Fuimus - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
54. KÖTET
A KIVÁLÁS GENEZISE
II.
Irta
JUSTH ZSIGMOND
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
FUIMUS
REGÉNY
IRTA
JUSTH ZSIGMOND
TULL ÖDÖN RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.



FUIMUS
_Első kiadása megjelent 1895-ben._


ELSŐ KÖNYV.

1.
Márfay Gábor végrendelete ezen szavakkal végződött:
«– – – – – És kedves nőmnek, sz. márfai Márfay Annának kötelességévé
teszem, hogy fiam nevelésére tizedik életéveig felügyeljen. Azután pedig
őt egy külföldi, talán egy genfi nevelő-intézetbe helyezze el, hol a
gimnáziumi éveket fogja tölteni; évente legfeljebb két hónapot időzvén
csak az atyai, illetőleg az anyai háznál. Az egyetemi éveket – úgy
kívánom – felerészben egy német, felerészben egy franczia egyetemen
végezze. Utána pedig még egy esztendőt kell Angliában, tán Oxford- vagy
Cambridge-ban töltenie.
Ha nagykorú lesz, végleg hazatérhet.
Azt akarom, hogy fiam megismerje az életet, azért e szigorú
rendszabályaim. Családjaink veszedelme az volt, hogy élettapasztalat
nélkül, rokon eszmék és érzések korlátolt körében, az élet harczaira
készületlenül nőttek fel. Én – ha életben maradok, – még szigorúbb
rendszabályokhoz nyúlok. Serdülő éveiben minden anyagi támogatás nélkül
hagynám, hogy így idejekorán megtanuljon a saját lábán állni, tudjon
kenyeret keresni s megvívni érdekeiért.
Ha az Isten mást akar s korábban magához szólít, fentebbi kívánságom
szigorú, szószerinti teljesítését követelem meg s ennek
keresztülvitelével szeretett nőmön kívül kedves rokonomat, mint kiskorú
fiam gyámját, báró Czobor Ádámot bízom meg.
Kelt Márfán, 1865. május havában.
márfai Márfay Gábor s. k.»

2.
Id. Márfay Gábort mindig hóbortos embernek tartották a felsővidék
rokon-nemzetségei, de végrendelete kihirdetése után napirendre tértek
felette. A legjobb akarói is csak azt mondták, hogy ha nem hal meg, pár
év alatt a tébolydába kerül.
Özvegye, sz. Márfay Anna (ki atyja testvérének, Tamásnak unokája volt s
így egyúttal unokahúga is) majd kisírta a szemeit, hogy férjét, kit úgy
tisztelt, bámúlt, oly korán elvesztette. Majd aggodalmas arczczal
fordult gyermeke bölcsője felé. A fiúcska, kicsibe mult, hogy posthumus
nem lett s mégis már huszonnegyedik élete éveig elő van írva élete
programmja.
Aggodalmas arczczal, könyes szemmel olvasta ujjain, hány évig marad még
magzatja oldalán. Jóformán kilencz esztendeig se! A fiatal özvegy
félelemből tán, tán szerelemből (bár szerelme csak ébredezett még ez
időben) hozzá ment a Márfayakkal vagy tizenkétízben összeházasodott gróf
Niffor-nemzetség fejéhez: gr. Niffor Miklóshoz. E házassága, a mely
szintén csak rövid tartamú volt, még boldogabbá tette, mint az első.
Gr. Niffor Miklós szintén egy fiút hagyott hátra. De hát Niffor legalább
meghagyta neki fiát; ez a fiú az övé lesz, míg csak felnő, nem! nem!
mindig. Ott lesz a sírján, ott lesz majd a feltámadásnál is az oldalán.
Arra nincs törvény, hogy Lőrinczet kifejtse ölelő karjai közül; ez az ő
fia egészen, az ő feltétlen birtoka. Benne újult föl fiatalsága, benne
reményei, ő benne minden öröme!

3.
A Márfay-, gróf Niffor- és báró Czobor-család volt a Vág mellett hosszan
elnyúló megye három törzsökös nemzetsége.
Márfán volt a Márfayak székhelye (de ez a kastély rombadőlt s a birtok
már Gábor halála előtt idegen kézre került), Feketevár a Czoboréké,
Ujvár a Nifforoké.
