Elbeszélések - 4

Nézem az arcát, olyan sárga mint a halál. Sírva fakadok, rázom,
kiabálok: Katus néni, Katus néni! A nagyságos úr, a nagyságos asszony
beszaladnak; elküldenek doktorért, biztosért, a mentő urakért; de bizony
Katus néni többet nem ébredt fel.
A lányka elhallgatott. Gyönge, vézna mellét csöndes szepegés
reszketette, amint befejezte a szegény együgyű Katus halálának
történetét. A lámpa fénye éppen ráesett szöszke fejecskéjére s
megvilágította hervadt arcát, melyen már mintha ott lebegne néhány vonás
abból a szomoruságból, mely az öreg cselédet sírba vitte. Fejletlen
gyermekhangját sokáig nem tudtam elfeledni.


MARISKA.
Mariska felébredt, természetesen rosszkedvüen. Mindig rosszkedvüen
ébred. A szőkehajú bábú, aki vele hált, meg a csöngetyüs bárány, aki az
asztalon állva töltötte az éjt, gondba borultan nézik kis
gazdasszonyukat, s vigasztalhatlanoknak látszanak, hogy ügyet se vet
rájuk. Igen, az egész Mariskából nem látszik egyéb, mint egy sírásra
görbült durcás szájacska.
Személyleírását még kiegészíthetjük a következőkkel: pufók arcocska, két
nagy kék szem, szöszke lenhaj, 23 fog (egyet, éppen a középsőt, elvitte
az egér), rózsás kövér karok és kacsók.
Különben Mariskának teljesen igaza van, hogy szivecskéjébe egy kis
reggeli világfájdalmat engedett belopózni. A világ a négyéves emberrel
határozottan ellenségesen bánik reggel. Minden önálló akarattól
megfosztják.
Mariska például azt tartja, hogy a mosdás szükségtelen valami és meg van
győződve, hogy szurtos ábrázattal is meg tudna élni. És mi történik? Az
egész világ ellentétbe helyezkedik az ő életfelfogásával és kaján
kárörömmel azt kiáltja:
– Mosdasd meg Mariskát! gyötörd meg Mariskát!
Tudniillik, a dadának kiáltják ezt, aki nem is késik követni a világ
parancsát. Mariska átéli a szivacs és hideg víz keserveit.
Mariska véleménye szerint a fésülködés sem feltétlenül szükséges ahhoz,
hogy az ember megreggelizhessék. A reggelihez elég a kávé, a zsemlye, a
kanál, meg a kendő, amit az ember nyakába kötnek. De sőt ez az utóbbi
sem feltétlenül szükséges, mert sokkal jobban ízlik a kávé, ha az ember
leöntheti vele a ruháját. És az egész világ, amely pedig illetéktelen,
mert nem négyéves, azt a tant hirdeti, hogy a reggelihez szükséges a
fésű is.
Mariskát megfésülik.
De hogy visszatérjünk a ruhához, Mariska véleménye szerint a legnagyobb
igazságtalanság, amit a világ egy négyéves lénnyel szemben elkövet, a
ruhakérdés. Azt követelik tőle, hogy ne csak tépetlen legyen a
ruhácskája, hanem, hogy mind a két harisnyája meglegyen, sőt még az
egyik cipőjét sem engedik elveszteni. Ha nem volna az embernek függője,
amit hébe-korba elveszthet, bizony nem lenne érdemes élni ebben a
korban!
És ha még kivánná azt, hogy harisnyát, cipőt huzzanak rá. De szó sincs
róla. Ő nem barátja az öltöztetésnek, sőt többnyire világosan tiltakozik
is ellene, s így méltán csodálkozik a nagy emberek eszejárásán, akik
mégis megvárják tőle, hogy vigyázzon a ruhájára.
Mariska, átesvén a torturákon, kibocsájtja szivéből a világfájdalmat.
Hess, fekete bogár… Mariska átadja magát a nap élvezeteinek.
Ezek közt az első helyet a reggeli foglalja el. Mariska, mint egy kis
királyné, egy székbe helyezkedik s teljes önérzettel várja a kávét. Az
étvágy nagyban követeli jogait; lábacskái türelmetlenül dobognak; de
azért nem feledkezik meg kis barátairól: a báburól s a bárányról sem. A
viaszkisasszony nyakára kis asztalkendő kerül.
