Eredeti népmesék (2. rész) - 2

belevágnánk a fejszénket, elébb olyan nagy gödröt áss, a melyből még a
fülem hegye, de még a kis körmöm se lássék ki.
A Hamupipőke elment, keresett valami rosz kopacsot, s ezzel, mint mikor
a gyermekek földimogyorót ásnak, elkezdte a földet kapargatni.
Csak nézi a tátosló, csak nézi, hogy mit csinál az ő kedves gazdája!
végre nem állhatta szó nélkül kérdvén:
– Mit ásol, kedves gazdám?
– Hát, lóvermet, édes lovam!
– Sose lesz az idős; csak láss a magad dolga után! A tátosló aztán maga
látott a dologhoz; egyet rúgott, még pedig akkorát, hogy a porából
tüstént forgószél kerekedett, a rúgás helyén pedig akkora gödör támadt,
hogy mikor a tátosló beleugrott, még a füle, még a kis körme sem
látszott.
– No édes gazdám, készen van már a lóverem! csak erre a fára, mely
fölötte terül el, mászsz fel, s mind addig ott maradj, mig én hangos
nyeritéssel háromszor nem csalom át a szilaj ménest és háromszor vissza
nem fárasztom. Azért csalom át pedig háromszor, hogy hagy förödjenek meg
a Feketetenger vizében, hogy hagy züljön el a szilaj tűz, különben az
ördög se birna velök, még az se lenne a csikósuk. Te pedig, majd mikor
az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes már harmadszor úszsza át a
Feketetengert, s a vezérló már a szárazon lesz: ugorjál a hátamra a
fáról; – de jólvigyázz, hogy el ne vétsd, mert ha ezer lelked volna is,
mégis szörnyet halnál; az egész ménes rajtad menne keresztűl.
Ugyis történt. – A tátosló kiállt a Feketetenger partjára s olyan nagyot
nyerített, hogy szinte megkondult bele a világ! Meghallja ezt az
aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes, mint a felhőszakadás, mint az
áradat, bele egyenesen a Feketetenger vizébe és ki, egyenesen a
partjára. De, hogy ím semmit sem láthattak, mert a tátosló a lóverembe
ugrott, onnan pedig, még a füle, de még a kis körme sem látszott, mint a
legsebesebb forgószél, visszafordult a ménes. Igy a tátosló az
aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest háromszor csalta át, az háromszor
fordult vissza s úszta keresztűl azt a tengernyi vizet; de járt is az
aranyszőrű, aranypatkójú szilaj lovak oldala, ugy mint a fúvó, mikor
fujtatnak; szájaikon és orrlyukaikon jött is a különbnél különféle
szinű, kék, piros és zöld láng, még pedig oly nagyon, mint a kötél, mint
a karom vastagsága. S mikor a szilaj ménes már harmadszor fordult volna
vissza és már-már a vezérló a parton volt: a tátosló a gödörbül
kiugorván, a Hamupipőke a fáról szerencsésen a hátára esett. De most a
tátosló sem várta be az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest, hanem
nagyot nyeritvén, lóhalálában rohant előre, a szilaj ménes pedig
mindenütt a nyomába. Szaladnak, szaladnak, döbörgött alattuk a föld, és
mindaddig szaladtak, míg heted napra a napnyugoti király birodalmába
haza nem értek.
Alighogy hirét vette a király az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes
megérkeztének: nagy lelkendezve szalad a csodaszép aranyhajú
királykisasszonyhoz, mondván:
– No, szivem szép szerelme! teljék szíved kivánsága: itt az aranyszőrű,
aranypatkójú szilaj ménes; de most már tán csak az enyim vagy?! s ezzel
a csodaszép királykisasszonyt meg akarta ölelni, de az elfordult tőle,
mondván:
– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én a tiéd mindaddig, mig te
azt az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed és a tejébe
meg nem fördöl!
– De szivem szép szerelme! ki fogja azt megfejni és ki fog abba
megförödni?!
– Majd megcselekszi azokat az, a ki engem ide hozott!
– Parádés kocsis állj elő!
– Mit parancsol felséged?
– Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! – azt parancsolom: hogyha
te az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed és a tejébe
meg nem fördöl: ha ezer lelked volna is, mégis gonoszul mulsz ki!
Itt a Hamupipőke hallván a parancsolatot, nagy búsan kibandúkolt az
ólba. Meglátja a tátosló az ő szive szomorúságát, megszánta s ezért azt
kérdi tőle:
– Mi bajod van; mit búsulsz, kedves gazdám?
– Hogyne búsulnék édes lovam, mikor fejvesztés alatt ezt, meg ezt
parancsolta a király, válaszolt a szegény Hamupipőke!
– Hacsak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen annál, hanem menj
be a királyhoz s mondd meg neki: hogyha már igy van a dolog, hagy
hajtsak én esztrengát és hagy nézzem én a te szomorú halálod, mikor a
zubogó-forró kanczatejbe ugrol.
A Hamupipőke e kéréssel bemegyen a királyhoz, az pedig azt megadta. Ugy
is lett. – Itt a tátosló bemegyen a szilaj ménes közé a kőkeritésbe,
hova ezek be voltak zárva, megfogja üstökénél a legszilajabbat, nagyobb
biztonság okáért oldalba teremti, mire az ugy megjuhászodott, oly szelid
lett mint a bárány. Aztán az esztrengalyukhoz vezeti, hol már pőrén, egy
ingre-gatyára vetközve, lába közé fogott zsajtárral, ott ült a
Hamupipőke s fejte a kanczatejet a 100 akós kádba. Igy a mi Hamupipőkénk
a tátosló segitségével mind az egész ménes kanczáját megfejte.
Mikor ez is megvolt, kivezeti a Hamupipőke a rosz csikót még rosszabb
kötőféken, hogy hagy nézze az ő szomorú halálát, midőn a kanczatejbe
ugrik. Itt lelkem teremtette! a tátosló egy szippantással az egyik
orrlyukán szítta fel a 100 akó kanczatejet, a másikon pedig egy
lehelettel visszaeresztette. Háromszor szítta igy fel, háromszor
eresztette vissza íme! harmadszorra a zubogó-forró lótej lágymeleggé,
széles e világon a legjobb fördővé változott; ugyannyira, hogy mikor a
Hamupipőke beleugrott, nemhogy megfőtt volna, de még ki sem akart jőni
belőle. Eddig is szép volt a Hamupipőke, de most hétszerte szebb lett.
A napnyugoti király, meg a csodaszép aranyhajú királykisasszony ott
álltak, ugy az ablaknál. A világszép kisasszony eddig is szerette a
Hamupipőkét, de most hétszerte jobban; csakugy reszketett érte; a
szerelem-hideg lelte. A király most ujra meg akarta ölelni a csodaszép
aranyhajú királykisasszonyt, de az elfordult tőle, mondván:
– Hahó, király! nem addig van az, nem oda Buda! nem te fördöttél meg a
kanczatejben, hanem a parádés kocsis! majd ha te is megfördöl, akkor
leszek én a tiéd!
Mit volt mit tenni a királynak, levetközött, hogy majd leugrik a
kanczatejbe és megfördik. De mielőtt beleugrott volna, azt mondja a
parádés kocsisnak:
– Édes fiam! vezesd ki azt a te rosz csikódat, hogy hagy lássa az én
szomorú halálomat is mint a tiédet!
A Hamupipőke kivezette a rosz csikót s oda állitotta a 100 akós kád
mellé. A tátosló ismét háromszor szítta fel a kanczatejet, ismét
háromszor eresztette vissza, ime! az a helyett, hogy hidegebb lett
volna, hétszerte forróbb lett; ugyannyira, hogy mikor a király bele
akart ugrani, mielőtt beleért volna, csupán a forró párától is tüstént
szörnyet halt.
Itt aztán az aranyhajú királykisasszony, meg a mi Hamupipőkénk
megölelték, megcsókolták egymást mondván:
– Én a tied, te az enyim, ásó-kapa sem választ el egymástól.
