Fuimus - 11

mondja. Igaza van, a vágytalan boldogság a legtisztább a világon.
– Nagyon okos vagy, de ezt nem értem.
Furcsa volt, új volt néki, a mit a leány mondott.

12.
Másnap két táviratot kapott. Az egyik anyjától jött:
«Lőrincz tegnap jegyezte el Klienigstein Lollyt, az esküvő szeptemberben
lesz. Reménylem, mielőbb haza jösz. Lőrincz ügyeinek rendezésében
segítségedre szorulunk. Ádáméknak sok szépet, ölel csókol
Anyád.»
A másik: «Ma jegyeztem el Lollyt. Bocsásd meg szerelmemet. Szeretem, nem
tudok nélküle élni. Szeretlek – s barátságodra szorulok. Gyere minél
előbb haza. Elvár… vár
Testvéred.»
És midőn Gábor a két táviratot elolvasta, feltekintett. Szobájából az
udvarra látott. Egy nagy cseresznyefa alatt állott Erzsébet. Egész arcza
nyugalmat lehelt. Sötétkék szemei ragyogtak, telt, kissé napbarnított
arczán, nyoma se volt a kételynek, ajkain szinte kevély mosoly, egész
lénye lelki egyensulyát fejezte ki. Mögötte a puszta széles lapja, rajta
fehér házak, csendes fehér gulyák s mind e felett a magyar ég végtelen
kékje.

13.
Este Ádám cselédjei holdvilágnál csépeltek. Ádám, Erzsébet és Gábor
vacsora után, a verandán telepedtek le. Föl hozzájuk hallatszott a
munkások dala. Rossz termés volt az idén, rozsda marta az úgy is
megritkult gabonát, de azért a részesek daloltak s daluk
életboldogságról beszélt.
Lassan ők is hármasban lementek a géphez… Lőrincz házasságáról
beszéltek, de azért másra gondolt mind a három.
– De, hát én velem mi lesz? – szólalt meg egyszerre Gábor.
– Te… szólalt meg atyja helyet Erzsébet – te köztünk, velünk maradsz.
Megismered a Tisza partját.
– De hát én fenyvesekben nőttem fel!
– Meg kell ezentúl a mi fűzfáinkkal is elégedned… Bánod a cserét?
– Nem én, szinte azt hiszem, soha nem is láttam fenyőfát.
– Látsz majd ezentúl is egyszer évente, karácsonykor – nevetett Ádám.
A cséplőgéphez értek. Csodálatosan hatottak a holdfénynél az ide alá
iramló fehér árnyak, a melyeknek erős határozott lépéséből azonban ki
lehetett érezni, hogy biz ezek igazi emberek s nem fantomok, hiszen itt
még a holdvilágnál is tesz és alkot az ember. A kis gép vígan dudolt,
derűlt volt a marokverők nótája:
«Én Istenem, Istenem,
Mire van a szerelem?
Szivárványos az ég alja,
Nem jól van a fejem alja…
Gyere babám, igazítsd meg,
A jó Isten áldjon meg.»
Erzsébet egy marokverő lánynyal elkezdte a kévéket hordani. Fehér
batiszt ruhája nem ütött el az otthon szőtt gyolcs ruháktól. Ádám
ugyanazt a nyelvet beszélte, mint annak a gazdának a szava, kihez
szólott.
– Lesz gabonánk István?
– Kevesebb jóval mint tavaly.
– Szorult a szeme?
– Tavaly volt elég, a jövő meg Isten kezében van.
– Abban, Gábor, a magyarok Istenében – mondta Ádám Gáborhoz fordulva s
rátette a fiú vállára a kezét. Erzsébet már ott volt mellettük.
– Nem megy – nevette – ha gazda lánya lennék, nem venne el senki. Rossz
marokverő vagyok.
– Hát a magyarok Istene annak teremtette a báró kisasszonyt a mi –
mondta István gazda, figyelve, a mit azok beszéltek – tán majd csak
esztán se feledkezik meg róla.

14.
Egész augusztust gyámjával töltötte Gábor. Lőrincz esküvőjéről csak
Nifforné írt szorgalmasan, változatlan pontossággal, minden két-három
nap levelet Gábornak. Az esküvő Niffor Tomiéknál lesz szeptember 15-én.
