Fogságom története - 2

Total number of words is 4021
Total number of unique words is 1999
31.0 of words are in the 2000 most common words
44.0 of words are in the 5000 most common words
50.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
a piaczon nehány embert megismertem, Török, Albert és Topler Simon volt,
hozzájok csatlakozott Horváth Károly s mind a négyen a francziskánusok
zárdájába mentek, ez lehetett este 9 óra tájt. Párnap mulva ebéden
voltam egy uri háznál Horváth Károlylyal, és interpelláltam ugy négy
szem közt, hogy mi az ördögöt kerestek a barátoknál? _Ha magadtól ki nem
találod, ugy meg nem_ _mondhatom_. Mondá mosolyogva – - s aztán utánna
tette: _ugy hiszem az egész dolognak vége lesz nem sokára, nem is volt
soha életre való;_ nem tudhatom, ha valjon e véleménye a meggyőződés
eredménye volt-e, vagy csak egy villanata volt-e sejtelmeinek; annyi
igaz, hogy többé nem beszéltünk ketten, habár Töröknél még egypárszor
találkoztunk.
Jan. 24-én reggel a szolgám beszaladva szobámba, sáppadtan állott előmbe
s dadogva mondá, hogy _Török tanár_ házához valami 40 katona ment és
elfogták.
Én azonnal az utczára siettem, a Sáros-utczán erős katonai őrjárat
vonult fel. Az emberek rémülve tekintének egymásra, és suttogva
beszélék, hogy az Albert János házát is meglepték a katonák – s ugy a
Toplerét, Demjén Lajosét, a francziskánus gvardián _Rafiét_. A város
rémülete leirhatatlan volt; én be akartam menni Alberthez a paphoz,
Törökhez, Demjénhez, de nem bocsátottak be. Demjént a mint a katonák
közt vitték pár lépésnyi távolban sokáig kisértem, de nem szólhattam
hozzá, s a székház táján a katonák elkergettek tőle.
Csak midőn minnyájukat a várba vitték s Horváth Károlyt is elfogták,
mint fennebb elmondám akkor tárult fel előttem az a szomoru és ijesztő
gondolat, hogy a dolog nem tréfa, s az ostromállapottal összefüggő
katonai törvénykezés komolyan veheti ez ügyet. Mi négyen az nap este
beszélgettünk az iskola udvarán s meg kell vallanom teljesen
tájékozatlanok voltunk a történtek s különösen a teendők körül.
_Muzsnai_ nagyon zavart volt, ő volt köztünk a legidősebb – _Nagy Dani_
azt mondá, hogy ugyan miért ijednénk meg, hiszen semmit se tettünk a
kormány ellen; _én_ is azt mondám, hogy: mi sokkal kisebb pontok
vagyunk, hogysem az osztrák kormány velünk foglalkozzék – s valószinüleg
létezésünkről sem fognak soha semmit tudni; _Horváth Gáspár_ azonban az
akkori időkhöz nagyon is illő pessimismussával csak roszszat jövendölt –
s figyelmeztetett, hogy mindenre késznek kell lennünk; mi s különösen én
mindig ellene szoktam volt azon időben mondani a desperatióra vezető
okoskodásoknak – ép ugy mint az észnélküli merészkedésnek, de mint
sokszor ugy ez alkalommal is ellenem volt a _balsors_ és Horváth Gáspár
jövendölése teljesült egész szigoruságában.
Az elfogott hazafiakat pár nap alatt Szebenbe szálliták; mi pedig
folytattuk tanulmányainkat, a téli czenzurákat letettük s lassanként
feledve a „_Tervvázlat_“ bohóságait, és az első elfogatások által
okozott rémülésünket – ifjuságunk egész nagyravágyásával folytattuk
tanulásainkat s azon csalálmok közt ábrándoztunk, hogy a fenyegető vihar
végkép elvonult fejünk fölött.
Áprilishó utolsó napjaiban találkoztam egy ismerősömmel, ki peres
ügyeiben Szebenben volt, s ez azt mondá, midőn kérdém, hogy mi ujság?
_hogy a szebeni foglyok egy része vallani kezdett s ujabb befogatásoktól
lehet tartani_. E hir is csak nehány napig zavart meg csak Horváth
Gáspár lógatta fejét, s általában ő volt köztünk a ki legnehezebben
derült fel buskomor sejtelmeiből.
A pünkösti ünnepeket Pokában töltöttem, s másod napon Toldalagon voltunk
ebéden Nyárádi Gáboréknál; itt láttam meg egy szőkefürtü, kékszemü szép
leánykát, kinek emléke börtönöm sötét éjjelét is anynyiszor felvidámitá.
