Fuimus - 03

minek is szóltam volna… úgy is megértett. «Figyelj, fiam», folytatta
szavait, «boldogtalannak érzed magad e perczben, tudom. Tanuld meg
azonban édes öcsém, hogy a szenvedés tisztábbá, nemesebbé teszi az ember
lelkét. Férfinek születtél, ne add oda hát magad a szerelemnek egészen.
Ha ebben szerencsétlennek érzed magadat, tekints fel, emeld fel fejedet
s keresd más czélokban a megelégedést…» – «De miben, hogyan», kérdém
halkan, lekonyult fővel. «Igyekezzél társadalmunkat szolgálni s ezáltal
a hazát.» E perczben, emlékszem, a czigányok a Rákóczi-induló hangjaival
igyekeztek hazafelé, ezzel akartak urok s parancsolójuknak kedveskedni.
Az induló – a magyar hősiesség, bátorság diadalhymnusza – hangzott s
elnyomta szívemben a szerelmi dalok viszhangját. Atyád szavai
összevegyültek a nagy Rákóczi nótájával, szívemben megrezdült valami,
úgy éreztem csodás, előttem ismeretlen világ tárult fel, mely vonz, visz
magával; éreztem, hogy mint a mindenség egy paránya is, használhatok
valamit. Úgy éreztem, hályog hull le szemeimről, látok. Atyád
megérttette velem az életet. Éreztem, a szenvedést nem azért kapjuk
osztályrészül, hogy ezáltal tönkre menjünk, hanem hogy új életerőt
szívjunk belőle. Csak hallgattam, hallgattam atyád szavait. Feltárta
előttem társadalmunk hibáit, a melyeket azonosoknak éreztem
önmagaméival. Egyúttal erőt éreztem magamban: – tenni, küzdeni,
megváltozni… és…
– És? – kérdé Gábor büszke arczczal, feszült figyelemmel.
– És… nem tehettem egyebet, mint zokogva odaborultam atyád vállaira.
Elsírtam neki ez oly áldásos pillanatban egész eddigi hiábavaló,
haszontalan életemet. Ő kebléhez szorított s atyai csókkal illette
homlokomat – ekkor először.
Ádám elhallgatott, valami összeszorította a torkát, hangja megcsuklott.
De nem titkolta a meghatottságát, nem törölte le azt a könycseppet se, a
mely a pilláin ragyogott; egyenesen szembe nézett Gáborral, ki kezeibe
temetett arczczal ült ott és szinte dermedten figyelt szavaira.
– Másnap vele mentem Márfára – folytatta Ádám – s e percztől fogva
nesztorom volt. Megmagyarázta társadalmi viszonyainkat. Feltárta
előttünk régi, ódon társadalmunk korhadt alapját s előkészített így az
élet tudományára. Sokat olvastunk együtt. Erről különben tudtok. Sokat
beszélt nagytudományú német nevelőjéről, Bodmerről, kinek
természettudományi, biológiai ismereteit köszönheti. Nagy ész, nagy
szellem volt atyád; sokat lendíthetett volna pusztuló világunkon, ha
hamar meg nem hal… Haláláig az oldalán voltam. Nem tudtam nélküle élni;
szeretett mint fiát, mint tanítványát. Felébresztette bennem a
tudvágyat, sajnos, a tetterőt nem birta – azaz egy nagy szenvedés
embergyülölővé tett. Azóta kerültem a társaságot s így a társadalomért
se tehettem semmit. De éltem boldogságát csak neki köszönhetem.
Másodszor halálos ágyán csókolt homlokon; mikor ott álltam az ágya
szélén, úgy éreztem, egész benső világomat viszi el magával. Hiszen
mindazt, a mi ma _én_ vagyok, azt ő öntötte lelkembe. – Sovány elsárgult
ujjaival megsimította a hajamat. «Hajolj reám, úgy… végrendeletem
végrehajtója te lész, te meg fogsz érteni… fiamat reád bízom. Látod, a
saját lelkemet hagyom te reád… vigyázz reá, értesd meg vele az életet.
Ha szenvedni fog, légy az oldalán. Te tartozol ezzel nékem. Légy
jótevője, tiszteld emlékemet.» Ezek voltak utolsó szavai.
Ádám elhallgatott.
Gábor felkelt ülőhelyéből, odament Ádám elé, megfogta kezét szilárdan,
nyugodt arczczal, de fénylő szemekkel szembe nézett vele, aztán így
szólt:
– És most, Ádám bátyám, te rajtad a sor. Ezzel reá hajolt.
