Fuimus - 07

– Már megint bosszantasz? Nem tudod még, hogy ki nem állhatom a
csoportképeket. Hisz az nem művészet! Csak a mi váratlan, az érdekel.
Milyen szép képet lehetett volna rólatok csinálnom, kitünőek voltatok
mozdulatban… C’est á pleurer. Quelle scie!
Ezzel fehér sálját összébb húzva a mellén, fáradt hangon, nyávogva a
férjébe kapaszkodott.
– Ah, olyan fáradt vagyok, ha tudnátok, milyen rosszul érzem magamat!
Nem birom már soká, érzem… Az idegeim napról napra gyengébbek lesznek,
most már a coffea sem használ. Pedig most egy német tanárral vagyok
levelezésben, az gyógyít. Nem hiszem, hogy egészen ki tudna gyógyítani…
szegény gyermekeim árvaságra fognak jutni. Susogta s egész testével, a
mely oly picziny, oly parányi volt – a férjére dőlt.
Kicsinyke, piczinyke asszony volt, sápadt, sárgás arczbőrrel,
világos-szőke majdnem fehér hajjal és szemöldökkel. Világos sárgás-zöld
szemei is oly kicsinyek voltak, hogy alig látszottak ki gyér szempillái
alul. Pirosas orrát kivéve, arczán minden összefolyt. Haja rövid
fürtökben övezte fejét, csak hátul a dereka közepéig lógott le két
hosszú lokni. Egyik kezében a fényképező-masinát, a másikban egy nagy
sárga liliomot tartott, amelyet koronkint bágyadt mozdulattal az orrához
emelt. Lassan, mászva a salonig jutottak, ott férje odavezette egy
chaise-longuehoz, a melyen megtört mozdulattal végighullott. A liliomot
egy kis üvegedénybe tette, aztán vékony hangon kérdéseket intézett
Gáborhoz.
– Hát visszajöttél? Ennyit útazni! Borzad a hátam, ha rágondolok. Milyen
fáradság csak innen Bécsig eljutni, tökéletesen összetör mindig ez az
út… és te az egész világot összekóboroltad! Aztán mit láttál… kérlek,
azért ne mondd el mind egyszerre, mert beleszédülnék. Tudom, sokat.
Láttál már gyorsvonatról felvett képeket? És a platinotypie mennyire
haladt?
Gábor elmondta, a mit a fényképészetről tudott… Nem elégítette ki
Miczit. Fáradtan ásított beszéde alatt, majd egyszerre a levesét kezdte
szörpölni, a melyet egy inas hozott be néki.
– Német professzorom ajánlotta, hogy mielőtt villásreggeliznék, egy
csésze bouillont költsek el. Untat, de megteszem. Honnan jöttök?
– Ah igaz, még nem is mondtátok.
– Niki bácsitól, felelt Lőrincz.
– Quelle scie, csak nekünk ne kellene hozzá járni. Hisz’ egész bolond ez
a vén ember. Képzeld, mit tett velünk a multkor? Bébét, kinek a
keresztapja, elküldöttem hozzá a dajkával. Én nem mehettem velük, mert
migrainem volt. Tudod, mit csinált ez a vén bolond? Na! a bébének pár
aranyat adott és Mariankát, a dadát pezsgővel kinálta meg, úgy hogy… na
igen…
– Mondd ki, mondd ki édesem, – szólott közbe férje. – Marianka erősen be
volt csípve, mikor haza jött. Dalolt, főkötője meg a nagy máslija
egészen félre állt…
– Kicsibe múlt, hogy a babit el nem vesztette az úton, – folytatta Miczi
savanykás hangon férje szavait.
A két fiú hangosan elnevette magát.
– Én nem találom nevetségesnek, sőt inkább szomorúnak találom a dolgot,
– jegyezte meg élesen Miczi – nem tudom hová jut, ha így folytatja.
Lolly lépett be az ajtón, halvány lilaszínű batiszt ruha volt a testén,
óriási szalmakalap, tele szedve lila orgona virággal a kezében. – Ugy-e
hamar kész lettem? Így kéne urainknak is öltözni. Tudom, hogy a Hanzi
meg a Tomi órákig időznek álló tükreik előtt… de tán még a Lonczi gróf
is.
És nevetve végig nézett Lőrincz gondozott ruháján.
– Te, te édesem, mindenben különcz vagy, ne akard férjemet Hanzit, meg
Lőrinczet magadhoz hasonlítani.
