Fuimus - 05

Az alkonyat hűvös szellője átiramlott a tájon. Nedves, ködös estére
ébredt a két álmodozó. Tavasz van még mindig! Még virágzanak a fák, még
dalolnak a fülemülék… azért az erdőből már erjedés szaga jön idáig,
nedves, őszies zimankós levegő.
– Öregek vagyunk fiú… az _utolsók_, menjünk fel a romok közé, ott a mi
helyünk. A tavasz is nedves, a virágok is fonnyadnak a merre mi járunk,
fonnyadó virágok nyílnak a szíveinkben is, nem nékünk való a holdvilág,
– szólt Poldi élesen nevetve s az épp feltünő holdvilágra mutatott.
Lassan a kastélyba ballagtak.

24.
Szobájukban Lőrinczet találták kipirulva, szikrát hányó szemekkel.
– Soha, soha se jövök ide többé, útálatos fészek, gyűlöletesek a kik
lakják.
– Mi történt, fiam, hisz egészen ki vagy kelve magadból… Csillapodjál
gyermekem, – szólt Poldi, és nyugodtan símogatta kopasz tarkóját.
– Azért vitt magával, mert engem állhat köztetek legkevésbbé. Egész úton
kínzott. Anyám ellen, Tomi ellen, egész családunk ellen kikelt. Nem
győztem hallgatni…
– Hát miért nem feleltél meg neki magyarán, – szólalt meg hevesen Gábor
– csak én velem merjen így beszélni, csak merjen anyánk ellen kelni…
– Te tudom bátrabb vagy mint én, okosabb is vagy, útaztál sokat, te
megfeleltél volna néki tudom, – beszélt Lőrincz keserűen, – én ostoba,
gyenge filkó vagyok.
– Mi ez, Lőrincz?
– Gábor!
– No gyerekek, ne vesszetek azért ti is most össze. Hagyjatok békét a
Márfay tradicziónak. Már nagyon közönségesek lettek, hát mit mondott még
az öreg?
– Semmit, de ebben a semmiben minden benne volt. Vén pimasz róka – és
ezek a lányok! Na Gábor, büszke lehetsz rá, hogy a nevedet viselik.
– Vagyok is, büszkébb, mintha a Tomi viselné a nevemet.
– Hé, gyerekek, nagyon meleg van ebben a szobában vagy mi, hogy így
egymásnak mentek. Csend, rend és figyelem, hallgassátok meg az öreg
Poldit, az a bölcs, a mit az mond, azt kell követni…
A két fiú duzzogva ült egy kanapé két szélén, egyik se szólt egy szót
sem.
– Nos, hát az öreg kutya azt mondja ti nektek, hogy gyerekek vagytok és
értelmetlenek! Ha annyit fogtok tudni, mint az öreg Poldi, akkor mindig
és minden körülmények között meg fogjátok egymást érteni. Na, öleljétek
át egymást, egy-kettő… különben baj lesz… úgy.
A két fiút az egymás karjába lökte. Ezek egy perczig húzódoztak, majd
hirtelen egyet gondolva, átölelték egymást.
– Most mehetünk le a kedvencz «amerikai» nagybácsinkhoz. Harangoznak
vacsorára, ha elkésünk, nem kapunk tésztát.

25.
Vacsora alatt Niki bácsi Kázmérékról beszélt.
– Hát átmentek hozzá is. Hm, hm, üdvözlöm őket, he… he… he… most bájbán
vánnák tudom. Sok ádóságot csinálták míg a Kázmér főispán volt. Meg a
fiú nágyon szeret mulátni. Míg dobrá kerülhet á kástély.
– Anna néni pedig nagyon spórolt mindig.
– Niffor lány biz áz, szereti á töndöklést, á ti véretek, – szólott
Lőrinczhez fordulva.
– Anna nénit nagyon szeretem, apám kedvencz testvére volt.
– Tomit is szerette áz átyád?
– Azt is, de kevésbbé, mint az Anna nénit.
– Ez a tizenhármádik Márfáy-Niffor házasság, á mely rosszól sikerült.
– Jól sikerült, szólt Lőrincz elég határozottan egy oldalpillantással
Gáborra.
– Hiszen boldogok, szeretik egymást.
– Já fráter, áz nem elég áz üdvösségre. Há dobrá kerül á ház májd á
fejük felett, nem lesznek boldogok többet.
– Kérem, kedves bátyám, ne szóljon róluk, ebben úgy sem egyeznénk meg
soha, – szólt szavába Gábor elég hevesen s visszanézett Lőrinczre.