A lakodalom nagyszerűnek igérkezik, Bécsből is jönnek sokan, az esküvőt
nagy caroussel előzi majd meg (furcsa gondolat!), természetesen Ádámékat
is elvárjuk az ünnepélyességekre. Legalább alkalom lesz Ádámnak
Erzsébetet bemutatni. Igen – legjobb alkalom lesz erre – mondta utána
Gábor. «Vőfély, négy lesz, te – és Klienigstein Hanzi vezetitek a
menyasszonyt, aztán a két Bálványossy fiú (hogy Miczi jóvá tegye így a
Júlián esett sérelmet), a menyasszony uszályát Tomi két fia fogja vinni
apród-ruhában. Nyoszolyólányok: Bálványossy Julie s két vagy három bécsi
comtesse, a násznagyi tisztet meg Niffor Tomi, Czobor Ádám és Niki bácsi
töltik be, hogy így családjaink mind képviselve legyenek.»
Így írt meg az öreg grófné majd mindent, a mi előadta magát – csakhogy a
szive érzéseit ne kellessen megírnia. És Gábor is csak a faktumokat
olvasta a levélből s nem akart mellé semmit, de semmit gondolni.
– Tán már az esküvő ténye is csak mint rideg, száraz elvont esemény tűnt
fel előtte? Csak ha Lőrinczre gondolt, akkor áradt túl érzéssel is
lelke, akkor szeretett volna még tenni, akkor ébredt fel lelkében a régi
tettvágy.
Lolly?… Csak az utolsó két találkozás Lollyja lebegett szemei előtt.
Elragadóan, szépen, de hidegen – szívtelenűl.

15.
Egy augusztusi estén történt. Ádám Tisza-Füredre ment. Gábor egyedül
maradt Erzsébettel. Kinn ültek a terasseon s csendes szívvel azt
hallgatták… hogy tér nyugalomra az egész falu. Most épp a gulya kolompja
hallik, a kert alatt halad el…
– Milyen jó is a nyugalom… – mondta Gábor messze nézve.
– Kivált annak, a kinek az otthonában van a nyugalma is.
– Más nyugalmat el se képzelek…
– És oda fenn… nem szerettél köztük…
– Testem, lelkem ide húz. Nem vagyok én közéjük való. Aztán meg amott az
egészben önmagamat láttam… Meg fáradt is vagyok. Az én véremben nincs
meg már a küzdelem vágya.
– Pedig szép, szép lehet egy eszméért lelkesülni, azért tenni! Én
sajnálom, hogy nem férfinak születtem…
– De hisz így van vágyad…
– Csak tréfálok. Jó így, így a legjobb…
S a leány csak mosolygott nyugodtan. Arczán nyoma sincs a bánatnak,
küzdelemnek. Szinte egy vonása sem árulja el azt, hogy van valami ott
túl annak a falunak a határán is, s hogy ott körömszakadtáig foly a
küzdelem és ennek a küzdelemnek a neve: élet. És mégis úgy érezte, ez a
leány megértette azt, a mit alig ismer. És nem félhet semmitől, mert
passzivitásában el hagyja maga felett rohanni a lét s nemlét esélyeit és
nem fél sem egyik, sem másiktól, mert – mint mondja – s mint a hogy
Gábor érzi is rajta – vágyai nincsenek.
– És – kérdte Gábor valami titkos ösztöntől megkapva – ha szeretni
fogsz, hová lesz nyugalmad?
– Abba helyezem, akit szeretni fogok…
– És te csak boldog szerelmet képzelsz?
– Csak. Mert azt, ki engem nem szeret – azt én se tudnám szeretni,
érzem…
S a leány nyugodtan, biztosan mondta ezt, érzett rajta, hogy ez így
lesz, hogy ez máskép nem is lehetséges…
Párbeszédüket egy szolga zavarta meg, ki oda lépett a leányhoz s valamit
súgott a fülébe. Gábor észrevette, hogy az megrezdült, aztán felveszi
kalapját, feláll s elindul a falu irányába.
– Hová mész?
– A faluba, egy betegem, egy szegény öreg asszony haldoklik, ahhoz.
– Mehetek veled?
– Jere.
Elindultak. Az est már tökéletesen leszállt. A nyugati ég hamvaskék
alapjából azért még kiváltak a fehér házak. Az estharang is szólott, a
hazatérők csizmái is csak kopogtak a járdán. – Mintha itt most minden
ember boldog lenne – mondta Gábor – ki hinné, hogy e pár házon túl
valaki haldoklik?
A leányra nézett, az nem sietett, annak nem változott az arczkifejezése.
