Elbeszélések - 7

Képzelheti, mi lett belőlünk Katica nélkül! Az orvos azt ajánlotta, hogy
télre vigyük Katicát Meránba, s nekünk betevő falatunk sem volt. Azok a
szomorú éjszakák, azok a szomorú nappalok! Még apus is elvesztette
flegmáját és eltökélte, hogy eladja lepkegyüjteményét. Azokat a szép,
aranyszárnyú lepkéket! Én pedig félig álomban, félig ébren folyton
valami csodára vártam, mely megszabadít irtóztató helyzetünkből. Igen,
igen, mosolyogjon, mindenből csodát, varázslatot vártam, ami körülöttem
volt, mint a mesékben. Egyszer apus lepkéi valóságos aranypillangókká
váltak, zizegve ölembe szálltak, én pedig örömrepesve kötényemből Katica
ágyára öntöttem. Másszor, mikor a lámpa libegő lángjába néztem, onnan
mindjárt kiszállt egy aranypalástos szerecsen herceg és térdre
ereszkedve felajánlotta nekem kezét és drágaságait. Mikor pedig már nagy
volt a kétségbeesés, megnyilt fölöttünk az ég és egy fényes szárnyú
angyal ereszkedett le a kis lakásunkba, hozván mindnyájunk számára
vigaszt, boldogságot. És egyszer csakugyan megérkezett a csoda.
– Megérkezett? Hogyan?
A leányka szomoruan felnézett a kalapka karimája alul.
– Úgy van, eljött; de nem az angyal, hanem a fekete herceg.
– Hogy értsem ezt, Liza?
– Egy nagy úr, – szólt oly hangon, mintha fojtogatná valami a torkát,
míg arcát elöntötte a vér – egy nagy úr, aki igért nekem fogatot, fényes
toiletteket s Katica számára költséget Meránba vagy akár Olaszországba.
Szinte elállt a lélekzetem.
– Rettenetes, amit beszél Liza, – dadogtam. – És maga mit tett?
– Visszautasítottam. De lássa, mikor tegnap este hallottam Katica
fuldoklását, apám sóhajait, a gyerekek sírását, úgy tetszett, hogy nekem
vagy fel kell áldoznom magamat Katicáért vagy meghalnom! Más választásom
nincs.
– És… – hebegtem.
– Elmentem meghalni, de amint látta tegnap – s hangja zokogóvá lett – én
ahhoz sem értek. De ha még egy olyan éjt kell átélnem, mint a tegnapi
volt, s az az ember újra kísérteni fog, Isten tudja, mi lesz velem… No,
ne nézzen rám így! Soha, soha sem fogadom el azt az ajánlatot!
– De igérje meg, hogy a tegnapi esztelenséget sem kísérti meg újra!
Jó darabig nem felelt. Arca álmodozó kifejezést öltött s halkan, alig
hallhatón, ahogy a széncinke csicsereg, elkezdett dudolni egy sort egy
vidám, könnyüvérű operettből… Isten tudja, hogy jutott az most eszébe!
– Mást gondoltam – szólalt meg egyszerre. – Elmegyek én is a gyárba,
dolgozom mint Katica, s nem bánom, ha úgy kerülök is vissza mint ő.
Faragok én a Károlykából orvost, Lajoskából ügyvédet, magam helyett majd
a kis Tiniből csinálok művésznőt. Nagy, világhírű énekesnőt, amilyenről
a mi kis mamánk álmodozott. Jaj, csak Katica ne köhögjön az éjjel sokat…
tudja, akkor én mindjárt olyan gyáva leszek, de olyan… mintha a gyárra
is a harmadik emeletről néznék le, mintha az is ott lent volna a sárban,
a piszkos papirdarabok közt…
– Most már tudja, mi vitt a harmadik emeletre, – suttogja Liza, mikor
elbúcsuzunk; s este egy harmadik emeleti szobácskában egy savanyú s már
meglehetősen kopott ifju ember, aki még érzi egy kis kéz meleg
szorítását, különféle kisérletekkel foglalkozik. Igy többek közt
megkísérti maga elé varázsolni az öreg álmodozót az ő
lepkegyüjteményével s ez annyira sikerül, hogy mindjárt megbarátkoznak s
az öreg neki ajándékozza a legkedvesebb, legaranyosabb pillangóját… Az
aranypillangó – hogy, hogy nem – lassankint, mint az álom, átváltozik
egy szöszke hajú, kékesszürke szemű emberi lénnyé, aki egy kis boldog
fészekben sürög-forog s egészen olyan formája van, mint egy ujdonsült
menyecskének… De egyszerre száraz köhécselés szólal meg valahonnan, majd
egy könnyelmű, halk énekszó: a ledér operettből… S mintha egy sugár
futna ki a világból.

