Dunamelléki eredeti népmesék (2. kötet) - 4

kifogott rajtam; mert mig én csak lisztté tudtam morzsolni a követ,
addig ő vizet is tudott facsarni belőle.
– Ehj fiam, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a
szememet, hogy hagy nézzem én is azt a czigányt.
Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta s feltámasztotta azokkal édes
anyja szemét. Az ördög anyja végig nézi a czigányt tetőtől talpig s
ekkor azt mondja a fiának:
– Hiszen fiam, ez csak egy hitvány czigány! azért menjetek ki ide meg
ide az erdőre s ki több fát haza tud hozni a hátán, az legyen a nyertes.
Itt mind az ördög, mind czigány kimegyen az erdőre s mikor odaértek: az
ördög csak elkezdi a nagy szál fákat tövestül kiszaggatni s hányja
rakásra, – a czigány pedig kivett a kebeléből egy gombolyag háziczérnát
s elkezdi vele az egész erdőt össze-vissza kötözgetni. Az ördög csak
nézi egy darab ideig, csak nézi, hogy mit csinál a czigány, végre nem
állhatta szó nélkül s kitört belőle az igazság.
– Mit csinálsz te czigány?
– Mit csinálok, mit csinálok?! én csak nem fogok egy pár darabka fával
haza sétálni, mint te, hanem egyszerre elviszem az egész erdőt!
– Jaj, csak hagyd abba, inkább kifizetem a juhok árát háromszorosan!
Igy megint a czigány lett a nyertes. Aztán hazamentek mind a ketten, de
biz egyik se vitt haza egy szálka fát sem.
– Anyám! szólt az ördög, add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a
czigány megint kifogott rajtam; az egész erdőt összekötözte s egyszerre
mind el akarta hozni.
– Ehj fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat,
támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem meg még egyszer azt a
czigányt.
Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta s feltámogatta azokkal édes
anyja szemét. Az ördög anyja aztán tetőtől talpig végig mérte a czigányt
s ekkor azt mondja a fiának:
– Hiszen fiam ez csak egy hitvány czigány! azért tegyetek még egy próbát
s ki jobban tud szaladni, az legyen a nyertes.
Itt mind az ördög, mind a czigány kimegyen a mezőre, hát látja a czigány
hogy egy südő nyul alatt fekszik ám a bokorban. Rögtön megállitotta az
ördögöt.
– Hallod-e te gonosz lélek, nekem csak egy kis öcsém van, az is jobban
tud szaladni mint te, hát én akkor hogyne tudnék; de mikor elkiáltom
magam, hogy szaladj, már akkor indulj el, mert az ott hagy el, a hol
előtalált.
Itt a czigány elkiáltja magát, a kis nyúl pedig kiugrik a bokorból s
szaladásnak eredt, az ördög utána, de biz az nem érte utól, nem hogy
elhagyta volna.
Az ördög aztán visszament az anyjához s azt mondja annak, szót szólván:
– Anyám! add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány megint
kifogott rajtam; mert csak egy kis öcscsével futottam versenyt, de még
azt se értem utól, nem hogy őt.
– Ehj, fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak a 12 szál vasrudat,
támogasd fel a szememet, hagy nézzem meg még egyszer azt a czigányt.
Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta, feltámogatta azokkal édes
anyja szemét. A vén asszony pedig tetőtől talpig végig mérte a czigányt
s aztán felkiáltott:
– Ehjnye fiam, hisz ez csak egy hitvány czigány! azért tegyetek még egy
próbát: menjetek el ide meg ide a kúthoz s a ki több vizet haza tud
hozni, az legyen a nyertes.
Aztán mind a ketten kimentek a kúthoz s mikor odaértek, az ördög
telehuzott egy hat akós kádat vizzel, hogy majd azt a hátára veszi s
hazaviszi, – a czigány pedig elővette két krajczáros bugyliját s
körül-körül kezdte vele ásni a kútat. Az ördög csak nézi egy darab
ideig, hogy mit csinál a czigány, végre nem állhatta szó nélkül.
– Mit csinálsz te czigány?