– Baba, jól viselje magát! Be ne piszkítsa a ruháját, mert Mariska
megharagszik. Bari, te is légy szófogadó, mert jön az ördög és elvisz!
A bari olyan ostobán néz gyapjas pofájával kis gazdasszonyára, hogy
abból minden jó kimagyarázható a világon. Baba is egészen csöndesnek
igérkezik. Mariska meg van elégedve, s mikor a dada behozza a reggelit,
az első kanál kávé ugyan Mariskáé, de a második bizonyosan a babáé, a
harmadik a barié, sőt gyakran még a negyediket sem tartja meg magának a
nagylelkű Mariska. Az többnyire apáé, aki az asztalnál az ujságot
olvassa. A dada és a mama nem kapnak, mert hisz övék a hatalom és a kávé
birodalma. Ők annyi kávét ihatnak, amennyit csak akarnak.
Ilyen módon aztán mindenki jóllakik; még a cica is jókedvüen dorombol a
szék lábánál (az is kapott néhány kanállal a kávéból). Mariskának most
az a kitünő gondolata támad, hogy milyen jó lenne egy kanállal
megkínálni a levegőt.
A gondolatot tett követi s egy kanál tartalma szétfröccsen a levegőben…
A kávé túlnyomó része apa arcába röppent, aki prüszkölve törülgeti
bajszát és szakállát. Ez jó tréfa volt. Mariska sikongat örömében; a
viaszkisasszony nevet gyöngyszemeivel; bari nyakán megcsendül a kis
csengő; a cica a szék vállára ugrik, hogy jobban lássa a jelenetet; – és
ami fő, a papa is nevet. Igy hát a dolog rendben van.
Csak a dada és a mama nem nevetnek. Azoknak külön véleményük van, sőt a
mama általános meglepetésre megpacskolja azt a kezét Mariskának,
amelyikkel a sikerült tréfát elkövette.
A mécses persze eltörik. Mariska sír, még pedig olyan kétségbeesetten,
hogy az egész társaság meg van döbbenve. (Kivéve a mamát, meg a dadát.)
De csak egy-két percig tart a búbánat és Mariska gyorsan napirendre tér
felette. Azaz nem egészen, fejecskéjében tovább fűződik az eset, s egy
kis bölcselkedés után a következő eredményre jut:
A mama haragszik az ő jobbkezére, mert az rosszul viselte magát. Csunya
jobbkéz! Mariska jó kis leány s elhatározza, hogy többé rá sem néz a
haszontalanra. Sőt ő maga is rádupláz a szegény kacsóra. (Nesze, te
rossz!) Igen, de a balkéz ártatlan. Arra nem haragszik a mama. Mi lenne,
ha avval próbálnók meg azt, ami az előbb oly gyászosan végződött?
És Mariska most már balkézzel föccsenti szét a kávét a semmiségbe.
Tessék, igyatok ti is napsugarak, abrosz, papa szakálla… Mariska
diadalmasan néz szét, hogy a hatást lesse. Ah, a hatás még gyászosabb.
Mama most már nemcsak a balkezet paskolja meg, hanem a kávét is elviteti
előle. Mariska sír egy verset és igen haragos mindenre. Hogy is ne,
mikor az ember manapság már azt sem tudja, melyik kezével szabad szerte
föccsenteni a kávét?
A reggeli szórakozásai imigy véget érvén, következnek a többiek. A
második helyet a sorban az ujjszopás foglalja el. Ez az élvezet
kiadósabb mint a reggeli, mert egész nap részesülhet benne az ember és
érdekesebb is, mert tiltva van. Ha rajta csipik Mariskát, sokkal
terhesebb következményekkel jár, mint a kávémanipuláció, mert ez ellen
már nem csak a mama, meg a dada esküdtek össze, hanem apa is, a bácsi
is, a szakácsné is, az egész világ. Alig hinnék, mi történt a minap?
Mariska a konyhában volt. Egyedül, egészen egyedül! Ilyesmi már hetek
óta nem történt vele. Szive lázasan dobogott, arca kipirult a
gyönyörtől, lator szemei még egyszer kémlelve futottak végig a tányérok
és kemence felett; – és a másik percben ujjacskája a szájában volt. Ah,
ez feledhetetlen, isteni élvezet volt.
