Eredeti népmesék (2. rész) - 5

talál, ha mindjárt a világból kellene is kimennie, ha mindjárt addig
megyen is még a két szemével lát, még a lába térdig el nem kopik; mert ő
legkedvesebb s legszebb leányának azt mondta: ha a világon csak egy
rózsa nyilnék, se több, se kevesebb, még azért is elmennék, még azt is
elhoznám.
Azért nyakába akasztotta a nagyvilágot s ment mendegélt hetedhét ország
ellen, de rózsát, sehol, de sehol sem talált; fáját ugyan lelt eleget,
de virág nem volt rajta s egy némelyiken még a fris leszakasztásnak is
ott volt a jele, de a rózsa hiányzott. Ezért a kalmár nagy búbánatnak
adta magát, mely, mint valami fekete lepedő, egészen beteritette,
egészen beboritotta.
Csak búsul, csak búsul, egyszer egy szigethez ér. Beuszik a szigetre,
gondolván magában, hogy itt már csak lesz rózsa! mert az egész sziget
csaknem virággal volt beültetve, mintha itt lett volna a virágerdő.
Csak megyen, csak megyen, egyszer egy aranysövényü nagy kert kapujához
ért, hol két sárkánykigyó állt őrt. No, gondolta magában, ezek most
engemet mindjárt megesznek, de ha megesznek is, mégis bemegyek: ezért
nekik ment bátran. Mikor egészen melléje ért a két irdatlan nagy
sárkánynak, csak akkor vette észre, hogy bíz azok nem ették meg, de,
nemcsak hogy meg nem eszik, hanem még felebottját se hajtották; ő tőlök
bíz akár egy regement katona is bemehetett volna kertbe, mert kövé
voltak válva.
Bemegyen a kertbe a mi kalmárunk, s meglát ott egy emberformát. Köszön
neki, de nem fogadja. Köszön neki másodszor is, de bíz az csak nem
mondta rá a „fogadj Istent.“ Mi dolog ez, tünödik a kalmár, s oda megyen
hozzá, hát ekkor látja, hogy sóbálványnak, kővé vált alaknak köszönt. Ez
sehogy sem férhetett a fejébe, gondolván, hogy itt tán a tündérek, tán
az ördögök voltak a képfaragók, de ez nem emberi munka! Itt egy
tündérfi, ott egy tündérkisasszony némán, mozdulatlanúl, mintegy
sóbálvány.
De ő neki nem az volt a dolga, hogy ezeket az emberformákat
szemmel-szájjal bámulja, hanem virágért, még pedig rózsáért jött. Azért
a kert minden zegét-zúgát összejárta, tűvé tett mindent, de rózsát nem
talált, bár ott nyiltak a különbnél különb, szebbnél szebb virágok. A
mint igy csetlik-botlik, egyszer egy palotához ért, mely a kert kellő
közepén állván, tizenkét fehér márvány garádicson kellett fölmenni.
Fölmegyen a tizenkét márvány garádicson, az ajtóhoz ért, mely akkora
volt, hogy néhol kapunak is megjárta volna.
Hogy az ajtóhoz ért, ez magától felnyilt előtte, s magától csukódott be
utána. Végig menvén az üvegfolyosón, a konyhába ért. Itt a tűz magától
égett a patkán, magától főttek az ételek, a nélkül, hogy valaki csak egy
darabfát is tett volna rá, vagy csak egy csuporhoz is a tűzet oda
szította volna; sőt mi több, itt lelkem teremtette! egyszer a seprő csak
fölkerekedik az ajtószegből, magától szépen kiseperte a konyhát, s aztán
ujra visszament a maga helyére. A kalmár egészen elálmélkodott az ily
fura dolgokon; mert sehol egy lelket sem látott; de csak akkor íjedt
meg, midőn a magától forgó nyárson sült pecsenyéből vágni akarván,
valaki ugy a körmére huzott, hogyha izés lett volna is, mégis bekapta
volna.
A konyhából egy szobába ment, ebből a másikba, igy sorba, mig hét szoba
során nem ment keresztül, végre a nyolczadikba ért, hol két személyre az
asztal már megis volt teritve.
