Igy is történhetik: Novellák - 7

elájult, apa ordított. Ferenc páter doktorért szaladt. Náci remegett
egész testében, hangosan imádkozott, mikor a nevelőnő ölébe fogta s
bevitte a szobájába. Egész éjszakán láza volt s félrebeszélt: reggel
megtudta, hogy Licut elküldték a Mártha-nővérek zárdájába. Licu levelet,
szerelmes levelet írt Szabó úrnak, Szabó úr elvitte a levelet apának s
kérte, hogy vigyázzanak a Licura. De szomoruan és jóságosan, mint ő
szokta, azt is kérte, ne essék bántódása Licunak. Ezt apától hallotta
délben, aki ismét dühöngött:
– Szerencse, hogy kis tisztesség még van ebben a Szabóban, hogy
megmutatta a levelet.
Náci behunyta a szemét s úgy gondolt Szabó János úrra. És fényesnek
látta a Szabó János fejét, mint ahogy a szenteké fényes.
Délután azonban nem jött Szabó János úr: apa kidobta Szabó urat. Két nap
mulva anya sírt: apa nyugtalanul, remegve beszélt, mint egy gyermek, aki
bajba került. De az is elmult, Náci hallgatott s nem mert kérdezni
semmit se Szabó úrról. Pedig érezte, hogy Szabó úrral történt valami.
Jött Ferenc páter a hittan-órára: Jézus csodás gyermeksége volt a lecke.
Nem hallotta Náci, mert kis beteg szíve nyugtalanul kalapált. Este
megtudta a cselédektől, hogy Szabó urat holnap temetik. Kifogták a
Dunából: azt írta egy levélben, hogy őt, Nácit csókolja. Meghal, mert
nincs kenyere s nem tud pénzt küldeni vak édesanyjának.
Náci elájult igazán, nem mint Licu, három doktor is volt az ágyánál.
Mikor először felnézett, sikoltozni kezdett, az apját látta, aki Szabó
urat kidobta. Ott állott apa Herodes-arccal s Náci lázasan kiabált:
– Apa, apa, menj, te ölted meg.
Görcs fogta el a testét Nácinak, aztán elcsöndesedett, pihegett. Tüzes
bibliai képek táncoltak a Náci szeme előtt, siránkozóan, fenyegetően,
csöndesen nyögte Náci:
– Vigyázz, apa, most Jézus fog jönni: nagyon, megbüntet téged.


SZELEZSÁN RAKHEL KISÉRTETE.
Tegnap vitték el az ablakom előtt, térdig érő sárban négy legény vitte,
a Szelezsán Rákhel kék koporsóját. Hétfőn kapott levelet Amerikából a
vőlegényétől, nem bírja az éhséget már, segítse őt haza Rákhel.
Rákhelnek csak fehér arca, finom teste, szép karcsúsága s húsz esztendős
ifjusága volt. Elsírta magát, estére fázni kezdett, kedden még felkelt
az ágyból, szerdán már nagyon sokat beszélt, de nem értelmesen,
csütörtökön piócákat raktak kemény, forró két melle alá, pénteken nagyon
foltos lett a teste s szombaton már, amint illik, kék koporsóba
fektették Rákhelt. Doktorra pénz se került volna, de különben is száz
kocsit és száz doktort nyelne el erre mifelénk a tavaszi sár. Vasárnap
délután temették, mindenki sajnálta, mert fiatal volt, szép, s ha
napszámba ment dolgozni, égett a keze alatt a munka. Azután pedig
esküdött mindenki, hogy a bánat vitte el, akármennyire is megfoltosodott
a teste. Még húsz esztendővel ezelőtt az ilyen regényes
skárlát-esetekből nóta született a falukban. Most megjelent a pópa
kedvetlenül, mert vajmi kevés stólára volt kilátás és sárosan.
Dünnyögött, gajdolt és nyugtalanul nézegetett az égre, mely egyre
feketébb, feketébb lett. Mire az én ablakom elé értek, már tombolt a
csúnya tavaszi fergeteg. Ömlött a víz a fekete felhőkből s a kék
koporsóról mosva hordta le a friss kék festéket. Ott volt a menetben a
fél falu, elől a pópa, mint egy leöntött fekete ördög. Mi majdnem
kárörvendve néztük ezt az ablakból a vén Jepura Tomával.
