Eredeti népmesék (2. rész) - 6

A Lidércz aztán ebben a lyukban három nap, három éjszaka él, mely idő
alatt szünetlenül, mint az anyátlan gyermek, egyre sír, egyre rí hangos
zokogással.
Ha eladhatod, a ki megtalálja venni, az nem három napig, hanem három
álló esztendeig birhatja és ez idő alatt el is adhatja ugyanazon az úton
és módon, a mint te elattad.
De ez idő alatt azzal a bizonyossal, a ki majd megveszi, mindig vele hál
és pedig: ha leány veszi meg: legényképében; ha legény: leányképében.
De jaj lesz annak, a ki harmadszor találja megvenni, a ki a harmadik
gazdája lesz; mert aztán ha fölébred az alvásából, azt ízzé-porrá tépi,
azzal azt teheti a mit akar, az már egészen az ördögé.
No jól van, ez abban maradt.
Itt meghal a vén boszorkány, kinek a lelke elszállt a gyehenna lángjai
közé, hogy ott ezeresztendeig égjen, szabadulás nélkül, a böreért pedig
az ördögök jöttek el s azok vitték el a pokolba fújtatónak.
Az árva aztán magára maradt, mint az ég madara, mint a kinek se apja, se
anyja nincsen, hanem ugy áll peczéren mint az újjam.
Itt a leány, a mint édes anyja a meghaló-ágyán meghagyta, vett egy
tiszta fekete jérczét, még pedig olyant, mely a kis körmétől kezdve
egész az orrahegyéig, mint a csillagtalan éjfél és mint a posztó, vagy
még ennél is feketébb volt.
A leány aztán a fekete jérczét ketrecz alá tette és soha ki nem
eresztette, hogy ahhoz kakas aranyért se férjen.
A fekete jércze aztán heted napra megtójt s a tojását a leány kilencz
napig hordozta a hona alatt.
Kilenczed napra a tojás felpattant s kikelt belőle egy koszos, borzas,
kolonczos kis csirke, mely nem volt nagyobb mintegy ökörszem, mintegy
kis madár.
Ez a koszos, borzas és kolonczos csirke volt pedig a Lidércz.
Ő aztán a Lidérczet egy kis katulyába tette, alája pedig, mint a
polyabeli gyermek alá, minden istenadta nap háromszor: reggel, délben és
estve tiszta patyolat rongyot rakott.
A Lidércz egész istenadta nap semmit, de semmitsem evett, hanem mindig
ott ült a katulyába a tiszta fehér patyolat rongyon.
Itt eljön az estve, el a lefekvés ideje.
A leány levettkőzik; lehuzza a lábáról karmazsin csizmáját, kibontja
sarkig érő haját és hálóinget vesz magára.
A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak szép piczi lábacskáját, hosszu
selyemhaját, piros két almáját, szép két cziczi-dombját és ekkor
megszólalt, vékony hangon mint az üvegcsengetyü ilyeténképen:
– Mit kivánsz? mit kivánsz?
– Három kád pénzt, felelt a leány, az egyikben legyen vert-arany, a
másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.
Itt lelkem teremtette a Lidércz megrázkódik s mint ezüstfüst, mint
aranypára, mint égő köd eltűnt a szobából, kibujt a kulcslyukon és
kiszállt a kéményen.
A Lidércz aztán alig volt oda egy-nehány perczig; csak addig sem, mig az
ember kettőt pillant s már ekkor ott állt a leány előtt legényképen.
De már ekkor a három kád pénz is a kis kamrában állott; az egyikben volt
vert-arany, a másikban vert-ezüst, a harmadikban pedig rézpénz.
A Lidércz aztán az ágyra feküdt, a leány mellé bujt s kivilágos
kiviradtig vele hált.
A szép leány aztán reggelre kelve olyan sárga lett mint a kikirics,
olyan sápadt mint a halott és olyan fehér mint a fehér-liliom.
Fehér-liliom!? az ám! de olyan fehér-liliom, melynek az élte gyökerén
féreg rág.
Az ő férge volt pedig a Lidércz.
Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke
lett, mint annak előtte volt, hogy azt, a ki látta volna, azt mondta
volna, hogy az nem ér egy ütet taplót, nem egy fapetákot.
