Elbeszélések - 5

megmossa az én könnyelmű fejemet, hogy szinte szikrázott bele a szemem.
Igen, igen; bizalmas barátaim intelmei dacára tovább sétáltam az örvény
szélén, azaz jobban mondva a Tisza szélén, mely ott ömlik el Marosszög
mellett, hol szilajon harsogva megdagadt kebellel, hol szeliden mormolva
és összehúzódzkodva. A Tisza a marosszögi séták egyedüli célpontja; a
Tisza, mely folyton új meg új ábrázattal, új meg új szereppel mulattatja
nézőit, akár egy sokoldalú szinész. Csupa érdekes néznivaló: az áradó
meg apadó víz; a rakpart, melyet az állam építtetett a marosszögieknek
az árvíz után s mely azóta a lakosokat folyton azzal szórakoztatja, hogy
hol kidől, hol bedől; a tiszavirág ideje, mikor a sárga habokon az a
csillogó lepedő úszik…
Milyen édesek azok a sétatervezgetések, melyek ugyancsak mindig egy pont
körül forognak (merre is vennénk utunkat egyebüvé?), de mindig
változatosak!
– Hová megyünk ma sétálni?
– A Tiszához. Megnézzük, árad-e?
Elmegyünk a marosszögiek örök ellenségéhez és mégis bizalmas, régi
barátjához, az öreg Tiszához, melynek megáradt, sárga hullámaiban este
ingó táncot járnak a fürdő csillagok. A habokban a csillagok, az én
nyugtalan lelkemben pedig két szelid kék szem. És agyamra dől az est és
a szőke haj illatának mámora…
Másnap megint felmerül a kérdés:
– Hát ma hova megyünk?
– A Tiszához. Megnézzük, apad-e már?
Harmadnap, mondjuk csütörtökön, megint ez a jelszó:
– Jerünk a Tiszához… Tekintsük meg felépült-e már a rakpart?
Péntek délután:
– Nos, mi a mai programm?
– A Tisza… Hátha bedőlt megint a rakpart? (Hiszen ugyis péntek van.)
Egy szép augusztusi napon végre – a rakpart éppen újra fölépült –
nyilatkoztam. Ott történt a vén Tisza partján. Az alkalom kitünő volt. A
mama ugyanis nem mert rálépni az új rakpartra, attól tartva, hogy bedől
alatta, és mi Erzsikével egyedül maradtunk rajta.
Oda hajoltam a kedves fejecskéhez és remegő hangon suttogtam:
– Erzsike, a mama nem bízik az állam mérnökeiben… használjuk fel ezt a
bizalmatlanságot… beszélhetek?
Gyors, lihegő hang felelt.
– Beszéljen…
– Én szeretem magát.
– Én is magát, Elek.
– Akar az én kis feleségem lenni?
– Igen… Oh Elek!
Én is éppen azt akartam visszarebegni, hogy »oh Erzsike«, mikor a
rakpart elkezdett veszedelmesen inogni és kénytelenek voltunk
visszamenekülni a nem államilag készített szilárd területre. A mama nem
tudta, mitől legyen jobban meghatva: a veszedelemtől-e, melyben
forogtunk, vagy az én vallomásomtól?
Tarcsay papa természetesen tüstént ránk adta áldását, mikor megkértem
Erzsike kezét. Csak az esküvő idejére merültek fel akadályok.
– Nos, gyermekek, mikor tartjuk meg az esküvőt? – kérdé jövendőbeli
apósom örömtől ragyogó arccal.
– A jövő hónapban, – feleltünk Erzsikével, minthogy erre nézve már
megállapodtunk.
– Akkor nem lehet, édeseim, – szólt Tarcsay úr, felvéve újra a szomorú
marosszögi arcot. Akkor esedékes az államkölcsön és a pénzügyigazgató
nem ad haladékot, ha lakzit tartunk.
– Hát legyen októberben!
– Jaj, az még rosszabb! Októberben van a vadászat a fácányosban, melyre
az államtitkár… a jövő évben behajtaná az államkölcsönt bizonyosan
rajtam.
– Hát mikor lehet Marosszögön lakzit tartani?
– Augusztusban, most. Augusztusban a pénzügyigazgató fürdőre megy, s
akkor fellélegzik kissé Marosszög. Aztán minek húzni, halasztani?
Megtartottuk tehát augusztusban a lakodalmat.