Szívtelen talán?…
Beléptek a házba. Az asszony ott feküdt a vaczkon. Igen szegény lehetett
s nagyon öreg. Egy pár rozoga bútor volt csak a házában, a melynek
alacsonyak voltak a gerendái, piczinyek az ablakai. Az ágy mellett egy
szál fagygyúgyertya volt, – de volt ott egy nagy csokor virág is. Olyan
mint a milyeneket Erzsébet szokott kötni.
Az asszony nem tudott már beszélni. De a mint meglátta a
«Miasszonyunkat», megtört fényű szemei még felvillantak. Szinte az élet
tért vissza beléjük.
A leány nyugodtan mosolyogva leült ágyára, megigazította fejét,
takaróját s végig símította homlokán a kezét. Gábor leült a szoba
sarkában egy rozoga székre s nézett. Erzsébet nyugodt hangon beszélt az
asszonynak. Elmondta a kis udvar száz baját. Mindegyik szárnyasról
tudott hírt adni az öreg néninek.
– Tudod Terka, az a kisebb gyöngytyukom rosszul költ. Mind összetörte a
tojásait. Most hozattam Pestről egy másikat… az öreg tyúk meg
megdöglött.
Az öreg asszony sajnálkozva nézett fel.
– Azt a kappant meg, a melyik a kis csirkékkel járt, megczibálta multkor
a czirmos.
Az öreg asszony úgy látszik mind ismerte őket, nagy figyelemmel
hallgatta a szavait. Erzsébet csak beszélt, nyugodt arczczal. Az öreg
asszony szemei meg mind üvegesebbek, mind merevebbek lesznek… egyszer
csak egyet sóhajtott – meghalt.
A leány csak mosolygott szelíden tovább. Odahajolt reá, lenyomta tágra
nyilt szempilláit, aztán felvette a nagy bokrétát az asztalról s
virágokkal hintette be az öreg asszonyt, ki folyton mosolygott ott a
fehér virágok alatt.
A házban erős virágillat terjengett.
A leány még egyszer körülnézett, aztán lábujjhegyen, ujját ajkára
emelve, kiszaladt a szobából. Gábor követte.
– Furcsa – mondta aztán hosszú hallgatás után – nálatok a halál jobban
hasonlít az élethez, mint oda fenn az élet maga…
És oly jól esett néki, hogy e perczben a leány nyugodtan a szemébe
tekint.

16.
Este, hogy Ádám hazajött, soká beszélgettek még a délutáni jelenetről.
– Látod Gábor, ime a magyar superioritása minden faj felett. A fantázia
és a rationálismus fakultásai közötti összhang és egyensúly teszi őt a
világ egyik legerőteljesebb népévé. Ez az asszony nyugodtan halt meg,
mert tudta, nem rossz helyre jut a földbe (van-e a parasztnak kedvesebb
helye a világon?) s mert tudta, hogy a halál se nem jó, se nem rossz,
hanem a lét szükségképeni és bizonyos vége. És így van népünk az elemi
csapásokkal is. Jégverés után, akkor, midőn a be nem biztosított «urak»
jajgatva lamentálnak tele hét határt, a parasztgazda, ki tán többet
vesztett, mert mindennapi kenyere is vele ment az elpusztult terméssel,
nyugodtan hazamegy s ujra dolgozni kezd, mintha semmi se történt volna.
– Hisz ez jóformán a keletiek «málese».
– Csakhogy, ha a keleti ember háza leég, hát nem panaszkodik s igaz,
hogy így kiált fel: «máles» – Allah adta, Allah elvette: a magyar
paraszt se fog panaszkodni, csakhogy azonnal a leégett ház ujra
építéséhez fog. A magyar parasztban a keletiek fiatal fatalismusába már
a nyugati népek tettvágya van beoltva… legfőbb elve: élni az életet. Így
mondja azt még typikus vallásában, a nazarénizmusban is, bár itt hozzá
teszi: «ha már egyszer ránk van mérve. Hisz a halál nem veszedelem, az
élet meg kötelesség». Ha valamivel több rationalismus lenne bennök,
sajnálnák itt hagyni a földi javakat, ha pedig valamivel több fantázia
mint kéne, rettegnének az ismeretlentől. Nincs a magyarban semmi
túlságos, harmonikus a nyelve, az észjárása, a filozofiája, még a
vallása is… Ezért jó itt, nagyon jó.
