Eredeti népmesék (2. rész) - 8

Keresi-keresi, hát látja, hogy a várban egy obsitos katonánál van,
pedig, mint már már mondám, az idő ugy fél-tizenkettőre járt, pedig a
fekete bikának csak tizenkét óráig volt szabad ideje.
– Add ide, kéri a fekete bika.
– Nem adom, felelt az obsitos.
– Add ide.
– Nem adom.
– Add ide, ha mondom, a mit kivánsz azt adok.
– Egy zsák pénzért odadom.
– No, csak obsitos katona ne volnál, mert ezzel az ördög sem bir, mert
ez annál is többet tud; no, no csak keritett várban kereszten ne állnál,
tudom hogy ideadnád, tudom hogy megkeserülnéd, hiszem azt az egyet!
Itt a fekete bika aztán térülfordul, elszalad s pár percz mulva elhozta
a zsák pénzt.
A fekete bika aztán a zsák pénzt behajította a várba, a katona pedig az
ember-bőrt kihajította.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból mi nem, ugy láttam, mint
most, ott voltam a hol beszélték, a fekete bika megrázkodik, magára
veszi az emberbőrt és a gazdag ember képében elszaladt.
A katona aztán, hogy elütötte a tizenkettőt, utána az egyet, azután a
kettőt, nem várta meg, hogy a hasára süssön a nap, hanem ugy
pitymallás-felé beállit a szegény ember udvarára.
Koczogtat az ablakon, de senkise hallja, zörget az ajtón, de senkise
nyitja.
De a szegény ember fiacskája ébren volt, ki aztán megszólítja az apját
ilyeténképen:
– Édes apám! koczogtat valaki.
– Piszt! hallgass fiam, hallgass.
– Édes apám! zörget valaki.
– Piszt! hallgass fiam, hallgass.
A katona megint az ablakra megyen, koczogtat rajta, de senkise hallja,
zörget ujra az ajtón, de senkise nyitja.
– Édes apám! megszólal ujra a kisfiu, koczogtat valaki az ablakon.
– Hallgass fiam, hallgass.
– Édes apám, de az ajtón is zörgetnek!
– Hallgass fiam, hallgass.
No ez abban maradt, de az obsitos katona türöm-olaja se tartott örökké,
ezért bekiált az ablakon:
– Gazduram, én vagyok.
– Kicsoda? kérdi a szegény ember.
– Én.
– Kicsoda?
– Kicsoda, kicsoda! én az obsitos, kit ma estve oly jól tartott.
– Hát nem vitte el az ördög?!
– Ej, dehogy vitt! nem kellek én még annak sem! hanem ízibe keljen föl,
öltözködjék fel, tegye a kalapját a fejébe, galyabitsa a szűrét a
nyakába s aztán gyujtson világot, eresszen be, mert ujságot mondok, még
pedig nagyot.
A szegény ember aztán kibujt a felesége oldala mellöl a dunna alól,
meggyújtotta a fa közé csíptetett tört-fáklyát és az obsitost
beeresztette, de eléb az ablakhoz ment, kinézett rajta, hogy valjon
valósággal az obsitos-e az, nem az ördög-e az katona képében?
Mondom, hogy beeresztette a katonát, az leült a tűzloczára s azt mondja
a szegény embernek.
– No gazduram, van-e egy talicskája?
– Van vitéz uram, van.
– Nem nyikorog-e?
– Dehogy nem, akár a Sunyi hegedűje, akár ez a talicska.
– No, ha nyikorog, kenje meg, mert kimegyünk a temetőbe s egy zsák pénzt
hozunk haza, már pedig azt egyátalán nem akarom, hogy országvilág
kiálljon a csudálkozásunkra, hogy éjnek idején valjon mit vihetnek azon
a talicskán!
A szegény ember aztán a talicskáját megkente s mikor ezzel is készen
volt, kimentek a temetőbe, hol a zsák pénzt föltették a talicskára s
hazavitték.
Hogy hazavitték, a sok pénzt kétfelé mérték; feleközepe lett az
obsitosé, feleközepe pedig a szegény emberé, kinek aztán annyi pénze
lett, hogy a számát sem tudta, hanem itczével mérte mint a paszulyt.


A TERHES ASSZONY.
