Eredeti népmesék (2. rész) - 4

Total number of words is 4225
Total number of unique words is 1611
33.8 of words are in the 2000 most common words
46.4 of words are in the 5000 most common words
52.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
szépségűvé, a haja: aranyhajjá változott és testben ugy megerősödött,
hogy egyesegyedül három emberrel is megbirkozott volna! úgyannyira, hogy
mikoron meglátta magát az aranyalmát termő fa gyémántkérgében, alig
ösmert magára s kérdezte magától: én vagyok-e én, vagy nem?! Mikor ezzel
is készen volt, szakitott az almafáról három szép aranyalmát, melyeket a
csuhujjába tett, s aztán a mint bement a Hajnalkertbe, ugy ki is jött.
– No kedves gazdám, mondja neki a tátosló, most illünk mi egymáshoz; te
én hozzám, én te hozzád; hanem ülj is fel a hátamra s menjünk oda, a
hová már régóta igyekeztünk.
Felül Jancsi a tátosló hátára, mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország
ellen, egyszer mégis megálltak egy nagy terepély hársfa alatt.
– Hallod-e kedves gazdám! megszólal a tátosló.
– Mit parancsolsz kedves lovam?
– Nem egyebet mint azt, hogy amott van ni! a spanyol király
rezidencziája, ide is meglátszik rezes teteje. Menj be a királyi
rezidencziába s szegődjél be ott akárminek, ha mindjárt kályhafűtőnek
is. Van a királynak három leánya, egyik szebb mint a másik, de mégis
legszebb a legkisebbik… híjába, az ujjunk sem egyforma!… A három
aranyalmát add el a legkisebb királykisasszonynak. Egyet egyet három
csókért; mert a ki csókot vet, szerelmet arat. De, hogy szép
aranyhajad-, tündöklő orczádról rád ne ösmerjenek: tekergesd be a
fejedet kapczával, de az arczod is fend be, hogy az olyan szurmos
legyen, mint a ki három napig szüretel. De mikor a Hajnal felszáll az
égre, már akkor talpon légy, bontsd ki szép aranyhajadat s fésüld meg a
verőfényen e kagylófésűvel. Arra pedig vigyázz, hogy egy teremtett lélek
se lásson meg, nehogy árulód legyen. Én pedig azalatt itt leszek ebben a
hársfavárban: azért, ha valami bajod esnék, csak idejöjj, s üsd meg
háromszor a hársfa oldalát a kötőfékkel, én azonnal segitségedre leszek.
Itt, keserves könyhullatások között elvált a kapczás fejű kedves lovától
s bement a királyi rezidencziába. Beköszönt a királyhoz e szózat
szerint:
– Adjon isten jó napot felségednek!
– Fogadj isten szolgalegény, hát mi járatban vagy? kérdi tőle a király.
– Szolgálatot keresek.
– Ép jókor jöttél; a kertészemnek bojtárra van szüksége. Ha kedved
tartja, megfogadlak.
Ugyis lett. – A kapczás fejű beszegődött a spanyol királyhoz
kertészbojtárnak. Mikor elvégezte a dolgát, ugy vasárnap délután, azzal
mulatta magát, hogy az aranyalmával játszott; ott hentergette a kert
kellőközepén levő kerek dombon; felhajította a tetejére s ha legurult,
ujra feldobta.
Itt, mi kerül a dologból, mi nem, a három kisasszony meglátja az
aranyalma tündöklő ragyogását a rezidenczia ablakából, lemennek a kertbe
karonfogva, mintha csakugy sétáni mentek volna csupa parádéból.
– Hol tettél szert erre az aranyalmára? kérdi a legnagyobb
királykisasszony.
– A Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek gyémánt a
virága, ezüst a levele, arany az almája.
– Add nekem, kéri a legnagyobb királykisasszony, adok érte egy tarisznya
pénzt.
– Mit csináljak én a pénzzel, csak a bajom gyülne meg vele! felelt a
kapczás fejű.
– Add nekem, kéri a középső, adok érte különbnél különb huszonnégy
öltözet ruhát.
– Minek lenne nekem a szép ruha; nem illet az meg egy kapczás fejü
kertészbojtárt!
– Add nekem, kéri a legkisebb, a mit kivánsz azt adok.
– Ha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három
csókért odadom.
