Fuimus - 09

– Inkább vedd el te Bálványossy Juliát, öregem, jobb lesz, mint
tanácsokat adni nékem…
– Hát már te is! Nem szeretem, nem rokonszenves a családja…
– Pedig éppen ilyen feleség kéne néked. Egyenes, okos, kissé tán hideg
leány, ki miután szeret, éppen veled szemben érző. Kell-e több ennél?
Aztán olyan nyugodt, olyan összhangzatos, olyan egységes a lénye. Semmi
félszín, semmi árnyalat… olyan mint anyja, jó magyarfajta. Szókimondó,
itt-ott tán hatalmaskodó is, de azért a legjobb leány a világon, ki
kitünő élted párja lenne… ki…
– Ki, attól félek, egy szép napon el találna náspángolni – vágott
szavába Lőrincz nevetve.
– Bolond gyerek! És aztán? Az se ártana koronként néked… felelt rá épp
oly derült hangon kaczagva Gábor, – néked boldogságodhoz csak egy dolog
hiányzik s ez a családi élet. Tele vagy jótulajdonsággal, a legérzőbb,
legmelegebb ember vagy, kit ismerek… csak – eddig érzéseidet méltatlanra
pazaroltad. Pilléből fecskévé kell válnod s fészket kell raknod fiú…
Nehogy úgy járj öreg napjaidra, mint Niki bácsi. Kár volna, ha egy
Hausfräulein oldalánál öregednél meg.
Gábor egyszerre, a Lőrincz arczkifejezését látva, tudatára ébredt, hogy
bár e perczben az igazság igéjét hirdette, rossz útra tévedt. Megingatta
öcscse bizalmát.
Megijedt. A szó szinte elakadt torkán. Egy pillanatig hallgatott, aztán
megragadta öcscse mindkét kezét, egész testében megrázta, szinte ki
akarta rázni abból a kedélyállapotból, a melybe e perczben jutott.
– Higyj nekem, hidd el, ne érts félre, hogy bármikép is beszéljek, vakon
kell, hogy bennem bizzál… Hiszed azt, a mit mondtam?
– De, hisz Gábor, figyelemmel hallgattalak, olyan szépen beszéltél –
felelte udvariasan mosolyogva Lőrincz.
– Meg akarsz házasítani, látom. Ezért hálás is vagyok.
– Ne úgy fiam. Látod ez fáj. Légy egyenes velem, mond ki mindazt, a mit
e perczben érzesz, hogy így megérthessük egymást.
– Hogyne, hogyne Gábor. Hisz tudod, hogy te vagy az én «öregebb»-em.
– Ne tréfálj e perczben. Úgy se jő szívedből a tréfád.
– De ha biztosítalak, hogy nincsenek, – mondta Lőrincz és átölelte
bátyját. – Leszek pilléből fecske, ha az öregebbem úgy akarja. Csak ne
holnap még! Egy-két napig várj még!
– Ne tréfálj, érts meg. Hisz mindezt csak azért mondom, mert _hidd el_,
féltelek.
– Te is? – szólt most hirtelen, elváltozott, keserű arczczal Lőrincz.
– Hát ki még?
– Óh, mind. Tomi és a felesége attól félnek, hogy mésalliance-t
csinálok, anyám, óh értem, ha nem is szólt… te, mindenki…
– Nos, egy okkal több, hogy megházasodjál. Akkor legalább mindenkivel
egy véleményen leszesz… de hát, felelj erre, ezentúl is bizodalommal
fordulsz hozzám?
– Ugyan kiben biznék, ha benned nem.
Átölelték egymást, de azért mind a kettő érezte, hogy maradt vissza a
lelkében valami, a mi, ha nem többel, de egy hajszállal távolította el
őket egymástól.

40.
Gábor és Poldi hajnal óta jártak. Bebarangolták az ujvári havas egész
vidékét, végtére egy kis szűk völgyben telepedtek le. Hatalmas kősziklák
vették a hasadékot körül, a hasadék közepén tengerszem volt. Semmi nyoma
az életnek. Távol, távol a küzdelemtől, itt csak csend, nyugalom.
– Látod, ide járok el néha… Szeretem e helyet.
– Olyan mint egy Böcklin – mondta Gábor.
– Az olyan, ez a kis világunk egy része, hiszed, hogy még ez is
szervesen függ össze a Niki vénasszonyos tetteivel – nevetett Poldi, bár
igen komolyan értette.
