Fogságom története - 9

Total number of words is 4049
Total number of unique words is 2127
29.8 of words are in the 2000 most common words
41.9 of words are in the 5000 most common words
48.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ugy járt-kelt keresztül mint a madár, elment Komáromba, hirt vitt és
hozott, sőt a temesvári várban is bennjárt, s mindenfelől a
legpontosabb, és leglelkiismeretesebb tudósitásokat küldötte. A
forradalom után kimenekült, de már novemberben visszaküldék, s
_missió_-val látták el. _Jabloniczky_ mint _delejző orvos_ jelent meg a
temesi bánságban, s ezt a bolond mesterséget nagy szerencsével üzte, s
némileg politikai _missióját_ is végezte. Azonban egy szép müvelt ifju
hölgybe beleszeret, az ifju hölgy visszautasitja, de a mama roppant
bámulója a _magnetismusnak_, s a tudós doktor által gyógyittatja magát.
Egy napon a kisasszony is rávéteti magát az experimentatióra, és
elalszik, vagy öntudatlan állapotba esik, elég az hozzá a doktor
borzasztóan viszszaél az ifju hölgy állapotával. Mikor az ifju hölgy
magához tért, elszörnyedt önmagától és méreggel vetett véget életének,
hősünk annyira szivére veszi a dolgot, hogy őrülési jelenetek
mutatkoztak rajta, kórházba viszik, papot hivat, meggyónja lefolyt élete
büneit, ezalatt a rendőrség is figyelmes lesz, s ő az első kérdésre
megmondja igaz nevét, küldetését és a forradalom alatt tett
szolgálatait. Elitélték 10 évre.
Mikor én Józsefstadtba mentem állami fogoly öltönyben volt egészen;
testén durva, szennyes vászoning, nyakkendő nélkül, bajsza és mint
mondják egykor szép szakálla leberetválva, dus haja tövig nyirva,
elegans kezei piszkosak, szeme tévedező, üveges fényü.
Alig szólt egy-egy emberhez, sipitó hangon dadogva: „_Dicsértessék az ur
Jézus Krisztus!_“
Pár hó mulva egy ünnepen, ha jól emlékszem sz. Ignácz napján, midőn
templomba mentünk, még rondább volt mint valaha, az uton hajdon fővel
ment, a templom első lépcsőzeténél térdre borult, és fejét a szó szoros
értelmében hamuval hinté be, és a nagy templomon végig, térden csuszva
kuszott az oltárhoz, s ott fejét a lépcsőzetre hajtva zokogott, s néha
lázasan ütötte mellét, nem tudtuk, szánjuk-e vagy undorral gondoljunk
büneire, melyekről akkor semmit se tudtunk, s melyekről később is csak
egy-kettőnknek tett annyi vallomást, amennyit fennebb leirtam.
A foglyok egy része egész pietismussát és devótióját tettetésnek
tartotta, különösen miután egy akkor őrült társunkat _Boncza Imrét_, ki
unitarius volt a r. kath. hitre csábitotta, és ünnepélyesen meg is
kereszteltette.
Mindig csak a szentek életét, breviariumot, s egy pár ultramontan müvet
olvasott, s társalgásának fő eleme volt, hogy készüljünk a halálra, és
utolsó itéletre. Én néha belevittem, hogy multjáról, s a pozsonyi
gyülésekről stb. beszéljen; és gyakran lekorholtam, hogy ügyeljen a
tisztaságra, mert isten nem kivánhatja a rondaságot, mondtam, hogy ne
hagyja el magát, mert az isten megbocsát, s a hazának szüksége van, és
lesz bizonynyal oly fiaira, kik annyi müveltséggel és tudománynyal
birnak, mint ő! stb. mikor aztán igy szónokoltam, sokáig nézett s azt
mondá: „Crysostomos János öcscse vagy ugyan, de még mindig az ördög
kezében vagy!“
Néha azonban volt annyi láttatja szavaimnak, hogy rendesen vett fehér
ruhát és mosakodott. „_Lásd fiam olyan vagyok, mint egy piperkőcz!_“ Jó
botanikus volt, s a politikai világirodalmat jól ismerte; nagy
szegénységben élt, de nem látszott érezni a nélkülözést, s tőlünk
kéregetett is ugyan, de aztán mindent a városi koldusoknak küldött ki.
Kiszabadulásunk után pár év mulva valamelyik zárdában halt el.