Hogyim éhes volt a kalmár, nem igen várta a kinálást, hanem leült az
egyik székre s várta, hogy mi lesz már ebből. De nem sokáig kellett
várnia, mert magától felpattanván az ajtó, az asztalon termett az első
fogás étel. A kalmár hozzá látott az evéshez. A szemközt levő tányérról
is szinte elfogyott az étel; ott is evett valaki, a nélkül, hogy ő azt
láthatta volna, hogy ki az. Elfogy az első fogás étek, el a másik, el a
harmadik is, s igy sorba, mig csak mind a hat fogás az asztalra nem
került. Hogy az utolsó fogás étel is elfogyott, láthatlan szolgalelkek
aranymedenczében lágymeleg vizet hoztak, hogy mossa meg a kezét és a
szakálát s törüközzék meg az aranytörlőbe. Ezt elvégezvén, láthatlan
társa hasonlókép cselekedett a nélkül, hogy ő láthatta volna, hogy ki
az, mert csak a lágymeleg viz locsanását hallotta.
Itt elkövetkezik az estve, el a lefekvés ideje is, ezért integettek
neki, hogy menjen. Megyen a kalmár az integetés után, s mindenütt a
merre csak ment, a szobák ajtajai magoktól nyiltak fel előtte, magoktól
csukodtak be utána. Egyszer a kalmár egy fehér hálószobába ért, hol két
személyre már készen várt a vetett ágy s bíz ő kelme az egyikbe le is
feküdt. Itt a kalmárban fölébredt valami, a félsz-e, vagy micsoda? azt
egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, a szemét soha le
nem vette a másik ágyról, hogy valjon oda fekszik-e valaki? – Itt,
lelkem teremtette! egyszer csak elkezd a dunna suhogni, mint mikor azt
valaki magára húzza. Már a kalmáron a halál veritéke is csepegett; de
azért a szemét soha le nem vette a másik ágyról; ugyannyira, hogy az
káprázni is kezdett, de nem csak káprázott, hanem összefolyt előtte
minden s még azt a patyolatfehér dunnát is zöldnek, kéknek látta. Itt,
lelkem teremtette! egyszer csak megmozdul a szomszéd ágyban a dunna,
mint mikor valaki fektében megfordul. A kalmárnak se’ kell több, kiugrik
az ágyból, szalad a másik nyoszolyához, hogy most majd megfogja azt, a
ki ott fekszik; de csak hülthelyet talált, mintha valaki ép most ugrott
volna ki a nyoszolyából.
Ekkor, ép mellette, megszólal egy hang, mondván: aludjál békében, míg jó
dolgod van!
Hirtelen odakap a kalmár, de ismét semmit sem fogott. Most egy rózsakéz
egy folyóka-zsinort rántott meg, s a gyöngyvirág csengő hangjára,
megzendült az ablak alatt a feketébe öltözött kis madarak bandája.
Fekete volt ruhájok, szomorú a notájok, hogy azt a ki hallotta, biz majd
meghasadt a szíve rajta; meghasadt volna, s kihajtott volna belőle a
bubánat fája, fekete galylyal, fekete levéllel, gyász virággal.
Ettől a szomorú notától még a kalmár félsze is, fekete szemfödelet
terítvén magára, lefeküdt a halottas ágyra, helyébe azonban a kalmár
régi bátorsága ismét föl kezdett éledni; szépen visszafeküdt az ágyába s
mikor a fekete kis madárkák elhagyták a szomorú notát, már akkor javába
aludt, pedig ha nem aludt volna, hallhatta volna, hogy mint zokog
keservesen láthatlan hálótársa.
A kalmár reggelre kelve kitekint az ablakon, valjon hogy van az idő
odakin? de nem nézte ő az időt, hanem majd kibújt a bőréből örömében; de
hogyis ne! midőn az ablak alatt termő aranysövénynyel keritett kis
kertben egész sereg rózsát látott, még pedig a következő tündéri
renddel: a legszélső rózsakarikákban ékeskedtek a százlevelű piros
rózsák, – telt arczuk majd megcsattant, piros vérök majd elcseppent, –
de már a másik karikában kissé halványabbak valának, a harmadikban még
halványabbak, igy mindig halványabbak, mig utoljára fehérbe mentek
által. A fehér rózsák kellő közepén diszlett a rózsakirályné. Egy teljes
fehér rózsa, melynek liliomfehér arczára gyengéden volt rálehelve a
pirosság, ép úgy, mint az ő kisebbik leánya arczára.