Gábor úgy érezte, az édes atyja ajkai érintették a homlokát…

16.
Másnap reggel Erzsébet körülvezette Gábort a kertben. Előbb felmentek a
ház mellett levő kis dombra, honnan csinos kilátás nyílt a pusztára.
Aztán bejárták a kis angol kertet, be a szőlőlugast.
– Látod Gábor, ez a mi boldogságunk. Ez a kis ház a béke… A kert alapját
édesatyám vetette meg. Látod e szőlő-fajokat, mind ritka fajta; kedvencz
bibelése a kertészkedés… sokat csinosítottunk már a kerten az utolsó
években is. Ezt a nagy nyárfát én szabadítottam ki, ezt a tisztást is én
törettem az erdőben, most innen a házig fellátni… És Erzsébet komoly
naivsággal beszélt kertjükről, mindennapi életükről, boldogságukról. –
Nézd e gyümölcsöst, milyen szép ilyenkor! Valóban az volt. A fák mind
virágban, egy virágtengerré folytak össze az alacsony fák lombjai. A fák
alatti pázsitot lila iriszek, fehér százszorszépek, illatos kakukfüvek
tarkították.
Virágban minden; darázs meg méh sziszegve repül át a légen, messziről a
pacsirta hangja hallik. Gábor meg olyan boldognak érezte magát e
perczben, hogy a földre szeretett volna borulni s elrejteni fejét a fű
és a virágok közé… Maga se tudta, miért. Végig haladtak a kerten.
Szélére érve, megálltak, innen gyönyörű volt a kilátás a pusztára.
[Illustration: Virágban minden…]
– Látod Gábor, ez a mi világunk; szűk, kis világ, de széles lesz az
által, a mit nekünk érzésben jelent. Itt oly sokszor elüldögélünk
apámmal; én vállára hajtom fejemet s elhallgatom a puszta csendjét,
gondolatom meg túlrepül a láthatáron… aztán oly jó megint idetérni
vissza. Apa átfogja derekamat s esténkint, midőn a gulya kolompja
megcsendül, midőn az első pásztortűz felvillan, a tiszai halászok is már
hazatérnek, még mindig csak itt ülünk egymás mellett. Néha meg ilyenkor
anyámról beszél… kit úgy szeretett.
Ádám egy parasztleányt vett el; talán ez volt az oka, hogy miért
tartotta magát oly soká távol a nagyvilágtól. Nem mintha szégyelte volna
nejét bemutatni, sőt semmire se volt oly büszke, mint nejének
szépségére, egyszerű szívére, jóságára; de nem akarta őt a nagyvilág
mérgének kitenni. Tíz évi boldogságot köszönhetett nejének, ki fiatalon
halt meg, magával víve férje szívének felét. A másik fele Erzsébeté
lett.
– Sehol se beszélt anyámról annyit, mint e helyen. Mindig azt mondta, ez
a táj az ő lelkének a képét tükrözi.
– Milyen jóságos ember a te atyád, Erzsébet!
– Tudom és büszke is vagyok rá.
– Édes anyád… hiányzott neked nagyon?
– Hiányzott, mert szerettem s mert feledni nem tudom. De pótolja
veszteségemet atyám kettőzött szeretete…
– Aztán mit csináltok egész nap? Apáddal csak nem lehetsz reggeltől
estig. Nem unod el magad?
– Ha apám nincs itt, babrálok valamit. Sokat olvasok. Azután el-eljárok
a falunkba. Falum egész kis világ… vannak ám rokonaim is a parasztok
között.
– És eljársz hozzájuk? – kérdé Gábor, bár tudta, hogy a leány mit felel
majd reá.
– Hogyne járnék. Sok igazságot tanultam tőlük.
– Aztán, hogy neveznek?
– Miasszonyunknak. Sohase neveztek másképen. Egy dajkám nevezett így,
még kis leánykoromban; nagyon komoly kis teremtés voltam, kiérdemeltem
az elnevezést. Különben matrónájuk is vagyok; van vagy húsz
keresztgyermekem, az Álgyoséknál csak a multkor voltam a paszitán,
nyoszolyóleány is voltam már ugyanannyi helyen. El is járnak hozzám
mind. Ismerem őket, a mióta élek, a hány hajadonleány van a faluban,
mindnek ismerem a szíve titkát. El is járnak hozzám, akár a tiszafüredi
paphoz.