És a mama mégis megtudta. Soha sem találják ki azt, hogy ki volt az
áruló? A kéményseprő, aki a kemencét tisztogatta és nem lehetett látni.
A kéményseprők mindig kiállhatatlanok voltak, hátha még így viselik
magukat!
De azért Mariska nem mond le az ujjszopás örömeiről. Ime, mi történik
most is? A mama a szobájában fésülködik. Mariska besompolyog hozzá s a
következő párbeszéd fejlődik köztük:
_Mariska:_ Jaj, mama, mit csinált tegnap a Pista!
_Mama:_ Mit, kis lányom?
_Mariska:_ Az borzasztó volt, mama… jaj de furcsa… így tett… (Mariska
tétovázó arcot vág, mintha nem merne belefogni a mutatványba.)
_Mama:_ No hát, mutasd meg már, mit tett az a Pista?
_Mariska:_ Megengeded, mama?
_Mama:_ Meg, fiam.
_Mariska:_ Igy ni. (A kis ujjak egyike a gyöngyfogak közé kerül. Amint
kiderül a mutatványból, Pista tegnap az ujját szopta.)
_Mama:_ Ezt tette Pista? Látod, Mariskám, milyen csúf dolog ez. Az ilyen
gyerekeket szokta a Mikulás a puttonyba tenni s elviszi őket a kútba.
Ott aztán szophatják az ujjukat. Te, kicsikém, ugy-e, sohasem teszed
azt?
_Mariska_ (mohón áldozva az ujjszopásnak): Én, mama, sohasem.
_Mama:_ Tudom, hogy nekem jó leánykám van… De Mariska, vedd ki már az
ujjadat a szádból; eleget láttam már, milyen utálatos fiu az a Pista.
Igy. Meg vagyok veled elégedve, angyalom!
A dada, akitől az imént megugrott Mariska, megjelenik a szinhelyen s
Mariska vígan szökell ki a gyermekszobába. Ám kis idő mulva szerét ejti
apa szobájában is ilyen kis párbeszédre:
_Mariska:_ Apa, tudod-e, mit csinált tegnap az a rossz Pista?
_Apa:_ Mit, kincsem?
_Mariska:_ Nem merem megmutatni, apa. Jaj, jaj, milyen az a Pista!
_Apa:_ De csak hadd lássuk!
_Mariska:_ Ezt, ni! (A mutatvány ugyanaz, ami az imént volt.)
_Apa:_ Micsoda, irgum, birgum, makkalsó! Ezt tette Pista? No, majd
összeállunk az apjával és hátrakötjük a gézenguz sarkát. Nem viszi el ám
szárazon!
Mariska ilyen fifikával kimerítvén napi élvezeteinek második pontját is,
egészen az ő kis országának, a gyermekszobának szenteli magát.
Sebesen röppen itt a nap. Mariskának ezer dolga van a bábuval, aki
mindig rossz; s még több baja a báránnyal, aki nagyon ostoba.
Szerencsére ott van a macska, az nagyon eszes teremtés és igen jól
megértik egymást Mariskával.
Közben pedig fogadja látogatóit. Mindennap vizitbe jönnek hozzá piros és
zöld borítékban a cukorkák. Ezekkel a kedves vendégekkel egy
nagybajuszos és szakállas úr is jön, a nagybácsi; de az egészen
mellékes.
A bácsi imádja Mariskát, nem tudna ellenni egy napig sem, hogy az ölébe
ne ültesse s különösen nagy kedve telik benne, ha összeborzolja a
szakállát. Mariska ezt szivesen megteszi, mert még nincs itt a
szomszédék Pistája. Akkor a bácsi csillaga elhalványul.
Pista apró-cseprő feketeszemű legényke, egy évvel idősebb mint Mariska,
és valóságos ezermester. Olyan kártyavárat tud építeni, hogy abban egy
törpe király ellakhatnék az egész udvarával; s egy szájdorombon olyan
furcsa nótákat fuj el, hogy Mariskának eláll a szeme-szája. Oh, az
gyönyörű! Pista fujja; Mariska táncra kerekedik a bábuval; lebeg a
szöszkisasszony aranysárga haja… hipp, hopp, sohase halunk meg!