Itt a kalmár mit, mit nem cselekedett, kiugrott az ablakon, neki
egyenest a legszebb rózsának, nem kérdezvén azt, szabad-e, nem-e,
leszakasztotta a rózsakirálynét. A rózsafa tövéből hangos jajszó,
keserves sirás-rivás hallatszott.
Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem! mintha a
garaboncziás deák jelent volna meg az égen, sárkányon ülve, egyszerre
oly rettentő égiháboru keletkezett; villámlott, menydörgött, s úgy
potyogott az istennyila, mint mikor a körtvefát rázzák. Egy koromfekete
felhő, mint a kilőtt nyíl, egyenesen a kalmár felé tartott s megállott a
feje fölött. A fekete felhőből, mint valami hintóból, kiszállt egy
csodaszörny, sziszegő, pattogó kigyóhajjal, – melyek farkaikkal mint
valami ostorral pattogtak, – serte szakállal, ragyavert arczal és
szalonnabörként összetöpörödött testtel. A kalmár azt gondolta magában:
itt az itélet napja, annyira megijedt! s úgy érezte magát, mintha azt a
fekete felhőt ő tartaná a vállán s azalatt rogyott volna le a földre.
Hát még mikor meghallotta, hogy mit kiván tőle a csodaszörny, akkor
ijedt ám meg; de nem csak megijedt, hanem annak a nagy erős embernek, ki
egy oroszlánynyal is megküzdött volna, szép fekete szakála, mint valami
hitvány seprő, a földet kotorta, a szive pedig úgy nyilallott, ugy
hasogatta valami, mintha egy nagy kést, kétszer, háromszor is
megforgattak volna benne.
Azért nyilallott pedig a szive olyan nagyon, mert a csodaszörny azt
parancsolta neki: hogyha, harmad nap alatt, azért, mert a legszebb
virágot, a rózsakirálynét le merte szakasztani, életétől megfosztani,
mondom, hogyha harmad nap alatt, el nem viszi neki legkedvesebb,
legszebb leányát, kinek a rózsát szánta: no, lesz neki ne mulass; mert
még a fényes napot is feketének látja; még azt a perczet is megátkozza,
a melyben született!
Haj! életért, éltet; királynéért, királynét; virágért, virágot; legszebb
virága volt pedig a kalmárnak legkedvesebb, legszebb leánya, mely
virágnak a töve a szivébe, még pedig ott is a kellőközepébe volt
ültetve. És most ezt a virágot lekellett kebléről tépni s egy
csodaszörny keblére tűzni!! Ezért nyilallott a kereskedő szive oly
nagyon, mintha egy nagy kést kétszer, háromszor is megforgattak volna
benne.
A szegény kalmár búsan bandukolt hazafelé, de még otthon még nagyobb
szomorúság várakozott reá; mert a hogy szokták mondani: a háza füst
nélkül égett; mert alighogy kihúzta a lábát a házból, alighogy betette
maga után az ajtót, a nagyobbik leánya összegyüjtvén véle egy vivású
czimboráit – urfiakat híni sem kellett, mert azok ugyis ott voltak –
lakodalmat tartottak esküvő nélkül, férjhez mentek egy nap háromszor is;
úgyhogy, mikor édes apja a nagyobbik leány számára meghozta a czifra
ruhát, mely magától is megállott a szobapádimentomán, mégis dióhéj volt
a szekrénye, karikagyűrű az átmérője: – inkább illett volna rá a gyász,
a fekete szemfödél, s inkább is ment volna a koporsóba, mint édes atyja
színe elébe!!
De nemis öntözte meg a porczellán cserépben levő rozmaringbokrot
sohasem, melynek azért minden istenadta nap egy-egy ága száradt el;
úgyannyira, hogy mikor hazaérkezett az édes atyja, számon kérni a
virágot, ékes rozmaringbokor helyett csak kórot talált; viruló hajadon
helyett fonnyadt virágot!
De bezzeg nem is nyílt az arczán a rózsa, ha nevetett; nem hullt igaz
gyöngy a szeméből, ha könyezett és nem potyogott a sarkából az arany, ha
egyet lépett; mert a rózsa elszáradt, a könyforrás kiapadt és megszűnt
az aranyhullás. Csak a kisebbik leány birta még e szűz kincseket, de ő
megis öntözte virágát, a porczellán cserépben levő rozmaringbokrot,
minden istenadta nap; úgyhogy, mikorra édes atyja haza érkezett, ékes
virágot, viruló hajadont talált.