A legkisebb királykisasszony minden szó nélkül odahajol a
kertészbojtárhoz, hogy majd megcsókolja háromszor; de, hogyím az orczája
olyan szurmos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a
kapczát s ime meglátta naptündöklésű homlokát, melylyet aztán meg is
csókol háromszor.
A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma; három csókért, szerelem
három zálogaért magához váltotta; de a legnagyobb királykisasszony
szépszóval, kéréssel és fenyegetéssel elcsalta tőle.
Itt, elkövetkezik a másik a vasárnap is, a kapczás fejű ujra a másik
aranyalmával játszott; hentergette a kert kellőközepén levő dombon.
Csak hentergeti, csak hentergeti, addig addig játszik vele, mig a három
királykisasszony ismét a kertben termett, mintha csak ugy sétálni mentek
volna csupa parádéból.
– Hol vetted az aranyalmát? kérdi tőle a legnagyobbik.
– Hol vettem? a Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek
gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.
– Add nekem, kéri a legnagyobb királykisasszony, adok érte egy
aranyszőrű paripát.
– Minek volna nekem az aranyszőrű paripa, mikor sem ólam, sem királyi
abrakom!
– Add nekem, kéri a középső, adok érte egy bársonynyerget aranyzablával.
– Minek volna nekem a bársonynyereg és az aranyzablaló nélkül! felelt a
kapczás fejű.
– Add nekem, kéri a legkisebb, legszebb királykisasszony, a mit kivánsz,
azt adok.
– Hogyha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három
csókért odadom.
A legkisebb királykisasszony egy szó, nem sok, de még annyit sem szólt,
azt is lassan mondta, – hanem odahajolt, s meg akarta csókolni a kapczás
fejűt; de, hogyím az orczája olyan szurmos volt, mint a ki három hétig
szüretel: fölebb tolta a kapczát fehér kezével s ime meglátta egy
aranyhajszál végét! De erről nem szólt semmit, hanem megcsókolta
háromszor a kapczás fejű nap tündöklésü homlokát.
A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma, három csókért, szerelem
három magváért magához váltotta; de ezt tőle szépszóval, kéréssel és
fenyegetéssel a középső királykisasszony csalta el.
Itt, elkövetkezik a harmadik vasárnap is, a kapczás fejű ujra az
aranyalmával játszott; hentergette a kert kellőközepén levő domb
oldalán.
Csak játszik, csak játszik, egyszer újra a kertben terem a három ékes
virágszál, a három királykisasszony, tették magokat, mintha sétálni
jöttek volna csupa parádébol. Megállnak a kapczás fejű előtt s azt kérdi
tőle a legnagyobb királykisasszony:
– Hol vetted azt az aranyalmát?
– Hol vettem? a Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek
gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.
– Add nekem, kéri a legnagyobb, adok érte egy aranykardot, melynek ezüst
a vasa, arany a markolatja.
– Minek lenne nekem az aranykard; vitézt illet az meg!
– Add nekem, kéri a középső, adok érte egy igaz gyöngygyel kivarrott
zsacskót.
– Mit ér a zsacskó, ha üres!
– Add nekem, kéri a legkiseb, a legszebbik, a mit kivánsz, azt adok.
– Ha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három
csókért odadom.
A legkisebb királykisasszony nem szólt semmit, hanem odahajolt a
kertészbojtárhoz, hogy majd megcsókolja; de, hogyím az orczája olyan
szurmos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a kapczát s
ime! egy egész aranyhajszálat pillantott meg! Ennek sem kell több, hanem
megcsókolta háromszor a kapczás fejű naptündöklésű homlokát.
A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma, három csókért magához
váltotta. Ezt az aranyalmát magának tartotta meg; bár két nénje
szépszóval, kéréssel, fenyegetéssel eleget kérte, de nem adta oda.
Jól mondta a tátos „hogy a ki csókot vet, szerelmet arat“; mert a
legkisebb királykisasszonynak azon idő óta, hogy a három aranyalmát
három-három csókért magához váltotta, se’ éjjele se’ nappala. Egész
tengernyi éjszakán keresztül mindig a kertész bojtárról, szép
aranyhajáról és ragyogó homlokáról álmodozott; egész tengernyi napon
mindig szünetlenül róla gondolkozott; egészen a szerelem rabja lett mint
a kit megigéznek, megbabonáznak, megvernek szemmel. Megigézte őt az az
aranyhajszál, mely, mintha valami erős láncz lett volna, egészen a
kertész bojtárhoz kötözte. De a kapczás fejű sem volt különbül, őt is a
szerelem gyötörte s a kertben mindent viszásan tett; mindent
tővel-hegygyel forgatott össze. Szidták is érte mint a vizes kutyát; de
ő mindezeket a szép királykisasszonyért szépen zsebre rakta.