December 31.
Elveszett.
Elutazott a »fekete herceggel«.

Január 1.
Keserün, únott kedvvel ébredek. Valami rossz álom emléke háborgat a mult
esztendőből, melytől nem tudok megszabadulni; de nem is tudom
összeszedni egy egésszé töredékeit. Mintha hűtlenné lettem volna a
sakktáblához, a régi játékos cimborámhoz, hűséges fekete seregemhez s a
hivatalban olyan szorgalmasan dolgoztam, mint valami stréber, sőt úgy
futkostam a szoknya után, mint valami miniszteri fogalmazó. Lehetetlen.
Ezt csak úgy álmodhattam össze-vissza. Im, itt szürkéllik előttem az új
esztendő s abban a régi kerékvágás, melyen újra megindulok a rendes
módon.
Nem, nem változott semmi. Mayerné is csak azon a síró hangon kérdi, mint
eddig, hogy tudom-e, ki halt meg az éjjel?
– Tudom, tudom, Mayerné asszony. Az esztendő halt meg. Az évek gyorsan
röppennek.
A hivatalban még soh’sem voltak ily homályosak az ablakok, soha ilyen
kelletlenek a kollégák, a főnök orra már nem is rezes, hanem violaszínű,
s az óramutató sem mászott oly nehézkesen még a kettősig mint ma. Hanem
a kávéházi levegő sem volt még oly illatos, a sakkpartik sem oly
érdekesek mint ma. A fekete királyné eszeveszett jókedvvel siklott,
zúdult végig a kockautakon s oly diadalmasan emelgette fejét, mint aki
tudja, hogy most küzdött meg az utolsó eleven vetélytárssal s ezentúl
már egyéb szenvedély nem rezzentheti meg szivemet, mint az, mely a
sakktábla világához tartozik. Az évek röppennek s én maradok, ami
voltam, Pimoda Pál, igen szerény férfiu, főfoglalkozására kávéházi
sakkozó, mellesleg kishivatalnok a minisztériumban. Mind a világ végéig.


MESE.
Született egyszer egy nagy papirgyárban egy kis piros irka. Több anyja
volt: mindenféle különös alakú gép és egyszerre néhány ezer
testvérkéjével jött a világra. Mikor megszületett, a bábák, akik
szakállas, bajszos munkásemberek voltak, szép piros ruhába öltöztették,
cérnával lapjait összefűzték s aztán behányták egy kereken forgó ládába.
A gyárból a piros irkát egy nagy raktárba vitték, mely tele volt
mindenféle színű és nagyságú társaival.
A raktárban egy ideig mély csönd fogta körül. Nem hallatszott egyéb,
csak az egerek futó halk nesze és apró fogaik rágicsálása. Az ő
társainak lapjait ették a kis banditák.
Végre egy napon kinyitották a raktárt és a piros irkát társaival együtt
kétkerekű kocsira rakták. Mikor pakoltak, egy hivatalnok folyton
mormogott:
– Hm, ezt is megrágták az egerek. Ezt nem a boltosok kapják, hanem az
intézetek, melyekkel szerződésünk van. A boltosok kényesek.
Utazott a kis piros irka. Utazott tengelyen, vasuton, virágos, erdős
tájékon, míg végre egy szép fényes papirboltba került, ahol elegáns
segéd urak hajlongtak a mappákkal, glóbusokkal, könyvekkel megrakott
hosszú asztalok előtt és olyan édeskésen mosolyogtak a levegőbe, mintha
csiklandozná valaki őket. Pedig csak hivatalból mosolyogtak.
A piros irkát egy magas polcra helyezték s egy darabig ott lepte a por.