_Minorich Károly_ és _Lugossy József_, egyik egy magas száraz ember,
másik egy középtermetü szabályos magyaros arczu férfi volt, mindkettő
Kolozsvárról. Józsefstadtban mindig együtt laktak, s bár sok évre voltak
itélve, férfiasan, mondhatni egész méltósággal viselték sorsukat;
kézimunkával kevéssé foglalkoztak, _Lugossy_ éppen nem, idejöket
folytonos olvasással, és tanulással töltötték, velök lakott a satirikus
természetü, s néha a buskomorság felé máskor a mulattató vidámság felé
ingadozó _Tiltsch János_ Kolozsvár egykori hires, s mindig szabadelvü
könyvárusa. Velök laktam az utolsó 15 hónapot én is, és mind a négyen
együtt szabadultunk. Én és minden társaink csak becsülni tanultuk e
három kolozsvári _képviselőt?_
Ugyancsak Kolozsvárról fogattak volt el _Tompa Lajos_, ki igen szépen
fuvolázott, s kissé beteges volt, de jó czimbora. A galamb ártatlanságu
őszfürtü _Baló_ és _Ocsvay Ferencz_, az „_Erdélyi Hiradó_“ egykori
főmunkatársa, később a „Honvéd“ szerkesztője, kiszabadulása után
jogtanár, képviselő s jelenleg a birodalom legfőbb törvényszékének itélő
birája. Egyike az ország legmüveltebb capacitásainak, s egyike a
legkitünőbb magyar jogászoknak. A fogdában a politikai és
nemzetgazdasági világirodalmat tanulmányozta, s általában ott is mint
egész életében az volt sorsa, hogy a kik legbizalmasabb körében éltek,
azok leginkább szerették egyéniségét, s a kik legjobban ismerték azok
legtöbbet tartottak tudományosságáról. Egyszerü, mint egy falusi
földmivelő, eszes mint egy diplomata; jókedvü mint egy viruló ifju és
bölcs mint egy törvény alkotó. Fáradhatlan vasszorgalmu, kitartó,
munkás, s a mit annyi észszel és szorgalommal a belső ember
megszerezhet, azt ő mind birja a nélkül, hogy kedélye ártatlanságából
valamit veszitett volna. Egyike volt a legnépszerübb embereknek, s az
öszszes fogolysereg egyhangu véleményben volt felőle.
_Jenei József_ kiről N. D. barátom levele is oly szépen emlékezik,
hasonlókép egyike volt a fogda legnépszerübb embereinek. A közügyeknek
kicsinyben és nagyban mindig áldozni kész, barátjával mindenét megosztó
s legnagyobb részben mindig másokért élő, és személyére nézve kevéssel
megelégedő, egyszerü modoru, nyilt őszinte ember nem is lehet más, mint
népszerü mindazok előtt, kik szerencsések őt közelebbről ismerhetni.
Elméleti dolgokban, mint minden eszes ember szivesen, és ügyesen
vitatkozott, de közmegállapodásnak keserüség nélkül rendelé alá saját
véleményét. Ezért mindenki tisztelte; soha egy perczig sem szünt meg
olvasni, tanulni és egyfelől meggyőződését szilárditani, másfelől
világnézletének folytonosan tágabb kört nyitni, ezért mindenki becsülte.
A gyengébbeknek, a szorosabban elzártaknak, az üldözötteknek senki se
volt oly hangos védője, s ha nyilván a némettel szemben nem segithetett,
titkon kéz alatt segitett, enyhitett.
Igy például a sánczon levő bajtársaknak ő küldött vajat, szalonnát,
csokoládét, czukrot, teát stb. (Még pedig gyakran ugy, hogy az illető
czikkeket pléh szelenczébe zártuk, aztán a mi sánczosaink kivitték a
piacz közepére a kuthoz, s ott a sánczosok vizes hordójának fenekére
bocsáták, s ugy csempészték be a sánczosok kaszamátájába esteli
vizvitelnél.) Természetes volt, hogy ezekért szerették.