Egyszer, ugy hajnaltájban, hogy a szerelem miatt nem volt nyugodalma a
királykisasszonynak, mit, mit nem cselekedett: felöltözködött s le ment
a kertbe sétálni. Csak sétál, csak sétál, egyszer a kert kellőközepén
levő kerek domb tövéhez ér, hát látja, hogy annak tetején fésülködik a
kapczás fejű.
Most mit csináljon?
Vissza is menne, meg nem is, el is szaladna, meg nem is, oda is menne,
meg nem is; de valami mégis ugy vonta arra a helyre mint a mágnes a
vasat. Végtére is az lett a dolog vége, hogy odament a kapczás fejű
kertészbojtárhoz, leült melléje, kivette a kezéből a kagylófésűt s
elkezdte vele fésülni annak azt a szép aranyhaját, melyet ki sem lehet
mondani.
A kapczás fejű pedig a királykisasszony ölébe hajtotta a fejét s azt ugy
fésülte aztán a kagylófésűvel.
Mikor a királykisasszony készen volt a fésűléssel azt mondták egymásnak:
én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se’ választ el egymástól. Azzal
megölelték, megcsókolták egymást s ugy váltak el. E napságtól fogva,
mihelyt pitymallani, szürkülni kezdett az idő: a királykisasszony
azonnal fölkelt selyemágyából, hirtelen felöltözködött, titkon
kilopódzott a kertbe, felszaladt a kert kellőközepén levő kerek dombra s
ott fésülgette a kapczás fejű aranyhaját a verőfényen.
Itt egyszer eszébe jut a vén királynak, hogy jó lenne már az ő leányait
férjhez adni, mert itt az ideje; kinyilt már a három szép virág, a három
ékes királykisasszony, csak az nincs a ki leszakitsa. Ej, dehogy nincs!
a nagyobbik királykisasszonyt egy herczeg akarta leszakasztani; a
középsőt egy gróf választotta volna élete párjának, csak a legkisebbnek
nem akadt illő társa; pedig ezt szerették legjobban, pedig ez volt a
legszebb, a legkedvesebb. Mondom, hogy a vén királynak eszébe jutott,
hogy jó lenne már leányait férjhez adni: az egész birodalmából
összegyüjtette a házasulandó grófokat, herczegeket, bárókat, hirneves
vitézeket, urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket és hosszú
süveges kankóstótokat, hogy majd a kinek hajítja a három
királykisasszony az aranyalmát, az legyen kinek-kinek élte párja. Mikor
mindnyájan együtt voltak: a legnagyobb királykisasszony szive
választottjának, a herczegnek hajította az aranyalmát, ki azt
szerencsésen megkapván, övé lett az ékes virágszál; – a középső
királykisasszony szinte szíve választottjának, a grófnak hajította az
aranyalmát. Ez is megkapta szerencsésen s az övé lett az ékes virágszál.
Most a legkisebbre, a legszebbikre került a sor. Valjon kinek fogja
hajítani? Körülnéz, hej nincs ott az ő szíve választottja, nincs ott az
aranyhajú és naptündöklésü homloku kertészbojtár! háromszor is
megcsóválta, háromszor is meglóbálta az aranyalmát, hogy majd elhajítja,
de nem tudta magát elszánni!
Mi dolog ez? kérdi magában a király, tán hiányzik valaki? – körülnéz, de
senkitsem tudott megnevezni, hogy ki hiányzik; mert mindenki ott volt.
A főkertész elértette az öreg király gondolatját: azért felszólalt.
– Felséges uram! mi mindnyájan itt vagyunk, nem hiányzik közűlünk senki
sem, csak az a rosz kapczás fejű kertészbojtár, de ez talán számadásba
sem jőn?!
– Rögtön hivják fel! parancsolta a vén király.
Felhivják a kapczás fejű kertészbojtárt, s íme! alighogy betette a lábát
a küszöbön, már repül feléje a aranyalma, – ugyannyira, hogy alig maradt
annyi ideje, hogy az aranyalmát is megkapja s az ajtót is betegye, de
mégis szerencsésen megkapta. Az övé lett a legkisebb, a legszebb
királykisasszony, ő szakasztotta le a legszebb virágot.