Aztán olyan lakzit laktak, melynek a hire hét világra szólt. Az
aranyszőrű-aranypatkójú szilaj ménes pedig a fejés által annyira
megjuhászodott, annyira megszelidűlt, mintha mindig pányván nevelték
volna, mintha mindig marokból etették-itatták volna: ezért hatot a
legszebbek közül hámba fogtak s ezen mentek az esküvőre.
A mi Hamupipőkénk, meg a világszép aranyhajú királyasszony nagy boldogan
még most is élnek, ha meg nem haltak.


A NÁDSZÁL KISASSZONY.
Volt egyszer egy király s annak két süldő fia. Itt a király az öregebbik
fiát elküldte házasodni. El is ment az házasodni s elvette a nádszál
kisasszony nénjét. Hogy hazavitte a feleségét: a király megelégedett
választásával. Elküldi a kisebbik fiát is, hogy házasodjék meg; de erre
az azt felelte: hogy neki nem kell mindenféle rosz oldalborda; hanem az
ő feleségének kell, az egész föld kerekségén a legszebb virágnak, a
leggyönyörűbb világszép kisasszonynak lenni.
Egyszer a két királyfi vadászni ment. Visszajövet azt mondja a kisebbik
a nagyobbiknak:
– Ugyan édes bátyám, valamit kérdenék tőled?
– S mi lenne az édes öcsém?
– A biz nem egyéb, csak az, hogyha haza megyünk, kérdezd meg a
feleségedet: van-e még nálánál szebb?
– Ha csak az a bajod, mondja az öregebbik, az nem nagy summa; hisz ép
itt szembe jön a feleségem!
– Ugyan szívem aranyos rubintja, nem felelnél egy kérdésemre: te nekem
legszebb vagy, de van-e még náladnál szebb a világon?
Most az egyszer a királyné úgy tett, mint a ki nagyot hall; nem felelt
semmit, csak a fejével vágott, csak a szemével intett, hogy: csitt! szót
se többet!
No ez abba marad. Itt a kisebbik királyfi mit, mit nem cselekedett,
szépen belopódzott a bátyja hálószobájába. Itt estve, hogy nyugodalomra
bocsátkozott az egy pár cseléd, az öregebbik királyfi, meg a felesége,
egyszer csak megszólal a királyfi s kérdi a feleségét:
– Ugyan szívem szive, mond meg nekem, hogy miért nem feleltél kérdésemre
az imént?
– Azért nem feleltem kedves férjem, mert az öcséd előtt kérdeztél; nem
jó volna azt neki megtudni, hogy van még nekem egy hugom, ki az egész
föld kerekségén a leges legszebb leány; de el is van rejtve három
nádszál középsőjében: ezért világszép nádszál kisasszony neve alatt
ösmeretes, – a másik két nádszálban pedig két szobaleánya tartózkodik.
– De hát azt nem mondanád meg édes feleségem, hogy hol van elrejtve az a
három nádszál, a világ melyik zugában vagy szegében?
– Hahó férjem, messze van az ide? annyira van az ide, mint innen oda, s
onnan vissza; no, de ha kérdezted, megmondom: hallottad-e hirét a
Feketetengernek?
– Nem hallottam biz én!
– No, ha nem hallottad, hát halld most. A Feketetenger hetvenhetedik
szigetében, ott is a kellőközepén van elrejtve az a három nádszál; de
oda halandó ilyen állapotban, nem mehet el, hacsak valami bűbáj, ördögi
mesterség, tündéri segitséggel nem, de, ha mégis valami csoda által oda
eljuthatna, még akkor sem hozhatná el; mert egy az: hogy a Feketetenger
szigetein olyan sötétség van, hogy a kanál is megállna benne; más az:
hogy a világszép nádszálkisasszonyt egy vén banya őrzi, kinek az élte
csak addig pislog, míg azt a három nádszált le nem vágják: ezért az ugy
őrzi azokat, mint a kétszeme világát, vagy még ennél is jobban. De, ha
valaki azt onnan el tudná hozni, az lenne széles e világon a
legboldogabb ember; mert a szigetek megvilágosodnának, maga pedig oly
feleségre tenne szert, kire még a csillagos ég is mosolyogva nézne!
