Dunamelléki eredeti népmesék (2. kötet) - 1

DUNAMELLÉKI
EREDETI
NÉPMESÉK.
ÖSSZEGYÜJTÖTTE
MERÉNYI LÁSZLÓ.
II. KÖTET.
PEST.
KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.
MDCCCLXIV.
Pest, 1864. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.


A SÜNDISZNÓ.
Holt volt, hol nem volt, elég az hozzá, volt egyszer egy kalmár, meg egy
király és egy szegény ember.
Itt a kalmár kimegyen az erdőre vadászni. Csak mén, csak mendegél,
egyszer uramfia olyan sürűségben lelte magát, hogy sem eget, sem földet
nem látott, csak mint a vak tapogatódzott. Itt lelkem teremtette a
kalmár akár jobbfelé akár balfelé próbált kiszabadulni a nagy vadon
erdőből, csak azt nyerte vele, hogy annál sűrübb helyre jutott. Már öt
napja annak, hogy étlen-szomjan a nagy vadon sűrü erdőben bolyongott
szabadulás nélkül s ekkor a kalmár emigy kiáltott fel:
– Istenem! ha engemet valaki ebből a sürűségből az igaz útra vezetne:
annak adnám három leányom legszebbikét, nászajándékul pedig három zsák
pénzt mérnék ki.
– Majd kivezetlek én, szólalt meg valaki mellette.
A kalmár jobbra balra tekint, néz, de egy árva lelket sem látott.
– No csak ne tekintgess, szólalt meg az a bizonyos újra, hanem ide nézz
a lábad alá.
A kalmár csak ekkor tekintett maga elé, hát látja, hogy a lába alatt egy
kis sündisznó fekszik s az intézett hozzá szót és mondást.
– No ha kivezetsz, szólt a kalmár, neked is odadom legszebbik leányomat
s azonfelül menyasszonyajándékul három zsák pénzt mérek ki. Az egyik
zsákban lesz arany, a másikban ezüst, a harmadikban pedig rézpénz.
A sündisznó aztán előlment, a kalmár pedig utána, igy aztán csakhamar
kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament az erdőbe, a
kalmár pedig hazafelé forditotta a szekere rudját.
No jól van, ez abban maradt. – Itt a király is kimegyen az erdőre
vadászni. Ő is azonképen járt mint a kalmár; ő is eltévedt a nagy vadon
erdőben. Megyen a király jobbra balra, mindenfelé próbál szabadulni, de
csak azt nyerte vele, hogy annál sűrűbb, annál sötétebb helyre ért. Ő is
már öt nap óta bolyongott étlen szomjan a sűrűségben, hatodikra kelve
emigy fakadt ki a király:
– Istenem! ha engemet valaki ebből a sürűségből kivezérelne, lenne bár
az egy féreg is, mégis odadnám neki három közül a legszebbik leányomat,
menyasszonyhozományul pedig három kocsi pénzt mérnék ki.
– Majd kivezetlek én, szólalt meg mellette valaki.
A király hol jobbra hol balra tekintett, de egy árva lelket sem látott.
– Mit tekintgetsz, ide nézz a lábad alá, itt vagyok.
A király csak ekkor nézett a lába alá, hát látja, hogy ott egy kis
sündisznó hentereg s az szólitotta meg.
– No sündisznó, ha kivezetsz, neked is odadom legszebbik leányomat s
azonfelül menyasszonyajándékul a három kocsi pénzt. Az egyik kocsin lesz
arany, a másikon ezüst, a harmadikon pedig rézpénz.
A sündisznó aztán előlment, a király pedig utána s igy aztán csakhamar
kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga
helyére, a király pedig szerencsésen haza jutott.
No jól van, ez abban maradt. – Itt a szegény ember is kimegyen az erdőre
száraz galyért. Ő is azonképen járt mint a kalmár s a király; ő is
eltévedt a nagy sűrűségben; ugy annyira, hogy már étlen-szomjan öt napig
bolyongott a nagy vadon erdőben szabadulás nélkül; mert ha akár
jobbfelé, akár balfelé próbálta is a szabadulást, csak azt nyerte vele,
hogy annál nagyobb sűrűségbe jutott.