– Menjünk a faluba. Hadd lássam Miasszonyunkat a maga helyén.
Egy fasoron haladtak végig… Erzsébet elragadóan nézett ki a hatalmas fák
alatt. Nyitott haját, nagy szalmakalapját bearanyozták a nap sugarai;
könnyű fehér ruhájában, virágokkal kezében olyan volt, mintha maga a
tavasz szállott volna le a földre, az Istenáldta virágfakasztó,
szerelmet ébresztő dicsőséges tavasz!
A mint így könnyű léptekkel elhaladt Gábor oldalán, annak egyszerre az
jutott eszébe, hogy e leány illenék a legjobban Lőrinczhez. Az ő édes
anyjának legméltóbb menye lenne ez ártatlan arczú, nyugodt,
összhangzatos fiatal leány…

17.
Mintegy negyedórai gyaloglás után, a falu alá értek. «Miasszonyunk,
gyere be hozzánk!» kiáltotta egy gyermek, az egyik kukoriczaszár-fedélü
kis házból. Pár pillanat multán a házat lakó egész család kijött s
körülsereglette Erzsébetet. Mindegyikhez volt nyájas szava, mindegyikkel
érdeklődéssel beszélt.
Behívták a házba. Ott, a tiszta kis szobában leült a tulipános padra s
ölébe ültetve az egyik kicsiny, még alig beszélő gyermeket, beczézni
kezdte.
– Hát Pista, hogy van a «gyi lovam?» A gyermek, ki elébb Gábortól még
húzódozott, most bátran az Erzsébet szemébe nézve, csacsogni kezdett.
Ezalatt a szomszéd is meghallotta, hogy a kisasszony itt jár. Tele lett
a pitvar, tele a szoba, körülállták. Csak nézték, nézték; mély, egyszerű
szívük egész világa sugárzott ki a szemükből. Látszott rajtuk, hogy
imádják. Egypáran leültek mellé a padra. Egy öreg asszony rétest hozott
neki nagy tálon, a melyből aztán Miasszonyunknak csakúgy, mint Gábornak
enni kellett. Ágoston Pista pedig, az Erzsébet egyik komája, odaállt
mellé:
– Úgy ám, Miasszonykánk, táncz lesz itt nemsokára. Lakodalomra
készülünk; a mi Marink megy férjhez, elvárjuk ám. Velem tánczolja az
első tánczot, úgy-e?
És Erzsébet egyszerűen, minden leereszkedés nélkül megigérte neki, hogy
eljő, nyoszolyóleány is lesz, tánczol is vele…
Gábor csak nézte, nézte; maga se tudta miért, de oly nagynak, nemesnek
látta a leányt e perczben. Oly mélységes mély az érzés világa, hogy
magához tudta vonzani a nép egyszerű, de nagy vonalú érzésvilágát.
Egygyé vált velük, _daczára_ annak, hogy édes anyja nem egygyel közülök
rokonságban állott.
Erzsébet mindegyikhez intézett pár nyájas szót; egy öreg asszonynak
orvosságot igért, egy leánynak súgott valamit, egyik gazdának a felesége
után kérdezősködött. Jóakaratot lehelt egész lénye; mintha ajkairól,
szívéből, ruháiról a boldogság áradt volna szét. Mindenki szeretettel,
boldogságtól sugárzó szemekkel tekintett fel reá.
Majd az egész falu népe összeszaladt; sokan ki is kisérték őket a
határig. Soká álltak még ott a mezőn, a könnyű léptekkel ellebegő
Erzsébet után nézve…
Gábor hallgatott, tele volt lelke azzal, a mit látott.
Érezte az _egyszerűség_ hatalmát. Érezte, hogy ebben nyilvánul a magyar
faj ereje, ebben életképessége.
Törpének, gyengének érezte magát e leány egyszerűségével szemben.

18.
Vacsora után megint ott ültek, Gábor és Ádám a kis dohányzóban, a
kandalló mellett.
– Tehát elhatározott szándékod holnap indulni, Gábor?
– Sajnos, nem maradhatok tovább, Ádám bátyám, hiszen anyámékkal is alig
voltam még, no meg hátra van még a fekete leves is: a rokonságot is
végig kell látogatnom.
