Elbeszélések - 8

megérezte az előszobában lábatlankodó tapasztalatlanban a volt tisztet s
rokonszenvezett vele.
– Ugyan ne bolondíttassa az úr magát tovább is azoktól a tintanyalóktól!
– szólt hozzá bizalmasan, négyszemközt. Ha az én szavamra hallgat, vegye
vissza azt az instanciát és vágja valamelyik tollkoptató fejéhez, aztán
felénk se nézzen többet. Hiszen háromezer ilyen folyamodvány lesi az
elintézést, mint a magáé, olyik két esztendő óta!
Az első menedék terve így dugába dőlt s gyors egymásutánban következtek
mind azok a stációk, amelyekhez egy züllőfélben levő intelligens ember
el szokott jutni, legelső sorban is az iszákosság. Először díjnokság a
törvényszéknél, a városnál, másodszor irnokság valami ügyvédi irodában,
s mikor mindez nem sikerült, jő az utolsó szalmaszál: korrektorság
valamelyik lapnál.
Beállít a szerkesztőhöz s elfogódottan, az izgalomtól kissé fuldokló
hangon adja elő kérelmét, mely oda irányul, hogy adjon az neki
foglalkozást lapjánál; bármily szerényet, esetleg a korrektorságot s
örökre lekötelezi őt szivességével.
A szerkesztő jó ember, bizonyosan érzi is, hogy ennek az embernek
alázatosan lesütött feje, vérpiros arca és reszkető hangja valami
katasztrófát jelentenek, melyen átment és segítene is rajta szivesen, –
ha nem járt volna itt előtte ma már öt ilyen kérelmező, akik épp oly
elfogódott félénkséggel kérték azt a korrektorságot (ami különben nincs
is üresedésben).
Mit tegyen? Feljegyzi a nevét, megigéri, hogy amint valami alkalmas hely
megürül, azonnal értesíti, s előzékenyen kéri a címét, hogy esetleg
írhasson neki.
A cím? Az idegen tétovázik, hol elsápad, hol meg biborpirossá válik az
arca s azután rekedtes hangon dadogja:
– Bocsánat, címmel nem szolgálhatok… majd inkább magam jövök el
tudakozódni… megengedi úgy-e szerkesztő úr?
Persze, hogy megengedi szó nélkül. Csak nem vasalhatja ki ebből a
szerencsétlenből azt a vallomást, hogy azért nem adhat címet, mert ez
idő szerint nincs is lakása. Az pedig vállait összehúzza és
meghunnyászkodva botorkázik a szobákon keresztül, ki megint a rejtélyes
erdőbe, mely most is oly titokzatos és idegen előtte, mint tisztkorában,
bár már vagy másfél esztendeje hánykódik ide-oda benne.
El is jő tudakozódni néhány hétig gyakrabban; azután csak egy hónap
mulva kerül fel s végezetül teljesen elmarad. Elvész, eltünik örökre
szem elől s a hirlapírók, akiket a tömérdek kilincselés egyre kiránt a
munka sodrából, megkönnyebbülve sóhajtanak fel:
– Hál’ Istennek, megint elpusztult a nyakunkról egy kölönc!
A »kölönc« pedig künn úszik a város szennyében, olyan állapotban, mely
lehetetlenné teszi, hogy intelligens ember elé kerüljön. Ruhája
lerongyollott, cipője oldalán kifordul a harisnya s haja, szakálla is
úgy elburjánzott, hogy teljesen szalonképtelenné tették viselőjüket.
Félénken surrant el a falak mellett, ha az utcán ment s többnyire a
külvárosi apró lebujokban tanyázott; reggelenkint beesett, sápadt arccal
és összecsapzott borzas szakállal bujt elő onnan. Már most minden
ellentállás nélkül engedte sodortatni magát balsorsától, kábán, vakon,
vízmentében.
Egy álmatlanul töltött éj után künn kóborolt a kültelkeken s egy gépgyár
elébe ért, melynek kapujában nagy embercsoport zsivajgott, egymást
szorítva, törve. Megtudta, hogy a gyár most hirtelenében vagy száz
napszámost fogad fel s a vegyes publikum azért tolong úgy a kapuban,
mert itt is nagyon sok az ember a kevés fókához; aki hamarabb bejut, az
kap munkát.
Még korán volt. A hatalmas épület ablakaiból még áradt a villamos napok
vakító fénye, zúgás, zaj, csörömpölés közepette. A volt tiszt megállt s
míg fejét a fehér sugárözönben s a munkazajban fürdette, szívén
egyszerre valami melegség hatott át.
A nagy épület fellegbe nyúló kéményével s fényben úszó ablakaival olyan
volt előtte, mint az Isten háza, ahol a földresujtottak és nyomorultak
irgalmat és menedéket találnak, mikor körülöttük már minden szál
elszakadt. Ennek a szentegyháznak a kémény a tornya, a munkazaj
kebelében a zsolozsma, a kiáradó fény a tévelygők útmutatója, mely
messzire löveli a sötét külvárosi utcákba sugarait, mintegy hivogatóan
beszélve: ide, ide összezúzott emberek, ebben a házban is egy Isten
lakik, aki felemel benneteket válogatás nélkül: a munka!