Junius hóban már erősen készültünk a nyári vizsgálatokra, – két tárgy
foglalkoztatott erősen: a _tanulás_ és _szerelem_. Tudja isten kétszer,
vagy háromszor voltam szerelmes és reám soha se volt az a hatása, hogy
ellankaszszon, megbénitson, sőt mindannyiszor ujra ébredt bennem a vágy,
hogy kitünő jeles legyek – méltó ahhoz, kit eszményül választék. A
kurszusokat Horváth Gáspárral ketten tanultuk s kicseréltük
olvasmányainkat is. Többnyire korán reggel és délután szoktunk készülni.
_Junius 13-án országos vásár ideje volt_, reggel 4 óra előtt hozzám jött
Horváth Gáspár, s engem felköltve elmentünk az ev. ref. temetőbe
tanulni, s ott egy sirra ülve olvasgatni kezdtük a keresztyén erkölcstan
§§-ait. Sokszor történt, hogy tanulásközben én elkezdtem beszélni valami
regényről, versről, vagy irodalmi dologról, máskor a szinészetről, a
kékszemü lányokról stb.; de Horváth barátom mindig szigoruan
viszszaterelt a tantárgyakra, s aztán elvégeztük a szakmányt.
Ez alkalommal azonban másként történt – alig tudtunk egy órát tanulni –
én mindig Zsófiról beszéltem; s Gáspár is rám sem hallgatva
el-elgondolkodott. Gyönyörü szép vasárnapi nyári reggel volt egész 7 óra
feléig – akkor valami könnyü felhő szaladott végig az égen, s esőcseppek
kezdtek hullani – uj kalapjaink voltak s nem akartuk eláztatni.
– Menjünk haza – mondám – ugy se tudunk tanulni.
– De ma okvetlen folytatjuk, különben el nem tudjuk végezni, tervelé
Horváth s a sirról fölkelve haza indultunk.
A fazekas-utczán egy ismerős arczu székelygyereket találtunk, ki sirva
jött velünk szembe: „_Miért sirsz?_“ kérdém a kis fiutól – „jaj instálom
katonák mentek a kolégyomba s minket nem akarnak beereszteni.“
Egymásra néztünk. – Az én komoly és tisztalelkü _mentorom_ el volt
sáppadva – kétségkivül én még inkább.
Szótalanul léptünk a Sz.-Miklós-utczába, s jobbra tekintve láttuk, hogy
a kolégyom előtt egy csapat zsandár áll. Az egész épületet katonai
őrlánczolat veszi körül; a rémült polgárok pedig ablakaikat felnyitva,
vagy a kapuk előtt félig öltözötten áldogálva, suttogva kérdik
egymástól, hogy: mi történhetik a főiskolában, hol a legidősebb ember
alig 24 éves s hol a vidéknek, és a városnak közel 500 gyermeke lakik és
növekedik.
Pillanatra megálltunk a fapiaczon, a rémület első perczében nem tudtuk
mit tegyünk, aztán besétáltunk a régi baromvásár utczán egy darabig, s
itt rövid szóval elhatároztuk, hogy mi magunkat ártatlanoknak érezve
legjobb lesz, ha bemegyünk az iskolába.
Bennem teljes volt a meggyőződés, hogy minket keresnek. Professor
Hegedüs János ablaka alatt hagytam, tehát Horváthot s kérve, hogy várjon
meg, elszaladtam szülőim házáhóz; édes anyám még aludt, néhai
felejthetlen emlékü édes atyám már szépen fel volt öltözve s a széles
tornáczon ült és olvasta a Szilágyi Sándor műveit. – Kértem, hogy legyen
készen arra, hogy engem ma elfognak. Csak nem követtél el valami
gyalázatos dolgot? kérdé. Nem édes apám, efelől nyugodt lehet; mondám és
egymást megcsókoltuk, midőn bucsuztam könnyezni kezdett.
– Hát ha nem igaz? mondá ismét, elmegyek a székház felé tudakozódni – jó
lesz – mondám – menjen édes apám! Az alatt kis hugaimtól bucsuztam el,
kik semmit se értettek a dologból, édes anyámat felkölteni nem volt
bátorságom.
Csak hamar én is édes apám után indultam, már jött visszafelé és mondá,
hogy a székháznál csakugyan rendelet van kiadva, hogy 5–6 fogoly számára
helyet készítsenek. Ezalatt azonban már helyre állt édes atyám
kedélynyugalma, és atyai szavaival bátoritott.
Én haza küldtem őt, s professor Szász István és Hegedüs János uraktól, s
a körülálló polgároktól hangosan elbucsuzva az iskola kapujához mentem.