Az esküvőn jelen volt a város egész intelligenciája. A vacsorán a
polgármester mondta reánk, az ifju párra, az első felköszöntőt, és mikor
mélyen megindult hangon megemlítette, hogy immár én is valóságos
marosszögi és jövendőbeli államkölcsönös polgár lettem, az egész
társaság felzokogott. A főjegyző elérzékenyülten megszorította a kezemet
és ezt rebegte:
– Bátorság fiatal barátom, bátorság! Az élet rögös, de nem
elviselhetetlen!
A gyógyszerész megölelt:
– Barátom, a végzet útjai kiszámíthatatlanok. Még jóra fordulhat minden!
Szikora uram pedig csak a kezével legyintett egyet-kettőt felém.
Sohasem láttam ilyen esküvőt!
Azóta beletörődtem a marosszögi viszonyokba egészen. Mind ez ideig még
csak lakó vagyok, de most nagy veszély fenyeget. Apósom beteg és
éjjel-nappal attól remegek, hogy rám testálja a házát. Tegnap már
rávettem, hogy egy távoli rokonára hagyja; de ma valamin felbőszült
ellenem és új végrendeletet készített.
Én azonban ki fogok rajta. Elhozatom a leghíresebb professzort az
egyetemről és kigyógyíttatom az apósomat, ha addig élek is; ha az orvosi
honoráriumra rámegy egy évi keresetem; ha a lábam térdig kopik is a
parcellázásban.


A SZÖKEVÉNY.
Egy barátságos családnál vacsoráltam. Az egész este arra voltam ítélve,
hogy egy kis sápadt gyermeket bámuljak, aki mindnyájunkat elbájolt az
okosságával. Rendkívüli gyermek volt. Csacsogott, nevetett és pityergett
is, de mindezt annyi utánozhatlan bájjal cselekedte, hogy odáig voltunk
elragadtatásunkban. Még a behozott kacsasültről is meg tudta mondani,
hogy ezek azok a fekete madarak, amiket tegnap a Nancsi a piacról
hozott. Névről a szegény kis szobavirág már nem ismerte a kacsákat.
Mikor már egészen telítve voltam a beszedett gyermeki okosságokkal,
minden további következmények elhárítására egy alkalmas pillanatban
búcsut vettem.
Későn volt már. A főváros utcái üresen tátongtak; a házak idegenül,
siváran néztek le rám. Még számban volt az íze az elkényeztetett gyerek
okosságának. Szegény, széltől, levegőtől óvott, félszeg teremtés te,
akiben kicsavartak a helyéből mindent, ami igazán gyermeki! Mennyivel
szebb, okosabb lennél te, ha olyan volnál, mint azok a pillangókergető,
napsütötte arcú golyhók, akik együtt növekednek a pajtáskodó macskákkal,
csengetyüs bárányokkal és unalmas okosságok helyett mosolygó
ostobaságokat fecsegnek. Mennyi okod lesz egykor megsiratni elveszett
gyermekségedet!
Szerencsére sokáig nyitotta ki a házmester a kaput és elég idő maradt
arra, hogy kipárologjon belőlem az okos gyerek emlékezete. Megszabadulva
tőle, sokkal könnyebben jártam meg a lépcsőket.
Egyszerre összerázkódtam. A sötét, fedett folyosón, melyen elhaladtam,
botom egy heverő emberi testbe akadt. Borzongás futott a hátamon végig;
gyorsan gyufát gyujtottam.
A folyosó szögletében egy összekuporodott kis alak feküdt. Feje egy kis
butyron pihent. Aludt; pihegését, bár igen halkan, hallani lehetett.
Közelebb világítottam. Valami hét-nyolc éves leányka volt.
A világosságra felnyitotta szemeit, s anélkül, hogy megmozdulna helyén,
álmos, de egészen nyugodt tekintettel nézett rám.
– Mit keressz itt te? – kérdeztem tőle.
Felült helyén. Kémlelni látszott a gyufa libegő lángjánál arcomat.
Azután térdre ereszkedett, megigazította szöszke haja varkocsát, fejére
kötött egy kis piros kendőt, felkelt s kezébe vette a parányi butyrot.
– Nem szabad itt hálnom? – kérdezte.
Oly búsan, sajátságos szomorú hangon mondotta ezt a gyermek, hogy
egészen meghatott. Különösen a hangjának érett, komoly csengése lepett
meg. Mintha egy öreg ember szavát hallanám.
