Fogságom története - 4

daczára csak akkor kezdett hörgeni, mikor a gége nyitva lévén, többé nem
volt képes megakadályozni a hörgést. A mint felállitottuk szemei vadul
forogtak, s látszott rajta az őrültség teljes dühe – mely csak akkor
látszott némileg enyhülni midőn _Árkosi_ szemrehányásokat tett, hogy nem
gondol istenre és családjára!
A vége az volt, hogy kórházba vitték és sebeit bevarrták, s ezek be is
hegedtek, és megis gyógyult volna – de januárban a mint észre vette,
hogy gyógyul, többé nem evett, és 1854. január közepefelé meg is halt.
Karácson másodnapján hozzánk bocsáták a helybeli ev. ref. esperes
_Elekes urat_, és a protestansok (reformátusok és unitáriusok)
mindnyájan urvacsorát vettek – _még én is!_
A tél és tavasz gyorsan telt el, tanulás, vitatkozás, s néha
nagyobbszerü evés-ivás között – s mindenesetre sokkal könnyebben mint a
gonoszemlékü szebeni napok.
Márczius első napjaiban pedig csak hire futamodott, hogy nem sokára
publikáltatni fognak az itéletek. Egy napon a profósz egy hajdani
dragónyos – (rettenetesen tudott inni s szerette az ajándékot, különösen
a jó italt –) lejött hozzánk, s Pap Jankónak beszélni kezdi, de ugy hogy
én is minden szavát hallottam, hogy nem sokára kimondatnak az itéletek,
és _hármat önök közűl fel fognak akasztani;_ valjon, kik lehetnek ezek?
kérdé P. J. kissé elkomolyodva – nem tudom – felelt a profósz – de azt
hallottam, hogy az egyik valami pap a másik pedig ifju ember! A szusz
torkomban akadt e szóra. Ez történt korareggel. Egész nap ez ideákkal
tépelődtünk s mondhatom, hogy a magyarnak rosz napja volt, mindenki
magába szállott. Este a profósz ismét nálunk volt, és midőn elbucsuzott
rendbe álltunk, ő midőn mellettem elhaladt egész szánalommal rám
tekintett, arczomat megsimogatta, és siralmas hangon mondá: _Wenn er
nicht so jung wäre!_
Képzelheted jó olvasóm, hogy minő érzéseket támasztott bennem e jó, de
ostoba profósz – s mind a mellett, hogy bár mily egyszerü szavakat
használt, minő drámai hatást gyakorolt rám, ki ezekben halálos
itéletemet hallottam. – Egész életemben igen sok volt bennem azon
elemből mit közönségesen ambitiónak neveznek, de ez a kitüntetés mégis
elrémitett – azt hittem ájultan kell összeroskadnom, de a más
pillanatban összeszedtem magam, és barátim előtt a lehető hidegvérrel,
és jól viseltem magam. Estére theáztam, és sokat beszéltem, de alig
vártam, hogy lefeküdjünk, hogy ágyamban magamra lehessek. Egész éjjel
egy cseppet se aludtam, eszembe jutottak öreg szüleim, ifju reményeim,
az élet szépsége s minden mit bánattal kelle elhagynom, mélyen fenékig
szálltam a keserüségbe – s aztán hirtelen eszembe ötlött, hogy ez az
egész dolog _lehetetlen_, reményem folytonosan növekedett – hogy én nem
vagyok oly nagy bünös, hogy megérdemeljem a halálbüntetést, sem oly
ismeretes, hogy velem másokat elijeszteni akarnának – igy tépelődve
kétség és remény közt hallottam, hogy az ordinánczok már jőnek-mennek, s
azonnal fölkeltem és felöltöztem, s kimentem előszobánkba a katonákhoz –
hová hat órakor egy őrtiszt szokott jőni – a tisztet már ismertem
látásból és jó reggelt kivántam neki s kértem, hogy mondjon valami
ujságot a publikátióról: „_Biz az elég szomoru, a mit mondhatok, mert ma
hármat akasztanak Maros-Vásárhelyt, az ifju Horváth Károlyt, Törököt a
tanárt, és sógorát Gálfit. Önök is_ _mind el vannak itélve
várfogságra_“. Saját sorsomról ez egyszerü hir azonnal megnyugtatott –
de annál fájdalmasabb volt a hir másik része, mely egész
borzasztóságában teljesült. Még az vagy másnap nekünk is publikáltak s
itéleteink általában borzasztók valának.