– Ezért ugyan nem irigyellek. Bár majd nemsokára nekem is nyakamba kell
vennem a tót mindenséget. Erzsébetet mutatom be nekik, ki még sohase
járt fenn a brinza birodalmában. Néked különben tanulságos kéjút lesz
ez. Kiváncsi vagyok benyomásaidra. Hány éve, hogy nem jártad körül őket?
– Talán tizenöt éves koromban voltam mindnyájánál, Niffor Tomiékat és
Miklós bácsit kivéve. Ezekhez persze minden évben átmentem párszor; már
muszájból is.
– Majd ha végig jártad őket, jőjj vissza hozzám. De igaz az, hisz pár
hét mulva fenn találkozunk, akkor majd ott helyben megbeszélhetjük a
kimuló olygarcha-világot. Azt hiszem, három-négy hét mulva felmegyek
hozzátok Dálnára. De… most még pár szót vagyonodról.
– Ohó, Ádám bácsi, a hét szilvámra jutottunk!
– Igen, a mely, hála az Úrnak, csinos szilváskertté nőtte ki magát. Mit
csinálunk a birtokkal? Magad fogod kezelni ezután vagy bérben marad,
mint eddig?
– Én azt hiszem, reám nézve a legjobb lenne, ha bérben maradna. A
gazdálkodáshoz csak nem értek. A parasztok jól fizetnek, jól is
munkálják a földet.
– A te vidékeden mindenesetre a legjobban, csak úgy mint itt. Hisz
szinte kerti művelés alá veszik az egyesekre eső kis darabot.
– És mennyi lesz mégis a jövedelmem?
– Lesz úgy 15 ezer forint évente. Bért 13 ezer forintot fizetnek a
parasztok és értékpapirokból, regálékból is vagy két-három ezer forint
bejő. Nem nagy vagyon, de rendezett. Ez pedig nagy szó minálunk, hol
éppen megfordítva állanak a viszonyok. Meg vagyok róla győződve, hogy
Niffor Tominak a negyven ezer hold erdejéből nincs annyi jövedelme. A
terjedelmes direktoriális rendesen sokat megemészt.
– Hát a paraszt bérletet pártolja?
– Nálunk mindenesetre. Nézd, milyen virágzók a földjeim, aztán milyen
pontosan fizetnek. És milyen viszonyban áll az ember velök; soha ez más
árendással nem lenne lehetséges. Aztán meg a hol farm-rendszer van, ott
nincs agrár szoczialismus! Különben az én esetem különleges is. E kis
birtok mindig a Bélváryak kezében volt, bár e család soha se lakott itt.
Nagyatyám, hogy a községet birtoka egyrészére telepítette, oda adta
nekik minden földesúri jogait. Így a regáléval mind ekkoráig nem volt
bajuk. Ezért is hívják e falut Szabad-Mártonfalvának. Sohase robotoltak,
szinte földesúri jogokat élveztek. Az «úr» fogalma kiveszett náluk.
Talán innen önállóságuk, egyenes, tiszta jellemük. Én aztán, hogy ide
jöttem lakni, ilyen szűzien igyekeztem fajukat megőrizni. A világ s
kivált a szomszédaim (kiket ritkán kerestem fel) kötni való bolondnak
tartottak, én pedig élveztem azt, a mit a köreinkben született emberek
közül csak igen kevesen élvezhetnek: a természet friss, éltető
levegőjét. Mily jót tett nekem józan világnézetük, nyugalmuk a «tanuló
évek» lármás, izgató élete után. Ma is úgy tekintenek reám, mintha
közéjük tartoznék s ennél, hidd el, nem kivánok tőlük többet. Tanácsért,
vigaszért hozzám jönnek, csak úgy, mint mikor örömtől dagad a szívök.
Hiszen láttad, Erzsébet hogyan közlekedik velök… Lőrincz nagyot nézett
tavaly, mikor itt járt. Ő sehogy sem értette a dolgot. Hiába! hússá,
vérré vált benne az «uralkodási hajlam», a melynek, azt hiszem, épp az
ellenkezője fejlődött ki én bennem.
– De hogyan? Ne hidd, hogy ezt azért kérdem, mintha nem értenélek. Csak
szeretném, ha még jobban megvilágítanád a dolgot.