– Itt nem maradhatsz, mert ha a házmester meglát, kikerget.
Szó nélkül megindult a lépcsőház felé.
– Hová mégy?
– Tovább.
Megállt és kissé a korlátfának támaszkodott, batyuját kezében tartva.
Tovább… Ismét ez a vigasztalan, értelmes, komoly hang. A kis fruska
ezzel az ő szűkszavú beszédjével, öreghez illő elszántsággal egészen
zavarba hozott.
– Hova mennél ebben a hidegben? Nincsen anyád vagy valami rokonod,
akinél otthon lehetsz?
A lányka rám emelte szemeit és nyiltan felelt, mint aki tudja, hogy
jussa volt arra, amit tett:
– Megszöktem hazulról, oda nem mehetek vissza.
– Hm. Teringette! No, mindegy, odakünn megfagynál. Gyere be, itt az
előszobában meghúzhatod magad.
A leányka tétova nélkül követett. Az előszobában mindjárt kikeresett
magának egy alkalmas zugot, ahol mint egy becsülettudó utas, aki
szívbeli hálát ad az Istennek, hogy éjjeli szállást kapott és lehetőleg
kevés bajt akar okozni a jó embereknek, meghúzta magát csendesen. Ráült
a kis batyujára, összekuporodott ülőhelyében s mindenképp azon volt,
hogy lehetőleg kevés helyet foglaljon el a szobából. Szegény kicsi!
Hiszen amúgy is olyan apró és vézna volt, akár egy csigaházban is
meghálhatott volna.
A lélekzetéből tudtam, hogy nem alszik. Kiszóltam hozzá:
– Hogy hívnak lányka?
– Annának – felelt illedelmesen.
– Gyere be, Anna.
A gyermek bejött s megállt előttem, még mindig azzal az elfogulatlan,
bátor magatartással, mint először. A lámpa rávilágított. Valóban az
érett hang nem illett ehhez a szegény, gyámoltalan, törékeny alakhoz.
Lenszőke, gondozatlan haja, színtelen, sovány kis arca, szánalmas, vézna
tagjai, kopott perkál-ruhácskája, az idomtalan, bizonyára öregebb
emberről lekerült nagy cipői, mind a kis oktondi csavargót gyaníttatták;
hanem fáradt, bús kifejezésű kék szemei és öntudatos, komoly viselkedése
mást mondtak.
– Mért szöktél meg hazulról Anna?
– Oh, kérem, higyje el, sokáig tűrtem, de ma – már nem birtam tovább.
– No lám. Hát ki bántott?
– Az édes apa.
A leány elhallgatott. Az igaz, nem is kellett többet beszélnie. Egy nagy
daganat a homlokán, amit eddig nem vettem észre, eléggé beszélt
helyette. Azután – ez is most tűnt csak fel – sántított. Nem úgy mint a
bénák, hanem mint akinek minden tagja össze van törve. Ezt is
kétségkívül az édes apának köszönhette.
– Többen vagytok testvérek?
– Négyen vagyunk most, de azelőtt hatan voltunk.
– Két testvéred meghalt, szegény kis Anna?
Oly kevés volt e néhány közönséges részvevő szóban, de a lányka mégis
szívig ható, hálás, megindult tekintettel nézett rám értük.
– Igen, azok meghaltak. De először a mama halt meg. Apát akkor becsukták
áristomba valamiért. Azután a Julcsa halt meg, aki legöregebb volt
köztünk. Az emberek akkor is bejöttek hozzánk és nagyon lármáztak
apával; de apa erősebb volt náluk és kidobta az embereket. Akkor bezárta
az ajtót és azt mondta nekünk, aki egy kukkot mer szólni róla valahol,
azt tüstént agyonlövi. Hallgattunk is ám. Azután a Kata halt meg. Mikor
nagyon beteg volt a szegény Kata, oda hívott az ágyához és azt mondta:
Anna, én meghalok; most már te vagy a legöregebb. Vigyázz, kis
Annácskám, a gyerekekre. Ha apa este hazajön, először bujjatok el és
csak akkor jöjjetek ki, mikor lefeküdt. Ha a Pista éjjel sírni kezd,
meséld el neki a kis kacsát, aki a fekete tóban fürdik, vagy a
jávorfácskát, furulyácskát; attól elalszik; de a száját fogd be, mert ha
apa felébred, agyonüti. Reggel mosdasd meg őket; fésüld meg a hajukat;
este altasd el a szegényeket; reggel menjetek el a majorosnéhoz, az ad
egy kis tejet; délben menjetek a pékhez, attól kaptok egy kis kenyérkét;
– mondjátok, hogy az Isten fizesse meg. Cipőt is adnak a jó emberek.
