Elbeszélések - 1

ELBESZÉLÉSEK
ÍRTA
SEBŐK ZSIGMOND
HARMADIK KIADÁS
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
5729. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.


UTOLSÓ SZIKRÁK.
Sohasem voltam úgy megelégedve tanuló koromban lakással, mint avval,
melyről szó van. A szoba úgy diákosan egyszerű volt; de nyájas, tiszta.
Még egy pár virágcserép is díszlett az ablakban, valami növényárvákkal,
melyek mindegyre iparkodtak bimbót, virágot, illatot produkálni; de
sohasem sikerült nekik a magas fővárosi házfalak között. Azonkívül
csönd, tökéletes csönd vett körül, mely – amint bevonultam a lakásba –
azonnal megmártotta a lelkemet otthonos melegségben.
A legkülönösebb, hogy házigazdámnak három apró nebulója is volt; mégsem
hangzott a szobámban csetepaté. Meg is szólítottam a háziasszonyt.
– Miféle írral keni a gyerekeket, hogy megsem mukkannak naphosszat?
– Egyszer szépszó-olajjal, másszor friss mogyorófazsírral, – felelt az
asszony mosolyogva, – mert rá volt írva édes szelid anyaarcára, hogy
csak az első orvossághoz szokott folyamodni.
– De hiszen ilyen korban még csatarázni, hancurozni szokott az apró nép!
– Még csak az kellene ilyen-olyanjai! – pattant fel az asszony. Bele is
hánynám őket mind a Dunába, Tiszába… No, mi kell, te buksi?
Ez utóbbi szavak egy kis fekete fejhez valának intézve, mely anya
köténye mellől integetett fel titkos szemjátékkal, hogy valami fontos
mondani valója volna… Anyja lehajolt; a fekete buksi rátapadt a fülére
és susogott abba valamit. Nem tudom, mi volt a válasz, de Buksi nagyon
meg volt vele elégedve és, mint a fiatal sólyom, elröppent.
– Nem úgy vannak ezek nevelve, mint a városiak, – mondá a háziasszony
némi kevélységgel; aztán még hozzátette:
– Elek se tűrné, ha zajongnának.
Ez az Elek a férj volt; egy rendkívüli becsületes gyári asztalos, akivel
szivesen elbeszélgettem. Értelmes, szerény, komoly ember volt, avval a
bonhomiával arcán, mely a magyar embert jellemzi. Az a nyugodt, nyilt
kedély, mellyel a puszta néz reád ezernyi szemével, mozdulatlan, barna
szemöldökei, a nádasok alól. Ez a kép azért jutott eszembe, mert a
házigazdám is alföldi volt; szalontai fi. Valóban volt is valami benne
nagy földijének, Aranynak, nyugalmas egyszerüségéből; méltóságos mozgású
ritmusából; abból a sajátságos magyar jellegből, melynek zenéje, hangja,
szine egyszerre megkap – a táncban, a beszédben, a ruhában, az arcokban,
a szemekben, hogy úgy mondjam, a léptekben is.
Szóval, a derék Tóth Elek igen rokonszenves ember volt, dióbarna
szemeivel, nyirt, tömött, ércesen szilárdnak tetsző fekete szakálával,
izmos vállaival és karjaival és az ő nyugodt szerénységével, melyet
azonban öntudatlanul mindig árnyalt bizonyos kevélység. Legalább is
annyi, hogy suttyomban (nyiltan átalt kirukkolni vele) az asztalos
mesterséget tartotta a legkülönb foglalkozásnak a világon és néha, mikor
híres tudósokról, nevezetes találmányokról hallott, megjegyezte: »A
koporsónkat, fejfánkat, keresztünket utoljára mégis csak az asztalos
csinálja.«
Egy napon az asztalfiókban egy régi, sárgult levelű könyvet találtam:
Faublas lovag kalandjainak valami hajdani kiadását. Csodálkoztam, hogy
ezt a ledér könyvet itt lelem s átadtam a házigazdámnak.
Megnézte és halk, szánakozó hangon mondta:
– Bizonyosan a szegény öreg nagyságos úr hagyta itt.
– Hát előttem valami nagy úr lakott ebben a szobában?