Özvegy Niffor Miklósné azonban Dálnán, a család egy szerzett birtokán
élt; itt nevelte fel két fiát, itt töltötte el özvegységének hosszú
éveit.
Ez ősi várkastélyokból intézték már négy-öt század óta a vármegye
dolgát; a családok folyton összeházasodtak s a mellett folytonos
háborúban éltek egymással; jóformán csak e perpatvarokat írták be a
megye krónikás könyvébe, annak históriája helyett. Az egész megye
története jóformán csak azon fordult meg, hogy a három család tagjai
közül melyik lett a főispán s melyik a követ.
[Illustration: A dálnai kastély.]

4.
Báró Czobor Ádám, a Márfay Gábor végrendeletének végrehajtója, komolyan
vette feladatát. Hisz ő volt tán az egyetlen, a ki tudta, mire czéloz
idősb Márfay Gábor utolsó kívánságával. A fiatal Gábor tizenkilenczedik
éveig egy szigorú genfi intézetben nevelkedett; az első egyetemi évet
egy német kis univerzitáson, a másodikat Zürichben töltötte, aztán
egy-egy évet Páris és Londonban. Jó tanuló nem volt, de sokat olvasott,
különös fiú volt, ki mindannyiszor, hogy hazajött, meglepte a
közelállókat. Voltak, kik azt mondták, bolond, mint az apja volt.
Voltak, kik azt állították, még bolondabb. (Csuda-e kérem, csuda-e, hogy
így van!) Voltak (kevesen), kik nagyon szerették, legtöbben féltek tőle.
A négy Márfay vén kisasszony véleménye az volt róla, hogy olyan, mint
egy karvaly vagy más, előttük tán még ennél is ismeretlenebb ragadozó
madár. Azt mondták, élesek a karmai s használja is őket.
Anyja? Szerette őt; bár _máskép_, mint kisebb fiát, Lőrinczet, de hát –
így mentegette magát imazsámolya előtt térdelve – más minő is, nem
szerethetem úgy, mint Lőrinczet. (Az «úgy»-ot a szeretet módjára
használta, félek azonban, hogy a szűz anya a szeretet mennyiségére
értette. És azt hiszem, a szűz anyának igaza volt…)

5.
Huszonöt év hamar lejár!…
A kocsi csak repült előre, elhagyva az ismert kis sárga indulóházat,
átrobogva egy nehány kis községet, a melyeknek kertjeiből virágzó
gyümölcsfák ágai hajlottak ki az utczára.
Tavasz van ismét!
A kocsiban ülő fiatalember hol álmos arczczal be-behúnyta szemeit, hol
felriadva, összehúzta szempilláit és szúró tekintettel vizsgálgatta a
jól ismert tájat. A nagykorú Márfay Gábor volt. Hegyes vadászkalap volt
a fején, a mely éles idomaival összhangban állott. Minden izma, vonása
éles volt. Már a genfi intézetben mindig azzal csúfolták gyermektársai,
hogy góthikus stilben van tartva. És volt is ebben valami. Asketikus
volt a teste; ki volt fejezve rajta a régi, talán túlsokat és gyorsan
élt faj finomultsága, betegsége, sőt tán fáradtsága is.
Öcscse, Niffor Lőrincz, ki legjobban ismerte és szerette az emberek
között s kit ő is legjobban szeretett, koronként «szellemi ember»-nek
nevezte.
A «szellemi ember» most is öcscsére gondolt. Milyen lehet? Hisz már
innen-onnan két éve, hogy nem látta. Tavaly nyáron nem jöhetett haza. A
nyarat édes atyja végrendelete szerint az oxfordi egyetemen kellett
töltenie.
Hogy fogja fogadni? Nem változott-e irányában? Hiszen befolyásolható
nagyon, Lőrincz környezetében pedig nincs annyi jó embere, mint kellene
lenni.
[Illustration: A kocsi csak repült előre.]
Fogadja bárhogy, egyszer csak szeretettel kell, hogy hozzá forduljon.
Szeretni fogja, ha majd tudja, mennyi szeretetet érez iránta, mennyi
gondoskodással van jövője iránt.
A kocsi most a Dálna előtti utolsó falun robogott keresztül; az a kis
erdő ott, a mezők felett, már a Lőrinczé. A hajnali köd elmosta a
színeket, párák lebegtek a mezőn, a felkelő nap sugarai
meg-megcsillámlottak a lecsapódott harmaton. Pacsirta énekelt a légben.