Hanem a Lajcsinak mondd meg, hogy a fecskéket ne bántsa, mert akkor
megharagszik rátok az Isten. – Ezt mondta a Kata, mikor meghalt, mert az
nagyon okos leány volt.
– Hány éves volt akkor a Katátok?
– Oh, az már nagyon idős volt. Nyolc esztendős.
Az igaz, nagyon öreg volt kiszenvedésekor a szegény Kata. Mosolyognom
kellett a gyermekek örökös tervszerű védekezésén az apa ellenében.
Hasonlított ez a gyámoltalan bogarak, hernyók sztratégiájához, a nekik
rettentő madárszörnyek ellen. Szegény bogarak! Fájdalmas, elvénült
alakja ennek a gyermeknek azt bizonyította, hogy nem mindig sikerült a
sztratégia.
– Azóta te viseled a gondjukat a gyerekeknek?
– Igen, már egy esztendeje vagyok a legöregebb. Lajcsi még csak hat
esztendős, Mariska csak négy, Pista pedig három. Én már majdnem olyan
öreg vagyok mint Kata volt.
Ezt különös büszkeséggel mondta a kis bujdosó. Beszédessé lett, csevegni
kezdett. Egészen oly beszédessé mint az asszonyok, mikor apró házi
dolgaikról beszélnek. Szaporán felelt arra a kérdésemre, mivel töltötték
a napot?
– Reggel korán felkeltettem a gyerekeket, felöltöztettem őket. Pistát a
hátamra vettem, Marcsát a szoknyámhoz varrtam, hogy el ne maradjon. A
Lajcsival nem bírtam, mert az úgy ugrált mint egy kis csikó. És
elmentünk messzire a tehenesnéhez. Ott van az istállóban öt tehén, akik
mindjárt elkezdtek bőgni, mikor megláttak bennünket, úgy ismertek már.
Oda ültünk mind a négyen az ajtóküszöbre. A tehenes bácsi mindig ránk
kiáltott: hej, éhes verebek, rixum, rexum, takarodtok innen! De nem
haragudott, mert a fejés után mindig hagyott egy kis tejet a sajtárban
és azt mondta: No, babszemjankók, egy, kettő, igyatok! Hé, az volt a jó,
az volt az öröm! A tehenes bácsi is nevetett rajtunk és a bajszát
pödörte. Délben elmentünk a pékhez. Ott van a kapuban egy nagy kutya,
Sajónak hívják. Az nem ereszt más népeket az udvarba, csak minket. Ránk
nem haragszik a Sajó, mert tudja, hogy szegények vagyunk. Ott a
pékházban van nekünk két pártfogónk, a Dani úrfi, – tetszik tudni, az a
fehér sipkás fiú, aki perecekkel sétál a Városligetben – és a szakácsné
asszonyság, a Léni néni, aki a péklegényeknek főz. A Dani úrfi mindig
hozott ki nekünk cipódarabot vagy törött perecet, a Léni néni pedig
ételmaradékot. Néha együtt ebédeltünk a Sajóval és még el is kísért egy
darabra, mikor elmentünk. Sokat járkáltunk a mezőn is. Néha oláhok
jöttek az Angyalföldre, ahol mi lakunk és medvét táncoltattak; akkor
nagy nevetség volt, a gyerekek mindig a medvét akarták nézni és enni se
kivánkoztak. Azután, mikor már elég volt a szaladgálásból, hazamentünk,
lefektettem a gyerekeket és elaltattam őket. Éjjel nagyon féltünk.
Otthon mindig féltünk. De vannak az égen olyan kis csillagok, amik
vigyáznak ránk, mikor alszunk. Egy szomszéd asszony azt mondta nekünk,
hogy azok az Istenke szemei.
– Hát apátok nem ment mindennap haza? – kérdeztem.
