Eredeti népmesék (2. rész) - 1

EREDETI
NÉPMESÉK.
ÖSSZEGYÜJTÖTTE
MERÉNYI LÁSZLÓ.
MÁSODIK RÉSZ.
PEST, 1861.
KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.


A HAMUPIPŐKE.
Volt egyszer egy király s ennek egy tuczet gyermeke, ép tizenkettő.
Egyik szebb volt mint a másik, csak a legkisebb rít ki a többi közül,
csak ez látszott gyenge fakadásnak, mintha élte gyökerén valami féreg
rágott volna, – s mivelhogy a patkán a hamuban szeretett sütkérezni:
ezért Hamupipőkének nevezték.
Mikor a királyfiak azt a kort elérték, hogy házasodni lehet: elindultak
országvilágszerte azon szándékkal, hogy mindaddig mennek, mig olyan
törzsre nem találnak, melynek, mint az övéknek, épen 12 hajtása nem
lesz; tizenkét virágszál, tizenkét szép leány.
De a Hamupipőkét otthon hagyták; nehogy még csúnyát lássanak vele;
nehogy még feleséget se kapjanak, hogyha megtudják, hogy ez is az ő édes
testvérök.
Hogy a 11 testvér a szebbnél szebb aranyos szőrű paripákon elvágtatott,
hogy a Hamupipőkét otthon hagyták makkot sütni: ez sirva-riva
kibandukolt a város végére. A város végén egy vén koldús már 77 esztendő
óta mindig ott üldögélt, ki az arra járó-kelőktől alamizsnát kért. Hogy
a királyfi elténfergett a vén koldús mellett, adott neki alamizsnát
kérés nélkül, de elébb köszönt neki, mondván:
– Adjon isten jó napot szegény koldús!
– Fogadj isten királyfi!… Jótét helyébe jót várj; azért mondd meg csak
nekem, mért sírsz, mért rísz, mért folyik a te két szemed könye?
– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor 11 testvérem országvilágszerte
házasodni ment, engem pedig világcsúfjául itthon hagytak; mert attól
tartottak, hogyha engem is elvisznek, még feleséget sem kapnak.
– Hahó, királyfi! mondja a vén koldús, nem baj az, csak szerencse! Menj
ki csak a te királyi atyád számnélküli ménesébe, vigy magaddal egy
lapoczka zsarátnokot s tedd le a ménes kellőközepébe. – Majd kiválik a
többi közül egy rongyos csikó, majd felszíja az a tűzabrakot egy
szippantásra; te pedig aztán fogd meg azt a rongyos csikót üstökénél
fogva, húzz a fejébe kötőféket s vezesd ki a városból. A többi aztán
majd magától következik.
A királyfi szépen megköszönte az adott tanácsot s úgy tett, miként a
koldús mondta.
Kiment uraatyja számnélküli ménese közé, annak kellőközepén letette a
tűzabrakot, s ime! a legroszabb csikó kiválik a ménesből – a többi mind
elszaladt – s hangos nyeritéssel, hogy szinte megkondult a világ bele,
egy szippantásra felszítta a tűzabrakot. A királyfi pedig üstökön
ragadta, kötőféket huzott a fejébe s kihuzta a ménes közül.
Alighogy kiértek a ménesből, egyszer csak megrázkodik a rongyos csikó s
olyan széltől fogantatott, hat lábú tátosparipa lett belőle, hogy csak
párját kellett volna keresni. Itt, megszólal a tátosló s azt mondja a
gazdájának:
– No édes gazdám! eddig te húztál engem, ezután majd én viszlek téged!
Már hét mérföldre vannak tőlünk azok a te jóféle bátyáid, de ha egyet
ugrom, kettőt szököm, még el is hagyjuk, ha akarjuk. Hanem még azt is
akarom mondani: itt meg itt van egy királyné, ki a boszorkányok
seregében szolgál s ennek van 13 leánya. A világ csak tizenkettőről tud
valamit, a tizenharmadikról pedig, mert közbe légyen mondva, ez a
legszebb, senki semmit. Vagy akartok odamenni, vagy nem, mégis
mindnyájan oda értek, mert, mintha a kerek föld minden útja ide vezetne,
a vén banya ördögi mesterséggel mind a 11 bátyádat magához gyűjti; de ez
nem tesz semmit, csak te kis gazdám arra ügyelj, hogy én valahányszor
egyet topantok a hídlásra, te mindannyiszor kijőjj hozzám; különben
könnyen ott hagyhatjátok a fogatok fehérét.
