Elbeszélések - 3

villogtatja ránk bogár szemeit, s egy ölében levő kis síró tanyai
polgárt – úgy látszik – velünk ijesztget; a háttérből napraforgók sárga
kerek arca kacag egymásra és a magasban égő tűzgömbre… Végre
megindulunk, hogy a szomszéd kapitányságban ismétlődjék mindez. Táj,
ember, unalom, szakasztott egyformaságban jelenik meg újra.
Öreg délután egy különös helyre értünk, amelyet még sohasem láttam.
Nagy, nyilt pusztaság volt, melynek homokján nem hajókáztak tanyák, nem
húzódoztak hosszú nyárfaligetek; üres, puszta, elhagyatott és kietlenül
néma volt az egész. A két szélén egy-egy ormótlan nagy fekete szélmalom
vitorlája sötétlett, de ezek is mozdulatlanul csüggtek alá… Mikor kissé
beljebb vonultunk, a puszta egyik sarkában egy nagy, hosszúkás tó
csillant fel ezüstösen, mely hol elnyuladozott, hol összezsugorodott,
mintha a tenger dagálya és apálya játszanék vele. A tó közepén, a fényes
hullámoktól nyaldosva, egy csomó nagy, fehér kőkocka feküdt, vakítóan
tündökölve a napfényben. Közelebb kerülve, a kövekről kitűnt, hogy lapos
födelű arabs házak, melyek közül néhány száz sugár minarét emelkedett a
légbe… egy egész keleti város. Soha sem láttam ezt a nagy tavat; soha
ezt a csodálatos várost; valami álomtündér lophatta ezt ide ebbe a sárga
pusztába. Csakugyan, tündér csente oda: a délibáb. Egy kis utazás után a
tó elfutott, a tornyok ledőltek, a házak felfordultak, azaz inkább
talpra álltak, még pedig négy lábra és csöndesen odábblépegettek a
korlátlanul uralkodó nap fényességében. Ökörcsorda volt; a gulyásbojtár
is ott kullogott utánuk békességben, göndörszőrű subáját a nyakában
cipelve. Nemsokára beolvadt a távolba ő is csordájával. Nem maradt a
pusztán egyéb, mint a két szélmalom, melyek azonban, akárhogy
törekedtünk az egyiktől el, a másikhoz közel jutni, mindig egyenlő
távolban sötétlettek.
Egyszer aztán végképp elakadtunk a két malom közt, mert a kocsi egyik
kereke eltört. Egy darabig még vergődtünk a homokban lőcstámasztékok
segedelmével, de aztán megrekedtünk. Már alkonyodott is… A nap vérpiros
gömbje a földkorongot érintette aljával s mind jobban alámerült
álommámorosan a sötétségbe; az a néhány aranyban fürdő keskeny felhő,
mely felette lebegett, szintén pirosas, majd pedig fáradt lilaszínt
öltött; s a szélmalmok alakzatai lassankint elmosódtak a messzeségben.
Éjjeli tanya után láttunk. Az úttól balra néhány nyárfa magasodott
(messzire elhallatszott nagy tereferéjük a búcsuzó napsugarakkal), egy
csordáskutat fogva körül. Ennél alkalmasabb hely alig kínálkozhatott
éjjeli pihenőre.
A hajdú tüzet rakott és nemsokára vígan sercegett a lángocskák felett a
szalonna, ami a tarisznyából került elő. Friss ivóvízzel a csordakútja
szolgált.
Gyönyörű est volt. A sötét légben gágogó vadlúdcsapatok, könnyű szárnyú
snepf-rajok húzódtak valami távoli nádas felé. Jött egy gólya is
méltóságosan szelve a levegőt; egyet keringett a tűz körül és mikor
annak fényénél meglátott bennünket, megfordult s hasonló ünnepélyes
szárnyalással úszott vissza, ahonnan jött, a homályba.
Az ég alján, nagy messze hangtalan villámok cikáztak játszadozva; fejünk
felett kiültek már a csillagok; s lassan görgött tova felettünk négy
csillogó kerekén a Göncöl szekere… A közelben a lovak ropogtatták a
füvet, olykor felhorkantva; alakjukat azonban már beburkolta a homály.
Az álom mákonya gyorsan rászállt szemünkre s nyugvóhelyet kerestünk. A
kapitány a kocsiba húzódott, a kocsis meg a hajdú a tűz közelébe
kuporodtak s ott bóbiskoltak, fél szemmel a lovakat tartva üggyel. Én a
kút közelében egy nyír alatt vetettem magamnak meg a subaágyat.