Mikor a királyfi mindezeket, tövéről hegyére ugy fülhegyről meghallotta:
azon az úton, a melyen bement, kijött a szobából. Aztán fölnyergelvén
legjobbik s legkedvesbik lovát, vetett a szerdásba egy kis elemózsiát,
elindult e széles világba a világszép nádszál kisasszony keresésére.
Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is
túl, egyszer egy gunyhóra bukkant. A gunyhóban lakott egy vén asszony,
köszön neki:
– Adjon isten jó napot édes öreg anyám.
– Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna mindjárt megettelek volna! hát
hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében diszlő világszép nádszál
kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes öreg anyám?
– Mi tűrés-tagadás édes fiam, én nem hallottam; minek tagadnám, se’
károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a
szálason fel, kerek erdő alatt, dombtetőn lakik a néném. Hacsak az nem
tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Miczi, állj elő! vezesd el
ezt a királyfit a nénémhez.
Megyen a királyfi a Miczi után, mely nem volt egyébb, mint egy nagy
bajuszú kis egérke, egyszer elérnek egy keresztútra, hol a Miczi egyet
czinczogott s a középső útra mutatván, hazaszaladt. Megyen a királyfi az
igaz úton, el is érte a másik gunyhót, melyben a középső testvér lakott.
Köszön neki a királyfi:
– Adjon isten jó napot édes öreg anyám.
– Ha öreg anyámnak nem szólítottál volna, mindjárt megettelek volna! hát
hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, ott is a kellőközepén diszlő,
világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes
öreg anyám?
– Mi tűrés-tagadás édes fiam, biz én nem hallottam, minek tagadnám, se’
károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a
szálason fel, kerek erdő alatt, dombtetőn lakik a néném. Hacsak az nem
tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Piczi, állj elő! vezesd ezt
a királyfit a nénémhez.
Megyen a királyfi a Piczi után, mely nem volt egyéb, mint egy
galambfehér mókuska fekete nagy bajuszszal s hosszú bojtos farkkal,
egyszer elérnek egy keresztútra, hol a Piczi egyet czinczogott s a
középső utra mutatván, hazaszaladt. Megyen a királyfi az igaz uton, el
is érte a harmadik gunyhót, melyben a legidősb testvér lakott. Köszön
neki:
– Adjon isten jó napot édes öreg anyám!
– Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna, mindjárt megettelek volna! hát
hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, még ott is a kellőközepén
diszlő világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit
édes öreg anyám?
– Hahó királyfi! eléb elkopnék a te lovad lába térdig, s eléb elnyúznál
te tizenkét pár vasbakancsot, míg oda eljuthatnál! mert egyedül csak
olyan paripán lehet oda eljutni, mely sárkánytejet szopott, zsarátnokot
evett s tűzlángot ivott; – hanem van a te tirkodban egy tőből nőtt három
aranyhajszál, melyről eddig magad sem tudtál semmit, jöszte ide, hagy
szakitsam én ki azokat.
A királyfi lehajtotta a fejét, az öreg asszony pedig kiszakasztotta az
egy tőből nőtt három aranyhajszálat.
– Látod fiam, ez a három aranyhajszál csodaszer, melyeket egy tündér
ajándékozott felnevelő apádnak, minthogy igen szép ember levén,
beleszeretett, kitől te létlen módon örökölted. Ne, itt van, a kezedbe
adom ezzel a kolincsmadzaggal együtt. Eredj fel aztán erre az irdatlan
magas hegyre, mely a gunyhóm előtt az eget támasztja. Mikor felértél a
tetejére, a kolincsmadzaggal csapd meg háromszor az egy tőből nőtt három
aranyhajszálat: majd előtted terem a te tátos paripád, mely selyemréten
nevekedett, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evett s tűzlángot ivott.
