Fogságom története - 3

Muzsnait, aztán délután Albert Marczit, később Horváthot s este Nagy
Danit is; _éjszakára egyedül maradtam_.
Sok mindent összegondoltam, érzém, hogy el-elcsüggedek – de ujra erőt
vettem magamon, s elkészültem a legnagyobb szerencsétlenségre – még a
halálra is. Társaimra, s künnlevő _ismerősimre_ gondolva mondám
magamban: „_Ne féljetek barátim, becsületemre, és nemes sziveitek
rokonszenvére méltó leendek, s befogom bizonyitani, hogy az idő és
helyzet bennem emberére talált_“.
De az idő oly hosszu magános ember börtönében, nincs egy pillanat, mely
észrevétlen suhanjon el, s a gondolkozás, mely máshelyt szórakoztat,
börtönben csak arra szolgál, hogy a fogoly az idő kérlelhetlen
lassuságát annak legapróbb részeig elfordithatlan merevséggel szemlélje.
Ezer tárgyat vesz elő, szegény, s mi őt máskor mulattatá, most csak
felületes, vagy unalmas hatást gyakorol, s a háttérben az öntudatosság
meredt szeme, mind csak az időt nézi, s a fövényóra hulló szemeit
számlálja. A sziv minden ütése az elvesztett szabadságra emlékeztet, s
az emlékezet minden mozzanata a régi szép időket, az eltünt boldogságot,
a jóbarátokat, az elhagyott kedveseket idézi előnkbe, s hiába mélyed
szemünk a komor falakra, lelkünk szüntelen a szép világba kóborol, s a
könyörtelen való, mindcsak azt susogja: azok siratnak téged, azok
busulnak érted – de azért te mégis itt maradsz, itt-itt végtelen hosszu
időkig!
Az élet gyötrelem, a gondolat kin, a mult és emlékezet fájdalom, a jelen
szenvedés, a jövő sötét kétkedés.
_Ekkor még nem tudtam imádkozni_. Nem hivém az istent – különben arra
kértem volna, hogy e nagykinok daczára csak eszemet tartsa meg, ne
engedje, hogy megőrüljek, mert mig az eszmélet világa megvan, addig a
sziv legtitkosabb rejtekében, még mindig él egy drága kincs – _a
szabadság édes reménye!_…
Szörnyü állapot a magány-fogság – és semmi sem egyéb mint minősitett
gyilkosság!
Midőn késő este szalmazsákomra dültem, s gondolkoztam néha szomoru
sorsomról – néha semmiről vagy mindenről – mikor az elme, mint valami
nehéz köd az egyén belső világára ereszkedik, de sehol sem talál
nyugtot, vagy kellemes érintkezési pontot olyan terhes a létel – s oly
kimondhatlan erős vágyat érzünk a feloszláshoz – a megsemmisüléshez!
Vaságyam mellett egy nagy vakablak volt, s arról gondolkozám, hogy ott
egykor valami szent kép, vagy tán kereszt állott – s előtte valami vén
szerzetes, mily buzgón imádkozott – mert hitt, valjon van-e valami
abban, hogy a hit fenn tart?
Néma csend volt körültem és sötét, s a mint igy elandalodva ott feküdtem
– hirtelen éles kopogtatást hallék a falon, s egész idegzetemben
megrázkódva, ijedten szöktem fel ágyamból, s a szoba közepére szaladtam;
mi lehet – ez? gondolám magamban? de nem volt időm gondolkozni, mert a
kopogtatás megujult – de már most sokkal halkabban, rögtön eszembe
jutott, hogy ez bizonyosan valami fogoly-társ lehet, tehát én is nagyon
halkan ugyan, de vissza kopogtattam egy kis fadarabbal. Erre ő valami
rendszeres kopogást kezdett – időnként meg-meg szüntetve, én
mindannyiszor visszakopogtam, utánozni igyekezvén, az ő ütemét, és
szüneteit egyszer egy nagyot dönditett a falra, és többé nem kopogott.
Én az egészet nem értettem.
A következő napon szép idő volt, s felállottam az ablak párkányára, hogy
legalább egy kis szabad eget lássak, mert az ablak kivülről be volt
deszkázva, s alig volt 2 □ láb nyilás fölfelé. A mint oda állok, észre
veszem, hogy szomszédom is az ablaknál van; én nem mertem szólani csak
köhécseltem, erre ő elkezdett halkan fütyölni egy régi dalt, mely ugy
kezdődik: A. B. C. a dalt ismételve az első hangnál koppantott _egyet_,
a másodiknál _kettőt_, a harmadiknál _hármat_… mire én egész önfeledve
kiálték fel: _Értem már!_ Ablakunk alatt pedig az őr orditott fel:
_Ruj!_ (Ruhe!)
