Dunamelléki eredeti népmesék (2. kötet) - 5

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, egyszer a mint egy nagy vadon erdőben levő magas hegyen
keresztűlment volna, egy hires zsivány útját állta; de hogyim látta az
az istentől elrugaszkodott, hogy kivel van dolga, félreállt az útból.
– Hová-hová lelki atya? kérdi a zsivány.
– Elmegyek a pokolba a kontraktusomért, felelt neki a kis-pap.
– No ha már odamégysz, nézd meg az én helyemet is, hogy hol fekszem én
holtom után? s ha erre találsz visszajőni, megvárlak itt ezen a helyen.
No jól van, ez abba maradt. A szegény ember fia aztán tovább folytatta a
maga útját; annyira-annyira, hogy egyszer mégis elért a pokol kapujáig.
Bemegyen rajta s ekkor meggyujtotta a füstölőt, az ördögök pedig, a
kiket elő-utó talált, mintha az istennyila kergette volna őket, futottak
a tömjén szagától, mert az olyan volt nekik, mintha büdöskővel füstöltek
volna az orruk alá.
A kis-pap egyre tovább haladt, az ördögök pedig egyre tovább futottak a
tömjénszag elől, orrukat, szájukat bedugván, egy se mert szemközt állni
vele; mert az volt a boldog, a ki legelől futhatott.
A szegény ember fia minden háboritás nélkül egész Plutó ő felsége
királyi rezidencziájáig eljutott s hogy ideért, rányitja ő felségére az
ajtót s minden szó nélkül elkezdi füstölni az ördögöket.
– Ki vagy, mi vagy, mit akarsz, mit kivánsz?? kiáltott rá a pokol
királya.
De a kis-pap mindezekre semmitse válaszolt, hanem egyre füstölt a
tömjénnel.
– Jaj, csak azzal a kénkőfüsttel hagyj fel, mert mindjárt szörnyet
halunk! mit akarsz, mit kivánsz?
De a kis-pap még ekkor se felelt az ördögök királya kérdésére, hanem
elővette a szentelt vizet s el kezdte vele locsolni az ördögöket, kik
hogyim nem volt menekülés, az orditás és bőgéshez fogtak, mert az olyan
volt nekik, mintha kővel hajigálták volna őket.
– Mit akarsz, mit kivánsz, mindent megadunk, csak azzal a kőhajigálással
hagyj fel! kiáltott a király.
– Akkor felhagyok, hogyha idadod a kontraktus-levelemet, még aztán
megmutatod ennek meg ennek a hires zsiványnak a helyét a hol ő majdan
fekszik.
Plutónak az anyja ott feküdt a kuczkóban vasszegeken s ez kikiáltott a
fiának.
– Vesd oda annak a kutyának azt a levelet s mutasd meg annak a hires
zsiványnak leendő fekvő-helyét; mert mindjárt agyonver azzal a kövekkel!
A pokol királya aztán odadta a szegény ember fiának a kontraktust s
megmutatta a hires zsivány fekvő helyét.
– Nézd, szólt Plutó, itt fog ezen az éles beretva-ágyon feküdni, alatta
és felette pedig lobogós-lángos tüz ég egész ezer esztendeig.
A szegény ember fia aztán zsebre tevén a kontraktust, kijött a pokolból
s hazafelé forditotta a szekere rúdját. A hires zsivány pedig azon a
bizonyos helyen megvárta a kis-pap érkeztét s azt kérdi tőle:
– No megnézted-e azt a helyet, a hol én holtom után fekszem?
– Meg, válaszolt a pap.
– S mivel lesz az ágyam feneke kirakva?
– Éles borotvával.
– Mi lesz a fejem alatt a vánkus?
– Égő zsarátnok.
– Mi lesz a takaróm?
– Lobogós láng.
– S mennyi ideig kell ott nekem senyvedni?
– Ezer esztendeig.
– Hát nincs szabadulás a számomra?
– Van; hogyha azt megcselekszed, a mit mondok: kit ütöttél legelőször
agyon?
– Az apámat.
– S másodszor?
– Az anyámat.
– Megvan-e az a botod, a melylyel az apádat agyonütötted s mi fa az?