– Mit csinálok, mit csinálok?! hát csak azt csinálom, hogy ki akarom a
kutat ásni s a mi viz van benne, egyszerre hazaviszem.
– Jaj, csak hadd abba, inkább kifizetem az ellopott juhok árát, csak
hadd abba, mert megölne a szomjúság, mert a nélkül is meleg van a
pokolban!
Igy megint a czigány lett a nyertes.
Aztán mindketten hazamentek s otthon csak elkezdi az ördög:
– Anyám! add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány ujra kifogott
rajtam; mert gondold meg csak, az egész kút vizét egyszerre haza akarta
hozni.
– Ehj fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat,
támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem meg egyszer azt a czigányt.
Az ördög aztán ujra behozta a 12 szál vasrudat s ismét feltámogatta
azokkal édes anyja két szemét. A vén asszony pedig tetőtől talpig végig
mérte a czigányt s ekkor felkiáltott.
– Ehjnye fiam, hisz ez csak egy hitvány cigány! Node, mivel három próbát
már kiállott s mégis ő lett a nyertes: ma már ne erezd útnak, hanem
fektesd le a szomszéd szobába a vaságyra.
Ugy is lett. – A czigányt megmarasztották még egy éjszakára s
belefektették a vasnyoszolyába; de ő kigyelme élt a gyanuperrel, mert
hisz minek lett volna az a nagy szivesség: ezért ott hallgatódzott a
kulcslyukon.
Csak fülel, csak fülel, egyszer csak elkezdi ám a vén asszony:
– Ehj fiam, hát mire való neked az a 12 mázsás vasbuzogány, hogyha nem
arra, hogy azt a hitvány czigányt kollintsd vele főbe, he?!
– Igaz biz az édes anyám, hisz ez eszembe se jutott.
A czigány pedig ezt mind jól hallotta. Ennek sem kellett több, egy nagy
fát fektetett a maga helyére, fejnek pedig vasfazekat boritott le.
Itt bejön az ördög a 12 mázsás vasbuzogánynyal, fölemelé s akkorát ütött
a vasfazékra, hogy az ugy ellapult mint valami laska mintha az
istennyila ütött volna bele.
– Hej, pajtás, kiáltott a czigány, ne simogasd a fejemet azzal a 12
mázsás vasbuzogánynyal!
Az ördög csak ekkor ijedt el, hogy milyen kemény feje van annak az
átkozott czigánynak rögtön elvetette a vasbuzogányt s a czigánynyal
együtt lementek a pinczébe s kimért annak egy zsák aranyat, már mint az
ellopott juhok árát. A czigány megse birta mozditani azt a zsák pénzt,
azért ujra a politikához fogott ilyeténképen:
– Hallod-e ördög pajtás, ugy-e én nem hoztam ide a juhokat, azért az
árát itt föl se veszem, hanem fizesd ki a más világon, hozd el a
válladon ezt a zsákpénzt; különben…
– De, hogy menjek én a te családod közé, hogyha oly erősek vagytok, hisz
mindjárt agyonvertek!
– Azt a piros szerencséjét, attól ne tarts, hisz itt vagyok én, mert még
mikor azt mondják: „Szosz kere dáde“ még ekkor ne félj, de ha ezt
mondják „Dikhecz“ már akkor szaladj, mert jót nem állok érte, hogy a
kisebbiket nem huzod.
Az ördög aztán a hátára vette a zsákpénzt, csakhamar elértek a más
világra, a czigány putrija elé. Itt a sok purdé, apraja-nagyja ki szalad
a dáde elébe s kérdik:
– Szoszkere dáde?
– Dikhecz, mi van a zsákban?
De mikor az ördög meghallotta ezt a szót „dikhecz“ levetette a zsákpénzt
s ugy elszaladt, mintha soha ott nem lett volna.
A czigány aztán kifizette a juhásznak a juhok árát s a megmaradt pénzen
barátságosan megosztozkodtak; feleközepe lett a czigányé, feleközepe
pedig a juhászé.