– Istenem! kiáltott fel végre a szegény, küldj egy szabaditót. Ha az
engemet kivezetne ebből a sűrűségből, minthogy nekem se aranyom se
ezüstöm, csak a két kezem: azt fiammá fogadnám s ugy bánnék vele mint
tulajdon magzatommal.
– No apám-uram, majd kivezetem én, csak utánam jöjjön.
– De hát hol vagy, édes fiam?
– Itt vagyok a lába alatt, csak ide nézzen apám-uram!
A szegény ember csak ekkor tekintett a lába alá, hát látja, hogy ott egy
kis sündisznó hentereg.
– No édes fiam, hát csak vezess ki, én megtartom igéretemet.
A sündisznó aztán előlment, a szegény ember pedig utána, s igy csakhamar
kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga
helyére, a szegény ember pedig hazafelé bandúkolt s szerencsésen haza is
ért.
No jól van, ez abban maradt. Itt egyszer azonban ugy lefekvés után
koczogtatnak a szegény ember ajtaján.
– Apám-uram, keljen kend fel, nyissa ki az ajtót.
A szegény ember, ki ugy a kemenczepánkon feküdt, csak hallgatja, hogy
zörgetnek az ajtón.
– Apám-uram, keljen kend fel, nyissa ki az ajtót!
A szegény ember csak hallgatja, csak hallgatja, hogy vajjon ki zörget az
ajtón s kicsoda mondhatja azt neki: „apám-uram, keljen kend fel, nyissa
ki az ajtót“ – mikor neki soha világéletében egy fia gyermeke sem volt s
a feleségét meddőséggel, magtalansággal verte meg az isten?!
De harmadszor is csak hallatszik:
– Apám-uram, keljen fel kend, nyissa ki az ajtót!
A szegény ember se veszi a dolgot tréfára, föl kel a kemenczepánkról,
kinyitja az ajtót, hát uram fia! ki jön be rajta, senki egyéb mint a kis
sündisznó.
– Adjon isten jó estvét apám-uramnak, anyám-asszonynak mint
közönségesen.
– Fogadj isten édes fiam, hát megjöttél?
– Meg biz én, a mint láthatja apám-uram, de nagyon elfáradtam, azért
költse fel anyámasszonyt, hogy vesse meg nekem az ágyat a kamrában.
Mit volt mit tenni a szegény embernek, felköltötte a feleségét, ki aztán
a kamrában fölvetette a tornyos nyoszolyát és a sündisznó bele feküdt.
Reggelre kelve a szegény ember meg a felesége leültek fölöstökömölni, de
fogadott fiukról sem akartak megfeledkezni, mert annak is adtak a
tűzlócza alá fatálban azt a mit ettek; de a sündisznó hozzá sem nyult.
– Hát édes fiam, kérdé a szegény ember mért nem eszel?
– Azért nem eszem, apám-uram, mert nem illik fogadott fiúval ugy bánni
mint valami árvával; mert nem illik nekem fatálból tűzlócza alá külön
enni adni, hanem szépen az asztal mellé ültetni, czintányért tenni
elébem s arra merni az ételt.
Mit volt mit tenni a szegény embernek, a sündisznót odaültette maga
mellé, czíntányért tett elébe, arra ételt mertek s a sündisznó aztán ott
evett együtt velük egy asztalnál egy tálból egy ételt.
Mikor vége volt a fölöstökömnek, a sündisznó csak megszólal
ilyeténképen:
– Ugy-e apám-uram, van kendnek két darab csizmadia-tallérja?
– Van édes fiam, van.
– Ugy-e apám-uram, azt sóra-fára takargatják?
– Arra fiam, arra.
– De nem azt mondom én apám-uramnak, hanem azt, adják ide nekem azt a
négy garast kölcsön, majd visszafizetem én azt kigyelmeteknek
ezerszeresen, sóval-fával most ne sokat gondoljanak. Hanem kend
apám-uram menjen ki a piaczra, ide meg ide, ott árul egy vén asszony egy
fekete kakast. Vegye kend azt meg tőle. Ha egy kispénzre tartja, kettőt
adjon érte; mert az lesz majd az én paripám. Mikor a kakast két áron
megvette, itt meg itt lakik egy szíjgyártó, menjen be hozzá, ott van a
szegletben egy hányt-vetett, ringyes-rongyos nyeregszerszám, vegye kend
azt meg nekem. De annak is két árát adja; ha egy kis pénzre tartja,
kettőt adjon érte.