Örömem határtalan volt – az asztalon mindjárt elkezdtem magam gyakorolni
– hogy igy ha egyedül maradtam is, legalább szomszédommal némi
közlekedést tartok fenn. Ennyit tehát tudtam, hogy _A_-ra _egyet_ kell
koppantani; _B_-re kettőt – s ahányadik a betü, annyit kell koppantani.
Előbb megakartam tanulni, hogy minden betü hányadik – de csak hamar
rájöttem, hogy kopogtatva csak a betüket kell mondani magamban, s az
illetőnél megállani, aztán ujra kezdeni, s igy kész a szó. Például: ezt
a szót _Béla_, igy kell kikopogtatni: a _b_, azután: a, b, c, d, _é_; a,
b, c, d, e, f, g, h, i, k, _l_; _a_; tehát, először koppantok 2-tőt, s
ott megállok, aztán a betüket magamban mondva, az _é_-nél állok meg
(ekkor koppantottam 5-töt), aztán megállok; a _b_-nél (11-et kopp.), s
végre egyet koppantok: az, az _a_. E rendszer, első pillanatra
nehézkesnek látszik; de Szebenben létem 11 hónapja alatt, ugy
begyakoroltam fülemet a hallgatásában, és kezemet a kopogtatásban, hogy
félóra alatt egy egész vezérczikket átadtam szomszédomnak, vagy átvettem
Simon Elektől, vagy Árkosi Mózsitól.
A kőfal erős hangvezető, a legkisebb tárgygyal is kényelmesen, s
hallhatólag lehet kopolni, néha 3–5-ik szobában is átkopoltunk. Ebédután
tehát, mikor beállott a néma csend, én kezdtem _kopolni_ (ez volt a
műszó, melylyel e közlekedést neveztük), persze hogy eleinte nehezen
ment, de azután csak megértettük egymást; szomszédom egy udvarhelyi
ügyvéd volt _Bányai Antal_, kit az este ugyancsak megijeszték, mert
rendetlen kopolásomból legjobb barátai neveit olvasta ki, s egész éjen
át nem tudott alunni – (azután is Fehérvárt, és Józsefstadtban sokszor
emlegette, hogy mennyire megijesztettem volt Szebenben; jókedvü, tréfás
ember volt, pedig sokat betegeskedett, s Józsefstadban meg is halt, ugy
hiszen 1855-ben). Ez alkalommal azonban elkopolta, hogy van három fogda,
hol társaink vannak – ez a _zárda_, melyben vagyunk; a a Bruckenthal ház
a József-külvárosban; és az egyik katonai őrtanya. Ott a zárdában voltak
akkor: _Török, Gálffi, Rafi, Horváth Károly_, az erőslelkü, szép
_Czirjákné Kolozsvárról_, pater _Veress, Demjén, Bereczky Sándor_,
Topler Simon, szegény a becsületes jellemü ember, s Vásárhely egyik
legnépszerűbb embere már meghalt volt a nyár folytán _Boer Nina
Kenderessiné_, mind egyenként külön szobában. Párnap mulva egymás kis
szobába vittek, hol egyik felől szomszédom _Horváth Károly_ volt egy
vagy két nap; ekkor beszéltünk együtt utoljára kopolás utján; én az nap
nagyon rosszúl éreztem magam, erős lázam volt, mely kisebb-nagyobb
mértékben egész télen és tavaszon tartott. Mondtam Horváthnak, hogy
nagyon beteg vagyok: _„Titkold el a mennyire lehet, különben most
visznek rostára“!_ (rostának neveztük a Verhörözést). Este még
beszélgettünk, s én egy kissé nyugodtabbnak érezvén magam, elbeszéltem
elfogatásunkat, melyen Horváth nagyon csodálkozott s kérdé, hogy valljon
ki adott fel, én közlém gyanumat, s ő azt felelte „_Lehet_“ aztán
összeegyeztünk, hogy holnap séta után beszélünk – s jó éjt kivánva
elváltunk, – de őt jó reggel más szobába vitték, s a mellékszoba üresen
maradt – a másik oldalon talán pater _Veress_ volt, és ő, vagy épen nem,
vagy nagyon ritkán kopolt.