Eleinte a zsandárok _nem akartak_ beereszteni; de mondám, hogy benn
lakom, s akkor bebocsátottak. Horváth Gáspár is bement. Én szobámba
érkezve laktársaimat ijedt képpel az ágyban találtam, iróasztalom körül
7–8 katonatiszt ült, és állott – mikor leléptem, mind Stellungba tették
magokat s előmbe lépett _Bilz_ rendőrségi kapitány, és nevemet kérdé,
megmondám; _épen önt vártuk;_ mivel lehetek szolgálatjukra, kérem
kulcsait megakarjuk vizsgálni irományait. Kulcsaimat át adtam s mindent
pedáns részletességgel megvizsgáltak. Elvették ezalkalommal _Kossuth
Lajosnak_ egy hiven talált arczképét, mit 1849-ben Pesten szereztem
volt. Továbbá egy gyönyörü tricolor kokárdát, és vadász készleteimet,
por- és seréttartóimat. Ekkor szobámból mind elmentek, csak egy polyák
katonát hagytak; délután 4 órakor nehány tiszt ujra szobámba lépett, s
azt mondák: készüljön ön és jöjjön velünk! Hová? – kérdém én. – A
tábornok urhoz?
– _Nem;_ felelt hivatalos tempóval Bilz kapitány – _ön a törvény nevében
fogoly!_
Az iskolából kilépve, a szemben fekvő székház-épületbe vezettek, sürüen
álló két sor zsandár között. Csodálatos, hogy a rémület, és zsarnokság e
rettentő óráiban is találkozott egy pár ember, kik hangosan üdvözöltek,
mint Lőcsei Sándor és Ugrai s egy fiatal ember áttörve a zsandárok
sorain, s nem ügyelve a puskatusokra addig közeledett mig kezet
szorithattunk.
Én nyugalommal és bátran mentem a börtönbe, – s valami csodálatos erő
szállott meg, mely egyszeregyszer csak akkor hagyott el, ha testem
kezdett töredezni a fogság terhe alatt, ha beteg nem voltam – ugy
éreztem magam, mint a zsarnokságnak minden ártatlan áldozata.
Ez alkalommal a hadbiróság azt hivé, hogy nálunk az ekkor még mindig nem
valló Török ellen erős bizonyitékokat s bennünk hatalmas bizonyságokat
talál, de nagyon csalódott, mert mi iskolai növendékek soha egy árva
szót se vallottunk Törökről; tehát mondom e hitben volt rendezve, ez az
elrémitő iskolai dráma, melyhez 4 század gyalog katonát, egy század
zsandárt, 1 escadron lovasságot, alkalmaztak, s az egész garnisont
talpra állitották; s igy lett ez a vasárnap 1852. junius 13-ka örökké
emlékezetes nap a m.-vásárhelyi ev. ref. főiskola történeteiben. A
kolegygmból ez nap fogták el: _Muzsnai Pált_ (contrascriba) _Nagy Danit,
Horváth Gáspárt, Koos Ferenczet, Albert Mártont, Szász Károlyt_ (most
kebelei pap) _Bodor Józsefet, László Ignáczot, engemet_ s még nehány más
ifjut kiknek neveit elfeledtem, mindnyájunkat a székházhoz vittek,
azonban a praetendált felségsértési perbe csak négyünket kevertek bele,
a többi nehány hónapi fogság után elszabadult.
Ugyancsak ez időtájban fogták be kisgőrgényi Nagy Lajost, Orbán
Józsefet, a csávási papot, Molnár Józsefet, Földvári Károlyt a hires
ezredest, s Filep Albertet, ki jelenleg az urb. törv. elnök. Ugyancsak
ez időben Udvarhelyszéken is sürűen fogdosták az embereket, egész nyár-
és őszfolytán, ezekről azonban majd a szebeni fogság elbeszélésével
fogok megemlékezni.


III. Fogságunk első öt hónapja Maros-Vásárhelyt és Szebenbe
hurczoltatásunk.