Hogy a tátosló befejezte a mondókáját, felszállt a levegőbe, egyet
ugrott, kettőt szökött s mindjárt a vén banya vára előtt termett, hova
már a vén boszorkány a 11 királyfit e széles világból mind odagyüjtötte;
csak akkor csudálkoztak el a királyfiak, mikor igy egy rakáson látták
egymást. Legutoljára érkezett meg a Hamupipőke; de most már nem a hamuba
ülő, tűznél sütkérező Hamupipőke, hanem széles e világon a legszebb
királyfi, ki tündérek királyának is beillet volna, még ott is
megérdemelte volna, hogy az első székbe üljön.
Hogy a vén banya várában még messziről meglátták jőni az ékes királyfit,
a 12 királykisasszony, a 11 gavallér kiséretében, eleibe ment, fogadják
nagy parádéval, hajlongnak előtte s mindjárt az első székbe ültették.
Az ebéd már javában folyt, midőn a tátosló egyet rugott. Hogy
meghallotta a Hamupipőke, azonnal letette a kanalat s étlen-szomjan
kiment az ólba.
– Mi bajod van kedves lovam? kérdi a tátosparipától a Hamupipőke.
– Nekem semmi, csak nektek ne legyen. Nem hallod-e, hogy a vén
boszorkány a nagy kést köszörüli? nektek feni azt! De, mint a szóbeszéd
tartja: a ki másnak vermet ás, maga esik bele: ez történik a vén
banyával is; mert ő nektek, tizenkét királyfiaknak ásta a vermet, de
tizenkét szép leánya esik bele, csak a tanácsomra hallgassatok. Tanácsom
veleje pedig im ide megy ki: majd mikor a lefekvés ideje eljön, úgy a 12
szép leány számára, mint nektek 12 királyfiaknak, egy szobában vetnek
ágyat; az egyik oldalon, még pedig a balon feküsztök ti, a másik
oldalon, még pedig a jobbon feküsznek a vén boszorkány leányai. Mikor a
kakas harmadszor kukorékul, már akkor talpon légy s tizenegy testvéredet
szintén költsd fel. Költsd fel pedig azért, hogy ki-ki vegyen egy-egy
leányt a karjára s szép csendesen aztán a maga ágyába fektesse; ti pedig
a leányok ágyába döljetek le. Attól ne tartsatok, hogy a leányok
fölébrednek, mert álomporos bort ittak. Azért ittak pedig álomporos
bort, hogy egyetlenegy se ébredjen fel akkor, mikor édes anyjuk, mint a
farkas a bárányakolban, szép csendesen, lábújhegyen bekullog a
hálószobába azon szándokkal, hogy mindnyájatok nyakát leszelje. Igy
aztán a vén banya ki lesz játszva, mert tulajdon édes leányai nyakait
vágja el a tiétek helyett. Mikor aztán a vén banya nyugodalomra
bocsátotta bünös testét és elaludt: ti, izibe keljetek föl,
öltözködjetek fel, szép csendesen, egyenkint sompolyogjatok ki, s
üljetek fel az udvaron reátok váró paripákra, melyeket én azalatt
fölnyergelek. Aztán illa berek, nád a kert, búcsút veszünk a
kapufélfától s itt hagyjuk ő kelmét, a vén banyát a faképnél, mint Sz.
Pál az oláhokat.
Ugyis történt. – Mikor a kakas harmadszor kukorikolt: már a Hamupipőke
talpon volt s mind a 11 testvérét felköltögette, kik aztán egy-egy
leányt karjaikra vevén, lefektették őket a bal-, magok pedig a jobb
oldalra döltek le. Itt, jön a vén banya a nagy késsel, kullog mint a
farkas s uramfia! mind a tizenkét leánya fejét sorba leszeli, mondván:
– Hej, kigyó-béka egyen meg! varjú-holló hizzon rajtatok! halál legyen a
menyasszonyotok, nem az én szép leányaim! Aztán a mint besompolygott,
ugy ki is kullogott, lefeküdt s elaludt.