– Oh, sokszor egy hétig se jött haza, de mikor aztán hazajött, mindig
nagyon haragos volt. Mindent összetört és mindjárt azt kiáltotta: hej,
gyerekek, ide veletek, most már kitekerem a nyakatokat! Mink
összebujtunk a konyhában és nem mertünk bemenni. De ha apa nagyon
parancsolta, hogy menjünk be, akkor csak én magam mentem a szobába. Azt
gondoltam, no, most végem van. Apa rám nézett, nevetett és azt mondta:
megijedtél, úgy-e, égetni való? A kicsik pedig a konyhában sírtak
keservesen, mert azt hitték, apa kitekeri a nyakamat. Hej, volt nevetés,
lárma, öröm, mikor kimentem. De ekkor meg ez a baj, mert apa kijött és
nagy bottal csendet csinált. Hé, de volt is ám csend! Azt is hallottuk,
hogyan muzsikáltak az egerek a lyukban. Mikor apa nem jött haza, nagy
mulatság, ugrándozás volt a szobában. Télen, mikor fáztunk, én meséltem
a gyermekeknek, úgy amint a Kata mondta, hogy elaludjanak. De ha a Pista
nagyon éhes volt, akkor nem volt neki elég a kis kacsa meg a
jávorfácska. A gyermek még nagyon ostoba. Több kellett neki.
Itt megállapodott s elfogódottan, tétovázva nézett rám, mintegy ezt
kérdezve szép szerényen, szabad-e neki tovább is beszélnie ezekről a
dolgokról? Úgy látszik, azt olvasta le az arcomról, hogy kiváncsi vagyok
arra, mit kivánt még a telhetetlen Pista, mert újra belefogott a
mesemondás kissé énekes hangján:
– Akkor meséltem a négy szegény gyermekről, akik elmentek vándorolni;
mentek, mendegéltek, egy sötét erdőben eltévedtek és majd meghaltak
éhen. Egyszer csak jön elibük egy angyal, akinek nagy, aranyos szárnyai
vannak, a derekára fehér kötény van kötve és a kezében főzőkanál. Azt
mondja, Isten hozta, vándorok, tessék beljebb kerülni, ebbe a kis
kunyhóba, éppen most készítettem jó ebédet, fel is van terítve, egyenek,
igyanak, amit szemük, szájuk kiván, tessék, tessék helyet foglalni! A
vándorok, esznek, isznak; asztal felett összesúgnak, ki lehet az angyal?
De nem kérdhetik meg tőle, mert a mennyországban harangoztak és az
angyal eltűnt. Eddig van. Lajcsi meg Marcsa azonnal kitalálták, hogy az
az angyal nem lehet más mint a mi Katánk. Azután elmeséltem nekik a
farkast, aki meg akarta enni a gyermekeket. Nagy foga van neki és egyre
azt kiabálja: gyereket keresek, a Pista gyereket keresem! A Pista sír,
el akar szaladni, de nem lehet, háta mögött a farkas. Egyszerre kiszalad
a bokorból egy leány: négy fél dióhéjat tesz a farkas útjába, amikben
szurok van; a farkas jön, hopp, belelép a dióhéjakba. Farkas bácsi
bosszankodik, mert a dióhéjban nem tud jól szaladni, a Pistát nem bírja
megfogni, oda a jó pecsenye. A gyerekek nevettek a farkason és azt
kiáltották, hogy az az okos leány is, aki a dióhéjat hozta, a Kata volt.
A Pista is örült, hogy nem birta utolérni a farkas és most már elaludt.
Mind örültünk, nevettünk a farkason, susogtunk a Katáról, szépen
elaludtunk. Úgy ám!
A lányka arcán álmadozó, édes mosoly futott át a mesékre, melyet
valószínüleg ő maga talált ki. Hosszan fellélekzett és elhallgatott. Azt
kérdeztem tőle, hát ma miért hagyta el a gyerekeket? Erre elkomolyodott,
fejét lehajtotta.
– A multkor bejöttem a városba, – mondotta lassan. – Oh, milyen szép itt
minden! A boltok tele vannak bábuval, cukorral, gyertyával… mennyi szép
kocsit láttam! Úgy szerettem volna örökre itt maradni. Láttam egy olyan
leányt is, amilyen én vagyok, aki kis gyermeket vezetett, napernyőt
tartott a kezében, gyönyörű ruhája volt és úgy nevetett! Meg is
kérdeztem tőle, kitől kapta azt a szép napernyőt meg azt a ruhát. Azt
mondta, a ruhát az asszonytól kapta, a napernyő a kis gyermeké, ő pedig
annak a dajkája. Olyan szomorú lettem erre. Úgy szerettem volna én olyan
dajka lenni, mint a szép ruhás leány! Azóta mindig szomorú voltam. Csak
jártam, jártam, a gyerekekkel, se nem ittam, se nem ettem, azt hittem,
meg kell halnom. Már most nem birtam tovább, bejöttem a városba.