Gyorsan elszunnyadtam. Alig pislogtam össze néhányszor egy kis fényes
csillaggal, mely a kútgém felett lebegett, elnyomott az álom. De csak
rövid ideig aludhattam, mert mikor felneszeltem, a kis égi tűz még nem
távozott messzire a gémtől. A lég csöndes és illatos volt s csak igen
kevéssé hűtötte le az éjjeli párázat. Hogy mégis közeledtünk már a
hajnalhoz, azt csak a könnyedén lengő hűs szellő tudatta, mely a
levegőben kóborolt és kedvtelve hallgatta a nyárfa-nénikék (hosszú,
sovány perszónák) fojtott perlekedését, melyek az Isten tudja mit tudnak
annyit összenyelvelni ilyen gyönyörű éjszakában.
Körülnéztem. A nagy pusztaságból nem látszott más, mint három ellenkező
irányban, mérhetlen távolságban, három tűz; kettő pásztortűz lehetett, a
harmadik valami bolygó mocsári fény. Az égbolton minden csillag teljes
díszben ragyogott, mert még nem homályosította el fényüket a hold, mely
már későn kelt. A kékes, piros és halványsárga lángocskák
összevilágoltak a sötétkék mélységes mély égbolton; a közepén
méltóságosan húzódott le a tejút csillámló folyama; s a szikrázó nagy
égitestek körül Szent János-bogarakként rajzott a sok apró csillag,
fényfolt. És az ember szíve e tündérpompának láttára édesen
összeszorult…
Egyszerre pár lépésnyire fekvőhelyemtől, ott, ahol a hamvadó tűz
pislákolt, hangok hallatszottak. Idegen, öreges hangok. Valaki kérdezett
valamit; míg egy másik hang töredezetten válaszolt, mintha el lenne
foglalva. Most hirtelen fellobogtak ismét a szenes rőzsehalom alól a
lángocskák s ezek fényénél egy pár embert vettem észre, a földön
ültében. Az egyik, a kérdező, juhász volt, mert amint a földön guggolt,
a vállához volt támasztva az S végű birkafogó bot; különben széles
karimájú kalapja és bocskora szintén elárulta foglalkozását. A másik
háttal ült felém s így nem láttam az arcát. Öreg paraszt lehetett,
akinek hosszú haját nagyfogú fésű tartotta hátul össze. Az általunk
árván hagyott tűz szításával foglalkozott s a kis rőzsemáglya alul
fürgén emelkedett fel a légbe a pirosas füstoszlop, mely egy kis
kóválygás után rézsút dőlt, amerre a hirtelen iderobogó friss szél
ragadta. Úgy látszik, sütöttek is valamit maguknak.
Honnan került ide ez a két alak? Beszédjükből, mely jól hozzám
hallatszott, csakhamar megtudtam. Ügyes-bajosok, akik a kapitánnyal
akarnak beszélni, mert fülükbe jutott, hogy erre jár. A keresztútnál
várakoztak ránk, de mert nem érkeztünk oda, elénk jöttek a tanyánkhoz. A
tüzünkről tudták, merre találnak, mert arról mindjárt meglátták, hogy
nem pásztorember rakta. Persze megkéstek és csak a hajdut lelték ébren
közülünk (horkolt már az is!), s most kénytelenek a hajnalt megvárni,
hogy kiönthessék panaszukat a felsőbbség előtt.
Halkan beszélgettek. A juhász (amint néztem, a magasabb rangú
juhász-kasztba tartozott, valami akolfőnök lehetett) ezt kérdezte nagy
fejbólogatás közt:
– Hát oszt’ hogy keveredett a kend fia a verekedésbe?
A másik mérgesen felelt:
– A gőzmalom az oka mindennek, égetnék meg, aki kifundálta!
– A gőzmalom? – csodálkozott a juhász. – Hogy hogy?
– Csak úgy, hogy amióta ott füstöl a kéménye a város szélén, hát akár
meg se eresszük a vitorlát. Fujhat már alszél, felszél, nékünk
szélmolnároknak az mindegy. Alig alig fordítja felénk egy szekérke a
rúdját, mind a gőzmalmoshoz ballag, pedig jó kereszténynek nem kék hozzá
betenni a lábát, mert tudni való, hogy ő feszítette fel Krisztus
urunkat.