Volt egyszer egy terhes asszony, ki oly nyalánk, oly kiváncsi volt, hogy
a mi szemének-szájának megtetszett, mindent, de mindent megkivánt. És e
kivánságait az ő jó bolond, teddide-teddoda férje, hacsak szerét
tehette, ha mindjárt a föld alól teremtette is elő, mind beteljesítette.
Egyszer a terhes asszony a többi közt azt találja mondani a férjének,
szót szólván:
– Ejnye, hékás, be megenném valamit!
– Mit édes feleségem? kérdi az ura.
– Mit-e? hát akasztott ember tüdejét és máját.
A terhes asszony alighogy kiejtette ebbeli szive szándokát, az ura
tüstént a nyakába galyabította a szűrét s elindult azzal a gonosz
szándékkal, hogy hoz akasztott ember tüdejét és máját.
Hogy az egyszeri ember a gyalogútra ért, egy nyúl keresztbe szaladt
előtte. Ez nem jó jel, gondolta magában, de azért tovább ment. Ép
pénteki nap volt, mely hogy az egyszeri embernek eszébe jutott, vissza
is jött volna, meg nem is, de azért mégis csak tovább ment; mert a
terhes asszony kivánságát teljesítni kell. Csak mén, csak mendegél,
egyszer egy fekete kutya került elébe, mely aztán elszaladt mellette. A
fekete kutyának olyan vörös szeme volt, mely sötétben ugy égett, ugy
világított, mint a tűz, mint a rehült fa, vagy még ezeknél is jobban. De
az egyszeri ember ezzel sem sokat gondolt; mer a felesége terhes volt,
kinek minden kivánságát teljesítenie kell.
Csak mén, csak mendegél, egyszer megbotlik, elesik valamiben. Mikor
fölkelt, fölugrott, csak akkor látta, hogy az egy koponya volt. A
koponyából egy kigyó nézett ki, mely csakugy sziszegett, csakugy
öltögette ki reája a fulánkját, hogy mindjárt agyonszúrja. De az
egyszeri ember ezzel sem sokat gondolt; mert a felesége terhes volt,
kinek minden kivánságát teljesítnie kell.
Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy rakás embercsontra talált… Itt
egy kéz, ott egy lábszár, amott egy oldalborda, emitt egy kézfő… Az
embercsontok felett egy farkas ült, mely azokról az itt-ott megmaradt
hust rágicsálta. Zöld szeme csakugy égett, csakugy világított mint
sötétben a revült fa; de sötét is volt, hogy szinte a kanál is megállott
volna benne. Fújt a szél, hogy szinte harapott; hasította a levegőeget s
hordta a havat és zuzmorát. De az egyszeri ember mindezekkel nem gondolt
semmit; mert a felesége viselős volt, kinek minden kivánságát
teljesítnie kell.
Csak megyen, csak mendegél, egyszer mégis elért az akasztófához. Az
akasztófán ép rajta volt az akasztott ember. A szél csakugy lobálta,
csakugy hintázta; de fújt is erős kegyetlenűl, mint mikor valakit
akasztani visznek, vagy már fel is akasztották. Az akasztott ember feje
fölött egynehány varjú károgott.
Az út ép az akasztófa mellett vitt el, melyen egy tojással kereskedő
ember kullogott, ki ép a pipáját tömögette. A hátán volt a kosara, benne
pedig vagy háromszáz tojás.
Hogy a tojással kereskedő ember az akasztófa alá ért, hogy a pipáját már
megtömte, azt találja mondani az akasztott embernek, szót szólván:
– Hej, atyafi! nem adnál egy kis tüzet?
– De biz adok, felelt neki az egyszeri ember.
A tojásos ember pedig azt gondolta, hogy csakugyan az akasztott ember
felelt; ennek se kell több, utczú vesd el magad, szaladásnak eredt s meg
sem áll mindaddig, míg a faluba nem ért.
A sok tojásból egy tojás lett, de még ez is összetört, ugyannyira, hogy
csakugy patakzott; végig folyt a hátán, végig az inán, de még a
kiskörmén is. Ennek is megesett a diószegi vásár, mint Kenyeresnek a
bab; e sem kér többet akasztott embertől tüzet, hiszem azt az egyet!