A boltba jöttek hiányosan kefélt ruhájú urak, kik a tudós folyóiratokat
lapozták; selyem-, bársonyruhás elegáns hölgyek, akik képeskönyvecskéket
vásároltak; és hogy szivesen látott vendégek voltak, teljesen
kiviláglott abból, hogy a segédek kétszer oly édesen mosolyogtak rájuk,
mint a hiányosan kefélt urakra. Végül jöttek apró buksi fickók, nagy
könyvpaksamétákkal hónuk alatt és rózsás arcú kis leánykák, takaros
könyvestáskákkal. Ezek voltak a legszivesebben látott törzspublikum,
mert ezek irkát, plajbászt, palavesszőt s több ily hasznos és fontos
tárgyat vásároltak.
A piros irka sokáig hevert a polcon. Társait egyenkint elvitték a kis
Muzsafiak; végül egyedül maradt a rekeszben. Ekkor egy pirinyó
selyemfürtös leányka jött a boltba, pillangós szoknyácskában, picided
cipellőkben, rangos kalpaggal aranyos haján, mely alatt kék szem, pufók
arcocska és duzzadó csepp száj mosolygott.
A kedves teremtés csengő hangon, bátran odaszólt a segéd uraknak, mintha
egzámenten a leckéjét vágná ki:
– Kérek egy irkát!
Az egyik segéd úr, mint az evet, felmászott erre a létrán oda, ahol a
piros irka nyugodott a rekeszben és aztán oly rangos pukkedlival,
amelynél különbet egy kis királyné sem kivánhatott volna, átadta a
leánykának az irkát. Az pedig kikapcsolta a táskát és gyöngéden
belehelyezte a piros irkát, de előbb egy szépet mosolygott gyönyörű
borítékjára és pompás kék léniáira. Azután, mint egy új irka
tulajdonosához illik, büszkén távozott a boltból s tipegett az utcán
hazáig, hol azonnal tollat fogott és hatalmas nagy betükkel, néhány
elnézendő malacka társaságában ráírta a piros irka táblájára:
Ilonka első osztálybeli tanuló.
A piros irkának ettől fogva jól ment dolga. Együtt járt az iskolába a
selyemfürtös leánykával, aki mikor először kivette ott a táskájából, a
többi iskolás leányka alig győzte megbámulni: Ejnye be szép piros irka!
Azután, mikor bejött a tanítókisasszony, az irka kis gazdasszonya
rátette kincsét a padra, piros tábláját hátrahajtotta s egy ezüstös
tollal olyan betüket kanyarított a kék léniák közé, mint a parancsolat.
Amelyek oly feszes glédában álltak egymás mellett, mint egy regement
katona, mikor a generálisnak szalutál.
Otthon pedig megmutatta a leányka a piros irkát a mamának és azt is,
amit írt. A kis mama erre ölbe kapta Ilonkát s annyi csókot adott neki,
ahány betü volt a lapon. De ez még nem volt elég honorárium. A mama
behívta a papát, aki a szemüvegén oly álmélkodással nézegette a betüket,
mint valami ritka drágaságokat. És aztán sugdolóztak, apa és mama, hogy
mivel kellene Ilonka írói működését illendően megjutalmazni.
Valószínüleg meg is találták a kellő formát, mert valahány néni és bácsi
aznap a házhoz került, azoknak kivétel nélkül bemutatták a piros irkát
és nem találkozott senki, aki kis Ilonkát méltónak nem találta volna a
papa és mama által kieszelt jutalomra.
Egy napon… hm, egy napon nagy dolog történt. Ezen a napon Ilonka éppen
az iskolába sietett, vállán a táskával, a táskában a piros irkával. Nem
lehet tudni mitől, de szomorú valóság, a táska alja kiszakadt s amint az
első osztálynak ez a szorgalmas növendéke sebesen tipegett a nagy téren,
a nagy házak tövében, a piros irka kihullott a szakadékon s ott maradt a
kövezeten, anélkül, hogy kis gazdája észrevette volna.
A téren éppen egy csoport rabot kísértek át. Párosával mentek a rabok,
szürke darócruhában, elől szuronyos őr, hátul szuronyos őr. Volt köztük
egy öreg ember aki a legszomorubb volt valamennyi közt. Ez a szomorú rab
meglátta a piros irkát a földön s midőn elhaladt mellette, gyorsan
lehajolt és észrevétlenül felemelte.
Sötét cellába került a piros irka az öreg rabbal.
Éjjel, mikor a cellák mind elcsöndesültek s csak az őrök kopogó járása
hangzott a börtönudvar kockás kövezetén, az öreg rab elővette a piros
irkát és a folyosóról beszivárgó halvány lámpafénynél nézegetni kezdte.