* * *
Ez itéleteket a tüzérkaszárnya udvarán olvasták fel, – mint ők mondák
szabadég alatt, két vagy három század katonaságot kirukkoltattak, és
négyszögbe állitották; az első emelet folyosói, s az udvar szögletei
tele voltak bámuló városi és vidéki néppel. Az előtért megtölték a
főtisztek, auditorok, a háttérbe állott a foglyok csoportja s mondhatom
bátran, nemesen viselte magát mindenik, alig volt egy-kettő ki némi
levertséget mutatott, de látva a többi férfiasságát, ez is büszkén
emelte fel fejét – a néző tömegből sokan hozzánk tódultak, kezeinket
szorongatták, s biztattak a jó istennel; _a magyarnak akkor nem volt más
pártfogója_ – ott állott mint néző egy osztrák tábornok is, – ki két
évre a várba volt internálva, valami cseh mágnás nevét elfeledtem, de
többször láttam a mint kard nélkül, egy hadnagy vagy őrmester
kiséretében a vársánczain sétálgatott. Mi csinosan felöltözve egyenként
léptünk a középre, és hajdon fővel hallgattuk a zorditéleteket: „_kötél
általi halál!_“ kegyelem utján 10, 12, 15, 20 esztendő; vagy 10–20
esztendő s kegyelem utján 5, 8, 10-re szállitva. Kivétel nélkül mind
vasba. Én vidáman léptem a középre, a karzatról zsebkendőikkel
üdvözöltek a nők; én is köszöntem nekik, és mosolyogva intettem
ismerősimnek még kezemmel is. Megperdültek a dobok, az auditor olvassa:
_12 esztendő!_ még mindig fölnéztem a karzatra az én ismerősim felé; a
tisztekre, auditorokra egy pillantással se néztem. Egyik auditor rám
kiáltott, hogy: megértettem-e, hogy 12 évre vagyok itélve? „_Igen, igen_
– feleltem én is németül – _jól értettem 12 évi várfogság!_“ s ujra
fölnéztem a városi közönségre, akkor forditottak a másik lapra, s
olvasták kegyelem utján: 5 év. (Minthogy a két évi vizsgálati fogság nem
volt betudva, összesen 7 évi fogság lebegett fejem fölött – ebből 5 évet
szerencsésen ki is töltöttem), mikor vége volt, visszamentem társaim
közé; nyakamba borultak, kezem szorongatták, s az az osztrák tábornok
hozzám lépve kezet adott, s igy szólt: „_Derék fiatal ember ön,
kitartást kivánok nehéz sorsában!_“
Vége lévén a szomoru czeremóniának mégis némi könnyebbülést éreztünk a
_bizonyosság_ által; s részint az emberi természet folytán, részint a
magyar optimismus közreműködése következtében egyetlen egy se volt, ki
azt hitte volna, hogy azt az időt a fogságban kitöltjük. Forradalom,
háboru, vagy tartós békéből egyiránt szabadulásunkat combináltuk.
Annyi bizonyos, hogy vigan ebédeltünk, és csak estefelé romlott el
kedvünk, mikor lehozták a sok vasat. Egy karikát az egyik lábra tettek,
a mást a keresztbe álló kézre kellett volna tenni, de elnézés folytán
többnyire balláb és balkézre tették, s a két karikát láncz köté össze 3,
4, 5 fontos volt az egész szerkezet. Ez eleinte borzasztónak tetszett,
mert szabályszerüleg csak két óráig vehettük le reggel egy és este egy
óráig; azaz: öltözés és vetkezés idejére – és vele kellett volna hálni
is – de már Fehérvárt privát kulcsokat szereztünk a lakathoz, s a
következő három év alatt összevéve nem aludtam vasban többször, mint
20–30 éjjel. Aztán később kivált Józsefstadban nappal se igen viseltük.
Erről később.
Az itélet kimondását követő hat hét volt fogságunk legérzékenyebb ideje.
Megengedték, hogy rokokinkat értesitsük itéleteinkről s megengedték,
hogy ők hozzánk jöhessenek bucsuzni. Én szüleimhez a következő levelet
intéztem:
Fehérvár, 1854. márcz. 17-ik. Kedves szüleim!