A székházánál a közönséges gonosztevők közé zártak s mindenikünket más
szobába; az őrszobában még egyszer láttuk egymást egy-kettő közülünk meg
volt szeppenve, a mint óráinkat, tárczáinkat és zsebkéseinket elvették s
kimotoztak, én biztató szót intéztem hozzájok aztán börtöneikben
vezettek. A szoba, melybe engem vittek, három öl (18 láb) hosszu és 14
láb széles, és 15 láb magas lehetett; volt egy magasanfekvő kis ablaka,
kemény vasrácsozattal és kivülről bedeszkázva alig 3 □ lábnyi nyilással
fölfelé; volt egyik oldalon a szoba hoszszában egy pricscs s ennek egyik
szélén 8 szalmazsák; volt egy vizes cseber s egy kimondhatlan czélu
vasas cseber. Volt e szobában 3 czigány, 3 oláh, 2 székely – nagyobb
rész lólopással vádolva; egy oláh és egyik székely gyilkossági vád alatt
– a másik székely verekedésért – én voltam a kilenczedik egyén. A hajdu,
ki bevezetett, szomoruan távozott (a még most is hajduskodó Ferencz
bátya volt, ki az atyám házánál sokszor megfordult a forradalom előtti
időkben, s a régi reverentiát nem tudta levetkőzni), társaim körül
vettek s mindazon hitben voltak, hogy valami vásári tolvaj vagyok és
adták a tanácsot, hogy miként viseljem magam a kihallgatásoknál. Én a
prics szélére ülve egy szót se feleltem nekik, szörnyü zavart gondolatim
voltak különösen bünösségem tudatának hiánya s jelen borzasztó helyzetem
összeférhetlenek voltak előttem. Végre magamra hagytak nyomorult
társaim. Estére ágynemüt hoztak számomra, aztán vacsorát s egyik hajdu
15 szivart csusztatott kezembe. Vacsorámat átadtam társaimnak, s
mindeniknek egy-egy szivart adtam, – erre aztán némileg respectálni
kezdtek, nem kérdezősködtek, és nem tanácsolgattak, hanem egymásnak a
magok ügyeit referálgatták. Én szivarra gyujtva egész éjen át őket
hallgattam mohó kiváncsisággal figyelve, hamis filozofiájokra, és
általam eddig nem is sejtett raffineriáikra. Az egyik ifju székelyt s
egy ifju oláhlegényt kivéve a többi tökéletesen kitanult gonosztevőnek
látszott – kik lopást, rablást, s ha kell az ölést is nem bünnek, hanem
csak a más keresetekhez hasonló életmódnak tekintették; az államot, a
társadalmat s ezek organumait pedig az ő jogos? keresetük s életmódjuk
ellenségeinek, kiket rászedni, kijátszani nemcsak szükséges, de
kötelesség, és minél ügyesebben tehetik, annál nagyobb dicsőség.
Nem szándékom e helyen elmondani több részletet, sajátságos
észjárásukról, és tolvajnyelvükről stb. csak azt említem, hogy 48 óráig
voltam köztük s kedden reggel 10 órakor, 5 darab katona a
hadparancsnokság szállására vezetett. Hol egy kis haditörvényszék volt
alakulva. Elnök: _Brunner_ alezredes és várparancsnok, _Tapferner_
őrnagy auditor, s még egy pár tiszt _Herszényi_ százados tolmács.
_Tapferner_ volt az egész ügy vezetője Szebenben, s most azért jött mint
fennebb is érintém, hogy Törökék ellen docekat szerezzen.
Középtermetünél kevéssel magasabb, sáppadt arczu, karcsu ember volt az
időben 40 és 50 év közt lehetett, bajuszt és oldalszakált viselt, magas
értelmes homloka volt; szemeit élesen szegezte tárgyára, és szemöldei
meg szája körül gonoszságra, alattomosságra és vérengzésre hajlandó
sötét vonások valának láthatók. Hangja, mikor halkan beszélt megnyerő
nyájas tudott lenni, de ha hangosan szólt kiállhatatlan anthipathikus
volt, szemüveget is tett fel gyakran. Egyébiránt határtalan nagyravágyó,
ravasz és tökéletes jezsuita volt a mennyiben czéljára minden eszközt
üdvösnek tartott, kitünő eszes és nagy olvasottságu ember volt, de
szolgalelkü és ármányos; szakmájának mindent alárendelt, becsület, ész,
tudomány, az érzelmek öszszes világa mind játékszerré, eszközzé aljasult
ügyes kezei közt; lehetett igen jeles auditor, vizsgáló, kutató,
vallató, gyóntató és véreb – s ezért a Bachrendszer előtt lehetett
valóságos drágagyöngy; lehet, hogy vádlott és auditor egymással szembe
az ő szemei előtt nem ugyanazon mértékkel mérendő erkölcsi és politikai
egyéniségek – de én ezen urat isten és ember előtt örökre bevádolom a
becsület nevében!
Fájdalommal kell megjegyeznem, hogy ez az ur a magyarhaza területén
született, ugy tudom éppen Budán. És még beszélte is édes anyanyelvünket
– mi lett belőle, hol van most, azt nem tudom – kisérje emlékét örök
feledékenység.