– Ilonka! – mormogta magában. – Téged is Ilonkának hívnak, szegény kis
leányom!
Azután kinyitotta a piros irkát és hosszan nézte a szabályos, gyermekes
vonású betüket.
– Éppen olyan betük mint az övéi – suttogta. – Éppen ilyen betüket írt ő
is, mikor kezecskéjét vezettem. Ez a »b« betü egészen az övé, evvel a
nagy tölcsérrel és evvel a kis karikával. Éppen ilyen gömbölyű »A« betüt
majszolt a papirra, mikor azt írta: Apa…
Amióta idekerült, egy betüjét sem látta. Bizonyosan azt mondták neki,
hogy ő meghalt, vagy nem engedik meg, hogy írjon.
A rab ráborult a piros irkára és könnyei benedvesítették a »b« betük
tölcséreit és karikáit és az »A« betük gömbölyű termetét.
Az öreg rab azután nagy beteg lett. Küzdelmes, epesztő órákon, napokon
át a kórágyon feküdt. Egy ízben, az éjszakai sötétségben, hangokat
hallott maga felett, melyek öreg szivét eltöltötték csodálatos
örömökkel. Zengő harangok szavát hallotta, melyek úgy tetszettek neki,
mintha egyenesen az égből származnának. Több harang is szólt, az egyik
ünnepélyesen, érces, zúgó torokkal, a másik vígan csevegve, ringva a
légben, de valamennyi édes malasztban fürödve. Az öreg rab hallgatta az
éjféli harangokat, melyek halkan rezgették a kórház ablakait.
Kitekintett. A börtön templomának ablakai kifényesedve néztek feléje és
párosával alakok árnyai húzódtak mögöttük.
– Karácsony éjjele lenne? – kérdezte magában a beteg rab álmélkodva.
– Gilang-galang… – felelt nagy komolyan, mélységes bongással igenelve a
kérdést az öreg harang.
A beteg önkénytelenül keblébe nyult, elővette onnan a durva ing alá
rejtett piros irkát és merőn nézte a kék léniák közt sorakozó betüket.
(»Tótantal, tótantal…« szólt közbe erősebben nekizendülten, köszöngetve,
bizalmaskodva a magasan csengő harang.) Úgy tetszett neki, hogy egy kis
kéz mozog a lapon és újra ráírja azokat az ismerős szép betüket, ő pedig
vezeti azt a kezet gyöngéden, mint egykor, s a fekete bogár szemek
vidáman rámosolyognak írás közben, mint egykor. (»Gingalló, szent ajtó…«
énekelte éppen most leghangosabban odakünn nótáját a legkisebb harang,
az a vékonyan csengő, az a gyermekesen fecsegő, az az édes emlékeket,
honvágyat ébresztő.) Oh, most már más értelmük van a betüknek mint
azelőtt; oly kedves, érdekes a tartalmuk mint egy naiv levélnek tőle;
mint ártatlan gügyügésnek ajkairól, amint hívja, szólítja… és ő soh’sem
látja többé!
Másnap reggel a börtönmester azt jelentette az igazgatónak, hogy egy rab
az éjjel meg akart szökni, de az őr észrevette és lelőtte. Mikor az
orvos megvizsgálta a halottat, meglepetve mondta:
– Ni! egy piros irka van az inge alatt. Vajjon mit akart vele?


A KIS EMIGRÁNS.
Kezébe veszi a vándorbotot s fehér ingecskében, mezitláb, halvány
orcával indulni készül az ismeretlen világrészbe. Legtöbbször
összebeszél egész hadsereg ilyen kis emigráns s egyszerre felkerekedik
az útra, könnyedén, mint egy raj vándorfecske.
Ennek az emigrációnak megakadályozására hasztalan mondanak szép
beszédeket a képviselőházban; hasztalan tagadják meg az útleveleket a
belügyminisztériumban; hasztalan állítja ki a szolgabíró a csendőröket
az útfélre. A rettenetes rút kivándorlási ügynökök, mindenféle nyavalya
formájában, belopóznak a kulcslyukon, a falakon s a kis emigránst
kiragadják játszótársai közül, s felültetik a kék kocsira, mely megindul
vele arra az útra, ahol a közbeneső stációk a sír meg a csillagok.