– Megvan, itt van a kezemben. Mi fa, mi fa? ez biz nem egyéb, mint tőről
vágott almafa.
– Hát az a botod megvan-e, a melyikkel az anyádat agyonütötted s hát az
mi fa?
– Az otthon van s ha jól emlékszem, tőről vágott körtvefa.
– Hát látod-e azt a nagy hegyet, mely itt előttünk az eget támasztja?
– Látom.
– No, ha látod, eredj föl annak a tetejébe, s ültesd el ott mind az
almafa- mind a körtvefa-botot tővel lefelé s térden csúszva ebből a
forrásvizből mindaddig hord a szádban azoknak a tövére a vizet s
mindaddig öntözgesd, mig mind az almafa, mind a körtvefa ki nem hajt,
virágot nem hoz s gyümölcsöt nem terem. Ha pedig egyszer kizöldül,
kivirit, gyümölcsöt hoz a két gyilkos szárazfa: éjjel-nappal sose hunyd
be a szemedet, mert ha a gyümölcséből, nem többet csak egyet is
ellopnak, minden munkád, minden fáradtságod dugába dőlne s ujra megint
elszáradna a fa, lehullna róla a levél és gyümölcs. S mindaddig ki nem
viritanának, mig azt a munkát, melyet elvégeztél, előlről nem kezdenéd;
még ismét térden csuszva abból a bizonyos forrásból a szádba vitt vizzel
mindaddig nem öntözöd, mig mind a kettő ujra ki nem hajtana, virágot nem
hozna s gyümölcsöt nem teremne.
S ezzel a kis-pap ott hagyta a zsiványt, ez pedig tüstént abban a
szempillantásban fölment arra az irdatlan magas hegyre s a leghegyében
mind a körtvefa-, mind az almafa-botot elültette egymás mellé, aztán két
térdére esett s ezen csúszva elmászott ahhoz a bizonyos forrásvizhez
melyet a kis-pap mondott neki. Mikor odaért telemeritette a száját s
térden állva, térden csúszva felmászott ismét arra az irgalmatlan magas
hegyre s megöntözte mind a körtvefa-, mind az almafabot tövét; – aztán
ujra térdre esett, ujra elcsuszott a forrásvizig s telemeritvén a
száját, ismét azon az úton és módon felmászott a hegy tetejére s
megöntözte a szájában hozott vizzel mind a körtvefa-, mind az almafa-bot
tövét. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap csakugy mint a másik
nap. Hét esztendő elmultával aztán mind a körtvefa-, mind az almafa-bot
kihajtott, kivirágzott vörös levéllel, fekete virággal s piros
gyümölcscsel.
Mikor a két gyilkosfa meghozta a maga gyümölcsét, a zsivány nem tett
egyebet, mint éjjel-nappal ott ülvén a két fa tövében, soha be nem
hunyta a szemét, hanem szünetlenül csak a gyümölcsfákat őrizte.
De itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, egyszer,
hogy-hogy nem, a zsivány eltalált aludni; egy fekete varju pedig a
szomszéd fáról csak ezt várta. S hogyim látta, hogy a hires zsivány se
holt, se eleven: rárepült az almafára s egy szép piros almát
leszakasztott róla; – erről aztán a körtvefára szállt s arról is szintén
leszakasztott egy körtvét s aztán mind a két gyümölcscsel elrepült.
Itt lelkem teremtette mind az almafáról, mind a körtvefáról tüstént
abban a szempillantásban minden levél s minden gyümölcs lehullván,
elszáradtak, a töveikből pedig hangos sirás-rívás és jajveszéklés
hallatszott.
A híres zsivány csak a nagy sirásra-rívásra ébredt föl s tüstént
megösmerte, hogy az, a ki az almafa tövéből jajveszékel, senki más, mint
tulajdon nemző apja, az pedig a ki körtvefa tövében sir-rí, senki más,
mint tulajdon szülő anyja s ekkor mind a sirás-rívás, mind a
jajveszeklés olybá tetszett neki, mintha a szivében egy nagy kést
ütöttek volna.
– Ne sirj anyám, ne jajveszékelj apám, szólt a zsivány, igaz hogy
megloptak, de majd máskor jobban vigyázok; könyeimmel öntözlek,
szájamból itatlak, de mégis muszáj ujra kihajtanotok.