A szegény leány aztán alig várta, hogy a Lidércz 12 órakor elaludjék s
hogy elaludt, tüstént felszaladt a padlásra, hozott le onnan egy kötény
kóczot, azt zsákra rakta és a Lidérczet belepakolta.
Mikor a leány mindezekkel készen volt, szaladt a vásárra, hogy a
Lidérczet majd eladja.
De mikkorrára kiért a vásárba, az óra ép’ kettőt ütött, a Lidércz
fölébredt s így nem adhatta el.
Haza viszi nagy sírva-ríva, hogy már a Lidércz megint vele hál, hogy az
ujra, mint a nadály, kiszíja szép piros vérét.
Ugyis lett. – Mert mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, a szép
leány feküdni készült. Mondom, hogy feküdni készült, megágyaz, megveti
az ágyát, lehuzza a lábáról karmazsin csizmáját, kibontja sarkig érő
selyemhaját és hálóinget vesz magára.
A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak szép piczi lábacskáját,
hófehér lábszárát, sarkig érő selyemhaját, piros két almáját, szép két
cziczi-dombját és ekkor vékony hangon mint az üvegcsengő megszólalt
ilyeténképen:
– Mit kivánsz? mit kivánsz?
– Három kád pénzt, felelt a leány, az egyikben legyen vert-arany, a
másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.
Itt lelkem teremtette! a Lidércz ismét megrázkódik s mint ezüstfüst,
mint aranypára, mint gyémántköd eltünt a szobából; kibujt a kulcslyukon
s kiszált a kéményen.
De a Lidércz alig volt oda annyi ideig, míg az ember kettőt pillant, míg
egy Miatyánkot elmondhat, s ott állt a leány előtt legényképében.
A három kád pénz pedig már ekkor a kamrában állott; az egyikben volt
vert-arany, a másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.
A Lidércz aztán a leány mellé az ágyra feküdt s kivilágos kiviradtig
vele hált.
A szép leány reggelre kelve olyan sáppadt lett, mint a ki már a terítőn
fekszik kinyujtóztatva, mint a kit most vesznek ki a sírból, mint a
kettétört virág, mely mindig halványabb halványabb lesz, míg utóljára
csaknem a halál halványsága fogja el.
De volt pénz elég; egész dögével!
Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke
lett, mint annak előtte volt, hogy azt még a szarka se vitte volna el,
még az is ott hagyta volna, a hol találta, hogy azt a ki látta volna,
azt mondta volna, hogy ez az idétlen csirke nem ér egy fületlen gombot,
nem egy kurjantást.
A szegény leány aztán másnap alig várta, hogy a Lidércz a szokott
időben, világos délben tizenkét órakor elaludjék és hogy elaludt,
tüstént felszaladt a padlásra, honnan egy kötény koczot hozott le, azt
zsákra rakta, a Lidérczet belepakolta.
Mikor a leány mindezekkel készen volt, lóhalálában rohant a vásárra,
hogy majd eladja a Lidérczet.
De a leány mikorrára kiért a vásárba, az óra ép’ kettőt ütött, ép’
délutáni két óra volt, a Lidércz pedig fölébredt és ezért nem adhatta
el.
A leány aztán a Lidérczet haza viszi nagy sírva-ríva, hogy az már megint
vele hál, hogy az már ujra, mint a nadály, kiszíja szép piros vérét.
Ugyis lett. – Mert mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, a leány
feküdni készült.
Hogy feküdni készült, az ágyat elbontotta, megvetette; de ekkor azt
gondolta, hogy saját halálos ágyát veti meg, hogy nemis az ágyba, hanem
a terítőre, a deszkára fekszik. És jobb is szeretett volna ott azon a
deszkán kiterítve feküdni, mint azon a vetett ágyon!
De volt neki sok pénze! De mit ért az neki, ha mindjárt egy pinczével
lett volna is, ha az ő szivének abban nem volt semmi gyönyörűsége, semmi
öröme, hanem azt ugy nézte, ugy tekintette, melyért lelkét-testét az
ördögnek eladta.