– Ezt is atyádnak köszönhetem; ő nyitotta fel szemeimet. A mi kis megyei
mindenségünk hibáit, gyengéit tán senkise látta olyan tisztán, mint ő…
– Kérlek, beszélj e tárgyról, hisz ez mindennél jobban érdekel. Hiszen
ebben a légkörben kell majd élnem, így szeretném ismerni atyám
felfogását e világról. Tudom, hogy e kis világ sok kinövésébe fogok
beléütközni; ezt érzem már most is…
– Nos, atyád sokat foglalkozott e kérdéssel. Szerinte nemzetsége
pusztulásának okai következők: először is az «Innzucht». Évszázadok óta
folyton öt-hat család házasodott össze, csak egy pár nemzetség érezte
magát elég réginek, hogy keveredjék egymással. No meg az is hozzájárult,
hogy bizony családjaink nem igen mozdultak ki sasváraikból s így nem
vehették el csak a szomszédaik leányát. Így tettek a mi családjaink is;
Czobor, Márfay, Niffor-házasság is van vagy húsz. Én önmagamnak
nagybátyja s unokatestvére vagyok. Ennek a folytonos keveredésnek
produktumai a Márfay Miklós (e kézi Sardanapalus), a Tomi, mint a faj
legalsóbb typusai. Előrehaladottabbak s így egyúttal jellemzőbbek a
fajra magára: öcséd, meg Czobor Lipót. Ezek az erjedés korszakába jutott
faj érdekes üvegházi növényei. Hány évszázad választja el fejlődés
szempontjából Czobor Miklós országbirót, a vasembert, a csupa érzéssé
finomult Lőrincztől? Alig hinné az ember, hogy egy családból valók. Nem
kellett e ritka, üvegházi plánta előállításához más, minthogy Niffor
Miklós unokanővérét: anyádat vegye el.
– De hisz én is egy ilyen házasságból származom?
– Az igaz, hogy anyád nem volt első ízben unokatestvére apádnak, bár
Márfay-leány volt. Különben ezzel nem azt akarom mondani, mintha te
valami igen erős, primitiv faj sarja lennél!
– Nem, az nem vagyok! – mondá Gábor mosolyogva.
– A családok másik veszedelme, a téves irányban haladt ambicziók…
– Pedig talentumokban nincs hiány.
– Bizony nincs. Pedig még nyers talentumnak is lehetne egyik-másikát
mondani. Bár koponyáinkat differencziálva, kikészítve örököltük, az
edény kész, csak éltetadó folyadékkal kell megtöltenünk… Családjaink
harmadik veszedelme az, hogy elszlávosodtak. Igen, daczára, hogy
bizonyosan tudjuk, hogy családjaink soha szlávokkal nem keveredtek,
mégis jellemvonásaikban, főbb tulajdonaikban majd mind tótok a mi jó
atyánkfiai.
– De hogyan lehetséges ez, nem értem?
– Adaptáczió útján. Őseink századok és századok folyamán tót udvarral,
tót cselédséggel vették magukat körül. Tisztjeik, várnagyaik,
kulcsárjaik – szeretőik mind tótok voltak. E környezet aztán bizonyos
tulajdonokat fejlesztett ki náluk, meg olyan tulajdonok ragadtak át
róluk, a melyeknek nagy része szláv. Ezek közül aztán nem egy
átöröklődött. Csak szláv mind, legyen az Czobor, Márfay vagy Niffor.
Férfiaink gyengék, nincs akaraterejük, érzékenykednek,
szőrszálhasogatók. A mi kevés erejök volna, azt nem a nagy, hanem a kis
dolgokra adják ki. Kleinmeisterek, kicsinyesek. Sehol nincs annyi
perpatvar, családi viszály, haragtartás, mint fenn a mi kis bérczes
hazánkban. Ha valamiféle félreértés támad köztük, ki nem beszélik
magukat. Így, mint jól tudod, harmincz éves fachék fordulnak elő a
legközelebbi rokonok között is, kik még hozzá egy faluban laknak. Nézd
Márfay Tamást és Miklóst, nem nevetséges a viszony közöttük? Aztán a
Nifforok viselkedése Czobor Pál nagybátyáddal szemben! Én nem tehetek
róla, de az ilyen dolgok vérig lázítanának, ha annyira nevetségeseknek
nem találnám. Hidd el, ha szerelemből nem vettem volna el a feleségemet,
hát elvettem volna azért, hogy az ereinkben csörgedező fáradt, elalvó
vért kissé felfrissítsem. Hisz nekem sincs tetterőm!
Ádám mind hevesebben beszélt, látszott rajta, hogy kedvencz thémáját
pendítette meg.
– Aztán ezek az ósdi institucziók, például az egyes nagyurak «udvarai».