Jepura Toma szemben lakik velünk s ő is a falu végén lakik. Haszontalan,
vén, részeges ember, de bölcs ember, talán ő is azért lakik itt a temető
mellett. Mert mi a temető mellett laktunk Jepura Tomával s mi már sok
dolgon nem csodálkozunk, amiken mások még csodálkoznak. Jepura pláne
sírt is ás, ha nincs fizetősebb munkája s ha elég pálinkát kap, hiszen
itt van a temető mellett. Szóval mi már ketten olyan emberek vagyunk
Jepurával, akik túllátnak a falun s egy kicsit a hivságos életen is.
Beszélni még nem beszéltünk egymással Jepura és én, de nézzük egymást és
talán nem dicsekvés, hogy szeretettel nézzük. Sok temetést láttunk mi
már, sok sírt ástunk, a vén Jepura ásóval, én más szerszámmal. Hogy ő
rongyosabb mint én, kevesebbet jár a világban, nem ír és nem olvas, ez
csak a gyöngék szemében különbség. Azonban úgy tapasztaltam, hogy sem
Japura, sem én nem vagyunk ám olyan tökéletesek, amilyeneknek magunkat
hisszük. Csak éppen, hogy kevesebb gyarlóság él bennünk, mint a
temetőtől távolabb lakókban. De például nem vagyunk mentesítve az
egészségi állapot, az ital, az időjárás, a pénz és az asszony ereje
alól. Nekem legalább nincs feleségem, de Jepurának, akit a pópa
Jepurénak hív jól oláhul, hites felesége van. Ez az asszony nagyon
megöregedett, a bölcs és korhely ember pedig haláláig megőriz valamit a
legénységéből.
Vasárnap temették el Szelezsán Rákhelt rettenetes időben s ez a bolond
március hétfőre kicsípte magát. Olyan tavaszra ébredtünk, olyan édes
nyugtalansággal, mintha legalább június volna. Kinéztem az ablakon.
Jepura Toma a tornácon süttette az áldott nappal a hasát. Valósággal,
mert megoldotta derekán a madzagot, mely egy régi, gombatlan úri kabátot
tartott a testén. Az ingét is kihúzta alóla, hadd lakjon jól napsugárral
az ebadta has, ha a tél alatt koplalt. Vén, szakállas, gondozatlan,
szennyes arca úgy ragyogott közben Jepura Tomának, hogy rögtön
sejtettem, baj lesz. Délután három órakor még ott melegedett a tornácon
Jepura. Talán nem is evett, a bölcs emberek nem szoktak nagy dolgot
csinálni az evésből. Kezében egy fűzfavessző volt s avval vidáman
csapkodta a szikkadó sarat. Látszott az arcán, hogy legjobban szeretne
lovasdit játszani, lovagolni egy kicsit a fűzfavesszővel. A régi
temetőben, az új mellett, gyerekek játszottak s közéjük szeretett volna
állani Jepura. Az igazat megvallva, én is, mert tavaszszal mindig sok
erőszakkal tartom magamat vissza, hogy ne üljek föl egy vesszőre, vagy
egy napraforgó-kóróra. Délután három óra után kimászott Jepuráék
konyhájából az öreg asszony, ismertem, Jepuráné volt. Ő is süttette
magát egy kicsit a nappal s azután leült a tornácra Jepura mellé. Azt
hiszem, tíz esztendő óta nem voltak egymáshoz, a verekedéseken kivül,
ilyen közel, de legalább is tavaly tavasz óta. Óvatosan hátra húzódtam
az ablakomnál, isten ments, semmiféle nászt megrontani. A szerelmek
mind-mind az égben köttetnek, még a vén házasok tavaszi szerelmei is.
Nincs joga senkinek akármilyen szerelmet zavarni vagy finnyásan nem
szeretni.