Nagyon eszes, kitünő müveltségü és perfect gentlemanlike ember volt _Pap
János;_ nagy tudományu, kétkedő és pessimismusra hajló volt az én
legkedvesebb, s ártatlan lelkületü barátom _Horváth Gáspár_, mindketten
nagy hajlammal a humorizálásra, mely téren erősen rokonszenveztek; nem
czélom kimeritő jellemrajzokat adni, s nem is állitom, hogy barátimban
is ne lettek volna hibák, de ők minden affectatiótól menten olyanok
valának, a milyeneknek mutatkoztak; hogy azonban köztünk másfajta
emberek is bőven voltak, s hogy semmi tulzott fogalmaim nem voltak a
társaságról, annak bizonyságául álljon itt egy 1857-en irt levelemnek
következő töredéke:
„_Kolozsvár 1857. szept. 24-ik_“… Épp mint forradalmunkban, ugy ott a
fogdában is voltak olyanok, ki a zavaros időkben halászott, az irigyek
nyelvén lopott vagy rabolt; katonai nyelven requirált; élelmibiztossági
nyelven provideált; a politika nyelvén használta az alkalmat; a nép
nyelvén rosz fát tett a tüzre; volt ki állomását odahagyta egy-két
rangért, vagy olyan, ki megunta második, vagy harmadik ember lenni az
országban, a megyében, a városban vagy faluban, és minden áron első
akart lenni; orácziókat mondott, lecsapatta fennebb valóját, jó volt ha
agyon nem üttette, s magát ültetteté helyébe; voltak olyanok, kik a
nélkül, hogy a társadalom jelen szervezetét, a népek és nemzetek
szokásait, természetét, s viszonyait csak egy hajszálra is ismerték,
vagy bár egy pillantásra méltatták volna, ahányan voltak annyiféle
utópiát készitettek, s azokat minden áron létesiteni akarva, gazembernek
tartották ki nem volt velök egy véleményben; voltak végre gyengék,
tudatlanok, ábrándozók, sentimentalisták, kiket részint a körülmények,
részint a mások ámitásai sodortak bele a nagy zavarba.“ Eddig a levél.
Voltak csakugyan közöttünk, kik rettentő puritanismust affectálva
haragudtak, ha folytonosan nem káromoltuk a németet; haragudtak ha
vártuk az amnestiát, haragudtak ha olykor kétkedtünk, s főként ha
biráltuk a közel multat, a forradalmat, s az emberek tetteit és
beszédeit.
Voltak, kik egy káplár szavának inkább hittek, mint akármely kül- vagy
belföldi lapnak, és a közkatonák beszédjei után rendezték be Európára
szólló combinatióikat. Ezekről elmélkedett _Mikó Mihály_, mikor fel-fel
kiáltott: „Bizony, bizony nagyok az én szenvedéseim, nem csak hogy rab
vagyok, de még combinatiókat is kell hallgatnom!“


XIII. A fogoly-élet.
Egyhangu életünket az általános nehéz állapot mellett olykor még
sulyosbitó események is zavarták. Ilyen volt az első emeleti ablakok
betábláza 1856 elején. Észre vették ugyanis, hogy az első emeletről a
szomszéd házak ablakaiba, és kertjeibe, _jelbeszédet_ folytatnak
zsebkendővel, vagy más eszközökkel; fel is fedeztek egy bizonyos
levélszállitó üzletet (egy szegény polgárné és leányai által), erre
aztán az első emeleti ablakokat elputtonozták, és a foglyokat separát
sötét szobákba zárták, s a szegény nőket 6–15 hónapig tartó fogságra
itélték.
Ennél azonban sokkal kellemetlenebb volt a _szakállprocessus_ t. i.
kiadták parancsolatban, hogy a száj alatt az állat ki kell borotválni; a
szép szakállnövelés, gondozás egyik mulatság volt, aztán férfiasság,
szabadelvüség jelvénye, szóval eleinte mind tiltakoztak ellene. (Én nem,
mert nekem még akkor nem volt szakállam.) Pár hét mulva megujult a
parancs, egy rész engedelmeskedett, a más nem, ismét szigorubb lett a
különben ostoba rendszabály; az ellenállók a mint kevesedtek, mind
makacsabbak lettek, végre 5–6-nak erővel beretválták le szakállát. A ki
önként levágta, megelégeltek az állon egy kis fehér foltot, később
megunták a dolgot s feledésbe ment az egész rendszabály, azon végezték
amin kezdeniök kellett volna, hogy rá se hederitettek a nagy szakállra,
s mégis volt elég ember ki saját izlése szerint borotválkozott.
Még ennél is nagyobb hühóval járt a három év alatt két izben előfordult
vizitació. E végett egy kis pikant dolgot kell előrebocsátanom, már
fenntebb mondám valahol, hogy Józsefstadtban sok volt a nő, s kevés a
férfi; ezért a sokat szabadban járó, ifju sánczos rabokat nagyon
kedvelték a nők.