A királyfi szépen megköszönte a hozzája való szivességet, fölment aztán
arra a nagy irdatlan hegyre, mely az eget támasztotta. Hogy felért a
tetejére, elő vette az egy tőből nőtt három aranyhajszálat s a rosz
kolincsmadzaggal megcsapta háromszor. Ime! egy tüzes felhő, mint a
kilőtt nyíl, nyargalt feléje, iszonyú csörömpölés-csattogással, mintha
egy ménes lett volna elébe fogva, s ott, mint a peczek, megállt a feje
fölött. Ime! a tüzes felhőből hármas nyerités hallatszott, minek
hallattára, mint valami harang, háromszor kondult meg a világ! s
kiugrott belőle a tátosparipa és mint az áradat, mint a felhőszakadás
lecsapott a gazdája mellett, orrlyukából fujván a különbnél különbféle
piros, kék s zöld lángot. A rosz kilincsmadzagból pedig olyan
nyeregszerszám lett, hogy a sok bojttól, brilliant csattól s arany-ezüst
kivarrástól még a földje sem látszott.
– Hipp, hopp, itt vagyok kedves gazdám! ne légyen azért a te dolgaidnak
hátramaradása: ülj fel azért a hátamra s hogy menjek veled? ugy-e mint a
legsebesebb forgószél, vagy mint a gondolat, vagy a hogy a madár
repülhet?
– Csakúgy édes lovam, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék.
– De mielőtt elindulnánk a hosszú utra, mondja a tátosló, azt is akarom
mondani: minthogy abban a szigetben oly nagy sötétség uralkodik, hogy
még a kanál is megállna benne: eléb el kell mennünk a Nap fényes
pitvarába s onnan egy égő sugarat hozni.
Mikor beszédét emigy befejezte a tátosló, felszállt a levegőégbe,
mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer a föld kapujához
értek, hol két szakálas farkas állt istrázsát. Ezek a szakálas farkasok
utjokat állták s vámot kértek. A vám pedig nem volt egyéb, mint két font
hús jó tátoslovából. Ugyde, ha a két font húst jó tátoslovából
kimetszette volna, ez csak féltátos lett volna: igy az ő utjok soha
véget nem ért volna.
Kapja a királyfit mit, mit nem cselekedett, elővette csillagos bicskáját
s két font húst a maga tulajdon husából, a jobbik bonczából kerekitett
ki, – aztán odadobta a szakálas farkasoknak s azok csakis igy
eresztették által.
Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer mégis elérkeztek a
Nap fényes pitvarába, hol is jó tátoslovát megkötötte egy gyémánt
oszlophoz, maga pedig a tűzfördőben megfördött, az aranytörüközőbe
megtörűközött s a fényes pitvar oldalában, mint valami tükörben
tetétől-talpig meglátván magát, megfésülködött az aranyfésűvel.
Itt, lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem! bezzeg megharagudott
ezekért egy szolgalélek a Nap szolgálatában, még a szemöldöke is
egymással birkozott! Bezzeg volt a királyfinak: ne mulass! mert, nem
hogy égő, világító sugarat kapott volna, hanem a szolgalélek egyetlen
lehelletével, mellynek a zivatar fia sem lehetett, ugy elfújta maga
elől, hogy földet hetvenhét mértföldig sem érzett a lába alatt, s még
ekkor is egy nagy irdatlan setét lyukba esett.
No szegény királyfi, vagy látod többé vagy nem a Nap fényes tekintetét,
verőfényes arczát! Megyen, mendegél a királyfi ezen irdatlan sötét
lyukban, tapogatózva mint a vak. Ha egyet lépett, kigyóra hágott; ha a
kezével tapogatózott, varancsos békát fogott; ha körül tekintett,
mindenünnen csak veres szemű férgek, csuszó-mászó állatokat látott. Csak
megyen, csak megyen, egyszer zúgó víznek omlása, vasbakók ütése ütötte
meg a füle dobját, még pedig akkorákat ütött rajta, hogy majd
beszakasztotta. Itt, ezen a helyen készitették az istennyilát. Csak
megyen, csak megyen, egyszer egy nagy vaskapuhoz ért, mely ép nyitva
volt, de egy nagy ebadta százfejű sárkány állt őrt, mely senkit, de
senkit sem eresztett be. Mihez fogjon most; hova tudjon a lelke lenni?