– Hej, hej, no lám! ejnye no… hát éljenek á Niffor Márfay-frigyek,
emelem pohárámát a Niffor Márfay-házasságokra, s nevetett torka
szakadtáig.
Ez már egyenesen Lőrincz ellen intézett sértés volt. Tudta, hogy ezzel
bántja meg legjobban Gábort, ezért tette.
A hangulat mind nyomottabb lett, a fiúk nem beszéltek. Amazoknak meg más
tárgya, mint az egymás szapulása, nem is volt s minthogy mind a három
családból lévén jelen családtag, nem bánthatták egymást, hallgattak.
Végre a vacsorának is vége kellett, hogy legyen.
A mint a társaság a dohányzóba húzódott és Niki bácsi Péterrel és
Lőrinczczel tartlizni kezdett, Poldi meg a három Márfay-lány egy
ablakfülkébe vonult pletykázni, Lizi Gábort magához intette s a szoba
túlsarkába vonult vele.
– Beszélni akarok veled, öcsém. Valamit kérdenék tőled.
– Parancsolj, néném, miben lehetek szolgálatodra – kérdte Gábor
meglepetve.
– A dolog kényes… Hidd el, nem a kiváncsiság hajt rá, hogy e húrt
megpendítsem, más, egészen más okból teszem. Rokoni érzés hajt rá… –
szólt fontoskodó arczczal, egyet köhintve a Márfay-leányok legidősebbje.
– Parancsolj velem.
– Mondom, a dolog kényes, de hát egyenesen medias res megyek. Igaz az,
hogy te Klienigstein Lollyt el akarod venni?
Gábor elhalványult, egy szempillája megrezdült, aztán nyugodtan
megsimította bajuszát, így szólt: – Nem tudok róla néném, _én_ legalább
nem tudok.
– Lári-fári, nem igaz. Látom az arczodról, hogy hazudsz. Akarom tudni és
pedig a te érdekedben akarom tudni.
– Bocsáss meg néném, de kérdésed meglep s formája még jobban.
– Azt mondod, semmi közöm hozzá. De van. Higyj nékem, vén lány vagyok,
sokat voltam egyedül, sokat asszonyokkal, ismerem a fajtámat. Ne vedd el
azt a lányt, haszontalan lány az, legalább ilyen formában, mint a hogy
ma itt áll előttünk. Ismered az apját?
[Illustration: – Azt mondod, semmi közöm hozzá.]
– Hogyne ismerném.
– Ravasz, számító diplomata. Komisz ember. Lolly meg a kedvencz lánya
volt.
– Azt mondják, nem jó ember. De hát nem igaz ám minden, a mit az emberek
beszélnek.
– De jóhiszemű lettél. A külföldön tanúltad? Tanúlj hát itthon is
valamit. Végre is bevallom, nem te néked magadnak, hanem az egyetlen
jóravaló, szép jövőjű Márfaynak mondom. Büszke vagyok a nevemre, ha nem
lettem volna büszke, tán nem hagytam volna feláldozni magamat… Azt
hiszed, nem tudtam az első percztől fogva, mi vár reám? Láttam már
jövőnket akkor, midőn a zárdából visszajöttem. Láttam, mire czéloz az
apám, mire a bátyám. Tudtam, hogy nyomorogni fogunk egy élet folyamán… s
megtettem. Mert ezt a Márfay név dicsősége így hozta magával. Én tudtam,
a húgaim, az ostoba libák nem. És… eljöttem ide, ebbe a bagoly-odúba,
beleültem ebbe a szemétbe s így feláldoztam magamat, pedig ismertem a
Niki veséjét, máját, (itt hangja fenyegető lett, dereka megnyúlt, két
szürke szeme szikrát hányt) eljöttem, s magammal áldoztam fel a húgaimat
is. Eltemettük magunkat… no jól van, megtettük a Márfay névért. Látod,
fiam, ilyen vagyok. Most már ismersz? Pedig szép voltam ám… szerettem
is, szerettek is. De hát én Márfay Lizinka… mert Lizinek ez a vén vakand
keresztelt el, szép lánykoromban Lizinka volt a nevem, – csak nem
mehettem egy községi jegyzőhöz. Ezt tudtam. Nos, a czímerünkért, a
családfánkért… érted?