– Az vagyok, különcz. Nem szeretem a piperődzést, sem az unalmas
udvarolgatásokat. Imádom a szabadságot, lovon három határt bejárnék.
Imádom, ha tánczközben ülve nem maradok. Semmit se szeretek annyira,
mint két kézzel hányni ki az ablakon a pénzt, egy urat ismerek csak s
azt – a hóbortos Lollynak hívják!
– Milyen genre, milyen genre, – susogta Miczi és nagy legyezője mögé
rejtette sápadt, savószínű arczát. – Tiens papa, még ma nem is láttalak,
rebegte kissé felemelkedve a kerevetről s oda tartva homlokát egy magas
szikár embernek, ki e perczben lépett be az ajtán s a ki typusa volt az
osztrák diplomatának. Símára borotvált áll, síma modor, síma, semmit
mondó, folytonos mosoly. Kissé nyafogó, elmosott beszédmodor, a melyet
Miczi leánya is örökölt tőle. Klienigstein volt. Sovány szikár újjait
hidegen oda nyújtotta a fiuknak s aztán oda ült leánya lábai elé a
chaise-longuera.
– Későn keltem fel, mondta fontoskodó arczczal, tegnap éjjel pár sürgős
levelet expediáltam el.
Klienigstein leghosszabb időt a stuttgarti követségnél töltött.
Használható «Kleinmeister» volt, ismerte az embereket s jól tudott bánni
velök.
Most, mióta megvált a diplomatiától, a telet hol Bécsben, hol Pozsonyban
tölti, a nyarat pedig vágvölgyi kis bírtokán. Kedvencz gyermeke Lolly,
kire büszke, ő tudja miért. Miczit tűri, Hanzi kétségbeejti, hisz minden
évben pár ezer forint adósságát kell kifizetnie.
– Eh bien, édes öcsém, mondta Gáborhoz fordulva – örülök, hogy haza
jöttél, vártunk. Gyönyörű nevelésben részesültél, egy diplomatának is
bevállna. Édes atyád európai ember volt, a mely typus még a kettős
pátriában is ritka. Reménylem, mint ilyen, jól fogod magadat közöttünk
érezni és gyakran lesz szerencsénk hozzád…
Miczi és Tomi is észrevették, hogy eddig bizony igen kevéssé voltak
udvariasak Gáborral s egyszerre szólalt meg mindkettő:
– Éppen mi is azt gondoltuk Miczivel, itthon kell magad nálunk érezned…
– Minálunk Európában van az ember, tudod, – tette hozzá Tomi fontoskodó
arczczal.
Gábor meghajtotta magát s eszébe jutott neki Ádám mondása, hogy a
czivilizátiót Ujváron a water closeteken kezdték el.
A komornyik halkan jelentette, hogy tálalva van. Gábor Lolly mellé
került. Midőn már mind ültek, Hanzi rohant be, nagy lármával, flanell
ingben, rövid térdig érő nadrágban, egy csíkos tennis kalapot
lobogtatva.
– Oh pardon meine Herrschaften, lármázta széles taglejtéssel.
Megcsókolta nővéreit, kezet fogott az urakkal.
– Ein capital Wetter, kiáltotta – ma tennisezünk Lolly ugy-e? ein
pyramidal Spiel!
Lolly nem figyelt reá, Gábornak beszélt.
– Lássa, így élünk napról-napra, azt se tudom lét-e ez? Mit tegyek, csak
úgy kell vegetálnom, mint a többieknek. A papának néha felolvasom a
lapokat, szeme gyenge már szegénynek! Különben sport és mindig sport.
Tulajdonkép unom. Új után vágyom!
– Magán áll, miért nem változtat életén?
– Hogyan? Egy leány!
– Hát télen olvashatna, dolgozhatna.
– Nem lehet, világba kell járnom, még pedig – mondta keserűen nevetve –
nagy szorgalommal és lelkiismeretességgel, nehogy Schmudl-comtesse
legyen a nevem. Férjhez menni a hívatásom.
– Akárkihez?
– Nem, ahhoz a kinek én tetszem s a ki nekem tetszik.
– És magának mi tetszik rajtunk? A sport persze, meg a chic.
– Azt hiszi?
– Nem tudom, csak kérdem.
– Ha azt hiszi, ám higyje. Aztán Miczihez fordult – szomszédom
kesernyés, látszik, hogy Niki bácsitól jő s a sok pávahus megártott
néki.