A mint a kis törvényszék elébe vezettek, egy székre ültettek _Tapferner_
urral szembe. A szokott kérdések után, hogy hivnak, hány esztendős stb.
kérdeztek egy csomó nevet, hogy ismerem-e s különösen a januariusi
foglyokat, ezekután pedig _Rózsafit, Makkot_ s még nehány emigrans, vagy
emissarius nevét.
Én mindenikre teljes tárgyilagossággal mondám az igent vagy nemet, ugy a
mint igazán tudtam. Végre azt kérdezte, hogy _tudom-e miért vagyok itt?_
Nemmel feleltem. Tovább félóránál kényszergetett, hogy hát nem is
_gyanitom-e_. E közben az „_Évszaki-rendszer_“ és „_Tervvázlat_“ egy-egy
példányát forgatta száraz fehér ujjai között s emlékeztetett a dolog egy
s más részleteire. Erre én igy szóltam: _Ha csak nem ezekért, az
irományokért!_ Ugy-ugy épen ezekért – kedves barátom susogá nyájosan, és
székéről fölkelve egy jobbra álló pamlagra ült és kért, hogy én is üljek
melléje; én vonakodva ugyan, de oda ültem. Ő arczomat simogatá, átölelt
– több izben kedves barátjának czimezett – s körülbelől ezen szavakat
mondta: „Én ugy is tudok mindent, az egész nagyon egyszerü dolog,
önöknek semmi bántódásuk nem lesz, már egy pár nap mulva szabadon fognak
bocsáttatni, hogy tanulmányaikat folytassák, és csak legföllebb azért
kérdezem ki, hogy ezt a formalitások igénylik, – mondja el nekem tehát,
hogy hol, és mikor olvasta ez iratokat ki adta önnek, és ön kikkel
közölte?“ Ezen szavai a legaljasabb hazugságot, és a behizelgő
kétszinkedő, aljasság legutálatosabb tényálladékát képezik.
Én azonban nem tudva még akkor egy szemtelen auditor s egy becsületes
ember közt oly különbséget képzelni, mint a milyen volt, hiven előadtam
a dolgot ugy, a mint itt is fennebb elmondám. Szavaim végeztével valami
keserü mosolyt láttam a Tapferner arczán s szemeiből sujtó villám lövelt
felém, de csak egyetlen egy pillanatig – tán nem is akarva tette ezt –
_de nekem elég volt_, én félni kezdtem ez ember nyájaskodásától. Ő ismét
édesen folytatá. – „Ez mind szép, de ez még mind nem elég, – Törökről
semmit se szóltam, – kérem beszéljen részletesebben, Törökről s a
velevaló viszonyáról?“ Én erre a pamlagról felállottam s egész
hidegséggel mondám: _én nagyságodnak mindent hiven elmondottam, többet
nem mondhatok, egyebekről semmit se tudok_. Erre a szomszéd szobába
küldöttek, és ott maradtam nehány peczig. Midőn visszatértem valami
jegyzőkönyvet tartottak előmbe, aláirtam – s akkor visszaküldöttek; én
azonban mondám, hogy ha lehet tegyenek külön, vagy barátaimmal együvé –
de ne azon gonosztevők közé.
Az elnök és várparancsnok _Brunner_ talpig becsületes ember, kinek
emlékét egész életemben illendő tiszteletben fogom tartani. (Ugyhiszem
székes-fehérvári születés volt) közbe szólt, hogy neki van egy _biztos_
alkalmas szobája. Tapferner kevés gondolkozás után elfogadta, s engem
többé nem a székházba, hanem a várba vittek vissza, és ott a parancsnoki
lakban földszint jobbra egy két ablakos szobába tettek – itt voltam
tovább egy hónapnál.
Társaimat is kikérdezték, mint később hallám, de a várba közülünk csak
Orbán Józsefet hozták, és Albert Mártont – e kettőről maig se tudom,
hogy mért fogattak el, és miért bocsáttattak el; ugy hiszem, hogy az
iskolai meglepetés alkalmával nevök valahogy előfordult, s aztán semmi
se derült ki rájok. A várban még két fogoly volt: a medgyesfalvi oláhpap
valami csendzavarásért, és egy Markus nevü csikszéki r. kath. pap, ki
valami felségsértő predikátiót tartott s aztán két évig ült Komárom
várában.