– Eh, félre veled ostoba előítélet, – mormogá a volt katona. Minden
munka tisztességes és a legbecsületesebb az, amit az ember a két kezével
végez. Mért ne lennék én is munkás?
Ő is a tolongók közé ment és szerencsésen bejutott a gyárba. De
csakhamar meggyőződött, hogy az Isten, aki ebben a modern szentegyházban
lakik, nagyon önző és kegyetlen, aki drágán fizetteti meg az alamizsnát,
s pártfogoltjait halálra hajszolja. Akinek nincsenek a durva gyári
munkához szoktatott izmai; aki nem hajt elég hasznot neki: azt előbb,
amint lehet, kihasználja s aztán, mikor már végképp kimerítette,
irgalmatlanul összezúzza és kiveti szentélyéből. A volt tiszt is
hasztalan igyekezett a rideg istenség oltárán tetszetős áldozatot
mutatni be; az mindegyre jobban elfordult tőle; ő maga kimerült,
kifáradott a szokatlan munkától; lassankint alig tudta a kezét, lábát
mozgatni s egyszer végül a nagy gép kereke úgy földhöz találta vágni,
hogy bajjal lehetett felszedni onnan.
– Teringette, sziszegte a gyár orvosa, mikor a földhöz lapított embert
megvizsgálta s konstatálta, hogy a gép ez egyszer csudálatosan humánus
volt, nem tört csontot, – ezekkel a finom, asszonyos kezekkel akar ön a
vasfúrásnál dolgozni? Kedves fiam, maga pályát tévesztett, maga ne
hozzánk jöjjön, hanem menjen képviselőnek vagy főispánnak, vagy más
ilyen kasza-kapa kerülőnek az ilyen kezekkel!
Heti bérét kifizették és elküldték a gyárból.
Tehát mindennek vége volt s még hozzá egy idő óta oly különösen érezte
magát. Folytonosan izzadt s a torka úgy égett, mintha egy világ lobogna
a mellében. Járni se volt kedve, folyton otthon lebzselt a tömeges
munkásszálláson, mereven maga elé bámulva.
És íme, most, a végső kétségbeesés percében felmerül előtte, kilép a
ködből, mint a szent legendákban az aranyhajú, glória-koszorús tünemény,
mely megmenti őt. A főherceg. És pedig egy véletlen ötlet alakjában.
– Csodálatos, igazán megfoghatatlan, hogy csak most jut az eszembe, –
mormogta, míg lesoványodott arcára keserű bánat ült ki.
Emlékezete megbolygatott hullámaiból kikel a főherceg gyöngéd, lányos
alakja, szöszke hajával, nyájas, ábrándos, kék szemével, lágy hangjával.
Együtt kezdtek hadnagyoskodni az ő ezredénél s a kis főherceg
megtisztelte őt néhányszor azzal is, hogy egy szatócs fitos orrú
lánykája iránt táplált vonzalmának fázisaival megismertesse.
– Igen, elmondok neki mindent. Ah, mindjárt hozzá kellett volna
fordulnom, akkor nem veszik el a kardomat azért a hiábavalóságért!
Felvánszorgott az ágyról s elment a főparancsnoksághoz, hogy megtudja,
merre van a főherceg. Valami kis osztrák városban volt helyőrségen.
– Messze van, – morogta kimenőben. – De sebaj! Még sincs a világ végén,
majd elutazom hozzá.
De hogy miként utazik oda pénz nélkül s mint jut be hozzá rongyaiban, a
részletekkel nem törődött. Minek is. Amióta a kis főherceg aranyfürtös
feje megjelent előtte s szemei, mint kék napok, ráragyognak, oly
könnyünek, oly egyszerünek tetszett előtte minden, mint a gyerekjáték.
– Jobban tenné, ha kórházba menne, mint hogy folyton utazásra gondol,
mondotta annak a munkásszállásnak a gazdasszonya, ahol az utolsó éjt
töltötte. Hiszen alig birják el a csizmát a lábai.
– Katonadolog! – mormogta a beteg. – Egy kissé fáradt vagyok, ez az
egész.
Hanem az igaz, hogy gyalázatosan érzi magát. Már az bizonyos, hogy el
kell halasztania azt az utazást néhány napra, amíg kipiheni magát. De e
pár nap alatt még rosszabbul lett. A láz egyre égette s a fejében
sajátságosan összezavarodott minden. Néha úgy összeszorult a torka,
mintha egy nagy durva kéz fojtogatná s a melle úgy zihált, mintha
folyton valami nagy súly nyomná.
– Egy percig sem késem tovább, ez a dohos lyuk megöl, mielőtt ő
fenségéhez jutnék, – szólt magában türelmetlenül.
Feltápászkodott, nyakába vette régi katonaköpenyét, amit nem tudott
eladni s kiment az utcára, a késői őszben elhagyatott liget felé vette
útját, amerre a vasuti sinek futnak napnyugatnak. Az járt agyában, ha
gyalog is, de meg nem áll addig, amíg a főherceghez nem ér. Nehezen
vánszorgott, szinte a végkimerüléshez közeledett, de alig vette észre.