Deczember közepe felé _rostára_ (a részletes kikérdezésre) hordoztak
négy vagy öt nap egymásután. Ez ugy szokott történni, hogy esteli
látogatáskor a profosz udvariasan jelenté: „Kérem uram legyen készen,
korareggel a törvényszékre megyünk!“ A fogoly ilyenkor aztán keveset
aludt s jó reggel jött a profósz parádéban, s két katonával a a
törvényszék helyiségeibe vitték a foglyot, t. i. a zárda hátsó részének
második emeletébe; ott aztán egy kis nyomoru szobába dugták az embert, s
várni kellett mig a törvényszék összeült.
Most egy _Wottava Ferencz_ nevü dragonyos-kapitány auditor kérdezett ki;
cseh ember volt; kevés eszü, mérges, dühös, ambitiosus, de kitartó
makacs ember, sáppadt, sárga arcz, éles szegletes homlok, gyér bajusz,
szürke szemek, rekedt rikácsoló hang, finom szép fehér kezek, s a
gentlemanság bizonyos affectatiója, de minden pillanatban feledése –
ennyi az mit ezen emberről mondhatok. Százszor tett fel egy kérdést,
majd ugyanazon szavakkal, s képes volt a vádlottat reggel 9 órától
délután 2–3 óráig zaklatni a nélkül, hogy valami eredményt tudott volna
felmutatni – őt teljesen kielégitette azon tudat, hogy ezt a veszedelmes
magyart keményen elgyötörte. Különben _ártatlan_ ember volt, nem
hallottam hogy egyetlen egy embert is zavarba hozott volna.
Ellenem ilyen vádakkal élt: Ön a vásárhelyi főiskolát az összeesküvés
számára rendezte be; az ifjuság vezére volt; és veszedelmes elvek
terjesztője; az összeesküvés felesketett rendes tagja; vádolt, hogy óra,
hogy _nap_ voltam, (végre a _percz_ lég is kétség alá jött). És ez igy
ment mondom 4–5 napig; szidott _Spitzbub_-nak, _Halunke_-nak, _miserable
Kerl_-nek, fenyegetett éhséggel, vasraveréssel, vesszőztetéssel – ha nem
volnék oly ifju – mondá – s nem szégyelne velem kikötni, majd
megtanitana.
A tolmács _Herszényi_ (a nagy bajuszu) néha megsokalva a dolgot, közbe
szólt elkatonásodott magyar kiejtésével: „_Édes borátom voallyon
voalamit!_“ A törvényszék többi tagjai főként az elnök, s egy pár tiszt,
és a közlegények többnyire aludtak ülőhelyeiken, és csak olykor
riadoztak fel, mikor az auditor nagyot kiáltott. Az altisztek figyeltek.
Végre is maradtam az, és annyi mellett a mennyit a sima Tapfernek
Vásárhelyt mondtam, volt, de a gyötörtetés és folytonosantartó lázam,
mit titkoltam, meg az egyedüliség annyira elkinzott, hogy néha csak
szédültem, könnyeim szaporán hulltak, és szavam elakadt, véghetetlen
vágy szállott meg, hogy megsemmisüljek; ugy gondolám, hogy nekem senki
hasznomat ugy se veheti, az élet rám nézve is már megszünt érdekes
lenni, és jó szüleimre nézve is jobb lesz egyszeri nagy rázkódás és
bánat, mint a folytonos busulás. Félig-meddig az öngyilkosság rémei
kezdtek rajtam uralkodni, és a halál oly békés, enyhet adó alakban
jelent meg, hogy gondolkoztam annak siettetéséről – azonban ez nem volt
_elhatározás_, csak is olyan _beleegyezés_ forma. Nem ettem
negyvennyolcz óráig semmit – ételemet elöntöttem, hogy ne használhassam,
de harmadik napra ugy elgyengültem, hogy ágyamról nem tudtam fölkelni,
és csak suttogva mondám a profósznak, hogy kávémat tegye a kemencze
párkányára – mikor 12 óra után ebédemet hozta, ott látta a kávét is, de
én álomban látszottam lenni, s igy ő nem ébreszte fel, ételemet is a
kávé mellé tette, sejtve betegségem, délután 4 órakor rendkivüli időben
jött hozzám, ételem érintetlen volt; rögtön gyanakodni kezdett a valóra,
és hozzám jött s beszélt _gyöngéden, szépen_, én egy szót se tudtam
felelni; egyik ordinanczot leküldte felesége után, az is feljött
jólláttam őket – de szólni nem szóltam – meg voltak ijedve; félóra mulva
valami borlevest hoztak, a profósz fölemelt, az asszony nehány kalán
levest adott, s mikor lenyeltem, örömében sirt és megcsókolgatott –
mondhatom, hogy e rokonszenv ez idegen vénaszszonytól nagyon jól esett;
késő este orvos is volt nálam – s ujra adtak valami meleg italt; én
reggelre _kigyógyultam_ kedély bajomból, s már délkor önként ettem
valami becsináltat. Az nap azonban még nem tudtam fölkelni.