A CSODA-FALEVELEK.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy fiatal kalmár s ennek
egy gyöngyadta felesége. Hogyim az egy pár cseléd szép volt, fiatal
volt, halálba szerették egymást, ugyannyira, hogy fogadást tettek,
hogyha valamelyik közülök elébb megtalálna halni, mint a másik: a kalmár
nem házasodik még többé, az asszony pedig nem cseréli fel más-névvel az
ura nevét.
No jól van, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a szép asszony
megbetegszik, meghal s el is tették öröknyugalomra a kriptába; de az ura
annyira szerette a feleségét, hogy egész tengernyi éjszakákon keresztül
a koporsó mellett virradt meg. Egyszer a mint ott siratgatja a
feleségét, hát látja, hogy egy nagy kigyó kibujik egy lyukból s
egyenesen a felesége koporsójának tart.
– Ehjnye te csunya féreg, szólt a kalmár, csak nem mászod meg a
feleségem koporsóját a szemem láttára, hiszem azt azt egyet! s ezzel
kihúzta az oldalán fityegő szablyáját s a nagy kigyó fejét leszelte. A
nagy kigyó teste ott hentergett a földön, de a feje fölkerekedik,
térűl-fordul, be a lyukba, majd visszajövén, három csoda-falevéllel,
elég az hozzá, a feje odaragadt a testéhez s aztán elment a maga utjára,
a három csoda-falevelet pedig ott hagyta.
A kalmárfi, hogy, hogy nem, a három falevelet fölvette s mintha az isten
sugta volna, felnyitotta az üveg koporsót s egyet a felesége szivére
tett, kettőt pedig a két mellére s ime! a halott megmozdult, majd
lélekzetet vett, majd ismét megrázkódván, felnyitotta a szemét, felült s
kilépett az üvegkoporsóból.
Ki volt most boldogabb mint az egy pár cseléd, mikor ujra egymásé
lehettek s ujra szerethették egymást, mint a páros galamb.
De itt a kalmárnak hosszu útra kelletvén mennie portékákért, kedves
feleségétől nagy könyhullatások között elbúcsuzott, s elment. De mig
odajárt, a fiatal menyecske egy generálissal összeszürte a levet s
elszökött vele idegen országba.
Mikor a kalmár nagy fáradtan hazavetődött a hosszú útról, csak ekkor
vette észre, hogy oda a szép asszony, nincs szép asszony. Volt, nincs,
elszökött a generálissal. Szörnyű nagy búsultában mindenét pénzzé tette
s elindult országvilágszerte bujdokolni.
Csak mén, csak mendegél hétedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, egyszer egy gyászszal bevont városba érkezett; az egész
város fekete posztóval volt bevonva s az emberek olyan szomoruan
jártak-keltek az utczán, mintha mindegyiknek halottja lett volna, kit
reggel, délben és estve mindig sirathatott.
Halott volt az igaz, az egész város halottja; mert a királynak egyetlen
egy 18 éves leánya feküdt a teritőn. Ezért volt az egész város
feketével, gyászszal bevonva.
Itt a kalmár, mit mit nem cselekedett, kapja a lelkét, felöltözött
orvosi ruhába, beállitott a király színe elébe, ki még most is feketébe
öltözve egyetlenegy kedves leánya kimultát siratta.
– Adjonisten jó napot fölségednek! köszönt neki az orvos-ruhában
felöltözött kalmár.
– Fogadj isten orvos! hát mi járatban vagy?
– Mi tűrés tagadás, fölséges uram, én biz nem egyébért fordultam
fölségedhez, mint annak a megtudása végett, hogy mit adna fölséged annak
az embernek, a ki egyetlenegy legkedvesebb leányát ismét életre tudná
hozni?
– Oh jó ember, hát mit adnék egyebet, mint a felekirályságomat a
leányommal együtt!
– No, ha fölséged nekem is megadja azt a mit igért, nekem is ideadja a
felekirályságot és vele együtt a királykisasszony kezét: itt van parolás
tenyerem, hogy én leszek az az ember, a ki egyetlenegy kedves leánya
drága világát ismét visszaadja, s nem kérek egyebet, mint azt, hogy vagy
három óráig egyes egyedül lehessék abban a szobában, a melyikben
kiterítve fekszik a királykisasszony.