Megragadom az igen tisztelt előljáróság által engedett alkalmat s irok
önöknek. És már most bizonyosan meg is irom, mi sors vár reám. Az igen
tisztelt törvényszék a katonai törvények nyomán, 12 évi várfogsággal
büntetni elhatározta, de legmagasabb kegyelme Ő Felségének, azt 5 évi
várfogságra szállitotta. Ez elég szomoru ugyan mind magokra, mind
különösen rám nézve – de én oly erőt kivánok magoknak, a milyen nekem
van. Vigasztalnom fiui kötelességem, de el nem titkolhatom a fájdalmat,
mit érzek ha magokra, testvéreimre, gyermek örömeim lefolyt óráira s
ifjuságom könyelmüen eljátszott szép napjaira gondolok!… Nem bucsuzom,
az elválást jelentő szavak fájdalmat okoznak. Legyenek nyugodtak, tegyék
meg a mit lehet, vessék reményöket istenbe s ő cs. k. apostoli felsége
kegyelmességébe, s ha ezek nem segitenek, csak erőt kivánok a
várakozásra, mig én megjövök, hogy mindezt elfeledtessem… Nem sokára
elszállitanak rendeltetésünk helyére, hogy hová még most nem tudom, de
ha szabad lesz, megirom; a német és franczia könyveket várom.
Édesapámnak s édesanyámnak kezeit s testvéreimet ezerszer csókolva
maradok.
Édes szüleimnek
engedelmes fiok.
A többiek is hasonló leveleket irva, Erdély minden részéből megindultak
a szomoru rokonok; a szülők, a nők, testvérek és gyermekek –
Kolozsvárról, Vásárhelyről, a megyékből s különösen a székely székekből,
mind elvándoroltak, hogy a szomoru látogatást megtegyék. Engedték, hogy
három, négy napot a városban töltsenek, s a délelőttet és délutánt
együtt beszélgessék át a profósz lakásán.
Voltak, kik szivszakgató zokogás nélkül a viszontlátást se tudták
elhordozni, annyival kevésbé az elbucsuzást oly hosszu, reménytelen,
nehéz időre.
Engemet néhai édesatyám, édesanyám és Eszter hugom látogatott meg;
ruhát, fehérnemüt és pénzt hoztak. Mikor találkoztunk csak édesanyám
sirdogált s ugy találták, hogy elég jól néztem ki, (jó hogy Szebenben
nem láttak, de a fehérvári fogságban a nap nagyobb részét szabadlevegőn
töltöttük, kedélyünk derültebb s kosztunk egészen jó volt). Szüleim
három napig voltak ott, s találkozásainkon nyugodtan beszélgettünk, jó
édesatyám szivarozgatott – s mint általában kevésbeszédü ember csak
ennyit mondott az első nap: „Sok szomoruságot okoztál nekünk édes fiam,
különösen szegény édesanyádnak, de jól esik nekünk, hogy férfiasan
viselted magadat és tudsz türni; elfogatásod után nehány nappal _két ur_
jött hozzám, kik azt mondák, hogy mondjam meg neked, hogy mit és miként
vallj, és hogy róluk hallgass. Én erre nem válalkoztam, mert ügyedet nem
ismertem, és biztam benned – a mint nekik is megmondottam – hogy habár
nagyon ifju vagy még, de a mihez az én tanácsom nélkül kezdettél, azt
nálam nélkül el is tudod végezni, – most örömmel látom, hogy nem vagy
elcsüggedve s remélem, hogy ha a poharat fenékig kell is üritened, nem
fogok csalódni benned. Az isten jó, édesfiam s a becsületes embereket
soha se hagyja el.“
Ez volt minden, mit édesatyám ez ügyről valaha beszélt; ugy látszott,
hogy ha az ilyes dologban lehetne tanácsot kérni, ő nem tanácsolta volna
a részvétet – de aztán meg volt elégedve magamviseletével.