Egy olyan dolog elintézésére, a melyet az illető végezhetne el
legjobban, három embert tartanak, a kik mind az egymás útjában vannak s
az egymás dolgát hátráltatják. A gazdasági rendszer csakúgy, mint az
életmód olyan, mint a minő századok előtt volt… ósdi, mint
gondolkodásmódjuk, mint minden ott, a mi rokonainknál. Azok aztán, a kik
az újításra gondolnak, azok a reformokat a fürdőszobák berendezésével
kezdik meg, hogy mást ne mondjak… Felfordul a gyomrom, ha ezekre a
viszonyokra gondolok.
Mély hangja megrezdült, hevesen végig simította a homlokát, aztán egy
kis csend után így kiáltott fel:
– Valóban, kezdek hinni abban a theoriában, a mely azt mondja, hogy a
fajok egy bizonyos időn túl életképességüket elvesztik.
Majd mintha álomból riadt volna fel, felugrott ülőhelyéből, párszor fel,
alá járt a szobában.
– És pedig hiába, hiába, szomorú dolog ez. Hiszen Magyarország nem egy
dicsőséges korszakát e nemzetségek képviselik, a melyeknek haldoklását
kell most végig néznünk. Egyik-másik család nevének felemlítésekor a
magyar történet majd minden egyes lapja eszünkbe jut. Bár néhány
történeti nemzetségünk már a vegyesházak alatt meg volt mételyezve. A
viszály, az intrigálás történelmünk hány lapján fordul elő. Pedig a
magyar egyenes, büszke, önérzetes. Hibái: hiúság, visszavonás,
hivalkodás, – de sohasem a ravaszság, alattomosság, az érzékenykedés.
Ezeket a tótoktól szedtük fel…
Gábor szomorúan hallgatta bátyja szavait, hiszen érezte mindezt rég, de
soha sem állott előtte az igazság oly tisztán, mint ma. Éppen e
perczben, midőn majd e világgal kell élnie, ebben kell helyét
megcsinálnia és erre a világra kell építeni…
Mintha Ádám kiérezte volna benső gondolatait.
– Azért mondtam el néked mindezt, hogy még kellemes meglepetésekben is
részesülhess. Nem kell kétségbe esnünk! – mondta, azonban hangja az
ellenkezőjét árulta el annak, a mit mondott.
– Van még közöttünk legény is a talpán. Lőrinczből még minden lehet.
Öcsém Lipót, az öreg bölcs, na ő nem éppen praktikusan használható elem,
de bölcseségét mindannyiszor igénybe vehetjük, ha szükségünk lesz reá.
Az annyiak által üldözött Czobor Pál bátyámban pedig van valami a régi
vasembereinkből, érzik rajta, hogy Czobor Miklós fia és a vaskanczellár
unokaöcscse. Pál azért olyan népszerűtlen, mert szókimondó, nem ismeri a
félszineket, nincs elragadtatva a Miklós bácsi ebédjei által,
nevetségesnek tartja a Tomi öcsénk kapaszkodását, bécsieskedését,
megveti a Klienigstein hadat… szóval meg tudja az aranyat az
aranyfüsttől különböztetni…
– Én nékem is rokonszenves volt a Pál bácsi mindíg, de hát alig
láthattam családi «égard»-okból.
– No ezekről mind majd akkor, ha vissza jösz… Illetőleg Dálnán, egy
hónap mulva. Kiváncsi vagyok már itéletedre.
Erzsébet lépett be az ajtón.
– Tehát végre mégis csak eljutunk Dálnára? Papa csókolj meg! Jutalmazz
kétszeresen!
Oda nyújtotta hófehér homlokát atyjának, kinek arczkifejezése egyszerre
megváltozott, mintha minden arczizma egyszerre megnyugodott volna.
– Látod Gábor, Rozgonyi Cziczelle megint győzött!

19.
Másnap Gábor haza utazott Dálnára. Lőrincz nem szerette, ha bátyja
Czoboréknál hosszú időt töltött. Maga se tudta miért, de inkább
ellenszenvet érzett Ádám iránt. Az egyenes, kissé nyers Ádám
szókimondása sértette őt.
– Aha, már megint négy napot töltöttünk az Ádáméknál, pedig velem még
alig voltál.
– Ugyanannyi napot töltöttem náluk, mint itt, az igaz, hogy veled nem
lehettem egész nap, de ennek oka nem én vagyok.