De azért Gábor csak pár napig maradt. Mind jobban áthasonulva magyarrá,
«turán» lett belőle, mint a hogy Ádám szokta mondani. Szeptember elsején
aztán haza utazott Kálnára, hol még Lőrinczczel akart házassága előtt
találkozni. Ádámék három nappal az esküvő előtt, egyenesen Ujvárra
készültek – ott fognak majd találkozni.

17.
A hogy Kálnára ért, egyenesen édes anyjához ment be, Lőrincz éppen
cserkészni volt. Ott ült Nifforné a kis dolgozószobában, előtte a
szokott himzés, körülte minden kedves tárgya. Arcza is derültnek akart
látszani, de azért szemein hosszú fátyol. Látszott egész lényén, hogy
szenvedett.
Soká némán ültek egymással szemben.
– Szeretted? – szólalt meg egyszerre édes anyja. – Nagyon?
– Szerettem, de már nem szeretem – mondta Gábor a meggyőződés hangján.
És az anyja szemében egy pillanatra az öröm fénye csillant meg.
– Én… – s most arczára ismét fátyol borult – tulajdonképpen örülök a
házasságnak. Lolly okos leány, sokat látott. Eleget járt a világban
arra, hogy most már kipihenje magát. Szereti is Lőrinczet – s ismét
fiára nézett – így hát végre is nincs okom, hogy ellenezzem a
házasságot.
Meg _akarta_ szeretni minden áron a fia jövendő feleségét.
– Igazad van, nincs okod.
– És… te?
– Én sem ellenzem. _Én_ (s e szót önkénytelenül hangsulyozta) úgy se
vettem volna el.
– De hisz – vágott szavába anyja.
Hát Lőrincz szólt volna?
– Igen… akkor kértem meg, midőn azt hittem, hogy mégis tán jobb lesz, ha
_én_ veszem el, mintha Lőrincz – a mint kimondta e szavakat, már meg is
bánta.
– Végre nem tudom miért lett volna néked jobb feleséged, mint néki? –
szólt anyja szinte a megbántás hangján. S e pár szóval árny vonul az
anya és fia közé is. Hiába, az öreg asszony Lőrinczet jobban szerette,
mert hisz azt ő nevelte – abban az ő világnézlete, az ő eszméi nőttek
nagygyá.
Az esküvőről kezdett ismét beszélni.
– Tudod, én nem éppen nagyon pártoltam ezt a nagy czéczót. Bár régente
is így volt, az én második lakadalmamon 140 emberre volt terítve.
– Hisz jó lesz ez így nagyon – bólintott helyeslőleg fejével Gábor, hogy
így valamiben igazat adjon anyjának.
– Tomiék kénytelenek voltak meghívni fél Bécset ez alkalomra.
– Miért? – gondolta Gábor s csak figyelte anyja arczát.
– Pepi herczegné is itt lesz, a caroussel alkalmával bécsi coupleteket
fog énekelni a lovarda tribunjén. Azt mondják, senki se dalol úgy, mint
ő.
– Mondják.
– Bálványossyék is itt lesznek, meg sok cseh, tudod, a Lollyék rokonai.
– Czobor Ádámék is feljönnek.
– Igen – csak az Erzsébetet nem tudom, hogy fogja majd a bécsi atyafiság
nézni.
– Nem a mi atyafiságunk anyám, aztán… miért?
– No, tudod az anyjáért.
– Hál Istennek, hogy parasztlány volt az anyja, legalább… – folytatta
volna Gábor, de aztán lenyelte a szót. Majd ösztönszerűleg anyja
egészségéről, házi kisebb-nagyobb gondjairól kezdett el beszélni. Ebéd
után mindketten belemelegedtek s midőn Lőrincz valamivel vacsora előtt
megérkezett, már a legbensőbb beszélgetésben találta anyját és
féltestvérét.

18.
Vacsoránál aztán mind a hárman oly derülten, oly nyugodtan beszélgettek,
mintha semmi se történt volna. Édes anyjuk elmondta a vidék összes
történeteit. Többek között Niki bácsi legutolsó historiáját, ki a vén
Pétert, ki már harmincz éve volt nála mint vendég, miután az vesebajt
kapott, kitétette a kastélyból, megtiltva a háziaknak, hogy róla
beszéljenek.