– Ah! Ihr kommt vom Alten? ujjéh! saubere mulatság, – rikácsolta Hanzi –
a multkor, mikor ott voltam nála, majd csak hogy az ingemet ott nem
hagytam, mindenemet elnyerték ferblin.
– Mint már igen sokan, – jegyezte meg élesen Miczi.
– Madárkám ne csicseregj, nesze kendermag – tréfált Hansi s egy pohár
burgundit töltött neki, a melyet a fiatal asszony egy hajtásra kiivott.
– Érdekes öreg ember, védelmezte Nikit, tán koráért, Klienigstein. – Az
utolsó magyar olygarcha – tette hozzá fontos arczczal.
– Ugyan hagyd el petit pére, én nem találom, hogy magyar volna – mondta
Miczi, piskótát mártogatva egy pohár burgundiba. – Il n’a pas de savoir
faire. Ezzel a költséggel háromszor annyit is mutathatna… aztán meg
kinek ez az egész parádé? A megyebeli hét szilvafásoknak? Ugyan érdemes
is ezeknek kipakkolni azt a szép régi ezüstöt, meg a bécsi porczellánt
(no ezért irigylem, csak odaadta volna babynak keresztajándékul!) meg a
cseh kristályt! Kár ezeknek az az arany villa, meg a kés. Ezek ujjaikkal
is megennék a libapecsenyét.
– Ne nézd le annyira a libapecsenyét Miczi, jó az. Jobb, mint azok a
pávák, meg gyöngytyúkok, melyekkel néha megtraktál…
– Lolly _ma_ a libapecsenyét pártolja, mit weidlingauer Erdäpfel salade!
– Igen Hanzi. Te sokszor ettél libapecsenyét és jól esett, meg én is. A
kadét-iskolában örültél, ha kaptál valaha egy jó falatot. Én is a sacré
coeurben. A libapecsenye jobb, mint a saláta vagy a retek főzelék, a
melylyel a nénénk naponta kedveskedett nekünk.
– Én szeretem is, szánom is az öreget – kezdte újból a tárgyat Gábor, ki
úgy érezte, védelmére kell a Niki bácsinak szállnia, már azért is – a
mit az éjjel Poldival megbeszéltek. Meg aztán, Niki bácsi is Márfay! Úgy
érezte, mintha őt támadnák ezek a Nifforok. Így ébredt tudatára annak,
hogy bizony mégis százados gőg rabja csak úgy, mint a többi.
– Aztán kinek is mutatná azokat a régi olasz arany-késeket, hisz nem jár
hozzá senki.
– Ki ennek az oka? – kérdé ingerült hangon Miczi – ő maga. Jaj, de azok
a kések nagyon szépek. Ezt is egy Niffor-leány hozta a családotokba…
– Igen Miczi, az, ki aztán hét uradalmat pazarolt el ilyen
csecse-becsékre, – felelt meg neki Gábor.
– Hja öregem, az ízlés sokba kerül, – vágta vissza Lőrincz idegesen.
– Az ízlés ingyenes dolog, pénzért nem lehet megvenni.
– Csak vagyon kell hozzá, hogy kifejlődjék – mondta Tomi és büszkén
mosolyogva tekintgetett hol jobbra, hol balra, hogy ő most milyen okosat
mondott.
– Lassan, lassan Tomus a szententiákkal! Ne beszélj hát szeretett
sógornőd ellen, kinek nincs pénze. Mert máris szégyenlem olcsó kis
batiszt ruhámat…
– Lolly tu es une déesse! Sie ist ja eine Göttin. Te rólad ki beszélne,
kit annyira ünnepelnek mindenütt.
– Lolly egy capital Weibchen. Büszke vagyok rá, hogy a húgom, meg hogy
én tanítottam lovagolni.
Most Miczi, kit úgy látszik nagyon untatott a társalgás, egy nagyot
ásított.
– Tudjátok, szólalt meg éles hangján – hogy a multkor nagyon meglepett
valami. A Bajmóczyaknál a borsót a leves után servirozták. Az emberek
már igazán nem tudnak hová lenni feltünési viszketegből.
– Az lehetetlen, kiáltotta Tomi a legnagyobb meglepetés hangján, est-ce
possible!?
A két fiú összenézett. Lolly hirtelen közbe vágott.
– Igen, úgy volt Tomi sógor, csodálkozol? Pedig úgy volt. Die guten
alten Sitten… ach Sie vergehen! mondaná Stázi néni és sóhajtana hozzá. A
mi pedig Bajmóczynét illeti, hiába affektál a konyhájával, ha öltözni
nem tud. A kivágott czipőit gummi-szalaggal erősíti a lábaihoz. Ez pedig
nagy ortografikus hiba… folytatta Lolly a lehető legkomolyabb arczczal s
fél szemmel Gáborra tekintve.