A király mindenbe beleegyezett, csakhogy aztán fel legyen ám támasztva
egyetlenegy legkedvesebb leánya. Az orvosruhában felöltözött kalmár
pedig nem tett egyebet, mint bemenvén a halottas szobába, ajtót, ablakot
bezárt, becsinált, hogy azon egy teremtett lélek se lásson be, majd
felhajtotta a halott-takarót s a királykisasszony szűz testére felrakta
a csodafaleveleket. Egyet a szivére tett, kettőt pedig a két cziczi
dombja alá s ime! a halott megmozdult, lélekzetet vett, majd
megrázkódván, felült s leszállt a deszkáról.
Ha szép volt a kalmár elébbi felesége, de a királykisasszony hétszerte
szebb s hogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: „Én a tiéd, te az
enyém, ásó kapa se választ el egymástól.“ A király pedig rájuk adta az
áldást és a pap összeadta az egy pár cselédet.
Igy a nagy szomorúságból nagy vigasság lett; a halottas tor helyett
lakodalmat laktak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesben,
s még az árva gyermeknek is akkora kalács volt a kezében, hogy majd
letörte a derekát.
Mikor a mézes-mákos hetek elmultak, az ifjú király, már mint a mi
kalmárunk és a felesége, útrakeltek, hogy össze-vissza járják az
országot s a hol lehet, gyámolitsák az ügyefogyottakat és segítsék a
szegényt. A mint igy utazgattak, egyszer abba a városba találtak
vetődni, hol a generális és a kalmár elébbi felesége lakott.
De az ifjú király és a felesége, hogy föl ne ösmerjék addig, mig ők nem
akarják, paraszti ruhában öltöztek fel s mint ilyenek egy csárdába
vetődtek be. A csárdában ott ivott három vén huszár; mulattak kedvükre s
ugyancsak benéztek a kancsó fenekére, mert már egy kicsit kótyagosak is
valának.
A király meg a felesége ugyanazon asztalhoz ültek, hol a három vén
huszár pityizálgatott. A huszárok emberség-tudók valának s egy közülök
mindjárt megkinálta a királyt a telt palaczkkal, mondván;
– Igyál földi, te érted is meghalt a Jézus!
A király elvette a palaczkot s jót huzott belőle, majd ő is parancsolt
egy itcze bort s visszakinálta a huszárt, mondván:
– Igyék vitéz uram, mert kendért is leesett a varju a fáról!
A huszár elvette a telt palaczkot s jót huzott belőle, majd vissza
akarta tenni a király elébe, de az intett neki, hogy a többieket is
kinálja meg.
Addig addig ittak a huszárok, hogy a pénzük sehogy sem futotta ki a bor
árát, a korcsmáros pedig az apja fiának se adott rovásra.
Mit volt mit tenni az egyik huszárnak, ki legtöbbel tartozott, haza is
kellett volna már menni, mert régen elfújták már a takarodót, itt is
szeretett volna maradni, mert nagyon mulatnékja volt, a korcsmáros
pedig, mint mondám, nem adott hitelbe, kapja a lelkét, leoldozta az
oldalról a kardját, odadobta a csaplárosnak, hogy hozzon bort.
A király mindezt jól látta, de nem szólt egyebet, csak azt kérdezte a
vén huszártól:
– Hej, vitéz uram, mit csinál kend holnap kard nélkül, mikor ki kell
rukkolni, mert itt lesz a király?
– Mi csinálok, mi csinálok, az az én gondom; mert voltam én már nagyobb
bajban is, mégis kivágtam magamat a ki áldója van, hisz azért teremtett
az isten huszárnak! aztán legfeljebb is, ha észreveszik is, az lesz a
dolog vége, hogy huszonötöt rám hegedülnek, aztán punktum!
No jól van, ez abba maradt. – Reggelre kelve a király és a felesége
tisztelgésére az egész huszárezred kirukkolt; ott volt a generális is,
meg aztán a felesége is, már mint a király első oldalbordája, meg aztán
az a vén huszár is a ki kardját beitta, s ki az aczél kard helyett, még
azon éjszaka fakardot faragott magának s azzal rukkolt ki.