S csakis igy nem hallatszott többé a nagy sírás-rívás és a keserves
jajszó, csakis igy hallgatott el mind a körtvefa, mind az almafa.
A hires zsivány aztán a két térdére esett s ezen csúszva ujra elmászott
ahhoz a bizonyos forráshoz, majd tele meritvén a száját a vizből, azon
az úton és módon visszament a magas hegyre s megöntözte mind az almafát,
mind a körtvefát. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap ugy mint a
másik nap. Hét esztendő elmultával aztán, mind a körtvefa, mind az
almafa kihajtott, kivirágzott gyümölcsöt hozott, csakhogy a levele:
vörös volt, a virága fekete: s a gyümölcse: vérpiros.
Mikor a gyümölcsfák megtermették a maguk gyümölcsét: a hires zsivány nem
tett egyebet, mint odaült a két fa tövébe s éjjel-nappal őrizte.
Itt lelkem teremtette egyszer egy hatlovas üveges-aranyos hintó
vágtatott el a két gyümölcsfa alatt, de már ekkor érett volt ám mind a
körtve, mind az alma s csakugy piroslott, hogy jobban se kellett.
Meglátja a piros almákat és körtvéket a kocsiban ülő püspök, ki senki
más nem volt, mint a szegény fuvarosnak a fia, parancsolja a
huszárjának, hogy ugorjék le a bakról s hozzon neki abból a
gyümölcsökből vagy egy párt.
A huszárnak sem kellett ezt kétszer mondani, ízibe lepattant a bakról,
oda szalad az almafa és körtvefa alá, hogy majd szakit egyet-egyet
róluk, s odaviszi az urának; de a mint ép hozzá akar nyulni, megrázkódik
egy falevél s megszólal:
– Ne szakits mi rólunk oh jó ember; mert nem te ültettél ide, nem te
öntöztél szájban hordott vizzel!
A huszár a világért se nyult többé a gyümölcshöz, hanem visszaszaladt a
püspökhöz s mondja neki:
– Nagyságos uram! biz én nem hoztam se a körtvefáról, se az almafáról,
mert a hogy ép szakitani akartam volna róluk, megrázkódik egy levél s
megszólal, mondván: „Ne szakits mi róluk oh jó ember; mert hisz nem te
ültettél ide, s nem te öntöztél szájban hordott vizzel!“ S ezért biz én
isten látja a lelkemet nem mertem a gyümölcshöz nyulni.
– Jól tetted édes fiam, szólt a püspök, kinek csak ekkor jutott eszébe,
hogy micsoda alma- és körtvefa az. Ezért leszállott az üveges-aranyos
hintóból, odament a két fa alá, hát a tövében ott ül ám a vén ősz
zsivány.
A püspök aztán megáldoztatta a zsiványt megszámlálta a gyümölcsöket a
fákon. Mind a körtve, mind az almafán száz-száz pár gyümölcs volt. S
mikor a legutolsó gyümölcsre került a sor, s mikor azt is a többi közé
számitotta, azok megrázkódtak s fehér galambképében elrepültek. Ott
repült közöttük a vén ősz zsivány lelke is.


A HASZNAVEHETLEN BOGNÁR.
Volt egyszer a világon egy király s ennek egy hasznavehetlen bognárja,
ki örökkön örökké nem tett egyebet, mint a korcsmában muzsikáltatta
magát, egész álló napokon és egész tengernyi éjszakákon keresztül
dinom-dánom, eszem-iszom, hisz van a királynak elég pénze. A király már
restelni kezdte a dolgot s pirongatóriumhoz fogott, de hiába huzod a
kutya fejét az asztalra, mert a kibe az ördög belebujt, benne is marad
az; biz a haszonvehetlen bognárt hijába vasalták a munkára, mert aztán
is csakugy muzsikáltatta magát, mint annak előtte. Ezért a király a
hasznavehetlen bognár életére törekedett, hogy azt elveszithesse. Ezért
behivatta magához s azt mondja neki, szót szólván:
– Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár – szidom az anyádat! –
ha te nekem egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan száz akós hordót
nem csinálsz, melyen egy furás, faragás nem sok, de még annyi se lássék:
nyársra huzatlak.