Harmadik nap délben bucsuztunk el, édesanyám erősen sirt és zokogott,
kis hugom is folytonosan könnyezett – atyám hallgatva szivarozgatott. A
szomszéd szobákban ifju házaspárok bucsuzódtak sok esztendőre egymástól;
meg egy fogoly apa, és hazatérő fiu – mondhatom rettenetes perczek
voltak – de én bár komoly voltam egyetlen köny nem jött szememre – csak
folytonos beszéllésem jelezheté, hogy némileg én is meg valék indulva –
végre válni kellett, anyám karjaiból alig tudtam menekülni, kis hugom is
nyakamon csüggött, s midőn édesapám megcsókolt, és kezemet megrázta,
éreztem, hogy egész testében remeg; az én ártatlan lelkü s nemes szivü
jó atyám!…
Talán sokáig én se tudtam volna kitartani – de midőn körültem az én
legkedvesebb szüléim, hugom, s annyi barátom, ismerősöm oly igaz, oly
legyőzhetetlen fájdalommal telve sirtak, zokogtak, – haj! eszembe jutott
a nagy gyász, mely akkor egész hazánkat elboritá – lelkemben egybe forrt
ez egyes emberek busulása a haza nagy siralmával, s ugyan ki vehetné
rosz néven, ha egy pillanatig hazám szent ügyének diadalán rajongva a
hitvallók rémes gyönyörét éreztem, s bár iszonyu fájdalom dulta
keblemet, sirni nem tudtam s emelt fővel távoztam a bucsuról?!
A bucsulátogatások végre gyérülni kezdtek, mindenikünk rendezte ügyeit,
a hogy tudta, legkeservesebb volt az ifju házasok állapota, kiknek egy
két évi együttlét után 10–12 évre kelle válniok, épp az élet legszebb
korában – a mi az erdélyi nőket illeti, nagylelküen viselték magukat, és
csupán két asszonyról tudom, hogy más viszonyt kezdett, s máshoz is ment
nőül, mig férje a rabságban szenvedett.
De e két gyenge nőt bőven ellensulyozzák oly valóban meglepő jellemek,
mint Filep Samu, Tompa Lajos és Fornszek Sándor jegyesei, kik habár
hajadonok, hiven megvárták kedveseiket.
1854. áprilhó utolsó napjaiban értésünkre adták, hogy fogságunk helyeül
Józsefstadt tüzetett ki. Hová nem sokára el is inditottak mindnyájunkat.


VI. Fehérvártól Józsefstadtig.
Tehát ismét utaztattak, s ezuttal mint foglyokat utoljára, még pedig
meglehetős meszsze, körül-belől 120 mértföldnyi távolságra; mint mindig,
én az utazási hirt örömmel vettem; legalább uj világot, uj embereket
látok – gondolám, – és amig uton leszünk, addig szórakozni fogunk.
Tizenkettőnket tettek föl hat szekérre, s ugy indultunk a hoszszu utnak,
ápril 27-én éppen a császár házasulási napjaiban. Én az én szeretett
barátom Horváth Gáspárral ültem egy szekéren, Nagy Dani Muzsnaival, Pap
János Patrubán Mártonnal, s igy tovább mindenik párral két-két katona
ült szembe, az első szekéren ült egy őrmester, az egész csapatot egy
tiszt vezette, ki egy altisztel a hetedik szekérben jött utánunk.
Fehérvárt utravalókat kaptunk otthonról, és készitettünk magunk is,
kulacsainkat jó borral megtöltöttük, s jó szivarokkal láttuk el
magunkat; de az első állomást kivéve, kevés szükségünk volt rá.
Az első délben egy csárdában állottunk meg, s itt a katonákkal már
annyira összebarátkoztunk, hogy podgyászunkat mint valami hű inasokra
egészen rájok bizhattuk. Az ezredet elfeledtem, de a fiuk mármarosi
rusznyákok, és galicziai gyerekek voltak, nekünk egy idősebb katona, s
egy egészen fiatal ujoncz jutott, egész uton nagyon jártak utánunk, és
mikor nehány nap mulva az aradi várban elváltunk, ugy sirt mind a két
katonánk, mint a zápor eső.
Az első nap estére Szászvárosra értünk, sok ember jött előnkbe,
éljeneztek, lármáztak, a város ki volt lobogózva, s mindenki azzal jött
velünk szembe, hogy megérkezett az „_átalános amnestia_“, sőt egy szász
polgár, egy a falakról leszakgatott plakátot dobott egyik szekérbe. Több
előkelő szász a hadnagyunkhoz ment, hogy azonnal bocsásson szabadon,
mert tévedésnek kell lenni a dologban; lehetetlennek tartották, hogy
midőn a közhir szárnyain és hivatalos plakátokban általános
megkegyelmezést hirdettek ugyanakkor 12 vasba vert foglyot
szállásoljanak be, hogy másnap tovább hurczolják; pedig ez a körülmény
azon kornak csak kisebbszerü baklövései közé tartozott, a hires
Bachrendszer bár mily sima, és tetszetős volt az elméletben, a
gyakorlatlan folytonos absurdumok halmaza volt.