A király mindjárt észrevette, hogy melyik huszár volt az, a ki a kardját
beitta. Odamegyen hozzá s keményen végig nézte, majd parancsolta neki,
hogy álljon ki a glédából: a huszár kiállott. Most a király azt
parancsolta, hogy szúrja keresztül a lovát s ekkor a huszár nagy
keservesen föltekintett az égre s felkiáltott:
– Istenem, tégy csodát, változtasd a kardomat fává, hogy ne szúrhassam
keresztül ezt az áldott jó pára jószágot!
A király elnevette magát a huszárfogáson, és igen megtetszett neki a vén
vitéz.
Aztán a huszár a kardjára tekintett, mondván:
– Köszönöm istenem, hogy meghallgattad a kérésemet, hogy fává
változtattad a kardomat!
A király aztán a vén huszárt azonnal megtette generálisává, a volt
generális- és az első feleségével pedig törvényt láttatott s a regement
hohérjával mind a kettőt kiseprőztette az országból.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt, a kinek esze van ezt se hiszi
talán.


A MOSTOHA ÉS AZ ÉDES GYERMEK.
Volt egyszer a világon egy szegény asszony s ennek két fia, kik közül az
egyik édes gyermeke volt, a másik pedig mostoha.
A szegény mostoha gyermeknek igazán mostoha volt a dolga; mert mig az
édest réztepsiben sült pogácsával dugdosta az anyja, addig az a másik
kenyérben sem evett eleget; mert mig az édesre egy héten háromszor is
adtak tisztát, addig a mostoha három hétben sem kapott egyszer; mert mig
az édes uj ruhában járt, uj szüre, uj czizmája, uj kalapja és
nyakravalója volt, addig az árva csak viseltet hordott, fótos szür,
fótos csizma, lyukas kalap s rongyos nyakravaló volt rajta, s mikor már
annyira nőtt, hogy megbirta a maga kenyerét keresni, azt mondták neki,
hogy menjen istenhirével szolgálatot keresni. A mostohája sütött az útra
neki hamuban sült pogácsát.
El is ment az szívörömest, csakhogy egyszer a mostohájától
megszabadulhatott.
A mint mén, mendegél, egyszer egy nagy terepély cserfa alá érkezett s
hogyim fáradt is volt, éhes is volt: leült a nagy terepély cserfa alá,
elővette a tarisznyáját, kibontotta s kivette belőle a hamuban sült
vakarót; de a mint ketté akarja törni, honnan honnan nem, egy kis róka
áll előtte, s enni kért, mondván:
– Hallod-e te jó mostoha fiú, hogyha szépen megkérnélek, nem adnál nekem
abból a hamúban sült vakaróból?
– Adok biz én, mert jut is, marad is s ezzel a mostoha fiú kétfelé törte
a vakarót s feleközepét a kis rokának adta.
A kis róka elvette a hamuban sült vakarót s mikor megette, azt mondja a
mostoha fiúnak:
– No mostoha fiú, jótét helyébe jót várj: azért itt van, tedd el ezt a
három szál szőrömet, majd hasznát veszed még ügyes-bajos dolgaidban,
csak égesd meg, vesd a tüzbe s én tüstént segitségedre leszek.
No jól van, a mostoha fiú elvette a három szál róka-szört, eltette s a
kis rókától elbúcsuzván, útnak eredt.
Mén mendegél aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is
túl, egyszer egy királyi rezidenczia elé ért. Bemegyen a rezidencziába,
hát a király ép szemközt jött rá. Köszön neki –
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten mostoha fiú! hát mi járatban vagy?
– Szolgálatot keresek.
– Ép jókor jöttél; aratóra van szükségem, ha kedved tartja megfogadlak.
Itt meg itt van háromszázhatvanhat zsákos földem tisztabúzával bevetve,
ha ezt egy 24 óra elforgása alatt le nem aratod, kévébe nem kötöd,
csomóba nem rakod, haza nem hozod s ki nem csépeled: leüttetem a
fejedet, de ha azokat megcselekszed; három tarisznya pénzt mérek ki a
számodra. Az egyikben lesz aranypénz, a másikban ezüstpénz és a
harmadikban rézpénz.