Azután Pista egy kis papirhajót készít. Van rajta vitorla, zászló, az
elejébe befog hat legyet s vígan indul a hajócska az
Operenciás-tengerre, vagy még annál is messzebbre. Gyí, lovak, gyí! A
két gyerek összebúva nézi, merre veszi útját a különös fogat. A
szőkefürtös fejecske, meg a borzas fekete buksi egymáshoz tapad; a két
kis pajtás karja egymás nyaka köré fonódok bizalmasan… És az öreg fali
óra barátságosan beszélget le hozzájuk: tik, tak, tik, tak. Majd zöngve
hirdeti az idő szállását a szobácska csöndjén át: egy, kettő, három,
négy…
A kis pajtások megéheznek. A doromb elhallgat; a papirhajót felfordítják
a szárnyas lovacskák; bari a kuckóba kerül. Most érdekesebb dolog
foglalja el Mariskát, Pistát: a vajaskenyér, amit uzsonnára hoznak be
nekik.
Kedves vajaskenyér! A Pistáé gyorsan eltűnik, mikor Mariska még alig
nyult a magáéhoz. Pistát, úgy látszik nem elégítette ki a maga része,
mert epedő szemmel nézi pajtásáét. Szophatná bár az ujját (ha ugyan igaz
a Mariska legendája), rajta nem zsarnokoskodhatik dada, aki a sarokban
köt valami százesztendős harisnyán; de ő az ujjánál ízesebbnek tartja a
vajaskenyeret. A buksiban önző terv fogamzik meg:
– Mariska! hozok neked holnap egy szarvasbogarat.
Mariska csaknem elejti a kenyerét meglepetésében.
– Szarvasbogarat? – dadogja hihetetlenül.
– Igen, Mariska, két nagy szarva van és sok lába.
– És nekem adod?
– Neked, ha te is nekem adod a vajaskenyered felét.
Mariska arca elborul. A dolog komoly megfontolást érdemel. A
szarvasbogár nagyértékű, csábos valami, de az ár sem megvetendő. Pista
azonban ravaszul segít a dolgán:
– Ha nem adod, akkor a szarvasbogarat Esztinek viszem.
Ez hat. A kenyér kettétörik s a pajtások megosztoznak rajta.
Az aranyos percek elfutnak. Az öreg falióra beszólítja a szobába az
estét; Pistát hazaviszik; a vacsorának is vége; a macska álmosan kucorog
az asztal alatt, alszik a bábú, szundikál a bárány; Mariska
felkivánkozik az anyja ölébe és ott összekuporodik, mint egy kis
gombolyag. Arcát elönti az álom tűzpiros mámora, szemei letapadnak és
édesen elalszik.
Lefektetik ágyacskájába, melléje a bábut; apa, anya lábujjhegyen jár-kel
még egy darabig körötte, s a gyermekálmok édesen lebegnek fejecskéje
felett. Elhozzák a kis papirhajót vitorlájával, zászlójával újra;
Mariska beleül, mellé telepedik a viaszkisasszony meg a bárány, meg a
nagy agancsú, soklábú szarvasbogár, s csingling, indul a hajócska. De
ni, Pista is rajta van; kezében egy nagy darab vajaskenyér és uram,
teremtőm, alig hinné az ember, megkínálja a felével Mariskát! A saját
kenyerének a felével! Ah, mily gyönyör… Mariska első diadala! És a
hajócska csöndesen ring a hullámfodrokon.


MAROSSZÖGÖN.
– Egy államkölcsönös város életéből. –
Marosszög, a nagy alföldi város, kettőről nevezetes: árvizéről és
halpaprikásairól. Mikor én Marosszögre kerültem, az árvíz-szezón már
véget ért és így kiváncsiságom elsősorban kizárólag a halpaprikásban
koncentrálódott.
Amint kissé megismerkedtem a városbeliekkel, felvetettem a kérdést: hol
lehet halpaprikást enni?
– Most sehol… – felelték a bennszülöttek. – Hanem a jövő hónapban
nagyszerű halpaprikás-estélyek lesznek a »Durbincsban« és az
»Aranykecsegében.«
– Hát jelenleg nincs elég hal a Tiszában?
– Hal csak lenne a Tiszában, de étvágy nincs hozzá a városban.
– Ah, ah – miért?
– Mert az év e hónapjában Marosszög mindig gyászba van borulva.
– És miért gyászol Marosszög?
– Majd megtudja, ha itt lakik pár esztendeig… kivált ha viszi valamire!