Mosolygott jóakaróan:
– Csak olyan kikopott úr volt ő kelme; de valamikor valahol a Bácskában
gulyája sétálgatott és gyönyörű ménese rugtatta a port a pusztában. Ugy
mondják, – a feleségem hallott róla egyet-mást, – mindent elvitt az
ördög bibliája: a gulyát, a ménest, a kastélyt; még a legutolsó jóravaló
kabátját is… Nagyon lefelé ment már szegény feje; egészen lefelé a
szekér alá; de azért csupa becsületből megadtam neki a nagyságos úri
titulust; mert láttam, hogy jól esik neki. Azután nem is tiszta a
lelkiismeretem az ő dolgában.
– Hogy, hogy?
– Bizony a kisbíró gyakran zörgi idebenn, hogy mikor már úgy is csúszott
lefelé, én is löktem egyet rajta.
– Hogy történt ez, Tóth úr?
– Elmondhatom, ha nem úntatom vele.
Leült és rákezdte:
– Most két esztendeje lehet. Akkorjában ütött be éppen nagy úri mód az
asztalosoknak: a sztrájk. Négy hétig egy szikrát sem dolgoztunk a
műhelyekben, ellenben nagyokat ittunk a korcsmában. Mikor aztán láttuk,
hogy a jó zsíros pogácsák, amiért a sztrájkot csináltuk, nem jönnek el,
szépen visszakullogtunk a munkába és jó volt a száraz kenyér is. De
bezzeg eljöttek a jó zsíros adósságok, amiket a sztrájk alatt szereztünk
és akkor aztán már kenyér se volt. Azért egyszer mondom a feleségemnek:
Hallod-e Évi, húzzuk össze magunkat addig, amíg kitisztázkodunk az
adósságból, a konyhában; a szobát pedig kiadjuk valami jóravaló lakónak.
Feleségem, a jó lélek kapott rajta. Még azt mondta, hogy régen a nyelvén
volt ez a tanács; amiben, tisztesség nem esik mondván, egy kicsit
füllentett az én Évikém; mert (ne vegye rossz néven az úrfi) még most is
olyan kárvallott képet vág, mikor a csukott szobaajtóra néz, hogy szinte
megsajnálom. Mert instállom, úgy tessék venni a dolgot, hogy a bátyám
Harsányban jegyző; a sógorasszony pedig parádés szobában ül; – hát csak
megfogamzik az irígység a konty alatt. De, hogy a szót szóba ne öltsem,
kitettük a cédulát a kapura, hogy ebben a házban egy gyönyörüséges
bútorozott szoba kiadó uraknak, úrfiaknak, válogatott cigánylegényeknek.
Én azt mondom:
– Legjobban szeretnék egy pár életre való deákot. Azoktól egyszerre
megelevenedik a ház.
Az asszony azt mondja:
– Ugyan nagyot kivánt vele! Ha meg kell lenni, már csak jobb egy
tisztességes vaskereskedősegéd.
(Arra spekulált a lelkem, hogy a vasassegédre sokat kell mosni, mert
hamar bekeveri a vaspor a fehérnemüjét, – láttam az orra hegyéről!)
De az első lakónk nem lett se deák, se vasárussegéd; hanem a nagyságos
úr, akinek igen nagy úrnak kell lennie, – úgy gondolkoztunk, – mert a
vizitkártyáján korona volt s a neve igen úri hangzású: Kesztölczi és
Basaharczi Basarczy Döme. Hanem a podgyásza sokkal rövidebb volt, mint a
neve. Mikor hozzánk jött, nem volt nála egyéb, a testén levő ruhán
kívül, csak egy parupnyi. Azt mondta, hogy a »kadropja« vasuton jön… az
még most is jön.
Hát jól van. Az én nagyságos uram jön, megy; nagyon keveset beszél;
többnyire otthon fekszik a divánon és órahosszat, naphosszat a levegőbe
bámul.
Jön az elseje: no János, mondok magamban, ez egyszer se bú, se gond;
összeütöd a bokádat, még egy meszely bort is hozhatsz hozzá – azon a
temérdek pénzen, ami markodat üti a lakásért. Az ám, de múlik egy nap,
másik nap… és a nagyságos uram a fülét sem mozgatja. Évi már nagyon
zörög.
– Szóljon már a nagyságos úrnak, Elek. Tán elfelejtette, hogy elsején
kell fizetni… Azt se tudom, hol a fejem; száz felől zargatnak az
adóssággal; magának pedig hasztalan imádkozom, még szólni se mer az öreg
úrral a pénzért.
Nohát bementem hozzá.