Itt a mostoha fiúnak csak akkor esett le az álla, mikor a király iménti
beszédét meghallotta, de mit volt neki mit tenni, nem egyebet, mint azt,
hogy nagy szomorúan kibandúkolt a háromszázhatvanhat zsákos föld szélére
s hozzáfogott a munkához. De hiába serénykedett álló nap, mert biz ő
kigyelme bár ugy dolgozott mint a kutya, hogy szinte a hátán csorgott a
viz, nem aratott le nagyobb darabot, mint ez a ház földje, la, de még
hozzá sötét estve is dolgozott. Hogy aztán nagy fáradtan kidölt a
munkából, hogyim látta, hogyha szakadtáig dolgozik is, mégse arathatja
le egy huszonnégy óra elforgása alatt azt a tengernyi életet, nemhogy
még kévébe is kötözze, csomóba is rakja, haza is vigye s még ráadásul ki
is csépelje, fel is szelelje, mondom, hogy ezeket mind fontolóra vette,
sirva fakadt.
Csak sirdogál, csak sirdogál, egyszer a mint ki akarja venni a kendőjét,
hogy majd megtörli a szemét, kezébe akad a három szál rókaszőr. A
mostoha fiúnak sem kell több, izibe tüzet rakott s belevetette a három
szál rókaszőrt. Alig égtek ezek el, íme, előtte terem a kis róka,
kérdvén:
– Mit sirsz, mit rísz olyan keservesen mostoha fiú?
– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor a király azt parancsolta, hogyha
egy huszonnégy óra elforgása alatt, ezt a háromszáz hatvanhat zsákos
földet le nem aratom, kévébe nem kötöm, csomóba nem rakom, haza nem
hordom, ki nem csépelem s fel nem szelelem: igy meg úgy bánik velem; –
ha pedig én mindezeket meg tudnám cselekedni: három tarisznya pénz lenne
a jutalma. Az egyikben lenne aranypénz, a másikban ezüstpénz és a
harmadikban rézpénz… Ezért fől az én fejem, ezért omlik az én két szemem
könye!
– Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; csak te
feküdjél szép csendesen s aludjál reggelig bátran, a többit pedig majd
elvégzem én, csak bizd reám.
Ugy is lett. – A mostoha fiú lefeküdt szép csendesen s el is aludt, a
kis róka pedig elővett három kis sípot, megfújta mind a hármat s ime, az
első hangjára a kerek föld minden egere, a másodikra a kerek föld minden
hörcsöge, a harmadikra pedig a kerek föld minden galambja előtte
termettek, melyeknek aztán kiadta a parancsolatot, hogy a búzát
learassák, kévébe kötözzék, csomóba rakják, haza is hordják a király
pajtájába, s otthon még ki is csépeljék, fel is szeleljék.
Ezeknek se kellett kétszer parancsolni, mert az egerek ízibe hozzá
láttak az aratáshoz, a hörcsögök kötözték és hazahordták, a galambok
pedig szemenkint kiszedték a szép tiszta buzát; ugyannyira, hogy
reggelre kelve mind a háromszázhatvanhat zsákos föld termése ott állt
garmadában, hogy szinte gyönyörűség volt ránézni arra a drágalátos
szemenszedett tisztabuzára!
A király aztán ezt látva rögtön kimérte a három tarisznya pénzt a
mostoha fiúnak, ki aztán hazafelé forditotta a szekere rúdját s mikor
hazaért, a mostohája szinte elijedt ennyi temérdek pénz láttára,
kérdvén:
– Hát édes fiam, hol tettél szert ennyi tengernyi pénzre?
– Hol tettem szert? hát itt meg itt lakozik egy király, s minthogy annak
háromszázhatvanhat zsákos földjén levő termését egy huszonnégy óra
elforgása alatt learattam, csomóba kötöztem, hazahordtam, kicsépeltem,
kiszeleltem: hát az adta.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez!… Már akár
fogy el akár nem, elég az hozzá, hogy a szegény fiú mostohája tulajdon
édes gyermekét is elküldte szolgálatot keresni. De már ennek nem hamuban
sült pogácsát sütött az útra, hanem tejbe-vajba sült szép fehér vakarót,
melyet egy tarisznyába kötve nyakába akasztván, nagy szerencsekivánatok
közt útnak eresztette.