Egy alkalommal egy főhivatalnok (katonai-e vagy polgári nem tartozik a
dologra) elmegy a szomszéd Königgräczbe oly szándékkal, hogy két napig
oda marad, azonban másnap éjjel visszatér és ebédlőjében egy mulató
társaságot talál champagnerezve. Elől ült neje, s mellette egy az napon
kiszabadult ifju sánczos, kiről már a vas le volt verve; másik oldalon
ült a szakácsné, mellette egy más sánczos, ki csak azért jött ki a
fogdából, hogy az éjet szabaduló barátjával töltse, végül ott volt a
szobaleány egy káplárral, mind három nő szép, mind három férfi ifju, a
dühös gazda és férj elég ostoba volt nagy botrányt idézni elő, s a
szegény fiukat elzárták, a szabaduló portékáit ujból megvizitálták, s
találtak nála egy pár száz forintot, e közt pedig nehány a lehető
legfrissebb _hamis bankjegyet!_ Lett nagy zaj! a hir Bécsig felhatott s
beszélték, hogy oly ügyes metszők voltak, hogy champagneres üvegek
oldalára metszették az 5-ös és 10-es bankjegyek rajzát, s aztán ugy
hengerezve késziték a bankókat, gyanu volt, hogy évek óta üzik, _s a
kicserélésnél oly egyének is nyujtottak segédkezet_, kik miatt később az
egész ügyet felfüggesztették, s a könnyelmü ifju a primo amoroso pár
hónapi uj fogság után csakugyan véglegesen kiszabadult, de Bécsben igy
okoskodtak, ha már a nagy szigor alatt élő szegény sánczosok közt is
fordulnak elő ily dolgok mennyivel inkább a pénzesebb _politikai_
foglyok közt (?) tartsunk tehát egy _erős vizitaciót_. Ha valamit
apraehendalni lehetne az akkori dirigens osztrák uraktól ez az à propos
csakugyan egész teljességében mutatta be otrombaságukat. Egy nyári éjen
meglehetős zuhogással 8 kompánia katona vonult be a Zwinger udvarára
éjfél ulán 3 órakor; ébren alvók lévén, könnyen észrevettük, s volt
időnk, hogy vasainkat magunkra rakva jó zárnokainknak bajt ne okozzunk.
Minden szobába 10–15 katona rontott be, és valami tiszt ránk parancsolt,
hogy ugy éjjeli állapotunkban legfennebb egy köpenyt, vagy pokróczot
vehetve fel azonnal az udvarra takarodjunk, képzelhető volt
bosszankodásunk e méltatlanság fölött, de persze nem volt mit tenni
kimentünk az udvarra, itt aztán nevettük nyomoruságunkat és nagy
igyekezetét a németnek! Szörnyü tragikomikus volt e pár száz ember az
éjeli, és a rögtönzött toilettben kiküldve a hajnali hideg levegőre, s
habár fáztunk 10–11 óráig kelle kinnt maradnunk!
_Suum cuiqne_. A katonaság tisztei közül délfelé többen tettek
vallomást, hogy mennyire szégyellik ez aljas rendőri szerepet, annyival
inkább, hogysem bankócsináló gépet, sem valami gonosz dolgot nem
találtak, (mert azelőtti este azt is mondották a katonaságnak, hogy
összeesküvési iratok, kitörési eszközök s kitudja még micsoda
borzadályos dolgok vannak rejtve ami szobáinkban). „Tőlük a legnagyobb
ostobaság s ránk nézve szégyen s gyalázat!“ mondá egy ifju kapitány,
mondhatom e nyilatkozat igen jól esett nekem s egész készséggel fogadtam
el, midőn egy jó szivarral megkinált. Délre vége volt a komediának, a
katonaság apró csapatokban észrevétlen takarodott el a három bejárón,
mikor szobáinkba léptünk képzetünk lehetett a tatárjárásról ágynemüink,
fehérruhánk, öltönyeink mind szét szórva hevertek, egyes párnák,
vánkosok, szalmazsákok felbontva, a padolat sok helyt felszakgatva
könyveink szétszórva, a kályhák szétdöntve a kémények kibontva, szóval
kis háztartásunk pokoli zavarban, és miket találtak, s miket vittek el?