Mit volt mit tenni a szegény embernek, a szűrét a nyakába galyabitotta,
a két csizmadiatallért zsebre tette, elment a piaczra s a fekete kakast
és a hányt-vetett nyeregszerszámot két áron megvette egyszer-egyszer két
kis pénzért.
A sündisznó aztán felkantározta a fekete kakast a hányt-vetett
szerszámmal, majd ráült s beállitott annak a gazdag kalmárnak az
udvarára, kit ő a nagy vadon erdőből kivezetett.
Koczogtat az ajtón s bekiált rajta:
– Hej, apósom, ereszsz be, nyissd ki az ajtót!
A gazdag kalmár nagy álmélkodva kinyitja az ajtót, hát ki jön be rajta,
senki egyéb mint a mi sündisznónk a fekete kakas paripán.
– Hallod-e te gazdag kalmár, kezdé beszédét a sündisznó, tudod-e mit
igértél, midőn a nagy vadon erdőből kivezettelek; tudod-e, hogy nekem
igérted három leányod legszebbikét és ezenfelül három zsák pénzt? Most
tehát a leányért meg a pénzért jöttem.
Mit volt mit tenni a gazdag kalmárnak – szájából s....t nem csinálhatott
– mindhárom leányát behítta a fehér szobába s aztán a sündisznóhoz
fordult, mondván:
– No, válaszsz a három közűl, azt, a melyik szemednek, szádnak és
szivednek tetszik!
A sündisznó a középső kalmár-kisasszonyt választotta, mert ez volt a
legeslegszebb mind a három között. A kalmár aztán a három zsák pénzt is
kimérte. Az egyikben, mint mondá, volt arany, a másikban ezüst, a
harmadikban rézpénz. Aztán a kalmár mind a kisasszonyt, mind a három
zsák pénzt felrakatta a hintóba, melybe négy lovat fogatott s útnak
eresztette legszebbik leányát a sündisznóval.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a sündisznó, ki ugy a hintó
mellett paripázott a fekete kakason, odamegyen a hintóhoz, betekint az
ablakon, hát látja, hogy a menyasszony könyezik.
– Mit sirsz, mit rísz szivem szép szerelme? kérdé a sündisznó a leányt.
– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor az isten oly rút állattal vert meg,
mint te vagy; mert azt sem tudom, ember vagy-e, állat vagy-e?!
– Ha csak az a bajod szivem szép szerelme, azon könnyen segitünk: a
három zsák pénzt megtartom magamnak, téged pedig szépen visszaküldlek
urad-atyádhoz; mert látom, hogy te nem nekem való vagy.
Ugy is lett. – A sündisznó a három zsák pénzt megtartotta magának, a
szép kalmár-kisasszonyt pedig visszaküldte ura-atyjához. A sündisznó
aztán a három zsák pénzt hazavitte a szegény embernek, kiből aztán olyan
gazdag ember lett, hogy nem hiszem, hogy hét faluban párját lehetett
volna találni.
Itt a sündisznó ujra mit, mit nem cselekszik, kapja a lelkét,
felkantározta a fekete kakast, ráült s aztán beállitott a király szine
elébe, kihez szót szólt ilyeténképen:
– Hallod-e te király! emlékszel-e még arra, midőn a nagy vadon erdőből
kivezettelek, midőn azt a fogadást tetted előttem, hogyha az igaz utat
megmutatom: három leányod legszebbikét nekem adod s azonfelül három
kocsit rakatsz meg aranynyal, ezüsttel és rézpénzzel? Most itt vagyok,
hogy váltsd be igéretedet.
Mit volt mit tenni a királynak – szájából s....t nem csinálhatott – mind
a három leányát behivatta a fehér szobába s aztán azt mondja nekik:
– Édes leányaim! én egy fogadást tettem, már mint azt la, hogy hármatok
közűl egyiket e sündisznónak adom feleségül. Azért igértem pedig
egyiteket oda, mert egy nagy vadon erdőből, a melyben már öt napon
étlen-szomjan bolyongtam, e sündisznó vezetett ki: igy megszabaditott a
bizonyos haláltól. Azért szóljatok kedves leányaim, hogy melyiteknek
volna kedve hozzá feleségül menni?