– Hogyan érted? Magyarázd ki magadat. Érdekel a dolog…
– Nos, ez természetrajzilag épp úgy utolsó státiója a mi
mindenségünknek, mint szegény öreg Nikink. A sajt-tenyésztés füvei,
tájképe, a szál erdők ősfái után jön a magasztos pusztulás, a
tengerszemek sziklavilága… értesz?
– De hát a mi talajunkat tán még meg lehet termékenyíteni!
– Mi rajtunk akarsz változtatni gyermek? Hogyan? Meg birsz küzdeni a
fajjal, elég erősnek érzed magad, szembe szállani azzal, a mit századok
állapítottak meg? Birsz új vért önteni ereikbe? Meg birsz küzdeni
századok öröklött, megcsontosodott erkölcseivel, szokásaival? Birsz új
érdeklődést önteni azokba, kik már igazán semmi iránt sem érdeklődnek?
Szinte megérezték, hogy már csak a semmittevés-, a pusztulásra jók.
Ültess hát e sziklákra pálmákat s gyönyörködj benne. És miért tennéd,
ambitió dolgozik benned vagy mi?
– De hát akkor mit tegyünk?
[Illustration: – Olyan, mint egy Böcklin.]
– Mit? Gyönyörködjél abban, a mit látsz. Hisz már maga ez a látvány is
ritka érdekes. Nézd… mily különös szép és gyönyörködtető a rothadó anyag
újjászületése, a kiválás processusa, hogy ád uj életet az, a mi már maga
életre képtelen. Trágyának nincs jobb ennél… Engem érdekel.
– De hát sohasem érezted szükségét annak, hogy ezen változtass?
– Öregen születtem, mint öreg halok meg… Sohasem akartam változtatni
ezen. Az ember egész jövőjével együtt születik. Nagyjából elő van írva
az útja… Tán változtatnak valamit rajta külső körülményei, sokat
mindenesetre nem… A végponthoz csak a vére viszi. Nevelőkben nem bíztam
soha… emberbarátokban se sokat. Reformátorokban meg éppen nem hiszek.
– Hogyan?
– Nos, igen. A reformátorok, akkor midőn születnek, a kor szüli őket.
Nem ők a kort. Lárifári, összeteszem a két kezem s nem akarok
változtatni semmin. Nem ítélek el semmit, csak gyönyörködöm…
– De, abban, a mit itt látsz, tán csak nem?
– Ebben jobban, mint másban. Végre is még jobban érdekel mint más, mert
ugyanaz az anyag, melyből magam vagyok. Nem akarok az ellen küzdeni,
hogy egyszer el fogok pusztulni, ez ostobaság lenne. Miért küzdenék hát
az ellen, hogy a társadalmi tért, melynek egyik kinövése én vagyok,
elpusztuljon. A világon minden csak azért jött létre, hogy végül
elpusztuljon.
Gábor komolyan hallgatta. Érezte, hogy neki is igaza van, érezte, hogy
egy más hang ennek éppen az ellenkezőjét mondja a lelke mélyén.
Melyiknek higyjen?
– Nézd, Poldi, nem hiszed, hogy vannak emberek, kik annak, a mit most
elmondtál, épp az ellenkezőjét vallják?
– Hogyne. Ugyanannyian vannak, mint azok, a kik azt állítják. Igazság
nincs, csak egyéni vélemény… Az emberek között még vannak olyanok, kik
meg vannak győződve. Ez a fiatalabb, erősebb része az emberiségnek. Ezek
a küzdők. Vannak olyanok, kik gyönyörködnek, ezek mi vagyunk, – mondta
Poldi mosolyogva.
– De én küzdeni akarok!
– Ezt nem akarja az ember, hanem teszi. Te fiam még czinikusabb vagy
(kedvencz szavam, ne vedd rossz néven, ha rád is alkalmazom), mint én.
Úgy hiszem, a legokosabb úgy élni, mint a hogy _én_ élek. Én az
úgynevezett igazság ezen oldaláról körülbelől meg vagyok győződve. Te?
meg vagy arról is győzve, a mit én mondok. Meg ennek éppen az
ellenkezőjéről is. Te fiam… küzdeni! Ugyan ülj le, fáradt vagy, pihenj
meg. Te nagyon is sok állomást tartanál még addig is… míg csak irányodat
megtalálnád. Tudod, ki küzd az egész családunkban, ki az egyetlen?
– Nos?