– Az én kis leányom mindig csúfolódik. Kicsinyesnek tart minket azért,
mert ilyen dolgokat is észre veszünk. Pedig nincs úgy. A ki azt
ambitionálja, hogy ő legyen a pesti elegantia főkolomposa, annak valóban
elegánsnak is kell lennie. Mindent tökéletesen – ez a jelszavunk, úgy-e
kis leányom?
S a vén diplomata feltéve monokliját, leánya arczkifejezését vizsgálta.
Tekintete hideg volt, de azért mosolygott. Leánya csókokat hányt felé: –
a petit pére bölcs és én egy ostoba liba vagyok. Bocsásd meg, hogy már
megint libáról beszélek, – fordult nővéréhez felnevetve.
Az asztal két alsó végét ellepő «udvar» áhitatos arczczal hallgatta
beszédüket, de szólni egyik se mert. Itt már más szerepök volt, mint a
«régies» házakban. Itt csak «decorativ» volt a szereplésök s csak néma
szerepre voltak kárhoztatva. Csakis az angol kisasszonyhoz szólt
egyik-másik nagy ritkán, hogy így alkalma legyen tökéletes angol
kiejtésének fitogtatására.
A reggeli végeztével, midőn Gábor átvezette Lollyt a salonba, egész
közel símult hozzá:
– Lássa, a mindennapi kenyerem, súgta szakgatottan – ezzel élek,
bocsássa meg hát, ha én magam se vagyok jobb a többinél.
Gábor nem felelt szavaira. Majd Lolly a zongorához ült s szilajabbnál
szilajabb bécsi keringőket kezdett el játszani. Fekete kávé alatt
lejöttek Miczi gyermekei, hatan, a legidősebb egy kis kilencz éves fiú,
a többi mind leány. Szépen felkondorított, kivágott ingű, majd csak nem
meztelen babyk voltak. Előbb a mama kezét csókolták meg nagy
udvariassággal, majd sorra a társaság tagjai előtt csináltak bókot. Öt
percznyi időzés után franczia bonne-juk s angol nevelőjük kíséretében
lementek a parkba játszani, de csak mértékletesen, hogy londoni
ruhájukat be ne piszkolják.
Lőrincz dicséneket zengett róluk, Gábor is dícsérte, hogy szépek.
– Csak kár – mondta – hogy kissé sápadtak.
– Miczi meg kifejtette, hogy el van ragadtatva, hogy oly sápadtak.
– Csak nem lehet olyan szinük, mint egy…
– Plebejus gyermekének, egészítette ki szavait Lolly és kitánczolt a
salonból.
– Igazán már nem birni ki vele, napról-napra kiállhatatlanabb lesz, –
súgta Miczi meglehetős hangosan férjének.

33.
– Nos? – kérdezte Lőrincz, midőn szobájába vonulva egyedül maradt
fivérével.
– Olyan mint volt, olyanabb. Nem hiszek, nem hihetek néki. Nem értem. Ha
tanulmányozom, azt hiszem a legegyenesebb, legderekabb lány a világon,
ha szívemre hallgatok (a mely pedig szereti) az ellent mond… az azt
mondja hideg, számító. Tán tévedek, én alig ismerem, de vonz hozzá
valami, olyan…
– Olyan, mint a pozsonyi – bécsi és pesti divatos kisasszonyok egy része
most.
– De a mi ezen a typusnál épp a legrokonszenvesebb, a majdnem férfias
szókimondás… az, úgy érzem, nála csak csinált… És mégis, úgy látom, ez a
leány örvénybe sodor – mi lesz velem, ha elveszem? Félek, nem tudok
parancsolni neki. Pedig az kell, hogy ura, parancsolója legyen az, a ki
elveszi, még akkor is, _ha_ őszinte s ha nem, akkor még inkább…
– De hát miért szereted éppen Őt!
– Furcsa kérdés öcsém. Voltak az idegenben szebbek, sokkal jobbak nála…
– Azt hiszem, szeret.
– Azt tudom, hogy engem választott férjének. Miért éppen engem? – Ezt
már nem tudom. Miért nem téged, hisz te gazdagabb vagy, mint én… te…
Niffor vagy.