Ezzel hangosan nevetni kezdett, de úgy, hogy azok a tartli-asztalnál
visszafordultak és Niki bácsi rikácsoló hangján odaszólt nékik:
– Hej, de vígán vágytok! Ejnye Lizinkó, ne forgásd el á Gábor fejét. És
így – Lizinkából Lizinkót kanyarított az öreg.
– Játszunk bácsi, játszunk a Gáborral. Mesét mondok neki a cziczáról meg
az egérről. Értesz? – folytatta halkan – nem tűröm, hogy elvedd azt a
leányt. Számító, mint az apja, hideg, okos. Olyan farkasfajta. De
üvöltése mézes-mázossá válik, ha egy falat kenyérről van szó. Vigyázz
fiú, vigyázz! Ti olyan lágyak vagytok, mint a Márfay fiúk. Olyan volt
boldogult édes atyád is… ne mozdulj… szerettem, tiszteltem. Lehetett
volna nagy ember is belőle, csak lágy volt, nem a küzdelemre született.
Kitekerték a nyakát… Ilyen lágy bolond a Kázmér, kit életében az atyja
vezetett az orránál fogva, halála után meg elbutult, nem látott többé
tisztán, ilyen lágy, de még lágyabb, hisz ez már nem is agyag, csak sár,
a Niki bácsi. Csak mi, Márfay lányok, csak mi vagyunk férfiasak, csak mi
tudunk akarni, igen, én! – és sovány, kiaszott mellére ütött – a tótfaj
asszonya erős akaratú… Én, a hogy engem itt látsz, harmincz éve vagyok
háborúban azzal a személylyel. Védem magamat és a húgaimat a körmöm
szakadtáig, életre-halálra. Ha én nem vagyok, már rég kilökött volna a
vén vakand az utczára. Ezerhatszáz forint a négyünk apanage-a, ezzel
éhen halnánk négyesben. De nem bír velem, nem is fog. És ez a harcz, ez
az életczélom, ez tartja bennem a lelket, ha ez nem lenne, már rég belé
fordultam volna a síromba. Értesz hát? Hová bámulsz? Nézz reám. Értesz?
Gábor lekonyúlt fejjel hallgatta. Úgy érezte, mintha egy koporsó födelét
nyitották volna fel előtte, úgy hatottak rá a Lizi szavai.
– Látod, néném, igazad volt s nem is volt igazad… a mi pedig a Lollyt
illeti, hidd el, ismerem. És ez a felelet szavaidra.
– Jó felelet, férfias felelet. Mert látom, szereted. Hidd el, nem jól
jársz vele. Vétesd el az esküdt ellenségeddel s menj el a torára, tán
majd azon elszeretheted az özvegyét. Többre nem jó… Ha volna még egy
Niffor Tomink, annak szánnám. Niffornak való, nem egy Márfaynak. Ezt
azért mondom, mert gyűlölöm ezt a gőgös fajtát, a mely mindekkoráig csak
elnyomni tudott minket. Látod ott azt a hegyet… mutatott egy hegyormot,
szembe vélük – ezt kapta hozományul az a Márfay lány, ki legelébb,
ötszázad előtt egy Niffor neje lett. Ez volt az első ostobaság, a mit a
Márfayak a Nifforokkal szemben elkövettek. Ez időben a lányokat meztelen
testtel adták férjhez s már akkor a mi nagy úri nemzetségünk egy ős
erdőt adott hozományúl. E percztől fogva mind végig csak a
megkárosításunkra gondoltak… gyűlölöm őket.
– Lőrincz a testvérem, – vágott szavába Gábor, elég nyersen.
– Ez legalább félig Márfay az anyja után. Bár nem szeretem őt sem. Te
telivér Márfay vagy, emeld fel a családot. Szép jövőd van, azt mondják…
mondják karmod is van. Eddig még egy Márfaynak se volt, használd a
fegyveredet…
– Mit tegyek? – kérdte Gábor finoman mosolyogva.
– Ne nevess, nem tréfálok. Legelébb is házasodjál meg, keress egy
gazdag, okos feleséget. A többi majd magától jő. Hisz van eszed,
ambicziód, tudod az útat, a melyet követned kell…
– De néném, éppen azt nem tudom.
– Hát te is csak éppen olyan legény vagy, mint a többi! Már az első
lépésnél megbotlasz. Eh! És én mégis, mégis bízom benned. Valami azt
súgja a lelkem mélyén, ebből ember lesz a talpán. Csak… Ismét
visszatérek a vesszőparipámra, a Klienigstein mamzellet ne vedd el.
Vesztedre lenne ez a házasság.