Felugrott a divánról, leültetett és elkezdett velem diskurálni
mindenféléről; de olyan nyájasan, olyan finoman, hogy… hogy biz én
egészen megfeledkeztem az adósságról. Elő se hozom, ha ő maga nem keríti
szóba, mikor már nagyon megbarátkoztunk. Megfenyegetett az ujjával
tréfásan és azt mondta:
– Tudom ám, hogy alapjában miért keresett fel tisztelt barátja az
erénynek… Ugy-e a pénzért?
– Óh, dehogy – mondom elveresedve.
– No, no… nem is veszem zokon önöktől, uram, a türelmetlenséget. Magam
is szörnyen röstellem a dolgot, hogy az a pénz, amit várok, úgy késik a
postán. De legyenek nyugodtan, már nem késhet soká.
Ami engem illet, meg is nyugodtam; hanem az asszony nagyon megmosta a
fejemet gyávaságomért. Hogy micsoda pipogya Jankó vagyok én, aki ilyen
aprópénzzel fizettetem ki magamat? A pipogya Jankót elnyeltem. És hozzá
az ebédemet is elégette. Az elégett sültet is elnyeltem. Hanem a
legközelebbi alkalommal meg is mondtam Évikémnek, ha olyan híres vitéz
egri asszony, rajta, menjen be ő az öreg úrhoz a pénzért. Hát be is megy
ő! Bement mint egy sárkány. A félig nyitott ajtón hallom a feleségem
illedelmes panaszait; a nagyságos úr elegáns orrhangját; – és látom,
hogy a sárkány úgy jön ki a szobából, mint a kezes bárány. Azt mondja:
– Hiszen már holnap bizonyosan megjön az a pénz, nem kell mindjárt tüzet
kiáltani!
Egyet hunyorítottam a szememmel, azután csendesen döcögve elsompolyogtam
hazulról. De iszen, jól vagyunk már! Az én asszonykámat, látom,
elszédítette az öreg úr; már most aztán nem tudom, ki veszi meg rajta a
pénzt. Eh, mit, gyalu, fürész…! azért még nem kötjük fel a
koldustarisznyát! Majd elélünk valahogy!
Mikor egy este hazakerülök, azt mondja az én Évi lelkem igen haragos
kedvében:
– Hallja Elek, miféle furcsa szobaurat hozott maga a nyakunkra?
– Ugyan milyet?
– Hiszen ez nem is anyaszülte ember, hanem valami táltos vagy tündér,
aki szúnyoglábbal vagy mivel él!
– Hogy-hogy?
– Három napja várom, egyre várom, mikor megy ebédelni vagy vacsorálni;
de uramfia, még csak ki sem mozdul a szobából! Egyre ott hever a kanapén
és a plafondot bámulja… Pedig azt mondja, hogy nem beteg.
– Hát aztán mit tegyek most én vele?
– Mit tegyek… Mit?… Ha én lennék az ember, a gazda, majd tudnám, mit
tegyek!… Ma úgy is három személyre főztem vacsorát!
Ehen, értem már; eszerint az én Évikém megint olyat akar tenni, amit
utólag meg fog bánni és jó előre gondoskodik arról, hogy legyen kivel
perelni miatta. Azért hívjam én meg _először_ vacsorára a nagyságos
urat.
Nohát, gyalu, fürész… egy asszony kereplése nem a világ. Meghívtam
szerény asztalunkhoz az öreg urat s mondjam, ne mondjam? – ettől fogva
nálunk vendégeskedett. Nagyon megszerettük. Nemcsak én meg az anyjukom,
hanem a rajkók is,… azok valósággal belebolondultak. Ha barackot nyomott
a fejükre, mintha sárgacukrot szopogatnának; mikor elküldte őket a
boltba, mindig betörték az orrukat a nagy versengésben, melyik érjen
hamarabb haza. Jó ég tudja, mivel kenyerezte le úgy őket!
Eddig jól van; a pénz még egyre jön a postán… mi pedig várunk. Azon
vigasztalódunk, hogy majd jól esik egyszerre a nagy summa. Telik az idő;
szépen összeszokunk a nagyságos úrral; de azután meg mi összefogunk
magyarosan Évikémmel; dolgozunk éjjel-nappal; én fúrok, faragok,
gyalulok; ő meg mos; lassan törlesztgetjük az adósságot, sőt
összekaparítottuk valahogy a hátralékos házbért, valami nyolcvan
forintot. Akkor aztán, mikor minden szépen elsimul, az én bolond eszem
egyet kalamajkáz – és kész a baj.