– Miczi húgom. Ő tudja, mit akar s halad ezen az úton… «ah cette petite
vie mesquine de Budapest m’étouffe» mondta Poldi utánozva Miczi hangját.
–? ’will halt a Weanerin sein. Tudod, hogy bámulom e kis czinegét. Ennek
van ereje… hidd el. El fogja vétetni Lőrinczczel Juliát, Tomit
kinevezteti valami fő-fő udvari méltóságra, be fog jutni a bécsi
legselektebb társaságba s gyermekeit… tönkre teszi.
– De hisz ez az asszony nem a mi húsunk, vérünk.
– Nem-e? Ugyanaz a faj, mint a legalsóbbak, csak más formában. Tót
katuska ez is! Minden nyafkaságával, ravaszságával, alattomosságával, a
tót minden kicsinyességével… Idősebb nénje a Niki bácsinak.
– De – szólalt meg Gábor határozott erős hangon – de hát most azt mondd
meg, én mit tegyek?
– De hát édes öcsém, mit akarsz te tulajdonképpen tenni?
– Nem ismered atyám végrendeletét?
– Hogyne ismerném. No és?
– De hát már ezért is _kell_ valamit tennem.
– Nos, tudod, mit ajánlok én néked? Végy el egy jó erős, anyának
született alföldi vagy dunántuli nemes kisasszonyt, kinek családja egész
biztossággal nincs a mieinkkel össze keverve. Vedd el, mondom, aztán
telepedj le falun. Gazdálkodjál, nézd, hogy nő a fű… s szüless újjá a
szerelmedben…
– De hát bolond fiú, ez nem az, a mire szántak.
– Mondd, hát ambicziózus vagy?
– Bárcsak az lennék!
– Nos, hát akkor mit akarsz? Akkor úgy se csinálnál semmit,
biztosítalak. Csak elnyomnának azok, ha a legjobb akarattal feküdnél is
neki a dolognak, kiket kapaszkodási tehetséggel áldott meg a sors. Az
emberiség halad, halad előre s minket csak seper maga előtt.
– De te festesz.
– Én festek. Magam se tudom, hogy miért. Tán ezzel elfelejtem, hogy
élek. Festek… mert azt hiszem, ez vígasztal.
– Ah há, tehát szenvedsz?
Az öreg bölcs végig tekintett kék szemeivel egy perczig rajta, aztán
felkaczagott:
– Beszélj csak a saját bajaidról, attól felmentelek, hogy az enyémeket
is végig hallgasd… no rajta, beszélj!
– Poldi, bocsánat!
– Nem sértettél meg. Rinoczérus bőröm van. Meg nem is akartál sérteni,
tudom… Te, tudod, hány szeretője volt Bálványossynénak? – kérdte
hirtelen s arcza eltorzult a nevetéstől; Gábor meglepetve nézett rá.
– Nem, de miért kérded ezt?
– Hét s ezek között az atyád volt az utolsó – még a házassága előtt. Ő
még a «tett» embere volt. Kaczagott tompán s egyet lódítva egész testén,
felugrott ülőhelyéből s lengő hajjal lefelé kúszott a szakadék keskeny
szikla útján. Gábor elszomorodva ment az öreg kutya után. Egyszerre
Poldi ismét megállt.
– Rabszolgák vagyunk fiú, hibáinkon nem lehet változtatni. Azok, a kik
valamit elértek a világtörténelem folyamán – azok is rendesen az emberek
rossz tulajdonait hozták mozgásba – s nem erényeiket. Ha ha – cynikus
vagyok, az… az. Látom az életet. Te megjárod. Sokat vársz az élettől.
Ezt nem szabad. Nem álmokkal állunk szemközt, hanem az élettel. Érted.
Pozitiv dolgokkal.
– Mit nevezesz annak?
– No – majd elmondom. Hanem üljünk le, mert már fáradt vagyok. Így ide –
ez alá a kereszt alá. Furcsa hely ez arra, hogy az ember oly iszonyú
dolgokat mondjon, mint a minőket én e perczben mondani készülök, ha, ha…
nevetett az öreg kutya, kiben a cinismus került megint felül. – Félsz
Gábor? – félted az ártatlanságodat?
– Na, öreg, hagyjuk a tréfát.