Gábor egyet gondolt, megállította a kocsit. – Innen majd gyalog megyek
fel a kastélyba, te pedig a málháimat a tiszttartó úrhoz viszed s nem
szólsz semmit arról, hogy megérkeztem, érted?
A kocsis komoly méltósággal, némán bólintott fejével. Megértette, a mit
Gábor mondott, de felelni nem tudott volna rá. Tót volt, mint itt
mindenki, de értett magyarúl.
A kocsi lassan elkanyarodott Dálna felé, Gábor meg ott maradt állva, a
rétek közepén.
Úgy érezte, e perczben született.
Mily üres volt eddigi élete, nem volt hová hajtsa fejét, éhezett a
családra, a melyet oly rég, oly rég nélkülözött.
A pacsirta csak dalolt; úgy érezte, tele dalával a lelke. Ébred minden,
ébred a lelke is. Úgy, úgy, fogadják be mindazzal, a mit magával hozott;
bocsássák meg neki mindazt, a mit elvesztett. Hisz a lényeges, az, a mi
mindent bearanyoz, az, a mi melegebb a nap sugarainál, mélyebb a
természet zenéjénél: az örök szeretet, az ott van a lelke mélyén,
mindent igérve s a mellett alamizsnáért könyörögve.
Tizennégy év oly hosszan telt idegenek között, a vándorélet kisodorta a
szegény szárnyas nehány tollát; most már pihenni akar, lábat vetni, hogy
megismerje azt a helyet, a hol tán még egyszer fészket is rakhat!

6.
Gábor csak ballagott lassan, nála szokatlanúl lassú léptekkel. Az
erdőnél balra kanyarodott s vagy tíz percznyi gyalogolás után a présház
elé ért, a mely a kastélynak erről az oldalról mintegy őrszeme volt.
A szőlő kis dombon feküdt, honnan a megye jórészét látni lehetett.
Felment a fehérre meszelt hosszú házig… Megállt előtte. Ott áll a kis
ház, mint azelőtt; hej! hány emléke van hozzá kötve. Eszébe jutottak
azok a régi őszi hangulatok (néha szüretre haza jött, – lopva – egy-két
napra, gyámja tudta nélkül), a szüretelő Holbein Madonna-arczú tót
leányok, aranygyöngyös pruszlikaikkal, aztán a most zárt, nagy, fehérre
meszelt terem zöld fenyőgalyakkal, zászlókkal feldiszítve, a melynek
ablakain végig látni a Vág felé húzódó halmokat, a síkságot, a sok kis
falu tornyain megcsillámló nap sugarait… Aztán a szoba közepén a
terített asztal; látja önmagát oda könyökölve, búsulni; öcscse – a
czigányok grófja – a végtelen zenetehetséggel megáldott Lőrincz, meg
primázik. A lassú, bánatos nóták, utána a friss, felhangzó pattogó
csárdás… majd a szüreti napok elteltével, a hideg őszi éjszakán neki az
ismeretlen nagy világnak, neki az ürnek! Innét ki külföldre, idegenbe…
idegenül!
Istenem, milyen emlékek!
De – hisz előtte a _ma_. Miért gondolna a multra. Napsugárban fürdik
minden, pacsirta szeli a léget. Dala felébresztette merengéséből.
Mosolygott önmagán. Hiszen fényben a világ, vége a dalnak!
Csak ment tovább. Egy gyalogúton leért a dombról, ott az a ház… az, az…
Itt lakott a Lőrincz vigasztalója. Mert már vigasztalóra szorult. Öreg
faj érzi a pusztulást, korhadt tölgy ágába üt legelébb a villám. Hogy
lehet ma vele? Vonzza-e még az «ismeretlen» egyszerűsége? Tart-e még a
búfelejtés? Eh! meglátjuk. Egy kanyarulat – s ott a kastély. Az oszlopos
épület magasan kiemelkedik a park vén fái közül s az egész völgyet
uralja. Érezte, mi vár reá. Látta maga előtt szeretett édes anyját, a
mint esténkint a dohányzó nagy spanyolfala mögött czigarettázik s
patienceokat csinál. Látta túl rajta, ott a sarokban, a nagy
márványkandalló öblét, a mely tele virággal.
Nyugalmat lehel itt minden.