Az az egyszeri ember, ki a tüdőért és a májért ment, azt sem tudta hogy
nevessen-e, vagy pedig felmászszon arra az akasztófára? de mégis ízibe
lerugta a csizmáját, előkereste a bicskáját, felmászott a fára s kivette
az akasztott ember tüdejét és máját. Hogy aztán hazavitte, a felesége
megfőzte, megsütötte és megette.
Mikor az asszony szájába tette az utolsó falatot és lenyelte, az óra ép
12 ütött, ép éjfél volt.
Hogy elütötte a tizenkettőt, a szoba ajtaja egyszerre mint a parancsolat
magától kinyilott. Ki lépett be rajta? Ki egyéb, mint az akasztott
ember! Még a kötél is a nyakán volt!… A terhes asszony még akkor is ott
ült az asztalszögben, ki ekkor se holt, se eleven nem volt, de mégis
szót szólt ilyeténképen:
– Hol a hajad?
– Szél elvitte, felelt az akasztott ember.
– Hol a szemed?
– Holló kivájta.
– Hol a tüdejed és a májad?
– Te etted meg.
– Ki küldött?
– Az ördögök.
– Kiért?
– Teérted ebadta r.....ja! Azért jer velem, viszlek!
Azzal az akasztott ember nyakoncsípte az asszonyt s meg sem állt vele a
pokol fenekéig.


A VÉN LEÁNY.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan vén leány, ki még az
országútnál is öregebb volt. Ennek a vén leánynak szépségre nézve nem
hiszem, hogy e széles világon párját lehetett volna találni; mert a
pofája olyan volt mint a cserzett-bőr, szemöldöke mint a tövises
disznóé, foga – alul-felül kettő-kettő – mint a disznóagyara, szája mint
a békáé, haja deres mint a zúzmorás fa, hátáról sohase fogyott el a
kenyere, ruhája százrétre szólt és a csizmája mindig azt kérdezte: hol a
varga? De bezzeg volt pénze! az arany csuprostul állt a ládája fenekén,
az ezüst pedig ép tarisznyástul; de nem is csuda! mert a Bányarém volt a
szeretője, ki éjnek idején, ép tizenkét órakor járt fel hozzája s ekkor
mindig annyi kincset hozott magával, hogyím megszakadt alatta.
Itt hire futamodik, hogy itt meg itt Nekeresden milyen gazdag eladóleány
van, csak vőlegény kell, de biz’ azért csak nem jelentkezett senki.
No ha nem jelentkezett, gondolta magában tizenkét zsivány, majd
elvesszük mi a menyasszonyt. Magát a vén leányt ugyan nem bánjuk, ha az
istennyila üti is meg, csak a pénze legyen a miénk! Mondom, hogy a
zsiványok ily szép szándékkal voltak a vén szűz irányában, éjnek idején
erős kegyetlenűl fölfegyverkezve leánynézőbe mentek. Azaz nem is mentek
be, csak a kertben húzták meg magukat, honnan aztán egyet közülök
elküldtek kérőnek. Azaz nem is kérőnek ment el az az egy, hanem csak
azért, hogy kikémlelje, valjon alszik-e már a vén leány? Ha alszik –
isten légyen neki kegyelmes! – rögtön rajta hajtanak; ha pedig nem:
várnak addig, a meddig elszunyad.
Itt a zsivány ily szép szándékkal csendesen az ablakhoz sompolyog, a vén
leány pedig ép akkor ásított egyet, még pedig akkorát, hogy a szája
széle a két fülét csókolta, mondván:
– Itt van már az első!
A zsivány azt gondolta, hogy neki mondja, – ezért megszeppenvén, intett
a másiknak, hogy jőjön.
Odajön a másik s a mint ott fülelnek, hogy mi lesz már ebből, a vén
leány ujra egyet ásított, mondván:
– Itt van már a második!
A két zsivány azt gondolta, hogy nekik mondja, megijedtek s intettek a
harmadiknak is, hogy jőjön.
Odamegyen a harmadik is s a mint ott fülelnek, hogy mi lesz már ebből, a
vén leány ujra egyet ásított, mondván:
– Itt van már a harmadik!
A három zsivány megijedt s intettek a negyediknek is, hogy jőjön; de ez
is ép így járt s így sorba mind a tizenkettő.