Másnap sétálni is kivitt a profósz, az orvos a folyosón beszélt velem, s
kissé megszidott, de gyöngéden, harmadik nap a zárdából kivittek,
Bruckenthal házba (József-külvárosba). És betettek egy szobába, hol már
két fogoly volt: _Beregszászi Imre_ (Küküllőmegyéből) és _Dósa Sándor_.
(Udvarhelyszékről). Ezen tisztelt urambátyáim látása végtelen örömemre
volt, mert már 5 hete mult volt, hogy egyedül voltam; a szomszéd
szobában volt: _Filep Albert_, _Nagy Lajos_ és _Elekes József_, kikkel
kopoltunk is; arczukat is láthattuk a kürtőn át, ha egy székre
állottunk; s a közajtókat éjjel fölfeszitve, s a közbeeső téglafalat egy
□ lábnyira kiszedve, későestéken theáztunk is velök. Egész boldogság
volt, hogy a karácsoni, és ujévi ünnepeket igy tölthettük. Ebben a
fogdában voltak akkor az emlitetteken kivül _Minorics Károly, Simon
Elek, Árkosi Mózsi, Varga Zsigmond, Marosi János, Bedő Sándor, Pap
János, Palkó György, Gál Antal, Makkai András, Cseh Sándor, Földvári
Károly, Lengyel Ádám_, – később aztán _Mészáros Károly_, _Könynye
Alajos_ (kegyesrendi pap), _Száva Farkas, Boncza Imre, Tarsaly Gábor_ és
több székely ember. _Beke Dénes, Solymosi István ref. papok_.
Földvárival leveleztünk, s kérte az ezredest, hogy engem tegyenek hozzá,
de soha se tettek; „_kardjának_“ nevezett Földvári. És csodálatos, de
igaz, hogy ez 1853-ik év folytán kevés kivétellel oly nyugodt s
mondhatni vidám voltam, hogy társaimat gyakran deritettem fel
buskomorságukból – s rosz kedvemet ha volt is, soha se mutattam mikor
mással voltam; főként ha tudtam, hogy annak még több oka volt a bánatra.
A mészáros-utczai fogság szelidebb volt mint a zárdai. A profósz is
ifjabb és sympathikusabb volt, és volt egy igazán szép, ifju felesége,
ki mint ifju nő sokszor szánakozott rajtunk – egy-egy könyvet lopot be
nekünk, s néha egy-egy „_Siebenbürger Botet_“ is. Nekem összesen három
könyvet adott – egy utazást Oroszországban, és két regényt – s mondhatom
örök hálára kötelezett, mit itt örömmel jegyzek fel – annyival inkább,
hogy egy kis selyemkendőn kivül soha semmi ajándékot sem fogadott el
tőlem. _Simon Elek_ rendesen ujságot olvasott, s igy tudtuk a nagyvilág
állását.
Februárban megint egyedül voltam, aztán összetettek _Mészáros
Károlylyal_, ki emissariusi gyanu alatt álló csikszéki fiatal ember
volt; _Árkosi Mózessel_ egy tanult emberrel – unitarius lelkész,
jókedvü, béketürő fogoly volt; végre ismét hetekig hagytak egyedül,
aztán társam volt nehány napig _Száva Farkas_, maig se tudom miért volt
fogva; megint nehány hétig társam volt _Könynye Alajos_ piárista, nagy
tudományu ember volt, kitől ez időben sokat tanultam, kiről szintén nem
tudom miért volt fogva.
Ez idő alatt ujra voltam _rostán_, s ha bár szüleimről egy év óta nem
tudtam semmit, levelet mutatott Wottawa, de tartalmáról azt mondá, hogy
csak akkor közli, _ha vallok_; végre mérgesen kergetett el.