A juhász bólintott egyet e nagy vádra, melyet a konkurrencia adott a
szélmalmos szájába. A másik folytatta:
– Hát csak nézzük a fiammal, Jánossal, tudja kend, akit a tavasszal
huszárnak iratott a császár, csak nézzük az aratás után, hogy megy el
szekér, szekér hátán a malmunk mellett; mind a gőzmalomnak viszi az
életet őrlésre. Egyszer aztán azt mondja nekem a fiam János: Édes apám,
megverek valakit, vagy engem valaki! Mondom neki, ugyan már mire való a
bajban a baj? A gyerek hallgat: de látom, hogy felveszi a mándliját, a
botot és elmegy. Estére lepedőben hozták haza. A madarászi csárdában a
Csamangó Jóska két lyukat vert a koponyáján. Igy esett meg a baj.
– Hát most kend ezért keresi a kapitány urat? – kérdezte a juhász.
– Ezért hát. Csak nem hagyom a fiamat. Majd beüti a törvény három helyen
a Jóska kobakját!
Elhallgattak. A fésüs a tüzet kotorta s amint oldalt fordult, látni
lehetett kis tatár fejét, magasan kiülő rézveres pofacsontjaival s
keskeny állával. Szürke, mohos bajusz árnyazta tömpe orra alatt az
ajkát.
Összerezzentem. Hosszú csíkban, hirtelen zuhanással lehullt az ég
boltjáról egy csillag, úgy hogy szinte megdöbbentett váratlanságával. A
tengernyi égitest királyi közönnyel nézett a lebukó társ után és cseppet
sem törődve annak tragédiájával, szikrázva, csillogva enyelegett tovább
az éjjel… Közelünkben halk zaj támadt; valami nagy madár belekeveredett
a lengő füstbe, meg a tűz pirosan boltozó fényébe és kétségbeesett
vergődéssel menekült belőle; a távolban rekedt kiáltás hangzott
elhalóan.
– Kiabálhatsz, nekem már nem kedves a beszéded! – szólt a fésüs a hangra
figyelve, mely alighanem a nagy szélkiáltóé volt. Aztán megint a
juhászhoz fordult:
– No, úgy-e, hogy igazság az, hogy a pók megegye az apró legyeket?
– Régi dolog az már, Márton bácsi.
Kis ideig megint hallgattak. Már a természetükben volt ez a gyakori
hallgatagság; a foglalkozás mind a kettőt leszoktatta a sok beszédről.
Az egyiknél a kelepelő, lármás garat, a másiknál a nagy egyedüliség
tette ezt.
– Kend miben fárad? – kérdezte a szélmalmos végre.
– Az öreg Godó dolgában.
– Hát osztán, mi baja van az öregnek?
– Az, hogy törik, marják; már be is fogták.
Ez nagy újság lehetett, mert a fésüs egészen elámult.
– Befogták! Ne te, né! Ugyan már miért? Iszen légynek se vétett a
jámbor!
– Azért, mert Urnapján misézett a kápolnában, meg mert a mult héten
eltemete a Négyökrű Mihály fiát a Fekete szélbe. Mert hogy nem szabad.
– Nem-e? (A fésüs hangja egy kis csúfondáros csodálkozást fejezett ki.)
– A főszolgabíró úr mondta neki, mikor temetett és azonmód mindjárt
vasba tette. Már jártunk azóta a megyeházán, hogy eresszék ki az atyust;
de nem volt foganatja, mert a papok nagyon haragszanak… A csöngölei még
átkot is eresztett a fejünkre. Tyűh, hogy szikrázott a szeme!… Most
pedig megtudván, hogy a kapitány úr erre jár, nem hagytak békén a
bojtárjaim, meg a népek, hogy kísértsem meg, hátha tenne valamit az
öregért. No hát most itt vagyok, majd meglássuk!
– Pedig már régen miséz az öreg a kápolnában, eszemet se tudom, mióta? –
mondotta a szélmalmos elgondolkozva.
– Bizony már a _szabadság_ előtt is, még se akadt bele senki.
A szélmalmos keserüen legyintett a kezével.
– Szabadság? – mormogta. – Mégis el kell tűrni, hogy ide hozzák a
gőzmalmot! Micsoda szabadság az?
– Semilyen, mert eladták már azt régen, még a rác háboruban, – felelt
mély meggyőződéssel a juhász.