A zsiványok, mondom, azt gondolták, hogy a vén leány őket számlálja,
ezért az ablak alatt tanakodni, susogni kezdtek.
Csak susognak, csak susognak, egyszer a vén leány újra megszólal,
mondván:
– Sustorogjatok csak, sustorogjatok, majd az alfelembe csaplak!
A 12 zsivány azt gondolta, hogy nekik mondja, egy se szeretett volna e
tisztességben részesülni, megijedtek, utczú vesd el magad, és a kertbe
szaladtak, hol is hátul a tökszárban elbujtak; pedig a vén leány, hogy
legyen mivel szalonnabőrként összetöpörödött, nyírfahajként
összezsugorodott testét tengetni, a tűzben vadalmákat sütött s ezeknek
mondá: „Sustorogjatok csak, sustorogjatok, majd az alfelembe csaplak!“
Hogy a vén leány a vadalma vacsorát elköltötte, le akart feküdni; de ép
ekkor jutott eszébe, hogy a kis kutyája, melyet ép Tökszárnak hítak és a
melylyel együtt egy ágyban szokott feküdni, még nincs ide ben. Mondom,
hogy ez eszébe jutott, kiállott a pitvarajtóba s elkiáltja magát
ilyeténképen:
– Tökszár, ne! Tökszár, ne fütty! Jöszte be, készen vár a dunnám!
A zsiványoknak se kell több, utczú vesd el magad, szaladásnak eredtek s
még most is szaladnak, ha meg nem álltak!


A BOSZORKÁNY.
Egyszer egy szolgáló szállást kért egy vén asszonytól, ki boszorkány
volt. Ez adott is neki.
Mikor le akart feküdni a boszorkány, azt mondja a leánynak, hogy mossa
meg a lábát.
A leány odamegyen s mosogatni kezdi a vén asszony lábát. A mint ott
mosogatja, egyszer azt találja mondani a vén banyának:
– Ejnye, be sárga ez a kend lába!
– Sárga biz az, mert sok halottat meggázolt már az!
No ez abban maradt, de kevés idő mulva, megint csak elkezdi a leány.
– Ejnye, be sárga ez a kend keze!
– Sárga biz az, mert sok halottat megszorongatott már az!
No jó, ez megint abban maradt, hanem kevés idő mulva megint csak elkezdi
a leány:
– Ejnye, be sárga ez a kend foga!
– Sárga biz az! mert sok halottat megrágott már az… Hamm! téged is
bekaplak!
És a boszorkány a szegény leányt minden szöröstől-bőröstől ugy a hogy
volt, bekapta s elnyelte mint Jónást a czethal.


BOLOND JANKÓ.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy
hóbolygós fia, kinek a szülötte falujában „Bolond Jankó“ volt a
titulája.
A szegény ember a mi Jankónkat elküldte szolgálatot keresni. El is ment
az s beszegődött az egyházfihoz ökrésznek. A mi Jankónknak egyéb dolga
nem volt az egyházfinál, csak két ökröt bíztak a keze alá, hogy azokat
ugy őrizze, mint a két szemevilágát, vagy még annál is jobban.
A mi Jankónk éjnek idején kihajtotta a két ökröt a temetőbe.
Az ökrök ott legelésztek, a mi Jankónk pedig leűlt egy sírdombra,
elővett a csuhujjából egy tuczet kártyát s a holdvilágnál kártyázni
kezdett, mondván:
– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagy filkónál
Jankó…
Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer az óra ép tizenkettőt ütött, ép
éjfél volt.
Mikor az óra elütötte a tizenkettőt, honnan honnan nem, egy vén kamasz
ördög mint a peczek megállott a mi Jankónk előtt; de ez az ördögöt,
mintha ott se lett volna, számba sem vette, hanem csak a magáét
hajtotta, mondván:
– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagy filkónál
Jankó…
A mi Jankónk hogyím az ördögre rá se hederitett, az lekuporodott melléje
a sírdombra s aztán ketten kezdtek kártyázni.
Az ördögnek ép egy kanpoltrája volt, Jankónak pedig két kis-pénze.