– Óh te együgyű Márfay – nevette Lőrincz – én vélem Tomiéknak más
terveik vannak. A fiók Bálványossy herczegnőt akarnák elvétetni velem.
Ez jól festene a családfán, meg ezek a Bálványossyak egész Bécscsel
rokonságban állanak, a Kaiserstadt legünnepeltebb comtesse-e a Julia.
Nagyot lendítene társadalmi állásunkon, ha elvenném.
– És azt hiszed Miczi olyan rossz nővér, hisz te sokkal jobb partie
vagy, mint én?
– Miczi olyan nővér, mint a milyen anya. Hisz neki is csakúgy mint
Tominak, más életczélja mint Bécsben szerepelni, nincs. Egész picziny
agyvelőjüket, szívüket ez az egy szó «Bécs» feküdte meg. És ha látnád,
hogy imponálnak bécsi kétes sikereikkel a vidéknek! Se hal, se hús, ez
az egész Tomi. Pauline herczegné egész jól jellemezte a bécsieskedő
magyarkákat: «Hongrois je daigne, autrichien puis, nullité je suis!»
– És te Lőrincz elveszed a kis herczegnét?
– Te kérded ezt _tőlem_. Hát nem ismersz?
– De _ismerlek_ fiam.
Gábor szemében Lőrincz egyik legkedvesebb tulajdona az volt, hogy nyoma
se volt egyéniségében a családi gőgnek, s a túlcsapó snobismusnak, a
czímkórnak, mely a magyar társadalom nem egy rétegén rágódni kezd.
Sokkal nagyobb úr volt, semhogy snob lehetett volna.
– Köszönöm Gábor, ez jól esett, tudom, a legtöbbször megértesz.
– Legtöbbször, mondod, nem mindíg?
– Néha nem, de erről máskor.
– Csak arra rá szoknál, ha valami nyomja lelkedet, hogy azt kimondjad.
Látod, családjainkban mindig az volt a baj, hogy soha ki nem
magyarázhatták, ki nem beszélték az emberek magukat. Nekem mindig,
mindent meg kell mondanod… Érted?
– Néha azért nem szólok, mert félek, megsértenélek azzal, a mit
mondanék.
– Ettől soha se félj. Te sohase sérthetsz meg engemet, ezt tudod, hiszen
minden, mi tőled jő, egyszeribe szeretetté simul át… Hát mi a baj öreg
fiú?
– Semmi bátyám, semmi. Kicsinyes semmiségek, ha voltak, elmultak már
rég… Hát mondd, meddig maradunk még itt?
– Addig, a míg te akarod.
– Ez egészen tőled függ, de…
– De?
– Ha úgy tetszik, menjünk haza holnap reggel.
– És Kázmér bácsi?
– Hagyjuk őt jobb napokra. Hisz úgy is haragban van ezekkel valamennyi.
– Ez tán nem ok arra, hogy mi illetlenek legyünk vele szemben.
– Igaz… de…
És Gábornak engedett. Azt hitte, így lesz jó. Másnap haza mennek. A két
fiú karonfogva felfelé indult Stázi néni lakosztályába.

34.
Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt a lakosztályába vezető
csiga-lépcsőn. Mindennapi rövid sétájáról tért vissza. Fején fehér
főkötő volt, halvány lila-színű szalagokkal ékesítve. A főkötő alul
simára lefésült galambfehér hajfürtjei kandikáltak ki. Sovány, piczi,
öreg asszonyka volt, kiről azonban lerítt az előkelőség. Apró, tipegő
járása, hajlott sasorra, mélyen fekvő szürke szemei csakúgy, mint
keskeny, összeszorított ajkai, kissé előre álló álla, előkelő nyugodt
mozdulatai – minden az anyakirálynőkre emlékeztetett. Oldalán barna
bőrű, összetöpörödött komornája lépdelt, ki támogatta az öreg herczegnét
sétájában, a kibe azonban egy világért nem kapaszkodott volna, csak
egyik kezét magasra emelve, azt nyújtotta neki.
[Illustration: Az öreg herczegné is épp felfelé lépdelt.]
Igy tipegtek fel most a lépcsőn.
– Ach die Neffen, milyen szép, hogy az öreg Stázi néniről meg nem
felejtkeztetek… Az öreg Tante szereti ám a fiatalságot, még a fiatal
embereket is… ha ritkán is lát egyet-egyet… Mondta nevetgélve s nevetése
a galamb búgásra emlékeztetett.