Megállt. Távol mögötte az ismert ismeretlen élet küzdelmi zaja… itt
csendes minden; idáig nem jut a szenvedés jaja, a bosszú kiáltása, itt
csendesen nyílnak a virágok, halkan dalol a pacsirta. De jó is lesz
itthon.
Most egyszerre a hajnali harangszó hallik; rég ismert harang hangja… az
első hang hazulról.

7.
A kastély helyett a tiszttartói lakba tartott. A vagy negyvenöt éves
életerős, piros-pozsgás Mátyus András tiszttartó éppen ki akart
lovagolni, midőn Gábor belépett udvarán.
– Nini, már megérkezett a nagyságos úr, kiáltott fel az «öreg», mint a
hogy a két fiú őt nevezte, örömtől sugárzó szemekkel, – hogy fog a
grófom örülni; mennyit emlegette a nagyságos urat.
– Hát hogy van bácsi?… emlegetett-e a Lőrincz gyakran?
– Haj! többször, mint nem. Alig várta már, hogy haza jöjjön. De mi mind
úgy hittük, hogy csak egy hónap mulva érkezik. S ime a sürgöny tegnap
jött.
– És azok nem tudnak semmit?
– Semmit; a gróf nem is álmodja, hogy megjött, a méltóságos grófné meg
még itt sincs.
– Nincs itt? Hiszen azt írta, hogy úgy, mint tegnap érkezik.
– Igen, úgy volt; de tetszik tudni, a nővérénél időzik, a Czobor Pál
báróéknál Balniczán, azok tartották ott még pár napra. Táviratozzak
neki?
– Nem, ne Mátyus, ne tegye. Csak hiába izgatná… hát a Lőrincz persze még
alszik. No addig is, míg felöltözik, megfürdöm. Itt a holmim már?
– Igen, magam segítettem bevinni a szobámba; rendelkezése szerint. De
tán felkeltem a komornyikot.
– Ne fáradjon, itt felöltözöm s aztán felmegyek Lőrinczhez.
– Megvárom a nagyságos urat. Meg én… aztán együtt megyünk fel.
– Ne öreg, – vágott szavába hirtelen éles hangon Gábor – menjen, nézzen
szét a gazdaságban s ha elvégezte dolgát, akkor keressen fel minket.
Oly határozott hangon mondta ezt Gábor, hogy Mátyus vette kalapját s
ment kifelé a földekre. Csak azt kérdé még, hogy nem lehet-e valamiben
szolgálatára? Gábor tagadólag intett fejével, Mátyus katonásan szalutált
s lovára kapva, kivágtatott az udvarból.
Gábor egy pillanatig utána nézett, majd bement a szobába, megfürdött s
gyorsan felöltözött. Egy negyedóra mulva sötét ruhában, a kastély-udvar
felé tartott.
Az istálló előtt elhaladva, az összes cselédség haptákba vágva magát,
állt ott; bár nem szerették, hisz nem volt sportkedvelő, mint öcscse.

8.
Sietve haladt át a kastély udvarán. Az óra éppen kilenczet mutatott.
– Késő, már késő – gondolta s bosszankodott. Ő tudta, miért.
Az oszlopos előtornáczon megállt, beszívta a felfutott szőlő virágának
édes illatát.
Minden úgy van a tágas udvaron, mint azelőtt volt. Ott húzódnak el
kétfelé az olasz renaissance-stylben tartott laposfedelű melléképületek.
Az udvar közepén az óriási thermométer, amott meg a rókaház. Ugyan,
van-e benne róka?
Az öreg, már ötven éve a család szolgálatában levő süket komornyik, ott
ült az ajtó előtt, sütkérezve. A mint meglátta Gábort, hirtelen
felugrott s oly gyorsan, a mennyire csak vén tagjai engedték, glédába
vágta magát.
– Der gnädige Herr! Herr Jesses, der gnädige Herr! – szólalt meg makogva
s csak csóválta ősz fejét. Bámult is, haragudott is, örült is; látszott
az arczán. De hogy ne bámult volna, hogy így egyszerre a föld alul bújt
ki az egyik gazdája; hogy ne haragudott volna, midőn minden czeremóniát
elkerülve érkezett haza (ez sohasem volt így a családban azelőtt) s hogy
ne örült volna, hisz ismerte a mióta él s most tudta, hogy végleg
hazajött.