– Há meghál – ákkor se szóljátok – nem szeretek hálálozásról hálláni –
mondta a modern Sardanapalus. És valóban, az öreg házibútor egy kis
kerti házban, tökéletesen elhagyatva, nyavalyogta végig a veszedelmes
baj minden fázisát. Végre, hogy kigyógyult – bevonult vissza a kastélyba
s csak úgy tartlizott első este «spectábilis» barátjával – mintha semmi,
de semmi se történt volna. A betegségről még szót sem ejtettek.
Vacsora után az öreg asszony hamar vissza vonult, egyedül hagyta a két
fiút. Lőrincz nagy udvariassággal halmozta el bátyját. Mindenféle kis
dologban kedvében járt. Mosolygott is, szemeibe is nézett, de csak nem
volt vele szemben olyan, mint azelőtt.
Lőrincz szobájába mentek. Gábor úgy érezte, meg kell neki mondani, hogy
lelke mily átalakuláson ment át az utolsó hetek alatt.
– Hidd el – nem szeretem már Lollyt, szavamra nem szeretem.
A «hidd el» s a «szavamra» sok volt… többet mondott néki (mint
annyiszor), mint kellett volna. Lőrincz nem hitte el.
– Hiszem édes bátyám, hiszem… mondta, de hangjából kiérezte Gábor, hogy
nem közvetlen az, a mit mond.
– És most… így, ülj le mellém. S hangja megrezdült, szeméből a lelke
sugárzott ki, igazat akart beszélni, érezte, hogy meg kell néki mondania
azt, a mire a lelke ösztökélte.
– Hallgass meg bátyám, s hangja ellágyult, szavait lassan húzva ejtette,
szinte végig simította szavaival Gábor lelkét. – Én téged mindenkinél
jobban szeretlek. Azt hiszem, _ma_ tán jobban anyámnál is – (s e
perczben hitte, a mit mond és tudta, hogy igazat beszél) – tudom, hogy
éltem őrangyala voltál… tudom, hogy életed minden gondolatja az én
boldogságom volt. – Gábor végtelenül szégyelni kezdte, hogy az idő
alatt, míg oda lenn volt Ádáméknál, oly igen keveset gondolt öcscsére.
– Tudom azt is, hogy a mit Lollyról mondtál, egy szóig igaz.
Gábor elhalványult, azt hitte, öcscse félrebeszél.
– Megértettem azóta nemes, fenséges önfeláldozásodat is…
Gábor tagadó mozdulatot tett, fel akart kelni székéről s kimenni a
szobából.
– Ne menj, maradj, kérlek, kérlek Gábor! Az ismét leült a székre s
izgatott szívvel várta, mire czéloz a másik.
– Tudom, hogy Lolly tönkre fog tenni… tudom, hogy anyám
boldogtalanságomat nem birja el – tudom, hogy egyetlen támaszomtól tőled
elrabol – tudom, hogy Lolly s te _együtt_ az én oldalomon nem élhettek…
– Hát így vége e házasságnak ugy-e? – mondta Gábor felvillanó szemmel,
örömtől sugárzó arczczal.
És a fiú folytatta szavait; de most már mind lassabban beszélt.
– Tudom, mi vár reám, kifejlesztetted öntudatomat – meg hát meg is volt
bennem. Nincsenek illúzióim… ismerem magamat, ismerem őt, ismerem az
életet – nem várhatok így semmit az élettől…
– Hát akkor?
– Akkor?… Szeretem, ez a feleletem reá s el kell, hogy vegyem, testem,
lelkem minden íze ezt parancsolja… bocsáss meg öregem, bocsáss meg. S
gyengén, erőtlenül a bátyja karjaiba omlott és zokogni, zokogni
kezdett;.. de úgy, hogy egész teste zihált belé. És Gábor, ki életében
sohasem sírt még, úgy érezte, hogy bár összefolynak könyeik, azért ma
vannak _utóljára_ együtt az életben. De nemcsak a saját, nemcsak az
öcscse gyengeségét siratja, hanem egész pusztulásra megért, elkorhadt
faját, a mely rohan lefelé a lejtőn, hiába, nincsen akadály, rohan a
megsemmisűlés felé, mert ezt egy erősebb, egy hatalmasabb törvény
parancsolja így. Tudta, hogy így lesz – mert így _kell_, hogy legyen.
Fuimus! Fuimus!…

19.
Szeptember 8-án mentek át mindnyájan Ujvárra. Az esküvő tizennegyedikére
volt kitűzve.
A hogy megérkeztek, Lőrincz eltünt, azt mondta, a plébánossal van dolga.