És ő neki ezt a legkedvesebb, legszebb, most igazán egyetlenegy virágát
kellett letépni a kebléről, egy kigyóhajú, serte szakálú csodaszörny
keblére tűzni!…
Haj, hiában! életért éltet, virágért virágot, királynéért királynét!
Mielőtt a nap háromszor leáldozott volna, már a szép leány a szigeten
volt.
Ott volt egyesegyedül szánandó állapotban. Ennek igazán gyászba borult
nappala. Olyan volt mint a nagy vadon erdőbe kiültetett virág, mely ha
vírit is, magának vírit, vagy tán még ennél is szánandóbb állapotban,
mert néha-néha csak akad egy szerető nélküli legény, ki a vadon virágát
leszakasztja s a kalapjához tűzi; – de őt ki szakítja le?! Omlott is a
szép leány könnye mint a záporeső; a nagy vadon erdőbe kiültetett fehér
rózsa galyai közé azonban egy kis madár, valahol ott a fris mezőben a
két szép aranyalma alatt a szive környékén, vagy tán éppen abban,
fészket kezdett rakni. Mig a fészkét rakta, a kis madár ott danolgatott
a fülébe szebbnél szebb notákat. A szép leány csak hallgatta, csak
hallgatta, hogy mit danol az a kis madár.
Ez a kis madár volt pedig a – szerelem madara.
Egyszer ugyanis álmot látott s az álmot ki fejti meg?
Ha szerelmes a kis leány; legjobb álommagyarázó kis szivecskéje; ez a
legjobb álmoskönyv, melyben iratlan betűkkel van beirva az álom
magyarázata.
Az volt pedig beleirva s azt olvasta ki belőle: hogy őt álmában egy
tündérszépségű királyfi látogatta meg, ki szépszóval, édes beszéddel és
aranyos igérettel biztatgatja. Az az ékes ifjú pedig nem volt senki más,
mint egy tündérkirály, ki őt kiszabadítandja e kriptályból, hol ő eleven
van eltemetve, ki aztán elviszi messze, messze a csillagokba, vagy
valami Aranykertbe, hol őt megkoronázzák, királyné lesz belőle s minden
lépten-nyomon huszonnégy szobaleány kisérgeti.
Itt, mi történik a dologból, mi nem, egyszer nagyobb bizonyság okáért
egy aranyhajszálat is hagyott ott a tündérkirályfi; de, midőn másnap a
verőfényen megnézte, hát uramfia! az aranyhajszál serteszőrré változott.
No ez abba maradt. – Egyszer, a mint kertben le- s fel sétálgatott
volna, már nagyon megunta az ördögpárnáját – a heverést és a némaságot;
mert semmitsem kelletvén neki dolgoznia, mindent a helyébe vittek s mert
senkivelsem válthatott egy árvaszót sem: ezért emigy sohajtott fel:
– Istenem, már beszélni is elfelejtek! be jó lenne valaki, ha mindjárt
egy féreg lenne is, csak beszélni tudna!
Alig ejté ki e szavakat, már előtte állott a csodaszörny, mondván:
– Hivtál, im itt vagyok!
A szép leány annyira megijedt tőle, hogy szóni sem birt, csak a kezével
intett, hogy távozzék.
A csodaszörny abban a pillantásban, mint láthatlan pára, mint álomlátás,
eltünt; – de mégis ködbe burkolva ezt kiáltá vissza:
– Majd ha egyszer engem unalmadban látni kivánnál: ne, itt van ez a
harangvirág, csak ezt lobáld meg s ennek ezüstcsengő hangjára azonnal
nálad termek.
Ezzel a virágot a leány lábaihoz hajította. Nagyot csördült a
harangvirág; piczi ütője az oldalához verődött. A szép leány, hogy hogy
nem, fölvette a harangvirágot.
A szép leánynak e napságtól fogva nem volt nyugodalma, mert a
csodaszörnynek ép oly kedves hangja, ép oly édes beszéde volt, mint az ő
álomlátogató ifjáé: ezért szüntelenül évődött-tűnődött magában, valjon
nem egy személy-e a kettő; valjon nem a csodaszörny-e a gyöngyadta ékes
tündérkirály; valjon nem ő fogja-e megszabadítani e kriptályból, a
melyben elevenen van eltemetve?!