– Aber warum nicht schreiben, dass wir es wissen – makogott s csak
csóválta a fejét. – Felhívjam az inasokat? – felhívom. S már neki is
indult volna, ha Gábor meg nem akadályozza. Némán intett neki, nem szólt
semmit, hisz úgy sem értette volna meg a szegény süket ember. Majd
megveregette a vállát, aztán hirtelen sarkon fordult.
– Der Hochgeborene Herr schläft noch! – kiáltotta rémült arczczal az
öreg. De Gábor nem figyelt rá, bement a Lőrincz ajtaján.

9.
Testvére a széles ágyban elterülve, egyik karját feje alá kanyarítva,
mélyen, szelíd arczczal aludt.
Gábor megállott ágya előtt s az imént hideg, majdnem metsző kifejezésű
szemeiből végtelen szeretet áradt ki. Halk léptekkel odacsúszott az
ágyhoz s vigyázva leült annak alsó szélére. Nyugtalan arczczal vizsgálta
vonásait, kereste az élet nyomait rajta. Hisz már innen-onnan két éve,
hogy nem látta. Szerette volna boldognak, megelégedettnek látni. Hiszen
szinte benne élt. Családja volt, mindene. Hozzákötötte büszke, elzárt
szívének minden dobbanását, ő volt az egyetlen, kinek lelke összes
redőit együtt feltárta.
Hisz atyja végrendeletében is az bántotta leginkább, hogy az testvérétől
elválasztotta, kinek pedig, érzi, néha-napján szüksége is lehet reá.
Hányszor, de hányszor aggódott távol tőle, hogy idegen befolyások alatt
elszakadt szívétől. Hányszor remegett azért, hogy elfelejtette s
elidegenedett tőle.
Ugyan szereti-e még?
E perczben Lőrincz felriadt. Egy pillanatig némán bámulva nézett maga
elé, aztán felemelkedett ülőhelyéből s némán, szó nélkül átfonta karjait
bátyja derekán.
Gábor se szólt semmit, csak odaszorította szívéhez Lőrincz fejét és
száraz szemmel, mereven tekintett maga elé… messze, messze nézve!
Látta maga előtt az életet, minden örvényével együtt. Látta a Scyllát s
a Charybdist; egyszerre nézett visszafelé életében s ugyanakkor a ködben
a testvére jövőjét kereste. A révparton is a vihart látta…
Aztán Lőrincz kibontakozott karjai közül; eleinte mosolygott, nevetett
örömében, ezer kérdést tett neki, majd elnémult és csak lágyan,
szeretettel nézett az «öregebb»-je szemei közé, mint a hogy őt rendesen
nevezte.
Gábor csak tovább merengett… még mindig. Eszébe jutott, mi az család
nélkül, idegenek között, elhagyatva növekedni fel. Erről Lőrincz nem
tudott s nem is fog tudni soha semmit. Majd ezután szívéhez vonja,
megmutatja neki, hogy az, a mit elhozott, ott a lelke mélyén, arról még
ez az árva fiú, ki itt rokonai között is csak úgy el volt hagyva, mint ő
künn, az élet harczai közepette, – nem is álmodott soha.
Kéz a kézben, aztán jöjjön, a minek jönni kell!
Ekkor feltárult az ajtó s egy pap lépett be rajta. A házi káplán, ki
miséjét elvégezve, idejött (rendes szokásához mérten) a Lőrincz
szobájába reggelizni. – Oh le petit lever! – susogta Gábor kedvetlenül,
felkelve az ágy széléről s odamenve a paphoz, kezet adott neki.
Tisztelendő Vakor Imre maga volt a simaság; egy mozdulata nem volt igaz,
egy szava nem jött a szívéből. Gábor ki nem állhatta.
– Ah, a nagyságos úr! Milyen öröm ez mi reánk nézve, – s a fiatal pap
rózsaszínű arcza szinte fénylett a boldogságtól – mikor méltóztatott
megérkezni?
Gábor hidegen intett fejével.
– Ma érkeztem meg; hála az Istennek, itt vagyok megint.
– És az útja, milyen volt az útja? Kellemes, reménylem.
– Igen – felelt Gábor.
– Megengedik, hogy reggelimet itt költsem el?