A lovak kényesen tartják világoskék tollbokrétával diszített fejüket;
könnyedén emelgetik lábukat; nem kell megerőltetniök magukat a kocsi
húzásában, hisz a kis emigráns terhe alig nagyobb, mint azé az óriási
koszorué, mely koporsóján nyugszik.
Az első stációnál végképp elbúcsuznak a rokonok és ismerősök a kis
vándortól s hazatérnek. Itthon aztán vagyonkáján megosztoznak
atyafiságosan az örökösei.
A képeskönyveit Aranka huga örökli; a hintalovát az ostorral öccse, a
csepp Pista. A gyermekek nagyon meg vannak elégedve evvel a vásárral és
eleinte öröm is lopózik szivükbe afelett, hogy Béla otthon hagyta a
játékait. De mi is jutott az eszébe annak a fiunak?
Ámde az új huszár még becsületesen ki sem nyargalhatta magát a
faparipán, már feldöntve fekszik az a sarokban s a cifranyelű ostor, a
Pista vágyainak netovábbja, teljes árvaságban hever a padlón. Aranka is
csak ímmel-ámmal lapozgat a képeskönyvekben; egyszer durcásan félre
veti, s egy székre könyökölve, álla alá helyezi kezeit s elgondolkozik.
– Vajjon hova utazott Béla és mikor jön vissza?
Szeretné megkérdezni a mamától, de ahhoz most nem lehet bemenni. Zsófi,
a cseléd sem akarja megmondani, csak egyre a szemét törli. A gyermekek
összebujnak és addig találgatják a Béla elutazásának titkát, míg egyszer
sírva fakadnak és pityeregve, duzzogva követelik, hogy kis bátyjuk
jöjjön haza. Nekik szükségük van rá a játéknál. Most már érzik hiányát s
igen elkeserednek először azon, hogy nincs itthon, másodszor, hogy ha
Béla elutazott, őket itthon hagyták. Ez pedig sehogy sem igazságos.
Mérgesen sirdogálnak, makacsul visszautasítják a Zsófi vigasztalásait,
sőt a fenyegetésére sem reagálnak, s csöndesen belesírják magukat az
álomba. Éjjel igen nyugtalanul alszanak, folyton hánykolódnak s hol
egyik, hol másik ágyacskából hangzik a félig szepegő, félig ujjongó
hivás:
– Béla, Béla… jer ide, Bélácska!
Reggelre kelve, Pista szemei elsősorban a lóra lopóznak. A tegnapi
könnyű felhő kivonult gyermekszivéből s fürgén a szögletbe fut, ahol az
árvaságra jutott Bucefalus felfordulva hever. Pista felállítja a lovat,
kezébe veszi az ostort, nyeregbe pattan s hipp, hopp, nyargal, vágtat
Bergengóciába, vagy annál is messzebbre.
Olykor azonban megáll s az új gazda megrezzenve tekint hátra:
– Jaj, ha most bejönne Béla s üstökénél fogva a földre rántaná? Mert így
szokott tenni, ha rajtacsipte, hogy a lovára ült.
Aranka is úgy találja, hogy tegnap nagyon igazságtalan volt a
képeskönyvekhez. Hiszen ezek gyönyörüséges jószágok! És könnyen lobbanó
szive ragaszkodó szerelemre gyullad egyenkint a bennük látható szépséges
házikók, tarka madarak, furcsa arcokat vágó Paprika Jancsik iránt s úgy
érzi, nem is tudna többé megválni tőlük.
Gyorsan halványul a kis emigráns emléke-zete a gyermekszobában; a
pajtások puha szivéből sebesen elillannak a régi képek és újak nyomódnak
bele.
Ám a mellékszobában nem olyan könnyen felejtenek. Valaki ott meghúzódik
egy zugban s amíg kezei valami munkán babrálnak, gondolatai szüntelenül
azon az egy hónapon járnak, mely a kicsike betegségével kezdődött s
halálával végződött. Százszor, ezerszer elképzeli a betegség részleteit.
A szomoruan virradó reggeleket, a kétségbeesett éjszakákat, a szeliden
felcsillanó reményt, mely egyszer váratlanul egy mosoly képében
megjelent a kis beteg sebes ajkain.
De hamar elillant a remény s most, hogy annyiszor visszaálmodja a
megrendítő napokat, valami szomorú energiával keresgéli azt, ami
megtörtént, de nem lett volna szabad, és mi meg nem történt, de meg
kellett volna történnie. És mindig az ő virrasztástól és bánattól
hervadt alakját látja ott, ahol a hibák megestek.