Egyszer a mint igy tépelődött, a mint igy ette magát, ugyanabba a kis
kertbe vetődött, hol az apja a legszebb virágot, a rózsakirálynét
leszakasztotta. Annyira megszerette ezt a helyet, annyira kedves lett
előtte, hogy csaknem minden idejét itt töltötte. Leült a rózsakirályné
tövébe s ott sirdogált, ott könyezett, ott búsult, mint a párja vesztett
galamb, mint a szomorúfűzfa.
Csak búsult, csak búsult, egyszer azonban eszébe jutott a harangvirág,
melyet mindig magával hordott a keblében. Hogy eszébe jutott, kivette a
kebléből, meglenditette s ennek csengő hangjára, egyszerre, mint
varázslat, ott termett a csodaszörny, leült mellé s egy jó darabig
együtt beszélgettek. Mikor a beszéd véget ért, a leány intésére a
csodaszörny, mint pára, mint álomlátás ismét eltűnt.
Ez napságtól fogva gyakran előhivta a csodaszörnyet; eleinte egy honapba
egyszer, aztán kétszer, háromszor, utoljára mindennap s végre annyira
megszokta, hogy nélküle el se’ tudott lenni.
A szép leány mihelyest a kezével intett, a csodaszörny azonnal eltűnt s
mihelyest meglóbálta a harangvirágot, azonnal ott termett.
Egyszer, midőn igy együtt beszélgetnének, azt találja mondani a szép
leány a csodaszörnynek:
– Istenem! be szeretném én felnevelő apámat, szülő anyámat és édes
testvéremet meglátogatni!
– Ha csak az szivednek kivánsága, felelt a csodaszörny, azon
legkönyebben segíthetünk. Ne, itt van ez a karika gyűrű, huzd a
nevetlen-ujjadra, este lefekvés előtt forditsd meg háromszor s reggelre
otthon ébredsz fel; – hanem csak azon szín alatt eresztlek haza, hogyha
egy hét elteltével hasonló módon vissza jösz; különben a milyen jó
vagyok most, olyan rosz leszek!
A szép leány úgy tett, miként a csodaszörny mondá: estve, lefekvés
előtt, megfordította háromszor a karika gyűrűt, reggelre otthon ébredt
fel.
Légi úton, virágnyoszolyán hat hattyú vitte haza, csendes ringatással,
énekszó mellett. Nagy volt otthon az öröm, midőn megpillantották a rég
nem látott szép leányt; mindenki örült, mindenki szeme könybe lábbadt,
csak az édes testvéreé, a nénjeé nem; mert irigykedett reája, hogy a
huga még most is birja a szűzleány kincseket, ő pedig elvesztette; de
azért ő is tettette magát mintha örülné.
Itt elérkezik az egy hét, el az elválás ideje is: ezért a szép leány
keserves zokogások, nagy könnyhullatások között elbúcsuzván szerető
apjától, szülő anyjától és édes testvérétől, a szigetbe ugyanazon az
uton módon jött vissza, a mint odament.
Itt újra haza szeretett volna menni a szép leány, ismét azt találja
mondani a csodaszörnynek:
– Istenem! be szeretném én nemző apámat, szülő anyámat és édes
testvéremet látni.
– Hogy teljék szived kivánsága, felelt a csodaszörny, ne, itt van ez a
csésze büvös ír, melylyel estve, lefekvés előtt, kend meg szűz
vállacskáidat, majd meglátod, hogy milyen sugár szárnyak nőnek ki a te
vállaidból s haza repülhetsz. Egy hétig, hét napig otthon mulathatsz, de
a nyolczadikra kelve itthon légy; különben a milyen jó vagyok most,
olyan rosz leszek!
Ugyis lett. – A szép leány elvette a csészét, estve, lefekvés előtt,
megkente szűz vállacskáit, kétfelől kinőtt sugár szárnya és hazarepült.
Nagy volt otthon az öröm, midőn megpillantották a világszép leányt, mely
még nagyobb lett, midőn, asszony módjára, feldicsekedett, hogy ő vele
ilyen jó bánik, olyan jó bánik a csodaszörny, mintha nem is ő volna
annak a rabja, hanem az ő neki.