Azért le se akart feküdni, hanem csak az ágyszélén virasztani át azt a
tengernyi éjszakát, mint a kinek halottja van, kit reggel, délben és
estve mindig sirathat.
Neki is volt halottja, kit reggel, délben és estve mindig sírathatott és
az volt: szép fehér lelke, kit az ördögnek pénzért adott el.
Ezért egészen a bubánatnak adta magát, mely rászállt s mint valami
fekete lepedő, egészen beterítette, egészen beborította.
De a leány mégis csak lefeküdt; levetette karmazsin csizmáját,
kibontotta sarkig érő selyemhaját és inget vett magára. A hajába fekete
pántlikát font be.
A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak gyenge fehér lábát, sarkig érő
selyemhaját, piros két almáját, két szép cziczi-dombját s aztán vékony
hangon, mint az üvegcsengő, megszólalt ilyeténképen:
– Mit kivánsz? mit kivánsz?
– Sz...ebadta! – követem alásan – felelt a leány.
Itt lelkem teremtette! a Lidércz ujra megrázkódik s mint ezüstfüst, mint
aranypára, mint gyémántköd eltünt a szobából; kibujt a kulcslyukon és
kiszállt a kéményen.
De a Lidércz alig volt oda annyi ideig, míg az ember kettőt pillant s
már ekkor ott állt a leány előtt legényképében.
A szegény leány házát – követem alásan – izével egészen környös körül
hordta, még pedig annyira, hogy még az ajtót se lehetett volna kinyitni.
A Lidércz aztán a leány mellé az ágyra feküdt s vele hált egész
kivilágos kiviradtig.
A szép leány reggelre kelve olyan halvány lett mint a letört, szine
hagyott buzavirág, olyan sárga mint a kikirics, mint a kiben lélek se
lett volna, hanem csak hálni járt volna bele.
Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke
lett mint annakelőtte volt, hogy azt a ki látta volna, azt mondta volna,
ez a pípes csirke nem ér egy ütet taplót, nem egy fadrombot, hogy azt
még a madár se vitte volna el, hanem még az is otthagyta volna a hol
találta.
A szegény leány aztán többet ki sem ment a szobából, hanem mindig egyre
sírt-rít, hullt a könye mint a záporeső; ugyannyira, hogy az nap még
tiszta rongyot sem tett a Lidércz alá, melyért az a leányt előfogta s
ugy megverte mint a kétfenekű dobot.
Itt elkövetkezik az estve, el a lefekvés ideje, a leány ezért megvetette
az ágyát s levetközött; levetette szép piros csizmáját, kibontotta
sarkig érő selyemhaját s inget vett magára.
A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak gyenge fehér lábát, hófehér
lábszárát, sarkig érő selyemhaját, piros két almáját, szép két
cziczi-dombját s mikor jóllakott a nézéssel, vékony hangon, mint az
üvegcsengő, megszólalt ilyeténképen:
– Mit kivánsz? mit kivánsz?
A leány nem szólt semmit.
– Mit kivánsz? mit kivánsz? ismétlé a Lidércz.
A leány nem szólt semmit.
– Mit kivánsz? mit kivánsz?
A leány ujra nem szólt semmit s mikor harmadszor sem szólt, felugrik a
Lidércz nagy mérgesen, neki esik a leánynak, sarkig érő selyemhaját a
kezére tekerte s kiseperte vele a ház földjét. Hosszú selyemhaja, mint
valami selyemborona, mint valami selyemseprő az egész szobát tisztára
kiseperte. Aztán a Lidércz elkezdett vele labdázni; felhajította a
padlásig, meg a földhöz verte, ujra felhajította, meg a földhöz verte;
tizenkétszer felhajította, tizenkétszer verte a földhöz, de csinálhatott
már azzal akármit, akár fejszefokával is verhette, mert az többé mit sem
érzett, mert annak már semmije sem fájt, mert az már meg volt halva.
Mikor már a Lidércz a leányt holtig verte, mikor már agyonütötte,
felkapta mint valami szalmaszálat s meg sem állt vele a pokolig; de csak
a testét, de csak a bőrét vihette el magával, mert a lelke már ugyis az
ördögöké volt, mert az már ugyis a gyehenna lángjai közt
égett-eléghetlenűl; mert fekete galambképében, mint a kilőtt nyíl
elszállt oda, honnan csak 1000 esztendő múlva, mint fehér galamb
kerülhet ki s ekkor az igazak hazájában lészen az ő lakása, hol aztán az
nagy tisztességben él.


