Fogságom története - 10

készitve, s mondák, hogy már nem vesznek fel levelet; de én mondám, hogy
most szabadult fogoly vagyok és csak pár szót akarok irni szüleimnek. A
postahivatalnok rögtön papirt, tentát és tollat adott, s én egy rövid
levelkét irtam, mely igy hangzik:
„Józsefstadt, május 14-ik 1857. Kedves szüleim! E sorokat a szabadban
irom. Tegnap óta nem vagyok rab, boldog vagyok! Ismerőseink, barátaink
Jenei Józsi, Horvát Gáspár, Nagy Dani stb. mind kiszabadultak; isten
velünk a viszontlátásig. Szerető fiok.“
A kis postaszekér szemem előtt indult Königgräcz felé, és igy történt,
hogy az én levelkém 24 órával előbb érkezett kedves szülővárosukban
_Maros-Vásárhelyre_.
Levelemet elküldve visszamentem a fogdába, már mindenki talpon volt,
holmi fölkelhetőinket elajándékoztuk a jó zárnokoknak, pakkunk készen
volt, a parancsnokság _átizent_, hogy mai nap 14-dikén az idő rövidsége
miatt csak 50 utlevelet és főként csak 25 előfogatot tud kiállitani.
Tehát oszszuk két részre magunkat, én és mások is szivesen csatlakoztunk
a másodnapi csapathoz, főként azért, hogy fekvő beteg barátunk Nagy
Danit is magunkkal vihessük, kinek ápolásában egész utunk alatt a
legfőbb érdem a Horváth Gáspáré volt. Délelőtt tehát miután reggeliztünk
megnéztük az alig egy negyedórányira fekvő Jaromirs városát, megjártam
_Plesz_ nevü falut, a temetőt s végre ebédre összejöttünk a
Weszszeli-vendéglőbe, melynek tulajdonosa, fia volt annak a hires
Weszszelinek ki roppant kövérsége miatt európai hirre vergődött, s
arczképét 20–30 év előtt minden korcsmában lehetett látni, egész
Németországon, sőt nálunk is, s ki József császárnak, midőn a várban
volt és ohajtotta, hogy egy reggelizésnél a kövér vendéglős maga
szolgáljon ily kontót adott be: 2 lágy tojás 6 kr; 1 rántott csirke 20
kr; 2 zsemlye 2 kr; egy üveg magyar bor 50 kr; _szolgálat 100 arany?_…
Jenei Józsi kedves bátyámnak azonban sikerült estefelére egy szomszéd
faluból két vagy három előfogatot szerezni, s utleveleinket kikapva,
tehát még az nap elindulhatánk mi is.
Még egyszer és most utoljára föl kell emlitenem a derék várparancsnokot
Kisslinger altábornagyot, az utleveleket ő adta kezünkbe s mindenkinek
szólt valamit, többet kevesebbet; nekem kezét nyujtá, s igy szólt: „Ön
fiatal ember kitünően viselte magát, csak azt kivánom, hogy ott künn a
nagyvilágban is ugy nyerje meg környezete, és előljárói tetszését, mint
itt tevé, akkor boldog lesz; menjen utjára szerencsésen, örvendeztesse
meg szüleit, folytassa ezután is tanulmányait, s legyen jó polgára a
hazának, és hű alattvalója ő Felségének!“
Én tőlem kitelhetőleg köszöntem meg sokszor tanusitott szivességét, és
különösen irányomban mutatott gyöngédségét, aztán kocsikra ültünk s
kihajtatánk a várból, hol három egész évig s 5 napig annyit sohajtoztunk
és szenvedtünk.
Talán mondanom sem kell, hogy nehány látogatást is tettünk azoknál, kik
nekünk egy s más már fennebb elmondott szivességeket tettek,
ajándékokat, emlékeket cseréltünk, szóval mind találkozásunk, mind
elválásunk tőlük érzékeny volt; nehányan ott álltak indulásunknál, mások
előre kisétáltak az országutra, s amint messzebb és meszszebb haladtunk
a komor falak az esti homályban enyésztek el, de egy-egy fehér kendő
lobogása még mindig látható volt, mig végre minden eltünt és _csak a
boldog érzés volt keblünkben, hogy szabadok vagyunk!_
Utunkban egy s más kirándulást tettünk. Pesten két hétig mulattunk s
aztán Nagyváradon és Kolozsváron át juniusban érkeztünk haza.
Szabadulásunknak egyetlen árnyoldala az volt, hogy 14 társunkat ott
kelle hagyni Józsefstadtban, de Pesten végtelen nagy örömünkre utólagos
kegyelmezés utján ezek közül is 8 hozzánk csatlakozott, köztük Ocsvay
Ferencz is.
Valamint a más várak lakóival is utközben majd minden állomáson
találkoztunk.


Utójegyzetek.