A két fiú kezet csókolt, az öreg asszony felpipiskedve lábújjhegyre,
megcsókolta a két fiú homlokát s piczinyke kezeivel megveregette
mindkettő orczáját.
– Az egyik szőke – mondta Gábor felé fordulva – a másik barna. Egészen
összeilletek. Én a barnát jobb szerettem mindig. Nur Sie. Race ist
etwas, de azért szeretlek téged is, Gabriel. Egészen apádra hasonlítasz,
az apádat is szerettem. Na, most jertek be hozzám, auf eine Partie
Plausch’.
Most az előszobában jóféle majoránna és más régies illatok terjengtek.
Itt a komorna húga, az egy évvel fiatalabb Babette, a szobaleány fogadta
őket. Mindkettő öreg, öreg cseléd. Már negyven éve, hogy a herczegnénél
vannak, mennének tőle, ijesztik is hetenként legalább egyszer, hogy ott
hagyják a faképnél, de mikor aztán a búcsuzásra kerül a dolog, akkor
összeül mind a három öreg asszony és keservesen sír s nem tud elválni
egymástól.
Stázi néni a két fiúval salonjába ment, a két öreg cseléd meg
visszahúzódott. Asalon abban az izlésben volt tartva, mint a Niffor
Márfay Anna salonja: nagy virágos kretonnal áthúzott bútorok, tarka
tapétás falak. A paliszandre állványokon porczellán virágedények,
szobrocskák, kis macskák, kutyák, madarak porczellánból, a sarokban nagy
könyvszekrény, a melyben Kotzebue, Marlitt, Birchpfeiffer munkái
sorakoztak. A falon családi képek, az asztalon különböző hímzett
tárgyak, tálczák, szalmából fonott képkeretek. Majd mind régi, jobb idők
emléktárgyai.
A salon bútorai mereven az asztal köré rakva, a fal mellett nagy kanapé,
a melynek most egyik szögletébe ült egyenes derékkal, de minden merevség
nélkül, Stázi Tante. Egy világért se támaszkodott volna.
– Ez jó a fiatal nemzedéknek, szokta volt nevetve mondani – minket
máskép szoktattak.
A két fiúnak az asztal végén álló óriási támlásszékekben mutatott
helyet, ő maga meg egyik kezét az asztalra támasztva, a másikkal kis
csipkekendőjét szorongatva, gerle hangján kezdett fecsegni.
– Na Kinder, örülök, hogy itt vagytok. Gábornak majd gyakran el kell
jönnie hozzám, mesélni kell az útjairól. Istenem, milyen messze járt! Ti
most utaztok. Az én időmben minden máskép volt. Ha innen Pozsonyig vagy
Bécsig eljuthattunk, boldogok voltunk. Pedig fáradságos út volt ez is,
kocsin eltartott egy hétig. A kocsiban kellett hálnom, mert – tette
hozzá fontoskodó arczczal – én csak nem hálhattam korcsmai szobákban!
Egyszer férjem elé utaztam, óh még negyvennyolcz előtt, a lágerba…
milyen útakban, milyen rossz kocsin! Akkor akart a komornám először
felmondani, – tette hozzá susogó hangon.
– Tán csak nem akar a Franczi már megint elmenni a Tantetól?
– Huh! csitt! Halkabban, – súgta ijedten, – Jeszasz, ha meghallják!
Hallgatózni szoktak, félek tőlük, kivált Babettetől. A multkor is itt
akartak hagyni. Nehéz velök nagyon. Nénémtől is azért mentem el, mert
nem fértek meg a cselédjeivel. El meg nem küldhetem… nem is küldeném
őket, – tette hozzá a megindulástól reszkető hangon.
– Aztán mennyi ideje van már itt a néni?
– Innen-onnan két éve. Mindig pöröltünk a Crescencével. Ha engem szidott
volna csak, nem bántam volna, de mindig Franczit, meg Babettet
csipkedte. Aztán az a sok ember fárasztott nála, az a sok penzionált
alak, mind az öregségemre emlékeztetett. Ezek az öreg, ülve maradt,
megőszült stiftsdámák, öreg generálisok, négykézre játszó
Generals-Tochterek… Brr! mondom, én csak a fiatalságot szeretem!
– És azért mégse jár le az ebédekre…
– Tomihoz és Miczihez? Én fiatalabb vagyok, mint ők… Ha bécsi vén
barátnőimmel összejönnék, tudom, több vizet zavarnánk, mint ezek ketten.