A nagyobbik királykisasszony elfordult, a középső szintén, csak a
legkisebb és legszebb királykisasszony szólalt meg ilyeténképen:
– Ha már fölséges királyatyám olyatén fogadást tett: elmegyek én hozzá…
Legyen meg isten akaratja, ha már ilyen férjet rendelt a számomra.
– Te vagy nekem legkedvesebb, legjobb leányom, szólt a király s azzal a
legkisebb királykisasszonyt össze-vissza csókolta.
A király aztán kimérette a három kocsi pénzt, a királykisasszonyt pedig
üveges-aranyos hintóba ültette s nagy hálálgatások, keserves
könyhullatások között utnak eresztette a sündisznóval, ki a fekete
kakason a hintó mellett lovagolt.
Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, egyszer a sündisznó
oda lovagolt az üveges-aranyos hintó mellé, kinyitja az ajtaját,
betekint rajta, hát látja, hogy a királykisasszony nem hogy sirna, hanem
a legjobb piros kedvében van.
– Ehj, szivem szép szerelme, szólt a királykisasszony, minek lovagolsz
te azon a fekete kakason, jer inkább ülj ide mellém a bársony vánkusra!
– De hát nem félsz tőlem?
– Már hogy félnék!
– Nem is undorodol?
– Már hogy undorodnék; ha az isten nekem rendelt, ugy az enyémnek kell
lenned.
– Te vagy nekem, szólt a sündisznó, egyetlen egy legkedvesebb feleségem!
S ezzel a sündisznó megrázkódott s tüstént azon szempillantásban olyan
gyöngy-adta gyönyörves 24 éves királyfivá változott, hogy azt nyelv ki
se mondhatja! de hogy is ne! aranyhaja, aranyszája és abban aranyfoga
volt! a fekete kakas pedig szintén megrázkódott háromszor s olyan
aranyszőrű tátosparipává változott, hogy csak párját kellett volna
keresni! A tódozott-fódozott, hányt-vetett nyeregszerszámból pedig olyan
aranyos szerszám lett, melyen még a legutolsó csatt is aranyból volt.
A királyfi aztán az ország legszebb tájékát kiszemelte, annak a kellős
közepén megállván, egyet gondolt s tüstént abban a szempillantásban
előállott egy réztetejü, kakaslábon forgó márványpalota, abban
mindenféle különbnél különb, szebbnél szebb aranyos bútorok valának;
minden, de minden a tűkörtől kezdve le egész a főzőkanálig. Ebbe a
gyöngyadta palotába szállitotta be aztán a királyfi szép aranyos
madarát, a szép királykisasszonyt, hol aztán mint a madár a fészkében
szép csendesen éldegéltek.
Mikor a három kalmár és a két idősb királykisasszony meghallották a
legkisebb királykisasszony szerencséjét, hogy az milyen jól ment
férjhez: búbánatukban egyik a kútba ugrott, a másik a kenderáztatóban
ölte el magát, a harmadikat a Tiszából fogták ki s igy sorba mind a négy
leány gonoszul veszett, csak a kalmár középső leánya fente erősen a
fogát a királykisasszonyra, ki erős kegyetlenül föltette magában, hogy
megkeseríti annak élte boldogságát, már mint a mi
királykisasszonyunknak. Ezért vénasszonyképen elment oda szolgálatot
keresni. Ép jókor járt az ördög-adta, (mert jót csak nem mondhatok
róla,) mert a királykisasszony ép terhes állapotban volt, pedig a
férjének ép háborúba kelletett mennie; mert a burkus király hadat üzent
neki.
Itt a vén asszonyképen felöltözött kalmárkisasszonyt megfogadták a
királyasszony mellé szárazdajkának.
Mint mondám, a királyfinak el kelletvén menni a háborúba, a várandós
királyné a vénasszonyképébe fölöltözött kalmárkisasszony gondviselése
alatt maradt, pedig akár a macskára bizták volna a tejfeles fazekat,
akár erre a pokolpozdorjára a várandós királynét; mert a királyné alig
hogy elszülte az isten adta egy pár cselédet, a nagy fájdalom miatt
elájult, a vénasszony kosárba pakolta azt az ártatlan portékát és az
erdőben egy bizonyos fa alatt letette.