Maga hadnagyunk is zavarba jött, s elment a helybeli hadparancsnoksághoz
tanácsot kérni, aztán a polgármesteri hivatalhoz folyamodtak, hogy a
polgárokat szépszerével távolitsák el körünkből – addig mi szekereinken
ülve a piaczon helyt állottunk – végre egy mellékutczában egy derék
szász polgárhoz szállásoltak be, egy nagyobb terjedelmü s egy kisebb
szobába. A városi nép jó ételeket, italokat erős borokat s ágynemüt
küldött számunkra, a háziak is igyekeztek mindenben szolgálatunkra
lenni. Szóval az egész város szerette volna enyhiteni sorsunkat, és
szórakoztatni az általános amnestia miatt támadható fájdalmas
csalódásunkat; mi azonban egy perczre sem voltunk illusióban, sokkal
inkább ismertük a körülményeket, és sokkal inkább gyülöltük a németet,
hogy sem még illusióknak is helyt adhattunk volna.
Annyi bizonyos, hogy egész éjjel ittunk, mulatoztunk és nagyon keveset
aludtunk.
A különben is rövid éj fölötte hamar eltünt s mikora reggel utrakeltünk.
Gazdánk semmifelé fizetést sem fogadott el, és mi mind reá, mind az
egész városra annyival inkább kegyeletesen emlékszünk mind e mai napig,
mert a lakosság legnagyobb része szász; délre Dévára értünk az általános
amnestiával ábrándozóknak itt is hideg zuhany volt megjelenésünk. A
nagyvendéglőben szálltunk, a város nagy ebédet adatott, s mint
Szászvároson itt is sokan látogattak meg, még nők is. Mikor elmentünk
virágbokrétákat s nemzeti kokárdákat dobtak szekereinkbe, s valami szép
ifju hölgyek ugy emlékszem Szalánczi kisaszszonyok, a város végefelé
laktak hangosan kivántak áldást reánk, szemeik könnyeztek, kendőiket
lobogtaták, s virágokat hintettek ránk, a mint ablakaik előtt
elhajtattunk, a nép seregesen kisért a város végéig.
Estére Lesnyekre mentünk és _Appel József_ lovaghoz szálltunk.
Társaságunk felét Szerdahelyi Ignácz ur kérette magához – de nem volt
kedvünk egymástól elválni. – A lovag ur csinos vacsorát adott, s aztán
az ebédlőbe szénát hoztak, és azon igen jó izüen aludtunk.
Másnap 29-én délre Dobrára mentünk, s estére Zámba, 30-án délre
Soborsinba, és estére ugy emlékszem _Berzovára?_ Május 1-én
Mária-Radnára, s estére az aradi várba érkeztünk.
Utunk egyáltalában kevés költségbe került, a helységek hol átmentünk,
mindenütt megtették a mit sorsunk enyhitésére tehettek – valamint
egyesek is sok rokonszenvet mutattak. Radnán a szerzetesek küldöttek
valami kitünő borokat, máshelyt mint Dobrán a román lelkész, Soborsinban
a falu jegyzője, küldött ételt.
Köztünk aztán minden választás, vagy tényleges kijelölés nélkül Pap
János barátunk volt, kit közegyetértéssel vezérnek tekintettünk, ő volt
a szóvivő, megköszönő; ő szokta kipuhatolni hadnagyainkat stb. Az aradi
várban egy kaszamátába zártak, hol nagyon rosz volt a levegő, s gyenge
vacsorát hoztak, de el levén fáradva, alig vártuk, hogy lefeküdjünk.
Este egy _Dániel_ nevü előkelő uri ember látogatott meg, a szegényebb
sorsu foglyok számára pénzajándékot adott, s reggel finom szilvoriumot
és aszszuszőllőboros-kulacsokat tétetett szekereinkbe.
Május 2-án délre Pécskára értünk, itt egész ünnepélyességgel fogadtak a
helység előljárói, a r. kath. lelkész és sok magánzó, s el lehet mondani
fényes ebédet rendeztek. És mi igazán vigan töltöttük e napokat, mintha
valami önkéntes kiránduláson lettünk volna, eszünkbe se jutott a 10–15
esztendő. Egy-egy ilyen szives város lakóitól alig tudtunk megválni – s
ők is egész rajongással viseltettek irányunkban, s bár mily vigan
koczintók is a borral telt poharakat, mikor elbucsuztunk szemei a
legtöbbnek könnyekkel valának telve.