Itt lelkem teremtette mit, mit nem cselekedett, kipked-kapkod, egyszer
egy varázsfuruglya akad a kezébe. Előveszi a szépszólású
varázsfuruglyát, belefúj amugy keservesen, hogy még a könyei is
potyogtak, s oly siralmas nótákat huzott rajta, hogy még az a nagy erős
állat, maga a százfejű sárkány is megjuhászodott: veres taréja
lekonyulván, borzas pikkelyei szépen egymásra lapultak. Lehentergett
aztán a földre, s ott szűkölt, ott vajudott mint a kutya, mikor gazdáját
ismét láthatja. Ezt látva a királyfi, neki bátorodott, neki ment
egyenesen a sárkánynak, rá lépett, végig ment rajta, s az az irdatlan
vadállat még sem bántotta, csak a lábát nyalta, csak a farkát csóválta,
s keresztűl engedte menni.
Hogy bement a vaskapun, egyszerre oszlani kezd a sötétség; de nem is
csoda! mert egy gyöngyadta ékes hajadon jött elébe,
bibor-bársonyköntösben, ki senki sem volt egyéb, mint maga a fényes Nap
legkedvesebb, legszebb leánya a – Hajnal. Itt az égi virágszálnak
megtetszett a szép királyfi; de föl is vette maga mellé szárnyas lovára,
keresztűl repülvén az ég boltivén, vitte, vitte, egyszer elértek a
beretvahidhoz. Hogy ide értek, ezen, mintha létlen lovuk lett volna, úgy
átvágtattak, hogy sem a ló körmének nem esett baja, sem a beretvaél nem
csorbult ki az érczpatkótul.
Átmenvén a beretva-hidon, a rézerdőbe értek, hol ép a Nap favágóival
találkoztak, kik vasas szekéren iszonyú csörömpölés, zúgás-csattogással
fát vittek a konyhára.
Innen az ezüsterdőbe értek, hol szépenszóló ezüstfehér madárkák
vidámították az arra járókelőket. Az ékes hajadonra, az ég virágára is
rászállt vagy kettő s ott danoltak a fülébe szebbnél szebb nótákat. Az
ezüstfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.
Innen az aranyerdőbe értek, hol szépenszóló aranysárga madárkák
vidámították az arra járókelőket, s itt-ott leverték az aranymakkot a
fájáról. Az aranyfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.
Az aranyerdő kellőközepén terült el a Hajnal kertje. A kert kellőközepén
állott a Hajnal rezidencziája, rezes tetejével.
Hogy ideért az ég virága, egyszerre a gyöngyvirágok megrázván piczi
csengetyűjüket, csengetni kezdtek s ennek hallattára egyszerre, mint a
raj özönlött elő a sok csillag s körül ragyogták az ég virágát
csillagragyogással.
Az ékes hajadon csak egyet intett, íme! bíborfelhőcskék úsztak elő, mind
meg annyi égi tömlő, melyek a kiterjesztett erősségben csolnakul
szolgálnak. – Beleült a Hajnal egybe, de eléb biborpalástjával
beteritette s maga mellé ültette a királyfit is. Hogy pedig a királyfi
le ne billenjen, magához ölelte, de az nem merte vissza ölelni; mintha ő
lett volna a leány, nem ő a legény.
Csak eveznek, csak eveznek a levegő égben, egyszer megunták már a
mulatságot, megkötötték ezért az égi tömlőt ahhoz a fához, melynek
gyémánt a virága, ezüst a levele, s arany az almája. Aztán leültek
egymás mellé párosan az aranyalmát termő fa alatt levő aranylóczára.
Alig ülnek itt egy keveset, midőn a Nap leánya intésére, hamarabb a
kimondott szónál, ott terem egy aranyos pillangó s rózsalevélen
maszedett mennyei mézet hozott.
Mindketten hozzáláttak amugy magyar miskásan az evéshez, s midőn
jóllaktak, égető szomjuság fogta el a királyfit, égetvén torkát a
maszedett mennyei méz.