Megyen mendegél az édes fiú hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, ő is elérkezett a nagy terepély cserfa alá s hogyim
fáradt is volt, éhes is volt, leült az alá, elővette a tarisznyát,
kibontotta s kivette belőle a kakastejjel tejbe-vajba sült szép fehér
vakarót; de a mint ketté akarja törni, honnan-honnan nem, a kis róka
előtte terem s enni kér, mondván:
– Hallod-e te édes fiú, hogyha szépen megkérnélek: nem adnál nekem abból
a tejbe-vajba sült fehér vakaróból!
– Bizony nem adok én, majd bizony hogy is ne, kaparj kurta, neked is
lesz!
A kis róka megszégyenülve tovább sompolygott, – az édes fiú pedig hogyim
testét-lelkét megnyugasztotta, tovább ment.
Ő is elért ahhoz a bizonyos királyhoz. – Köszön neki:
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten édes fiú! hát mi járatban vagy?
– Szolgálatot keresek.
– Ép jókor jöttél; aratóra van szükségem, ha kedved tartja megfogadlak.
Itt meg itt van háromszázhatvanhat zsákos földem zabbal bevetve, ha te
ezt egy 24 óra elforgása alatt le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóba
nem rakod, haza nem hozod s ki nem csépeled: annyi botot üttetek rád, a
hány nap van egy esztendőben; – ha pedig mindezt megcselekszed, három
tarisznya pénzt mérek ki a számodra. Az egyikben lesz aranypénz, a
másikban ezüstpénz és a harmadikban rézpénz.
No jól van, itt az édes fiú nagy fittyre kimegyen a földre s hozzá
látott a munkához; de biz ő kigyelme, ha nem mondom is elhihetik, a
háromszázhatvanhat zsákos föld termését nem aratta le: ezért a királytól
kikapta a maga jutalmát – háromszázhatvanhat botot, melyeket alig birt
hazaczipelni, mert csakugy lézengett aztán mint a maszlagos hal, mint az
agyonvert. S mikor valahogy nagy nehezen hazavánczorgott, jó édes anyja
imhogy szörnyet nem halt drágalátos mákvirág fia esetén.
Itt a mostoha fiúból gazdag ember lett, az édes fiú pedig szegény ember,
kik még most is élnek, ha meg nem haltak.


A SZÁZ PÁR KÖRTVE ÉS ALMA.
Volt egyszer a világon egy fuvaros, ki itt meg itt, ezen meg ezen az
uton haladva ugy elakadt, hogy se előre se hátra, se jobbra, se balra.
Most már mitevő legyen, hova tudjon a lelke lenni, mikor sehonnan se
mutatkozik segitség; embert még aranyért sem lehetett volna látni.
A mint ott legjavában évődik s veszti a lelkét, egyszer, honnan, honnan
nem, egy szőrös ördög termett előtte, ki senki más nem volt mint maga
Plutó ő felsége.
– Hallod-e te szegény ember, szólt az ördög, akkor kísegitlek a
hinárból, hogyha megigéred, hogy nekem adod a házadból azt a
legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz, hogy van-e a világon, vagy
nincsen.
– Jól van, legyen a te szived szándéka szerént, neked adom a házamból
azt a legkedvesebb jószágomat a miről én még mitse tudok.
A fuvaros aztán elszámlálta az ördögnek, hogy mije van, a riska tehéntől
és a két pókos lótól kezdve a legutolsó kerékszegig; de az ördög csak a
fejét rázta, hogy ez sem az, az sem az.
– Nekem tudtommal egyebem nincsen, azért a mi ezeken kivül találtatik a
házamnál, neked adom.
– Add ki hát irásban, kösd le a lelkedet, ird alá nevedet s kezed
keresztvonásával erősitsd meg, hogy nekem adod azt a legkedvesebb
jószágodat, miről mitse tudsz.