– Ne félj ettől néném… És hogy elterelje e tárgyról a társalgást,
felkelt s kiváncsi szemmel nézte a kártyázókat. – Hát ez mi? Hányan
tartliznak?
– Tartli? ha-ha-ha. Hát még nem tudod, hogy minálunk is kiütött az ősi
nyavalya. Ferbli az fiam, ferbli. Látod, körülülik az asztalt.
Adelgundának tudod csak annyi a pénze, a mennyit napról-napra, nem,
éjszakáról-éjszakára szerez, a tiszttartónak more patrio hatvan forint a
fizetése, a titkárnak ugyanannyi. A kis pap… no ez felmehet úgy mindent
összevéve vagy ezer forintra egy esztendőben és tudod mennyi a partie?
No fiam, ezer forint szokott lenni az alap. A bácsi és Lőrincz birják…
Gábor odanézett, valóban a Lőrincz is játszott – a többi…?
– S a többi?
– No azok, ha nyernek, úgy a bácsi fizet. Ha nem, akkor is. Vagy, ha nem
fizet… a gazdaság elbírja még ezt is!
– De hát akkor minek ez a játszma?
– Ez csak azért van, hogy a vendégek el ne únják magukat. Ez így szokás
minálunk a brinza birodalmában. Jere, nézd meg közelebbről, tanulságos
nagyon.
A kártya-asztalhoz mentek. Ott ültek egy sorban. Az öreg úr mosolygó
arczczal csak nézi, összeszorítva úgyis keskeny ajkait. A kis pap
lilaszínre pirúlt szemei kidűltek. A sovány tiszttartó fakó arczczal,
reszkető ajakkal, mint akár csak a kapzsiság szobra. A titkár
közönyösen, mint a kinek mindegy akár nyer, akár veszít, hisz nála a
kassza kulcsa. Adelgunda oda símulva Niki bácsihoz (ilyenkor símult a
legközelebb hozzá) és Lőrincz nagyúri grandezzával, nyugalommal.
Az utóbbi vesztett, azt koppasztották.
– He… he… Gábor öcsém, hát ezt nem tánultuk meg á sok messzi
univerzitáson?
– _Ezt_ nem, bátyám, ez hazai tudomány.
– Sájnáljuk á hátoskát, sájnáljuk, he?
– Gábor nem szokta, bátyám, – szólalt meg Lőrincz.
– Hát te _szoktad?_ kérdte önkénytelenül Gábor.
– Csak úgy néha-napján, a hosszú téli estéken ráfanyarodik az ember.
– Ná, ná, ne beszéljünk ánnyit. Háládjunk fráterek.
A három leány és Poldi, az asztal túloldalán kuporogtak. Ők persze nem
játszottak. A vén kutya egyik kezébe temetve állát, szinte az asztal
alúl sandított fel a játszókra, néha-néha oda hunyorgatva Gáborra.
– Hát hogy tetszik a játszma? – kérdte odacsúszva hozzá halkan.
– Kérdheted?
– Nos, majd mást mutatok néked… kárpótlásul, mondta még mindig súgva –
csak tessék besétálni, nyitva a panoráma… az egész világ, meg még
azonkívül jó csomó dolog látható az én kis camara obscurámban. Na lányok
– folytatta hangosan – hát egy kis muzsika nem lészen?
A három «ifjabb» Lizire nézett, ki helybenhagyólag intett fejével s a
nagy terem felé indult. Utánna húgai, leghátul Gábor meg Poldi.
Gábor a nagy terem ajtajánál önkénytelenül megállt. E nagy szállában
voltak a Márfay-család trofeái összegyűjtve. Régi zászlók a harcz
mezejéről, az elhunyt családtagok kardjai, lándzsái, nyergei. Az egyik
Márfay ős feleségének, ki Rozgonyi leány volt, egész gyöngyökkel,
aranynyal kihímzett menyasszonyi ruhája üveg alatt. A falakon az egyik
oldalon az ősök képei az Árpádok óta; mind büszkén, délczegen. Az egyik
vértben, a mint harczba megy s fiatal nejétől búcsúzik, amaz biborpiros
magyar ruhában, a hogy Mátyás az igazságos, udvarába készült. A
képsorozat vége felé már egyszerűbb ruhákban kevesebb ékszerrel, de a
helyett óriási könyvekre támasztott jobbal. A terem baloldalát az ősök
nejei, gyermekei foglalják el. Itt az az ősnő, a ki három uradalmat
kótyavetyélt el arra, hogy ezt a tenger sok ékszert, drágaságot
összevásárolja, a mely a keblét és ruháit díszíti, (ez is Niffor-leány
volt, szokta Lizi e kép előtt mondani) mellette kis leánya, kit szintén
alig látni a skofiumtól s a ki sovány, aszott kezében nagy fehér
liliomszálat szorongat. Fiatalon halt meg, ezért az ártatlanság e
szimboluma. Lejebb a sor végén fehér parókás úri asszonyok mélyen
kivágott ruhaderékban, nem spórolva bájaikkal. Egyik-másik keblén a
csillagkereszt, a habsburgi éra emlékeül, mellettük egy-egy «alapítványi
hölgy» mind, mind a család oltárára áldozva, mint a négy Márfay hajadon.