A szélmalmos halkan kérdezte:
– Hogy is volt azzal a rác háboruval?
A juhász elgondolkozott, szeme elrévedezett a messze pásztortüzek felé,
azután elkezdte a mesemondás hangján:
– Ugy volt, hogy a mi császárunk összeütközött a rác császárral… Nagy
oka volt rá a mi jó felséges urunknak, mert a rác császár csellel,
csallal elvette tőle híres Budavárát. Mondja erre a császár az ő
legvitézebb generálisának, Perczel Móricnak, akit a golyó nem fogott,
akiről a kard lepattant, mint a kőbálványról. Eredj fiam, Perczel Móric,
ülj fel a legszebbik lovamra, arra a hófehér aranyholdasra, arra a
könnyű szellő lábura; vedd kezedbe az aranybuzogányt és menj
Budavárához, annak a bástyájához, üss hármat a kapujára és mondd meg a
rác császárnak, adja vissza Budavárát, magyarok szabadságát, mert jaj
Rácországnak! Felült Perczel Móric hófehér lovára, arra az aranyholdas
fejüre, arra a szellő lábura és repült mint a fecske Budavára felé.
Amerre nézett, virág nyilt a réten; amerre lépett, rózsa virított a
nyomában. De a rác császár azt felelte néki: Nem adom vissza híres
Budavárát; nem adom vissza magyarok szabadságát; mert van nekem ezer
vörösköpönyeges szerviánom, ezer hosszú muskétám, ezer villogó kardom.
Mondja erre a mi felséges urunk nagy búbánatában megint az ő legvitézebb
huszárjának, Perczel Móricnak. Eredj fiam, Perczel Móric, ülj fel a
legszebbik paripámra, arra a cigányfekete ezüstholdasra, arra a szélvész
lábura; vedd kezedbe az ezüstbuzogányt; üss vele hármat Budavára
kapujára és kiáltsd be a rác császárnak, adja vissza Budavárát, magyarok
szabadságát, mert fekete gyászruhát húz minden anya, sírva fakad még a
halott is országjában! Felült Perczel Móric cigányfekete paripájára,
arra az ezüstholdas fejüre, arra a szélvész lábura és repült mint a
sólyom, Budavára felé. Amerre nézett, tüske termett a réten; amerre
lépett, tövis burjánzott fel a nyomában. De a rác császár megint csak
azt felelte, amit a multkor. Erre aztán megharagudott a mi felséges
urunk. Mondja megint az ő hűséges leventéjének: Eredj fiam, Perczel
Móric, pattanj fel a legszebbik lovamra, arra a vörös pejre, arra a
vihar lábura; vedd kezedbe a vasbuzogányt: eredj Budavára alá, üss
hármat a kapujára; de ne szólj semmit, a többit pedig tudod magad is.
Felült Perczel Móric vörös pej paripájára, arra a vihar lábura és röpült
mint a sas Budavára alá. Amerre nézett, lángot vetett az ország; amerre
lépett, szikrát hányt a kavics. Mikor először ráütött vasbuzogányával
Budavár kapujára, nevetett a rác császár. Mikor másodszor ráütött
vasbuzogányával Budavárára, elsápadt a rác császár. Mikor harmadszor
ráütött, feljajdult a rác császár. Mert, mint a csillag az égen, annyi
magyar vitéz állt Budavára előtt és mint a kasza a rendet, úgy vágta a
magyar szablya a vörösköpönyeges szerviánt. Igy kapta vissza a mi
felséges urunk Budavárát, így a magyar a szabadságát.
A juhász itt elhallgatott. Az nem lepett meg együgyü meséjéből, hogy
Perczel Móricot tette a szabadságharc hősévé, mert ezt a vitéz
honvédtábornokot most is legendás nimbusz övezi az alföldnek ezen a
részén. De annál jobban bámultam azon, hogy jobbágyság, robot, dézsma,
mind nem fordul elő meséjében. Pedig inkább ezt vártam. De a puszta
nagyon mély és titokzatos; kevés hang hatol oda be a külvilágból. Ő a
szabadságharc történetét bizonyára abból alkotta meg magának, mikor
juhait őrizve néhány csapat vörösköpönyeges szerviánt látott átrobogni a
fénylő pusztaságon, amint a Perczel Móric huszárgyerekei megeresztett
kantárral űzték; azután elhallgatott minden a nagy drámából, mely a
puszta zárt világán kívül zajlott.