– Hisz komoly vagyok. Nos – kezdem. Mi a szerelem czélja? A faj
fentartása. Jól van. És ezt a pap elé viszszük. No, én nem vagyok
ellene, azt találom, hogy oda való a pap elé, a sors tréfás volt ez
esetben is, mint mindig. No, de akik a «masinában» mást látnak. Ha, ha,
outfully shoking, mondanák barátnőid, a «Pall mall gazette» missei.
Ebből az aktusból fakad a házasság. Olvasd el Tolstoi Kreuzer-sonátáját.
Arról majd beszélek aztán neked. Gyermeki ragaszkodás? Felülről van.
Alulról?… No, de félek elrontom étvágyadat, te pedig ma még a Miczi
franczia konyháján vagy s ezt nem szeretném, va gredin… mondta, s Gábor
gyomrára ütött, – ez az utad – látod ott az út végén, az a tündérpalota
vár reád.
– És te? – kérdte Gábor.
– Én? Megyek a sajtosokhoz aludni. Festeni fogok ott valamit.
Gábor ugyan azt szerette volna megjegyezni, hogy semmi festőszerszámja
nincs vele, de aztán lenyelte a szót.
– Unom a Miczi konfiture-jeit. Az öreg herczegnének meg már elég
disznóságot mondtam el tegnap, még rágódhatik rajta ma este is.
– Avanti signe – kiáltotta s aztán futólag megérintve Gábor kezét, a
hegyek irányába kezdett koczogni.
Gábor pár perczig lefele haladt, aztán megállt s utána nézett.
Mily csudálatos lelki szövet. Mily óriási skálája az érzelmek- s
gondolatoknak. Ez ember, kit meghasonlott lelke bölcscsé tett, ugyan
annak a lelki szenvedésnek a humora néha sárral frecskelte be. Mert nem
volt méltó koronkénti viselkedése, szavai, önmagához. Szavai nem egyszer
határtalan cynikusak voltak s ebben kíméletet nem ismert ő, ki más
tekintetben oly gyengéd, oly finom érzésű volt.
Nagyon fenn s nagyon lenn járt mindíg.

41.
Csaknem elkésett az ebédtől. Már mind az asztalnál ültek, midőn
lóhalálban átöltözve, az ebédlőbe jött. A Bálványossyak már elmentek.
Neki nem volt terítve.
– Ah… de ilyen késő!… Már bocsáss meg, de asztalhoz ültünk. Azt hiszem,
ez a legudvariasabb volt, a mit tehettem.
– Hogyne, hogyne édes Miczi. Bocsáss meg, de hát olyan járatlan utakon
kódorogtunk, hogy nem csoda, ha elkéstem – szólt Gábor és leült Lolly
mellé, kinek másik szomszédja ma Lőrincz volt.
– Aztán Poldival voltál… nem rossz. Tulajdonképpen micsoda különös
passziója is van ennek a fiúnak, hogy így hegyen-völgyön kóborol. Hogy
meg nem unja – szólt Tomi vontatott hangon.
– Festőnek a természet egyetlen mestere – felelt meg neki Lolly s Gábor
szemei közé tekintett. Az hálásan mosolygott reá.
– Mindazonáltal illetlenek voltatok a Bálványossyakkal, ehez kétség nem
fér. Micsoda furcsa dolog volt így megszökni előlük? Nyafogta Miczi,
szemrehányó pillantásokat vetve Gáborra.
– Az igaz, bevallom, illetlenek voltunk. De hát be kell látnod, oly rég
nem láttam Poldit s annyi megbeszélni valónk volt együtt.
– Na jó van, jó… absolutiót adok. Hanem máskor majd nem engedünk néked
ilyen «escapade»-okat. Nem hiába utazott, látott annyit az ember, a
látottak elbeszélésével tartozik is barátainak…
Ezzel a kesernyés grófné abba hagyta a thémát, a melyet kimerítettnek
tekintett s atyjához fordulva a Bálványossyakról kezdett beszélni –
kedvencz thémájáról.
– Mi azalatt – szólalt most meg hirtelen Lolly – nagy barátságot
kötöttünk Lőrinczczel. Könnyű volt különben – egymásban találtunk
menedéket a Bálványossy had támadásai ellen, – nevetett jóízűen ötlete
felett. Lőrincz melegen nézett reá.
– Barátságot kötöttünk Lolly grófnővel – ismételte Lőrincz, Gáborhoz
fordulva, kissé a mentegetőzés hangján.