Gábor tudta, hogy Lollyval akart, mielőtt ő találkozhatott volna,
beszélni. És furcsa, daczára hogy tudta, hogy Lőrincz nem mond igazat,
ez nem bántotta őt. Tudta, hogy köztük már ezentúl igaz, közvetlen szó
nem lesz többet az életben, tudta, hogy ez így kell, hogy legyen s ebbe
bele nyugodott. Olyan nyugodtan lépdelt fel a nagy lépcsőn, olyan
nyugodtan látta a nevetséges nagyzás ezer jelét e házban is, mint még
soha. A mióta érezte, tudatára ébredt, hogy végre is minden úgy van jól,
a mint hogy _van_. S ezen nem kell segíteni, mert hiába való munka
lenne, szinte úgy érezte, megifjodott… Mosolygó arczczal csókolt
Miczinek kezet, a kinek boudoirjában együtt volt a Tomi egész családja –
Lolly hiján. Miczi erős migraine-ben feküdt. Alig látszott ki fehér
kasmir sáljából.
– Hát vissza jöttél az elküvőre te is… mondta vontatott orrhangon Miczi
– szép meglepetés.
– Mi? – kérdte Gábor csodálkozva.
– Ez a házasság. Tán csak nem hiszed, hogy én kivántam, – mondta
kellemetlen őszintességgel Miczi. Gábor önkénytelenül a jelenlevő
Klienigsteinre tekintett, a ki végre a Lolly édes atyja is. Az öreg
diplomata nyugodt, mosolyó arczczal egy czigarettára gyújtott. Felettébb
objektive vette a dolgot.
– Nevetséges. Lőrincznek Bálványossy Juliet szántam, (ahá a
«Fürstenklau» ez a bibi! gondolta Gábor, de naiv arczczal hallgatott
tovább s nem szólt) – Lőrincznek Lolly nem való. Lőrincz vagyonával és
nevével jobb partiet csinálhatott volna.
– Mint hogy a nővéredet vegye el? – vágott szavába Gábor.
– Eh miért? Lolly kapott volna még olyan partiet, mint Lőrincz. És én –
s itt büszkén kihúzta összeaszott termetét – mióta Tomi felesége lettem,
mindig a Nifforok érdekeit veszem első sorban szemügyre… Igen. S e
perczben Tomi és Miczi szinte egy boldog mosolyt váltottak, ha ugyan ez
a halvány, színtelen valami boldog – s mosoly volt.
– Ja, so ists, – folytatta Tomi, – találtunk volna Lolly számára más
férjet is… tulajdonkép mért nem vetted el te? – kérdte tőle naiv
szemtelenséggel.
– Hisz én megkértem – felelte rá Gábor első meglepetésében az igazságot.
– Ich weiss es, ich weiss es. De hát miért olyan későn? Te erősebb vagy,
te meg birtad volna nyergelni ezt a bockert. De Lőrincz! Szép kis sauce
lesz a vége.
Ezt azonban már elnevette. Ő az egész dolgot nem vette olyan komolyan,
mint Miczi.
– Eh ne nevess ezen… ez nagy baj. Mit mondanak a Bálványossyak ehhez? Az
öreg herczegnét azóta nem láttam. Így Julie egy esztendejét loptuk el
ezzel a meddő udvarlással. Julie kaphatott volna egy unmittelbar
herczeget is. De – (s ezt igazán nem értem) – Lőrincz tetszett neki s
fejébe vette, hogy hozzá mén. Mennyit fog ez nekünk Bécsben ártani!
Bálványossyné legjobb barátnéja az öreg Weidsmanndorf herczegné, no fog
ez ezért arczokat vágni nékem. – Stapszi meg a szép Pepinek udvarol – ez
meg a másik clique-et vezeti az orránál… Én alig merek Bécsbe menni az
idén.
És Miczi dideregve még mélyebben bújt a nagy sáljába, szinte csak a feje
búbja látszott ki belőle. Gábor – csak úgy mint Klienigstein, ült és
nézett. Hanzi egy bécsi marsot fütyült s egy albumot lapozott. Tomi
odaállt a Miczi lábaihoz s ráhajolva csittítani kezdte.