A lányka szivét határozott nagyravágyás szállta meg. Dajka akar lenni.
Gondoltam, nem lesz nehéz beszerezni gyermekek mellé. Azért
megnyugtattam.
– Jól van, Anna, van egy ismerősöm, aki éppen most keres ilyen kis
lányt, mint te vagy. Most eredj aludni. Feküdj le künn a divánra.
Nemsokára már hallatszott szaggatott pihegése.
Kora reggel előttem állt a kis szökevény. A batyú megint a kezében volt,
mintha útra készen lenne. Szemei vörösek voltak a sírástól; kissé most
is lihegett a zokogástól. Alighanem egész éjszaka sírt.
– Ni, hát hova készülsz ilyen korán? – szóltam rá meglepetve.
– Elmegyek haza, – felelt halk, megreszkető hangon. – Nem bírok… Vissza
kell mennem… mit csinálnak ők nélkülem?… Egész éjszaka hallottam a Pista
sírását… Ki öltözteti fel őket most? Ki fésüli meg a szegényeket?
– Hát attól nem félsz, hogy nagyon megver apád, mert elszöktél?
– Most már nem bánom. Most már verhet!
Nyugodtan tekintett fel szemeivel. Sápadt kis arcán ott látszott jövendő
rémülete, de még inkább kis lelke gondja, szeretete. Megköszönte a
szállást, csöndesen megfordult s ment oda, hova szive ellenállhatatlan
kötelességérzete vonta. Ment bátran, elszántan, tétovázás nélkül, a
piros kendőbe kötött batyut kezében tartva.


MARENGO.
Marengó, büszke nevéhez éppen nem méltón, munkás, teherszállító ló volt.
Hűségesen szállította évek óta a bútorokat, lévén az ő gazdája
bútorkereskedő. Csontos, magas állat volt, sötét pej: vén, roskatag és
bozontos, mint az alföldi csárda. Lábai pókosak, egyik szemére vak, az
oldalbordái kidülledtek, tomporán hosszú, mély fakó nyomot horzsolt a
kötőfék. Sántított, mint egy nyugalmazott báli vezértáncos és pedig hol
az első lába valamelyikén, hol a hátsón, aszerint, amint a pók sajogni
kezdett rajtuk; hörgött, köhögött húzás közben, mint egy fürdővendég,
mélyen, szakadozottan, gyötrelmesen. A feje – csodálatos! – az a
szegény, félig világtalan nagy fej, az a mindig lecsüggő borzas,
keféletlen bús fej elütött többi sorsosának bárgyú formájától. Csinos,
szabályos idomok, régi szépség helyes vonásai ködlöttek a szikár,
ideges, hosszúkás fején s a megmaradt egyetlen szeme sajátságos
értelemmel csillogott elő csontos homloka alól.
Marengót ismerte a városban minden gyerek. Fenhéjázó neve miatt, melyről
senki sem tudta, hogy ragadhatott rá, olyan általános bűnbak, mindenki
vesszőparipája volt; s ha végigdöcögött a bútorokkal az utcákon,
keservesen fujtatva öreg tüdejével, bizonyos közös derültség kapta el az
emberetek. A szó teljes értelmében népszerű volt s a kisvárosi élcelők
sohasem mulasztották el, amint meglátták, hogy meg ne csipkedjék avval
az attikai sóval, mely feles mennyiségben van raktározva náluk. A
legtöbb élc ugyan abban nyilvánult, hogy végig húztak a Marengó hátán;
de ennek a hatása frenetikus volt. Minden ember lelkéből kacagott rajta.
Tulajdonképpen a szórakozások kiapadhatlan forrása volt Marengóra nézve
egy-egy út a bútorraktártól a célig. Minden ember barátságosan nógatta
útközben a szorgalmasabb haladásra; a víg bérkocsisok robogtukban
pártfogó ostorsuhintással biztatták; az ifju nemzedék hógolyóval,
nyáron, egyéb hián, görönggyel bombázta; nem egyszer tüzes taplót dugtak
titkon a fülébe; – szóval általános volt az érdeklődés és rokonszenv
Marengó iránt.