Eszerint tehát egy időre le kellett mondanom a halpaprikásról. Ám ez
időtájt egyéb meglepő tapasztalatoknak is jutottam birtokába.
Elsősorban, hogy a marosszögiek az év bizonyos szakaiban csak nyűtt,
kopott öltözetben járnak. – A polgármester (egy igen tekintélyes külsejű
alak) kis szőrement gombakalapban sétált az utcán, melynek karimáját az
idő foga úgy körülrágta, hogy egyszer, amint köszönt valakinek, a
kalapjából csak a karima maradt a kezében. (A többi kiesett belőle.)
– Mért járnak önök Marosszögön mind ócska ruhában? – kérdeztem egy ízben
a főjegyzőtől.
– Majd megtudja azt ön, amint kissé megmelegszik a falaink között.
Kivált ha véletlenül házat talál venni. (Ez utóbbi szavakat a város
pennája némileg fenyegető hangsúllyal mondta.)
– De a polgármester a városi tekintélye érdekében mégis jobb kalapot
hordhatna!
A főjegyző ünnepélyes arcot öltött.
– Ne bántsa, uram, azt a kalapot! Az együtt korosodott és szenvedett
szeretett városunkkal. Az a kalap gondolkozott, szónokolt, ha kellett,
sírt az érdekünkben húsz esztendő óta.
– Talán még sem csupán a kalap, hanem az is, aki alatta volt: a
polgármester? – vetettem közbe.
– Nos igen, egy kicsit a polgármester is, de főképp a kalap.
Nem értettem, amit arcom eléggé elárult. A főjegyző megveregette
vállamat:
– No csak lakjék nálunk néhány esztendeig, majd megnyílik önnek is a
marosszögi politika misztériuma. Kivált ha házat talál venni fiatal
barátom!
(Ez utóbbi szavakra már megint rátette a fenyegető hangsúlyt.)
Ebből mindjárt sejthettem, hogy házat venni nem a legbátorságosabb dolog
lehet Marosszögön.
A másik meglepő tapasztalat az volt, hogy a marosszögiek az év bizonyos
szakaiban nem borotválkoznak. Mikor tehát Szikora Mihályhoz, a
legnépszerübb marosszögi borbélyhoz betértem, igyekeztem ez ügyben
informáltatni magamat.
A borbély nagy, vörös szakállú, bikanyakú ember volt, olyan termettel és
vállakkal, hogy mintául szolgálhatott volna egy Vulkán-szoborhoz. Mikor
borotválta az embert, szinte úgy tetszett, mintha egy őskori ciklops
incselkednék egy boldogtalan modern halandóval, akinek minden áron el
akarja metszeni a torkát. Az Isten tudja, hogy barátkozott össze két
olyan ellentétes valami, mint Szikora Mihály és a borbélymesterség.
Tehát, mint említém, egyszer szóba is hoztam a kérdéses ügyet az
officinában. Szikora uram beléptemkor a fogait piszkálta unalmában.
– Úgy látom, Szikora úr, mostanában rosszul megy az üzlet! – kezdtem a
szóba.
– Hazafias marosszögi ember ilyenkor nem borotválkozik, – felelt mély
flegmával a borbély.
– Ah, áh… és miért, ha szabad kérdenem?
– Azért, mert most esedékes a marosszögi árvizes államkölcsön és a
borotválatlan arcok olyan szomorú külsőt adnak városunknak, hogy megesik
rajta a pénzügyigazgató szive és megadja a fizetési haladékot.
Kezdtem hajzani hozzá, hogy ebben az időtájban Marosszögön mért
nincsenek halpaprikás-estélyek, mért nincs étvágy, mért járnak ócska
ruhában az emberek, – szóval mi okozza a közgyászt?
A következő hónapban Marosszög megkapta a haladékot; ámde a polgárok
ábrázata ezután is szomorú, mogorva, tüskés maradt.
– Hiszen most sem simák az állak városunkban? – szólítottam meg újra
Szikora uramat.
– Bölcs marosszögi ember most sem borotválkozik.
– Hát most már mért nem tetszik?
– Mert most kezdődik a vadászat a fácányosban.
– De hiszen a fácán nem kivánja a marosszögiektől ezt az áldozatot!
– A fácán nem kivánja és nem is az ő kedvéért tesszük, hanem az
államtitkár urért, akit a főispán úr megszokott hívni a fővárosból a
vadászatra. Az okvetlenül behajtaná a jövő évben az államkölcsönt, ha
sima állakat és szépen nyirt szakállakat látna a városban.