A hasznavehetlen bognár minderre nem szólt semmit, hanem a hátára vetett
egy tarisznyát, a kezébe vette a faragófejszét s kiballagott az erdőre,
hogy majd kiválasztja a száz akós hordónak való fát.
Mire kiért az erdőre, megis éhezett, el is fáradt: ezért leült egy nagy
terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, csak előtte terem egy
kis róka s enni kér.
– Adok biz én, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár, mert jut is,
marad is.
S ezzel egy darab kenyeret és egy darab kolbászt odahajitott a rókának.
Mikor a róka megette a kenyeret és kolbászt, csak elkezdi:
– Hallod-e te, hasznavehetlen bognár, minthogy te könyörültél rajtam, én
is könyörülök rajtad, mert jótét helyébe mindig jót várj. Hogyha nem
mondod is, ugy is tudom, hogy mért fáradtál ki ide az erdőre; ugy is
tudom, hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, mert majd
kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a száz akós hordót,
melyen egy fúrás-faragás nem sok, de még annyinak sem szabad látszani,
csak te feküdjél le s pihend ki magad.
Ugy is lett. – A hasznavehetlen bognár lefeküdt, megpihent, a kis róka
pedig azalatt elkészitette a száz-akós hordót, még pedig ugy, hogy azon
egy furás-faragás nem sok, de még annyi sem látszott.
Mikor készen volt a száz-akós hordó, a hasznavehetlen bognár haza vitte
s átadta a királynak, ki annak láttára, mint a juh, szemét-száját
eleresztette, mert még az apja, nagyapja, de még a szépapja se látott
oly mesterségesen készült hordót, mint az volt; mert azon furást vagy
faragást aranyért se lehetett volna látni.
No jól van, ez abba maradt, de egy kevés idő mulva ujra maga elé hivatja
a király a hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:
– Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár – szidom a lelkedet! –
ha te nekem egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan vasasszekeret nem
készitsz, mely magától szaladjon minden ló nélkül: kerékbe töretlek
össze!
A hasznavehetlen bognár erre sem szólt semmit, hanem a hátára vetette a
tarisznyáját, kezébe vette a faragó fejszéjét s kibandúkolt az erdőre,
hogy majd kikeresi a szekérnek való fát.
De mire kiért az erdőbe, meg is éhezett, el is fáradt: ezért leült egy
nagy terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, ujra előtte terem a
kis róka, s enni kér.
– Adok biz én, kis rókácska, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár,
mert jut is, marad is.
S ezzel egy darab kenyeret, meg egy darab szalonnát odahajitott a kis
rókának. Mikor a róka megette a kenyeret és a szalonnát, megszólalt.
– No, hasznavehetlen bognár, jótét helyébe jót várj. Hogyha nem mondod
is, ugy is tudom, hogy mért fáradtál ki ide az erdőre, ugy is tudom,
hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, hiszem azt az egyet,
mert majd kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a szekeret,
mely magától szaladjon minden ló nélkül, csak te feküdjél le s pihend ki
magad.
Ugy is lett. – A hasznavehetlen bognár nyugalomra hajtotta le a fejét, a
kis róka pedig azalatt szépen elkészitette a szekeret, mely magától
szaladt minden ló nélkül. Mikor készen volt vele, felköltötte a
hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:
– No, hasznavehetlen bognár, itt van, el van készitve a magától szaladó
szekér, csak te ülj bele s parancsold neki, hogy a király udvarában
álljon meg. De még azt is akarom mondani, hogy ne, itt van ez a kis síp,
tedd el, mert majd hasznát veszed még s ha valami ügyes bajos dolgod
lesz, csak ebbe fuj bele, majd segit ez rajtad.
A hasznavehetlen bognár aztán megköszönte a kis rókának a hozzája való
szivességet, beleült a magától szaladó szekérbe s meg sem állt hazáig,
vagyis a király udvaráig.
Mikor a király meglátta a magától szaladó kocsit, nem szólt semmit, csak
a fejét csóválta, majd nagy mérgesen a hasznavehetlen bognár felé
fordult s azt mondta neki:
– Hallod-e te dologkerülő, hasznavehetlen bognár – szidom az anyádat! –
az ólamban van száz nyúl, s ha te azokat három napig meg nem őrzöd,
reggel ki nem hajtod a mezőre, estve pedig haza nem tereled, de ugy,
hogy egy hija se legyen a száznak: leüttetem a fejed gombját.