Nehány ív irópapirt, tollat, tentát, plajbászt, s a mi nekik sem nem
ártott, sem nem használhatott, 10–12 embernek pontos naplóját és 15–20
embernek tudományos jegyzeteit. Engem végtelenül bántott, hogy egy év
óta gondosan vitt naplójegyzeteimet s tiz, tizenkét ívre menő tudományos
jegyzeteimet, s franczia és más jeles irók müveiből készitett
forditásaimat is elvitték s bár vissza igérték, mai napig is soha vissza
nem adták. Kérelmeimre utoljára azt válaszolták, hogy: „_eltévedt a
csomag, és nem található meg!_“
Az emlitett jegyzeteken kivül elvittek nehány pár, víkardot és néhány
pár fleurét, s az ezekhez tartozó maszkokat és keztyüket, ez utóbbiakat
főként az olaszoktól, az igaz, hogy ez is egy kedvencz időtöltésünktől
fosztott meg, mert néha átszöktünk olyan szobába, hol ezekkel kellemes
és egészséges testgyakorlatot tartottunk. Általában véve azonban csak
jegyzeteinkért bosszankodtunk s kérelmeztünk, nehányan vissza is
nyerték; azonban e fölkerült jegyzeteknek volt az a haszna, hogy az
1855-ben nyárban történt visitatió után már őszszel jött az engedély,
hogy egy vagy két szobában lesz papir, tenta, toll s oda lehet járni
dolgozni, csak szobáinkba nem szabad vinni e szereket, de ezután mind
lazábbak lévén a szabályok az utolsó évben oly nyugodtan dolgoztam
szobámban, hogy egyszer Kisslinger altábornagy egész észrevétlenül
bejövén társaim felálltak, én pedig gondtalanul forditám Payne Tamásnak,
egy röpiratát, s csak akkor néztem fel, midőn a jó öreg vállamra ütött s
nyájasan kérdé: _Was machen Sie da junger Herr?_ Én pedig egész
nyiltsággal mutatám meg dolgozatomat. Voltak aztán még kisebb
visitatiók, elvolt tiltva a _fejsze_- vagy _balta_-tartás, el a mint
mondám _a tenta, toll, papir_, s egy s más, például rum, bor. Aztán a jó
német visitatiót rendelt egyikre, vagy másikra például _baltára_. Ekkor
aztán akószámmal állhatott a ténta és mázsa számra a papir, a német csak
_baltát_ keresett s viszont.
A nagy visitatiók alkalmával Bécsből küldött fő auditorok és
főtisztekből álló comissió ült össze, s a foglyokat egyenként maga elibe
hivatá kérdezvén: Mit kiván? Mi panasza, mi mondani valója van? Meg
van-e elégedve az előljárókkal, koszttal stb. Én azt mondám, hogy csak
egy bajom van: _ereszszenek haza!_ Erre ők kimondák, hogy ezt nem
tehetik, _akkor_, viszonzám én, _semmi mondani valóm sincs!_ Hasztalan
faggattak _mindennel meg voltam elégedve (!?)_ végre magamat meghajtva,
ott hagytam őket.
De sokan keményen oda mondtak. Lukács őrnagy a gróf Hallerek, s mindenek
fölött b. Leutsch kemény dolgokat mondtak, hogy rendszerük zsarnokság,
hogy ők czudar rabszolgák, – való gazemberek stb. kik csak megvetésre
méltók stb. Volt mit hallani a németnek persze szörnyü idétlen volt az
egész kikérdezési história, nem lehetett semmi gyakorlati értelme, hogy
miért rendezték. De aztán volt annyi eszök, hogy a botrányt
eltoucheolták, s csak azt a nevetséges eljárást toldották hozzá, hogy
mintegy 10–15 foglyot s köztük engemet is ujra magok elibe hivtak és
kérdezték, hogy: milyen ember az a gróf H. Ferencz és József meg az a
báró Leutsch. Mi persze dicsértük, hogy nagyon derék fáin emberek. Nem
vette ön észre, hogy valami bajok volna? kérdé az egyik német ur homloka
körül jártatván kezét. Én ujból erősitém, hogy nagyon eszes és okos
embereknek ismerem őket. De aztán minden bosszuállás nélkül tüntek el
ezek a hirhedt bizottságok.
* * *
Mindaz a mit eddig irtam fogdai életünk változatosságát mutatja, s habár
minden kis mozzanatot igyekeztem följegyezni, ki kell mondanom, hogy
börtönéletünknek épen egyhangusága volt a legrémitőbb, mert ez
fenyegetett a meg_őrüléssel!_ Az elzáratás, a börtön-élet legiszonyubb
következése, az a soha egy pillanatig sem alvó tudat, hogy: _nem vagyunk
szabadok!_ hogy emberi erőszak gátol vágyainkban, hogy szülőföldünkre,
kedveseink körébe nem mehetünk! És e tudat annyival borzasztóbb a
politikai fogolynál, hogy a bünözés tudata nem mérsékli a szellem
lázongásait. _A második körülmény_ az a változhatatlan rendszeresség,
melynek már csupa megszokása egy neme az őrültségnek. Határozott órában
eloltani a gyertyákat, lefekünni, aludni (de tán álmodni? mondaná
Hamlet, ez itt a bökkenő, mert irtóztatók a szegény fogoly éjei, ha tán
aludni se tud!) fölkelni, sétálni, enni-inni, ajtót nyitni, ajtót zárni;
sőt még az unalomnak, vagy az értelem ködös, homályos regióiban szédelgő
ábrándozásnak is mindig ugyanazon időt szabni ki, rettenetes állapot!