1853. augusztus 2-án adott a törvényszék egy könyvet a Burmeister
„_Geschichte der Schöpfung_“-ját. Addig semmi szórakozás sem volt
megengedve; leölték pókjaimat, elrontották a nyulászó figurámat, (a
világ legegyszerübb időtöltése), sőt az udvaron összeszedtem 80 darab
borsó nagyságu kövecskét, s ezeket egy kis zacskóba tartottam; s mikor
magamra voltam különféle alakokat raktam belőle, aztán ásványtanilag
külön csoportokba raktam, összekevertem, ujra kiraktam s mikor
észrevették valami katona adott fel, jól összeszidtak, legazembereztek,
hogy a szabályokat kijátszom, és mulatságot szerzek magamnak;
bedeszkázott ablakainkra s ajtóinkra piczinke lyukakat furtunk,
faragtunk s szemünket rányomva néztünk utczára kivált vasár- és
ünnepnapokon. Egyszer egyik ablakon nézdeltem (egy vasárnap délután) a
lyuk már nagyocska volt, egy szem szilva kifért volna rajta, és két vén
szebeni asszony észre vette szememet, s azonnal jelentést tett az
őrtanyán, de a katonaság káplárja gorombán elkergette őket.
Egy általában volt egy-egy rosz katonánk is, de a katonaság határozott
sympathiával volt irányunkban mindenfelé, egy kis papirt, bicskát,
plajbászt szivesen hoztak, sőt még ingyen is adtak.
Szebeni fogságunk végefelé kezdett járni; az 1852. jan. 24-ikén
megkezdett vizsgálatot 1853. szeptember hónapjában bevégezték.
(A sok ember miatt ez évben még egy uj fogdát rendeztek be Segesvárszék
házába.)
Nem vagyok képes megitélni, miért egészségi szempontokból-e, vagy a mi
valószinübb költség kimélésből szeptember végével a foglyok nagy részét
Gyulafehérvárra szállitották; mielőtt azonban át térnék a fehérvári
napokra egy pár körülményt emlitek föl a szebeni fogság idejéből.
1853. nyarán, midőn a mészáros-utczai fogdában voltunk, a szomszéd
telken tüz ütött ki; persze a lármát mindjárt meghallottuk; őrtanyánkon
a katonaságot megduplázták, sok tiszt járkált fel s alá udvarunkon,
végre jött az öreg „obester“; a tüz mind jobban terjedt pokoli fényt
árasztva a szomoru fogdára, az épületen a vizeslepedők pár percz alatt
megszáradtak, egyik tiszt inditványozá, hogy minket hozzanak ki a
szobákból, s vigyenek más fogdába, mert ő nem felel a következésekről, a
tüz keményen szórta a sziporkát udvarunkra, mi az ablakokat felnyitva a
deszka táblák mögött hallgattuk a beszélgetést az udvaron – az őrtiszt
inditványára, a vén obester azt felelte „ha mind megsülnek, se bocsátom
ki őket; nekem az a parancsom, hogy ők egymást ne lássák, és ha ajtóikat
felnyitjuk, hogy gátoljuk meg e találkozást, – nem; egyet se fogok
kibocsátani“. Képzelheted kedves olvasóm, milyen furcsa érzést okoztak e
szavak nékünk, kik azt az udvarra nyiló szobákban mind hallottuk; s e
mellett éreztük a tüz melegét, és a korom pelyheket, melyek még
szobáinkba is behatoltak az ablaknyiláson? Hanem a vén ember szokása
szerint föld részeg volt; a tüz mind mérgesebben közeledett, a
födelekről már lekergette az embereket, a vizipuskák ereje hasztalan
volt a mi fogdánkra vesztegetve, _s minket már veszve hittek sokan_,
mint ezt később a katonák beszélték midőn a fogda kapuján egy öreges ur
jött be egy sereg katonatiszttel, és parancsot adott, hogy ajtainkról a
lakatot, és reteszt levegyék, s a zárakat felnyissák, hogy ha a tüz
csakugyan a házba kap, rögtön vihessenek más helyre; a szegény káplárok
örömmel nyitogatták ajtainkat s kiáltották be: in Bereitschaft meine
Herren! A tüz azonban csendesült, a szél is megfordult, és mi szomoru
czelláinkban maradtunk, mert tán mondanunk sem kell, hogy előre örültünk
e különös modoru szórakozásnak – _de a humánus öreg ur, herczeg
Schwarzenberg emlékét ez eset miatt is kegyelettel kell emlitenünk annyi
fanatikus magyargyülölő barbar ember között_.