No, de az idő csöndes munkája itt sem szünetel és tartózhatatlanul
szitálja láthatatlan porrétegeit az eltávozott fiu lábnyomaira.
Lassakint belepi a finom homok a kis nyomdokokat; néhány ősz szele
besodorja száraz levéllel.
Ámde azért emléke nem mulik el. Az ismeretlen tartományból csöndes
estéken néha hajók érkeznek, melyek vissza-visszahozzák apró árnyalakját
s a hajnali széllel ismét elviszik. Sőt mikor testvérei iskolába
kezdenek járni s a gyermekszoba elnéptelenedik, akkor egy időre ismét ő
foglalja el helyüket a játékoknál. A szülők most sűrübben látják ott
aranyfürtös fejecskéjét. Testvérei nőnek, szálasodnak, de ő mindig
olyannak marad meg, amilyen volt.
Azok változnak, arcuk, szivük új vonásokat vesz fel, csak ő nem
változik, mikor néha nagy ritkán bekopog a szülei házba. Könnyű
gyermekalakja meghitten tipeg piros cipellőiben testvérei közt, akik
azonban már nem is ismernek rá. A kis emigráns idegenné vált hazájában.
Már most mind jobban elmaradozik, s csak igen hosszú időközben jelenik
meg s felette véletlenül. Úgy jő meg, mint mikor egy véletlen széláram
egy aranyszárnyú pillét hajt be a nyitott ablakon s az halk zsibajjal
végig száll a szobán. Aranka első báljába készül. És hirtelen eszébe jut
a rég meghalt bátya. Lehet, hogy az album vastag lapjain át érkezett
meg, mely arcképét őrzi s beszállt Aranka fejecskéjébe, mely most ezer
csodás gondolattal van tele. Míg a leány a tükörben nézegette magát s
elméje össze-vissza röpdösött minden lehető és lehetetlen ismerősön és
ismeretlenen, akikkel az első bálján találkozni fog, hát ennek a
nyugtalan elmének egy hátulsó zugocskájában felbukkant egy mosolygó
szemű, rég elfeledett arcocska. A kis emigránsé.
– Jaj, ha a szegény Béla élne… és így látna!
Nos igen, ha a szegény Béla élne, hát bizonyosan elragadónak találná az
ő hiu kis huga első báli toilettjét és még bájosabbnak őt magát. És igen
büszkén vezetné abba az első bálba. De Aranka nem így látja a dolgot. Ő
nem tudná felnőtt embernek elképzelni Bélát, ő úgy hiszi, hogy Béla
olyan lenne, amilyen volt s most felmásznék örömében a nyakába és az
arcához dörzsölné piros arcocskáját. Bizonyosan össze is gyűrné a
ruháját, – de a nagylelkű Aranka nem törődnék evvel egy cseppet sem.
Megbocsátná neki azért, hogy él.
Azután egy napon Aranka koszorus fővel ül egy asztalnál. Aranka
menyasszony, Pista pedig vőfélye. Az örömanya büszkén, boldogan
nyugtatja szemét bájos menyasszony leányán és szive egyszerre igen
ellágyul. Csudás boldog és fájdalmas érzések hánykódnak benne; úgy
tetszik, mintha valami felbolygatná benne a rég elnyugodott emlékeket, a
rég elhangzott bölcsődalokat s ki akar ömleni belőle az egész mult.
Látja szép leányát gyermekkora és leánykora minden fázisában; azután
végig fut deli legényfia multján és – amint a poharak összecsengenek, –
csing-ling… hajó érkezik a rejtelmek birodalmából s megjő rajta a kis
emigráns is.
Mulik az idő. A nagymama lábainál három unoka játszadozik nagy zajjal. A
nagymama kézimunkál és olykor közbeszól:
– No, no, gyerekek, jön a mumus, ha nem lesztek csöndben!
Az unokák elhallgatnak s meghökkenve néznek az ajtóra. Hála istennek,
nincs semmi baj, nem nyílik meg az ajtó s a gyerekek csakhamar
napirendre térnek a mumus felett. (Hiszen be sem engedné a nagymama,
tudják ők azt jól!)