PRÜCSÖK JÁNOS.
Volt egyszer a világon két mester ember. Levén az egyik becsületes
csizmadia, a másik pedig vargamester. Egy fedél alatt laktak az
istenadták, mégis mindenben különböztek egymástól, csak egyben egyeztek
meg: – a szegénységben; mindkettőnek lapos volt az erszénye, beleütött
az istennyila!
Egyszer azt találja mondani a csizmadia a vargának:
– Hej, koma! mondanék én egyet, kettő lesz belőle: tegyünk szert
pénzmagra!
– Csak az itt a bökkenő, felelt a varga, hogy én azt a mesterséget
egyátalán nem értem, de még az apám se értette; mert a hogy jött a
világra, ugy ment vissza, csupán két csizmadiatallérja volt, azt is
nekem hagyta.
– Ej, dehogy nem értjük! válaszolt a csizmadia, olyan gondolatom támadt
mint a peták! Ugy-e, van a birónak jó öt lova?
– De van ám!
– No, ha van, azokat majd szépen elcsenjük s te komám kiviszed az
erdőbe, ide meg ide, én pedig azalatt látogatóba megyek ő kigyelméhez,
majd el panaszolja ő nekem az egész dolog sorát rendjét, majd mondja ő
nekem: hogy ennyit meg ennyit adnék annak az embernek, a ki ugy
szépszerével előadná a lovaimat, – én pedig állok elébe s mindazokra
szóm és mondásom ez lesz: van nekem egy mágyiás könyvem, melyből e
széles világon történt minden dolgok kilehet olvasni: tán biróuram
lovairól is szól az irás.
Ugyis lett. – Ellopták a biró öt lovát; a varga kivitte azokat a
megnevezett helyre, a csizmadia pedig a mágyiás könyvet zsebre tevén,
elballagott másnap a kárvallott biróhoz.
– Adjon isten jó napot, biró komám uram!
– Fogadj isten komám uram!
– Azt hallottam, hogy valami nagy szerencsétlenség érte komám uramat?
– Hej, ne is emlitse Prücsök uram! ellopták az öt lovamat!… szegény
párák, milyen áldott jószágok voltak!… tudom azoknak sem lesz többet
olyan gazdájok mint én voltam!… szegény párák!… szegény párák!…
– Azt valami gazember cselekedte!
– Igazság szól ki Prücsök uramból, becsületes ember hogy is tette
volna?!… szegény áldott párák! Biz elhiheti kigyelmed, hogy annak, a ki
előadná, nem sajnálnék tőle 300 forintot.
– Kétszer se mondja biró uram, mert szaván fogom; tegnap találtam egy
mágyiás könyvet, ebben minden e széles világon történt dolgok meg vannak
irva: hátha a kelmed lovairól is szól az irás, hátha nem alszik az
ördög?!
– Hiszen ha szólna, kelmedtől sem sajnálnám a háromszáz forintot, akár
előre is kifizetném.
– Nem kell nekem előre, felelt a csizmadia, majd csak akkor, ha
előlesznek a lovak.
Ezzel kiveszi Prücsök János a köpönyege zsebéből a mágyiás könyvet,
felnyitja s elkezd belőle handrikálni ilyeténképen: ha a szálason
lemegyünk, a fenéken fel, nagy hegy alatt kis dombon egy sugár cserfához
van kötve mind az öt lova kigyelmednek. Ez van szórul szóra ákom-bákom
betűkkel a mágyiás könyvben megírva, a ki nem hiszi, im olvassa, – de
szerencsére senki sem tudott olvasni. – Elhitték.
Itt kimegyen az erdőre egy sereg ember botokkal, baltákkal, vasvillával
fölfegyverkezve, hol is a mondott s nevezett helyen már messziről
meglátják a biró öt lovát egy sugár cserfához kötve, mellette pedig egy
bujnyik kinézésü ember tartotta a kötőfékeket; ez pedig nem volt senki
egyéb mint a varga.