– És mit szól ön, az iparos, ehhez, akinek az üzletét tönkreteszi ez a
politika?
Szikora uram olyan bölcsen felelt, mint egy görög és oly önzetlenül mint
egy római:
– Bennem zokog a borbély, ezt látva, de elégülten nevet az
államkölcsönös polgár.
– És nem kap hajba ez a kétféle Szikora Mihály?
– De néha megesik ez is. Ilyenkor úgy állítom helyre köztük a rendet,
hogy elmegyek a »Durbincs« című polgári bormérőbe; ott maradok hajnalig;
és mikorra onnan hazakerülök, akkor már a borbély van vígan és az
államkölcsönös polgár sír. Amint illik.
Ily módon lassankint lehullott szemeim előtt a lepel a marosszögi
politika misztériumairól. E politikának alapja a panasz volt. A panasz,
mely ott lebegett a borotválatlan arcokon, a kopott öltözékeken, minden
szóban, a gyűlésekben, a társaságokban, a boltok ajtóiban, sőt a cipők
és csizmák bánatos csikorgásában is. Ennek a politikának képezte csúcsát
a polgármester szőrement gombakalapja, mely úgy sírt és panaszkodott a
város fejének bubján, mint egy posztóba formált elégia.
Kinek lett volna szive behajtani a kölcsönt azon a városon, melynek
polgármestere is rongyos kalapban jár?
Egyébiránt pedig gyorsan otthonosan éreztem magamat a városban.
Kedvesen üti meg szivemet mindig a marosszögi kávéházban töltött
délutáni órák képe! Látom az asztalok körül üldögélő polgárokat, amint,
szájukban a rózsaszínüre szítt hatalmas tajtékpipával, mély
hallgatásban, komoly érdeklődéssel kísérik a tekeasztalokon folyó
játszmát.
Csörögnek az ibrikek; lebeg a füst illatos kék felhőket képezve a légben
(marosszögi ember csak szűz dohányt szí, ámbár azért szidja a trafikot);
a lapok érintetlenül szomorkodnak a falon (marosszögi ember nem olvas,
hanem csinál politikát); és ha a dákó kezelője jó lökést csinál, az
egész kávéházban olyan mormogás fut át, az arcok olyan kifejezést
öltenek, mintha azt mondanák:
– Végre marosszögi emberre is mosolyog a szerencse annyi sorscsapás
után!
Ha pedig a teke a legutolsó pillanatban várakozás ellenére cserben
hagyja emberét, keserű sóhaj emelgeti a kebleket:
– Ilyen is csak marosszögi emberrel történhetik meg!
Ezek a tekeasztalok voltak a marosszögiek legnagyobb gyönyörüségei,
legvonzóbb látványosságai. Az államkölcsönön és adókon kívül még csak
azok a partik érdekelték őket, melyeket azokon vívtak Marosszög tekéző
bajnokai. Ebéd után a város összes számot tevő eleme találkozót szokott
adni e helyen, sőt igen gyakran megjelent a küzdő téren a polgármester
gombakalapja is; – fájdalom, a katasztrófa óta már újdonaj új kiadásban.
A város notabilitásai a nagy asztalt ülték körül, a polgármester
természetesen a főhelyet foglalván el, ahonnan, mint valami bércről, az
asztalok zöld csatasíkjait felségesen be lehetett látni. Körülötte ültek
a főemberek, a főjegyző, a főkapitány, a tanácsosok és a polgárság
kimagasló vezéralakjai, a gyógyszerész, a város legnagyobb gavallérja,
az ügyvéd, a város leghiresebb pörvesztője, Szücs Pál uram, a pék, a
város legnagyobb szája, akinek olyan nagy szája volt, hogy állandóan el
volt rekedve és évek óta egy szavát sem lehetett meghallani (ilyen is
csak marosszögi nagyszájú emberrel történhetik meg!), és az asztal
végére Szikora uram, a borbély, aki úgy került a nagyságok közé, hogy
neki van a városban a legnagyobb szakálla.
Itt ismerkedtem meg az imádottam apjával… Mert beleszerettem rövid idő
alatt egy marosszögi leányba, még pedig a képzelhető legtisztább és
áldozatkészebb szerelemmel, aminek legfőbb bizonyítéka, hogy imádottam –
államkölcsönös leány volt.