Az összegyűlt uri népek összenéztek, azt sem tudták: nevessenek-e, azt
sem tudták: bosszankodjanak-e? A vén király pedig ezen való haragjában
annyira fölgerjedt, hogy a neki esett tulajdon hajának és szakálának s
úgy tépte mint a kendert, vagy még ennél is jobban; – nem nézett aztán
sem istent, sem embert, hanem felugorván aranytronusáról, a kezében levő
királyi botjával kiüzte a szobából legkedvesebb, legszebb leányát; de
nem csak kiüzte, hanem sarkig érő aranyhaját a kezére tekervén, végig
hurczolta-vonczolta tizenkét szobán, a tizenharmadik szoba grádicsáról
pedig mintegy kutyát lerugdosta, aztán minden örökségéből kitagadta,
hogy ő neki nem gyermeke, hogy ő nem nemzette e világra, hanem eb
fajzotta fattyú sarjadék, hogy ő vele nemhogy egy sót kenyeret ennék, de
még egy fedél alatt sem lakik! A szegény egy pár cseléd sírvaríva a
kertbe szaladt, s ott huzták meg magokat valami bokorban; mint isten
elzűlött fészek nélküli madara; úgyannyira, hogy még az esküvőre sem
eresztették, de nemcsak esküvőre, hanem még a lakziba se szabad volt oda
szagolni, pedig boldognak, boldogtalannak huzta a czigány, szólt a
muzsika; pedig még az árva gyereknek is akkora darab kalács volt a
kezében, hogy majd letörte a derekát.
Az egy pár cseléd kapta a lelkét mit, mit nem cselekedett! szedett
Jancsi egy kalap érett gyümölcsöt, csermolyás kenyerök ugyis volt,
leültek egymás mellé párosan arra a kerek dombra, a melyen azelőtt a
szép királykisasszony hajnalhasadáskor fésülgette a kapczásfejű
aranyhaját, s ott megtartották a lakodalmat kettecskén; minden falatot a
szerelem mézével, csókkal édesitgettek. Minden falat után, melyet egymás
szájába raktak, megcsókolták egymást, mondván: Ne, ez itt a tyukhúsleves
vékony metéttel, – ne, ez a fekete leves, ez a barát füle,
baraczklekvárral, – ne, ez a tejfeles káposzta, dagadóval, – ez itt a
pulyka pecsenye és ez itt végre a menyasszonykalács.
Aztán fontak egy rosz kalyibát zöld galyakból, arattak belé fris füvet,
betakarták egy rosz szürrel, két karjuk volt a vánkos, hosszú aranyhajuk
a takaró s mégsem fáztak meg. Ez volt az ő királyi rezidencziájok, ez
volt a fölvetett menyasszony ágy.
A tyukpadláson volt egy hánytvetett rozsdás puska, csupa piszok, csupa
szenny volt; ugyannyira, hogy kár volt rá jó szemmel nézni, – ezt a
rosdás puskát kitisztította a kapczás fejű, megmosta a patakban,
vasporral kicsiszolta s elment vele vadászni. Ez a rosdás puska olyan
tulajdonsággal birt, hogy a mire csak ráfogta az ember, akár jól
czélzott, akár nem, már az a halálfia volt.
Hogy meghallotta a király két kedves veje, a herczeg, meg a gróf, hogy a
kapczás fejű elment vadászni: ők sem akartak kisebb emberek lenni mint
az, ők is elmentek vadászni, nagy készülettel, nagy pompával, czifra
fényes puskával és vadásztarisznyával; de bár egy istenadta napot
eltarisznyáztak, egy borda vad, nem sok, de még annyit sem lőttek; a
kapczás fejű pedig majd megszakadt a sok vad alatt, annyit lőtt, hogy az
orra már majd a földet szántotta mint valami csoroszlya.
Itt egy tisztásan összetalálkozik a három vő; a herczeg, meg a gróf, meg
a kapczás fejű.
– Ejnye pajtás, be sok vadat lőttél, mondja a herczeg, hol tettél
ennyire szert?
– Az erdőn, felelt a kapczás fejű.
– Hiszen mink is ott bolyongtunk, de egy borda vad nem sok, de még
annyit sem lőttünk!