Mikor a vén banyát elnyomta a buzgóság: elaludt, már a tizenkét királyfi
talpon volt, kik fölkapván a fölnyergelt paripákra, búcsút vettek a
kapufélfától.
Itt lelkem teremtette! a vén banya ugy hajnalfelé bemegyen a
hálószobába, hogy ki-ki vigye el a vőlegényét s im! vérbe-fagyba ott
találja 12 szép leányát, a halálnak eljegyezve. Imhogy sóbálványnyá nem
változott ijedtében, imhogy a guta meg nem ütötte! De a vén banya sem
rest, megnyergeli az azsagot, ráül mint valami paripára s utána a
tizenkét királyfinak! De ezek már ekkor árkon-bokron túl voltak, túl a
vén banya birodalmán is, ha nem többel is, legalább egy bakaraszttal.
S ezer volt a szerencséjök, hogy egy bakaraszttal megelőzheték a vén
banyát, mert ha ezer lelkök lett volna is, mégis gonoszul vesztek volna.
A vén banya birodalma határáról im ezt kiáltotta a Hamupipőke után:
– No várj, te ebfajzotta Hamupipőkéje! megfosztottál 12 leányomtól, de
még háromszor jösz el hozzám, tudom, hogy megkeserülöd! s ezzel
hazament.
Hogy nem lett a házasság idős: a 11 testvér hazafelé forditotta a
kantárszárat, a Hamupipőke pedig oda sem hederített a bajnak s ment a
maga utján.
Csak megyen, csak megyen, egyszer megszólal a tátosló, mondván:
– Hallod-e, kedves gazdám!
– Mit parancsolsz édes lovam?
– Nem egyebet, mint azt, hogy most megyünk keresztül a vén banya
birodalmán, azért sehol, de sehol se tekints le a földre, hanem mindig
csak a fülem közül nézz el.
Csak mennek, csak mennek, egy darabig, csak megállta a Hamupipőke, hogy
nem nézett le a földre, de mégis letekintett s meglát ott egy
aranypatkót.
– Ejnye, be szép aranypatkót látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?
– Ugy-e megmondtam, hogy ne tekints le! most már az is baj, ha
fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.
Fölvették az aranypatkót.
Csak mennek, csak mennek, egyszer hogy, hogy nem, ujra letekintett a
Hamupipőke, s meglát a földön egy aranykacsatollat.
– Ejnye, be szép aranykacsatollat látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?
– Ugy-e, megmondtam, hogy ne tekints le! most már ha fölveszszük is baj,
ha nem veszszük is baj, de mégis inkább vegyük fel.
Fölvették az aranykacsatollat.
Csak mennek, csak mennek, egyszer a királyfi, hogy, hogy nem, ujra
letekintett s meglát a földön egy aranyhajszálat.
– Ejnye, be szép aranyhajszálat látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?
– Ugy-e, megmondtam, hogy ne tekints le! most már az is baj, ha
fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.
Fölvették az aranyhajszálat is. Igy már volt a királyfinak:
aranypatkója, aranykacsatolla és aranyhajszála. Mind a hármat jól
eltette a kebelébe.
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás
tengeren is túl, egyszer utjok mégis véget ért. Véget ért pedig a
napnyugoti király birodalmában, még ott is a kellőközepében egy
tengernyi nagy város előtt, melyben ép annyi torony volt, a hány nap van
egy esztendőben. Mondom, hogy ideértek, a város végén leszállt a tátosló
a földre, megrázkodván, ismét oly rosz csikó lett belőle, melyen két lat
húst még késhegygyel sem lehetett volna csípni, s aztán azt mondja a
gazdájának:
– Hallod-e, kedves gazdám!
– Mit parancsolsz, édes lovam?
– Nem egyebet, mint azt, hogy itt vagyunk már, a hová régóta
igyekeztünk. Ebben a tengernyi városban lakik a napnyugoti király,
keresd fel őt s kérdezd meg tőle, hogy nincs-e nála valami szolgálat.
Majd megfogad ő téged igás lovak kocsisának, te pedig szegődj be hozzá,
de én rólam se felejtkezzél el, ha mindjárt a béredből kellene is
leengedni.
Ugyis lett. – A királyfi beszegődött a napnyugoti királyhoz igáslovak
kocsisának.