Valami mély varázs fogott el, ha meggondoltam, hogy a nagy harsonából,
mely végig zúgott az országon s az egész világon, ide csak ez a pár
töredék jutott el. Egyszerre minden oly titokzatossá vált körülöttem. Az
ég rejtélyes világával; az éjszaka csodálatos hangjaival, melyek a
távolból ide csengtek; a tűzből beragyogott két ember… Mintha egy más
világba jutottam volna, heted-hétországon túlra, az operenciás tengeren
is túlra, oda, ahol a magyar népmese népszerű állatja, a kis kurtafarkú
disznó túr és az aranyvár csendesen forog a kacsalábon…
– És aztán, mégis eladták a szabadságot a nép ellenségeinek… meg a
gőzmalmosoknak, törte meg a szélmalmos a csendet.
– El azt, el bizony. Tudom, mert magam hallottam. Én még csak apró
siheder, olyan kis bojtár voltam a Vince bácsi mellett. Egyszer tereltük
a nyájat az akolba. Hát jön ám egy szép sugár legény deli fakó hátán.
Árvalányhajas pörge kalap volt a szemén, széplányvarrta borjuszájú ing,
rojtos gatya jó magán, módos szerszám a lován, fokos a kezében. Jön,
közeledik, a ló lába mintha a levegőben járna. Mikor hozzánk ér,
ledobban a földre; magának, lovának harapni valót kér. Akkor látjuk,
hogy a ló hátát feltörte a nyereg; az oldala pedig rongyos a
sarkantyútól. Adunk a lovasnak vacsorát, de nem nyúl hozzá. Megvetjük a
pihenő helyét, de csak a könyökére dől rajta s úgy búsul mint az
éjszaka. Mikor kipihente magát, felült a lóra, megköszönte a szállást és
azt mondta: No jó emberek, megmondom, ki vagyok, mi vagyok? Bujdosó
vagyok; nevem az akasztófán; mert ahonnan én jövök, az olyan hely, hogy
hallatára az ág is sírva fakad, a fű is elhervad; ott adták el a
szabadságot. Azután belevágta a sarkantyút a fakó oldalába és mint a
szél elvágtatott.
– Hát azt nem mondta meg, hol adták el a szabadságot?
A juhász révedezve nézett társára s elgondolkozva suttogta:
– Megmondta, megmondta… de régen volt… elfelejtettem…
A tűz az elszenesedett ágacskák alá húzódott s hamvadóban volt; csak
olykor futott fel egy lángocska nagy duruzsolással egy magasabban fekvő
ágacskára s vígan libegett rajta, mint egy kékszárnyú lepke. Az öregek
végképp elhallgattak. Lenn a láthatár szélén egy vékony ezüstcsík gyult
ki, jelentve a fejedelmi hold keltét s a csillaghárem közeledtére mintha
megreszketett volna. Szememre is álom ereszkedett. Lódobajra,
szekérzörgésre ébredtem fel. A kocsis jött meg frissen rekvirált
szekérrel, melyért hajnalban indult. Körülnéztem. Társaim már ébren
voltak; az égbolt keleten fényben úszva hirdette a nap jövetét. A két
világtól elmaradt öreg már nem volt sehol, s egy percre úgy tetszett,
mintha csak álmodtam volna róluk. De a láthatár szélén a két szélmalom,
mely búsan alálógatta szárnyait, eszembe juttatta, hogy egykor valahol
csakugyan eladták a szabadságot a gőzmalmosoknak.


AZ ÖREG KATUS.
Korán mentem este haza. Az ablak alatt csendes beszéd folyt; a cselédek
prézsmitáltak valami felett. Hol vastagabb, hol vékonyabb hangok vették
át a szót; néha a zsibongás meghalkult s ilyenkor csak egy fejletlen
vékony gyermekhangot lehetett hallani, amely valami történetet beszélt
el.
Felkeltem s az ablakhoz mentem. A fedett ambitusszerű folyosón négy-öt
cselédleány üldögélt, körülfogva egy kis pesztonkát, aki az első
emeletről jött fel a másodikra s a hallgatóságot szóval tartotta. Alig
tizenhárom éves vézna lányka volt, sápadt, sovány arcocskával és szőke
kenderhajjal. Úgy látszott, nagyon büszke arra, hogy ily díszes közönség
hallgatja (még a szakácsné is ott volt); de derekasan el is van fogódva
a nagy kitüntetéstől.