A vén, bölcs Jepura hirtelen úgy kezdett viselkedni, mint egy ifjú
jogász a kávéházi trónus előtt. Csak jelekből vettem ki, tréfás
disznóságokat mondott s megfogta felesége kezét. Udvarolt a maga módja
szerint, éppen úgy, mint harminc-harmincöt évvel ezelőtt. Az öreg
asszony leányosan kacagott, sikoltozott s néha-néha ráütött a Jepura
kezére. Nem vették észre, hogy délnyugaton, az égen furcsa dolgok
történnek. Visszajöttek a tegnapi felhők, feketék, csúnyák s hamm,
elnyelték a napot. Az öreg Jepuránénak most kezdett a kedve megjönni, de
hirtelen sötét lett. Megszégyelték nyomban mindketten magukat, különösen
Jepura, a bölcs. Erre én már kinyitottam az ablakot, füleltem, hallani
is akartam. Hideg eső kezdett esni s az öreg Jepura káromkodva küldte be
az asszonyt.
– Nem szégyenled magad, ilyen öreg mámi, úgy tesz, mintha kis leány
volna? A férfinál más, a férfi más, a férfi gondolhat szamárságra, ha
vén is. Te akarsz szerelmeskedni, amikor Szelezsán Rákhelnek ott kell
feküdni a sírban?
A vén asszony besomfordált, a vén Jepura és én pedig a sűrű esőn
keresztűl bámultunk a temető felé, ahova tegnap kivitték a szép, húsz
esztendős, talán csókot sem ismert Szelezsán Rákhelt.


KIS VINCE SÁNDOR.
A hegyes-dombos Dobokából származott a síkságra Kis Vince Sándor, mivel
amott már nem tudott megélni s Amerikába pedig öregnek érezte magát, de
ha csak másfél vármegyényi távolságra szakadt is el Dobokától,
elvesztette önmagát mégis egészen a kicsi, öreg, oláhos magyar ember.
Fájt a szemének, a szívének, a lábának a síkság, a meredektelen laposság
s az új vidék, amely mintha gyülölte volna a hegyes-dombos helyekről
jötteket.
– Klári, – sóhajtozott a feleségének sokszor Kis Vince Sándor – bár
inkább Amerikába mentünk volna, ha messzebb van is.
Klári asszony tizenöt évvel volt fiatalabb az uránál, elszánt, jó, erős
asszony, ki a süldő legények gusztusa s gyermekük nem volt.
Ott a síkságon béres-gazdának telepedett le Kis Vince Sándor s egy kis
tanyán laktak, küzködtek, távol a faluktól. Az asszony majdnem minden
nap legyalogolt valamelyik faluba s főként az úrék falujába, kiké a kis
tanya volt. Gyermektelen asszonynak joga van a járás-keléshez s a
nyugtalansághoz – vélte helyesen maga Kis Vince Sándor is. Fájt nagyon
neki, hogy így van, de az asszony harmincötéves és ő pedig ötvenéves,
húszéves házasok lesznek idestova. Bajos itt már változtatni, remélni s
különben is csak a baj, az élet-nyomoruság volna nagyobb, ha gyermek is
volna.
Jobban fájt Kis Vince Sándornak a hontalanság, a kényelmetlenség s ennek
a másfajtájú vidéknek a félelmessége. Itt is laktak magyarok és oláhok
is, de a magyarok se úgy beszéltek, mint Dobokában s az oláhok se. Más
volt az öltözetük, mindent másképpen csináltak, még a kálvinista
templomban is mások voltak a szokások és rendek. A síksági emberek
olyanok, mintha mindig innának s valami rablótekintet van a szemükben,
valami támadó szándék. S legénykék, akik Dobokában elbujnak az asszonyok
szoknyája mögé, itt kacagva mernek incselkedni olyan asszonnyal, aki
anyjuk lehetne. Ősszel pedig a köd az, ami kibírhatatlan, mert nem olyan
köd, mint a hegyes-dombos vidékeké. Ha egyszer, október végén vagy
november elején el kezd áradni a köd, nincs határa. S az embert a lábai
se igazítják el, mert nincsenek dombok, melyeket a láb bármilyen vak
estéken és éjszakákon megmérhet és fölismerhet.
S a kis tanya úgy feküdt négy-öt falu határainak szögletében, mint egy
útszéli csárda s ha jött az őszi köd, innen ellátni sehova se lehetett.
– Nem baj, – mondogatta Klári az urának – egyforma a világ mindenütt,
azután élni muszáj és mindenütt vannak jó emberek és rossz emberek.