Annyi módot találtunk a szórakozásra, minden leleményességünket
kimeritettük, hogy az időt lefoglaljuk, s mégis oly sok maradt arra a
komor melankoliára, melynek főczimborái a _busulás_ és _unalom_, hogy
bizony nagy lelki erőre mutat, ki évekig ki tudta állani a nélkül, hogy
megőrüljön!
A mi engemet illet, legnagyobb szenvedéseim akkor voltak, midőn az álom
hónapokig elhagyott, iszonyu éjszakáim voltak, nem tudtam legyőzni a
hasztalan merengést, az emésztő busulást, nappal csak ment valahogy,
olvastam, beszélgettem, vitatkoztam, de az éjek!… Testem, lelkem
gyötörte ez álmatlanság, de gyakran e nélkül is oly hoszszu volt egy-egy
délután, hát a télinapok? és magok az esztendők? azt hittem olykor, hogy
hosszu századok, melyeknek végét soha el nem érem!
Sok ember azzal is könnyitett magán, hogy veszekedett a káplárokkal,
hadnagyokkal, profószokkal, s napokig, hetekig panaszra járt, engem soha
se bántott az, hogy ezek az urak milyen emberek? mosolygó servilismusok,
vagy dühöngő bosszuságuk reám nézve épp oly közönyös volt, mintha fából
készitett mozgógépek lettek volna.
Én soha egyetlen szóval se panaszkodtam rájok; s engem a rendszabályok
szigora sem nagyon bántott. Kedélyhangulatom a szebeni rémitő fogságban
csak annyival volt rosszabb, mint a sokkal könnyebb józsefstadti
fogdában, a mennyiben a szebeni élet egészségemet is összerontotta volt.
Volt azonban köztünk sok ember a ki könnyen tudott türni, s még több a
ki azt mondta, hogy könnyen tür, de az őszinte természetüek szabad
folyást engedtek érzelmeiknek s nem tagadák, hogy bizony mindenikünknek
vannak nehéz pillanataik. Volt nehány, kinek állapota szánandó volt; és
igen sok a ki sulyosabb kedélybajba esett s még több a kin
olykor-olykor, holmi csendes, időnkénti hóbortosság mutatkozott; 10
százalékra lehet tenni azok számát, kik részint megőrültek, részint
állandó kedélynyavalyába estek.


XIV. A szabadulás nagy napja 1857. május 13-kán.
Kis művem végefelé ime azon czikkhez értem, melyben fogolyéletünk
legszebb napját akarom leirni t. i. _szabadulásunkat_. Volt a mi
előljáróink közt egy vén nyugalm. kapitány, nevét elfeledtem, de mi
„_vén rongyász_“-nak neveztük magunk közt. Ugyanis a fennebb leirt
visitatió alkalmával arra a meggyőződésre jött a német, hogy igen sok
butorunk, ruházatunk és könyveink vannak, tehát egy nagy raktárt
rendezett be számunkra, hol minden fogolynak hely jelöltetett ki, s oda
vittük főként az uti koffereket, és ládákat (ebben volt is valami kis
helyesség) aztán nyáron a téli ruhát s viszont; könyveinket s egy s más
apróságainkat, hetenkint egyszer kimehettünk behozni a mire szükségünk
volt stb. Ennek a raktárnak lett felügyelője a „vén rongyász“, örökké
beszélő, litteratusságot affectáló, kissé kapzsi, de különben jámbor vén
ember, mindig tudott ujságot mondani, s minden pletykát elbeszélt a mi a
városban, a parancsnokságnál történt, s a minek a nagy világból neszét
hallotta. Néhai kedves atyám egy alkalommal egyebek közt _Ciceró
leveleinek_ egy remek kiadásu példányát küldé meg nekem saját könyvei
közül, a vén rongyász remegett a vágytól, hogy a különben is szép kötésü
könyvet birhassa, s én azt mondám: „ha kegyelem utján fogok szabadulni,
önnek fogom hagyni e könyvet! Ez igéret óta a vén ember jó barátom lett,
s valahányszor a raktárba mentem mindig sokat beszélt.