Nyilván az ördög incselkedett velem, mikor fejembe vettem azt a
gondolatot. Szombat volt. Korán kerültem haza a gyárból. Évi nem volt
otthon; valami vén nénémasszonyokkal szedriázott késő estig, a sátán
örömére. A nagyságos úr megint ott hevert a divánon és olyan szomorú, de
olyan keserves arcot vágott, hogy szinte a szivembe nyilallott valami.
Azt mondja odabenn Belzebub valamelyik fia:
– Te, János, tudod-e miért olyan szomorú ez a szegény nagyságos úr? Nem
másért, mint amiért a szomjazó eleped víz nélkül, amiért a virág
elszárad napfény hián. A szegény nagyságos úr azért hervad el, mert
elvették tőle azt, ami neki a friss víz, a napfény, a levegő, – a
kártyát. Láthatod, hogy az öregnek nincs már egy veres rézgarasa sem,
hát nem is kártyázhat; hanem ha van benned egy kis szív, amíg az asszony
hazajön, ütsz vele egy-két krajcáros durákot!
János egyet gondolt, kettő lett belőle. Az almárium tetejéről előkerült
egy pakli vén kártya; leülünk; osztunk, nyerünk, vesztünk; csak veres
pénzbe játszunk; hanem azért az öreg úr oly friss, oly boldog és szürke
vizes szemei mintha egyre mámorosabban csillognának. Gondolom is
magamban:
– No, vén cimbora, úgy-e emelgeti most valami a rozzant bordáidat?…
Emlékszel-e, mikor az a kastély, meg az a gyönyörű erdő, meg az a szépen
kolompoló gulya úgy úszott el tőled, mint most tőlem a
csizmadia-tallérok?
De hogy játszik! Milyen nyugodtan, milyen elegánsan, és hogy otthon érzi
magát… akár a madár a levegőben. Azután meg én nem tudom, micsoda
boszorkányság űz velem játékot… Ugy tetszik egyre, hogy én nem a
szegény, jámbor asztalos vagyok; hanem a harsányi jegyző, a híres
gavallér, aki jukker-kocsin hajtat át a vármegyén és a kaszinóban az
alispánnal tarokkozik. És amíg így valami ködben, valami álomban
botorkázom, a rézpénz átváltozik ezüstté, az ezüstpénz bankóvá; aztán
azon veszem észre magam, hogy a nagyságos úr már nem tartozik a lakás
árával sem; lassan lekvitteltük az egészet és egyszerre csak szépen át
kezdenek sétálni hozzá a házbérre félrerakott tizesek is. A jó Isten
tudja, hogy van?… Többnyire jó kártya kerül a kezembe; de az az öreg
ember ott azzal az ő számító, okos játékával és kigyulladt szemeivel
mindig magához csábítja a szerencsét. Mindig jobb kártyája van
végezetül. Egyszerre aztán nagyot döng valami a fülem mellett; mintha
felébresztettek volna. Akkor úszott el az utolsó forint.
Fölkeltem és szó nélkül abba hagytam a játékot. Forgott velem a világ.
Nem látom, mint hajlik meg előttem a nagyságos úr olyan eleganciával,
mint egy gróf valami herceg előtt a játék után; nem hallom udvarias
köszöntését… A harsányi jegyző elpárolgott s itt maradt a jámbor
asztalos, aki érzi, hogy egy rettenetes bűnt követett el.
Kimentem az utcára és sokáig kóboroltam odakünn háborgó lélekkel, keserű
szívvel. Nagy, nagy keserüség rágódott odabenn és mindegyre
kegyetlenebbül… Eszembe jutott, mennyit éjszakázott a szegény Évi, amíg
összekuporgattuk azt a pénzt, amit most elvertem; mi mindent meg nem
vont magától… Nem röstellem: mikor erre gondoltam, egy pár könnycsepp is
végig gurult az orcámon. És – Isten bűnül ne vegye! – mind a bennem
összegyült méreg a szegény nagyságos úr ellen fordult. De már ilyen az
ember: annak minden áron bűnbak kell. Évinek én vagyok az; nekem pedig
jó lesz ez a vén ember… Mert ámbár én hívtam őt kártyázni és én
képzeltem magamat a harsányi jegyzőnek, mégis ő az oka mindennek. Az
csak világos… gyalu, fürész!