– Csak méltóztassék tisztelendő úr, kérem – szólalt meg Lőrincz. Gábor
csak hallgatott. És a pap leült kávézni, Lőrincz ismét Gáborhoz fordult,
az hidegen az útját beszélte el. Hogy jutott ide a legrövidebb idő alatt
Londonból, hol állt meg s hol nem, majd a mai Pest aspektusáról kezdett
beszélni.
A pap kalácsát a kávéba mártotta s csámcsogva beszélt. El volt
ragadtatva, hogy a «nagyságos úr» annyi mindent látott.
Majd a tiszttartó kiséretében egy zsidó árendás érkezett. Lőrincz bort
hozatott neki és szalámit. Épp a tiszttartótól jött, hol egy negyedévi
bérletét adta át. A bortól megeredt a nyelve, pletykázni kezdett.
– Képzelje, méltóságos úr, a molnár vasárnaponkint glaszé-keztyűben jár.
Er ist ein schlechter Mensch. És az árendás csak ivott és csak beszélt.
Semmi remény, hogy hamar elkotródjék. Lőrincz csak hallgatta s
egykedvűen mosolygott. Egy világért se lett volna udvariatlan egy rangja
alatt s pláne vele függőségi viszonyban levő emberrel.
Egy negyed-óra mulva már tele volt a szoba. Lőrinczet körülvette
«udvara».
Gábor idegesen izgett-mozgott székén.
– Kérlek, Lőrincz, siess az öltözéssel, igen sok dolgom volna veled.
Hiszen már olyan rég nem láttalak – szólalt meg egyszerre s amazokat egy
rövid főhajtással üdvözölve, gyors léptekkel elhagyta a szobát.

10.
Megállt a kastély terrasseán. Még minden úgy van, mint évek előtt volt,
nem változott semmi. Mintha csak be se járta volna Európát, mintha csak
benső világában se változott volna semmi. Öcscse életmódja is csak a
régiben. Ime, körülötte udvara. Csak kis uralkodó herczeg, mint volt.
Szinte sohase lehetett Lőrinczczel egyedül beszélni, mindig volt valaki
vele, hol a titkár, hol a tiszttartó, hol más. Gábort ezek nem
szerették, büszkeségnek véve nála azt, a mi csak végtelen exkluzivitás
volt. Gábort csak a benső ember érdekelte s csak a magányt és az
intimitást értette meg; a nagy tömegtől félt, a nagy tömeg
visszatetszett neki.
Hogy lesz majd ezekkel? Hisz öcscsét udvara nélkül el se képzelte,
önmagát meg ezekkel éppen nem. Hogy lesz?
Gábort töprenkedéséből Lőrincz riasztotta fel. Ott állott előtte
vadászruhában, csizmában, fején vadászkalappal; kedvencz
foglalkozásához: a vadászathoz mérten.
A két fiú körülbelűl egyforma magas lehetett, azonban testük alkatában
csak úgy, mint arczkifejezésükben, különbözők voltak. Lőrincz egész
lénye lágy, rugékony jellemét árulta el. Feje kerek volt, rövid,
sötétbarna haja lágy fürtökbe olvadt nyaka körül. Sűrű szemöldökei
élesen váltak el halvány olajbarna homlokáról. Nagy fekete szemeivel
messze nézett. Egyik szeme alján némelykor előtünt a szeme fehére, s ez
arczkifejezését végtelenül álmadozóvá tette. Húsos orra, felvetett
ajkai, gömbölyű álla érzékenységről beszéltek. Míg Gábor minden
mozdulata gyors és rövid volt, addig Lőrincz lassú méltósággal, hosszú
ütemben mozgott. Lénye legtöbbször nyugodt egyszerűséget lehelt, pedig
nem volt az. Külsőleg volt valami egyéniségében egy magyar paraszt- vagy
nagyúrból (e két határos és hasonló typusból), azonban ha ingerült lett,
arcza nyugodtsága eliramlott. Szemei összehúzódtak, álmodozó kifejezésük
megszünt. Ilyenkor haragszik s a _kire_ neheztel, azzal mindig
túludvarias. Ilyenkor, ha az illetőnek tán kezet nyújt, jobbját mindkét
kezével fogja meg. Túl nyájas, ilyenkor szláv. Énjének ez oldalából
fakad a töprengő skrupulista, Niffor Lőrincz, ki fél az élettől, fél a
haláltól, fél az emberektől s önmagától. Ki keres, kutat önmagában s
viszi a hajszálhasogatás felé a gondolata. Ha aztán az érzés kerekedik
felül nála, akkor művész. S bár csak öntudatlan, de testestől-lelkestől
művész. Érzi a természetet, érzi az embert s érzésén keresztül gyakran
(de nem mindig) látja benső képzeletét is. És e furcsa keverékben: a
folytonos öntudatos gondolkodás s öntudatlan érzésben van a lényege,
egyéniségének essentiája. Ha meg az érzékiség hozza mozgásba lényét,
megint más alakot ölt. Ilyenkor gyakran a «pillanat» hatása alatt, nem
lát tovább az orránál. Arcza ilyenkor szinte gömbölyű lesz, szemei
kerekre nyílnak, szinte még az orra is nevet.