Egyszerre, hamarább a kimondott szónál, ott termett egy szemérmes
csillag, hozván ezüsttálczát, ezüsttálczán aranykancsót, aranykancsóban
bájitalt.
Alig ivott a királyfi az aranykancsóból: tüstént azon szempillantásban,
mintha ketté vágták volna, enyhült szomja.
Mikor aztán szomjukat, éhségüket ekkép enyhitették, a Nap leánya egy
intésére cziterát hoztak elő a szemérmes csillagok, melyen a Hajnal az
aranyhúrt ezüsttollal verte s játszott rajta oly gyöngyörves szebbnél
szebb nótákat, hogy a ki azt hallotta, ha mindjárt tulajdon édes apja
feküdt volna is a terítőn, mégis tánczra kerekedett volna.
Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is: ezért a királyfit kézenfogva,
keresztűl vezették hetvenhét szobán, végre a fördőszobába értek. A szoba
közepén állott egy nagy aranykád, aranykádban harmatvíz s ehhez
habszappany a puszpáng fa asztalon.
A királyfi megfördött a harmatvizben, megmosdott a habszappanynyal s
megtörülközött az aranytörüközőbe.
Mikor mindezekkel készen volt, megrántott egy folyóka zsinort s a
harangvirág csengő hangjára, ott termettek a szemérmes csillagok. Ezek
göndör haját kibontották, kagylófésűvel megfésülték, minden szálra
egy-egy igaz gyöngyöt huztak s aztán két foncsikba fonták.
Eddig is szép volt a királyfi, de most hetvenhétszer szebb lett, hát még
mikor ráadták a bibor-bársony köntöst, akkor kellett volna csak
megnézni!
Mikor egészen készen voltak, bevezették a Nap leánya szobájába. Aztán
leültek egymásmellé az aranylóczára s beszélgetni kezdtek; szó, szót
szült, beszéd, beszédet ért s ha kivilágos kiviradtig beszélgettek volna
is, még sem fogytak volna ki belőle. Aztán összeölelkeztek,
összecsokolodztak. Az első csókra oly fehér lett a Nap leánya mint a
fehér rózsa; a másodikra oly piros, mint a piros rózsa; a harmadikra
pedig oly kimondhatlan szinű, mintha a két rózsát, a fehéret, meg a
pirosat, összekeverték volna.
Aztán lefeküdtek a virágnyoszolyára s a Nap leánya aranyhajával, mint
valami selyemlepedővel, betakarta a királyfit.
Reggelre kelve, a Nap leánya megajándékozta a királyfit égő sugárral,
melyet, mint valami pántlikát, karikába tekert, szelenczébe zárt s
aranyhaja szálára kötve a királyfi nyakába akasztott.
Aztán nagy könyhullatások, forró ölelések s édes csókok közt váltak el
egymástól; a Nap leánya szárnyos lován az égboltivére repűlt, a királyfi
pedig folytatta a maga utját. – Mint mondám, már volt neki szigetes
világositó égő sugara.
Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló, mondván:
– Hallod-e kedves gazdám!
– Mit parancsolsz édes lovam?
– Nem egyebet, mint azt, hogy jól felkösd a gatyádat; mert a három
nádszálat egy csapásra kell levágnod; mert már másodszor hasztalan
vágnál, mivel azzal csak a saját nyakad szelnéd le. Ha egy csapásra
szerencsésen levághatod: a sziget egyszerre megvilágosodik s tiéd a
világszép nádszálkisasszony két szobaleányával együtt; de még ekkor is
csak úgy lesz az a tiéd, hogyha a három nádszálat mindaddig, mig csak
vizet nem érünk, fel nem hasítod, mert ha felhasítod, mindhárom azonnal,
tüstént azon szempillanatásban szörnyet hal.
A királyfi égre-földre igérte, hogy akképpen cselekszik. – Heted napra a
Feketetenger szigetére értek, de itt oly sötét volt, hogy a kanál is
megállott volna benne; de a királyfi is elővette az aranyhajszálon függő
ezüstszelenczét, felnyitván annak tetejét, egyszerre megvilágosodott az
utja, még pedig oly tündéri mesterséggel, hogy csak neki világitott; ő
mindent láthatott, de őt egy teremtett lélek se. Mikor odaért, hol a
három nádszál virágzott, mindhárom fejjel a királyfi-felé fordult s
földig meghajtották előtte magukat.