Mikor hazakerültem, az asszony már lefeküdt. Szerencsére, különben az
Isten tudja, hogy álltam volna meg a szeme előtt! De a nagyságos úr
kalitkája üres volt. A vén stiglic kiröpült.
Hajnal tájban vetődött haza. De milyen állapotban! A beütött
cilinderéről hosszú rózsaszínű tüllfoszlány lógott le és a hátára három
pezsgős vignetta volt ragasztva. Tántorogva ment át a konyhán, hol
fütyörészve, hol meg ezt zümmögte elnyujtott siralmas nóta szóban:
– Hej Obilics Milos… Kraljevics Márkó…
No, szép madár, te ugyan jó helyre tetted a mi keservesen kuporgatott
pénzecskénket! – gondolom még jobban nekikeseredve és hallgatom
bosszusan a szobából kihangzó füttyöt meg mormogást. Egyszerre nagy
recsegés riaszt fel.
– Még összetöri magát a vén fickó ebben az állapotban! – mondám
magamban, és felkelek; benyitok a szobába.
Uramfia, hát az asztal alatt fekszik nagy kényesen! A fogai közt egy
kialudt cigarettát szorongatott.
– Mit keres az asztal alatt nagyságos úr? – szólok be mérgesen.
– Nem asztal ez fiam, hanem mennyezet. Nem valami aranyos; hanem mégis
valamelyes, hehehe…
– De meghül ott az úr… jöjjön a puha, meleg ágyba!
– Nem lehet… az olyan ágy parasztnak való… kesztölczi és basaharczi
Basarczy Döme mennyezetes ágyban született, mennyezetes ágyban tud csak
jóízüt aludni és mennyezetes ágyban kiván meghalni.
Oh, te veszendő lélek! – gondoltam magamban és bár haragudtam rá, még
sem volt lelkem, hogy ott hagyjam a hideg, nyirkos padlón. Kihúztam az
asztal alól; felnyaláboltam és erőszakkal beletettem az ágyába. Az öreg
ezalatt egyre fecsegett valamit össze-vissza.
– Te, ez a rác fruska, azokkal a bogár szemekkel, avval a koromszínű
hajjal… mondom neked cimbora, ennivaló… Oszt’ hogy énekel a tambura
mellett, de hogy!
Megint elkezdte zümmögni keservesen:
– Hej Obilics Milos, Kraljevics Márkó…
Mikor másnap délben hazajöttem a gyárból, az asszony int, hogy lassan
járjak.
– Ne zörögjön a csizmáival! – súgja. – A nagyságos úr még alszik.
Hát persze, hogy alszik a tegnapi kirugás után. De én már nem bánom.
Csak azért is, úgy levágtam a zubbonyomat, hogy szinte porzott. Évi
egészen elképedt.
– Megbolondult maga? – dadogta – és úgy állt ott mint a sóbálvány. A jó
lélek annyira beleszokott már abba, hogy a nagyságos úr rabszolgája
legyen, hogy az én lázadásomtól egészen megrémült. Pedig én kiabáltam
ám!
– Meg hát; de akkor bolondultam meg, amikor rád hallgattam és ezt a vén
korhelyt tovább is itt tartottam a nyakunkon! Hát igen is kötözni való
bolond voltam akkor és ha kell, írást adok róla és aláírom: én Tóth
Elek, a főváros legnagyobb bolondja.
Mindjárt meg is bántam a heveskedésemet; kivált mert odabenn a szobában
megmozdult valami. Csakugyan felébresztettem a nagyságos urat. Hallottam
amint feltápászkodott az ágyból és amint csoszogni kezdett papucsaiban.
Haragom mindjárt lecsillapult. Elszállt mint a füst a széllel. És azt
gondoltam, bárcsak ne hallotta volna meg szavaimat. Szégyeltem nagyon,
hogy majd azt hiszi, sajnálom a pénzt; ami ugyan igaz, de kimutatni nem
nagy gavallérság. Elhallgattam és szótlan tűrtem, mint nyelvel az Évikém
és bizonyítja fejemre az én nagy, álnok, fekete hazugságomat, mikor azt
mertem állítani, hogy ő tartotta itt az öreg urat. Egyszer aztán nyilik
az ajtó és a nagyságos úr egyenesen kifelé tart. Elment ebéd nélkül.
Nem is jött többé vissza. Isten látja lelkemet, egy cseppet sem örültem
ennek; inkább sajnáltam. Hej no! gyalu, fürész, csak már ne hallotta
volna meg azt a gorombaságot, amit bolond fejjel kikottyantottam! De ki
hitte volna, hogy így a szívére veszi?