– Barátok voltunk már azelőtt is, magában. Azt akarom – így szóltam ma
Lőrincz grófhoz, kinek játéka annyi rokonszenvet ébresztett a lelkemben
– hogy bátyja távollétében – Gáborja legyek neki. S ő elfogadta az
ajánlatot.
Gábor Lőrinczre nézett. Ez maga se tudta miért, de zavarodottan nézett
bátyjára.
– Na, ez jól van így – mondta Gábor, egy pillanatnyi hallgatás után –
csak azt kívánom, kevesebbet harczoljanak együtt, mint a mennyit mi
szoktunk öcsémmel.
– Oh, mi nagyon megértjük egymást Lőrinczczel, legalább egy thémát
illetőleg.
– S mi az? – kérdte Gábor – majd észrevéve Lolly, hogy Lonczi mereven
szembenéz vele, boszankodott ügyetlen kérdése felett.
– Nos, a théma – a lovaglás meg a zene – nevetett Lolly, kissé gúnyosan.
Mindhárman elhallgattak.
E közben Hanzi nagy zajjal, szörnyű meidlingeni bécsi nyelvén a
Bálványossy fiúkat utánozta: Ah Lolly – die wären etwas für Dich, Gott
wie dumm.
Miczi, sem az öreg diplomata nem voltak egy véleményen vele. Kitünő
derék, gentlemannlike fiúknak tartották. E felett aztán nagy vita
támadt, alig fogytak ki a pro- és kontrából. Az udvar – pedig nézett és
hallgatott.
Ebéd után Lőrincz, Miczi, Tomi s az öreg Klienigstein a tarokk-asztalhoz
ültek.
Az udvar tízkor visszavonult. Lolly Gáborral a kis dohányzóban egyedül
maradt.
– Igen, Gábor, összebarátkoztunk Lőrinczczel. Azt hiszem, megért ez a
fiú s elhiszi azt, hogy az vagyok, a minek látszom. Maga kételkedik
bennem. Hogy meri-e azt tenni?… Ne mentegesse magát, érzem s ez bánt és
ezért szeretném, hogy megismerne.
– Én nem kételkedem magában, mert nem tudom milyen _igazán_ s így nem is
tévedhetek megismerésében.
– _Igazán_ – a szót megnyomta. – Hát komédiásnénak hisz. Miért lennék
az… de nem mentegetem magamat, çá me daigne. Lőrincz jobban megért.
Tisztább lelkű fiú, mint maga. Jobban szeretem. Igen… barátomnak fogom
fogadni. Majd ha ő megismer… akkor majd tán maga is meg fog érteni.
– Erre törekszem már rég. Nem voltunk eleget együtt. Tán ezért félek
magától.
– Mitől fél? Miben lehet ártalmára… Miért mondja el ezt nekem.
– Mert úgyis tudja. Ezt érzem.
– Mást nem?
– Sok mindent, sokkal többet, mint a mennyit elmondani birnék… Mit
tervez a télire? – kérdte, hirtelen más thémára vivén át a társalgást.
– A tél messze van még, még csak a tavasz «virágait» tapossuk. Az őszt
itt töltöm. A télen… istenem tán csak férjhez megyek már.
– Magától függ.
– Igen, az izlésemtől.
Gábor nem akart arról beszélni, amit a másik hallani szeretett volna,
más théma pedig e perczben egyiküket sem érdekelte volna. Majd pár
perczig hallgattak, ez alatt Lolly gépiesen a fényképeket nézte… majd
hirtelen felugrott, átment a szomszéd szobába.
– Gábor szörnyen untatott, elálmosodtam. Megyek aludni. Adio la
compagnia. Ezzel búcsút véve – kitánczolt a salonból.

42.
– Nagyon érdekel, – szólalt meg a mentegetőzés hangján Lőrincz, midőn
Gáborral egyedül maradtak hálószobájukban – aztán úgy érdeklődik
irántad. Már pedig látod, én akárkivel el tudnék – én az oly unalmas
társalgó – órákig beszélni rólad… az már barátom, ki rokonszenvezik
veled.
– Édes, öreg fiam, tudom, hogy így van. De hát Lolly rokonszenve
problematikus. Ne higyj neki. Azt hiszem, még arra is veszedelmes, akit
szeret. És barátsága?… Te rajtad keresztül akar engem megismerni.
– Azt hiszed? – kérdte Lőrincz kissé sértett hangon.