E pár szót, a melylyel öcscse udvarára czélzott, alig hogy kiejtette
Gábor, már meg is bánta.
– Tán én?
Lőrincz a Gábor nagy örömére nem értette el a czélzást.
– Most tudom, hogy velem kell maradnod, nem eresztelek egy perczre se,
de még a mamához se. Ezt mondta és értette is. Azonban az «együttlét»
csak a direktor, a tiszttartó, ügyvéd s még nehány ember társaságából
állott. Napokig nem voltak egyedül.
Pedig Gábor beszélni szeretett volna vele. Igen sok olyan dolog volt, a
mi sem az egyikre, sem a másikra nem tartozott azok közül. Lehetetlen
volt intimebb dolgokról beszélni; egyik-másik mindig ott ült a nyakukon.
És így sokszor nagy ingerültségében, napokig nem mutatta magát
testvérénél. Édes anyjuk, ki eleinte nem tudta mi van köztük,
lassan-lassan rájött a dolog bibéjére.
– Igyekezzél Gáborral egyedül lenni. Tudod, hogy nem szeret veled amazok
előtt beszélni.
Más embernek ezt így meg lehetett volna mondani, Lőrincznek nem.
Érzékeny volt s könnyen megneheztelt. És, ha így megmondtak neki valami
igazságot, akkor valami a belsejében éppen ennek ellenkezőjére
ösztökélte. Nem szólt Gábornak anyja szavairól semmit, de most még
ritkábban volt bátyjával egyedül, mint azelőtt. Pedig hát mennyi
megbeszélni valójuk lett volna: jövőjük, vagyoni viszonyaik, terveik…
Gábornak ez nagyon rosszul esett, mind ritkábban mutatta magát esténkint
a dohányzóban. Mindketten fejesek voltak, nem szóltak egymáshoz és csak
szenvedtek azért, a min az egyik csak olyan könnyen segíthetett volna,
mint a másik. Gábor folyton azon gondolkozott, hogyan mondja meg neki.
Ha közvetlenül úgy szól öcscséhez, mint a hogy más egyszerűbb emberhez
szólna, tán megsérti, ha pedig kerülő útakon, azt meg kiérzi s az is baj
lesz. Valamit pedig kellett tennie, mert hisz Lőrincznek is éreznie
kellett, hogy van valami a levegőben, a mi az egész, őket körülvevő
atmoszférát megmérgezi. Egyszer, hogy kibeszélhessék magukat, Nyitrára
kellett menniök – a czukrászhoz. Ott angolul beszélték meg a dolgot.
– Látod, Lőrincz, szólnom kellett már veled, már alig bírtam…
– Mit?
– Kérlek, intézd úgy dolgaidat, hogy néha-napján egyedül is lehessünk.
Sohase lehet veled komolyabb dolgokról beszélni.
Utóbbi szavaival már többet mondott, mint kellett volna, érezte, tudta,
hogy öcscsét ezzel már megsértette. Az mosolyogva, szeretettel nézett
reá, de azért tekintete fátyolozott volt, szemein keresztül nem lehetett
a lelke mélyébe látni.
– Hogyne, édes öregem. Hiszen a legjobban tudod, mennyire szeretek veled
filozofálgatni.
A feleletből már érezte, hogy Gábor neheztel.
– Édes fiam látod, légy közvetlen, egész közvetlen velem. Ne nézd
szavaim formáját, ha tán rosszul is fejezem ki magamat, a mit irántad
érzek, az színarany… Értesz?
Egész lelkét e szavakba igyekezett önteni. Tudta, hogy úgy kell
öcscsével bánni, mint egy ritka velenczei üveg-bilikommal, a mely a
legcsekélyebb érintésre elpattan.
Lőrincz szó nélkül kezét nyújtotta neki.
Gábor látta, hogy mozdulata közvetlen, hogy e perczben megértette. –
Látod, magadra nézve is jobb ez így! – mondta, de érezte, hogy _ezzel_
már sokat mondott.

20.
Néhány nap multán, a két fiú rokonai látogatására indult. Lőrincz
befogatta a négy sárgát, kocsisa, vadásza díszbe öltözött. Szinte
ragyogott az egész fogat a fénytől, pompától. Ebben az egyben volt csak
Lőrincz hiú. Családjára, nevére, rokonságára, mindarra, a mire magyar
uraink tartanak, nem adott sokat. Hanem külső megjelenésének díszére,
ruháira, lovaira, vadászatainak fényére annál inkább. E látogatások
alkalmából szintén a legnagyobb fényt akarta kifejteni.