Estére _Nagy-Lakon_ a helység házához szállitottak, itt is többen
látogattak meg, nehány ur késő éjig nálunk maradott, és beszélgetve
üztük az időt.
_Május 3-án_ délelőtt 10 óra tájban érkeztünk _Makóra_, itt aztán
csaptak olyan lakodalmat, hogy hét országra szóllott – _„hogy ne
mulatnánk, mondá egy derék tanácsbeli, hiszen általános amnestia van az
országban?! Éljen a magyar!“_ Éppen hetivásár volt, s a nép nagy
tömegekben gyülekezett szekereink körül – süteményeket, pogácsát, pénzt
szórtak szekereinkbe s kináltak különféle italokkal, az aszszonyok
különösen kimutatták rokonszenvüket, egy része könnyezett, a más rész
szidta a németeket; végre nagyon lassu menettel s gyakori megállások
után beértünk a városházához. Itt volt az egész tisztség, és sok nép.
Hadnagyunk egy kissé megszeppent s kiadta a rendeletet, hogy azonnal ott
legyen a 7 előfogat és valami enni való.
Elfeledtem volt megemliteni, hogy _Aradon_ katonáinkat kicserélték, s
azok Fehérvárra visszamentek, minket pedig az ujak kisértek egy szürke
50 év körü járó s a jó bort, pálinkát, a finom szivarokat és jó
kompániát imádó főhadnagygyal. Még meg se érkeztünk Aradról, az első
állomásra már mind megbarátkoztunk vele; s kissé meg voltunk lepetve,
midőn _Makón_ ily peremtórikus módon lépett föl; azonban egy ur a
hivatalnokok közül külön fogta s igy szólt: „_Uram, innen akkor fog
elindulni, mikor én akarom!“ „De Uram az én utasitásom – –“. „Ördög
vigye az ön utasitását – meddig kell ma mennie?“_ – „Szegedig!“
– No jól van, én ime becsületszavammal kötelezem magam, hogy ön éjfél
előtt mind a 12 fogolylyal Szegeden lesz, értette? minden esetre, tehát
akkor indul, mikor én akarom – délután 4 óráig pedig még csak ne is
emlegesse – hanem jőjjön, tessék megkisérteni, ha jók e a mi
liqueureinek?
Aztán elkezdtek inni, s a mi öreg főhadnagyunk 11 óra tájt már ugy be
volt rugva, hogy alig tudott valamit ebédelni. Nekünk pedig egy 25–30
teritékes asztalt teritettek, s a város legelőbbkelő polgárai közinkbe
ülvén, vigan ebédeltünk, leginkább tetszett közülünk az öreg _Pálffy
Mózes_ r. kath. lelkész, kit asztalfőre ültettek, tekintélyes uriember
volt, többnyire komoly, de néha, mint jól emlékszem Makón is csak ugy
szikrázott a jókedvtől – s humora mindenkit mulattatott.
Sokan hallgatták _Bányai Antalt_ s _Nagy Danit_ és _Muzsnait_, kik
érdekesen tudták előadni a fogoly-élet szenvedéseit és élményeit.
Megvallva az igazat ily nagy társaságokban én inkább hallgató és
szemlélő szoktam lenni; de egy ifju ur hozzám szegődött, és sokat
beszélgettünk, aztán egy pár uj könyvvel ajándékozott meg, egyik tudom a
„_kemenesi czimbalom_“ volt – még máig is meg van, és Józsefstadtban
sokszor átolvastuk ez egyszerü verseket, s a „_Jertek pajtás_“ kezdetüt
sokszor szavaltam fogoly társaimnak. Ugyan ez az ur – valóban végtelenül
sajnálom, hogy nevét elfeledtem – papirt, plajbászt hozott délután – sőt
pénz segélyt is ajánlt, én megindulva köszöntem meg szivességét s
mondám, hogy jó szüleim gondoskodása folytán van annyi pénzem, amennyi
kell – de mind ő, mind _Makó városa_ szives vendégszeretete, s
önzéstelen jó indulata, és forró részvéte, valamint fogságunk szomoru
napjaiban, ugy azután is egész életünkben kegyeletes emlékezetünk tárgya
marad! Valóban lefelé hajlott a nap, midőn elindultunk, az egész nap a
városháza körül tolongó tömeg sokáig kisért, s jó kivánságok közt
bocsátott utnak. Csak az igazságnak teszek eleget, midőn azt mondom,
hogy jámbor öreg főhadnagyunk olyan állapotban volt, hogy az indulásról
semmit se tudott, s mi ugy szólva magunk indultunk el; pompás
előfogatokat rendeltek a derék makóiak, s ugy mentünk, mint a szél. Pap
János, ott Szőreg körül Uj-Szeged előtt térité magához a vén hadnagyot
annyira, hogy praesentálhassa magát.