E szegény lányok a család történetében e képeken kívül jóformán nyomot
se hagytak, egész szereplésök paszivitásokban lévén.
A nagy ablakokon keresztültörő holdvilág fakó ezüsttel hintette be mind
e rég elhalt, elmult fény emlékeit.
A terem közepén csak egy füstölgő, pislogó gyertya… ennyi maradt itt
csak az életből, az is elalvóban, bele-belekap egy szélroham, a mely
fel-fellobbantja gyér lángját…
De Lizi karos gyertyatartókat hoz a másik szobából, a melyek ridegen
világítják meg a holdvilág és az egy gyertya fényénél oly misztikusnak
látszó avult dicsőséget.
Aztán Stefi kiszalad a teremből s pár percz mulva a vén komornyikkal tér
vissza, ki tüszkölve, horkolva egy szuette hegedűt húz elő tokjából és
hangolni kezdi.
A két fiú egy hatalmas ódon kanapé két sarkán telepszik le s hallgat.
Lizi leült a harmonium elé, húgai mögé állanak, mellette a vén inas
hegedűjével, ki egy régi-régi dal akkordjait kezdi játszani.
A leányok pár pillanatig figyelik, majd dalolni kezdenek, az inas kiséri
őket egy hegedűn.
Unisono énekelnek, ugyanazon a hangon dalol a négy leány, ugyanazon
játsza a komornyik.
Régi, régi templomi dal volt… vagy tán szerelmi nóta a hegedűsök
idejéből? Ki tudja? Egygyé vált a hang, egygyé az érzés.
A szókimondó férfias Lizitől a gyermekes, gömbölyű naiv Stefiig, nem, az
öreg komornyikig mind egy húron pendültek. Egy dal ugyanazon hangnemben,
ugyanazon hangon. Tiszta, áttetsző melódia, szinte már emberi sincs
benne. Tiszta, mint az, a mit a vén krónikák penészes lapjairól olvas le
az ember, – tiszta, mint az öreg harangok hangja, tiszta, mint az a
liliom, a melyet a kis korán elhalt leányka szorongat a kezében és
tiszta, mint e perczben a négy leány arczkifejezése. E pillanatban nyoma
sincs a Lizi arczán annak, hogy Nifforok is léteznek, hogy az életben
keserűség, szenvedés is van, a másik kettő arczáról nem rí le, hogy az
élet gyönyörét az evésbe, emberszólásba fektetik, Stefi arczáról eltünt
az a kifejezés, mintha Adelgundáról tudna. Mind boldogan, átszellemülve
mosolyog, mintha mind egy jobb, egy szebb világba látna. Pedig orczáik
még sápadtabbak a kilencz gyertya fényénél, mint azelőtt voltak, szomorú
szemeik még mélyebben fekszenek. Orczáik beesvék, de azért ajkaikon
mosoly, kezeik kiaszottak, öregek, de azért össze vannak kulcsolva e
perczben. És az öreg komornyik ősz bóbitája sem oly nevetséges, mint az
asztalnál volt, érzi, látszik, a mit a négy leány dalol és érzi vagy
tudja csak, hogy követni kell őket jóban, rosszban, mint engedelmes,
hűséges szolgájuknak.
A két fiú csak hallgatta, csak nézte őket.
– Érted most már, hogy van itt is érdek, hogy az életnek mindenképp két
oldala van? – kérdte Poldi halkan.
Gábor hallgatagon bólintott fejével. Érezte, hogy ez a dal, ezt a képet
fejezi ki. Elmult, boldog időkről beszél, azokról az időkről, midőn ez a
négy leány is, ezek a falonfüggő, rég a sírban nyugvó alakok éltek.
Midőn még nem futotta be a Rozgonyi leány skofiumos ruháját a pókháló,
midőn még nem hintett a leányok szívébe az élet semmit.