Még messziről rá kiabálnak: megálj gazember… megállj hunczut… ilyen,
amolyan lókötője!…
No, persze a zsiványképébe felöltözött vargának is volt annyi esze hogy
megállott: azért illa foré, nád a kert!… persze ezeknek is volt annyi
eszök, hogy nem vették űzőbe a vargát, csakhogy a lovak megvannak!
Itt nagy hírrel haza vezették a lovakat, Prücsök Jánosnak pedig
kifizették a háromszáz forintot, még rádásul meg is köszönték.
Itt hire futamodik Prücsök Jánosnak, hogy itt meg itt ebben a faluban
lakik egy híres jós, ki a sátánnal czimborál, a hazajáró lelkekkel
szövetkezik, a kopogó szellemekkel pedig ép’ barátságot kötött s ezek
szereztek neki egy olyan mágyiás könyvet, hogy abban minden, de minden a
széles világon történt dolgok ákom-bákom betűkkel be vannak irva; –
úgyannyira elterjedt a híre, hogy magának a királynak fülébe is
eljutott, pedig ép’ ekkor veszett el a királynénak legkedvesebb
aranyjegygyűrűje, pedig ez napságtól fogva a királynénak se’ étele, se’
itala, hanem egyre sír-rí s naponta három kendőt is száritgatnak utána,
hogy szinte beteg bele.
A királynak se’ kellett több, hogy meghallotta az ország-világra szóló
jóst, üveges aranyos hintót – elöl kocsis, hátul huszár – parádésan
küldött érte.
Megáll Prücsök János háza előtt az aranyos hintó, s a huszár jelenti
alásan hogy mi járatba van. Váltig szabadkozott Prücsök János, gondolván
hogy most rákerül az ebharminczadjára, hogy neki ilyen meg ilyen sok
váltómunkája van… hogy ő nem mehet… hogy elvesztette a mágyiás könyvet,
e nélkül pedig oda minden tudománya; de mind ez nem használt semmit,
mert hogyha a hires Prücsök János nélkül visszamernek térni a
rezidencziába, fejök vesztése alatt volt kiadva a parancsolat. Mit volt,
mit tenni, vagy akart vagy nem, elvitték Prücsök János uramat, ki
keserves könyhullatások között vált meg kedves élete párjától és kedves
komájától, s még a testamentomát is megírta, hogy már neki így lesz
vége, úgy lesz vége.
Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, hetednapra elértek a
rezidencziába s bevezették Prücsök Jánost a király elébe. Szegény
Prücsök Jánosnak vagy volt melege, vagy nem, de most az egyszer saját
véres verejtékében fürdött meg, annyira folyt róla az izadtság. De mégis
a mennyire, annyira vigyázott magára s három napot kért a királytól
gondolkozásra. A király megadta neki a három napot, meg ha még
harminczhármat kért volna is, csakhogy aztán a gyűrű meg legyen.
Itt Prücsök János soha világ éltében nem volt oly nagy úr, mint most;
bevezették a fehér szobába, de jobb szeretett volna ő otthon a tőke
mellett űlni, mint azon a bársony széken, aranyos kanapén, – mert
egészen a búbánatnak adta magát, úgyannyira hogy se’ étele, se’ itala, s
hármat is rántott a nadrágszíján, de az mégis bő volt.
Közbe légyen mondva, a királyné legkedvesebb jegygyűrűjét hárman lopták
el: az inas, a kukta meg a szakács.
Itt elkövetkezik a dél is; Prücsök még mindegyre búsul, azt sem tudja,
hogy hányadán van az idő, pedig már felteritették a puszpángfa asztalra
az aranyabroszt, aranyabroszra czíntányért tettek, mellé ezüstkanalat,
négyágú villát és szarvasnyelű kést, – de mondom, jobb szeretett volna ő
otthon abból a négy krajczáros cseréptányérból fakanállal bablevest enni
mint ezt a parádét.
Beviszik az első tál ételt s ez volt a fekete leves. Ép az az inas vitte
be, a ki részes volt az aranygyűrű ellopásában.