– No, ezzel nem akarom azt mondani, hogy irántad nem érdeklődnék… de
hát… csak tudnám miért? Miért éppen engem? Vagy igazán szeret? Vagy oly
rosszul megy a dolga a bécsi világban? Ki tudja…
– De szerény vagy Gábor. Hisz tudhatod, hogy mindenki érdeklődik itt
irántad, lehet mondani, a mióta élsz. De hogyne, hiszen atyád
végrendelete ugyancsak korán reád terelte a figyelmet.
– És te mit tartasz róla?
– Én egyenes, férfias, szókimondó, aranyszívű leánynak tartom.
– Tán igazad van. Bárcsak úgy lenne. Meg volna könnyítve életem –
elvenném.
– Vedd el Gábor, vedd el – mondta Lőrincz hevesen.
– Meglátjuk… tán csalódtam ebben is? – kérdte önmagától Gábor, a nélkül,
hogy feleletet tudott volna adni saját kérdésére.


MÁSODIK KÖNYV.

1.
A kis körútról visszatérve, pár elragadó hetet töltött a két fiú édes
anyja oldalán. Mindegyik érezte, hogy tán megsértette valamivel a
másikat s így felül akarták egymást múlni a szeretetreméltóságban.
Lőrincz annyira ment ebben, hogy még pár estére sikerült néki udvarát is
eltávolítani, úgy, hogy a legszűkebb családi körben töltöttek el pár
boldog estét…
És oly jól esett mindkettőnek ott, így hármasban, a nagy lámpa körül, a
billiárd-szobában, az édes anyai szív melegénél, elbeszélgetni az utolsó
hetekben látott, tapasztalt dolgokról.
Az öreg asszony abbahagyta patience-ait, elhallgatta a két fiú beszédét,
majd maga is hozzá szólott, mindig jósággal, enyhén, nem ítélve el egyik
csudálatos rokonát se, mindeniket mentegetve, magyarázva kicsinyes
hibáik eredetét.
– Látjátok fiúk, ha olyan öregek lesztek, mint a milyen én vagyok, sok
mindent más szemmel fogtok ám látni. Addig majd a szenvedés megtanít
benneteket is az elnézésre. Nevettek a Niki bácsin!… Hej nékem sok
galibát okozott életemben. Már a te atyáddal (szólt Gáborhoz fordulva)
kötendő frigyemet is ellenezte, hát még a tiéddel… ez az öreg bolond
mindig irígykedett a Nifforokra. Ostoba viszály ez is, a mely két
családot tett századokra boldogtalanná… a helyett, hogy századok
boldogságában egyesítette volna. Második férjem ellen is mindig
áskálódott, midőn főispánná nevezték ki, nem szégyelte az ellenzék élére
állni s pártoskodni ellene… csak azért, mert ő is az akart lenni. De hát
én mindezt megbocsájtottam neki. Mert sajnálom, mert tudom, hogy
szerencsétlen ember, ki sokat szenvedett maga is, és mint a kicsinyes
embereket mind, úgy őt is megviselte a sok kis, való vagy csak álmodott
baj, melyek aztán az önmaga életét csak úgy mint a környezetét
tűrhetetlenné tették.
– És a lányok… mit tartasz a lányokról?
– Mit tarthatnék mást, mint ti mind. Szegény, szegény boldogtalan
teremtések. Sötét mult sötét árnyai. Nem e világba valók.

2.
Vagy tizennégy nap elteltével, egy reggel arra ébredtek, hogy Lőrincz
kanyarót kapott s egy pár napig nem hagyhatta el a szobát. Pedig Lőrincz
nagy mulatságokat tervelt, Gábor hazajöttének tiszteletére tűzijátékot,
bált akart rendezni. Szegény Lőrincz bizony nem valami nagy örömmel
vette tudomásul, hogy pár hétre el van a külvilágtól zárva.
Gábornak ez mindegy volt. Sőt (be kell vallanunk önzését) még örült,
hogy így többet lehet öcscsével. Egész nap szobájában ült, felolvasott
neki, beszélgettek jövőjükről… légvárakat építettek. Este pedig az udvar
jött be hozzá s nagy kártya-partiekat rendeztek.
A betegség Ádámék látogatását is elnapolta. Hetekig nem jött vendég a
kastélyba.
Egy este Lollyról volt szó.
Lőrincz hevesen, csak úgy, mint már egyszer, oda vágta, hogy nem érti
bátyja viselkedését.
Miért nem veszed el, ne légy oly válogatós. Jobbat tán nem is kaphatsz
nála!