De Kis Vince Sándor nem vígasztalódott s különösen ősszel félt, amikor
az embereknek kezd több idejök lenni, hogy egyik faluból a másikba
átnézzenek. Holott ilyenkor Klári is otthonülőbb volt s este hét órakor
már olyan rémséges volt a csönd és a sötétség, hogy le kellett feküdni.
Négy ökör, egy kiselejtezett csikó, két csatangoló természetű kölyök
kutya, öt disznó, egy háromszínű macska, két tinó éltek még a kis
tanyán. Éjjel kötelesség szerint ki kellett volna egyszer-kétszer mindig
néznie Kis Vince Sándornak, hogy rendben vannak-e állatok és dolgok. De
a kis, öreg ember dühös gyávasággal szegte meg a kötelességét, különösen
kissé ősszel és télnek idején.
– Klári, – mondotta az asszonynak, – ezen az átkozott helyen nem
maradunk s a jövő Szent Mihály-napkor visszamegyünk Dobokába.
Már három év óta fogadkozott így a kis hamar öreg férfiu és Klári már
meg se hallotta ezeket a Kis Vince Sándorhoz sehogysem illő, bátor
szavakat. Klári egészségeseket, hatalmasakat és nyugalmasakat aludt,
mikor valamelyik faluba nem mehetett a sártól és esőtől, átment a
legközelebbi tanyára. Itt egy fiatal juhász telelt néhány száz juhval,
ez még alföldibb legény volt s olyan víg és bolondos, hogy
megfizethetetlen öröm volt a nagy árvaságban. És beszóló, megálló,
gyalogos, utas emberek is akadtak sűrüen, mikor Kis Vince Sándor éppen
nem is volt közel a tanyai házhoz. Vagy a jószágokat sétáltatta, vagy
füzet vágott az Ér-partján, vagy általában gondos, céltalan, fürkésző
utakat tett a tanyai földeken. Nappal mégis csak a vitézebb természete
kerekedett felül Kis Vince Sándornak s ha nyáron eltemette a dolog, késő
ősszel és télen volt ideje a szemlélődésre is. Járkálván, fontolta,
fontolgatta az eseteket s mivel nem volt egészen tökkelütött férfiu, a
fiatal juhász is gyakran eszébe jutott. Nono, lehet, – gondolta – hogy a
fiunak jó volna az asszony mulatságra, de Klári nem nagyon viszi és adja
neki a bizakodást. Hiszen az asszony csak akkor áll vele szóba, amikor a
faluba nem mehet be s különben is Klára nem volt legénykedvelő asszony
otthon, Dobokában sem. Mégis jó volna azonban elmenni erről a vidékről,
ahol sem az emberek, sem a napok nem hasonlítanak az otthoniakhoz.
Őszi-téli, sivár nap volt s Klári mégis bennjárt az úrék falujában s
emiatt az evés is későbben történt. Kis Vince Sándor szidta, mint a
bokrot, Klárit, de Klári csodálatosan tűrte e napon Kis Vince Sándor
hősieskedését. Délután már korán jött a ködár, este Klári arról beszélt,
hogy mit hallott a faluban: lopások történnek s jó lesz éjszakánkint
gyakrabban kinézni.
– Mifelénk, – dühöngött Kis Vince Sándor – lopnak fát, szalmát,
szerszámot, de állatot nem. Átkozott hely ez s a jövő Szent
Mihály-napkor hazamegyünk, Klári, inkább éhezek otthon, minthogy itt
háromszor lakjam jól naponkint.
Korán lefeküdtek, mert nagy volt a köd és a sötétség, de egy órai alvás
után Kis Vince Sándor megemberelte magát. Lámpát gyujtott, kiment,
körüljárta az udvart, benézett az istállóba, az ólba. Néma, vak, süket
éjszaka volt, de mintha nagyon távolról ütemes lépések zaja jött volna.
Klári, a nyugalmas alvó, nyugtalankodott, ébren volt, azonban Kis Vince
Sándor nem ütődött meg ezen. Elfujta a lámpást s már-már megint elaludt
volna, de hirtelen, keményen megverték az ablakot.
– Hé, jó emberek, utas ember vagyok s egy korty vizet akarnék, ha
adnának.
Kis Vince Sándor s Klári is feltápászkodtak és Klári aggodalmasan sugta:
– Gyujts lámpást, nézz ki, mert tolvajok lehetnek.