– Az a baj, hogy csak bolyongtatok mint a keringős juh, de nem
vadásztatok! felelt a kapczás fejű.
– De nem azt mondom én neked pajtás, szólt a gróf, hanem azt, hogy neked
sok a vadad, nekünk sok a pénzünk, te neked szükséges lenne a pénz,
nekünk a vad: azért nem adnád el nekünk jó pénzért, bizony nem bánod
meg; urrá teszünk.
– A mit kivánsz, azt adunk, egészité ki a herczeg a gróf beszédét.
– Már ez okos beszéd, válaszolt a kapczás fejű, tehát a mit kivánok azt
adtok. Nekem pénz nem kell, mert nem érzem hiányát, hanem akkor adok
vadat, akár mind odadom, ha egy-egy akasztófa bélyeget hagytok a
hátatokra sütni.
Mit volt, mit tenni a két vőnek, a herczegnek meg a grófnak, vad nélkül
szégyeneltek volna haza menni, mit mondanak majd otthon, hogy ők egy
borda vadat sem lőttek, ez a gyezse pojdes fajankó pedig annyit lőtt,
hogy majd megszakad alatta; pénzért nem adja, erőnek erejével pedig csak
nem vehették el tőle? ráengedték sütni az akasztófa bélyeget a hátukra.
Mikor ez megvolt, a kapczás fejű átadta a számnélküli sok vadat; ő pedig
lőtt valahol egy kósza verebet, czérnával a puskájára kötötte, a
sapkáját félre vágta s fütyürészve danolgatva bandukolt hazafelé.
Mikor a kapczás fejű a rezidenczia előtt elment volna, már ekkor a két
kedves vő hazaszállítatta a sok vadat. A király imhogy ki nem bújt a
böréből, annyira örült a sok vadnak; de nemcsak a vadnak, hanem két
vejének, hogy mily derék emberek azok, hogy mily jól adta férjhez két
szép leányát. Mondom mikor igy legjobban örülne, hogy madarat is
lehetett volna vele fogatni, ép akkor pillantotta meg azt a
szerencsétlen kapczás fejű kertészbojtárt, ép akkor ment el az a
rezidenczia ablaka előtt, hátán a rosdás puska, ezen pedig a madzagra
kötött verebét hintálta-lobálta a szél. Haragra lobbant a vén király,
dühbe jött, szaladt a puskáért, hogy most mindjárt mintegy veszett
kutyát agyonlövi. Agyon is lőtte volna, ha a felesége, ki oly jó volt
mint egy falat kenyér, fejére kulcsolt kézzel sírva-ríva nem kéri, ha ez
meg nem kapta volna a kezét s félre nem rántotta volna a puskát, midőn
elsült.
No, ez abba maradt.
Itt egyszer a burkuskirály hadat üzen a spanyol királynak, hogy ilyen,
amolyan teremtette, ha legény, álljon ki a csatasikra; mert különben kő
kövön nem marad s minden irgalom kegyelem nélkül apraját, nagyját kard
élre hányja s még annak az ártatlan síró-rívó portékának sem kegyelmez,
mert azt is kősziklához vereti; vérét a föld issza, husát a kutyával
eteti. A spanyol király se veszi a dolgot tréfára, minden ármádiáját
összedoboltatja, két vejével együtt kirukkolt a csatasikra; de még ha
annyian, még ha hat annyian lettek volna is, mégis früstökre is kevés
lett volt a burkuskirálynak, oly nagy erővel jött rá, annyi tengernyi
népe volt. No most spanyol király jaj neked, jaj a te ősz fejednek,
három szép leányodnak, egész népednek, nemzetségednek! mert ha ezer
lelked volna is, mégis mindegyiknek drága világát kioltaná a
burkuskirály.
De a kapczás fejű sem maradt a felesége oldala mellett a
pendelregementben, hanem ideje-korán fölkelt, felöltözött, a vállára
vetette a kötőféket és elindult fölkeresni jó tátoslovát, hogy az
apósának a nagy veszedelemben légyen segitségére.
Hogy a hársfához ért, megütötte háromszor a fa oldalát a kötőfékkel.
Mindegyik ütésre hangos nyerítés hallatszott a hársfavárból, hogy szinte
megkondult bele a világ, végre kiugrott az aranyszőrű, zsarátnokot evő
tátosló, kérdezvén:
– Mit parancsolsz kedves gazdám?