A szegény fuvaros aztán az ördög által elkészitett kontraktust aláirta,
keze keresztvonásával megerősitette, hogy annak odaadja azt a
legkedvesebb jószágát, miről ő mitse tud.
Az ördög aztán zsebre tette az irást, megfogta a kocsi rúdját s
félkézzel ugy kirántotta, mintha soha el nem lett volna akadva abban a
feneketlen kátyuban.
– No szegény ember, most már megmondom, hogy mi az a legkedvesebb
jószágod, miről mitse tudsz: azalatt az idő alatt, mig te odajártál, a
felséged egy kis fiút szült, s ez az a legkedvesebb jószágod, kiről
mitse tudtál. Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva elmegyek
a fiúért s elviszem magammal.
S ezzel az ördög megfordult az egyik sarkán s ugy eltünt, mintha soha
ott nem lett volna, – a szegény ember pedig nagy szomoruan hazafelé
bandúkolt, ki, hogy az ördögöt mégis valahogy kijátszsza, kitanittatta a
fiát s papnak szánta.
De mikor a fiú már a 17 esztendőt is meghaladta s a 18-ikba fordult: a
szegény ember meg a felesége mindig sirással fogadták, hogy ha megjött
az iskolából. A fiú csak elnézte egy darab ideig, de már nem állhatta
szó nélkül, s kérdést intézett az apjához és az anyjához.
– Ugyan, tubus szüléim, nem felelnének egy kérdésemre?
– S mi lenne az kedves fiam? kérdé egyszerre az apja is, anyja is.
– Az biz nem egyéb, csak az, hogy mi dolog az, hogy én valahányszor
megjövök az iskolából, mindég sirva-ríva találom kigyelmeteket?
– Hahó kedves fiam, szólt az apjuk, mi türés-tagadás, már csak
megmondjuk az igazat, hogy mért omlik a mi szemünk könye, valahányszor
kijösz az iskolából: az biz nem egyébért folyik, mint, egyszer ebben meg
ebben az erdőben, ezen meg ezen az úton jőve elakadtam, még pedig olyan
helyen, hogy máskor ott koczogva is eljöttek a lovaim, akkor pedig megse
mozdultak. Hiába vettem ki a lőcsöt, hiába ütöttem-vertem a szegény pára
jószágokat, hiába vesztettem velük a lelkemet, mert biz azok, ha
mindjárt tüzes taplót kötöttem volna is a fülükbe, nem mozdultak, –
segitség pedig sehonnan sem érkezett. A mint ott legjavában küzködöm,
egy emberforma vetődik elém, ki azt találja nekem mondani: „Hallod-e te
szegény ember, akkor kisegitlek a hinárból, hogy ha megigéred, hogy
nekem adod a házadból azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz,
hogy van-e a világon vagy nincs.“ – Én jó bolond létemre semmi roszat
nem gyanitva, szavamat adtam s még rádásul irásban lekötöttem a
lelkemet. Az a legkedvesebb jószágom pedig kiről mitse tudtam, senki más
nem volt, mint te. S mikor az az átkozott csalfa emberforma, ki senki
más nem volt, mint maga az ördögök királya, zsebre tette az irást, felém
fordult, azt mondta nekem, hisz ugy az eszemben van, mintha csak tegnap
történt volna: „Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva
elmegyek a fiúért s elviszem magammal.“ És az az óra kedves fiam,
melyben elszakasztanak a szivünktől, mindennap közelebb-közelebb jön;
mert mára 18-ik esztendőbe fordultál. Ezért omlik a mi két szemünk
könye, ezért siratunk téged éjjel-nappal kedves fiam, hangos zokogással.
– Ha csak ez a bajuk tubus szüléim, kisebb gondjuk is nagyobb legyen
ennél, mert majd elmegyek én a pokolba, majd fölkeresem ott Plútó ő
felségét, majd elvégzem én vele a dolgot s hacsak lehet, elhozom a
kontraktust, hisz hát kárjába tanultam volna ki annyi iskolát?
Aztán a szegény ember fia magára öltötte a papi ruhát, hona alá csapta a
szent könyvet, kezébe vette a füstölőt és a szentelt viztartót, s
elindult a pokol felé.