A hálátlan Marengó azonban fel sem vette a jóakaró kedveskedéseket. Élc,
ostor, bomba hatástalanul pattant le az ő bőréről; még a tüzes taplót is
elhordta békén a fülében, amíg az ott magától ki nem hamvadt s a
világért se szaporázta lépteit. Sőt, mi több, figyelmesebb szemlélők azt
is észrevették, hogy Marengó lópofáján ilyenkor mindig bizonyos gúny
kifejezése ömlik el, mintha jóízüen nevetne magában az emberek hasztalan
igyekezetén.
Igaz, hogy az a terű, amelyet Marengónak naponta a vasúthoz kelle
vonszolnia, pogány módon nehéz volt. Igaz, hogy a pókos lábai láthatólag
roskadoztak vonszolásában a szekérnek és nem egyszer szakadt ki a jámbor
állat melléből kínos, éktelen hörgés, szinte azt lehetett hinni, kiadja
tüstént a páráját. Igaz, hogy silány szalmakosztra volt fogva és
hajnaltól napestig húzta inaszakadtából, becsületes munkás módjára a
társzekeret. És ennélfogva nem rajta mult, hanem öreg csontjain és az
emberek könyörtelenségén, hogy gyorsabban nem szedegethette lábait.
De ha Marengó nem is nevetett az emberek hasztalan fondorlatain, tevé
azt teljes mértékben mr. John Hurchuk, a kocsis, aki nem kevésbbé volt
népszerű a lovánál. Tulajdonképpen Hörcsök Jánosnak hívták; de egyszer
valamikor felcsapott jockeynak és akkor angolosan írta a nevét: azóta
megmaradt »Hurchuknak«. Mr. Hurchuk igazi angol flegmával ült a szekér
elején és nyugalmasan mosolygott a sok incselkedésen, amelyen útközben
átestek. Kocsis és ló egyformán vén, bozontos, viharverte volt.
Egymáshoz illettek. Marengó néha hátrahajtotta a fejét és a fél szemét
rajtcsillogtatta hűséges társán. Mr. Hurchuk nem késett a barátságos
megemlékezésre valami gyöngéd, kocsisi duruzslással felelni: »gyű te,
nohó, hé.« És haladtak.
* *
Egy ízben olyan esemény történt a mi városkánkban, amelyről teljes
joggal imitálhatta a helyi lap I. Napoleont e büszke szavakban: »Az
évezredek és a Bagolykő bámulva tekintenek le reánk.« T. i. lóversenyt
rendeztünk s ilyet még itt csakugyan nem láttak se az évezredek, se a
vén Bagolykő, mely becsületes öreg váromladék minőségében regényeskedik
határunkban.
Az igazat megvallva, nekünk soh’sem jutott volna eszünkbe ily módon
ingerelni az időket és a Bagolykövet bámulatra, ha – mint lapunk
szellemesen mondá – »Karthágó veszedelmes konkurrenciája tettre nem
serkenti a helyi Scipiókat.«
Karthágó a szomszéd Marosvár volt, ahol ez időtájt nagy rablógyilkosság
történt. Marosvárt ez egyszerre kiemelte a feledés homályából, mert a
pesti lapok napról-napra óriási tudósításokat hoztak a »marosvári
vérfürdőről«. Eleinte mi is érthető izgalommal olvastuk a részleteket, –
derék és erényes rendőrkapitányunk némi kárörömmel is, – de később
megsokaltuk a dolgot.
Marosvár és mindig Marosvár! A lapok már nemcsak azt írták, mit csinál,
merre jár, mit sejt a marosvári rendőrség, hanem nagy ismertetéseket
kezdtek közölni Marosvár múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
S minél nagyobb fénnyel emelkedett ki Marosvár az éjből, mi ezzel
arányosan sülyedtünk a legfeketébb homályba.
Titkos elégületlenség kezdett falaink közt terjedezni. Kivált mikor a
szép Basarczyné, akit az ura Bácskából, tehát viharosabb tájról hozott
csöndes városunkba, gúnyosan a helyi gavallérok szemébe vágta:
– No, mondhatom, ez a maguk fészke ugyancsak unalmas. Mindenütt történik
valami… csak maguk alszanak.
Ez a lesujtó kritika arról a cseresznyeajkról, azok közül a csodásan
ragyogó fehér fogsorok közül, megsemmisítően hatott ránk.
Rettenetes volt elgondolni, hogy a szép menyecske, akibe titkon mind
szerelmesek voltunk, unatkozik városunk falai között és Marosvárra
vágyik, ahol mégis történik valami, – habár rablógyilkosság.