Eltűnt; se híre, se hamva nem maradt. Jó ideig nem hallottunk róla
semmit. Egyszer a gyárból elhivatnak a kórházba egy beteghez, aki velem
akart beszélni. Megyek; bevezetnek a nagy közös betegszobába. Hát,
uramfia! – ott haldoklott kesztölczi és basaharczi Basarczy Döme úr egy
kemény kórházi ágyon… mennyezet nélkül!
Bizony a nagyságos úr volt. Alig lehetett ráismerni, úgy elsoványodott;
– látni való volt, hogy a végét járja. Nagyon rútul lihegett már; a
lélekzet csak úgy sipolt a torkában.
– Kedves nagyságos úr, – szólok hozzá, – hivatni tetszett, eljöttem.
Mintha nagyon megörvendezett volna a látásomon. Azt susogja:
– Köszönöm Tóth úr, köszönöm. Egy nagy kő nyomja lelkemet; nem tudnék
nyugodtan meghalni, amíg nem könnyítek rajta.
Nagyon megnehezedett a szivem, mikor így hallottam beszélni. Elkezdtem
vigasztalgatni.
– Ugyan már mit beszél, gyalu, fürész a nagyságos úr? Koccintunk mi még
a gyógyulása örömére! A feleségem már úgyis panaszkodik, hogy azóta még
a főzőkanál se áll a kezében, amióta a nagyságos úr nem dicséri a
főztjét.
De ő csak rázza a fejét.
– Nem gyógyulok meg én soha Tóth úr; suhog már mellettem az a fekete…
Hanem addig nem halok meg, amíg maga meg nem bocsát.
– Már hogy én? De tán inkább én kérjek bocsánatot azért a gorombaságért…
Csodálkozva tekint rám; jó ideig hallgat; azután azt mondja:
– Hát nem tudja?
– Mit?
Csak úgy tördösi, alig hallhatóan az én nagyságos uram:
– Hogy én magát – megcsaltam.
Ehen, értem már, hova vág a beszéd. Az nyomja a lelkét szegénynek, hogy
csak úgy rövidesen kártyával fizetett ki, ami bizony hálának nem volt
valami szép. Azután az is igaz, hogy nem nagy dicsőség, ha az ember azt
se mondja, hogy befellegzett, csak elmarad rövidesen a kvártélyról. De
hogy a nagyságos urat valaha csalónak mondjam… Nohát, gyalu, fürész,
ördög vigye ezt az egész dolgot! Nagyon a lelkére beszélek, hogy ne
búsuljon. De rám sem hallgat. Azt motyogja:
– Akkor volt az, amikor elnyertem a pénzüket…
Nem értem. Hiszen én voltam a hibás; én vittem bele őt is a játékba azon
az átkozott estén. Akkor látom, hogy a szegény nagyságos úr arca olyan
veres mint a vér és hogy félrebeszél. Össze-vissza mindenfélét. Egyszer
ezt susogja: Ho-hó Csillag, Sármány… (No, ez bizonyosan a hajdani
lovaknak szólt!) Másszor, mintha valakivel beszélne: Édesem, maga akar
hajtani?… Aztán felkiált: Kergessétek ki azt a fekete varangybékátat a
tamburájával… (Ez meg alighanem a rác fruskának szólt, akit az én
pénzemen pezsgőztetett.)
Azután rám veti szemeit és elkezd susogni:
– Hé, hé, direktor, fizesse vissza ennek az embernek az ő pénzét, a
nyolcvan forintját… meg a többit… ezennel meghagyom és parancsolom… Ne
mondja senki Basarczy Döméről, hogy… hamis játékkal fosztotta ki…
Egy kissé elhallgatott és a szeme körüljárt a falakon meg ablakokon.
Egyszer megint rám tekint. Hát hirtelen felemelkedik az ágyban és elkezd
kiabálni rekedten valakinek a levegőbe:
– Gaz fickó, mért áll itt még ez az ember? Fizesse ki azt a rongyos
nyolcvan forintját vagy mennyijét, mert ha tovább váratja,
megkorbácsolom az urat és kihányatom minden pereputtyát az útra!
Elszáradt, csontos karját felemelte, mintha csattantana az ostorral.