Úgy érezte, e perczben elevenné vált mind ez az összehordott pusztulás,
itt a szeme előtt. Úgy érezte, a négy lány fiatal lett s a falra
szegzett zászlókat kibontotta a tavaszi szellő és lengedeznek úgy, mint
századok előtt a harcz mezején… Érezte, hogy lehetett szeretni is e
zászlók árnyában s a szív, mely a hazáért dobbant, a mely napról-napra
szembeszállott ezer veszélylyel, nagyobbat dobbanhatott akkor, midőn a
tavasz első szűzi fuvalmában újra született. Élet, czél, küzdés,
megujúlás abban a mi volt s a minek mindig lenni kellett… Az álmok
világa, valósággá vált, az álmodozó a _tett_ idejére vágyott. Úgy
érezte, nem az a mi _ma_, hanem a mi e dal s e jelvények idejében volt.
Ifjúnak érezte magát, repűlni vágyott!
És egyszerre a dalnak vége szakadt.
Ott állott előtte a négy lány, most már veszekedve a tempó felett. Az
inas mély bókok között magyarázott nékik valamit, a terem egy sarkából
denevér szabadult el és suhogva szelte át a nagy termet, a penészszagot
annál érezhetőbbé téve…
A túlsó szobából az öreg Niki bácsi rikácsoló hangja hallik.
Gábor tétován tekintett körül, sehol egy nyugpont, a hol kipihenje
magát. Hol, hol van a révpart, az álmok után? Egyszerre a Poldi szeme
sugárzott rá a homályból. Nem szólt, de tudta, hogy a másik mit gondol.
Az egymás lelkében pihentek meg, pedig-pedig az jobban kifejezte
évszázadok romboló erejét, mint a sok rongyos szövet, zászlók, rozsdás
fegyver, jobban mint a leányok dala, jobban mint azok ott a túlsó
szobában, kik az életkedvet ilyen eszközökkel akarták az egymás lelkében
életre hívni!

26.
Pont fél tízkor a társaság bókolva oszlani kezdett.
– Órá cánonica – rikácsolta az öreg s megelégedett arczczal fogadta a
szűzek kézcsókját.
– És mi kimehetünk még járkálni a parkba? – kérdte Gábor összenézve
Lőrinczczel.
– Jáj fráter. Áz én szegény házám ájtáját pont fél tízkor becsukják,
innen ki nem mehet ez időn túl senki. Nem szeretem a kóborlást. Áz
éjjeli úták rontják áz urát, rontják á cselídet. Sájnálom fiúk, de
kivítelt még á kedvetekírt sem tehetek, különben á dálnáiáknák jó is
lesz á pihenés, hájnáli kilencz órakor keltek fel, fáradtak lesznek a
szegény fiúk.
Poldi naiv arczczal meghajtotta magát, mint a kit ez a rendszabály
meglep, (húsz esztendeje ismerte a házi szokást) de a ki azért ezt a
legtermészetesebb dolognak tartja.
A három fiú meghajtotta magát s ünnepélyes bókok között búcsút vettek a
társaságtól.
Lőrincz és Gábor hálószobája az emeleten, épp az óriási vasajtó felett
volt. Itt telepedett le a kis társaság.
– Milyen világ, milyen őrült világ ez! – kezdte Gábor.
– Én tudom, hogy sohase jövök többé ide… folytatta Lőrincz hevesen.
– Szegény bolond, még szegényebb lányok – végezte be Lipót.
– De hát nem lehetne ezeken a viszonyokon valamikép változtatni?
– Változtatni? Ki? Minek? – nevetett Poldi, – hány száz év tradiczióját,
hány generáczió vérét kellene megváltoztatnod. Typus és szokás
megcsontosodott. Csak egy nagy vihar, a mely tövéből tépne ki mindent,
változtathatna itt csak. Ezek már úgy halnak el, örökös veszekedésben,
elégedetlenségben s azért nem tudnának ám egymás nélkül élni. Tudod mi
volna a négy lányra a legnagyobb csapás?
– Ha a Stefi házinyúlai elpusztulnának, úgy-e? – tréfált Lőrincz.
– Nem. Komolyan beszélek. Ha Adelgundát legyintené meg egy szép reggelen
a szél. Nem tudnának kivel küzdeni, jobblétre szenderülésének azt hiszem
ők is… de hallod? Most csukják be hivatalosan a vaskaput.