Kis Vince Sándor rettegett, káromkodott, de lámpást gyujtott, ajtót
nyitott s kilépett. Először is a csikó nyerítését hallotta meg, a csikó
az udvaron dobogott, tehát valaki eloldta a kötelét. Azután a ködben egy
lámpást látott s aki a lámpást vihette, az távozóban volt a tanyától,
talán viszi a csikót. Mégis utána kell menni, mert baj lesz – gondolta
az egeket szedegetve Kis Vince Sándor s megindult a lámpással a másik
lámpás után.
Egy óráig csalta, vonta a ködben a másik lámpás Kis Vince Sándort s még
egy óra kellett, amíg hazatalált. Klári aludt s mikor felébredt,
ingerült volt és rákiáltott Kis Vince Sándorra:
– Vén bolond, hát kend hol járt ilyen sokáig s itthagy engem egy idegen
emberrel? Egy dohányoslegény volt a szomszéd faluból, vizet adtam neki s
elment a dolgára.
Künn az udvaron nyerített a kiselejtezett csikó, tehát nem lopták el a
csikót s nem tolvaj járt itt. De hogyan lehetett két ember az egy ember
s ki után kóborolt ő, míg a vízivó legény itt járt? Kis Vince Sándor
kiment ismét a lámpással, künn mindent rendben talált, de a
felindulástól alig tudott beszélni.
– Átkozott tájék, talán nem is ember volt, aki a lámpással olyan messze
elcsalt. A jövő Szent Mihálykor hazamegyünk Dobokába, Klári – kiáltotta
Kis Vince Sándor s a nehéz éjszaka alatt szorongva lapult meg a kis öreg
férfiu.


VÍG AVAY ÁBRIS.
Avay Ábris bácsinál és feleségénél, Ókuthy Ágnes néninél voltam én
valamikor, régen, kosztos diák. Ábris bácsit úgy hívták, hogy víg Avay
Ábris, Ágnes néninek szomoru Ókuthy Ágnes volt a neve. Volt egy fiuk,
Zoltán, akire ma is kacagva kell gondolnom: bolondos lurkó volt. Másik
magzatjukat, az Enőke nevű furcsa leányt, nem is merem megidézni, mert
elsírom magamat. Víg és bolondos volt Zoltán, síró és bús volt Enőke és
ők nem tehettek arról, hogy ilyenek. Ábris bácsi túlontúl sokat dalolt,
Ágnes néni túlontúl sokat sírt s ez volt a hiba. Ábris bácsi irnoknak
jött be a városba, a vármegyeházára járt s a főispánt is öcsémnek
szólította. Ősz hajú, piros óriás volt, ötezer hold földet dalolt el, de
a daloktól nem ment el a kedve. Nagy, öreg pörökből olykor-olykor kis
summák érkeztek, vagy hónap elsején fizetés volt. Mi esténként
összeültünk lesrófolt lámpa mellett szomoru Ókuthy Ágnes nénivel.
Zoltán, Enőke, három kosztos diák, távoli atyafiak, keveset fizetők.
Kávét vacsoráztunk sok kenyérrel és fogadtuk a híreket a rossz
gyermekről, Ábris bácsiról. Be-bejött egy-egy régi cimbora tanyáról,
faluról s vitte magával néha Ábris bácsit. A petróleumlámpát esténként
egyre spórolóbban égettük: nem volt pénz. Mi, a kosztos fiuk, keveset
fizettünk s Ágnes néni ebből a mi kis pénzünkből gazdálkodott. Ábris
bácsi néha eltünt dalolni három-négy napra s olykor éjszakánként
riadtunk fel. Érkezett Ábris bácsi s még rekedt se volt, a víg vén,
rossz gyermek még mindig dalolt. „Az alispán kalapomhoz rózsát tett“,
avagy „Fölszállott a páva a vármegye-házra.“ Négyen háltunk egy kicsi
szobában, Zoltán és mi hárman, a kosztos diákok, tizennégy-tizenöt
évesek. Mi, a kosztos fiuk, Ágnes nénire gondoltunk és arra, hogy íme,
megzavarják az álmunkat, Zoltán azonban vígan ugrott ki az ágyból, mert
az apja mindig ajándékot hozott neki. Ágnes néni és Enőke ott háltak a
szomszéd szobában s mi hallottuk, hogy sírnak. Hangosan, jajveszékelve,
olyan hangosan sírtak, hogy majd elnyomták az Ábris bácsi nótáját. Mi
dideregve, bosszusan, kíváncsian és keserüen forgolódtunk az ágyunkban.