Azután visszaesett a párnára és mint a lehellet, olyan gyöngén susogta:
– Adjátok el a lovaimat, az erdeimet, a kastélyt, az ezüstnemüt… adjátok
el az utolsó ingemet… de ezt az embert fizessétek ki…
Elhallgatott; már alig lélekzett, lassan egészen vászonfehér lett az
arca. Még le se forgott félóra és egy nagyfőkötés apáca lefogta örökre a
szegény nagyságos úr szemeit.


PALI.
Nem ismernék önök Palit? Lehetetlen. Nos hát, meg akarják ismerni,
hagyják oda az utolsó felvonás alatt a szinház nézőterét s menjenek ki a
legszellősebb előcsarnokba. Ott áll Pali egy sarokban, rá lehet ismerni
a vörös orráról és arról, hogy inkább ruhafogasnak, mint embernek
tetszik. Pedig jól megtermett három láb magas kis ember. Ha figyelmükre
méltatják a derék legénykét, a következő tárgyakat fogják nála találni:
_a)_ Egy hosszú rókamálos bundát, igen impozáns körvonalakkal. A szín és
minőség bizonytalan. Valószínüleg bársony és nem lehetetlen, hogy barna.
Pál úr különös nagy gonddal és szeretettel iparkodik e rengeteg
ruhaszörnyet oly módon venni szárnyai alá, hogy ne érintkezzék a föld
porával, amiből kitetszik, hogy az becses családi ereklye és a mamát
fogja előadás után lágy meleg keblével megóvni a zimankós idő mérgétől.
_b)_ Egy óriási kávébarna nagykendőt. Hivatása, hogy Ilonka kisasszony
gyöngéd vállaira boruljon hazamenet. A kisasszony ugyan lázongani fog
amiatt, hogy száz meg száz ember szemeláttára magára vegye a csúf
portékát; de a mama szeme egyet fog villámlani… és punktum. A lázadás le
van verve. Pál úr ráteríti a kendőt a szilfid termetre. _c)_ Egy világos
kabátkát Katica kisasszony számára. Katica kisasszony ugyanis erősebb,
izmosabb mint a »penészvirág« (ez Ilonka bece-neve), neki elég a hacuka
is. _d)_ Két esernyőt. _e)_ Két pár sárcipőt, egyet a mamának, másikat a
»penészvirágnak.« _f)_ Egy…, de ez még titok. Egy csomag sült
gesztenyét, mellyel meg fogja lepni szinház után testvéreit. A
kisasszonyok eleinte ugyan röstelkedni fognak a Kerepesi-úton, a mozgó
nép áradatában gesztenyét enni; de azután suttyomban egyik is, másik is
ki fog csenni egy szemet a csomagból és titokban rózsás ajkai közt
eltüntetni… tudjuk mi már azt jól!
Ami a Paliból ily túlzsufoltság mellett még kilátszik, az a következő:
pufók piros arc, eleven, hamis szemek (ilyenek vannak Katicának is),
szöszke selyem haj (egészen a »penészvirágé«), kikopott térdek, tintás
ujjak, félrehágott cipősarkak és a bal szem alatt egy ellenséges kéz
karmolásának hosszas nyoma. Meg kell adni, hogy az egész alak nagyon
harcias benyomást tesz és valahol, valamelyik gimnázium osztálykönyvében
sűrün szerepelhet bizonyos Pál úrfi neve clamantesek és excedálók közt.
E percben azonban Pali arcán nagy megindultság, szelidség tükrözik s
egész magatartása elárulja, hogy nem közönséges dolog történik családja
életében.
Mert az nagy eset. Képzeljék csak! Tavaly nyáron összeesküvés
keletkezett az özvegy árvaszéki ülnökné lakásában, melyben résztvettek
Ilonka és Katica. Célja az volt, hogy rávegyék a mamát, vigye el őket
egyszer szinházba. Hogyan, kérdik önök bizonyára, tavaly merült fel a
terv és még csak most ért sikert? Oh, mert önök talán nem tudják, miféle
nagy forrongás megy végbe egy szegény család körében, mikor szinházba
készül. A vagyonosok, kiket fogatok, bérkocsik röpítenek a szinház
csarnokához; kik akkor mennek előadásra, amikor kedvük tartja; kik
gyakran már unatkozva foglalnak helyet széküken és sajnálják az
elszalasztott vacsora-társaságot: nem is sejtik, hogy vannak a
szinházban olyanok, kik hónapok, teljes egy év álmait látják
megvalósulva, mikor a nézőtérre lépnek és hogy imitt-amott kis
lakásokban még nagyon sokáig fog csengni-bongni ennek a feledhetlen
estének emléke…
Ime, itt is miféle Scyllak és Charybdisek közt evezett a révig a jól
szervezett összeesküvés. Először is a mama kijelentette, hogy a
szinházból nem lesz semmi se.