– Nem egyebet édes lovam, mint azt, hogy izíbe, tüstént ebben a
szempillantásban, teremts elő nekem egy olyan regement huszárt, kiken
még a réz is vert arany legyen és paripájaik szőre oly fényes, hogy
tükör gyanánt használhassa a huszár.
Alig ejté ki kivánságát a kapczás fejű: ime! ott állt előtte a
gyöngyadta, gyönyörves regement aranypánczélban, aranysisakkal, csak a
parancsszóra várt. Maga a kapczás fejű pedig megmosdván harmatvízben,
kiereszté aranyhaját, s felpattant a tátosló hátára és ekkor oly szép
volt mint az esthajnal csillag, vagy tán még ennél is szebb. Ezzel
elvágtatott a csatasikra, a regement katona pedig mindenütt a nyomába.
Hogy a csatasikra ért az aranyos vitéz, a spanyol király eleibe lovagolt
két vejével együtt; az egyik oldalán volt a herczeg, a másik oldalán a
gróf.
– Ha meg nem sérteném a fenséges királyfit, kezdé beszédét a spanyol
király, mert ékes külsejéről, deli termetéről itélve más nemis lehet
mint királyfi, mondja meg nekem, segitségünkre jött-e, vagy
bántodásunkra?
– Sem segitségedre nem jöttem, sem bántodásodra, hanem csak az
igazságért harczolok, válaszolt az aranyos vitéz.
Itt összeütközik a két tábor, összemérték erejöket s már-már majd vége
lett a spanyol király népének, de ép ekkor fuvatta meg az aranytrombitát
az aranyos vitéz s rá a burkus király népére és mint a répát ugy
apritották az ellenséget. Magát a vén királyt az aranyos vitéz vágta ki
az ellenség közül, megszabaditván a bizonyos haláltól, aztán neki
egyenesen a burkus királynak, kihívta őt egyszál kardra. Mindenki abba
hagyta a csatát, mindenki csak az aranyos vitézt és a burkus királyt
nézte. Összecsaptak, összetűztek, de mégis a burkus király húzta a
rövidebbet; mert az aranyos vitéz ketté hasította a fejét. Hogy elesett
a burkus király, a népe nyullá változott, elkezdett szaladni, – utánna
az aranyos huszárok s mind leapritották, csupáncsak egyet hagytak meg
hírmondónak. Mikor vége volt a csatának, a vén király nagy hajlongások,
nagy hálálgatások között köszönte meg az aranyos vitéznek a hozzája való
szivességet, – de az aranyos vitéznek baja támadt; mert hogy, hogy nem,
mikor a kardját a hüvelyébe akarta dugni, a czombjába szalasztotta s
azonnal kibugygyant szép piros vére. Oda szalad a vén király, saját
aranyrojtos nyakravalóját oldozta le, s azzal kötözte be a a sebjét.
Aztán elváltak egymástól nagy hálálgatás és nagy hajlongások között; az
egyik jobbra, a másik pedig balra ment s mindnyájan hazajutottak
szerencsésen; a spanyol király rezidencziájába, az aranyos vitéz pedig,
már mint a mi kapczás fejünk, eléb a hársfavárhoz ment, hol ott hagyta
jó tátoslovát az aranyos vitézekkel együtt s csak aztán bandukolt
hazafelé. Aztán ismét a mi kapczás fejű kertészbojtárunk volt olyan
szurmos pofával mint a ki három hétig szüretel; csak azzal a kis
különbséggel, hogy a jobb lábára sántított; fájt neki a kardszúrás által
ejtett seb; még pedig annyira fájt, hogy nemcsak, hanem ugyancsak,
úgyannyira, hogy azt a nagy erős vitézt a lábáról is leejtette. Megíjed
a felesége, hogy ugyan mi a baja, hogy ugyan mi lelte s kérdi tőle:
– Mi bajod van szívem szép szerelme?
– Jaj, ne kérdezd feleségem, gyöngyvirágom, az erdőn voltam,
megbotlottam, s egy kopacsba megütöttem a lábamat.
– Mutasd szivem aranyos virága.
– Nem mutatom, gyöngy ibolyám, kedves feleségem. Minek néznéd, majd
begyógyul.