A vén asszony aztán ízibe visszaszaladt a királynéhoz, ki már ekkor
felocsúdott nagy fájdalmából és kérte a szárazdajkát, hogy adja oda a
magzatait, hogy hagy ölelje és hagy csókolja meg; de erre az csak ezt
felelte:
– Felséges királyné! mi türés-tagadás, zsákban macskát nem szoktam
árulni, felséged két idétlen, szőrös állatformát szült: azért biz
azokat, nehogy még megijedjen a látásán, belevetettem a folyó vizbe.
Az egy pár cselédke aludt szép csendesen a fa alatt. Itt egyszer nagy
zörgés között előtör a sűrűből egy fehér szarvas, mely egyenesen mintha
küldték volna, a kosárnak tartott és azt fülénél fogva a szarvára
akasztotta s azzal a fehér szarvas eltünt a sűrűségben. Megyen mendegél
a szarvas, egyszer egy patak partjához ért, hol háromszor elbőditette
magát, erre, mint a varázslat, előtte termett az erdők leánya, ki a
kosarat levette a szarváról, megnézte, hogy mi van benne és nagy örömmel
lelkendezve beszaladt a maga palotájába.
Már hét esztendő óta volt az egy pár cseléd az erdők leányánál, ki őket
mint tulajdon magzatjait szépen fölnevelte.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, nem egyéb a semminél,
egyszer az erdők leánya a kis leányt vizért küldte egy zöld korsóval; de
erős kegyetlenül rámordult, hogy jól vigyázzon, nehogy eltörje a korsót.
A kis leány sem hagyta ezt kétszer mondatni magának, mert engedelmes és
szófogadó volt, kezébe kapta a zöld korsót s ízibe a kútnál termett.
Hogy odaért, hát látja, hogy egy kis aranyos madárka ott repdes a kút
körül. Ez mint gyermek szerette volna megfogni az aranyos madarat, ezért
a kezében levő korsóval mindaddig hadonászott, mig egyszer csak azon
vette észre magát, hogy csak a füle maradt a kezében. Megijedt a kis
leány, sirva fakadt s leült a kut kávájára s ott sirdogált.
Az erdők leánya csak várja, hogy mikor jön már meg a kis leány, csak
várja, de biz azt nem győzte eléggé várni, azért a másik korsóval a kis
fiút küldte utána azon erős kegyetlen meghagyással, hogy jól
vigyázzanak, nehogy még ezt is eltörjék. A kis fiú szinte azonképen
járt, mert ez is, mint afféle gyermek, alighogy meglátta az aranyos
madarat, le akarta ütni a korsóval s ez is mindaddig hadonászott, mig a
füle maradt a kezében. Ez is sirva fakadt, leült a huga mellé s ott
sirdogáltak kettecskén a kút mellett.
Itt lelkem teremtette az aranyos madár megszánta az egy pár cselédkét s
azt kérdé tőle:
– Mit sírtok, mit rítok szép gyermekek?
– Oh szép madár, felelt a kis fiú, mint a kinek több esze volt, már
hogyne sirnánk, hogyne rínánk, mikor verést kapunk azért, a miért
eltörtük a zöld korsókat, megver tubus szülénk.
– Hohó gyermekeim! nem tubus szülétek az nektek, csak felnevelő anyátok;
mert az sose szült titeket fájdalommal a világra; mert a ti anyátok és
apátok messze-messze innen lakoznak, túl még azokon a kék hegyeken is.
Azért, ha utánam jöttök, majd elvezetlek én titeket haza.