Az első szavakból megtudtam, hogy az öreg Katusról, az első emeletbeli
vén cselédről van szó, aki harmad napja gyufaoldatot ivott.
– Talán megszidta az asszonya? – kérdezte a szakácsné szánakozóan,
folytatva a tárgy megbeszélését.
– Jaj, dehogy, Isten mentsen! – felelt a pesztra élénken. – Egyszer
szidta meg a nagyságos asszony szegényt, hanem Katus néni se hagyta ám
magát… Úgy elkezdett sírni, de úgy… A nagyságos asszony azt mondta: No,
hallja Katus, még a szinházban se lehet ilyen sírást hallani, még ott se
tudnak így pityeregni. Azóta nem mert többet mérgesen szólni hozzá a
nagyságos asszony.
– Hát mi lehetett az oka?
– Én nem tudom, Anna néni, – szólt a leány szerényen. – A nagyságos
asszony is egyre azt hajtogatja: Csak azt tudnám, mi lehet az oka?
– Nem volt nagyon szomorú?
– Volt is, meg nem is. Reggel még dalolt is. Egy szép tót nótát énekelt
és azt mondta, hogy ezt a nótát már régen elfelejtette; de most
egyszerre az eszébe jutott. Azután mikor beszélt, hát olyan furcsákat
mondott.
– Mit mondott? – vágtak közbe többen.
– Azt mondja nekem: Julcsa, törüld fel a padlón a vizet. Veszem a
rongyot, szétnézek, keresem a vizet – nincs sehol. Katus néni, mondom,
nem látok sehol vizet. Nem szól semmit, hallgat, azután azt mondja: Te
leány, vedd le innen a polcról a mozsarat. Odamegyek, le akarom venni a
mozsarat, de nincs ott. Katus néni, mondom, nincs a polcon a mozsár. Rám
néz, azután mérgesen mondja: eredj a dolgodra, mit lopod a napot!
– Oh, a jó lélek! – sóhajtotta Anna asszony.
A pesztra folytatta:
– A dolgomra mentem. Katus néni is tett, vett amit kell; főzte az
ebédet. Csak elnéztem Katus nénit. Olyan furcsán csinált mindent, hogy
szinte nevethettem. Láttam, hogy fát akart tenni a tűzre, de a fakanalat
dobta a kályhába és a hasábfával akarta keverni a rántást. Már nem
birtam tovább, elnevettem magamat és rákiáltottam: Katus néni, mit
csinál? De azért jól elvégezte ám a dolgát!
– Nagyon akurátus személy volt a jámbor, – bólogatott Anna asszony
könnyezve.
– Mosogatás után – folytatta a lányka – azt mondja nekem: Julcsa lelkem,
állítsd fel a vasalódeszkát! Felugrottam, szaladtam, egy perc alatt
készen voltam. Katus néni pedig szenet rakott a vasalóba és elkezdte
vasalni a szoknyáit. Én a fás ládára ültem s vártam engedelmesen, mit
tetszik neki parancsolni.
Csak vasal, háromszor is végig vasal egy szoknyát. Én ott ültem, moccani
se mertem, mert úgy összeszorult a szivem, mikor láttam, hogy mindegyre
megégeti a drága ruhákat. Máskor úgy féltette, olyan gondosan, olyan
gyönyörüen vasalt, hogy a nagysága is megbámulta. Azt mondta, hogy ez a
Katus nagy művész a vasalásban.
Egyszer csak megszólalt. Azt mondja: Szép lány voltam ám én, Julcsa,
fiatal koromban. És olyan szeliden nézett rám. Azt mondja: tudod Julcsa,
szép hosszú hajam volt; két ágban eresztettem le a hátamon; de vastag
volt ám mind a két ága. Nézd csak Julcsa, ezért az öltő ruháért, akibe
ez a szoknya való, egy egész évig szolgáltam, mert selyem ez, aztán van
ám hozzá finom fehérnemű is. Azt mondja: nagyon rossz helyem volt;
többet sírtam mint ettem; de eltűrtem ezért a ruháért, mert akkor
szerencsém akadt.
Azután elhallgatott megint. Csak mosolygott szeliden; elkezdte csöndesen
magában dünnyögni azt a tót nótát, ami reggel jutott az eszébe. Aztán
megint hozzám szólt, de nem is nézett rám, csak vasalt tovább.