Isten bocsáss… nem kéne rosszat beszélnem róluk, hisz vendégük vagyok…
De hát öreg asszonynak nincs foga, könnyen kipottyan az étel is, a szó
is a száján. No, de azért le-le járok hozzájuk. Kivált ha bécsiek
jönnek, ezt különben ki is kötötték. Ekkor el nem engednék egy világért…
Hisz én vagyok az élő kapocs köztük s a bécsi társaság között… Nevetett
most hangosan, de úgy, hogy azért dereka nem mozdult, a jobb keze csak
oly nyugodtan feküdt az asztalon, mint előbb. Csak a bal kezével fedte
el az ajkait. – No ne csudálkozzatok illetlen fiúk – nevetett még mindig
– felveszem a barna, nehéz selyem ruhámat, egy nagy fejkötőt, a melyet
Miczi hozatott nékem tavaly Párisból (az ilyen alkalmakra), aztán
lemegyek elfoglalni a fő helyet az asztalnál. Csak süket szomszédjaim
legyenek, ez a fő, – mondá megreszketve az előbbi nagy nevetéstől –
szeretek jól enni és Tominál, ha bécsi vendégek vannak, jól eszik az
ember… A házban Lollyt szeretem legjobban, ein schneidiges Mädl, eljár
sokszor hozzám, beszél a mai Bécsről. Csakolyan, mint mikor én fiatal
voltam. Még most is… képzeljétek csak! megdobban a lány szíve, ha
lovaskatonát lát s a práter-fahrtot még mindig tavaszszal tartják. Man
wird ja nie alt! – csacsogta vígan, mint egy szegény, kanári madár, az
első tavaszi napsugár melegénél. Mintha csak a két fiú az ifjúságot
hozta volna vissza néki – élte tavaszát!
– Miért nem jő Stázi néni egyszer át hozzánk, anyánkhoz? Aztán meg
sohase ír néki.
– Át csak átmennék, de írni… das nicht. Az írástól megfájul a gyomrom.
Pedig most a legnagyobb örömöm az evés. A mama nem küldött befőttet
nékem? Szokta…
– Tán nem tudta, hogy ide jövünk, – füllentette Lőrincz, tudva jól, hogy
jóságos mamája sohase tenne fel az ő díszes kocsijára befőzöttes
üvegeket.
– Majd átmegyek egyszer hozzátok. Utoljára Lőrincz atyjának esküvőjén
jártam Kálmán. Szép hely, azt mondják, az a kertész tervelte, a ki a
pozsonyi Au-t, meg a bécsi Volksgarten-t, igaz?
– Anyám is úgy mondja, felelt Lőrincz csendesen. Nem szokott dicsekedni,
egy világért se mondott volna el valami olyat, a mi őket előnyös színben
tüntette volna föl.
– Elmegyek akkor. Az «Aut» szeretem, a bécsi parkokat még inkább. A fák,
mezők, ifjúságomra emlékeztetnek, de ah! (sóhajtott komikusan) hagyjuk
ezt. Majd vetek nektek kártyát. Hisztek a kártya igazságában?
– Ha a néni úgy parancsolja! – felelt Gábor mosolyogva.
– No nézzék, a két fiú nevet. Nem szabad nevetni… hisz a kártya csak
komoly dolgokról beszél. Élet és halálról, szerelemről. Igen a
szerelemről is. Ezzel hamiskásan hunyorgatva, a batiszt kendőjével
meglegyintette Gábor arczát. Szeretlek Gábor… apádra emlékeztetsz. Apád
meg sok mindenre! No, de hozzátok csak el a kártyáimat, ott vannak az
üvegszekrény párkányán. Úgy… ott az a csomag a Napoleon császár szobra
mellett. Tudod-e, hogy kicsibe mult, hogy Napoleon unokahúga nem lettem?
Nem tudjátok? Nos, egy kis Bonaparte, a fenséges főherczegnő Mária Lujza
útján (ezzel kissé felemelkedett székéről s bólintott fejével egyet),
magyar vagy osztrák grófnét akart feleségül. Nem tudom melyiket, de
tudom, előttem Attems-eknél is kopogtatott… kikosaraztuk.
– És miért?
– Mit gondolsz, csak nem megyek én egy kis korzikai polgár unokájához.
Hogy esetleg majd ne járhassak a bécsi udvarhoz, mint madame Bonaparte…
Mi jut az eszedbe?
– De hát akkor néni miért tartogatja még mindig a császár mellszobrát?