Ennek hallattára még nagyobb lett, még jobban meghizott a nénjébe az
irigység. Itt, lelkem teremtette, mit cselekedett, mit nem! a hugától a
büvös irt ellopta s csak két hét mulva adta vissza, mondván, hogy ugy
találta, pedig a látogatásra a csodaszörny csak egy hetet, csak hét
napot adott. Ezért ímhogy a halál félelme el nem fogta a szegény leányt,
szűntelen azt forgatván elméjében: „hogy a milyen jó vagyok most, olyan
rosz leszek!“ Ezért nagy könyhullatások, keserves zokogások között
búcsuzván el szerető apjától, szűlő anyjától és édes testvérétől, estve,
lefekvés előtt, nagy lelki szorongatások között megkente szűz
vállacskáit, kétfelől kinőtt sugár szárnya s hazarepült.
Hogy hazaért, a halálra itélt rab félelmével kebeléből kivette a
harangvirágot, meglobálja kétszer háromszor is, de az nem adott hangot;
majd szép szóval hivogatta a csodaszörnyet, de az nem jelent meg.
Sírva-ríva keresi, nagy könyhullatások, keserves zokogások között a kert
minden zegét-zúgát összejárta, de nem akadt rá.
Csak keresi, csak keresi, egyszer ugyanabba az aranysövénynyel keritett
kis kertbe vetődött, hol apja a legszebb rózsát, a rózsakirálynét
leszakasztotta, s uramfia! ott találja a csodaszörnyet ugyanazon
rózsakirályné tövében – élet nélkül, elkékülve, összegörnyedve; a kigyók
a fején megmeredve, kinyujtózva hevertek mellette.
Hozzá rohon a szép leány, költögeti, de nem hallja, ébresztgeti, de nem
ébred, könyeivel öntözgeti, de nem érzi a forró könyeket. Majd lehajol
hozzá, a fejét az ölébe veszi s homlokánál megcsókolta.
Ime, a halott megmozdult!
Megcsókolja másodszor is.
Ime, a halott egyet sohajtott!
Megcsókolja harmadszor is, mondván:
– Ébredj szivem szép szerelme! ébredj tündérkirályfi!
Ime! egyszerre, mint a villám, felugrott a csodaszörny! de többé nem a
kigyóhaju, serteszakálu, ragyavert arczú s szalonnabőrként
összetöpörödött testű csodaszörny, hanem egy gyöngyadta 24 éves,
aranyhajú, selyemszakálú, ékes ábrázatú, sugártestű tündérkirály.
Hát a világszép kisasszony kit lát maga előtt, kit egyebet, mint
álomlátogató szerelmes ifját!
Hogy meglátták egymást, egymás nyakába estek, megölelték, megcsókoltak
egymást, mondván: te az enyim, én a tiéd, ásókapa sem választ el
egymástól.
Nem hijába danolt a szerelem kis madara, mig a fészkét rakta, a fészek
készen volt s az egy pár cseléd, az egy pár madárka, beleszállt,
beleköltözött.
Az ékes tündérkirály kézen fogta a kalmár kisasszonyt, egy rózsalugos
alá vezette s ott leültek kettecskén egymás mellé.
– Most szivem szép szerelme, mondja az ékes tündérkirály, halld szomorú
historiámat: nekem egy boszorkány szeretőm volt, de én ezt nem tudtam.
Mikor már ez a boszorkány megfogott a hálójában, mikor már a szerelem
rabja lettem, gondoltam magamban, hogy most szép szerével meglepem a
szeretőmet. Ezért titkon az ablakához lopodztam, betekintettem rajta,
hát uramfia, mit láttam! nem egyebet, mint azt, hogy a szeretőm, a
bűbájos asszony, a fejét levette a nyakáról s maga elé az asztalra
tette. A fej előtte ott forgott magától mint valami sergetyű s ő azt
bűvös irral szépítgette, kifestette. Nekem se kellett több, e napságtól
fogva soha, de soha, feléje sem mentem, cserbehagytam. Hogy
cserbehagytam, hogy feléje sem mentem, ő engem átok alá vetett: az
országomban minden élő, okos és oktalan állat kővé váljon; magam pedig
minden teremtett állat ijedelmére csodaszörnynyé, s mindaddig fogjon meg
az átka, míg az alól a hű szerelem fel nem oldoz. – Most már szivem szép
szerelme, hű szerelmed által olyan szabad vagyok mint a madár, de bezzeg
még nem szabadok a kővé vált tündérifjak, tündérkisasszonyok, és a
birodalmamban levő minden okos és oktalan állat: őket azért költsd fel
mély álmukból. Hogy fölkelthesd, menj be a palotának hetedik szobájába,
hol egy aranyrácsos almáriomban, gyémántokban egy varázsvesszőt találsz.