Csak kártyáznak, csak kártyáznak s addig-addig kártyáznak, mig a mi
Jankónk az ördögtől a kanpoltrát szerencsésen el nem nyerte, de az azt
nem akarta odadni, hanem szaladásnak eredt. De a mi Jankónk sem akarta a
maga jussát hagyni, azért utána az ördögnek; elöl az ördög szaladt,
hátul pedig a mi Jankónk.
Az ördög a templom mellett szaladt el, mely ép a temető
tőszomszédságában állott, a mi Jankónk pedig azt gondolta, hogy abba
szaladt be, pedig tudjuk, hogy annak az büdös.
Jankónak se kell több, neki vetette a hátát a templomajtónak s azt
befeszítette.
Keresi, keresi az ördögöt a templomban, de, természetesen, seholse
találta. Mikor aztán elfogyott a türelem olaja, neki esett az
apró-szenteknek, hogy fizessék meg neki tüstént, ebben a
szempillantásban a kanpoltrát, melyet az ördögtől holdvilágnál egy
sírhalmon nyert, mert különben mindjárt izzé-porrá töri őket.
De azok, természetesen, nem fizettek. No, ha nem fizettek, gondolta
magában a mi Jankónk, majd megfizetek én. Megfizetek pedig ezzel az
ispiritusos bottal, melyet szünet nélkül magával hordott.
Azzal a bolond neki esett az apró-szenteknek – de a nagygyát sem kimélte
– csihi-puhi, mind össze-vissza törte; kinek a kezét, kinek a lábát,
kinek az orrát, kinek az egész fejét ütötte le.
Mikor aztán a bolond elvégezte a fizetést, annyira elfáradt, hogy
tüstént elaludt a templom pádimentomán, mintha a legjobb rendén lett
volna a szénája.
Pedig dehogy volt jó rendben! mert reggel, midőn a harangozó csendíteni
jött, hát látja a szép gazdálkodást, látja hogy az apró-szentek mind
agyba-főbe vannak verve.
Ennek se kellett több, egyenesen a paphoz szaladt. El is jött az a szent
bibliával, hogy Jankóra tüstént ráolvassa a sz. igéket, de a bolond, a
mint fel akarták költeni, azt gondolta, hogy most is az ördöggel van
dolga, mert a papot abban a hosszú fekete reverendában annak nézte s azt
ugy pofon találta cserdíteni, hogy majd vacsorán érte Pilátust.
A bolondot aztán lefülelték, összekötözték s vason vitték a
törvényházba, hogy ott mondják ki rá a szentencziát.
Az volt pedig a szentenczia: hogy Jankót egy oly elhagyatott üres házba
csukják, a melybe éjnek idején az ördögök tanyáznak.
Ebből az ördöngös házból, a kit abba becsuktak, nem volt rá eset, hogy
valaha valaki visszakerült volna.
Igy Jankónak megint az ördögökkel volt dolga, de nem félt tőlük, mert
már volt egygyel dolga és attól is ő nyerte el a kanpoltrát, nem pedig
az ördög az ő két kis-pénzét. Ezért Jankó félt is az ördögöktől, meg nem
is.
De hiszen, gondolta magában, csak hagy jőjjenek, majd megszámoltatom ő
kigyelmöket, tudom kurtát húznak, hiszem azt az egyet!
De el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy Jankónál ott volt az
ispiritusos bot, meg aztán a sut-zsák, melyeket szüntelenül magával
hordott mint az árnyékát.
Mondom, hogy Jankót az ördöngös házba becsukták, tüzet rakott, mert volt
a szegletben elég forgács. S aztán elővette a kártyáját és kártyázni
kezdett, mondván:
– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagyfilkónál Jankó…
Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer zörgetnek az ajtón.
Júj! itt az ördög s ha ezer lelked volna is Jankó, mégis gonoszul
vesznél!
De bíz az nem az ördög volt, hanem egy szegény obsitos katona, ki
szállást kért.
A mi Jankónk adott neki szállást, de eléb tudtára adta az obsitosnak,
hogy csak úgy maradjon itt, ha tetszik, mert ez ördöngös ház, a melyben
azok az urak.
A szegény obsitos katona mindezekre csak azt felelte, hogy nem bánya ő,
ha mindjárt Belzebub ő felsége lakozik is itt, csakhogy szállást kapjon,
csakhogy fedél alatt legyen, mert ottkinn olyan idő van, hogy még a jó
kutyát is kár kiereszteni.