Gábor csudálkozva nézett reá. Öcscse mélyen elpirult s aztán zavartan
akadozva folytatta:
– Miért ne vennéd el, én azt hiszem, boldoggá tenne _még_ téged is.
– Még engem is? – kérdte Gábor élesen.
– Téged nehezebb lesz, mint mást.
– Miért?
– Mert nehezebben vagy megérthető, mint más.
– És _te_ mondod ezt nékem.
– Én s miért ne mondanám én?
– Mert _te_ vagy a legnehezebben érthető s legnehezebben vezethető
emberi lény, a kit ismerek… Gábor ezt hevesen mondta, a mint kiszaladt a
szó a száján, tudta, hogy öcscsét nagyon megsértette. De már akkor késő
volt.
– Igazad van, – mondta Lőrincz gúnyosan mosolyogva – én vagyok a
legkomplikáltabb masina, kit ismerek, de hát itt van az én jó bátyám,
leszen az a masinisztám, – s megölelte Gábort. Megölelte… de a csepp
üröm ott maradt a lelke mélyén, egy csepp üröm… Meg a Lolly képe.
Pár napra ezután Lőrincz már majdnem tökéletesen helyreállt. A parkba
már kijárhatott, sőt már egy este ki is lovagolt. Egy este, úgy fél
kilencz felé, éppen midőn vacsorához indultak volna, félreverték a
szomszéd falu harangját. Lángtengerben állott a szomszédos Ballaháza
felső része, a czigányváros. A kastély férfi lakói pár percz alatt
tűzoltó-díszben rukkoltak ki, uradalmi tisztek, cselédek, mind, az egyik
öreg komornyik, egy inas és – a lábbadozó Lőrincz híján.
Gábor is ment volna, de édes anyja visszatartotta
– Ne menj, látod Lőrincznek nagyon rosszul esne.
Gábor megértette – s hon maradt.
A vacsora is így késett. Már kilenczre járt az idő s még szó se volt a
tálalásról.
A billiárd-teremben voltak. Lőrincz idegesen próbálgatott egy nehéz
formát a billiárdon. Csak a billiárd-golyók koppanása hallatszott,
különben mélységes csend volt. Az öreg grófné patienceokat rakott, Gábor
olvasott. Egyszerre Lőrincz letette a dákót és sápadtan a felindulástól,
reszkető hangon így szólt.
– És… az bánt leginkább, hogy ti… miután ma hűvös éjszaka van – ha
egészséges lettem volna, sem eresztettetek volna ki az oltáshoz.
Hangja olyan éles volt, mint a beretva. Gábor idegesen felnézett
könyvéből s már felelni akart. Tán éppen olyan élesen vágott volna
vissza, de anyja csendesen intett neki. Az anyai szívnek több tapintata
van.
Így nem felelt az igazságtalan vádra egyik sem.
Lőrincz egy pillanatig várt – azt hitte, azt remélte, felelnek valamit s
így majd kiöntheti lázongó szivét. De hát azok hallgattak… némán
eltűrték, a mit mondott.
A vacsoránál csendben, némán ült mind a három. Nem hallatszott semmi,
csak az evőeszközök koronkénti csörrenése. Az öreg Johann nesztelenül
szolgált fel. Az ablakokon bevilágitottak az égő falu ide pirosló
lángjai… Oly csend volt, hogy tán még a szivük dobbanását is meg
lehetett volna olvasni.
Az öreg asszony nem evett. Könnyei egyenkint hulltak a tányérjára. Maga
sem tudta miért, de sírt. Tán megérezte e perczben a közeledő szakadást
a két fiú között.
Lőrincz komoran, szemlesütve evett, egyszerre odaintette Johannt és
súgott neki valamit. Johann lehozta a viola d’amourt, Lőrincz csendesen
elvette tőle s félre ült a fal mellé egy magas székre és elkezdett egy
szomorú, régi Tinódi-féle nótát játszani, de olyan keservesen, mint tán
még soha azelőtt.
Meg akarta engesztelni őket. Szóval sohase birta volna kinyögni azt, a
mit hegedűjén olyan mesterileg fejezett ki. A szenvedést, a melyet
okozott, a saját keserűségével, bánatával akarta eloszlatni.
Édes anyja csak sirt, Gábor pedig kereste, kereste öcscsének tekintetét,
a mely azonban el volt távolodva még e perczben is tőle, még e perczben
is, midőn bocsánatát kérte.