Legelébb nagybátyjukhoz, Márfay Miklóshoz mentek.
Az úton a két testvér alig beszélt, a négy táltos Lőrincz egész
figyelmét lekötötte. Kissé elkésve indultak, már délre járt az idő,
midőn a kocsi a Márfay hatalmas hárs-allén végigrobogott s a nagy
Mátyás-korabeli kastély előtt megállott.
A fiúk érkezése óriási felfordulást okozott. A kastély mindegyik
ablakában volt valaki, vagy három huszár, egy inas s a komornyik
segítették le őket. Mind ijedt arczczal, megdöbbenve látták az elkésett
látogatókat… a testvérek nem jelentették be látogatásukat, mint a hogy
ezt a Márfay Niki-féle házitörvények előírták.
– Mit fog most ehhez a méltóságos úr szólani?
A korhadt, széles falépcső alján Adelgunda kisasszony, a házgondviselőné
fogadta őket. Az egészségtől majd kicsattanó piros arczczal mutatta meg
mind a harminczkét fogát, bár sovány, aszott bájait elrejtő kendőjét
szemérmes mozdulattal húzta össze a keblén. A két fiú előtt félszegen
meghajtotta magát, szellemes mosolyt erőszakolt ajkaira:
– Ach, die gnädigen Herrn, milyen meglepetés… ach! A «meglepetést»
erősen hangsúlyozta s csak mosolygott, még mindig jelentősen, fanyaran.
A fiúk a lépcső felé mentek.
A lépcső első fordulóján négy unokanénjök, a négy Márfay hajadon: Lizi,
Toni, Stefi és Lóri kisasszony fogadták őket. De az ezek arczáról már
határozott megdöbbenés volt leolvasható.
– Um Gottes Willen, warum habt Ihr nicht geschrieben, szólalt meg a négy
szája, a legidősebb, a legtapasztaltabb, a «gonosz csont», mint a hogy
őt Czobor Ádám hajdanában tréfásan elkeresztelte. Gábor csak hallgatott,
azonban Lőrincz már túludvarias kezdett lenni.
– De édes néném, bocsáss meg, korábban akartunk jönni, de… hát… az útak.
Igazán nagyon, de nagyon örülök, hogy ilyen jó színben láthatlak… És a
kedves bácsi… reménylem jól van ő is?
Folytatta volna tovább, de Lizi két újját odanyújtva a fiúknak,
megszólalt ismét, de most már hidegen, kimérten:
– A bácsi igen jól van, köszönöm. Hanem ti bizony írhattatok volna
elébb. Nem tudom, örülni fog-e annak, hogy így, váratlanul jöttök.
Ezalatt a háttérben vagy tíz cseléd, inasok, huszárok, szobaleányok
sürögtek-forogtak, majd fellökve egymást, el lévén azzal a nagy dologgal
foglalva, hogy a két fiú porköpenyét felvigyék az előcsarnokba.
Gábor tűkön állt, nem magáért, mit bánta mindezt ő, de öcscséért, kinek
érzékeny lelkét tudta, mennyire bántani fogja ez a kissé valóban furcsa
fogadtatás.
Azalatt felértek az előcsarnokba s ott nagybátyjuk, Márfay Miklós, Niki
bácsi, mint a hogy a család hívta, várta őket. Fején hímzett sipka (az
egyik vén leány hímezte), sötétzöld bársony reggeli öltöny a testén.
Kicsiny, vézna ember volt, arczvonásai finomak, szúrós mandulavágású
szemei voltak, csak úgy, mint majd minden Márfaynak. Keskeny orra,
vékony szájszéle volt. Bajusza, szakálla ritka finom szálú, arczbőre
sárgás fehér, tele ránczczal. Borotválva bízvást vén asszonynak lehetett
volna nézni. Haja símán lefésülve kandikált elő a kaczér hálósipka alul.
Folyton idegesen izgett-mozgott, hol a vállán rántott egyet, hol az
egyik kezefeje mozdult meg.
– He, he, szólalt meg vékony rikácsoló hangon, tót kiejtéssel – he, he,
hát pontátlánok vágyunk. Nágy urákhoz méltón, kik ilyen mágámféle
szegény emberhez jönnek.
– De hiszen, édes bátyám, egy órával jöttünk az ebéd ideje előtt, hogy