Itt, mi kerül a dologból, mi nem, két hét alatt az igáslovakat ugy
meghizlalta, hogy még a hintóslovak se voltak különbek; pedig nem mult
el oly istenadta nap egy is, hogy a korcsmában ne hegedűltette volna
magát; pedig az abrakot fényes nappal, mindenki szeme láttára ide
hordta; pedig lóvakarót, kefét és törlőruhát senki, de senki sem látott
a kezében; egész nap dinomdánom, a lovaknak felebotját sem hajtotta. Ez
nagy szeget ütött a többi kocsis fejébe, ezért szüntelen árulkodtak a
király előtt, hogy ilyen részeges, olyan részeges az igáslovak kocsisa;
hogy szüntelen a korcsmában hegedülteti magát; – de a király mindezekre
csak azt felelte: „Hogy bánja is ő akármit cselekszik az igáslova
kocsisa, csak a lovak legyenek jóhúsban; azok pedig jobb húsban vannak
mint a hintóslovak, mert ugyan rugják a hámfát; azért azt rendelem: mai
napságtól fogva az igáslovak lesznek a hintóslovak, a hintóslovak pedig
az igáslovak. Ha tetszik ti is cselekedhettek igy, csakhogy aztán hiba
ne legyen a rétes körül!“
A hintóslovak kocsisainak se kellett több, vérszemet kaptak és a szülést
ők is a korcsmába kezdték hordani; de biz itt máskép ütött ki a dolog,
mert a hintóslovak lesoványkodtak, s mint mondám, ezek lettek az
igáslovak. Ezért a kocsisok igen igen haragudtak a hintóslovak
kocsisára, már mint a mi Hamupipőkénkre s ha lehetett volna, még egy
kanál vizbe is elölték volna; ezért őt szüntelen szemmel tartották s reá
éjjel-nappal vigyáztak.
Igy történt egyszer, hogy egy igás kocsis megleste, hogy mit cselekszik
a mi Hamupipőkénk. Benéz a kulcslyukon, hát látja, hogy a zabos hambárra
egy aranyhajszál van kitéve, melynek a fénye oly nagy volt, mintha az a
tündöklő nap sütött volna… Ahá! gondolta magában, hát ezért nem kell a
gyertya, ezért vándorol annak az ára a korcsmába! Ennek se kellett több,
másnap reggel beállitott a király elébe s bemondta neki, hogy a
hintóslovak kocsisának ilyen, meg ilyen aranyhajszála van, mely mint
milliom gyertya, vagy mint maga ama tündöklő nap, oly fénynyel ég.
A királynak se kellett több, rögtön hivatja a parádéslovak kocsisát.
Hintóslovak kocsisa állj elő!
Előáll a parádéslovak kocsisa, s a király szép szóval im ezt kérdi tőle:
– Hát fiam azt hallottam, hogy neked ilyen, meg ilyen aranyhajszálad
van, mely ugy fénylik, mint ama tündöklő nap?
– Mi türés-tagadás felséges uram, nekem igen is van egy olyan
aranyhajszálam, melyet jártomban-keltemben itt meg itt találtam.
– No fiam, ha van, kocsist az nem illet meg, azért add elő.
– Ha már olyan nagyon fartat felséged, hát im itt van. Azzal a
Hamupipőke kiveszi a kebeléből az aranyhajszálat s odaadta a királynak.
A király a kezébe veszi az aranyhajszálat, csak nézi, csak nézi, hol a
hosszát méri az öléhez, hol tündöklő szinére tekint, gondolván magában,
hogy valjon milyen lehet ennek a viselője, ékes hordozója, ha már egy
szál haja is ilyen szép!… Az a egy szál aranyhaj egészen megbabonázta,
egészen megigézte, de még az eszét is majd elvette; ugyannyira, hogy
annak ékes viselője iránt erős szerelemre gerjedt s tüstént kihajtott a
szivéből a szerelem virága, de a mely még most csak gyászszal virágzott,
csak bút hozott a fejére; – de ezt nem árulhatta el egy kocsis előtt,
azért szemöldökét, hogy szinte birkóztak egymással, haragosan
összevonván, a hintóslovak kocsisa felé fordult s erős kegyetlenül
ráparancsolt:
– Hallod-e te ilyen, meg olyan beste fia! ha te nekem ennek az
aranyhajszálnak ékes hordozóját el nem hozod: ha ezer lelked volna is,
mégis kegyetlen halállal mulsz ki!