Csakugy fújt a szél, csakugy sipolt, csakugy fügyült, mint mikor valakit
akasztani visznek.
– No, ha nem bánod, felelt mindezekre Jankó, én sem bánom; csakhogy
aztán magadra vess, hogyha veled is olyan történik, vagy még annál is
gonoszabb mulatság, melyre maga a czigány is azt felelte: „Hogy ő bíz
azt soha ki nem állja!“
Aztán mindketten leültek kártyázni, de egyszer azon veszik észre
magukat, hogy a forgács elfogyott.
Volt a padláson elég.
No, ha van, gondolta magában Jankó, majd fölmegyek én, majd túrok le én
onnan.
Fölmegyen Jankó a padlásra s egy jó csomó forgácsot le is túrt.
Ez ujra elég volt egy darabig, de megint elfogyott.
Ezért Jankó felküldte az obsitos katonát, hogy most már ő menjen fel,
most már ő turjon le forgácsot, mert már fogyatékján van, sötétben pedig
csak nem maradhattak.
Mit volt, mit tenni a szegény obsitos katonának, fölment a padlásra
forgácsért, de bíz az onnan nem jött többé vissza.
Nem jött pedig azért, mert alighogy fölért, az ördögök nyakon csipték s
izzé-porrá tépték.
A mi Jankónk csak várja, csak várja, hogy mikor jön már le az obsitos
katona.
Addig-addig várta, mig végre elfogyott a tűröm-olaja, s azért
felkiáltott a padlás-lyukon ilyeténképen:
– Hej, atyafi, jöszte le már, ha mondom.
Erre a szóra az ördögök lehajitottak valamit a padlásról.
A mi Jankónk odanéz, hát látja, hogy az a szegény obsitos egyik, még
pedig a jobbkarja.
A jobbkéz után a balt, a bal után az egyik lábszárat, azután a másikat,
a másik után a derekát, a derék után végre a fejét hajitották le,
melylyel ugy oldalba kolintották a mi Jankónkat, hogy mig él, soha, de
sohase felejti el.
Itt lelkem teremtette! a szögletben a tűz, mintha a föld nyelte volna
el, egyszerre magától kialudt s lett a szobában olyan sötétség, hogy
szinte harapni lehetett volna, hogy a kanál is megállott volna benne.
Egyszerre a szoba világosodni kezd, s mikor egészen megvilágosodott, a
mi Jankónk csak akkor vette észre, hogy a szoba telisded-teli van –
ördöggel.
Az ördögök aztán közrekapják a mi Jankónkat s elkezdtek vele labdázni;
egyik kézből a másikba hajították s ugy labdáztak vele.
De a mi Jankónk sem állhatta sokáig a dicsőséget, hanem elővette a
sut-zsákot, meg az ispiritusos botot.
Azért vette elő pedig a sut-zsákot, hogy annak száját kinyitván, az
ispiritus bottal a sok ördögöt mind-mind belehajtotta, csupáncsak egyet
hagyott szabadon. És az nem volt senki más, mint a kitől a kanpoltrát
elnyerte.
Jankó aztán rárivalkodik erre, hogy adja meg neki a kanpoltrát, melyet
holdvilágnál sirdombon nyert el tőle, de eléb az ördögöt az ispiritusos
bottal ugy oldalba teremtette, hogy az bőgött, orditott mint a szakál,
mint az oroszlán.
Az ördög mindezekre csak azt felelte, hogy ő nála egy krajczár, nem sok,
de még annyi sincs, hanem ha eljön vele a pokolba, ott megfizeti a
tartozását, mert akár egy zsákpénzt ád neki.
Jankó erre is ráállott.
Azért előfogta az ördögöt, ráült, mint valami paripára, a sarkantyuját
ugy a horpaszába vágta, hogy kétfelöl csakugy patakzott a vére, hogy
jobban se kellett, s aztán elindultak a pokolfelé.
Hogy odaértek, Jankó leszállt az ördög hátáról, ki aztán őt teméntelen
szobák során keresztül vezetvén, végre a pinczébe értek.