– Varrjatok, kössetek beste lányai. No nézze meg az ember a tűzre
valókat! Ráértek szinházba járni, ha férjhez mentek, ha ugyan olyan
bolond uratok lesz, aki elereszt.
No de a szegény jó mamát még könnyű levenni a lábáról. Mi kell egyéb,
minthogy a »penészvirág« odasimuljon az áldott asszonyság amazoni
kebléhez és patyolat kezével megsimogassa tokás állát, meg hogy Katica
az ő lator tekintetű szemét egy párszor kérőleg ráemelje? Még egy pár
»pusztuljatok a nyakamról«, »nem viszed innen azt a hegyes orrodat«,
»rávennék ezek a bűnre még a szenteket is« után megvan a koncesszió:
»Jól van no, adta csuf macskái, majd összespóroljuk a jegyek árát!«
Igen ám, de ezzel a spórolással már nem lehet olyan könnyen beszélni,
mint a mamával. Mert hiába, drágák a jegyek, a garasnak meg száz helye
van. A kegydíj, amit a vármegye megszavazott az idő előtt elhúnyt ülnök
családjának, nagyon kicsi, a száj pedig sok, aki enni kér. Hát a házbér,
hát a ruha, hát a szén, fa, hát a cseléd, hát a mosópénz, hát a
kéményseprő… jajjaj gyerekek, beleőszül az ember, ha rágondol is! Aztán
lányok, mi nem mehetünk mindenféle helyre. Apátok oszlopos tisztviselő
volt a megyénél; öregapátok vicispán a tótok közt; én meg lánykoromban a
megyei bálokon táncoltam; hej lányok, az volt ám a valami, ott volt ám
ami volt stb. stb.
No de hát végre együtt van a költség három körszékre. Azaz, hogy
többször is együtt volt biz az, de mindig lába kelt. Először Pál úrfi
iskolai könyveire ment el. Másodszor akkor, mikor a »penészvirág«
megbetegedett. No de az olyan ijedelem volt, hogy nem is gondoltak
sokáig szinházra, mulatságra. A harmadik eset meg egészen különös volt.
Már összekuporgatták megint a költséget, már zengett a ház a
készülődéstől, mikor emberek jöttek abból a faluból, ahol egykor a
vicispán nagyapa lakott és templomépítésre koledáltak. A rokonság minden
tagja alá volt már iratkozva, csak a szegény özvegy volt kénytelen
elrejtőzni előlük. De ettől fogva a jó asszonyságnak alig lehetett
szavát venni; szomoruan járt-kelt a szobában; az ételhez is csak hogy
hozzá nyult. Ezt már nem lehetett elviselni. Egyszer Ilona meg Katica
elfogták az utcán a kéregetőket, felvitték a lakásba és aláiratták a
mamával a jegyek árát. Ők pedig megint hoppon maradtak.
Végre azonban minden kétséget kizárólag bizonyos volt, hogy »mennek«.
Most aztán egy új nagy kérdés merült fel: a _darab_. Mert annak kell a
legszebbnek lenni, amit valaha poéta kigondolt, toll leírt, szinész
eljátszott, közönség megtapsolt. Istenem, de hát melyik az? Abban
egyetértettek, hogy a nagy dívának benne kell lennie a darabban; de a
többi részlet ködben úszott előttük. Már-már kiválasztották a
megnézendőt, de akkor Penészvirág meghallotta valamelyik barátnőjétől,
hogy annak a bátyja ennél is szebb darabot látott. Jaj, várjuk meg, amíg
azt adják! Máskor meg Katica futott haza ilyen vészhírrel. No de ezek
csak aranyszegélyű bárányfelhők voltak, melyek mosolyogva úsztak át a
kis lakás derült egén. Végre megállapodtak a darabban is.
Most vette kezdetét Pál úrfi szerepe. Ő bizatott meg avval, hogy kutassa
ki, melyik a legjobb hely a szinházban és váltsa meg a jegyeket. Pál
úrfi e megbizatásnak vitézül megfelelt. Tudod-e, ki az a buksifejű
legényke, aki már reggel nyolc órakor a szinház pénztárának ajtaja előtt