Ennek hallattára rászállt a bubánat a Hamupipőkére s mint valami fekete
lepedő, egészen beterítette, egészen beboritotta, és ekkor ép ugy nézett
ki mint a szomorúfűz, vagy tán még ennél búsabban; – ugyannyira, hogy
mikor az istálóba bebandúkolt, még a tátoslova is megszánta, még ennek
is megesett a szíve rajta s azt kérdi tőle:
– Mit búsulsz kedves gazdám; mi a bajod?
– Hej, kedves lovam, nagyobb az én bajom, mint a Sz. Gellért-hegy! s
jobban nyomja a szivemet, mintha az feküdnék rajta! Mikor a király maga
elé hivatott, elvette tőlem az aranyhajszálat s a dolog farkául azt
mondta: hogyha én annak a tündöklő aranyhajszálnak ékes hordozóját el
nem hozom, ha ezer lelkem volna is, mégis gonosz halállal halok meg.
– Kedves gazdám! válaszolt a tátosló, sose szomorkodjál azért olyan
nagyon! inkább menj be a királyhoz s kérj tőle egy véka aszott-tüzet,
meg egy véka kölest.
A mi Hamupipőkénk, visszamegyen a királyhoz s kér tőle egy véka
aszott-tüzet, és egy véka kölest. A király adott neki, csakhogy aztán
itt legyen a szép leány; a Hamupipőke pedig a tátosabrakot jó lova elébe
öntötte s az, egy szippantásra az aszott-tüzet, a másikra pedig a kölest
szitta fel.
– No kedves gazdám, szólt a tátosló, most húzz ki a városból!
A szegény Hamupipőke a rosz csikónak még roszabb kötőfékét a tátosló
fejébe huzta, vonczolja ki a városból, mint kutya a d....; úgy hogy, a
ki elő-utó találta, mind kinevette, mind kikaczagta. Valahogy nagy
nehezen mégis kiértek a városból. A város végén megrázkódik a rosz csikó
s olyan aranyszőrű, hat lábú tátosló lett belőle, hogy csak párját
kellett volna keresni!
A Hamupipőke aztán felülvén jó tátoslovára, mentek mendegéltek hetedhét
ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, levegői uton, mint a
hogy csak a legsebesebb röptű madár repülhet, vagy tán még ennél is
jobban, egyszer mégis megállottak s megszólal a tátosló mondván:
– Hallod-e, kedves gazdám!
– Mit parancsolsz, édes lovam?
– Nem egyebet, mint azt, hogy most sétál a selyemréten az aranyhajú
királykisasszony 12 szobaleányával együtt. Körülötte a Szellő cziterázik
ezüsttollal aranyhurokon; a szebbnél szebb, szemérmes szobaleányok pedig
gyöngyharmatot szednek aranyputtonyokban; – de ezekkel nekünk semmi
dolgunk, csak az aranyhajú királykisasszonynyal. Majd fel ismered te őt
mindjárt, majd megmondja azt neked a te szived, hogy melyik az a
gyöngyadta ékes virágszál, de különben is egy fejjel mindeniknél nagyobb
s gyenge nyomait hosszú aranyhaja boronálja be, hogy azt senki, de senki
meg ne lássa. Majd ha leszállok, kapd el aranyhaját, tekerd a kezedre
háromszor s emeld föl magadhoz a nyereg kápába.
Ugyis lett. – A Hamupipőkének szive nyilallása azonnal megmondta, hogy
melyik az aranyhajú királykisasszony. A királyfi aztán megkapta
selyempuha aranyhaját, kétszer, háromszor a kezére tekervén, az ölébe
emelte az ékes virágszált s madárnál sebesebb repüléssel elszálltak
arra, a merről jöttek.
A 12 szobaleány se holt, se eleven nem volt, csak nagy sokára ocsúdtak
fel s ekkor lohalálában rohantak a vén banyához, a sötétség
királynéjához, ki azt a szép csillagot szülte, hogy oda az aranyhajú
királykisasszony!