Soká ültek így, addig míg csak a csöndes szomorú dal hangzott. A közeli
nyomorból – csak a lángok fénye jutott el idáig, – de az a másik nyomor,
a mely e perczben a három ember lelkén keresztül iramlott, tán még
vígasztalanabb volt az amazok szenvedésénél is.
Nifforné homlokon csókolta fiát, midőn kiment. Gábor megfogta a két
vállát s erősen megrázta.
– Lőrincz szeretsz még? – kérdte keserűen.
És Lőrincz hegedűjén elhalt a hang s udvariasan, sok szóval felelt a
kérdésre, de azért most már szembe nézett bátyjával.

3.
Egy szép juliusi reggelen Miczi jött át Lollyval látogatóba. Miczi
teljesen az öreg asszonyt foglalta le, hogy így Lolly egyedül
maradhasson a két fiúval.
– Rég készültünk átjönni, de hát Miczivel nem jöhettem, félt – féltette
a gyerekeket, hogy elkapják a kanyarót, papa meg Hanzi Bécsben voltak s
így várnom kellett.
– És mit csínált Lolly grófnő azóta? – kérdte Gábor.
– Untam magamat, mint Ujváron rendesen. Mit tehettem volna mást? Azt
hiszik, mulatság ez az élet?
– Hát milyen életet szeret a grófnő? – szólalt meg Lőrincz.
– Szeretem a szabadságot s mindent, a mi a szabadsággal jár… lássa
férfinek születtem.
– Hiszen szabad – annyira, mint senki.
– Maga is azt találja Lőrincz, hogy annyira szabad vagyok?
– Nem tudom, nem ismerem még eléggé.
– Pedig azt szeretném, hogy megismerjen. Márfay jobban ismer, magyarázza
el a karakteremet öcscsének.
– Én – _neki?_ – És Gábor maga sem tudta hogy miért, de az utóbbi szót
erősen hangsúlyozta.
– Jól van grófnő, de tán üljünk itt le egy kicsit.
A park nagy fűzfájához értek, a hatalmas fát körülvevő gombaalakú kis
tabourettekre telepedtek le. Lolly egy pillanatig élesen szembe nézett
Gáborral, szinte kihívóan, aztán közönyösen a porondot kezdte piros
napernyőjével piszkálni.
– Hát igazán elmondjam, mit tartok magáról?
– Tán csak nem hiszi, hogy félek a kritikájától?!
– Tudom, a grófnő semmitől se fél…
– De igen, önmagamtól félek…
– Ezt értem – mondta félhangon Gábor s aztán beszélni kezdett, de most
már határozott erős hangon. – Erősen modernizált kisasszony… és pedig
osztrák kiadásban. Tiszta, mint a kristály s azért nem átlátszó. Hideg-e
vagy csupa érzés? Ki tudja, ki felel erre? Talán az, a ki majd a szívébe
írja a nevét? Vagy az se. Mert annak majd nem bocsájt meg… hisz sokkal
büszkébb, semhogy megbocsájthatna annak, ki lenyűgözte… Uralkodik még
önmagán is, annyira uralkodásra született… Hát hogy tűrné el más
uralmát?
– Beau paysage d’un beau pays. Nem, nem vagyok ilyen szubtilis lény,
mint a milyennek csupa irántam való jóakaratból öcscsének lefest.
És ime, elhintette a konkolyt a két fiú között, Lőrincz tekintete
megakadt Gáboron s arcza egy pillanatig kétkedő nyugtalan kifejezést
öltött fel.
– Szeszélyes, bolondos teremtés vagyok. Ma ilyen, holnap olyan. Érzéseim
vezérelnek s így sohasem tudom, hová jutok és milyen eredményre. Kit
egyszer megszerettem, azt egészen a szivembe zárom – igen a szivembe…
És kihívóan nézett Gáborra – aztán Lőrinczre tekintett, ki némán,
kigyulladt szemekkel, mereven figyelte.
– Lőrinczczel barátságot kötöttünk. Mert érzőbb s a mellett nem olyan
romlott czynikus, mint én s maga Márfay. Igen, mert maga is, én is, azok
vagyunk. Nem tehetünk róla. Részben az élet tett azzá. Magát a Kosmos,
engem Bécs. Lőrincz folyton falun volt. Lássa, tanítson meg arra, hogy
higyjek annak, a mit érzek, és hálás, örökké hálás leszek.