Prücsök János föltette magában, hogy megszámlálja az ételeket, – azért
mikor az inas letette a fekete levest a puszpángfa asztalra, azt találja
mondani az ételnek: itt jön már az első.
Az inas se’ holt, se’ eleven nem volt; azt gondolta, hogy neki mondja,
hogy itt jön már az első, a ki a gyűrűlopásban részes volt; – de mégis
valahogy mint a részeg kiténferedett a szobából.
Alig ér ki az inas a szobából, alig nyitja be a konyha ajtaját, már
ketten is kérdik, a kukta meg a szakács, hogy mit mondott a híres jós.
– Jaj, ne is kérdezzétek, végünk van, már tudja, de hogy is ne tudná
mikor jós, hogy mi hárman loptuk el a királyné legkedvesebb
aranyjegygyűrűjét!
– De nem azt mondom én, mondja a kukta, hanem azt: eredj be te szakács,
hát neked mit mond?
Bemegyen a szakács, beviszi a második tál ételt s leteszi a puszpángfa
asztalon levő aranyabroszra.
– Itt jön már a második, mondja Prücsök János az ételnek, a szakács
pedig azt gondolta, hogy neki mondja, se holt se eleven nem volt, csak
mint a részeg kitántorgott a fehér szobából.
Alig ér ki a szakács a fehér szobából, alig huzta be a lábát a konyha
küszöbjén s tette be az ajtót maga után, midőn ketten is kérdezték
egyszerre: mit mondott?
– Jaj ne is kérdezzétek, azt mondta mit neked mondott, itt jön már a
második.
– De nem azt mondom én, felelt az inas, hanem azt: eredj be te kukta,
hát neked mit mond?
Bemegyen a kukta a fehér szobába s leakarja tenni a harmadik tál ételt a
puszpángfa asztalon levő aranyabroszra, midőn megszólal Prücsök
ilyeténképen:
– Itt jön már a harmadik.
A kukta se’ holt se’ eleven nem volt, kiejtette a czíntányért a kezéből
s térdre esett Prücsök János előtt.
– Kegyelem, gráczia! mink loptuk el a királyné legkedvesebb
aranyjegygyűrűjét, én, meg az inas, meg a szakács.
Az inas meg a szakács ott füleltek a kulcslyuknál s mikor látták, hogy a
kukta mindent bevallott, ők is berohantak a fehér szobába, letérdepeltek
Prücsök előtt s kegyelmet, grácziát kértek a fejökre; – – de elébb a
királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét letették a puszpángfa asztalra.
Végre megszólalt a szakács mint a ki köztük legidősb volt s igy legtöbb
esze is volt, ilyeténképen:
– Ha jós úr szépszerével úgy eltudja simítani a dolgot, hogy az egészből
semmi se’ légyen: itt van parolás tenyerem, hogy azonnal lefizetek
háromszáz forintot.
– Én is adok, én is adok háromszáz forintot, mondják ketten is
egyszerre, az inas meg a szakács.
Prücsök János pedig majd kibujt a bőréből örömében; elfogadta az
ajánlatot s előre fel is vette a 900 forintot.
Mikor Prücsök János a pénzt zsebre tette, hozatott a kuktával egy fehér
czipót, lisztet és vizet. Ezeket aztán ő összekeverte s a királyné
legkedvesebb aranyjegygyűrűjét beledagasztotta. Az ablak alatt ép’ ott
legelészett egy nyáj pulyka, kapja a lelkit, lehajítja közéjök a tésztát
s benne a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét, – hát látja, hogy azt
a legnagyobb kanpulyka kapta fel.
Most bezzeg hivást se várt Prücsök János, hanem egyenesen berontott a
királyhoz.
– No felséges uram, tudom már hogy hol van a királyné legkedvesebb
aranyjegygyűrűje!
– Ugyan úgy-e?… hát hol van?
– Hát ezelőtt mintegy két héttel, a mikor a királyné imádkozni ment a
rezidenczia udvarán keresztül, akkor vesztette el legkedvesebb
aranyjegygyűrűjét s felségednek egy állatja nyelte el: azért ha nem
sajnálja felséged attól az állattóli megvállását, még most is ott van a
zúzájában.
– Ha csak egy zúzás állat s melyik légyen az?