Külsőleg csakúgy, mint bensőleg, van valami benne egy nagy felinából.
Olyan, mint egy fiatal párducz.
A két fiú egy pillanatig szembenézett egymással. Gábor kicsibe mult,
hogy öcscse udvaráról nem kezdett neki beszélni. De – szerencsére –
elnyelte gondolatát s karját Lőrincz karjába öltve, sétára indult vele.
Előbb a terrasse baloldalán levő virágoskert felé mentek. Hallgatott
mindkettő, nem tudtak volna hamarjában semmit se mondani. Önmagukba
mélyedtek. Lassan, szinte boldogan ballagtak egymás oldalán. Egyszerre a
virágoskert egy sarkában, egy óriási lugas előtt megálltak.
– Emlékszel!? – kérdé Lőrincz és Gábor nem felelt, csak némán bólintott
a fejével. Hogy emlékszik-e? Ide jöttek le, hosszú-hosszú czigányozások
után, a hajnali órákban egy hegedűssel, két kontrással s húzatták
reggelig, míg csak az első napsugár szét nem rebbentette álmaikat.
Majd tovább mentek,… most a park tavánál álltak meg. A lombokon
keresztül a szomszédos falu tornya fehérlett ide. A túloldalon a
kuglizó, pár óriási platánfa előtte. Mint gyermekek, sokszor játszottak
itt. Lassan egy tisztásra értek, ott egy óriási fűzfa… E fa alatt voltak
egyszer együtt életveszélyben. Egy éjjel ott üldögéltek a fa alatt; az
ifjabb hegedült, az öregebb belebámult a holdba. Egyszerre nagy lárma
lett a parkban; «vigyázzanak, vigyázzanak» – kiáltá az öreg tiszttartó –
«veszett kutya van a kertben!» S ők fegyver nélkül álltak ott. Sem
előre, se hátra. Egymásra néztek, egymásért remegtek. Ez jutott most a
Gábor eszébe, félig álomban; szavakba foglalta azt, a mit tán jobb lett
volna a másiknak el se mondani:
– Tudod-e fiam, hogy külföldön sokszor gondoltam e perczre. Úgy éreztem,
odaadtam volna érte ottani nyugodalmamat, ha a rettenetes pillanatot
újra átélhettem volna. Mert hisz akkor _itthon_ voltam. Te nem tudod,
hogy e szó mit jelent…
– Hisz most is itt vagy, öregem! – szólt közbe Lőrincz.
– Igen, itthon vagyok s igyekezni fogok elfelejteni mindent, a mi
számüzetésem éveire emlékeztet.
– Te sokat utaztál – mondá Lőrincz halkan s álmodozva nézett maga elé.
– Tudod-e Lőrincz, hogy mi a honvágy? Soká csak a család, az otthon után
vágytam. Egyiptomban lepett meg legelébb. A tájkép az alföldre
emlékeztetett, a tücsök szava ugyanazt a nyelvet beszélte, mint otthon.
A felvillanó pásztortüzek a láthatár szélén, a kutyaugatás, az esti
csillag, a tőzegfüst nehéz illata hazahozott; úgy éreztem, mintha csak
egy alföldi faluban lennék. És mégis! Valami hiányzott, a mi a tájképet
s annak hangját, illatát szívemmel összekösse. Éreztem, nem az én fajom
lelke hívta a tájat életre. Lásd Lőrincz, szeretem e fajt, a melyből
származom, mert hibáiban, vétkeiben ugyanaz, a mi én vagyok. Hamarább
megértem hibáját, mint egy más nép erényeit… Értesz?