Zoltán szaladt ki az apja elé s mi hallgatóztunk, remegtünk, jaj, mi
lesz.
*
Szomoru Ókuthy Ágnes néni hangját hallottuk először, kétségbeesett vad
hang volt:
– Hol jártál, mi lesz belőlünk, míkor lesz már ennek vége, Ábris?
Ábris bácsi bevégezte először a nótát, egy öreg revolverrel járt mindig
s hallottuk, ahogy az asztalra dobta:
– Batizfaluban voltam, Dobos Pista vitt ki, négy lóval mentünk,
röpültünk. Hát nem hallatszott ide a hangom, mikor három nap óta mindig
daloltunk? Anyus, feleség, a te nótádat daloltuk legtöbbször, a te
nótádat. Ejnye-ejnye, nem hallottátok, hiszen hat mértföldre sincsen ide
Batizfalva. Tudod, azt daloltuk: „Szép asszonynak, jónak, a jóljáró
lónak.“
Nem volt több beszéd: Ábris bácsi végigdalolta a nótát. Ágnes néni sírt.
Enőke már ilyenkor nem sírt s mi valami csodálatos, finom, majdnem
babonás gyermek-ösztönnel jobban szerettük volna, ha Enőkét is halljuk
sírni. Enőke már tizenhat éves elmult, bokáig ért a haja, ha kibontotta
s szomoru, nagy, fölséges szépsége után utánabámult az egész város.
Azután Zoltán beszélt, derüsen, élénken, mintha nem is álmából zavarták
volna föl:
– Mit hoztál apa, Dobos Krisztike nem küldte el a hímzett
cigaretta-tárcát? Még tavaly nyáron megígérte, úrileánynak illik az
ígéretét beváltani, ugy-e, apa?
Az Enőke hangját ezután se hallottuk. Ábris bácsi se dalolt tovább.
Ágnes néni egyre fáradtabban és halkabban sírt és hajnalra csönd lett.
Zoltán bejött, nem hagyott bennünket aludni, mutogatta a tárcát, amelyet
Dobos Krisztike küldött neki. Mi zavartak és álmosak voltunk, de Zoltán
beszélt, ragyogott az arca:
– Négy nap óta nem aludt apa, de még négy napig bírná. Csak anyus és
Enőke ne nyafognának, apa nem olyan ember, hogy sírjanak neki. Apa
dalolni szeret, én is dalolni szeretek, dalolni kell. Visszafeküdt az
ágyába s dúdolta, hogy mi szinte fölizgultunk belé, hetykén, legényesen:
„Barna legény fekete subája.“
*
Ilyen éjszakák után mindig bőjtös, keserves napok következtek. Ágnes
néni szemei vörösek voltak. Enőke szebb volt, mint valaha, de szomoru
dac ült az arcán. Nem mertünk reánézni, olyan szép, olyan elszánt, olyan
szomoru volt Enőke. Ilyenkor, ilyen napokon sírtunk mi külön-külön
titkosan, három kosztos diákok, akik mindnyájan szerelmesek voltak
Enőkébe. Ilyenkor, ilyen napokon, láttuk vagy hallottuk, hogy Enőkével a
fiatal gróf sétált a főtéren. Enőkének le volt eresztve a haja, nagyon
hangosakat kacagott s meg lehetett tébolyodni a szerelemtől és bánattól,
aki ilyenkor látta. Ilyenkor és ilyen napokon volt szabad a
huszártiszteknek egészen hazáig elkísérni Enőkét. Szomoru Ókuthy Ágnes
néninek erre és emiatt már könnyei se voltak, csak nézett és úgy nézett,
hogy én megesküdnék, hogy órákig nem rebbentek meg a kisírt szemei. E
bőjtös napokon viszont Ábris bácsi fölfordította az egész házat.