Szegeden, a várba szállitottak, nagyon rosz szállásunk volt, s még
roszszabb ételt hoztak késő este. Másnap kora reggel vasutra vittek,
gyalog hurczolván keresztül Szeged poros utczáin (május 4-én).
És ott, hol egykor Szemere hires beszédét a városház nagy teremében, s
Kossuth lelkesitő szónoklatát a Guyon táborához oly nagy bámulással, s
oly büszke önérzettel hallgattam, – ime öt év mulva lánczokba verve
fölszegzett osztrák szuronyok közt alig tudtam vánszorogni a nagy
porban.
A vasutra ülve utazásunk kedélyességének nagy része is eltünt, a jó
magyar városok rokonszenves fogadásának vége lőn; ha bár a vasuti
állomásokon is sok rokonszenvi nyilatkozatot találtunk, s az „_általános
amnestia_“ értékének ily kegyetlen deválválása mindenfelé a
legkellemetlenebb hatást gyakorolta. Késő este érkeztünk Pestre, és a
hirhedt „_Neugebäude_“-ba szállitottak – s másnap is ott maradtunk az
éjszaki pavillonban. Itt még akkor is volt elég fogoly – különösen egy
_Csongrádi_ nevü fiatal ember, kiről a zárnokok azt beszélték, hogy meg
van tébolyodva.
Egyébiránt egy akkori kisebb mérvü mozgalomnak feje volt, legalább ott a
fogdában róla nevezték el az egész pert; s később is több emberről
hallottam, hogy az is a _csongrádi perben_ volt befogva.
Itt a _Neugebäude_-ba ajtónk egész nap nyitva volt, s minthogy még más
szobák is voltak nyitva, egy-két ismeretséget is csináltunk és többekkel
együtt ebédeltünk.
Május 6-án indultunk tovább, s jókor érkeztünk _Gänserndorfba_, itt
valami 3 órát mulattunk – s egy igen kedves fiatal hadnagy lévén
vezetőnk, az indóháztól a faluba vitt, s ott egy csinos vendéglőbe
szállitott, mely magasan fekszik a falu fölött. A vendéglős nagyon
szivesen látott – és habár telivér osztráknak látszott – _nem akarta
elfogadni a fizetést_, mi azonban nem tágitottunk, sőt szolgáit és
szolgáló leányait is megajándékozva – késő este az indóházhoz
visszamentünk, s a Bécsből érkező vonattal Morvaország felé indultunk.
Éjfélután 1 órakor voltunk Brünnben, s a hajnal (május 7-én) már
Csehország havasai közt talált és mintegy 7 óratájt Párdubiczba
érkeztünk. Itt egy öreg aszszonyhoz szállitottak, kinél a Schlick
huszárezred tisztikara ebédelni szokott. Emlékezetre méltó, hogy a város
végén egy cseh ember magyarul kivánt jó reggelt, beszédbe elegyedvén
vele – elmondta, hogy 16 évig volt Magyarországon mint katona, s habár 8
év óta itthon élek – mondá – nem felejtém el a szép magyar nyelvet; van
itt még egy pesti születésü kereskedő, és egy kertész, s mikor hárman
öszszejövünk, mindig magyarul beszélünk. Talán mondanom se kell, a hogy
ez nekünk fölötte jól esett; annyival inkább, mert a mint közeledtünk
Józsefstadt felé kedélyünk mind borultabb lett, s szivünk egy kissé
érzékenyedni kezdett.
A tavasz már itt is egész pompájában jelentkezett, Csehország e vidéke
ugyan meglehetős hideg, de az 1854-dik évben, nagyon hamar mult el a
tél, s itt a fákat mindenfelé virág boritotta. Bámulva néztük mindenfelé
a földmivelési ipar roppant előhaladottságát, a mi viszonyainkkal
összehasonlitva. Nem lehetett egy talpalattnyi földet látni, melyen ne
lett volna észrevehető az iparos müvészi kezelése.