– Az a nagy kanpulyka, mely a nyájat vezérli az udvaron.
– Ha csak egy kanpulyka!… Hej, pulykák legfőbb pásztora állj elő!
Előáll a pulykák legfőbb pásztora s a király kiadja neki a
parancsolatot: hogy a legnagyobb kanpulykát meg kell fogni, a fejét
tőkére tenni, éles baltával levágni s aztán a zuzáját szépen kivenni,
czíntányérra téve behozni.
Megfogják a legnagyobb kanpulykát, fejét a tőkére teszik s elvágták az
éles baltával, a zuzáját pedig szépen kivették, czíntányérra tették s
ugy vitték be a király elébe.
Prücsök János pedig a kanpulyka zuzáját csillagos bicskájával kétfelé
hasította s ime! kigurult belőle a király lábaihoz a királyné
legkedvesebb aranyjegygyűrűje.
Felkapja a király az aranygyűrűt s egyenest beszaladt a feleségéhez, ki
a jegygyűrű utáni bujában betegen feküdt s tizenkét szobaleányával
együtt éjjel-nappal síratta keserves könyhullatásokkal.
A királyné alighogy megpillantotta legkedvesebb aranyjegygyűrűjét:
azonnal jobban lett; kiderűlt szomorú orczája s tündökölt mint az a
fényes nap az égen.
Prücsök Jánost pedig az asztalhoz ültették, még pedig az első székbe s
megvendégelték úgy, hogy míg él sem felejti el.
Mikor ez a nagy vendégség is meg volt, három zsák pénzt mértek ki a
számára s úgy küldték vissza a maga falujába. Magát pedig üveges-aranyos
hintóba ültették, melyet hat seregélyszőrű paripa vontatott, bent pedig
a hintóban Prücsök János oldala mellett ült az ország király tanácsosa.
Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen s már egy jó darabot magok
után hagytak, mikor eszébe jut az ország-király tanácsosának, hogy meg
kellene tréfálni ezt a híres jóst, hogy valjon olyan nagy-e a tudománya
mint a milyennek országvilág hireszteli?
Azért leszállott az aranyos-üveges hintóból s ép’ a szemügyébe akadt egy
prücsök, melyet aztán fölvett s a markába szorított.
Mikor aztán visszaült az aranyos-üveges hintóba, azt kérdi a híres
jóstól:
– No jós uram, ha oly híres ember kelmed, hát mondja meg, hogy mi van az
én markomban?
Prücsök János csak gondolkozik, csak gondolkozik, de sehogy sem jőhetett
a nyítjára, hogy valjon mi lehet az ország-király tanácsosa markában,
egyszer csak felkiált:
– No, te Prücsök vagy most kínban!
– Kitalálta kigyelmed, felelt az ország-király tanácsosa, csakugyan
prücsök.
Ezzel kinyitván markát, a szegény prücsök kiugrott a tarlóra.
Igy szabadult meg Prücsök János, így nem vallott szégyent!
Végre elértek abba a faluba, a hol Prücsök János lakott s leszállították
az aranyos-üveges hintóból. Ő aztán bement a házába, az ország-király
tanácsosa pedig vissza a rezidencziába.
Igy lett Prücsök Jánosból gazdag ember; de azért a komájáról sem
feledkezett meg, mert a három zsák pénzt kétfelé mérték; feleközepét
kapta a varga, feleközepét a csizmadia.
Hítták Prücsök Jánost még azután is számtalan sok helyre, de volt esze
nem menni, ha mingyárt a római pápa hivatta volna is, pedig az már csak
nagy úr! mindenkinek csak azt felelte: hogy a királynál jártában
elvesztette a mágyiás könyvet s vele együtt elveszett a tudománya is, a
hol pedig nincs, ott ne keress!!


PATKÓS KÖRMÖNDINÉ.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer kovácsné, ki boszorkány volt.
Ezt az asszony ugy hiták, hogy patkós Körmöndiné.
Mondom, hogy boszorkány volt az asszony, sok állt hatalmában; azért ő
kigyelmét szerették, meg nem is; azért féltek is tőle, mint az égető
tűztől, meg nem is.