A nagymama pedig mosolyogva nézi az újra meginduló csatarát. Hát ím,
egyszerre, csakugyan felnyílik nesztelenül az ajtó és no lám, ki jő be
rajta? Egy kis halvány arcú, fáradt vándor, mezítláb, fehér ingecskében.
Kissé elfogódva áll meg az ajtóban, mert úgy látszik, nem volt arra
elkészülve, hogy az apróságokat itt lelje, és mintha azon tünődnék, ne
oldjon-e kereket? De az anyja int neki (mert nyilvánvaló, hogy a kis
emigráns a jövevény) s ő fürgén hozzáfut, felmászik az ölébe és gyermeki
ártatlanság örökös fényétől övezett fejecskéjét keblére hajtja. Anyja
öreg szivéhez szorítja az elveszett gyermeket, aki, mint ő is behunyja
szemeit örökre, vissza se jő többé. Soha, soha többé. Beszél, susog
vele, megmutogatja neki az unokákat, elmondja, kit hogy hívnak, s milyen
kedvesek, ámde azért korántsem olyan jók, mint ő volt. A kis emigráns
nagyon büszkének látszik erre a dicséretre.
– Ni, a nagymama elaludt – szólnak az unokák, összevillantva szemüket s
felhasználva az alkalmat, mint a fiatal sólymok, kiröppennek a szobából.


A SZALMASZÁL.
– Igen, igen… a főherceghez megyek… Csodálatos, hogy ez csak most jut az
eszembe!
Összefonta karjait s egy darabig mereven maga elé bámult.
– Vajjon megismer-e ő fensége? – susogta bátortalanul és szomoruan tette
hozzá: Vagy talán nem is akar…
De aztán újra remény szállta meg. Megint felemelte fejét.
– Lehetetlen, hogy egészen elfelejtsen egy régi bajtársat. Nem, nem,
bizonyosan emlékszik reám, mint ahogy én emlékszem gyöngéd, fehér arcára
és szelid kék szemeire… Minden bizonnyal elfogad és meghallgat. Milyen
bárgyú vagyok, hogy csak most gondolok rá!
Sírni és káromkodni szeretett volna egyszerre, hogy ez az ötlet, mely a
nyomortól minden bizonnyal megszabadítja, csak most jut az eszébe.
Hiszen ez a megoldás oly közel állott hozzá, mint a mesebeli tündér
alma: csak a feje fölé kelle nyulnia, hogy leszakassza. Még se látta
meg. Éveken át éjjel-nappal azon töprengett, kihez forduljon, aki
kétségbeesett helyzetéből kiszabadítsa; de bárhogy törte a fejét, nem
jutott senki az eszébe. Vagy akire gondolt, abban csalatkozott.
De kihez is fordult volna? Volt ezredeséhez? Sohasem viselkedett jó
szívvel hozzá. Hiszen ha az védelmébe veszi, azért a csekélységért, amit
meggondolatlanságában elkövetett, nem fosztották volna meg a tiszti
rangtól. De meg különben is mit tehetne az érdekében? Talán küldene tiz
forintot. Bajtársait, a könnyelmű, vidám hadnagyokat és főhadnagyokat
zaklassa leveleivel, akik lehet, hogy néha még rokonszenvesen gondolnak
reá a pezsgő aranyhabjának csillogása s a cigány mámoros muzsikája
közben és egyszer-egyszer talán szomoruan össze is néznek, mintha azt
kérdenék: Vajjon az a boldogtalan Jenő hol lehet most? Hol? Nem, nem, ne
tudják ők meg, hogy hol van ő most; de valószínüleg úgy sem tartanák
összeegyeztethetőnek a katonai becsülettel, hogy egy diszkvalifikált
tiszt levelére válaszoljanak, pláne, mikor az pénzt kér. Holott
részvétet is csak igen kimért adagban mernének küldeni.
Nem, valóban, tiszttársai nem segíthettek rajta s az a csekély
ismeretségi kör, melyre katonai pályája alatt szert tett, hamar
kimerült. Többnyire befolyás nélkül való emberek voltak s amellett
nagyképüek. Unatkozó arccal, kényszeredett hangon kérdezték a szegény
volt tiszttől, mikor ez valami foglalkozásért kopogtatott náluk:
– Hm, hát tulajdonképpen mihez ért?