Szülőföldünkre érkezve azonban még sokáig nem valánk teljesen szabadok,
s én még három egész évig maradtam ugynevezett „_Polizeiaufsicht_“
alatt. Haza érve Maros-Vásárhelyre az akkori polgármesternél jelentettem
magamat, ő azonban oly utasitást kapott volt, hogy hire nélkül a
legközelebb eső faluba se mehettem, s most is tartom egy engedélyét,
melyben megengedi, hogy édes anyám látogatására Jobbágyfalvára mehessek.
Minthogy azonban a vidékben sok rokonaim vannak s ismerősim és barátim,
kikkel találkozni óhajtottam, s ennélfogva szerfelett nyomasztónak
találtam, hogy minden délutáni kirándulásomkor a polgármestertől kérjek
engedélyt, elmentem a főparancsnoksághoz, talán Nüppenau ezredes volt,
és midőn ügyemet előadtam igy szólt: „Machen Sie kein Spectakel, gehens
wohin Sie wollen!“ másnap a csász. rendőrséghez hivtak, s azt mondák,
hogy mehetek a környékbe s 10–15 napig tartó időre a hová tetszik, csak
ha nagyobb utat akarok tenni, vagy valami nagyvárosba megyek, akkor
kérjek utlevelet.
Év végével aztán Kolozsvárra mentem lakni, s ott egészen a rendőrség
keze alatt voltam, a mennyiben minden fél évben egyszer jelentenem
kellett magamat, s utlevelet is ha távolabb mentem, tőlük kértem.
1860-ban pünkösd ünnepén néhány barátom látogatott meg Kolozsvárt, kik a
székely földről mulatni jöttek be, este elmentünk a Hid-utczába a
„szőlőhez“ s ott nehány jó czimborával találkozva nagy mulatságot
rendeztünk, az az ittunk s muzsikáltattunk magunknak.
Ott voltak a katonai főtisztek is, sőt nejeik is, és még rajtunk kivül
sok vendég, mi 10-en, 12-en lehettünk. _Salamon_ keservesen huzta a szép
nótákat. Egyszer gondolja, hogy talán a tiszt urak kedvéért jó lenne egy
walzert is megreszkirozni, a mi asztalunk rá kiált, hogy: „Le vele! nem
kell német nóta! Csárdást! Rákóczit!“ Föllépésünk oly erélyes volt, hogy
Salamon azonnal rá kezdte a Rákóczit, de ez, azon időben ily nyilvános
helyen oly szokatlan is volt, hogy a vendégek közül sokan elsáppadtak s
féltek a következésektől, hozzám is közeledett egy pár ember, és
suttogva kért, hogy az istenért vigyázzunk mit teszünk! Én mondám, hogy
hisz az egész egy kis mulatság, és jó kedv s a czigányt mi fizetvén, azt
huzatjuk a mi tetszik. A tiszt urak mondhatom tapintatosan viselték
magokat egyetlen egy se távozott el, hanem minden insolentia nélkül
mosolyogtak, s szivarra gyujtva, ők is iddogáltak, és mintegy velünk,
vagy lehet hogy rajtunk mulattak. Mi is aztán nekibátorodva olyan
toasztokat vágtunk, s olyan nótákat daloltunk a minőkre csak szivünk
vágyott! Az egész társaság éjfélen túl együtt maradt, s akkor csendben
szétoszoltunk, egy pár gyengébbet pedig szépen haza kisértünk…
Másnap még ágyban voltam, mikor egy rendőrhivatalnok szobámba lép, s
elmondja, hogy Lunacsek ur ő nagysága (a rendőrfőnök) kéret, hogy 11
órakor legyek szives hozzá menni. Na gondolám, régi rögeszmém, miként
soha egy jó órát nem tölthetek, hogy az árát kétszeres roszszal meg ne
fizessem, ime ismét erősbülni fog; az egész társaság jó kedvéért én
lakolok, de hadd legyen, eltüröm én ezt is, székelyföldi barátaink ugy
is már eddig tuljárnak Tordán! fölkelve tehát elmentem egy pár helybeli
ismerősömhöz B. Z. és B. K.-hoz, de ők nem voltak megidézve. Tizenegy
órakor aztán a rendőrségre mentem, az előszobában _Lange_ ur sokkal
nyájasabb volt, mint máskor, s nagy udvariassággal vezetett be a
főnökhez, ki székéből fölkelve, _üléssel kinált meg pamlagán;_ máskor is
udvarias volt a német, de most még inkább, s azonkivül a főnök ur fényes
uniformisában volt, én vártam az interrogatiót, de a főnök ur e helyett
kardot kötött, s még egy pár hivatalnokot is beszólitva roppant
komolysággal egy rendeletet olvasott fel, mely szerint a rendőrminister
ur ő execja, ő Felsége jóváhagyásával a további rendőri felügyelet alól
végkép fölmenteni méltóztatott.
Tehát ezuttal csalódtam a jó németben!
Aztán az urak mondák, hogy ezt az ő jóindulatu elentéseiknek
köszönhetem.
Ez volt _fogságom történetének_ utolsó jelenése!