– My darling hin y, semmi! Se baj… hisz most ide hívtuk fél Bécset az
esküvőre. A caroussel is pompás lesz. Lehetetlen, hogyha jól mulatnak,
mindent el ne felejtsenek. Julienek meg van úgy is majoresco
férjjelöltje: Bálványossy Lajos, ki most jött haza folytonos
utazásaiból. Ez felér Lőrinczczel. No, légy nyugodt. Aztán a bál is
fényes lesz – írtam Sachernek. Mindent megigért… Egész Bécs mi rólunk
fog beszélni.
És most Gábor szemei előtt elvonultak azok a kopasz hegyek – a melyeknek
őserdőit Fix és Pectris, Ultz meg Paches ették meg, no meg a bécsi
Fürstenklau! Miczi kissé nyugodtabb arczczal nézett ki a sál redői
közül.
– Ah… legszebb illuzióm semmivé lett – mondta s egy pohár limonádéért
csengetett.

20.
Egy félóra mulva Gábor a kertbe ment, azt remélve, hogy Lollyra fog
valahol találni. Ismerte, tudta, hogy az is őt keresheti e perczben
valahol. Az istálló előtti tágas udvaron találkoztak. Lolly intett neki,
Gábor követte. Jó darabig némán mentek az egymás oldalán. Egyszerre
Lolly szólalt meg.
– Hát eljött mégis?
– Miért ne jöttem volna el, hisz most már semmi okom, hogy ne jöjjek. S
ezt annyira meggyőződés hangján mondta, hogy Lolly arczát pír futotta el
– vérig sértette az, hogy igaz, a mit Gábor mond.
– Nem értem, mit mond?
– Nem értett meg? Eljöttem, hogy elmondjam magának – hogy rájöttem arra,
hogy tulajdonkép nem szerettem soha. Legalább magát nem. A kit én
szerettem… az _ma_ nem a Lőrincz jegyese.
– Eh, lárifári… Maga nem szeretett? Most meg már hazudik is? S a lány
érezte, hogy ezzel ismét fegyvere van Gábor ellen. – Hát csak
mulatságból bolondított három esztendeig, mi?
– Én nem bolondítottam, hisz mindig azt mondtam, hogy nem szeretem s nem
fogom elvenni… addig.
[Illustration: A tágas udvaron találkoztak.]
– Addig, édesem, míg megkért.
– Igen, megkértem.
– Igen, szegény barátom. De ezt is, mindent megbocsájtok – most már
barátok leszünk s maradunk ugy-e? Hisz, ha… nem szeret, ez könnyű lesz.
És sötétszürke szemeivel mélyen tekintett Gáborra, mintha annak még
egyszer a lelke mélyébe akarna látni s mintha annak lelkét még egyszer
ki akarná tövestől tépni.
– De ni a Lőrincz, Lőrincz! – kiáltott a leány. És Lőrincz, ki már rég
szemmel kisérte őket, úgy tett mintha csak most pillantotta volna meg
menyasszonyát s bátyját, mosolygó arczczal közeledett feléjök.
Mosolyában Gábor bizalmatlanságot, kétkedést látott.
– Jőjjön Lőrincz. Tudja-e, hogy bátyja épp e perczben nagyon
megnyugtatott, bebizonyította nékem, hogy sohasem szeretett s nem is fog
soha… hisz így minden a legjobb úton. Akkor hiábavalók az aggályai
Lőrincz… s hiába az enyémek is. Testvéremmé fogadtam magát Gábor,
csókolja meg a kezemet. Most már szabad… hisz már félig asszony vagyok.
Gábor megcsókolta Lolly kezét. Lőrincz átölelte bátyját – s mind a
hárman úgy tértek vissza a kastélyba, mintha a legnyugodtabbak lennének.
Pedig Lollynak e pár szóval sikerült végleg elválasztani a két testvért
egymástól. Tudta, hogy Lőrincz ezután már soha Gábornak hinni nem fog s
azt akarta, hogy ezt Gábor tudja. És Gábor – tudta is.

21.
Szeptember 10-én egész nap vendégek érkeztek. Niffor grófné nagy régies
landauerjében négy lóval robogott be a kastély udvarára. Niki bácsi csak
kettesben (more patrio), egyik unokahúga volt vele, a másik kocsiban a
többi foglalt helyet. Czobor Ádámék vasúton jöttek. A bécsieket csak a
caroussel napjára, tizennegyedikére várták. Czobor Lipót gyalog, sárosan
rukkolt be.