»Tulajdonképpen« semmihez sem értett, kivéve, amit egy csapattisztnek
tudnia kell. Az pedig nem igen volt alkalmas valami polgári foglalkozás
betöltésére. Az ismerősök tehát hamarosan elpárologtak s az ő lelkébe
minden kudarcnál valami gyávaság, valami szomorú fáradtság lopózott s
nemsokára már oly óriási nehézségnek tetszett előtte az, hogy valaha
tisztességes foglalkozáshoz jusson, hogy alig mert rágondolni.
Valahányszor este lefeküdt egy új csalódással gazdagabban, mindig úgy
érezte magát, mint akin egy nagy szikla hempergett át, tagjai össze
vannak törve, lelke összezsugorodott s bátorsága végleg elenyészett.
Mikor pedig reggel felkelt, oly gyámoltalannak érezte magát, mint a
gyermek, akinek még gyönge a lába a járásra. Aki nem mer megmoccanni a
nagy, rejtélyes, ismeretlen világban, mely környezi s egy kézre vár,
mely szeretettel vezesse.
A volt tisztnek könnyek gyültek a szemébe, ha eszébe jutott az a boldog
idő, mikor ő is ifju bajtársai, gondtalanul csörtetve a kardot, szuverén
megvetéssel s bizonyos naiv kiváncsisággal néztek le az idegen polgári
világra, mint valami távol morajló erdőre, melynek rejtekeit nem
ismerik; ha eszébe jutottak a jövendő háború csataképeiről való
ábrándok, a puskatűzzel elűzött ellenséges ütegek, a halomra lőtt
ellenséges lovasezred, az utolsó emberig védelmezett, ronggyá lyuggatott
zászló, mely képekben mindenütt látható egy nyugodt, energikus
főhadnagy, ki hidegen áll a golyók záporában s századával a
legképzelhetlenebb helyzetekből diadalmasan vergődik ki…; míg most
ugyanaz a bátor tiszt félénken, kábultan bolyong az idegen erdőben s
megdöbbenve áll meg minden göröngy előtt, mely útjába kerül s nem érez
annyi életrevalóságot sem magában, hogy felemelje s félrelökje… A
tehetetlenség érzetének nehéz, keserű könnyei voltak azok, melyek a
tiszt lázban égő szemeiből kisajtolódtak és arcán végig gördültek.
Mi mindent élt is át ezalatt a szörnyüséges két év alatt! Mikor feljött
a fővárosba és ismerőseiben megcsalódott, neki is az volt első
gondolata, ami annyi másnak, aki kenyér után kapkod: a vasút.
Mikor a folyamodványt elvitte a hatalmas palotába, melynek lépcsőin oly
sűrün hullámzik a hozzá hasonló aggodalmas arcú népség, kissé el volt
ugyan fogódva, de még elég keményen, bátran kopogtatott be a hivatalos
helyiségbe… Kip, kop… A hivatalszolga szinte meg volt illetődve ettől az
erélyes két koppanástól és sietett ajtót nyitni a belépőnek, aki
egyenesen a méltóságos úrral óhajtott beszélni. Fekete szalonkabát volt
rajta, ami új, fényes magas kalapjával együtt imponáló hatást gyakorolt
Jánosra, a hivatalszolgára, aki csak akkor hökkent meg egy kissé, mikor
az elegáns kabát belsejéből is csak az bontakozott ki, mi a kopottakból
szokott: a jól ismert kétrét hajtott miniszterpapiros.
Már a második alkalommal, mikor a kérvény sorsáról jött el tudakozódni,
sokkal csendesebben lépett be az előszobába; nem is fekete szalonkabát
volt rajta, hanem egy, az időjáráshoz éppen nem alkalmazkodó szürke; s
nem óhajtott a méltóságossal »értekezni«, megelégedett az
irodavezetővel, aki közönyösen adta tudtul az ő makogó hangján:
– Az ön kérvénye még nincs elintézve, kedves barátom.
Harmadszor, negyedszer, ötödször s Isten tudja hányadszor már, csak úgy
lopva surrant be az előszobába, meghúzódott egy sarokban, s alázatosan
várt arra, amíg az irodavezető kegyes lesz elfogadni, hogy elmakogja a
rendes nótáját:
– Sajnálom, kedves lelkem, de az ön kérvénye még nem került sorra.
Jöjjön el a jövő hét valamelyik napján, vagy talán jobb lesz, ha a jövő
hónap első felében. Addigra elintézik bizonyosan.
Végre is megszánta a hivatalszolga. Ez vén obsitos lévén, úgy látszik