Mintha csak egy érczkoporsó födelét csapták volna be, akkorát rengett az
ősidőkből hátra maradt ajtó.
– A kalitka zárva… tüstént messze szállnak a madarak…
– Mit mondasz? tán csak nem?
– Figyeljetek. Látjátok ott azt az üvegajtót, a mely a terraszra nyílik?
– Hogyne látnám.
– Nos, figyeljetek… és pedig elébb a különböző neszekre. Csitt, csend,
hallom az elsőt…
Halk, csoszogó léptektől hangzott fel a folyosó. A léptek aztán
elhangzottak, egy ajtó a távolban felnyílt, majd becsapódott.
– Ez az Adelgunda volt, megy a bácsihoz.
Úgy látszik, ma éjjel ő nem kivánkozik a «szabadság»-ra. Hetenként
kétszer-háromszor a tiszttartónál mulat. Szereti a változatosságot.
Látod, most az ajtó nyílik, látod ott azt az árnyat? hallod… ez
mezitlábas csoszogás. Egy szolgáló… ez a faluba megy tánczolni. Ennek…
legalább tegyük fel, tisztességes a szándoka. Most csend… de még se… a
toronyszobából jönnek lefelé. Ezek a szobák, a hol lakunk, azért
mulatságosak… olyanok, mint a csillagász torony. Ide szokták a fiatal
urakat szállásolni, mert hisz’ ezek úgy sem figyelnek éjszakánként arra,
hogy mi történik oda kinn. Ezeknek más dolguk akad. Áhá, hallod, most a
toronyszoba ajtaja csikorog… ez a legenda kisértete. Az öreg kulcsárné
fehérben… ez azonban, nyugodjatok meg, nem légyottra megy. Dehogy!
ilyenkor átnézi s lepecsételi a tejet, a melyet a Niki bácsi háta mögött
a piaczra küld. Persze, idegen név alatt, egy unokahúga az árúsnő, az
itt lopott jószágokon ad túl. Van már a vén Pepinek annyi pénze, hogy
Beszterczén házat vett rajta, «becsületes, hű öreg cseléd, csák hát
forint fizetése ván», szokta mondani Niki bácsi, «látjátok, nincs párjá
á vín cselídnek!»… Furcsa világ ez biz nagyon. De hogyan akarnál
változtatni rajta? Változtathatsz te valamit Gábor az éneden? Képes vagy
véredet megváltoztatni, annak más utat előírni, mint a hogy kering?
Ezeket mind a lét kicsinyes bajai, kézzel fogható kicsinyességei
foglalják el. Ezért aggódnak, ezért harczolnak, ezért fárasztják,
emésztik magukat. Minket? a saját lelkünk górcsövi szálagai érdekelnek.
Azért a mi lelkeinkben a harcz, a küzdés csak úgy örökletes, mint náluk.
Ők egymással, mi a saját lelkünk ellentétes képleteivel harczolunk, a
helyett, hogy mint őseink, rablókalandokra indulnánk. Te is, Lőrincz is,
én is csak olyan szőrszálhasogatók vagyunk, mint ezek, csak máskép. Az
edény ugyanaz, mint nálunk, csak más folyadék kering benne, ez az egész.
Nyikorog azért nálunk is minden, mint náluk. Az intézmények is
ugyanazok, mint századok előtt voltak. És tán ez a bajuk… ez a szemeink
előtt keringő kis világ, a középkor patriarchális családja. Akkor még
szükséges volt, hogy egy védelmezze meg mind a többit. Ma már nincs s
talán épp azért, mert nincs, azért mutat az egész intézmény modern
keretében torzképet. Amazok még tudnak parancsolni, Niki patriarchánk
csak nyöszörögni s vihogni tud… Aztán vegyük a dolgokat, a hogy vannak.
Hiszen Lőrincznél is, ha meg nem házasodik s nem vesz el egy derék,
egyenes lelkű alföldi vagy dunántúli leányt feleségül, csak így lesz
minden… az udvara is ilyen formát fog ölteni. Ki lesz az Adelgundád
Lonczi?
Lőrincz mélyen elpirult, azonban nem sértette az, amit Poldi mondott,
mert tudta, hogy Poldi maga nem érzékeny.
– Ugyan, Poldikám, nem lehet mindent egyszerre megváltoztatni!
– Én azt hiszem, egyszerre vagy soha, – szólalt fel határozott hangon
Gábor.
– És már bocsáss meg, de ebben Poldinak adok igazat.