Talán nem lesz felesleges felemlitenem, hogy _Beregszászi_ bátyám,
miként keritett sakkot, mikor együtt laktunk. Imre bácsi nagyon tudott a
szép profószné kegyeiben járni, s megkérte, hogy vegyen nekünk egy
sakkot. Az asszony vett is, és egy jószivü ordináncz belopta szobánkba.
Felségesen telt vele az idő – igazán boldogokká voltunk téve – de egy
délután mikor a legszellemdusabb királyné fogáson jártatám eszemet, s
Imre bátyám összeránczolt homlokkal igyekvék terveimet meghiusitani,
ajtónk hirtelen felnyilik s előttünk áll a félszemü, mozgóbajuszu vén
obester – arczán a gyilkos káröröm, hogy minket ily óriási kihágáson
rajta kaphat – időnk se volt kincsünket elrejteni – én szótalan álltam
fel, Dósa Sándor egykedvüleg, egy füstöt bocsátott hosszuszáru
pipájából, s aztán a pipát leeresztve, bámulta a történteket, Imre
bátyám pedig nyájas mosolylyal lépett az obester elibe, s végtelen
udvariaskodás közt köszöni atyai jóságát, hogy nekünk a sakk-vásárlást
megengedni méltóztatott. „Was plauschen Sie, Sie? én engedtem volna meg?
hazugság az egész, haszontalan beszéd, majd megtanitom én önöket
sakkozni! Ezer bocsánat ezredes ur, de utolsó ittlétekor engedte meg
nekünk, hiszen különben a profósz ur nem mert volna nekünk sakkot
vásárolni! „Igen, igen“, mondá a kelepczéből szabadulni ohajtó profósz
is – ezredes ur adott engedélyt. A vén ember mozgatta bajuszát, nézett
rám is, a másikra is, – aztán ismét beszélt mormogva: „Az ördög hordja
el önöket, sakkjukkal együtt, de hát mi is van abban olyan rosz, tőlem
akár itéletnapig sakkozzanak, de ezek a prókátorok (auditorok) nagyon
ostoba emberek, mindig csak Vorschrifteket adnak ki, s akármilyen
ostobák, nekem meg kell tartani – ha rajtam állana, az urakat
pénzbirságra büntetném, s eddig rég haza kergettem volna; higyjék meg
önök, legnagyobb büntetés a pénz-fizetés. Ha tovább is sakkozni akarnak,
a prokátoroknak meg ne mondják. Grüss Gott! s ezzel aztán elhordta
magát, s mi békésen sakkoztunk tovább.
– A francziskánusok zárdájában egy kis kertecske volt, s mikor szép idő
volt, a foglyokat itt sétáltatták. Kora reggel pedig, s estefelé az
ifjabb szerzetesek sétálgattak benne. Egykor két székely születésü
szerzetes járt s kelt, fel s alá a közép ösvényen; a nyár eleje levén a
kis kert fáit és cserjéit gazdag lombozat fedé, az egyik szerzetes igy
beszélt:
„No hallá kigyelmed gonosz egy ember ez a gvardián – csakugyan nem akar
nekem uj csizmát csináltatni – hát a nép elébe fótoscsizmával menjek?
Pedig vasárnaphoz egy hét a bucsu napja – ugy sajnálja a pénzt, a vén
gonosztevő, mintha a magáéból adná – valami gazember el is árult – a mit
ketten beszélgettünk a mult alkalommal, mind szememre hányta, a
rozsólist, a sonkát, azt a kantai menyecskét – mindent. Bejött a
szobámba, felhányta mindenemet, s a láda fenekéről kihuzta azt a pár
csizmát, a mit nagynéném ajándékozott nekem. Uj csizma kell ugy-e? talán
bizon tánczolni is akarsz, mint Három széken szoktatok, majd adok én
neked uj csizmát! szólt hozzám. Ezeket a dolgokat csak kegyelmednek
mondtam el. – _Kigyelmed pedig nem árulhatott el, mert nem olyan ember;_
tudnám csak ki volt, tudom megemlegetné! Erre a karós paszuly levelei
megmozdultak – a két szerzetes oda rohant, s ott találtak egy embert, ki
beszédjökre hallgatózott (lehet, hogy a zárda szolgája, vagy más szegény
ember volt)… Ki küldött ide gazember. – Hallá kend, nem szégyelli
espionkodni – ki fogadta fel, szóljon ilyen-amolyan teremtette gazember
– puff! A két szerzetes csakugyan jól eldöngetve kidobta a kertből az
espiont – na aztán neki zudultak a gvárdiánnak istenesen – s volt mit
hallani a foglyoknak, kik az ablakdeszkák apró lyukain át tanui voltak e
tragicomikus jeleneteknek és párbeszédeknek.