– Szerencsém akadt, – mondja, – pedig nem jártam se táncba, se
mulatságba, se promenádra… Tudod lelkem, nagyon ijedős voltam; nem
mertem volna a szemébe se nézni a legénynek. Vasárnap délután is otthon
ültem a konyhában; varrogattam, dolgozgattam; de egyszerre hipp, hopp,
mégis ott volt az a bizonyos.
A hallgatóság egyik tagja, egy szöszke szobaleány, olyan megindítónak
találta azt a fordulatot, hogy elkezdett keservesen zokogni. A lányka
hangja mint valami rezgő sipocska hatolt át a szepegésen.
– Igenis, kérem szépen – folytatja – azt mondta Katus néni, így mondta,
hipp, hopp, itt volt!
– Tudod-e honnan jött, kincsecském? – mondja.
– Nem tudom, Katus néni.
Megint nevetgélt, megint vasalt egy kicsikét, azután felmutatott a
stukaturra.
– A kéményből jött, – mondja.
– Talán csak nem a kéményseprő, – tört ki még keservesebben zokogva a
szobaleány.
– De igen is, a kéményseprő, – folytatta a lányka. Azt mondja Katus
néni: jaj Julcsa lelkem, de hogy megijedtem, mikor belépett a kéményt
tisztítni. Éppen a piacról jöttem; a kosarat elejtettem; a krumpli, a
celler mind széthullt; ő pedig csak bámult rám avval a fekete képével,
meg fekete szemeivel. Jaj de csúf volt! Azt mondja: Alásszolgája
kisasszony…
– Galant kéményseprő! – hagyta helyben a cicus.
– Mondja tovább Katus néni: Nem vagyok én kisasszony, nem kell nekem a
maga alászolgája, hogy ráijeszt a becsületes emberekre, illik az, így,
úgy, idegen helyen; dirr, durr, pattogtam, pereltem. Ő szegény
motyogott, mentegetőzött, kipkedett-kapkodott a krumpli után, kettőt
felvett, hármat elejtett…, be sokat nevettem rajta. Hanem milyen derék
szál legény volt Akkora mint egy jegenyefa, majd beütötte a fejével a
stukaturt. És akár a kezes bárány. Olyan szeliden, olyan szépen tudott
az beszélni, akár csak könyvből olvasta volna. Mert mondtam-e már, hogy
azóta minden héten eljött? Mindig szuvatosnak találta a mi kéményünket;
jaj de nagy bolond volt! Egyszer aztán, úgy bizony lelkem, egyszer csak
azt mondta, hogy legyünk mi egy pár, Isten is egymásnak teremtett
bennünket. Oh be szép lett volna az, Julcsa! Felöltöztetik a
menyasszonyt; elviszik a templomba; mindenki csodálkozik, hogy milyen
szép, milyen jó és mennyit sír… Aztán van lakzi; a sok vendég mind a
menyasszonnyal akar táncolni; az pedig forog, perdül mint az orsó… mert
szépen táncoltam ám én, Julcsa! De nem lett a dologból semmi… Hozz csak
egy kis parazsat, galambom!
– Úgy volt az, – mondja Katus néni, – mikor elhoztam a parazsat, hogy
egyszerre csak beállít a konyhába egy vastag asszonyság. Hol van az a
személy, kiáltja, hadd lám azt a szép madarat, aki elcsavarta a fiam
fejét! Hát te vagy, oh te görcs, te céda, hogy mered a szemedet a fiamra
vetni? Tudod-e, ki vagyok én? Zsuppon vitetlek a fatornyos hazádba, ha
még egyszer rá mersz nézni. No lám, mit nem forgat a fejében az efféle
jött-ment rossz cseléd… Jaj, Julcsa, majd meghaltam szégyenemben. Két
hétig, három hétig nem ettem, nem ittam, csak sírtam, mint a záporeső…
Katus néni elszomorodott, egy kicsit sírt is, aztán azt mondja:
– Mese, mese, mesd ketté. Régen volt, talán nem is igaz. Dolgos,
szorgalmas lány voltam, nem mint most – ilyen semmire se jó. Annyi ruhát
szereztem magamnak, hogy az asszonyaim mind azt mondták: no Katus, az
ugyan jól jár, aki magát elveszi. Nézd csak lelkem, nézd!