Pardubicztól kezdve Józsefstadtig az egész vidék, s különösen Königgräcz
környéke hasonlit egy ápolás alatt álló szép kerthez; s haj e szép
vidéktől is ép ugy mint szülőföldünktől meg kelle válni, hogy óriási
kőfalak között a fogság unalmaival, és gyötrelmeivel vesződjünk.
Pardubiczból május 8-án elég jókor indultunk Königgräcz felé s habár
előfogataink nagyon roszszak voltak, elvénült, tunya cseh lovak lévén a
hámban, délre Königgräczbe érkeztünk. Itt valami régi nagy épületbe
szállitottak mindnyájunkat, egy vivó iskolának használt nagy terembe.
Ablakaink egy kis udvarra nyiltak, s ez udvart is magas épület
környezte, ez volt a königgräczi államfogda; többen voltak itt, kik
közül _Nyári Pált_ mutatta meg nekünk egy barátságos altiszt, s alig 20
lépés távolságról láttam a mint elgondolkozva állott és pipázgatott, a
földszinti folyosó egyik oszlopához támaszkodva egyes egyedül; sem az
udvaron, sem az épületben nem láttam senkit, sem őrt, sem más foglyot; s
ő sem látszott semmi tudomással birni arról, hogy mi ott vagyunk, s
kiváncsian nézzük őt.
Későcskén ebédeltünk hadnagyunkkal, s még egy pár tiszttel, kik velünk
ebédeltek, és poharaztak – ez volt az utolsó ebéd, mit a szabadban
költöttünk el.
Egy reánk nem vonatkozó, de minket meglepő kis episodot említek föl. A
Pardubicz és Königgräcz közti utvonalon történt, hogy egy cseh faluban a
népet nagy izgalomban találtuk; a sok férfi az országuton volt, mely a
falun ment keresztül, és heves lármájuk meszsze hallatszott, balra volt
egy dombon a csinos templom, a domb alatt egy szép tiszta folyócska
csörgedezett – az emberek dühösen fenyegetőztek a templom felé; mikor
azonban mi oda érkeztünk, bámulva félre álltak s elhallgattak; kocsisunk
által kérdeztük, hogy mi bajok? „Hát itt vannak a jezsuiták, felelt az
egyik és most predikácziót tartanak az asszonyoknak“.
Férfinak és gyermeknek nem szabad a templom felé se menni, s már három
órája, hogy tart ez a dolog, s most már végét akarjuk vetni!“
Nem tudjuk végrehajták-e a jó csehek forradalmi szándékukat – annyi
bizonyos, hogy mi olyat soha se hallottunk – hanem az idő telt, s minket
a perczek czélunk felé kergettek.
Königgräcz bübájos környékéből kibontakozva nem sokára megpillantók a
nagy kőhalmaz rovátkos tetőit, s aztán magokat a komor falakat. Ekkor
hadnagyunk megállitotta a szekereket s kért, hogy mind szálljunk le; e
derék ifju ki Pesttől fogva hozott minket, annyira megnyerte mindnyájunk
becsülését és szeretetét, hogy valóban barátunknak tekintettük őt, –
mindnyájunkat megölelt, s könnyező szemekkel mondá: _bucsuzzunk el uraim
egymástól, s ha irántam, és katonáim iránt a legkisebb rokonszenvvel
viseltetnek arra kérem, hogy a várba érkezve még pillantással se árulják
el, hogy összeismerkedtünk; én megtettem kötelességem, s azontul
igyekeztem, hogy szomoru sorsukat egy rosz pillanattal se nehezitsem_.
Nekünk az egyes emberek rokonszenve mindig jól esett annyival inkább, ha
annak bár kissé hamis, de általában romántikus szinezete volt. A mellénk
adott tiszteknek kemény utasitásaik voltak, – a katonák fegyverei mindig
golyókkal voltak töltve – s mi egyenként ugy leirva, mint a leggonoszabb
gazemberek – nekünk azonban semmibe se került, hogy ezeknek az egyszerü
katonáknak, és tiszteknek pár óra alatt bebizonyitsuk, hogy becsületes
és náloknál müveltebb emberek vagyunk. Ily körülmények közt önként
támadt irántunk a tisztelet és szánalom vegyes indulata, mely hamar ment
át a mélyebb természetü rokonszenv és barátság nemes érzelmeibe. Ők