1857. áprilisében csak elterjed és már másodszor a hir, hogy a császár
Magyarországra jön, s e hir folytán megkezdődtek ismét a fél év óta
szunnyadó kegyelmezési combinatiók, a hazulról érkezett levelek
biztattak, a tisztek susogásai támogatták a hireket, még a bécsi lapok
is (Wanderer) sejteni engedték az amnestiát, s egy prágai lap, melynek
két számát egy magyar születésü ifju káplár, kivel a kórházban
ismerkedtem volt meg, zsebembe csusztatta, tüzetesen tárgyalta az
amnestia lehetőségét, és minél nagyobb terjedtséget ajánlott,
természetes, hogy mindez minket felizgatott, s első kézzelfogható
eredménye az lett, hogy rendszeres munkálkodásainkkal felhagytunk, épp
egy pár héttel azelőtt kezdtem volt meg az olasz nyelv tanulását, többé
aztán hozzá se nyultam, alighogy a _Sue_-féle regényekhez volt némi
türelmem. A sétálás idejét nagyon kezdtük nyujtani. _Váradi_ ezredes, s
a többi tisztek mindig köztünk jártak keltek, s erősitgeték, _hogy ők
minket mindig becsültek!_ Esténként a vizhuzásnál a szegény profósz
10-er is mondá: „_Einrücken meine Herren!_“ Az érzelem, és indulat
minden hangját megpróbálta, de mi aztán akkor mentünk be, mikor már
esteledett, s egyelőre nem volt több mit csevegjünk, és megéhezve
vacsoráról kelle gondolkozni.
Tudtuk már, hogy a császári pár Budán van, feszült várakozásban
töltöttünk minden órát; egy-egy napon ellankadva ujra olvasni, jegyezni
kezdtünk, de csak addig tartott mig egyik társ megszólalt, azonnal
minden könyv összecsapódott, s kezdődött ujból a beszéd, okoskodás,
tervelés a szigoru való, s a fényes ábrándok közt ide-oda tévedezve.
Végre május 10-én reggel a sétára feljő _Váradi_ ezredes és _gróf Haller
Ferenczet_ magához intve nehányunk hallatára azt mondja: „Biztosithatom
önöket, hogy ő Felsége Budán egy nagy kiterjedésű kegyelmi rendeletet
irt alá! A névsort minden pillanatban várjuk! Ez nap már pakolni is
kezdett egy-egy vérmesebb; de eltölt május 11-ik, 12-ik, a nélkül hogy
valami érkezett volna, gyönyörü tavaszi napok voltak, az egész vidék ki
volt zöldülve, én mondhatom, hogy annyira izgatott voltam, miként nappal
alig tudtam egy-két órát olvasni, s éjjel egy-két órát alunni.
Délutánonként egy-egy kicsit iddogáltunk, már hiába másként nem valánk
képesek szórakozni!…
Május 13-án már lankadni kezdtünk, a pessimisták keserü mosolylyal
néztek körül, s mi este fél hét órakor ismét csak bezárattunk, az egész
fogda elcsendesült a zárnokok is szobáikba vonultak, s én előszobánk
ablakában állva keservesen fütyürésztem, egyszer csak ugy egy negyed
8-ra verik a leghátulsó kaput, egy zárnok elszalad előttem, hogy
kinyissa, s jön egy pár katonatiszt, s hátul czammogott a „vén
rongyász“; „mi baj kapitány ur? kérdém suttogó hangon a nyitott ablakon
át, amint mellettem elment: „Es ist schon da!“ mondá mosolyra vicsoritva
vén képét. „Valóban?“ „Tartsák készen magukat!“ mondá utánna gyorsan s
azzal elsietett; én berohanok társaimhoz, vasainkat felrakjuk, ujra az
előszobába megyek, hallgatózom, s hallom, hogy a kapukon járnak-kelnek:
„Mi baj van gyermek?“ kérdé Varga Zsigó kedves barátom az első
emeletről; mert ott puttonozva lévén az ablakok nem láthatott semmit; s
csak azt hallá, hogy a vén némettel beszéltem. Alig volt időm, hogy
felkiáltsam néki a vén ember szavait, ime a zárnokok szétnyargalva, s a
pillanat hatalmától elsodortatva örömtől ragyogó arczokkal nyitják fel
az ajtókat. „_Le a vasakkal!_“ kiáltá káplárunk, s neveinket a
megindulástól reszketve felolvasva mondá: „menjenek ki urak, itt van ő
excellentiája!“
A másik pillanatban már az udvaron voltunk, s minden szobából jöttek
társaink; az udvaron volt Kisslinger altábornagy körülvéve számos
katonatiszttől. Az öreg ur meg volt hatva: az auditorral felolvastatá a
kegyelmi okiratot, és a mellékelt, névsort, 114 név volt rajta csak a
jozsefstadti fogdából. És ekkor az altábornagy ur egy szép beszédet
mondott: „Életem legszebb pillanatjának tartom e perczet, midőn ő
felsége kegyelméből ennyi szenvedőnek visszaadhatom a szabadságot.