De a menyecske nem tágított s addig sarkalta, addig nógatta az urát,
hogy erőnek erejével megnézte. Hát látja, hogy a czombján egy kardszúrás
van, mely ura atya aranyrojtú, fekete selyemnyakravalójával van bekötve;
nagyobb hitelesség okáért rajta a király neve és czimere aranynyal van
kivarva. Nem szólt semmit a férjének, hanem leoldotta a kardszúrásról a
király nyakravalóját és bekötötte a férje sebjét patak mentében szedett
ezerjófűvel. A király nyakravalóját magához véve, ment egyenesen atyja
szine elébe. Szalad az első ajtóra, zörget rajta, nem eresztették be;
mert ott egy szuronyos puskáju katona állt sirbakot, kinek erős
kegyetlenűl meg volt hagyva, hogyha ilyen, meg ilyen személy akar –
lányának már nem is nevezte – a király színe elébe járulni, be ne
eressze fejvesztés terhe alatt. Szalad a másik ajtóra, ott sem
eresztették be; szalad a harmadikra, ott sem eresztették be, bár úgy
kérte azt a kemény szivű katonát, hogy a szivét majd a tenyerére tette.
Meghallja az édes anyja, hogy az ajtó előtt sír-rí legkedvesebb,
legszebb leánya, megesett a szíve rajta, kimegyen hozzá, kérdi tőle:
hogy mit akar? Be nem merte vezetni, mert félt az urától, a vén
királytól, pedig leánya, édes leánya, véréből való vér, husából való
hús, csontjából való csont, tulajdon édes leánya volt.
A legkisebb királykisasszony elmondta az anyjának, hogy mért jött, hogy
az ura bonczán van egy seb, az pedig nemző apja tulajdon aranyrojtos,
fekete selyemkeszkenőjével van bekötve, ha nem hiszi édes anyám: ím, itt
van a kebelemben, – azzal kivette kebeléből az aranyrojtos nyakravalót.
A nagy sirás-rivásra a vén király is kijött, hát látja, hogy az aranyos
vitéznek adott tulajdon aranyrojtos, fekete selyem keszkenője a leánya
kezében van.
Kérdi tőle, hogy hol vette.
– Hol vettem? felséges király atyám, hát mi türés tagadás, az uram ma
reggel nyögni kezdett, kérdém tőle: mi a baja, de nem akarta sehogy
kibeszélni, mig erőnek erejével meg nem néztem, hát uramfia, mit látok,
mit nem, a czombján egy kardszurás van, mely felséges uramatyám tulajdon
nyakravalójával volt bekötve.
A vén király nem várta be leánya beszédének a végét, ott hagyta a
faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat, hanem rohant lohalálába a kertbe,
egyenesen a kolyibának tartott, berúgja az ajtaját, hát kit lát ott
sebben feküdni, nem mást mint országa megmentőjét, élte szabadítóját,
tulajdon legkedvesebb, legszebb leánya férjét, édes-kedves vejét. A vén
király azonnal felösmerte benne az aranyos vitézt, az aranyregement
vezérét. Lehajlott hozzája, fölemelte, karjára vette, legszebb szobájába
vitte, éjjelnappal ápolta, mig csak egészen meg nem gyógyult. Aztán a
kapczás fejű lett legkedvesebb veje, országa örököse, holta után pedig
király, a másik két vejét pedig, mivel egy-egy akasztófa bélyeget
engedtek a hátukra sütni: elcsapta, elkergette, és az országából
kiűzette.
Mikor pedig a kapczás fejű egészen jobban lett, nem volt semmi baja,
papot, hohért, vaskalapot hivattak; a pap: összeadta; a hohér: seprőzte;
az istennyila: kerülgette, de soha meg nem ütötte. Lakzit laktak,
tehenet vágtak, hordót furtak, faggyat hoztak, faharanggal harangoztak,
tökkel kolompoztak. A vén király holta után pedig ő lett a király;
minthogy azonban igazságos ember volt, nem szerette a másét: két sogorát
is kegyelembe fogadta; adott nekik egynek egynek egy tótherczegséget.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.


A CSODASZÖRNY.
Volt egyszer egy igen igen gazdag kalmár, kinek a pinczéjében káddal
állt az arany, meg az ezüst élire verve; de minden aranyánál és
ezüstjénél többet ért két szép hajadon leánya.
Egyike szebb volt mint a másik, de a rózsabimbó is egy tőről hajt és a
facsemete is egy tőről fakad, mégis az egyik bimbó teljesebb mint a
másik, és az egyik csemete dúsabb fakadású mint a másik: igy az egyik
leány mégis szebb volt mint a másik, az pedig a kisebbik volt.