A pinczében hét kád volt egymás mellett sorjában elhelyezve. Ezekben
pedig élire verve szám nélküli sok pénz; az egyikben volt vert-arany, a
másikban termő-arany, a harmadikban nyers-arany, a negyedikben
vert-ezüst, az ötödikben termő-ezüst, a hatodikban nyers-ezüst, a
hetedikben pedig, mely ugy a szegletben állott, rézpénz.
Most az ördög azt mondta a Jankónak, hogy válasszon abból, a melyikből
tetszik; akár az aranyból, akár az ezüstből, akár a rézpénzből.
De Jankó egyikből sem választott.
És ezer volt a szerencséje! mert mihelyest akármelyik kádpénzhez hozzá
nyúlt volna, az azonnal lobbot vetett volna s ő ott, tüstént azon
szempillantásban izzé-porrá égett volna!
Mondom, hogy Jankó egyikhez sem nyúlt, előfogta az ördögöt, hogy fizesse
meg neki azt a kanpoltrát, melyet holdvilágnál sírdombon nyert tőle.
Az ördög nem tudott fizetni. Jankó azért elővette a sut-zsákot;
kinyitotta a száját és ezt az egyetlenegy ördögöt is bele hajította.
Jankó aztán a sut-zsákon hurkot vetett, a hátára hajította s hazafelé
indult a pokolból.
De most az volt a kérdés, hogy menjen ki, hogy el ne tévedjen, mert 32
szoba során keresztül menni nem bolondság ám!
Nem is jött volna ki onnan senkisem; de a mi Jankónk mégis kijött.
Kijött pedig azért, mert ő eleve élt a gyanúperrel, mindegyik szoba
ajtajában egy-egy kártyát hullatott el.
Igy jött vissza Jankó a pokolból, igy nem tévedt el s még azon éjszaka
haza is ért.
Otthon aztán tizenkét kovácslegényt kért a falu birájától. Az adott
neki. Ő aztán a tizenkét kovácslegénynyel, mindegyik kezébe egy-egy
mázsás pörölyt adott, a sut-zsákot össze-vissza kovácsoltatta s
mindaddig verette-üttette, míg az nem porzott.
Mikor aztán a sut-zsák porzani kezdett, kinyitotta annak a száját és a
port szélnek eresztette.
E porból lett a vöröshangya. Azért oly mérges a vöröshangya csipése,
mert ördögporból való.
E napságtól fogva nincsenek ördögök.
A falu aztán Jankónak ezért a szolgálatáért egy bornyas tehenet adott.
Ő pedig aztán a bornyas tehenet elvitte a vásárra, hogy majd sóra-húsra
ragaszt belőle egy pár garast. De a mint egy rengeteg erdőn
keresztülmenne, egy fiatal sudar fa elkezd a mi Jankónk előtt
hajlongani, csikorgani.
A bolond azt gondolta, hogy a sudar fa a tehenet akarja megvenni.
– Megveszed, kérdi a bolond, megveszed?
A sudar fa csak nyikorgott, csak hajlongott előtte.
– No, ha megveszed, itt hagyom; de holnap reggel az áráért eljövök s ha
akkor meg nem fizetsz, ezt a nagy apádat, mely itt melletted áll,
tüstént ki vágom.
Jankó aztán a borjas tehenet a sudar fához kötözte s azzal hazafelé
bandukolt.
Másnap aztán Jankó, hátára vetvén egy fejszét, elindult a rengeteg
erdőbe a pénzért.
Hogy odaért, hát látja, hogy a farkasok a tehenet borjával együtt még
azon éjszaka megették, csak a kötele, csak a csontja maradt ott, a
pénznek pedig se híre, se neve.
Megharagszik a mi Jankónk, hogy őt a sudar fa így rászedte, ugy
rászedte, neki esik a vén fának, mely a fiatal fa mellett állott s a
fejszével vágni kezdte.
Csak vágja, csak vágja, egyszer a fa oldalából egy irtóztató nagy rakás
pénz dölt ki.
A Jankónak sem kell több, hazaszaladt, kocsit hozott s a sok pénzt
hazaszállitotta.
Sok volt a pénz, ezért szó se lehet arról, hogy meg lehessen számlálni.
No, ha nem lehetett megszámlálni, vékával kell megmérni. Azám, csak
volna, de még ez se volt!