– Ez más, ez emlék, azokra az időkre emlékeztet. Meg… – tette hozzá
hamiskásan nevetve – a férjemtől kaptam… Ezzel a szoborral bosszantott
mindig. Azt is mondta, ha gyermekünk lesz, Napoleonnak kereszteltetjük.
A gyermek nem lett meg… A férjem meghalt… Csak a szobrom ne törjön
össze.
Kétszer, háromszor köhintett, egyik kezével a fejkötője szalagját
igazította meg, majd mintegy álmokból ébredve, gyors mozdulattal a
kártyák keveréséhez fogott.
– Elébb emelj te Gábor, majd néked mondom meg a jövendőt előbb. Úgy… no
lám-lám, alig hogy osztok, már a piros dáma kerülget. Úgy ám fiacskám.
Szerelmes beléd valaki… valaki, a ki nincs innen messze. Sieh’ das gute
liegt so nah’. Ugyan ki lehet? Ki lehet… nevette az öreg asszony és
meglegyintette ismét Gábor arczát. – Született Don Juan, a hány város,
annyi lányka. Ismerjük a Márfay fiúkat, mind egyformák, ismerem őket,
mind a hány, mind szerelmes volt belém… a Kázmér, a Niki és azt hiszem
atyád is, pedig akkor már öreg voltam. Téged is csak a vénségem ment
meg, úgy ám Gabriel… különben te is úgy járnál, mint a többi… De most te
Lőrincz, te emelj. Oh te rád kincs vár… gazdag lész, nagyon. De hogyan?
Utadba nincs, csak a fekete ember. Der treff König. Pedig a házasság és
a fény egymás mellett állanak. Gazdag nagy partiet csinálsz… Csak a
szerelmet, azt nem látom… Hol van! Ej, ej tu n’es pas Niffor mon fils.
Nálad is úgy kellene állni a constellátiónak, mint Gábornál. Csak nem
vagyunk partie-vadászok?… He?
Lőrincz ingerülten fel akart ugrani székéről, Gábor még idejekorán
észrevette és megnyugtatta öcscsét, intve néki és szelíden mosolyogva
reá. Az öreg herczegné nem vett észre semmit, csak vetette a kártyát
tovább.
– Koronák, királyok vesznek körül… fényes polczra jutsz – csak kérlek,
ne mondd el Tominak, mert sok álmatlan éjszakát okozna neki az irígység…
Mondd, szólalt meg egyszerre, letéve a kártyát és stechert emelve
szemeihez: Tetszik neked Bálványossy Julia?
– Ugyan néni, már te is?
– No, csak ne olyan ingerülten. Öreg néni kérdhet egyet-mást, még olyat
is, a mit különben még a páternek sem mondanánk el a gyóntatószéken. Jól
van, hát _még titok_. A Miczi él, hal az eszméért. Lolly azt mondja,
akkor bele jutna az öreg Czéni herczegné társaságába. Furcsa! Én nem
törtem magamat annyira hajdanában s azért mégis mindig az elsők között
voltam. Persze én nemcsak a férjemmel jártam a világba, volt minden
ujjamra két udvarlóm. Miczikének meg nincs más soha, mint az örökös
Tomi! Nos Niffor-Bálványossy, nem is rossz combinatio. Jól hangzik: gróf
Niffor Lőrinczné sz. Bálványossy Julia herczegnő. És mondd csak,
herczegnőnek fogod czímeztetni vagy csak grófnénak?
– De édes néni, eszembe se jut elvenni.
– Eh, tudom, hogy nem beszélhetsz. Trés bonne éducation. Nos, én
grófnénak neveztetném csak. Egy Niffor nagyon is jó arra, hogy idegen
czímmel traktáltassa a feleségét… Végre is mint család, a mienk többet
ér!
Lőrincz látta, hogy e thémába nyakig merült az öreg asszony, tudta itt
nincs más menekülés, mint a búcsúzás. Felkelt s vele Gábor, azután kezet
csókoltak neki.
– Már? No de öreg asszony vagyok. Csak örülnöm kell, ha jöttök.
Visszatartani titeket nincs jogom, nem is tehetném. Néha jertek el
hozzám, majd beszélünk másról is. Aztán nem is vagyok olyan nagyon
előitéletes, én nem hiszek ezekben a lapokban… No, de majd máskor. Az
anyátokat csókoltatom s küldjön nékem abból a jó befőzöttből, nagyon
megköszönöm, ha küld.
Az ajtóig kisérte őket, ott lábujjhegyre pipiskedve, megcsókolta a két