Gyönyörü nyári idő volt, s én a napokat a szobámban örökké olvasva
töltöttem – elfogatásunk idejében, a nagy Szász Károly is tanárunk volt
s engem szeretett, sokszor olvastam fel neki a lapokat, és irtam neki
dictando; fiai Domokos és Béla még akkor gyermekek voltak; Gyula
jóbarátom. A derék várparancsnok engedelmével, tehát ő küldött
mindenféle olvasmányt számomra, s én egész mohósággal üztem el
olvasással a börtön unalmait – mintegy három hét mulva estefelé egy-egy
órára sétálni bocsátottak a várudvarán egy katona kiséretében, ismerősim
néha ablakom alatt jártak el, s egy-egy vigasztaló szót intéztek hozzám.
Nehányszor láttam szüleimet is, de őket féltettem, s nem ohajtám, hogy
valami közkatona durvaságának legyenek kitéve. Eszter hugom legtöbbször
jött hozzám. Egy hónap után összetettek a két pappal, és ugy hárman négy
hónapot töltöttünk. A két öreg különben tisztességes ember volt, de régi
emberek a r. kath. pap sokat imádkozott, s olvasta a szentek életét, az
oláh pap jól tudott magyarúl, mindig engem kért, hogy neki fennhangon
olvassak, sokat pálinkázott, magyar és oláh nép dalokat énekelt, s
érdekes népmeséket mondott esténként, a legjobb hármoniában éltünk
hárman.
E nyár folytán a legmagasabb látogatás szerencséjében is részesültünk –
ha jól emlékszem julius hóban az uralkodó I. Ferencz József császár –
körutját Maros-Vásárhelyen keresztül tevén – két napot mulatott; a
katonák bizonyosnak mondák, hogy szabadon fognak bocsátani, a látogatást
megelőző napon a várparancsnok hozzánk jöve hivatalosan adta értésünkre,
hogy a császár meglátogat, de aztán hozzá tette – s meg kell vallanom
szomoruképpel – _hogy csak a kérdésekre feleljünk, és valami kéréssel
alkalmatlankodni nem szabad_. Én a parancsnok roszkedvéből, s ez
utasitásból azonnal beláttam, hogy ezuttal nem kell várni semmit.
Szobánkat azonban kicsiszolták, mi mind hárman csinosan felöltöztünk, a
r. kath. lelkész reverendáját vette föl, asztalunkra és ablakunkra két
nagy bokréta virágot tettünk, szóval szobánknak egész lakadalmi külseje
volt! Szomoru ellentétben a valósággal, s három szomorulelkü fogoly
kedélyállapotával. Délután két, és három óra közt vettük észre, hogy a
császár a várba jött, alig egy negyed óra mulva előszobánkban sok
kardcsörgést hallottunk; a káplár felnyitá az ajtót, s nehány tiszt jött
a szobába két sort képezve, s köztük egy auditor, gróf Hunyadi és a
várparancsnok kiséretében, előnkbe lépett az akkor 22 éves delitermetü
ifju fejedelem. Legelőször a kath. pappal beszélt. Hogy miért van itt?
Van-e valami panasza? Aztán az oláh pappal – kinek ügyét az auditor adta
elő mondván: Er hat ein Excess gemacht Sturmglocken geläutet etc. Végre
reám kerülvén a sor, igy szólt a császár: Und dieser Junge…? Az auditor
erre valamit halkan mondott, melyből csak azt hallám: _Hermanstädter
Process_… A fejdelem szánakozva nézett rám, s fejét lógatva mondá: Der
Arme!… arcza annyi jóságot mutatott, hogy pillanatig hajlamot éreztem
lábaihoz borulni, s visszakérni tőle szabadságomat, de aztán hirtelen
megfordult, s visszanézőleg mind hármunknak egy fejbillentéssel köszönve
a szobából gyorsan eltávozott. Ez időben sok vidéki ember volt a
városban, és sok látogatónk volt, és holmi ajándékokat küldözgettek.
S voltak olyanok is, kik a káplárokat megajándékozva egy-egy félórára
hozzánk jöhettek – s ez nap a fejdelem ottjárása után épen többen
voltak. Őreink valami jólelkü stiriai katonák voltak, s kápláraik vitték
körültünk a profószi tisztet – midőn késő este mindenki elment, s a
káplár utoljára jött hozzánk, igy szólt: „A császárnak, s ennek a sok
uri embernek jól van dolga, ők könnyen élnek, eljőnek és elmennek; de
mi, mi szegények csak itt maradunk!“
Nov. 11-én Szent-Márton napján este 8 órakor jött hozzám a
várparancsnok, s tudtomra adá, hogy hajnal előtt Szebenbe fogok
indittatni; s remélli, hogy ügyem végéhez közelg; a parancsnok kezet
adva bucsuzott el, s kivánt erőt és türelmet, mindig jó volt hozzám,
neje olykor még ennem is küldött, s ünnepnapokon rendesen egy s más
csemegét mindig küldött.