A két gyermeknek sem kellett egyéb, többé feléje se mentek felnevelő
anyjuknak, mert otthon ugyis verést kaptak volna, hanem az aranyos madár
után mentek, mely mindig elöttük repült.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer az erdőben egy nagy rakás aranyra
bukkantak. Az arany mellett ott hevert egynehány koczka, mintha valaki
ott játszott volna. Mind a kis fiú, mind a kis leány egy-egy marok
aranyat zsebre rakott s azzal aztán tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy korcsmához értek. Hogy immár
el is fáradtak, meg aztán estve is volt, bementek a korcsmába szállást
kérni. A korcsmában, ott koczkázott három ur-féle. A két gyermek eleinte
csak nézte, hogy és mint játszanak. A fiú végre kivette a zsebéből a
marok aranyat és játszani kezdett, még pedig ugyannyira, hogy a három
ur-félének minden pénzét elnyerte. S ekkor megszólal az egyik ur
ilyeténképen:
– No édes fiam, látom, hogy jó szerencséd van, nekem itt meg itt van egy
gyönyörü szép virágos kertem és a virágos kert kellős közepén
márványpalotám. Ez a palota azzal a tulajdonsággal bir, hogyha ezzel az
aranyvesszővel megütöd háromszor az oldalát, aranyalmává változik és a
világ bármelyik részén mind a márványpalotát, mind a virágos kertet
leteheted, hogyha azt az aranyalmát megütöd az aranyvessző kisebbik
végével. Én most azt a szép virágos kertet és azt a gyöngyadta
márványpalotát teszem fel. Ha elnyered, legyen a tiéd.
A kis fiú erre is ráállott és szerencsésen mind a virágos kertet, mind a
márványpalotát elnyerte, az ur-féle pedig aztán átadta neki az
aranyvesszőt s megmutatta neki, hogy hol van a virágos kert és a
márványpalota.
Reggelre kelve aztán az egy pár cseléd fölkereste a virágos kertet és a
márványpalotát, melynek az oldalát a kis fiú megütötte háromszor az
aranyvesszővel és az aranyalmává változott. A kis fiú aztán az
aranyalmát szépen zsebre rakta s hazafelé bandukoltak. Előttük mindig az
aranyos madárka repült.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer az aranyos madár megállott.
– No édes fiaim, szólt az aranyos madár, most már itthon vagyunk. Itt
ezen a helyen tedd le az aranyalmát s üsd meg háromszor az oldalát az
aranyvesszővel, majd meglátjátok, hogy milyen szép hét országra szóló
márványpalotátok és virágos kertetek lesz. Majd hire futamodik a ti
márványpalotátoknak és virágos kerteteknek, majd eljön azoknak a
nézésére még maga a király is, kit ugy tiszteljetek mint nemző apátokat,
mert te kis fiam királyfi vagy, te pedig kis leányom királykisasszony.
Azért kedves gyermekeim ime itt van egy kép aranyrámában, mely a ti
czimereteket és neveiteket ábrázolja. Ezt a képet függeszszétek fel a
palota legszebbik helyére, de nehogy árulótok legyen, biborral
teritsétek le. És ezt a képet senkinek, de senkinek meg ne mutassátok,
csak tulajdon nemző apátoknak. Majd fogja ő kérdezni, hogy micsoda kép
az és ekkor huzzátok le róla a bibort. A többi aztán magától következik.
Ugy is lett. – Az egy pár cseléd a képet felakasztotta a márványpalota
legszebbik szobájában és biborral letakarták. Itt nagy messze országban
hire futamodik, hogy milyen gyönyörves gyöngyadta kert és márványpalota
van itt meg itt. Jöttek aztán azoknak a nézésére még a hetedik
vármegyéből is, ugyannyira, hogy még magának a királynak is a fülébe
jutott. A király rögtön elhatározta magában, hogy elmegyen a virágos
kertnek és a márványpalotának a nézésére; de alig hogy ebbeli szándokát
megsejtette az a pokolpozdorja, már mint a száraz-dajka, a király
kávéjába hashajtóport kevert. Hogyím ettől a király roszul lett, nem
mehetett el a virágos kert és a márványpalota nézésére. S ekkor a vén
asszony hivás nélkül beállitott a király szine elébe s azt mondja neki:
– Fölséges király! ha már olyan nagy vágyódása van annak a virágos
kertnek és annak a márványpalotának nézésére, majd elmegyek én, majd
megnézem én, hogy vajjon olyan szépek-e azok, mint a mekkora a hire,
majd elmesélem én azt fölségednek.