Ezt szeretettel mondta és mégis Lőrincz zokon vette neki, elnémult s
mogorván maga elé nézve, hallgatta, a mit a másik két fiú beszélt.
– Nézd Lonczim, folytatta Poldi szavait Gábor, ma még így more patrio
megy nálad minden. Holnap azonban megházasodhatsz. Azt hiszed, feleséged
belé fog abba nyugodni, hogy téged mindig négy-öt ember társaságában
lásson? Ha _szeret_, bizonyára nem. De ez a dolog «költői» oldala, van
még ezenkívül egy praktikus is. Azt hiszed, egy modern gondolkodású
leány belé fogja magát ezekbe a viszonyokba találni? Minél előbb
változtatni kell otthonodon… Úgy-e Lonczim, rá fogsz fanyarodni már az
öregebbed kedveért is? – sürgette Gábor szenvedélyes hangon… Úgy-e nem
haragszol, hogy így magyarán kimondtam az igazságot?
– Már hogy haragudnék édes öregem! Mit gondolsz! – felelt rá kissé
fanyaran Lőrincz.
– Én megtenném, – mondta Poldi röviden – pedig azt mondják, én nem
vagyok praktikus ember. Pedig ez is csak rágalom. Lehet-e praktikusabb
annál az embernél, kinek nincs semmije, a mit féltsen. Úgy érzem, az
által, hogy napról-napra élek, hogy nincs vagyonom, szabadabb vagyok,
mint a madár…
– Na, a te praktikusságod megint más kártyára tartozik fiú, – nevetett
gúnyosan Lőrincz – ebben tán kiállom még veled a versenyt.
– Nem tudom, fiacskám… nem tudom.
– Én azt hiszem, hogy igen.
– Ni-ni fiúk, – fordította más tárgyra a beszélgetést Poldi – halljátok
ezt a halk zörejt?
– Halljuk… mi az! – szólt a két testvér pipiskedve.
– A lányok mennek le a kertbe… Óh ne ütődjetek meg, csak hold-sugarat
legelni. Ezeknek nincsenek bűnös szándékaik, mint Adelgunda
kisasszonynak… vagy a kulcsárnénak. Csakis a tiltott gyümölcsöt szeretik
az éji sétákban… s azt hiszem, még ezt is hetenként meggyónják
(unaloműzésből) a páternek!
Valóban ott tapogatóztak a sötétben, óvatosan, félénken, nehogy zajt
üssenek. Egy eltévedt holdsugár megvilágította az egyik, a Stefi arczát.
Lesütött arczczal, szégyenlősen összehúzva vállain a nagy kendőt,
igyekezett a park felé…
Egyszerre az ajtó felnyílt. Az öreg komornyik lépett be rajta. Körül
tipiskélte a szobát, összeszedte a fiúk ruháit, czipőit, rakosgatott,
megnézte a mosdószekrényt, rendben van-e rajta minden, végül pedig
kifelé indult, az ajtónál azonban nekibátorodva megállt:
– Nem lesz tán _még_ valamire szükségük, kezeiket csókolom. Szólalt meg
egyik szemével hunyorgatva.
A fiúk elértették.
– Köszönjük öreg, nincs semmire sem szükségünk. Álmosak vagyunk, jó
éjszakát. Köszönöm.
[Illustration: Egy eltévedt holdsugár…]
Az öreg mélyen meghajtotta magát s eltünt az ajtófüggönyök mögött.
– Hm, le droit du seigneur! Az öreg nem felejtette el a mesterségét.
– Hogy felejtette volna el? Jó vér csergedezik az ereiben. Ez is Márfay,
csak úgy, mint te, vagy Niki bácsi. A nagyapádhoz nagyon hasonlít. Anyja
kulcsárné volt nála… Jó erős faj, öreg a legény, de azért birja… no, de
nézz le az ablakon.
Valóban ott tipiskélt már az öreg a terrasz alatt s igyekezett lefelé,
az alház felé, hol a szolgálók laktak.
Ez volt az éjszaka utolsó árnya…
– És e perczben Niki bácsi nyugodtan alszik, ott, túl az épület túlsó
végén, biztos lévén arról, hogy ha betörnének a kastélyba, körülötte
lenne hű háznépe s védelmezné a körmeszakadtáig… auf dass hin, jó
éjszakát… aludjatok jól, fiúk. Te meg Gábor ne vedd fel a familia s a
brinzás pátria dolgait. Ez a természetes, így éltek ők századok előtt,
erre vagyunk szoktatva mi is valamennyien. Ha bölcs vagy, a helyett,