Ha ez az asszony valakire megharagudott, azt ugy meg tudta verni a
szemével, hogy a keze-lába összezsugorodott; azt ugy meg tudta kötözni a
szemével, hogy rajta kivül egy teremtett lélek, senki, de senkisem tudta
kioldozni, csupáncsak Körmöndiné asszony.
Ha a leány szerelmes lett valakiben és ha az őt nem szerette, csak
Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni. Az aztán adott a leánynak olyan
szert, hogy a legény mindig ő utána járt, mindig csak azt az egyet
szerette.
Ha valakinek a tehene véres tejet adott, csak Körmöndiné asszonyomhoz
kellett menni; az adott annak a bizonyosnak olyan szert, melylyel a
tehenet köröskörül kellett füstölni, hogy attól a fejös tehén nem adott
többet vérest.
Ha valaki haragban volt valakivel, csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett
menni, az annak a bizonyosnak a haragosát ugy megrontotta, hogy egész
éltében nyavalyás lett. Pedig csak egy csupor fözeléket adott neki, de
volt abban a kerek föld alatt minden, de minden: bab, borsó, lencse,
kása, kukoricza, búza, árpa és dara; pedig csak ezt a fözeléket kellett
annak a bizonyosnak a háza előtt hosszában elhinteni, és ha az a
bizonyos átment rajta, annak a testén minden, de minden: bab, borsó,
lencse, kása, kukoricza, búza, árpa és dara, mint a veres patics,
kiütött.
Itt a boszorkány éjnek idején fölkel az ura mellől, ki mellé aztán egy
seprőt fektetett és az, ha mindjárt tüzes taplót tettek volna is a
fülébe, ha mindjárt ezer dobot is ütöttek volna meg az ágya előtt, föl
nem ébredt volna, hanem aludt mint a tök, mint a juhászbunda.
Mondom hogy fölkelt az asszony, kezébe veszen egy kötőféket, melylyel a
kovácslegényt háromszor főbe ütötte.
Itt lelkem teremtette! a kovácslegény leugrik az ágyról, négykézláb áll,
megrázkódik s tüstént lóvá vált.
Aztán a boszorkány a fejébe húzza a kötőféket, csontnyerget tesz rá, egy
hányt-vetett ócska bundadarab volt a nyeregtakaró s ráül a lóra,
mondván:
– Hipp-hopp, ott legyek, a hol akarok!
Azzal a ló szaladásnak eredt, kibújt az ajtóhasadékon, ki a kéményen s
megsem állt, míg a Sz. Gellért hegyre nem ért, hol már ekkor egész
boszorkány sereg volt együtt. Kik aztán elkezdettek tánczolni, danolni,
majd az ivás-evéshez láttak s csaptak ott olyan dáridot, hogy egy kis
lakzival ért fel. Mikor aztán jól ettek-ittak, ujra a tánczhoz,
dalláshoz fogtak.
Mikor a boszorkányok legjavában tánczoltak, egyszer egy hosszú ember
jött le a hegyről, s kiválasztott közülök egyet, kivel aztán vele hált,
és annak a bizonyos boszorkánynak egy kis-pénzt adott.
A boszorkányok itt tánczoltak mindaddig, míg a kakas nem kukurikult; de
a legelső kakasszóra tüstént, mintha kettévágták volna, abba hagyták a
mulatságot s ki-ki a maga lován hazaparipázott.
Mikor a szegény kovácslegény hajnalban föl akar kelni, csak ekkor vette
észre, hogy olyan fáradt, hogy még a kezét is alig bírja fölemelni,
mintha egész istenadta éjszaka nem aludt, nem pihent volna, hanem mindig
a vasat verte volna vagy félmázsás pörölylyel.
No ez abban maradt, de a kovácslegény másnap, harmadnap, negyednap is,
mikor föl akart kelni az ágyból, mindig oly fáradtnak érezte magát, hogy
a kezét is alig birta fölemelni.
De, hogyis ne! mikor az az istentelen vén banya – hogy a patvar vigye
el! – minden istenadta éjszaka megnyergelte és rajta a Sz. Gellért
hegyre s onnan meg vissza paripázott.
Itt a kovácslegény egyre száradt, egyre száradt, míg utoljára ugy