Mindezen apró episodok daczára a szebeni fogság rémitő volt, s örömmel
mentünk akárhová, csakhogy örökre odahagyhassuk e szomoru helyeket.


V. Hét hónap a gyula-fehérvári kaszamátákban.
Az utazás mindannyiszor leirhatatlan örömöt okozott nékem, s ugy volt ez
fogolytársaim legnagyobb részénél is. A mindig üditőhatásu természet, az
isten szabad egének szemlélése, a tiszta lég, a változatosság, az
ujvidékek látása mind-mind édes szórakozás a fogolynak, ki évekig
szobája négy falára, s a fogda szomoru tekintetü kis udvarára volt
utalva. Tehát kedvünk telt benne, midőn 1853. szeptemberhó utolsó napjai
egyikén estefelé megmondák, hogy holnap utazni fogunk _Gyulafehérvárra_.
Hajnalban elindultunk valami 14-en, köztük _Horváth Gáspár, Nagy Dani_
kedves barátaim; _Szász-Sebesen_ közösen mind együtt ebédeltünk s igen
vigan voltunk, aztán kettő-három együtt, uj kocsikra ülve estére
megérkeztünk Fehérvárra – hol a déli saroktól északi irányban futó, és
egészen nyugatra fekvő vársánczban, két, egymásmellett levő s egy
bejárással biró nagy kaszamátába szállitottak.
Ez itteni állapotunk valóságos szabadság volt a szebeni fogsághoz képest
– a nagy széles vársánczban zöldgyepen sétálhattunk délelőtt, délután a
mennyit akartunk, ajtónk soha se volt zárva, csak későestétől,
korareggelig. Szabad volt enni, inni a mit akartunk, irószert
tarthattunk, akármennyi könyvet hozathattunk s tanulhattunk. Minthogy
sok irástudó és tanuló ember volt együtt, fogdánk a délelőtti órákban
valóságos muzeumhoz hasonlitott. Egyik francziául, a másik németül
tanult, egyik természettani, a másik történelmi, a harmadik theologiai
munkákat olvasott. Én itt olvastam Shakespeare müveit németül. Valamint
az első franczia könyveket is. A Montesquieu persa leveleit. _Cormenin_
Timonját, Dash grófnétól egy regényt és Madame _Staël_ leveleit.
Ebédeink egyszerüek voltak, de vasárnap nagy ebédeket főzött egyik
fogolytársunk _Molnár József_, ki eminenter tudott főzni; e mellett
szépen fuvolázott, és soha se tudott megtanulni németül; hanem később
annál ügyesebb volt, a selyem-, hárász- és drót-munkában. Látogatók is
jöttek gyakran, kik mindenféle élelmiszerekkel láttak el a patriából, s
három négy vedres hordókkal hozták a jó bort. Esténként bizony gyakran
nagyokat ittunk, mert hiába mi igazán „_bus magyarok voltunk_“. Aztán
beszélgetéseinkben mindig ugy beszéltünk magunkról, mint _magyar_ nevü
harmadik személyről. „Busul a magyar!“ „Rosz napja van a magyarnak!“
mondta Palkó Gyuri mindennap. „Szegény Magyar!“ rikkantá Pap Jankó.
Máskor a magyar szót synonimnak vettük az emberrel, és ez nagyon
szokássá vált volt még Szebenben: „Fene magyar az a vén obester!“ –
jegyzé meg Dané Mózsi. „Hej akasztófára való magyar a mennyi német van
mind“, aztán „ne légy olyan nagy magyar!“ „Na már aztán olyan magyar nem
volt több.“ „Hej magyari, magyari be drága dicsőség a hazafiság!“
Vége-hossza nem volt a disputáknak, persze főtárgy volt a politika,
aztán theologia, volt egypár bigott pap, s _volt atheista is;_ mi
leginkább a filosofiai problemák körül vitatkoztunk, a munkákról,
melyeket olvastunk, az aesthetica, critika mind szóba jöttek s néha sok
mulatságot szereztek – igy telt el az egész ősz. Mi a kettős
kaszamátában voltunk 25–27-en a szomszéd kaszamátában voltak 10 vagy
12-en, fenn a várban volt Törökné szül. _Gálffy Rozália, Hajnal Róza_, a
foglyok közt pedig voltak ügyvédek, papok, földbirtokosok, s mi az öt
tanuló, tanárok, szóval a honoratior osztály. Az a 10 vagy 12-tő minden
komolyabb ok nélkül kissé szorosabban volt őrizve, mint mi – külön
sétáltatták őket, s más efféle, de azért látogattuk egymást, sokszor
együtt ebédeltünk; az asszonyokkal pedig leveleztünk – többek közt én is
élénk levelezést folytattam _Töröknével_.