Marosszögön ugyanis kétféle leány van: olyan, akinek az apjának van
valamije, ez az államkölcsönös leány és a rossz parti; továbbá olyan,
akinek apjának nincs semmije, tehát államkölcsöne sincs, ez a jó parti.
Az előbbiek a háziurak, az utóbbiak a lakók gyermekei. Az ifjuság
Marosszögön ez utóbbiak körül röpköd, nekik udvarol, őket adorálja, őket
táncoltatja a bálokban, ők csillognak, ragyognak; míg a háziurak leányai
többnyire a hamupipőke szerepét játszák. A helyi lap farsang idején
gyakran fakad ki ekképp: »A lakók leányai toilettekben ma is oly
fényüzést fejtettek ki, hogy a háziurak szegény leányai, kiknek nem
telik új ruhára, hovatovább kénytelenek lesznek elmaradni a bálokból.« A
telekkönyvet sem abban a reményben nézik meg, hogy van háza a leánynak,
hanem abban, hogy nincs és Marosszögön már számos válópernek képezte
alapját az, hogy utólag kisült, hogy az asszonynak van hozománya (értsd:
államkölcsöne); holott a férj abban a jó hiszemben vette el, hogy
vagyontalan.
Imádottam atyja Tarcsay Gábor úr azzal keltette fel érdeklődésemet, hogy
ő volt a legszomorubb ember a kávéházban, – amely szomoruságra akkor
neki nagy oka volt, mert felmondott a lakója!
Idegen ember nem tudja, mit jelent ez! Csak marosszögi ember szive
érezheti át teljes valójában, mi az, mikor valakiről szétröppen a hír:
– Felmondott a lakója!
Szomoruan kongnak e szavak. Sírnak hallatára még a levelek is az ágon. A
szél felkapja és zokogva hirdeti a fáknak, a mezőknek és a madaraknak:
felmondott a lakója!
Úton-útfélen résztvevő arcok állítják meg a szerencsétlen férfiut;
szorongatják kezeit, veregetik vállát és hangzik a szánakozó
kérdezősködés:
– Felmondott?
– Fel bizony, kedves Csomainé nagysád, felmondott.
– Istenem, istenem… vajjon mi lehet az oka?
– Én nem tudom… én ártatlan vagyok… én a tenyeremen hordtam, óvtam még a
széltől is, mégis felmondott.
A másik utcasarkon új vigasztaló fogja el:
– Fogadd részvétemet… Hidd el, úgy érzem magamat, mintha a saját lakómat
vesztettem volna el.
– Köszönöm részvétedet… – rebegi amaz.
– Barátom, csak nyugalom… ne hagyd el nagyon magad! Gondold meg, Isten
adta a lakót, Isten elvette!
– Isten adta, Isten elvette… – tördösi a boldogtalan háziúr és fejét
rázva, szomoruan baktat tovább.
Hja, mert Marosszögön sok a háziúr, de kevés a lakó. A lakások többnyire
üresek, nem jövedelmeznek; a gazdán kívül egyedül csak az államkölcsön
lakik a házban, melyen az árvíz után felépítette.
Ilyen állapotban ült Tarcsay is a kávéházban és valahányszor ránéztem,
mindig elfacsarodott a szivem. Annyi bánat lebegett arcvonásain és ha
néha tett is valamely megjegyzést a játszmára, mindjárt elhallgatott és
lesütötte fejét. Mintha ezt mondaná:
– Azaz, mit is beszélek?… Az olyan ember, akinek felmondott a lakója,
húzza össze szerényen magát és hallgasson!
Mély részvét fogott el e szomoruság láttára és elhatároztam, hogy
kifogadom a felmondott lakást. Mérnöki hivatásom ugyan gyakran a
környéken tartóztatott és nem volt szükségem nagy lakásra (eddig egy
fogadóbeli szoba is elég volt), de már nem állhattam ellent ennyi
nyomornak.
Azért, mikor legközelebb a kávéházba mentem, bemutattam magamat Tarcsay
úrnak:
– Török Elek, mérnök.
– Örvendek a szerencsének! – felelt búskomolyan rám nézve, de ismét
lesütötte fejét. (Miféle szerencsének örvend az olyan ember, akinek
felmondott a lakója!)