Folyton egy dal csapongó refrénje csengett fülében, mely a kis főherceg
kedves nótája volt: Dali dali haj… Messziről a multból érces hangokat
hoz a szél, melyek egy csoport fiatal tiszt ajkairól ömlenek s melyek
egyesülnek az ifju májusi erdők illatával és vadgerlék szerelmes
turbékolásával. Dali dali haj… Hangzik a multból az ő férfias baritonja,
mely ha magasan emelkedett, zengzetes volt, mint a havasi kürt s ha
zokogott, epedőn lágy, mint a juhász furulyája. Hányszor hallgatta
elmerengve a kis fenség! Dali haj… Pipacsos, vadvirágos fűben,
napsütötte erdei tisztáson, öreg bükkök ünnepi tanuzása mellett egy
csoport derék ifju tiszt örök barátságot köt s egy finom kéz, melyet
koronák fénye aranyoz, kézből-kézbe vándorol… Ah, övébe is belesimul.
Érzi még a gyöngéd ujjak meleg szorítását; látja a barátságos, őszinte
szemeket, melyek oly melegen tapadnak a társak szemeibe, mintha emlékébe
akarná vésni arcuk vonásait; mintha lelkébe akarná szívni vidám zajukat,
éneküket. Minden oly szép, oly ifju s a szivek úgy tele vannak
barátsággal, tavaszi fénnyel!
– Fenség, mint a fuldokló a szalmaszálat, úgy ragadom meg én is kezeit…
Igen, igen, ezekkel a szavakkal fog elébe lépni. Vagy talán elébe
rogyni. S megmutatja beesett arcát s míg a kék napok szeliden
ráragyognak, elmondja hosszan, mi lett abból a gondtalan fiatal
bajtársból, kinél egykor kegyes volt letéteményezni ifjui ábrándjainak
néhányat és kinek dalait is oly szivesen hallgatta. S ha mindezt
elmondja, ha kitárja előtte szenvedéseit mérhetetlenségükben, óh, akkor
a szőkefürtös fej bizonyára lehajlik hozzá, mint ahogy Isten követe, a
mosolygó szivárvány lehajlik a föld felé s felemeli a porból, a
szennyből valami tisztább, napsugarasabb régióba. Hogy hová? Maga se
tudja. Még arra se gondolt, mit kér a főhercegtől, ha elébe kerül, csak
annyit érzett, hogy e lépéstől kezdve határozatlan formában új élet
kezdődik.
Hideg, őszies idő volt. Alig vette észre, hogy kikerült a liget
legvégére s az alacsony bokrok közt bolyongott. Cél nélkül ment mind
beljebb a galyak szövevényében, nehezen lábalva a sárhabarcsban. Oly
fáradt, oly álmos volt; forgott vele a világ s minden csontja
lekivánkozott a földre, valami bokor tövébe. De ő csak azon rágódott még
mindig, mit fog a főhercegnek mondani. Folyton az zsongott agyában.
– Igen, fenséged az én utolsó menedékem, az én utolsó horgonyom… Oh,
fenség, ámbár elszálltak az ifjui álmok, melyeket kegyes volt egy
szegény tiszttel megosztani, az mégis elég vakmerő emlékeztetni reájuk
fenségedet, mert neki ezek az egyetlen kincsei, melyek a tavaszból
megmaradtak. Ezekre az emlékekre hivatkozva kiáltok fenségedhez a
mélységből, fenségedhez, ki maga is ifju korunknak egy szép legendája,
egy fényes alakja…
Megállt egy bokor mellett, zihálva, fuldokolva, azután szédülten ledült,
fejét a föld puha, de hideg keblére hajtva. S amint ott feküdt,
lassankint nagy könnyüség érzete töltötte el. Ugy tetszett, mintha egy
vonat kerekei dübörögnének alatta s versenyt repülne a futó felhőkkel.
Erdők, hegyek, városok gyorsan maradoznak el mögötte a csillagos
alkonyban s a hajnal arany fényességéből halk morajjal bontakozik ki az
osztrák városka, a hova utazni készült. Még alig csillan meg a távolban
tornyának keresztje, immár ott is a vonat s ő maga, Isten tudja mikép,
egyszerre csak ott áll a kis főherceg előtt, aki szöszke fejével
szakasztott olyan most is, mint akkorjában volt. A szelid kék szemek
részvéttel tekintenek reá.
Szólni akar, de nem tudja mozgatni a nyelvét. Kiáltani akar, de torka
összeszorul. Szempillái egyre mélyebben csúsznak alá megtörő szemeire.
Végre nagy erőlködéssel, elhalóan susogja:
– Fenség, mint fuldokló… a szalmaszálat… úgy ragadom meg… kezeit…
S a szalmaszál mindegyre jobban kicsúszik megmerevülő kezéből, míg végre
ki is fut belőle. Egy pár csavargó veréb csicsereg felette a kopasz ágon
olyan altató félét s néhány lehulló sárga levél befogja szemeit örökre.