Egyenkint előszedte a ládából, meg a sifonból a drágalátos ruhákat. Jaj,
majd beleveszett a szemem világa! Oh be gyönyörű kasmirkendői voltak,
micsoda csipkék, micsoda szép selymek, jaj milyen aranystikkolások!…
Szinte repesett a szivem és még a lélekzetem is elállt. Nincs annyi szép
ruhája a király lányának se!
A lányka szemei égtek és fonnyadt arcocskája egészen kipirult. A
hallgatóságban is izgatott moraj támadt erre a lelkes ecsetelésre.
– Katus néni is gyönyörködve nézte a hummit, némelyikét meg is
simogatta, mint valami kedves bárányát. Egy szép blúzra még a szeméből
is ráesett a könny.
Azt mondja, ezt egy jó asszonyától kapta, akinél nem volt áldottabb
lélek a világon. Hogy ez az egy úgy bánt vele mint a saját gyermekével;
nem szidta, nem bántotta; ha bánata volt, megvigasztalta; áldja meg az
Isten a haló porában, valamennyi virág az ő sírján virítson.
Azután amint rakosgatta, amint bontogatta a ruhákat, amint mosolygott,
beszélt erről is, arról is, megint csak elszomorodott, megint csak
lehajtotta a fejét.
– Hát érdemes volt ezekért a ruhákért élni?
– Bizony érdemes! – feleltem én.
– Mit tudsz te ahhoz! Te még gyerek vagy. Mit ér az már nekem? Nyomorult
vagyok, öreg vagyok, a mellem fáj, a karomat alig birom, rosszul esik
még a szó is. Olyan fáradt vagyok, olyan hitvány! Aztán az ember ide-oda
vetődik, hol itt, hol ott, mint az Orbán lelke. Úgy, úgy fiam, csak
húzzuk, húzzuk, amíg bírjuk, azután megszakad a gebe…
Csak látom, hogy Katus néni feje leesik a mellére; csak látom, hogy a
képe egészen fehér; csak nézem, hogy ül ott helyén összekuporodva,
sokáig, sokáig. Azután megint olyan különöseket kezd beszélni, mint
délelőtt. Azt mondja:
– Menyasszony lánya van!
– Kinek? – kérdem.
– Mi közöd hozzá! – torkol le; de azért csak beszél, susog tovább, Isten
tudja miről.
– Láttam őket a templomban. Ott voltak mindnyájan. Az örömapa, az
örömanya, a menyasszony, a vőlegény. Most hirdették ki harmadszor a
fiatalokat. Oh be szépen prédikált a pap!… Mikor lenézett, csak mintha
megnyilt volna alattam a föld; mikor felnézett, mintha meghasadt volna
az ég és onnan angyalok integettek volna le énekelve, hárfázva. Olyan
szépen beszélt az Isten embere, olyan szomoruan, hogy se élő, se halott
nem voltam, csak forgott velem minden s majd megszakadt a szivem.
Már megint nem szól egy jó órát, csak aztán kezdi:
– Hej, de van nekem egy fekete kendőm, ha azt a fejemre veszem, minden
bánatomat elfelejtem; van nekem egy aranyos papucsom, ha azt a lábamra
veszem, ott leszek, ahol akarok; van egy szekér, felülök rá, hallom már
az ostorhegyes csengőjét, itt lesz nemsokára!
Nem értettem belőle egy szót se. Vacsora után egy darabig még
motoszkált, tett-vett a konyhában; azután lefeküdt. Engem odahitt az
ágyához.
– Loptál-e már valamikor? – kérdi.
– Nem én, soha, Katus néni! – mondom.
– Hát hazudtál-e?
– Azt se?
– Nincs se apád, se anyád, úgy-e?
– Nincs, Katus néni, – árva vagyok.
– Akkor jól van, – mondja, – de lassan, hogy alig hallom. Téged
meghallgatnak odafönn. Állj ide a fejem fölé és mondd el a miatyánkot!
Elmondtam; Katus néni megsimogatta a képemet, és azt kérdezte, tudok-e
zsoltárokat?
– Tudok.
– Énekelj hát egyet, lelkem.
Énekeltem; Katus néni összetette a kezeit és behunyta a szemeit. Egyszer
felriadt:
– Hangosabban, gyermekem!
– Felébred a nagysága, meghallja – mondom.
– Meg, meg… felébred odafönn… meghallja… ő is meghallja…
Ilyesmit beszélt össze-vissza a szegény Katus néni. Azután aludni
küldött és elfujta a gyertyát. Reggel fel akarom kelteni: nem mozdul.