Ott előttem kiadta az engedélyt a káplárnak, hogy szüleimet értesitse.
Szüleim aztán el is jöttek, s 10 óra körül mentek ki a várból – elhozva
nekem a szükséges utiruhát és fehérnemüt, s pénzt az utra. Éjfélután 3
órakor egy szekérbe ültettek _Albert Mártonnal_, és a Sáros-utczán
felhajtottunk a székház elébe. A várparancsnok elkisért odáig, velünk a
szekérben két zsandár ült. Szegény jó szülőim már ott voltak, s nehány
korán ébredő polgár. Megengedték, hogy még egyszer a szekérből leszállva
édes anyámtól és édes apámtól elbucsuzzam.
Szegény szüleim végtelen fájdalmat állottak ki atyám vigasztalt és
bátoritott – mindketten sirtak – _én nem_. Ott volt Gáspárovics is, s
még nehány más polgár, és könnyes szemekkel bucsuztak tőlem. Előttünk
egy más szekér állt, abba ült, _Muzsnai_ s egy harmadik szekérbe
_Horváth Gáspár_ és _Nagy Dani_. Végre a szekérbe kelle ülnünk, s egyik
zsandár a várparancsnok kérése daczára, az én jobb kezemet az Albert
balkezével egy kettős vaskapocsba szoritá. A zsandár azt felelte a
parancsnoknak: „tudom – én kötelességem s látom, a nép mind szaporodik,
ha nem lesz ok reá majd leveszem!“ Erre a parancsnok még egyszer bucsut
mondva eltávozott.
Én csak arra ügyeltem, hogy szüleim észre ne vegyék a vaskapcsokat.
Végre megtörtént a hivatalos átadás a zsandár-őrmester _induljt_
kommandirozott, az ostor pattogott, s a három szekér a hajnali
szürkületben megindult, hátrahagyva annyi bánatos szivet, melynek
láttára még azok a vakeszköz-féle emberek is elkomolyodva állták körül a
kis tért, visszanézve láttam, hogy édesanyámat apám s még egy más ember
vezeti, a hajduk és katonák pedig szétoszolva kioltogatták lámpáikat.
A szebeni ut három napig tartott, s meglehetős vigan töltöttük. A mint a
városból kiértünk, a vaskapcsot levették rólunk a zsandárok, és a
szekerekről egymásnak köszöngetni kezdtünk. A zsandárok is mind fiatal
emberek voltak! Szivarral kináltuk meg, és elfogadták, sőt beszélgetni
is kezdtünk – az őrmester egy komoly, s ekkor beteges, de jó indulatu
szilágysági magyar fiu volt; délre Besenyőbe mentünk, s az ottani
zsandárfőnök (őrmester) ezen szókkal fogadott: „_Ugyan kérem, hát
maradt-e még vagy egy becsületes ember Vásárhelyt!?_“ Ez persze jól
hangolt minket; oda jött a helybeli pap, s nehány birtokos, hoztak jó
ebédet s jó ráczürmös-bort, s a zsandárokkal együtt kedélyesen
ebédeltünk – nem is számitva, hogy mi mennyire örültünk, hogy öt hónapi
szigoru fogság után ujra láthatjuk egymást, s ugyszólva szabadon
társaloghattunk, s elbeszéljük ez idők élményeit és szenvedéseit. Estére
_Déésfalvára_ mentünk, s mindenütt a zsandár-kaszárnyába szálltunk; ezek
is jól fogadtak; Pataky bátyám két veder aszuszőllő-bort küldött, s az
összes zsandárság ugy leitta magát, hogy mindenik, a jöttek, ugy mint a
dézsfalviak, pokoli mély álomba sülyedtek, csak mi öten valánk ébren, és
teljes kedvünkre kibeszélgethettük magunkat, sőt kimentem a kertbe, és
majd egy óráig ott sétálgattam, gondolkozva szomoru sorsunkról –
elszökhettünk volna bátran, az udvaron volt szekér, ló – de még
ugyszólva eszünkbe se jutott; és ki hinné egész éjen irodalmi, és
politikai elméleti vitatkozásokat folytattunk. Horváth és N. Dani ez idő
alatt olvasták Schiller és Göthe müveit, én pedig a communismus és
socialismus tanairól olvastam ez idő alatt – melyek előttünk merőben
ujak voltak, elmondtuk egymásnak mind a mi szépet és ujat olvastunk, és
igy a képzeleti, és eszményi világ magasabb regióiba himbálózva
önkéntelenül is elfeledtük, hogy egy osztrák zsandár-kaszárnyában friss
szénán töltjük az éjt, s körültünk a boldog zsandárok oly nagy
bizalommal, s oly mélyen szenderegnek! Másnap egy nagy szász faluban
háltunk, én a templom keritésében az egyházfinál; harmadik nap délután
érkeztünk Szebenbe nov. 14-én, hol a francziskánusok zárdájába
szállitottak mind az ötünket egy nagy, de alacsony és bolthajtásai miatt
komortekintetü szobába.


