon elvesznek-e tőle? Micsoda
  zseniális fehér kalandor lehetett e barna lány véletlen apja vagy
  nagyapja, hogy ez ilyen tanulékony.
  Egy délután kocsizni láttam Anittát, pompás kocsiban, fekete csipkékből
  volt a ruhája s fehér macskák hímezve reája. Az arca pedig, a szemei, az
  ideges aránytalanságában csodálatosan szép termete, mindene, más volt.
  Nagyon komolynak s átszellemültnek, testében-lelkében megnyúltnak
  látszott, a szemei azonban úgy húzódtak össze, mint két ugrásra kész
  hiúz.
  Hisz a hivatásában, elhitte a csalást, – véltem – s valóban úgy nézett a
  ragyogó Párisra, mint aki minden jövendőt tud. Krisztus mehetett így át
  a ragyogó Jeruzsálemen, de Krisztus igazán ember volt s nem két fehér ló
  röpítette a hintóját, de szamárháton ült.
  A bakon, a kocsis mellett, piros díszruhás, kontyos, fiatal, erős,
  csinos cejloni legény gőgölt. No, lám, most már hercegekre sincs
  szüksége, – mormogtam, – s úgy csapott le rám valami hirtelen
  nyugtalanság, mint rekkenő nyárra a viharszag.
  Hiába esküszöm itt meg magamnak ezerszer, mindenre, – gondoltam remegve,
  – haszontalan, úgyis föl fogom keresni, ma vagy holnap. Vagy holnapután,
  nem tudom, meddig leszek gyönge, erős, okos, bolond, de föl fogom
  keresni. Ő csak egy kis medium volt, én leheltem bele a lelket, az
  akaratot, a célt, az én teremtésem ő, jogom van hozzá.
  Másnap azt olvastam a lapokban, hogy a rendőrséggel volt baja Anittának,
  ki akarnák utasítani Párisból, de nagyon befolyásos, titkos kezek
  karolják. Az lenne a bűne, hogy két ifjut a halálba kergetett a
  jóslásaival, egy mondaine-nak ő adta a tanácsot, szökjék meg a
  szeretőjével, egy barátnője diák-fiával. Bajokat csinált,
  sorsfordulásokat, őrjöngőket szelid folyamú életekből, apáthiákat nagy
  akaratokból.
  Anittához nem volt könnyű bejutni, ezen se csodálkoztam s azon se, hogy
  nehezen emlékezett reám, idegen és hideg volt.
  – Igen, igen, rémlik már, – mondta, – maga volt, aki úgy nézett reám,
  olyanokat mondott, hogy sírtam. Miért is akarta akkor maga, hogy én
  sírjak s mit akar most, amikor nem vártan idejött?
  Elborított a sárgaságos dűh, de beszélni nem tudtam, csak ostobán
  dadogtam és néztem, milyen nagyok és vörösek az Anitta szemei.
  – Jósoltatni szeretnék magamnak, jósoljon nekem, magáról legendákat
  írnak most s nekem pedig nincs se múltam, se jelenem. Jósoljon nekem,
  csak annyit mondok, mielőtt jósolna, hogy nem tudok elfeledni egy
  különös némbert, aki egyszer, álmomban, fehér macska volt s mire a
  szivemig ért, barna asszony volt, mint maga.
  Megfogta a két kezemet, egyszerre ellágyultan s nagyon szomoruan nézett
  visszabarnult, megkicsinyedett szemeivel az én szemeimbe:
  – Maga az első ember, akinek itt Párisban jósolhatnék, tudom, hogy tudom
  a maga sorsát. Édes fiam, menjen el innen, keveset gondoljon én reám s
  ne törje a fejét, hogy vajjon mit tudtam volna magának jósolni.
  Már nem volt a szalonban s engem ketten segítettek ki az utcára, a
  cejloni legény s egy kacér, nagyon fehér, pajkos, párisi szobaleány. Egy
  automobil majdnem keresztülszaladt rajtam, de nem ijedtem meg: nem
  lehet. Én most a gyorsvonat elébe vethetem magam, háboruba mehetek,
  nekem minden szabad most már, nekem jóslás nélkül megjósolta a jövőmet
  Anitta, én már tudom, hogy szeretem Anittát s ebbe a szerelembe bele
  kell bolondulni.
  Figyeltem az eszemet, figyelem ma is, egyre kevésbé tudom, mit álmodok
  és mit élek, látok-e, vagy emlékezem? Az éjjel egy asszony csókolta a
  szivemet, barna, meleg asszony s az asszonyból fehér macska lett, aki az
  arcomra ugrott. Sikoltottam s az arcomon meleg vér folydogált, bal
  szememmel nem láttam, a körmöm véres volt, magam karmoltam be a
  szemembe.
  Ma délben kerestem Anittát s azt mondták, elköltözött Párisból, nem
  tudják hová. Otthon levél várt: „Isten vele, nem tiltom meg, hogy ne
  keressen, keresni fog úgyis és nem lát többé.“ A doktoromhoz mentem,
  sajnálja, hogy nem vagyok gazdag ember, egy utazás Afrikába vagy Indiába
  még talán megmenthetne. Ezt a gazembert Anitta biztatta reám bizonyosan,
  mindegy, várjuk a jóslást, mely nem jósoltatott. Anittát pedig nem
  keresem, eljön ő magától, egy álmomban s akkor meg fogom fojtani.
  
  
  GYELLEY FARKAS BUTYKOSA.
  A pusztuló Gyelley-kastély híres parkjából káposztás kertet formált az
  idő. S nyári délutánokon e napverte, sütött, sivár kert közepében
  ujságokat olvasott Gyelley Farkas. Öreg karszéke mellett nyitott szájjal