Mit volt mit tenni a szegény bognárnak, kénytelen kelletlen kieresztette
az ólból a száz nyúlat s kihajtotta a mezőre; de a nyúlak alighogy ennek
a széléhez értek, valahány volt annyiféle futott. Ki tereli ezt már
össze? A szegény hasznavehetlen bognár hol az egyik után, hol a másik
után futott s egész nap kergetőzött velük, mégis csak egyet sem tudott
összeterelni.
Itt már alkonyodik, haza is kellene már a nyulakat hajtani, de a száz
százfelé volt, egyik a pokolban, másik a fenekén: ezért a hasznavehetlen
bognár szörnyen elbúsulta magát s tán még az életének is véget akart
vetni, hisz már mindegy, akár ő maga vessen véget az életének, akár a
király; mert sehogy sincsen szabadulás. Ezért már benyult a kebelébe,
hogy kiveszi a bicskáját és a szivébe üti; de a bicska helyett a kis
rókától kapott síp akadt a kezébe.
Ennek sem kell több, kiveszi a sípot, belefúj, hát ihun jőnek a nyúlak s
olyan szelidek valának mint a kezes bárány, melyet szüntelen marokból
etetnek.
Mikor a nyúlak mind együtt valának, hazafelé kezdte terelgetni. A király
ott várakozott rá a kis ajtóban, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint
s kezdte számolni: egy, kettő, három… kilenczvenkilencz, száz, egy híja
sincsen a kerekszámnak.
Itt másnap ujra kihajtotta a nyúlakat a mezőre a hasznavehetlen bognár;
de a nyúlak alighogy annak a szélére értek, valahány volt, annyifelé
futott.
De most a hasznavehetlen bognár mitse gondolt a nyúlak
szanaszét-futásával, hisz gondolta magában, majd előveszi a kis sípot,
belefúj s annak a hangjára majd összefutnak; hanem lefeküdt egy szép
árnyékos helyre s aludt kedvére.
De a király sem nyughatott; törte a fejét, hogy és mint veszithesse el a
hasznavehetlen bognárt. Ezért maga elé hivatta egyetlen egy legkedvesebb
leányát s azt mondja neki, szót szólván:
– Kedves leányom! Nekem egy nagy kérésem van hozzád.
– S mi lenne az királyi atyám?
– Az biz nem egyéb, hanem öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán
ide meg ide a mezőre, hol a hasznavehetlen bognár őrizi a száz nyúlat s
kérj tőle egyet. Ha szépszóért nem ad, hát majd édes csókért; de nekem
nyúl nélkül haza ne jőj, ha mindjárt a testedből kivánna is érte!
No jól van, a királykisasszony engedelmeskedett édes atyja kivánságának,
kapja a lelkét mit-mit nem cselekszik, felöltözött paraszti ruhába s
kiment a mezőre a hasznavehetlen bognárhoz, ki még most is kedvére aludt
az árnyékos fa alatt.
Megrugja a királykisasszony a lábát a bognárnak, az fölébredt, de ki
mindjárt észrevette, hogy kivel van dolga.
– Isten jó nap nyúlak pásztora!
– Fogadj isten királykisasszony! Hát mi jót hozott a szegény
nyúlpásztornak?
– Nem hoztam én egyebet, csak azért jöttem, hogy szeretnék egy kis
nyúlra szert tenni: azért nem adnál el belőlük jó pénzért vagy egyet!
– Fölséges királykisasszony, pénzért nem adok, hanemha három csókot ad,
én pedig visszaadhatom: akkor nem bánom, adok egy nyúlat.
Igy a királykisasszony három pár csókért kapott egy nyúlat, s azzal
aztán nagy vigan hazafelé futott; de mikor ép a kilincset fogta, hogy
benyítja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a nyúl mint az
istennyila kiugrott a leány öléből s meg sem állt mig a nyájhoz nem ért.