– No, ha nincs vékánk, szólt a szegény ember, eredj el fiam a paphoz,
kérj tőle vékát, de meg ne mond neki a világért se, hogy pénzt mérünk.
Jankó elmegyen a paphoz, megáll előtte mint a peczek s szót szólt:
– Köszönteti tiszteletes uramat apám-uram, adjon egy üres vékát, mert
pénzt mérünk.
A pap adott neki, de fölébredt benne a kiváncsiság, hogy valjon ez a
bolond igazat beszél-e?
Mondom, hogy a tiszteletes urban fölébredt a kiváncsiság, a szegény
ember házához sompolygott s betekintett az ablakon, hát látja, hogy a
szegény ember, meg a fia, ketten mérik a pénzt; egyik a zsákot tartotta,
másik pedig az aranyat lapátolta.
Itt a szegény ember észreveszi, hogy a pap az ablakon leskelődik, neki
sem kell több, kiküldi a fiját egy nagy ebadta bunkos bottal, hogy
ijessze meg a papot, de vigyázzon, nehogy agyon üsse.
Itt a bolond kimegyen a furkos bottal s ugy ütötte főbe a papot, hogy az
még a kis-körmét se mozditotta meg, hogy még azt se mondhatta, hogy: bá!
Pedig ép ekkor kezdett pitymallani, ép ekkor szürkült az idő.
Itt a bolond mit mit nem cselekszik, a hátára veszi a papot, elvitte a
szomszéd asszony kertjébe még pedig oda, a hol a hagymás ágy volt. Egy
fej vörös-hagymát nyomott a pap kezébe, mintha az a hagymát kezdené
dézmálni, pedig a szomszéd asszony kardos egy asszony volt, ki még a
papnak sem engedett.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, a szomszédasszony
észreveszi, hogy valaki a hagymájában gazdálkodik.
Ennek se kell több, beszalad az azsagért s ugy főbe találta kolintani a
papot, a mint ott guggolt, hogy az menten, tüstént azon szempillantásban
felfordult, és csak ekkor vette észre, hogy az a tiszteletes ur volt.
Megijed az asszony, hogy ő a papot igy ütötte, ugy ütötte agyon.
A mi Jankónk úgy a kerités mellett leste, hogy mit csinál az asszony,
hogy mint sír-rí fejre kulcsot kézzel.
Megszánta Jankó a szegény asszonyt, átkiált a keritésen ilyeténképen:
– Mit sír, mit rí szomszédasszony olyan keservesen?
– Hogyne sirnék, oh jó Jancsi! mikor a tiszteletes uramat, ki ide jött
hagymát lopni, agyonütöttem.
– Sose sírjon azért szomszéd asszony; kisebb gondja is nagyobb legyen
annál! mert ha nekem jó pénzzel megfizet, elsímítom én a dolgot.
– Oh jó Jancsi, a mi pénzem van, mind odadom; pedig csuporral áll a
huszas a láda fenekén!
– Nem kell nekem a kigyelmed pénze, van nekem elég, de ha a leányát, a
Juliskát, nekem adja – ugyis régota szeretjük egymást – még a hajaszála
sem görbül meg.
Az asszony igérte, esküjével megpecsételte, hogy neki adja feleségül
egyetlenegy legkedvesebb leányát, ki a faluban a legszebb leány volt.
A bolondnak se kell több, ismét a hátára veszi a papot, átvitte a másik
szomszédba, hol a gazda böllér-mesterember volt.
Mondom, hogy a papot átvitte a szomszédba, a hidas ajtaját kinyitotta,
egy disznót ugy szíven szúrt, hogy az még nemis nyikkant, aztán a papot,
kezébe adván egy nagy kést, a disznó hátára ültette, mintha az ölte
volna meg a szegény párát.
Itt fölébred a böllér, kimegyen a szobából, hát látja, hogy a hidas
ajtaja tárva-nyitva van.
– Tyű, disznó teremtette! kiáltott a böllér, itt nem jol van a dolog! A
böllér aztán kezébe kap egy vasvillát, s ugy oldalba teremtette a papot,
hogy menten lefordult a disznóról.
És a böllér csak ekkor vette észre, hogy az a tiszteletes ur volt.
Neki se kell több, szalad egyenes a faluházához, hogy a tiszteletes ur