– Azt hallom, hogy Tarcsay úr házában egy lakás volna kiadandó.
Emberemet mintha villamáram érte volna. Felegyenesedett, arca kipirult,
szemei csillogtak szemöldökei alatt:
– Uraságodnak lakásra van szüksége? – rebegte.
– Azt keresek, mert megúntam a vendéglői életet.
Megragadta hálásan a kezemet:
– Az Isten áldja meg ezért, – mondotta. – Igen, igen, csak az önálló
lakás ér valamit! Mert mi a lakás? Oh a lakás! Az a tűzhely, a haza…
minden!
Denique, kivettem a lakást. Kényelmes, csinos ház volt, az udvaron kis
kerttel. Első reggel a házigazdám mindjárt karon fogott és minden zugot
megmutogatott.
– Ez itt galambduc… de a mi galambjaink illedelmesek. Csak moderate
turbékolnak, nem zavarják a lakókat. Emezek itt a ketrecek… a
baromfiakat ketrecekben tartjuk, hogy ne lábatlankodjanak a lakóknak.
– De mért vannak feketébe vonva a ketrecek?
– A kakasok félrevezetésére.
– Mi szükség van arra?
– Hogy fel ne keltsék hajnalban a lakókat álmukból. A ketreceket este
bevonjuk fekete posztóval és a bevonatot csak reggel nyolc órakor
vesszük le. A kakasok azt hiszik, hogy nyolc órakor van hajnal és addig
nem kukorékolnak.
(És volt szive az én elődömnek felmondani! Oh a marosszögi lakók
hálátlanok!)
– Ez pedig itt Erzsike lányom, – mondá a házi gazdám, mikor felvezetett
a lakására, és egy kedves fejecske került elém olyan szőke hajjal, mint
egy nagy nyaláb kúpba csavart kalász. Az »államkölcsönös leány.«
– Erzsikém, – Török Elek mérnök úr, a mi új lakónk.
Azok a dévajan mosolygó szemek, melyek rám néztek, miközben a lágy
kezecske egy percre a kezeimbe simult, azt jelentették, hogy már
alaposan ki vagyok kémlelve holmi ablakfüggönyök mögül.
És ezt a két mosolygó szemet többé nem tudtam elfelejteni. Mikor délután
künn húztam a láncot a határban, folyton egy kedves hang csengett a
fülemben:
– Úgy-e elmegyünk, mamácska, délután öt órakor a Tiszapartra sétálni?
Ezt Erzsike kérdezte Tarcsay mamától, kinek persze szintén bemutattak.
És a kék szemek kérdőleg sugaraztak rám:
– Nos, jó vitéz, hát érted-e, hogy mért kérdem én ezt most és mért
jelölöm meg oly pontosan az időt és helyet?
A vitéz persze, hogy értette és félbe-szerbe hagyva a sürgős munkát,
délután öt órakor ott illegett a szőke kalászkúp és a kék szemek mellett
a jó öreg Tisza partján.
Ámde e perctől fogva marosszögi ismerőseim titokzatos szavakat
röpítgettek el füleim mellett, melynek értelmét sokáig nem tudtam
eltalálni.
A főjegyző, kivel másnap találkoztam, igen komoly arccal állított meg az
utcán. Hangja oly ünnepélyesen rezgett:
– Vigyázat, fiatal ember, vigyázat!
– Mi történt?
– Többet nem mondok. Atyailag tanácsolom, legyen óvatos!
A gyógyszerész (kivel szintén bizalmas barátságot kötöttem) elmenőben
ezt súgta fülembe:
– Memento – az államkölcsönre!
Szikora uram pedig, mikor az officinában munkába vette a fejemet, nagyot
sóhajtva mondá:
– Oh fiatalság! Milyen könnyelmüen sétál az az örvény szélén!
Séta! Megvan! Világosság gyult agyamba… Hiszen az én marosszögi
ismerőseim azért aggódnak értem, mert az államkölcsönös leánnyal láttak
sétálni. Marosszögön ugyanis azt a legényembert, aki egy fiatal leánnyal
egyszer a sétálás bűnébe esett, elveszettnek tartják.
Ami azonban engem illet, el kellett ismernem, hogy az ismerősök jól
szimatolnak. Komolyan beleszerettem a kis államkölcsönös leányba. Azért
tehát megadással tűrtem, hogy Szikora uram hatalmas tenyereivel úgy