Lőrincz csak félfüllel ügyelt reá. Egy pillanatig hallgatott, aztán
hirtelen Gábor felé fordult: – Tudod-e, hogy már vége a dolognak, vége…
Már nem szeretem?
– Nem tudtam – mondá Gábor és szeme felvillant.
– Nem? Pedig úgy unom magam. Olyan ürt érzek itt belől.
– Hát… találunk néked valakit.
– Kit? Van-e olyan?
– Hisz még alig ismered az asszonyt. Én tudom, milyen kellene neked.
Elmondjam? De ne nevess ki.
– Mondd, öregem. Theoretizálj, a mennyit akarsz, ez tudom mindig
mulattatott.
– Aranyszőke haja lesz…
– Azért úgy-e, mert engem a czigányok grófjának neveznek?
– Azért – mondá Gábor s nevetett. – Sápadt, egyenes, tiszta szemű,
tiszta mosolyú, egy cseppet sem érzékeny leány, ki mindig engedni fog
neked, de a ki azért látni fogja maga előtt az útat, a merre haladnotok
kell. Én ismerek ilyet.
– Ugyan, úgy-e? És kit?
– Azt nem mondjuk el, Lőrincz; hisz ha mondanám, sohase szeretnél bele.
Sokszor álmodtam róla… odakünn, a külföldön.
– Már te magad is, úgy látszik, szerelmes vagy belé?
– Bolond csemete, hát azt hiszed, hogy ez így megy nálam?
– Azért, mert Lolly…
Gábor hevesen szavába vágott. – Róla ne szólj; tudod jól, hogy sohase
veszem el. Nem nekem való, senkinek se való; játékszernek való, másnak
nem.
– Nagyon hevesen mondod, Gábor; érzem, hogy még nem felejtetted el.
– Igazad van, – felelte Gábor halk hangon – nem felejtettem még el.
– Szegény öregem! – s Lőrincz megszorította bátyja kezét. Pár perczig
hallgattak.
– Hát Lőrincz, úgy van jól, a hogy van – szólalt meg végre Gábor. És a
mama? Mesélj a mamáról, hogy van? Gondolt rám sokszor?
– Gondolt-e? Hiszen mindig rólad beszél. Sokszor féltékenynyé tett.
No most, ha majd visszajő, sírhattok együtt eleget. Lőrincz mindig ezzel
bosszantotta őket. Anyja sokkal komolyabb lett, ha Gáborral beszélt.
Lőrinczczel nevetett is, Gáborral alig mert.
– És a többiek? És Ádám bácsi? Gábor szemei felvillantak, a mint ezt
kérdé. Imádta gyámját: Czobor Ádámot, édes atyjának hű barátját s
követőjét.
– Ádám bácsit még nem láttam. Lenn van az alföldön, a falujában.
Elvonult a világtól, lányát neveli s a könyveket bújja.
– Na Lőrincz, ne nevesd ki őt. Vannak ám könyvmolyok is a világon!
Ezzel Lőrinczre czélzott, ki sohasem olvasott. Ez szinte betegség volt a
fiúnál. Irtózott a könyvektől, daczára, hogy minden érdekelte. Hanem
azért sokat tudott; Gábor lassan-lassan beadta néki élőszóval mindazt, a
mit olvasott és minden eleven anyaggá vált öcscse lelkében.
Így a fiúnak megvolt a maga világnézete s mindent a maga filozófiai
szempontjából látott. És sokban éppen az, hogy nem olvasott, tette őt
eredetivé.
– De menjünk fel… várnak.
– Kik? – kérdé Gábor, bár tudta, hogy az udvar.
– Azok?
S a két fiú némán haladt fel a kastély felé.

11.
Sétájuk után Gábor lefeküdt s hosszan aludt. Két éjszakát töltött a
vasúton, meg volt törve. Csak vacsorára jött le.
A vacsora a nagy oszlopos előcsarnokban volt terítve, a hol Lőrincz
rendesen akkor evett, ha az öreg grófné nem volt Dálnán. Az asztalfőt
Lőrincz foglalta el, jobbján Gábor, balról a «papocska», – mint a hogy
nevezték, – lejebb a bonorum direktor, a tiszttartó és a trencsénmegyei
születésű titkár.
Gábort untatta ez a folyton velük lógó társaság, kik előtt bensőbb
dolgokról egy szót se lehetett ejteni. De hát mit tehetett? Fáradt,