– Persze, persze… a mi rendőrségünk! – mondogattuk fitymálóan, mert
eszünkbe jutott, hogy Pesten is a rendőrséget szidják az emberek, ha
unatkoznak.
– De uraim! – védekezett derék rendőrkapitányunk, csak nem hozhatok
önöknek ide rablógyilkosokat?
– De elfoghatná a marosváriakat! Hadd hallaná a világ, hogy mi is élünk,
mi sem alszunk. (Ez a Basarczyné szavainak hatása alatt mondatott.)
Még ez sem volt elég. A következő héten a »Marosvári Tárogató« azt
indítványozta, hogy minekutána nálunk nem történik semmi, ő náluk még
rablógyilkosság is, ennélfogva el kell venni tőlünk a járásbíróságot,
ahol nincs semmi értelme és áttenni hozzájuk, ahova a gyakorlati élet
utalja.
Erre aztán megmozdultak nálunk még a kövek is. Mindnyájan egyetértettünk
abban, hogy tenni kell valamit, amivel ellensúlyozzuk Marosvár
dicsőségét és magunkra vonjuk a figyelmet. Igy pattant ki a lóverseny
eszméje, mely egyszerre meghódított mindenkit.
Városkánkra nem lehetett ráismerni. Forrt, lángolt és fenekestül
felfordult. Nagy reformerünk, a gyógyszerész a verseny előtt már
hónapokkal jockey-sipkában, trikónadrágban és angol czizmában járt; egy
nyugalmazott huszárkapitány mindennap őrült galoppban átvágtatott az
utcákon, hogy a lóverseny előre vesse árnyékát; a kaszinóban
éjjel-nappal gyűlések tartattak; tömérdek bizottság alakult, mely mind
sürgött, forgott, és »a gőz és villám századának magaslatán állott«
(helyi lapunk mondása); a város mellett egy nagy réten köralakú
versenypályát készítettek, tribünöket emeltek… Versenyző is tömérdek
jelentkezett. Akinek csak lova volt, az mind futtatni akart. Még a
cigányvajda is.
Minden pompásan ment, mikor egyszerre beütött a mennykő.
Úgy történt, hogy Basarczyné az utcán sétált az ő udvarával. Ragyogott,
mosolygott, mint a hajnal és sötétkék szemeitől, melyek mélységesek
voltak, mint a nyáréji égboltozat, szegény helyi gavallérjaink viaszként
olvadoztak.
– Nos, választottak már favoritot, amelyre fogadnak? – kérdezte a szép
asszony kísérőitől.
– A jelszót várjuk… arra fogadunk, amelyet nagyságos asszony favorizál,
– válaszolt udvariasan nagy reformerünk, a buzgó gyógyszerész és
sportsmann.
– Hát én jelöljem ki?
– Boldoggá tesz vele bennünket.
Basarczyné az ajkát biggyesztette:
– Kedves barátom, maguk kiállhatatlanok az udvariasságukkal. De így nem
menekülnek! Maguk már rég kiszemelték a favoritjukat s én tudni akarom,
melyik az. Értették?
A gyógyszerész megadta magát.
– Ha városunk legszebb hölgye…
– A nevet!
– Éjtündér.
Ez gyönyörű név volt, meg kell adni. Méltó a cserkoszorura és az első
díjra. Éjtündér! És ami fő, a polgármester lova volt, tehát szinte
predesztinálva gazdája állása folytán arra, hogy a többi ló előtt
fusson.
Fájdalom, egyről megfeledkeztek gavallérjaink: arról, hogy a
polgármester felesége, egy csinos barna asszonyka, Basarczyné egyetlen
számbavehető vetélytársa volt városunk gyöngédnembeli lakosságában.
Basarczyné tehát felduzta orrát.
– Ugyan ne tréfáljanak! – kacagott. – Az a macska?
A társaság hüledezett.
– A polgármester lova macska?
– Láttam a minap a hátán Katót. (Ez a polgármesterné volt.) Mondhatom
összeillettek! Én a maguk helyében jobban bíznám az első cigánygebében.
Egyszerre felvetette a fejét s ajkán dévaj mosoly lebbent el.
– Jól van, ha maguk úgy, én is úgy… Akarják látni, melyik az én
favoritom?… Ott van.
Napernyőjével egy irányba mutatott.