A vén boszorkány sem rest, előrántja a piszkafát, ráül mint valami
paripára s utána a Hamupipőkének! de nem érhette utol, mert már ez akkor
árkon-bokron túl volt, túl a vén banya birodalmán is, ha nem többel is,
legalább egy bakaraszttal. S ezer volt a szerencséje, hogy átléphette a
határt, mert a vén banya már majd lehágta a sarkát. Ha pedig lehághatta
volna, ha ezer lelke lett volna is a Hamupipőkének, mégis gonoszul mult
volna ki!
Most már mit tehetett a vén banya? mit egyebet, mint visszafordult, de
még sem állhatta meg szó nélkül, hogy utána ne kiáltson ilyeténképen:
– No, várj te ebfajzotta Hamupipőkéje! megfosztottál 12 leányomtól, most
viszed a tizenharmadikat, de még kétszer jösz el hozzám, hiszem azt az
egyet, hogy megkeserülöd!
Hogy felocsúdott a királykisasszony a nagy ijedtségből: első kérdése is
az volt:
– Kinek viszesz; magadnak-e, vagy másnak?
– A napnyugoti királynak, válaszolt a Hamupipőke.
– Sose’ leszek én az övé, ha mindjárt tenyerébe teszi is a lelkét!… ha
mégis magadnak vinnél!
– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek; csakhogy szivem szép szerelme
nem lehetsz te még az enyim!
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás
tengeren is túl hét napig s csak heted napra mondhatták azt: itthon
vagyunk.
A napnyugoti király alighogy megpillantotta a tündérszépségü
királykisasszonyt, tetszett személye személyének s tüstént meg akarta
ölelni, de az elfordult tőle, mondván:
– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én a tied mindaddig, mig az
én huszonnégy öltözet biboros-bársonyos ruhámat ide el nem hozod!
– De szivem, hogy hozzam én azt el?
– Majd elhozza az, a ki engem ide hozott?
– Hintós kocsis állj elő! kiáltott a király, addig le se szerszámozd a
lovadat, de még a helyed se melegedjék meg, mig az aranyhajú
királykisasszony 24 öltözet biboros-bársonyos ruháját ide el nem hozod!
A szegény Hamupipőke még jóformán ki se fujta magát, de még az ülőhelye
se melegedett meg, mikor ujra útra kellett kelnie. De előbb lova
tanácsára, kért a királytól két véka aszott-tüzet, két véka kölest,
melyeket az két-két szippantásra oly tisztára felszítt, mintha a föld
nyelte volna el. A rosz csikót aztán a Hamupipőke megint kihúzta a
városból, az emberek nagy mulatságára, magának pedig nagy bosszúságára.
Hogy kiértek a városból, megrázkodik a rongyos csikó s olyan tátosló
vált belőle mint a peták.
– No kedves gazdám, ha te eddig engem húztál, eztán majd én viszlek
téged, csak ülj fel a hátamra!
Ezzel a Hamupipőke felülvén jó tátoslovára, mentek, mendegéltek hetedhét
ország ellen, egyszer csak megszólal a tátosló:
– Hallod-e kedves gazdám!
– Mit parancsolsz édes lovam?
– Nem egyebet, mint azt, hogy most jól ide figyelj arra, a mit mondok,
mert az életeddel játszol. Hát csak azt akarom mondani: hogy most
terigeti, száritgatja a 12 szobaleány a 24 öltözet biboros-bársonyos
ruhát, melyeket a vén banya könyeiben mosott ki és átkával szappanozott,
azért oly tiszták; – a boszorkány pedig a kürtő alatt a tűzlóczán ül, s
annyira a bubánatnak adta magát, hogy sem étele, sem itala, csak magát
eszi. Majd mikor én hirtelen, mint egy denevér, lecsapok, te rögtön kapd
meg a legszélső ruhát. A többivel aztán ne gondolj semmit, majd utánunk
jön az mind, mint a parancsolat. Csak arra ügyelj, hogy egyszerre kapd
el a szélső ruhát, mert már másodszor hasztalan nyulnál utána.
Ugyis lett. – A tátosló, mint a denevér, hirtelen lecsapott a
selyemrétre, a királyfi pedig szerencsésen, egy kapásra elragadta a
szélső biboros-bársonyos ruhát és a többi aztán, mint a parancsolat,
mind azután az egy után ballagott.
A 12 szobaleány sem rest, rohan lóhalálában a vén banyához, hogy oda a
huszonnégy öltözet biboros-bársonyos ruha.