Csak hajlongnak, csak hajlongnak, mikor legjobban hajlongnának, a
királyfi sem volt rest, a kivont meztelen karddal egy csapással izibe
leszelte mindhármat s azok az ölébe borultak. A három nádszál tövéből
pedig fekete vér bugyborékolt fel s keserves jajszó hallatszott, mintha
valakinek a szivébe döfték volna a meztelen kardot.
Oda is döfték, a vén banya szivébe; mert az a fekete vér, a vén banya
vére, az a keserves jajszó, a vén banya halálos sohajtása volt, ki csak
addig élt, mig az a három nádszál a lábán állott. – Mihelyt a vén banya
kiadta a lelkét, egyszerre az égő aranysugár, mintha puskából lötték
volna ki, kirepült az ezüstszelenczéből s az egész sziget
megvilágosodott.
Aztán a királyfi felülvén jó tátoslovára, ment, mendegélt hetedhét
ország ellen, mint a hogy csak a legsebesebb röptű madár szállhat,
egyszer fölébredt benne a kiváncsiság: hogy valjon van-e a nádszálban
valaki; hogy valjon milyen lehet az?
Mondom hogy fölébredt benne a kiváncsiság, mely ugy furta az oldalát,
mintha vasfurúval furták volna, itt mit, mit nem cselekedett, csillagos
bicskáját kivette a zsebéből, s felhasította a legkisebb nádszálat, a
melyben volt a világszép nádszál kisasszony kisebbik szobaleánya.
Hogy felhasította a nádszálat, az ölébe hullt egy gyönyörűséges
gyöngyadta szép leány, kinek első szava is ez volt:
– Vizet, vizet, csak annyit is, a mennyit egy fecske a szájába vesz,
midőn a fiait itatja; mert mindjárt meghalok!
De hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott
adni: a szép leány, mint a kettétört virág, elkezdett halványodni,
mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága
fogta el s fejét a királyfi keblére lehajtván, meghalt.
A királyfi annyira szánta-bánta bünét, hogyha lehetett volna, saját
vérén váltotta volna meg, de már nem lehetett: azért jó tátos lováról
leszállt a földre, kardjával egy sírt ásott s bele temette a szép
leányt. Fejfául a felhasított nádszálat tűzte le, ebből pedig egy fekete
rózsaszál nőtt ki, mely gyásszal, feketével virágzott.
A még fel nem hasított két nádszálból keserves sirás-rivás, keserves
jajszó hallatszott, mintha valaki a testvérét siratta volna; de a
királyfit is elfogta a nagy szomorúság, gondolván magában: e virágzó
hajadonnak én okoztam szomorú halálát, e szép virágszált én törtem le s
én tűztem a halál kebelére; de, ha a lelkét kisirta volna is, még sem
használt volna az már semmit: azért, felülvén jó tátoslovára, tovább
ment.
Csak mén, csak megyen, egyszer a királyfiban ujra feltámad a
kiváncsiság, furta az oldalát, mint ha vasfurúval furták volna, hogy
valjon van-e a másik nádszálban is ily szép leány; hogy valjon az igy
járna-e? Végre nem állhatott tovább ellent az ördög furójának, ujra
elővette csillagos bicskáját s felhasította a másik nádszálat is.
Ime! belőle a világszép nádszál kisasszony nagyobbik szobaleánya hullt
ki, mondván:
– Vizet, vizet, csak annyit is, mennyit egy kis fecske vesz a szájába,
midőn fiait itatja; mert mindjárt szörnyet halok!
De, hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott
adni: a szép leány, mint a ketté tört virág, elkezdett halványodni,
mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága
fogta el s fejét lehajtván a királyfi keblére, meghalt.
Mit volt mit tenni a királyfinak, leszállt a földre, kardjával egy sírt
ásott s bele fektette az ékes hajadont; de mikor ráhúzta a földet, azt