A két leány hire hétvilágra szólt. Hét világból gyültek össze a kérők,
kik szerették volna az aranyos fészekből kiszállítani az aranyos
madárkákat, bár a többi közt voltak itt olyanok is, kik a madár helyett
csak az aranyos fészket szerették volna elszedni.
Ezek a gyöngyadta szép leányok olyan szűzkincscsel birtak: hogyha
nevettek: rózsa nyílt az arczukon; hogyha könnyeztek: igaz gyöngy hullt
a szemeikből és hogyha jártak-keltek: arany potyogott a sarkaikból; de
ha bünt követtek volna el: e szűzesség virágai elhervadtak volna; a
rózsa, elszáradt volna, az igaz gyöngyforrás kiapadt volna és az
aranyhullás megszűnt volna.
Egyszer, mi történik a dologból, mi nem, a kalmárnak hosszú útra
kelletvén mennie, ezért megkérdezte a leányait, hogy kinek-kinek mit
hozzon.
– Nekem, mondja a nagyobbik, olyan selyemruhát, mely magától megálljon a
szoba pádimentomán, mégis karika gyűrű legyen az átmérője s dióhéj a
szekrénye.
– Jol van leányom, felelt a kalmár, hozok. Hát neked Violám, mit hozzak?
mert közbe légyen mondva, igy hivták a kisebbiket.
– Nekem apám, mondja a kisebbik, egy szép rózsát hozzon.
– Oh te kis bohó! ha a világon csak egy rózsa nyilnék, se több, se
kevesebb, még azért is elmennék, még azt is elhoznám! – No leányaim, ti
már kivántatok tőlem valamit, most rajtam a sor, most én következem. Itt
van porczellán cserépben két bokor rozmaring. Ezek a rozmaringok oly
természettel bírnak, hogy minden istenadta nap kétszer, hajnalban és
alkonyatkor, rózsavízzel kell meglocsolni; mert ha csak egyszer is
elmulasztjátok, azonnal leszárad egy ága, – s valahányszor meg nem
öntözitek, mindannyiszor egy-egy ága fonnyad el, ugyhogy utoljára csak a
koró marad. Én e virágokat a ti örzéstekre bizom, azért mindjárt által
is adom. E virágokról aztán én megtudhatom: ki volt a szorgalmatos, ki a
lusta, kinek hervadt el a rozmaringja, kinek nem.
A két leány örömtől lelkendezve vette át a virágot, s égre-földre
igérték, hogy minden istenadta nap, reggel és alkonyatkor megöntözgetik
s úgy őrzik, mint a kétszeme világukat, vagy még ennél is jobban.
Megyen, mendegél aztán a kalmár hetedhét ország ellen, olyan selyemruhát
csak kapott ő, melynek karika gyürű volt az átmérője, dióhéj a
szekrénye, mégis megállt a szoba pádimentomán, de rózsát, bár tűvé tett
érte minden zeget-zúgot, seholsem kapott. Itt lelkem teremtette, most
mit csináljon, hova tudjon a lelke lenni, hol vegyen rózsát
legkedvesebb, legszebb leánya számára? e nélkül csak nem mehetett haza!
Azért feltette magában, hogy addig haza nem megyen, míg rózsát nem
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Eredeti népmesék (2. rész) - 5
  • Parts
  • Eredeti népmesék (2. rész) - 1
    Total number of words is 4264
    Total number of unique words is 1398
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    50.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (2. rész) - 2
    Total number of words is 4257
    Total number of unique words is 1570
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    43.7 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (2. rész) - 3
    Total number of words is 4244
    Total number of unique words is 1550
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    48.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (2. rész) - 4
    Total number of words is 4225
    Total number of unique words is 1611
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    46.4 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (2. rész) - 5
    Total number of words is 4262
    Total number of unique words is 1677
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (2. rész) - 6
    Total number of words is 4349
    Total number of unique words is 1450
    35.8 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (2. rész) - 7
    Total number of words is 4336
    Total number of unique words is 1347
    34.8 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (2. rész) - 8
    Total number of words is 4355
    Total number of unique words is 1479
    34.3 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Eredeti népmesék (2. rész) - 9
    Total number of words is 97
    Total number of unique words is 71
    60.5 of words are in the 2000 most common words
    71.6 of words are in the 5000 most common words
    80.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.