Vedd azt magadhoz, keresd fel e kert kellőközepén álló cseremustfát, s a
varázsvesszővel üsd meg háromszor annak az oldalát, majd meglátod, hogy
egyszerre, mint valami varázslatra, hogy fölébrednek azok a kővé vált
alakok.
Ugyis lett. – A világszép kalmár kisasszony bement a palota hetedik
szobájába, megtalálta az aranyrácsos almáriomot, abban a gyémántokban
levő varázsvesszőt, azt magához vette, fölkereste aztán a kert
kellőközepén a cseremustfát s vele annak az oldalát háromszor megütötte.
Ime! az első ütésre megmozdultak a kővé vált alakok; a másodikra hangot
adtak, s a harmadikra, mint valami mély álomból mindnyájan, de
mindnyájan fölébredtek s ki-ki a maga dolgához látott, mintha csak
tegnap feküdtek volna le a halálos terítőre, mintha csak tegnap aludtak
volna el.
Mire a világszép kalmárkisasszony a tündöklő palotához vissza érkezett,
már ekkor a tündérifjak és a tündérkisasszonyok elébe mentek s ugy
fogadták őt mint királynéjokat.
De még ez nem volt elég, hanem a világszép kalmárkisasszonyt
beleültették a szélhintóba, bevitték a fördőszobába, hol gyémánttal,
mint megannyi tükörrel kirakott szoba közepén aranykád állott,
aranykádban pedig életbalzsam. Ebben őt megfördették, az
aranytörűközővel megtörölték, sarkig érő aranyhaját kibontották,
mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak, aztán szépen
felfodorították, két foncsikba fonták. Mikor ezzel is készen voltak,
biborba-bársonyba felöltöztették, az első székbe beűltették és a
tündérkoronával királynénak megkoronázták.
Mikor ezzel is készen voltak, hét világra szóló lakodalmat csaptak s
jelen voltak mint vendégek: a nap, hold és a csillagok fényes tábora.
A nap sütött, a hold világitott és a csillagok ragyogtak.
A feketébe, gyászba öltözött kis madárkák, piros haczukát kaptak, s oly
víg notákat huztak, hogy még az is tánczolt, a ki nem akart, az is
nevetett, a ki nem akart, ha mindjárt tulajdon édes apja feküdt volna is
a terítőn.
A fűzek alá a vidék népsége számára hosszú asztalokat raktak ki, erre
aranyabroszt vontak, az aranyabroszra ezüsttálat tettek és az
ezüsttálban mindenféle jobbnál jobb, különbnél különb étkeket tálaltak
fel.
Áldás hullt mindenfelé, mint a tavaszi harmat, mint a nyári lágymeleg
eső s a népségnek olyan lett ez a sziget, mint a gyermeknek az anyja
emlője.
Az öreg kalmárért, meg a feleségeért, meg a nagyobbik leányáért
üveges-aranyos hintót küldtek, de csak az öreget, meg a feleségét hozták
el, mert a nagyobbik leány tulajdon édes apját és szülő anyját elhagyta;
boszorkánynak állt be s lett minden jónak ellensége, elrontója.
Az öreg kalmár, ha az egyik leányára, a kisebbikre nézett, nevetett az
egyik szeme; ha a másik leányára, a nagyobbikra gondolt, könybelábbadt a
másik szeme; egyszerre sirt is, nevetett is.
Igy lett az egyik leányból tündérkirályné, igy lett a másik leányból vén
boszorkány; igy lett a elsőből ékes virágszál, igy lett a másodikból
virág helyett koró, vagyis kóroból kötött seprő, seprő ördögök kezében.


A LIDÉRCZ.
Hol volt, hol nem volt, elég az hozzá, volt egyszer egy vén asszony, ki
boszorkány volt s ennek egy tizennyolcz éves leánya.