A király, hogy, hogy nem, beleegyezett, pedig a pokolpozdorja dehogy a
virágos kert nézésére ment, dehogy, hanem el akarta veszteni gonoszul az
egy pár cselédet. Ebben sántikált a gonosz, de biz az nem lett idős,
mert a vén csontnak beletört a bicskája; de hogy egyik szavamat a
másikba ne öltsem, elmondom az egész dolog sorját-rendjét.
Hát a vén banya, alig hogy a hires virágos kertbe érkezett, az egy pár
cseléd elébe szaladt s tövéről hegyére mindent megmutattak neki. S ekkor
a vén bőr csak elkezdi:
– Igaz hogy szép a kert, de még akkor hétszerte szebb lenne, ha a világ
zengő-fáját elhoznátok.
– Hát mit kellene cselekednem? kérdé a fiucska.
– Nem egyebet, mint azt, felelt a vén csont, itt meg itt, ebben meg
ebben az elátkozott várban van a világ zengő-fája. Csak ezért kellene
elmenned, csak ezt kellene elhoznod.
S ezzel a vén bőr szépen elbúcsúzott az egy pár cselédtől s hazafelé
bandúkolt, a fiúnak pedig ez órától nem volt nyugodalma, hogy ő elmegyen
s elhozza a világ zengő-fáját. Ezért hugától keserves könyhullatások
között elbúcsúzván, elindult a világ zengő-fájáért.
Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, egyszer egy sötét vár alá
ért. Ez volt pedig az első elátkozott vár. Egy nagy kamasz szőrös ördög
egy irtóztató husánggal ott állt őrt, hogy arra senkit se ereszszen.
A szőrös ördög rákiált nagy mérgesen a mi fiunkra ilyeténképen:
– Állj!… ki vagy?
– Én vagyok, felelt a kis fiú.
– Kicsoda az az én?
– Én vagyok.
– Te vagy Jánoska? kérdé az ördög.
– Én vagyok én.
– Hát mi járatban vagy?
A világ szépen zengő-fáját keresem, nem hallott-e bátyám-uram róla
valamit?
– Én nem hallottam, hanem itt meg itt áll őrt a bátyám, hacsak az nem
tud róla valamit, ugy senki a világon.
S ezzel Jánoska elindult az igaz úton a világ zengő-fája keresésére.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elért a másik elátkozott sötét várhoz
is. Ott is egy nagy kamasz szőrös ördög állt őrt, ki a mi Jánosunkra
rákiált nagy mérgesen; de már itt a Jánoska sokkal bátrabb volt, mert
ugy is tudta, hogy semmi bántódása nem lesz.
– Ki vagy, kérdé az ördög?
– Én vagyok.
– Kicsoda?
– Én.
– Te vagy Jánoska?
– A bátyám-uram szolgálatjára én vagyok.
– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A világ szépen zengő-fáját keresem. Nem hallott bátyám-uram róla
valamit?
– Mi türés-tagadás, én nem hallottam, hanem itt meg itt, ezen meg ezen a
helyen áll őrt a bátyám, hacsak ő nem tud róla valamit, ugy senki a
világon.
S ezzel Jánoska elindult a harmadik elátkozott vár felé. Hogy odaért,
ott is ott állt őrt egy nagy kamasz ördög, ki rákiált nagy mérgesen a mi
Jánosunkra, ilyeténképen:
– Ki vagy?
– Én vagyok.
– Te vagy Jánoska?
– Én vagyok.
– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, a hol még madár sem jár?
– A világ szépen zengő-fáját keresem. Nem hallott róla bátyám-uram
valamit?
– Hohó Jánoska, dehogy nem hallottam, dehogy, hisz itt van ebben az
elátkozott vár kertjében. El is viheted, de csak ugy, ha a szavamra
hallgatsz; mert ha nem adsz rá semmit, vagy meg nem tartod, sose látod
többé isten fényes egét, ragyogó napját. Hát csak azt akarom mondani,
hogy itt van ez az aranyvessző, üsd meg vele háromszor az elátkozott vár
falát, rögtön ajtó nyílik előtted, eredj be rajta, aztán a kertben,
annak is a kellős közepén megtalálod a világ szépen zengő-fáját, kerüld
meg azt háromszor visszafelé s aztán mint a kilőtt nyil, kutyafuttában
iparkodjál ki a kertből, mert a kőfal becsukódik s te bennrekedsz. Ha
pedig egyszer bentmaradtál, az isten legyen irgalmas és kegyelmes, mert
tüstént abban a szempillantásban kőbálványnyá változol. Ez szóm és
mondásom hozzád, ha megtartod, szerencsés leszesz, ha pedig meg nem
tartod, örökké szerencsétlen.