Karácson felé szomoru esemény zavart meg minket, a szegény szerencsétlen
_Csiki Áron_ unitarius lelkész esete. Ezt a szegény embert is befogták;
a politikához nem sokat konyitott s legkevesebb volt benne abból a
publikus spiritusból, melynél fogva az ember saját dolgait odahagyva
akár ambitióját, akár szent meggyőződését követve idejét, tehetségeit,
munkáját a közéletnek szenteli – mondom efféle elem semmi se volt
belőle, s ezért a fogságot nehány hasonló jellemü társával együtt
legnehezebben türte. Harmincz negyven év közti ember volt: erős,
csontos, izmos, véres, folytonosan kis feleségéről gondolkozott, s azt
(okkal-e vagy oknélkül nem tudhatom) hűtlennek tartotta, és ez oly
maniakus modorban történt, hogy elmezavar fejlődött ki belőle – melynek
rögeszméi a nemi ösztönök körül csoportosultak. És csodálatos, hogy a
hány megőrült a foglyok közül, ez a jelenség mindeniknél előfordult, s a
legtöbbnél a rögeszmék alapját képezte. (_Csiki, Bereczki, Boncza_
különösen.)
Ez a Csiki különben kevés elméjü s korlátolt eszü ember lehetett, de
boldog volt „_kis felesége_“ (saját szavai) kis vagyona s papsága
körében. És rettenetesen szenvedett a fogság alatt, hogy mindezektől meg
van fosztva, s végre bizonyos mértékben megőrült, és szörnyü komikus
észjárást produkált, nejét, Krisztus urunkat, az auditorokat egyik
fogolytársunkat a jókedvü _Patrubán Marczit_, s egy székely-kereszturi
diákot mindenféle combinatiókba zavarta. Elbeszélte álmait, látásait s
örökös félelmét a rémektől. Isten bocsássa meg büneinket sokszor
mulattunk rajta, mert őrültsége ártatlan természetü volt, csak néha
kereste a magányt, s volt rideg buskomor. Nevelte baját az is, hogy
_vallott_ és nagy itélettől félt; karácsony szombatján, este jól
vacsoráltunk, theáztunk s bár ő sokszor megkisérté, hogy nem evett ez
este is, én magam reá disputáltam egy kis jó vacsorát, és egy kis pohár
jó bort. Éjfél körül feküdtünk le. Az ágyak két hosszusorban álltak
egymásután. A kaszamáta fenekén a jobb soron volt Molnár Józsi – az ő
lábánál volt a Csiki Áron ágya, aztán, jött egy üres ágy aztán
következett a Horváth Gáspáré aztán az enyém.
Karácson első napján (_decz. 25-én 1853_.) reggeli hat órakor Molnár
Józsi elővette fuvoláját s egy szép csendes bus magyar nótát fuvolázott
– valami régi divatu palotást, ugy félálomban s már-már ébredezve
hallgattuk a szép nótát – mikor valami hörgésszerü erős hangok zavarták
meg a hármoniát. Mind felugrottunk, ágyainkból – s egymásra bámulva
álltunk egy pillanatig, mikor észrevettük, hogy a szerencsétlen Csiki
miként vergődik. Gyertyával rohantunk ágyához pokróczaiba volt takarva,
fejét is behuzta, sőt bebonyálta a pokróczba _Molnár_ és _Árkosi_ erővel
vonták el a pokróczot; iszonyu látvány tárult fel előttünk! Ágy leplei,
párnái, inge s egész arcza vérben ázott volt, nyakán egy nagy seb
tátongott, melyből a vér bugyborékolt!
Nem akarta engedni, hogy segitségére legyünk s bekössük nyakát, párnája
alatt egy nyomorult bicskát találtunk, s azzal tette a két vagy három
vágást. Borzasztó erő kellett hozzá, hogy megtegye a vágásokat és ne
kiáltson, sőt ne is moczczanjon tovább félóránál; s végre is nagy kinjai