De még a vén banya sem volt rest, a kürtő mellől ízibe előrántja a
lapátot, maga alá csapja, megnyergeli, mint valami paripát s utána a
Hamupipőke után; de, mint a két utolsó kerék soha el nem érheti a két
első kereket: ugy a vén banya sem előzhette meg a Hamupipőkét; de mégis
a faparipa ördögi kézben egy paraszthaj szállal gyorsabb volt, ugy
annyira, hogy mikorra a határra értek, im hogy a nyomába nem hágott a
tátoslónak, im hogy a sarkát le nem taposta, de mégsem taposta le! mert
a Hamupipőke egy bakaraszttal előbb járt, pedig a vén banya hatalma csak
eddig terjedt; ezért az kénytelen volt visszafordulni. De mégsem
állhatta meg szó nélkül, hogy, asszony módjára, utána ne kiáltson a
Hamupipőkének ilyeténképen:
– No várj te ebfajzotta Hamupipőkéje, megfosztottál 12 leányomtól, a
legkedvesebb, legszebb szememvilágától a 13-iktól, s huszonnégy pár
biboros-bársonyos ruhámtól; de még egyszer eljösz hozzám, tudom hogy itt
is hagyod a fogad fehérét!
A Hamupipőke felebotját sem hajtotta az efféle beszédnek, hanem ment a
maga utján hazafelé. S mindaddig ment, míg heted napra azt nem
mondhatták: itthon vagyunk s átadta a királynak a 24 öltözet
biboros-bársonyos ruhát.
A király a nagy örömtől lelkendezve beszalad a tündérszépségű, aranyhajú
királykisasszonyhoz s azt mondja neki:
– No szivem szép szerelme! teljék szived kivánsága, itt van a 24 öltözet
biboros-bársonyos ruha! de most már csak enyém vagy?! – Ezzel a király
meg akarja ölelni a világszép aranyhajú királykisasszonyt, de az
elfordult tőle, mondván:
– Hahó, királyfi, nem oda Buda! mindaddig nem leszek én tied, mig te
nekem a szépenszóló aranykacsát el nem hozod!
– De szívem szép szerelme, hogy hozzam én azt el?!
– Majd elhozza az, a ki engem idehozott!
– Hej, parádés kocsis állj elő!
A szegény Hamupipőke helye még jó formán megse melegedett, midőn hallja,
hogy újra híják.
– Jelentem alásan ittvagyok; mit parancsol felséged?
– Azt parancsolom, felelt a király, vesztél volna az anyádban, azt
parancsolom: le se nyergelj, meg se pihenj, se ne egyél, se ne igyál, de
még lélekzetet venni se állj meg addig, míg a szépen szóló aranykacsát
el nem hozod!… Ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog vastagabb végét!
Itt, kimegyen nagy búsan a mi Hamupipőkénk az ólba s jó lova kérdi tőle,
hogy mit búsul.
– Hogy ne búsulnék, válaszolt a Hamupipőke, mikor a király azt a
parancsolatot adta ki: addig megállásom se legyen, mig a szépszólású
aranykacsát el nem hozom!
– Ha csak ez a bajod, ennél kisebb gondod is nagyobb legyen, csak eredj
be a királyhoz, kérj tőle három véka aszott-tüzet és három véka kölest.
Bemegyen a mi Hamupipőkénk a királyhoz s kér tőle három véka
aszott-tüzet és három véka kölest. A király adott neki, melyet ő jó lova
elébe öntvén, az azt három szippantásra oly tisztára felszítta, mintha a
föld nyelte volna el.
Hogy a Hamupipőke jó tátoslovát megabrakolta, ujra kihúzta az ólból a
rosz csikót, melyen két lat húst még késhegygyel se lehetett volna
csípni, s vonczolja kifelé a városból mint kutya a d.... –
Hogy mégis valahára, nagy ügygyel-bajjal kiértek a városból, hogy senki
sem látta: itt lelkem teremtette, megrázkódik az a rosz csikó, melyen
két lat húst még késhegygyel sem lehetett volna csípni s olyan tátosló
lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni!
A mi Hamupipőkénk is rápattan jó tátoslovára, mentek mendegéltek
hetedhét ország ellen mint a forgószél és mint a gondolat.
Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló, mondván:
– Hallod-e, kedves gazdám!
– Mit parancsolsz, édes lovam?
– Nem egyebet mint az: hogy ha az életed szereted, jól ide fülelj arra,
a mit mondok. Most van ép az aranykalitkában a szépszólású aranykacsa
kiakasztva az ajtóra; ép most fördik a verőfényben. Ha majd, mint a
denevér, vagy mint a karvaly a galambra, lecsapok: az egyik kezeddel
hirtelen kapd meg az aranykalitkát, a másik kezeddel pedig tüstént fogd
be a szépszolású aranykacsa száját, hogy el ne kiálthassa magát; mert ha
elkiálthatja magát, az lesz nekem is, neked is a halálmadár-kiáltás.
Ugy is történt. – A tátosló hirtelen, mint az áradat, lecsap a földre, a
Hamupipőke pedig a jobbkezével szerencsésen lekapta az aranykalitkát,
baljával pedig váltig igyekezett befogni a szépszólású aranykacsa
száját; de minthogy a balkéz mindig ügyetlenebb mint a jobb: a
szépszólású aranykacsa is elkiálthatta magát. Azt kiáltotta pedig
fennszóval: gazdasszonyom, visznek!
Hej, a vén banya sem rest! kiugrik a szénvonóval, még pedig oly gyorsan,
hogy a szegény tátoslónak annyi ideje sem maradt, hogy felszállhatott
volna a légi útra. Hej, a tátosló is összeszedi magát, kinjába, mit, mit
nem cselekedett, a hátulsó lábával olyan csomó földet rugott a vén
banyára, hogy még azt sem mondhatta: bá! s tüstént szörnyethalt, tüstént
kilehelte gonosz páráját. – Most igazán, egész a diófáig a Hamupipőkéjé
volt; szép csendesen hazafelé fordította a kantárszárat.
Heted napra hogy hazaértek: átadta a királynak a szépszólású
aranykacsát.
A király lelkendezve futott be a csodaszép aranyhajú királykisasszonyhoz
s azt mondja neki:
– No szivem szép szerelme! teljék szived kivánsága: itt van a
szépszolású aranykacsa! de most már csak az enyim vagy?! Ezzel meg
akarja ölelni, de a csodaszép aranyhajú királykisasszony elfordult tőle,
mondván:
– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én addig a tiéd, mig nekem
az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest el nem hajtod!
– De szívem szép szerelme, ki hajtja azt el?
– Majd elhajtja az, a ki engem ide hozott!
– Hej, parádés kocsis állj elő! A szegény Hamupipőke még jó formán ki
sem fujta magát, midőn hallja, hogy ismét híják.
– Jelentem alásan, szólt a Hamupipőke, itt vagyok! mit parancsol
felséged?
– Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! – azt parancsolom: hogy se
ételed, se italod, se megállásod ne legyen addig, mig az aranyszőrű,
aranypatkójú szilaj ménest ide el nem hajtod! különben már ugyis tudod a
dolog vastagabb végét!
A Hamupipőkének ismét hosszu útra kelletvén mennie, lesz-e ennek valaha
vége? csak a jó isten tudja! de elébb jó tátoslovát 4 véka aszott-tűzzel
és 4 véka kölessel megabrakolta, mely azokat 4 szippantásra ugy
felszítta, mintha a föld nyelte volna el. A rosz csikónak aztán fejébe
huzván a még rosszabb kötőféket, ennél fogva kivonczolta a városból,
mint kutya a d....
Hogy a város végére értek, megrázkodott a rongyos csikó s olyan hat
lábú, aranyszőrű tátosló vált belőle, hogy csak párját kellett volna
keresni. Megszólal aztán a tátosló s azt mondja a gazdájának:
– No édes gazdám, ha te engem eddig húztál, majd eztán én viszlek téged,
csak ülj fel a hátamra!
Felül a tátosló hátára a Hamupipőke s mentek, mendegéltek levegői úton
hetedhét ország ellen, egyszer a Feketetenger partján megszólal a
tátosló, mondván:
– Hallod-e, kedves gazdám!
– Mit parancsolsz, édes lovam?
– Nem egyebet, mint azt: nézd csak, amott legel a selyemréten az
aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes; de mielőtt ebbe a nagy fába