Itt a fiú átalveszi az aranyvesszőt, melylyel aztán megcsapja az
elátkozott vár oldalát és rögtön abban a szempillantásban ajtó nyilott
előtte. A kis királyfi nem sokat kérdezte, hogy szabad-e, ízibe
beszaladt az ajtón, be egyenesen a kertbe. Itt mindenféle dalló s
tánczoló kisasszonyok jöttek elébe, ki cziterán, ki hárfán, ki
czimbalmon játszott s kérve kérték, hogy mulasson tánczoljon ott velük;
egyik mindenféle drága ételekkel, másik mindenféle száj íznek kedves
italokkal kinálta, hogy egyék-igyék az ő ételükből és italukból; – de a
királyfinak is volt esze nem enni és inni, hanem félre lökte a leányokat
és a kert kellős közepére futott, hol állott a világ szépen zengő-fája,
melyet aztán visszájárul megkerülvén háromszor, ugyancsak igyekezett ki
a kertből. S ezer volt a szerencséje, nem egy, hogy néhány
szempillantással el nem késett, mert már most is bezáródott az ajtó és a
sarkát odacsukta. De a királyfi nem sokat törődött a csizmája sarkával,
hanem azon az úton, a melyen idejött, haza szaladt s már ekkor ott állt
a virágos kert közepén a világ szépen zengő-fája.
Eddig is szép hirben állott a virágos kert, de most még hétszerte
nagyobb lett annak a hire, ugyannyira, hogy hét világból gyültek össze a
világ szépen zengő-fája nézésére, ugyannyira, hogy az magának a
királynak fülébe is eljutott, ki feltette magában, hogy ha addig él is,
mégis elmegyen annak a nézésére. De mihelyest a vén banya ebbeli
szándékát megsejditette, a kávéjába, melyet ő szokott bevinni,
hashajtóport kevert, melytől a király olyan roszul lett, hogy ki se
mehetett a szobából. S ekkor a vén banya hivatlanul beállitott hozzája s
azt mondja neki:
– Fölséges király! ha már csakugyan olyan szép az a világ zengő-fája,
mint a mekkora a hire, fölséged ugy is beteg, majd elmegyek én annak a
nézésére, majd hirét hozom én.
A király, hogy, hogy nem, ráállott a vén asszony beszédjére s azt
elengedte menni a világ szépen zengő-fája nézésére, ki alig hogy betette
a lábát a virágos kertbe, már az egy pár cseléd elébe szaladt, hogy
vajjon most mit szól az a vén asszony.
– Szép gyermekek, szólt a vén bűn, szép ugyan e virágos kert is, szép
benne a zengő-fa is, de az még hétszerte szebb lenne, ha ezen a szépen
zengő-fán a világ szépen szóló madara danolgatna!
– Hát mit kellene cselekednem? kérdé a kis fiú.
– Nem egyebet, felelt a vén banya, mint azt, hogy itt meg itt van egy
elátkozott vár s onnan el kellene hozni a világ szépen szóló madarát.
No jól van, ezzel a vén asszony hazafelé bandukolt, a királyfinak pedig
ez órától fogva nem volt maradása, hanem feltette magában, hogy elmegyen
s elhozza a világ szépen szóló madarát. Ezért édes testvérétől keserves
könyhullatások között elválván, elindult ország-világszerte a szépen
szóló madár elhozatalára; de a testvérének meghagyta, hogy ha harmadnap
alatt itthon nem lesz, ezen meg ezen az úton induljon el az ő
fölkeresésére, s ezzel a királyfi útnak indult.
Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, egyszer elérkezik az első
elátkozott várhoz, hol még most is ott állt őrt a szőrös ördög, kezében
egy nagy istentelen husáng, hogy azzal minden arra járó-kelőt minden
irgalom és kegyelem nélkül agyonüssön.