IV. A szebeni fogság.
Nyomor teljes fogsági életünk legszomorúbb időszakához érkeztem. Eddigi
fogságom csak letartóztatás volt – Szebenben tökéletes _rab_ lettem.
Este, hogy szobánkban maradtunk, ismét kedvünkre kibeszélgettük
magunkat, de mind az öten (Muzsnai, Horváth, Nagy, Albert és én)
kedvetlenek voltunk, rosz sejtelmeink voltak – de ha bár fogságunk
hatodik hónapját kezdtük, annyira biztunk ártatlanságunkban és
jelentéktelenségünkben, hogy egyetlen szóval se beszéltünk össze, ezután
következő vallomásainkra nézve.
Másnap 11 órakor a haditörvényszék elnöke, s a foglyok főfelügyelője,
ezredes _Bartels_ látogatott meg – kicsitermetü, félszemü, száraz sovány
ember volt, s lehetett 60–65 éves; müveletlen, rövideszü, s ép ezért
ravasz ember volt, e mellett a foglyok pénzeiről sem vitt _tiszta és
pontos_ számadást. Szerette játszani a hatalmas nagy embert, a nagy
katonát – pedig a forradalom alatt szörnyü gyenge katonának bizonyitotta
magát; aztán rettenetesen igyekezett bebizonyitani, hogy mennyire gyülöl
bennünket, mint forradalmárokat, de miután semmi nagyobb fajta
szenvedélyre sem volt képes, szerepéből sokszor kiesett, főként ha ittas
volt – a mi pedig sokszor megtörtént. – A vén ember kis szürke bajszát
mozgatva igyekezett atyáskodó lenni, s ilyen módon egy intő beszédet
tartott hozzánk, éretlen ifjakhoz, hogy most itt az idő mindent
bevallani – s megmutatni, hogy hiv alattvalói voltunk, és vagyunk a
császár ő felségének. Mi értettük a német szót, de a beszédben gyengék
valánk, talán legtöbb gyakorlatom volt nekem, minthogy Vásárhelyt a
várban, a katonákkal mindig németül kelle beszélnem; tehát én feleltem:
„Nagyságos ezredes ur, mi már mindent megmondottunk, semmi mondanivalónk
sincs több, s kérjük nagyságtokat, hogy elégeljék meg
letartóztatásunkat, és ereszszenek haza“. Ezen szavaimra kiesett az öreg
ember atyáskodó modorából, s keményen összeszidott haszontalan
ifjonczoknak, kiket majd rendbe szed ő! Meg kell vallanom, hogy e
pillanatban tekintélye örökre tönkre volt téve előttünk, mert oknélküli
kakaspulyka mérgelődése – nagyon is comikus hatást gyakorolt, s mi
inkább mosolyogtunk dühösségén. Elvégezve csattogó-pattogó beszédjét,
feleletet nem várva, kimasirozott szobánkból. Mi aztán birálgattuk a
nagy férfiut, s találgattuk a jövendőt – egy óra mulva elvitték tőlünk
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Fogságom története - 3
  • Parts
  • Fogságom története - 1
    Total number of words is 3887
    Total number of unique words is 2020
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    40.9 of words are in the 5000 most common words
    48.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 2
    Total number of words is 4021
    Total number of unique words is 1999
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 3
    Total number of words is 4088
    Total number of unique words is 2098
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    43.1 of words are in the 5000 most common words
    49.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 4
    Total number of words is 4052
    Total number of unique words is 2006
    29.9 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 5
    Total number of words is 4115
    Total number of unique words is 2064
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    42.0 of words are in the 5000 most common words
    48.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 6
    Total number of words is 4029
    Total number of unique words is 2073
    26.9 of words are in the 2000 most common words
    38.1 of words are in the 5000 most common words
    44.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 7
    Total number of words is 4152
    Total number of unique words is 2056
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 8
    Total number of words is 4024
    Total number of unique words is 2109
    29.8 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 9
    Total number of words is 4049
    Total number of unique words is 2127
    29.8 of words are in the 2000 most common words
    41.9 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Fogságom története - 10
    Total number of words is 1120
    Total number of unique words is 689
    39.8 of words are in the 2000 most common words
    52.4 of words are in the 5000 most common words
    56.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.