Kinyilatkoztatom, hogy én nem olyanoknak találtam önöket, mint
hallottam, én önök magaviseletével nem csak hogy mindig meg voltam
elégedve, de becsülni tanultam önöket azon méltóságteljes türelemért,
melylyel nehéz sorsukat hordozták. Engemet önök soha se emlékeztettek
nehéz kötelességeimre; nekem egy rosz órát sem okoztak, fogadják ezért
köszönetemet, és fogadják őszinte üdvözletemet uraim, e perczben, midőn
önöket kiknek neveit felolvastatám ezennel szabadoknak nyilvánitom!“
Éljenekkel fogadtuk az öreg katona beszédét, ki nyári blouseban, a mint
a rendeletet Prágából megkapta azonnal sietett, láttam, hogy rá volt
irva „_dringend_“ s verestentával háromszor aláhuzva. Mi egymás nyakába
borulva, kibeszélhetlen örömet éreztünk. E perczben minden nyomor,
minden szenvedés feledve volt! Nem tudom, hogyan történt, de könnyeim
megeredtek, s zokogásomon alig tudtam erőt venni, az a sok elfojtott
bánat, az a sok visszatartott indulat, az a sokáig letiport érzelem
világ, könnyeim árjába olvadva fel szabad folyásnak indult, és nem csak
én egyedül sirtam, könnyeztek mindnyájan, és sirt a legnagyobb rész…
soha sem fogjuk feledhetni ez estét, melynél nevezetesebb napja
egyikünknek sem lesz soha, _1857. május 13-ik!_
A várparancsnok az öregebb foglyokkal beszélgetve elhatározták, hogy az
éjszakát a fogdában fogjuk tölteni, az ajtók és a kapuk nyitva maradnak
egész éjen, a kinek épen tetszik kimehet, de lássák uraim, mondá
Kisslinger, én a mint vettem a rendeletet egyenesen ide jöttem, sem a
város népe, sem a rendőrség, sem a zsandárok nem tudnak még róla, s igy
valami kellemetlenség is származhatnék; mi szivesen maradtunk, mert hisz
magunk közt legjobb társaságban voltunk; és tán két három ember
kisétált, de azok is hamar visszatértek. Álomról szó se volt, egész
éjjel jöttünk, mentünk egymáshoz, sokan vigadtak, daloltak kártyáztak,
én lassanként pakolgattam össze könyveimet s közbe-közbe átszaladtam
Barsi Jóskához, Horváth Gáspárhoz, a nagy öröm miatt ez éjen csaknem
eszemet vesztém. Éjfél után Minorich Károly bátyám rábeszélésére kissé
lefeküdtem, s aludtam is egy pár órát csendesen, de már 4 órakor talpon
voltam, hirtelen felöltözve kiszaladtam a városba, alig volt még ember
az utczán, de egy vén asszonyka már nyitogatta boltját, megkérdém tőle,
hogy hol a postahivatal, s oda siettem, a csomagok már el voltak
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Fogságom története - 10
  • Parts
  • Fogságom története - 1
    Total number of words is 3887
    Total number of unique words is 2020
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    40.9 of words are in the 5000 most common words
    48.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 2
    Total number of words is 4021
    Total number of unique words is 1999
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 3
    Total number of words is 4088
    Total number of unique words is 2098
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    43.1 of words are in the 5000 most common words
    49.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 4
    Total number of words is 4052
    Total number of unique words is 2006
    29.9 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 5
    Total number of words is 4115
    Total number of unique words is 2064
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    42.0 of words are in the 5000 most common words
    48.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 6
    Total number of words is 4029
    Total number of unique words is 2073
    26.9 of words are in the 2000 most common words
    38.1 of words are in the 5000 most common words
    44.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 7
    Total number of words is 4152
    Total number of unique words is 2056
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 8
    Total number of words is 4024
    Total number of unique words is 2109
    29.8 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 9
    Total number of words is 4049
    Total number of unique words is 2127
    29.8 of words are in the 2000 most common words
    41.9 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 10
    Total number of words is 1120
    Total number of unique words is 689
    39.8 of words are in the 2000 most common words
    52.4 of words are in the 5000 most common words
    56.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.