Estére nagy családi ebéd volt a programmon. Hétre volt az ebéd órája
kitűzve. Mind együtt voltak a salonban, csak az öreg herczegné hiányzott
még. Végre ő is betipegett. Gábor még nem látta, mióta visszatért. Az
utóbbi napokban gyengélkedett s nem fogadott senkit sem. Egyenesen
Miczihez lebegett, roppantul mentegetve magát.
– Igazán, a lányoknak sok bajuk volt az új főkötőmmel. Igen Miczi… nézd
a legújabb főkötőm, ugy-e szép?
Erre leült egy magastámlájú székre s nem törődve azzal, hogy a
jelenlevők jó részét már évek óta nem látta (így Niffor Márfay Annát,
Niki bácsit, a lánykákat s a Czobor Ádámékat), az egész társasághoz
fordulva, főkötője leírásához kezdett.
– Két igen szép főkötőt kaptam Miczitől, az egyik lilaszín, halványzöld
pántlikákkal, a másik lila, czinóber szinűekkel.
– Milyen furcsa színösszeállítások. Én a fin de siéclet csak a főkötőim
színein keresztül ismerem. Ah ah, ni ni… mind együtt vagytok… ni a
kedves Anna! – fordult Niffornéhoz, ki odajött hozzá, megcsókolta elébb
homlokát, majd meg egyik kezét.
– Milyen rég nem láttalak. Egy cseppet se változtál, milyen szép sötét
még a hajad. No meg a szemeid… A pozsonyi bálokon sokan bolondultak a
szemedért. Te voltál a legjobb tánczosné s legszebb leány akkor. Ugy-e –
mondta fontoskodó arczczal – akkor még nem volt hiba, ha egy kis hús is
volt a szép asszony vállfűzője mögött. Ma ez nem illik… és a Niki (most
Niki bácsihoz fordult) wie geht es?… Téged tizennégy éve nem láttalak,
pedig hét éve, hogy szomszédok vagyunk. De persze olyan nagy úr vagy,
hogy megköveteled, hogy _még én is_ – s a kisasszony szinte egy
hüvelykkel nőtt az utóbbi szavaknál – hozzád járjak. Én toronyban lakom…
ugy-e s a toronyban hideg van, czugot kap az ember s a bácsitok fél a
czugtól, nem? – fordult a négy lányhoz s intett a kezével. A négy lány
mind egyszerre, majd csak hogy a földre le nem ült, oly mély pukkerlit
vágott a család egyetlen élő herczegnéjének (kit pedig gyűlöltek, mert
Niffor leány).
– És a Czobor Ádám és a leánya… vezesd ide… No lám, ilyen nagy leánya
van. Pedig én, mint fiatal embert láttam utoljára, akkor még gárdista
volt. S ez a leánya – csinos leány. Magyaros, ilyen typust még erre _mi_
felénk nem láttam. – A _mi_-t túlságosan hangsúlyozta. De ezt, úgy
látszik, megbánta, mert aztán oda tipiskélt Erzsébethez s megcsókolta a
homlokát kétszer.
– Nini és mégis van valami az arczán a kanczellárból. Az a gömbölyű váll
s a szép lágy – csókolásra termett ajkak. Csókolj meg Lizám!
Erzsébet megcsókolta arczát, kezét.
A komornyik éppen jelentette, hogy tálalva van. Ekkor lépett be az ajtón
Lolly. Halvány lila-selyem ruha volt testén, hajában s mellén piros
granátvirágok. Szép volt, nagyon szép. S látszott arczán, hogy – szép
akar lenni. Önkénytelenül – vagy tudatosan – Erzsébetre tekintett.
Egyszerű crèpe fehér ruha volt testén, keble alatt halványsárga
szalaggal átkötve.
– Nini az Erzsébet… kiáltott fel Lolly – s minden szokás ellenére, oda
rohant hozzá s össze-vissza csókolta.
– Honnan ismeri? – kérdte Gábor, hogy valamit kérdjen.
– A maga leírásából – felelt rá Lolly. Pedig Gábor nagyon jól tudta,
hogy sohase beszélt Lollynak Erzsébetről.
– Gábor, nyújtsa karját, vezessen az ebédhez, legyen udvarias, Lőrincz
meg majd Erzsébetet vezeti ki. Jó lesz?
Egymásután kivonultak a párok. Tomi az öreg herczegné s Nifforné között
ült, Miczi, Niki bácsi és Czobor Ádám közt. A leánykák egy sorban ültek,
köztük Hanzi, ki elvállalta a mulattatásukat. Lolly jobbján Gábor,