A nyúlpásztor hazafelé terelte a nyáját, a király pedig ott várakozott a
kis-ajtóban az érkeztére s mikor megjöttek, maga eresztette be a
nyúlakat egyenkint, olvasván: egy, kettő, három… kilenczvenkilencz,
száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.
Reggelre kelve a nyúlpásztor harmadszor is kihajtotta a nyúlakat a
mezőre, s hagyta azokat a magok útjára menni.
A király most meg a feleségét hivatta be a fehér szobába s azt mondja
annak, szót szólván:
– Szivem szép szerelme! nekem egy nagy kérésem van hozzád.
– S mi lenne az kedves férjem?
– Az biz nem egyéb, mint öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán
ide meg ide a nyúlpásztorhoz s kérj tőle egy nyúlat, ha szép szóért nem
adja, hát majd ad édes csókért; de nekem, ha mindjárt a testedből
kivánna is, nyúl nélkül haza ne jőj!
No jól van, a királyasszony hajlott férje-ura kérésére, felöltözött
paraszti ruhába s kiment a mezőre a nyúlak pásztorához, ki most is
kedvére aludt a hűsben.
Megrugja a talpát a királyasszony a nyúlpásztornak, az fölébredt, de
mindjárt elösmerte, hogy ki van a paraszti ruhában.
– Isten jó nap nyúlpásztor!
– Fogadj isten királyasszony! hát mi jót hozott a szegény
nyúlpásztornak, s mi jóért jött, hogy ha merem kérdezni?
– Nem jöttem én egyebért, csak azért, hogy nem adnál-e el nekem egy
nyúlat jó pénzért?
– Pénzért királyasszony nem adok, hanem ha három csókot ád, én pedig
visszaadhatom: akkor nem bánom, rászánom a fejemet, adok egy nyúlat.
A királyasszony nem szólt semmit, hanem lehajolt s megcsókolta a
nyúlpásztort háromszor, az pedig visszaadta azokat.
Igy a királyasszony három pár csókért kapott egy nyúlat s aztán nagy
vigan hazafelé vette az útját; de mikor ép a kilincsre tette a kezét,
hogy majd benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a kis
nyúl pedig mint a villámlás kiugrott a királyasszony öléből s meg sem
állt mig a nyájhoz nem ért.
Mikor a nyúlak mind együtt valának, a nyúlpásztor hazafelé terelte a
nyájat, a király pedig a kis-ajtóban várakozott azoknak érkeztére s
mikor megjöttek, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint, olvasván: egy,
kettő, három… kilenczvenkilencz, száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.
Reggelre kelve a nyúlpásztor újra kihajtotta a nyúlakat, de most maga a
király ment ki a mezőre, felöltözvén paraszti ruhába.
Mikor a nyúlpásztorhoz ért, köszön neki.
– Isten jó nap nyúlak pásztora!
– Fogadj isten szegény ember! hát mi jóért keresett meg?
– Mi türés-tagadás, én biz nem egyébért, csak azért, hogy szeretnék
tőled egy nyulacskát venni jó pénzért, bizony nem bánod meg!
– Pénzért nem adom, hanem ha tizenkét botot a farodra sózhatok, nem
bánom, ráadom a fejemet.
Mit volt mit tenni a királynak, lefeküdt a gyepre s a nyúlpásztor amugy
káplárosan rávágta a tizenkettőt, hogy csakugy porzott az ülepe; de a
király mindezt föl se vette, csakhogy nyúlra tehetett szert, gondolván
magában, megállj ilyen amolyan dologkerülő bognárja, mégis te húzod a
kurtábbikat.
De biz az mégse húzta, mert mikor a király ép a kilincsre tette a kezét,
hogy már benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sipot, és a kis
nyúl mint a villámlás kiugrott a király öléből s meg sem állt addig, mig
a nyájhoz nem ért.
Aztán a hasznavehetlen bognár negyedszer is hazahajtotta a száz nyúlat,
a király pedig most is ott állott a kis-ajtóban, maga számolta meg, de
nem lelhetett hibát, mert a nyúlak mind megvoltak.
A nyúlpásztor aztán ötödször is kihajtotta a száz nyulat a mezőre
legelészni, a király pedig felülvén arra az ördöngös szekérre, melyet a
hasznavehetlen bognár csinált, kiment a nyúlak pásztorához, de három
üres zsákot is vitt ki magával.