Vén volt már a boszorkány, vénebb az országútnál, öregebb a Sz. Gellért
hegyénél, de nem volt vén – patvar vigye! – a tudománya. A vén
asszonynak egyik lába a siron innen, a másik pedig a sirban, mely felé
hét rét görnyedve ballagott; de mivel csak tipegett-tapogott, lassan ért
el oda, de mégis elért.
De mielőtt elért volna, a meghalóágyán magához inté az árvát s azt
mondja neki:
– Édes leányom, mondanék én neked valamit, kettő lesz belőle: tégy szert
Lidérczre. Arra pedig szert tehetsz: hogyha tiszta fekete jérczét, de
olyant, melynek mindene, a kis körmétől kezdve egész az orra hegyéig
tiszta fekete legyen, még pedig olyan mint a csillagtalan éjfél, mint a
fekete posztó, vagy még ennél is feketébb. Ha szert tettél ilyen fekete
jérczére: ezt a ketreczből, melybe csupáncsak egymagát rekeszd be, soha,
de soha ki ne ereszd, hanem mindig be legyen csukva; hogy ahhoz kakas ne
férhessen. Mikor ez a fekete jércze kakas nélkül az első tojását
elhullatta, a jérczét azonnal öld meg, a husát pedig mindenestül, úgy a
hogy van, ásd el.
Mikor ezt elvégezted, a fekete jércze tojását tedd a honod alá s hordozd
azt ott kilencz napig szünetlenül.
Kilenczed napra a tojás kikel s kibujik belőle a Lidércz.
Ez a Lidércz csak olyan koszos, boglyas, kolonczos, kis, piczi csibécske
lesz, melyet még a varjú se vinne el, de még a szarka se bántaná, hogy
azt a ki meglátja, nem adna érte egy fületlen gombot.
De te mindezekkel mitse gondolj, hanem a Lidércz után láss.
Enni ugyan nem kér, de nem is eszik, hanem minden istenadta nap
háromszor: reggel, délben és estve, mint a hogy a polyabeli
gyermekcsénél szokták, szép tiszta rongyocskát tégy alá.
Majd a Lidércz estve lefekvés előtt megszólal ilyeténképen:
– Mit kivánsz? mit kivánsz?
És te neked ekkor ez légyen szód és mondásod:
– Egy kád aranyat, egy kád ezüstöt és egy kád rézpénzt.
És a Lidércz ebbeli kivánságodat tüstént azon szempillantásban
teljesítni fogja.
Mikor a Lidércz ebbéli kivánságodat teljesíté, megrázkodik, legénynyé
válik s azon éjszaka veled hál reggelig.
Reggel pedig ismét megrázkodik és ujra, mint annak előtte, Lidércz lesz
belőle.
Ha legény volnál: a Lidércz leány lenne; de mivel leány vagy, az
legénynyé változik.
Három nap alatt megszabadulhatsz tőle; de tovább ne is tartsd magadnál,
mert gyenge piros véred, mint a nadály, mint a piócza mind kisziná és te
ekkor virág helyett kóróvá száradnál.
A Lidércztőli megszabadulásnak két utja és módja van, még pedig: vagy
eladod, vagy elveszted.
Eladhatod pedig, hogyha világos nappal 12 órától délutáni két óráig –
mert közbe legyen mondva, a Lidércz napjában csak egyszer és pedig ekkor
alszik – mondom, hogyha világos nappal tizenkét órától délutáni két
óráig olyan zsákba teszed, mely telisded tele van kóczczal és e közé a
feleközepe táján bepakolod.
De csak, mint mondám, délben tizenkét órától délutáni 2 oráig adhatod
el, mert a Lidércz aztán tüstént fölébredne s téged vérbe-fagyba hagyna.
És ha azt kérdik tőled, hogy mint adod, erre csak az legyen szód és
mondásod:
– Egy kis pénzért, se többért, se kevesebbért.
Elvesztheted pedig: hogyha a Lidérczet, mikor alszik egy kóczgongyolába
szépen bepakolod, aztán kiviszed az erdőre, ott egy nyirfa-tuskot
keressz, melyet aztán kifursz és abba a lyukba beszegezed; de jól
vigyázz arra, hogy a szeg szinte ugyanazon nyírfa tuskóból való legyen;
különben onnan könnyen kijönne és téged ismét vérbe-fagyba hagyna.