Zsarnokoskodott. Ágnes néninek előttünk azt mondta, hogy őt rászedték. Ő
nem is volt józan, amikor Ágnes nénit elvette, nem aludt, dalolva nem
aludt azelőtt két hétig. Csak Zoltánt szerette, becézte az ilyen napokon
is. Tőlünk, kosztos diákoktól fölkérdezte a német könyvnélkülit, pedig
mi tudtuk, hogy Ábris bácsi nem tud németül. Átnézte a számtani
feladványainkat s kijelentette, hogy gazember semmirevaló kölykök
vagyunk, akikből nem lesz semmi. Délelőtt, amikor az iskolából
hazajöttünk, nem kaptuk meg az almánkat és a darab kenyerünket.
Beszélni, ellentmondani nem lehetett s arról is hallgatnunk kellett,
hogy Zoltán némely este kiszökik és későn jön, lopózik haza. Gonoszul, a
fiatal lények önzésével azért imádkoztunk ez esetekben: bárcsak elmenne
dalolni megint néhány napra Ábris bácsi.
*
És Ábris bácsi nem türte a bőjtös napokat sokáig: a vármegyeházára
sűrüen jöttek a régi cimborák. Egyszer az történt, hogy már három nap
óta még hírek se érkeztek víg Avay Ábris bácsiról. Zoltánnak az
osztályfőnöke kétszer üzent ez időben, hogy baj lesz. A fiu vásott, nem
tanul s az utcákon leányokat kísérget. Mi azt is megtudtuk, hogy Zoltán
korcsmába jár s szeret dalolni, oly nagyon, nagyon dalolni, mint az apja
szokta. Egyéb nagy, síralmas dolgok is történtek a háznál, nagyon
síralmasak és fájdalmasak. Früstökre kifli helyett száraz kenyeret s
kávé helyett vizes tejet kaptunk mi, kosztosok. Ágnes néni pedig már nem
sírt, mintha nem tudott volna már sírni. Enőke pedig, az áldott, az
agyonimádott, a szomorú Enőke olyan jókedvű volt, mintha megbolondult
volna.
Elmult négy nap és még mindig nem jött hír Ábris bácsiról. Öt nap
eltelt, hat nap eltelt s csak egy hét múlva érkezett Ábris bácsi. Akkor
mi már, három kosztos diákok, írtunk apánknak, anyánknak, hogy jőjjenek,
vigyenek el bennünket akárhova.
Dalolva és ismét éjszaka érkezett haza egy hét után víg Avay Ábris
bácsi. „Bárcsak ez az éjszaka“, hejh, hol vannak a gyerekek?
– Enőke, hejh, az áldóját, Zoltán, alszol, te álomszuszék?
Vártuk, hogy sírni fog Ágnes néni, de mert nem sírt, tudtuk, miért nem
sír. És hallgatóztunk, mint máskor és jobban reszkettünk, mint máskor.
Hallottuk szomoru Ókuthy Ágnes néninek száraz, jajatlan beszédjét:
– Enőkét elvitte a gróf, majd megláthatod, ha akarod két-három hét múlva
egy pesti utcán.
Ábris bácsi, mintha semmit se értett volna, dalolt tovább s Ágnes néni
is tovább beszélt:
– Zoltánt tegnapelőtt kicsapták a gimnáziumból, azóta nem láttam.
Zuhanást hallottunk s ma se igen tudom, ki vágódott el. Másnap bejöttek
a szüleink s elvittek bennünket más kosztadó helyre, három kosztos,
megzavarított diákokat.


TARTALOMJEGYZÉK.
Előszó 5
Az öreg Borkonyi 7
Mihályi Rozália csókja 13
A Bimbura halála 21
Fekete Sándor levelei 27
A Cirle szemei 31
Szabó Márton asszonyai 35
Az asszonytalan Pándyak 41
Héla, Melánia, Jutka 46
A „Két Elefánt“ 51
Anitta, a jósnő 56
Gyeley Farkas butykosa 62
Az érzékeny Rubek 66
A Tilala-tó titka 71
Gencs Sándor leánya 75
Johanna három férje 80
Eszterkuthy Éva huga 84
Egy éjszaka Port-Arthurban 91
Tamás és Tilda 96
Matild, Elza, Mary 102
Mikor Bodrit legyőzték 107
Béni az apostol 112
Keresztelő Szent János 116
Szelezsán Rákhel kísértete 120
Kis Vince Sándor 124
Vig Avay Ábris 129


* * * * * *