– Hallod-e te ilyen amolyan dologkerülő nyúlpásztor – szidom a lelkedet!
– ha te nekem ezt a három zsákot tele nem csinálod igazsággal: leüttetem
a fejedet!
A nyúlak pásztora minderre csak ezt felelte, szót szólván:
– Kijött a királykisasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a
királyasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a király én is adtam, ő
is…
– Csak hadd el, csak hadd el, közbe vágott a király, tele van már mind a
három, csak hadd el… s inkább szeretnék a pokolba lenni, mint ezt
hallani.
Erre a szóra, mintha parancsolták volna, megindult az ördöngös szekér a
királylyal s meg sem állt vele a pokol fenekéig.
Aztán a hasznavehetlen bognár elvette a királykisasszonyt, király lett s
még most is uralkodik a feleségével együtt, hogyha meg nem haltak.


MINDEN KÖLCSÖN VAN BARTAKÉNT.
Volt egyszer a világon egy czigány és egy molnármester, ki a czigánynak
komája volt.
Egy bizonyos napon a czigány vagy félvéka buzát fölvetett a hátára s
elment a komájához a malomba őrletni; de mig a molnár a szobába ment,
addig a czigány a tribét és bakot elcsente, uzsdi be a zsákba a liszt
tetejére, s aztán ő is bement a komájához.
– No koma, kérdi a molnár, jó-e a liszt?
– Jó jó, felelt a czigány, de nem azt mondom én, hanem tribé és bakó a
zsákban.
– Hát a komámasszony, hogy van?
– Mint a makk egészséges, de nem azt mondom én, hanem tribé, bakó a
zsákban.
– Hát a kis keresztfiam?
– Annak sincs kutyabaja sem, de nem azt mondom én komám uram, hanem azt:
tribé, bakó a zsákban.
A molnár még most se jött észre.
– Ehj, fakadt ki végre, menjen komámuram pokolba azzal a tribével és a
bakóval; mindig csak azt hajtja…
– Csak hazsa megyek, nem a pokolba, válaszolt neki a czigány.
És a tribét és bakot csakugyan elvitte.
A molnár csak másnap vette észre, hogy oda a tribé és a bakó s csak
ekkor jött észre, hogy mért emlegette olyan gyakran a komája azokat.
No megállj, gondolta magában, minden kölcsön van Bartaként, majd
megtréfállak.
Hogy ezt elgondolta, elment a komájához, ki ép szegeket vert, a felesége
pedig fujtatott.
– No mit álmodott komám-uram? kérdé a molnár.
– Én szépet álmodtam; olyan szépes veres nadrágom és ezüstgombos mentém
volt, válaszolt a czigány, csak azs a kár, hogy álom volt, veté utána. –
Hát komám uram mit álmodott?
– Roszat koma, roszat.
– De csak nem én rólam?
– De ép te rólad! Hát azt álmodtam, hogy lóképü fehér halál a ránk
következő éjjel eljön érted, kirántja alolad a gyékényt s elvisz a
pokolba.
A dáde egészen elszomorodott s olyan nagyokat ütött a szeg fejére,
mintha már az volna a lóképü fehér halál.
A molnár aztán elment, a czigány pedig mindegyre szomorubb lett, hijába
vigasztalta az anyjok és a purdé sereg, hogy igy agyonütik, ugy
agyonverik azt a lóképü fehér halált, hogyha el találna jönni: nem ért
semmit, a dádet nem lehetett megvigasztalni.
Mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, nagy sohajtozva feküdt le a
vaczokra, végre ugy tizenegy óra felé mégis elszenderült. A molnár
pedig, ki az ablakon leselkedett, ép ezt várta; mert a dáde szénhordó
szürke lovát tüstént a czigány viskója ablakvasához kötözte.
A szürke aztán csakugy nézte az ablakon át, hogy hánykódik a gazdája a
vaczkon. Addig-addig hánykódott a czigány, mig ugy éjfél után egy órakor
fölébredt s tekintete az ablakra esett.
– Júj, ott a lóképü fehér halál, orditott a czigány. Pörölyre,
kalapácsra fiúk!
De ki volt frisebb mint a vén czigány; ízibe felugrott a vaczokról,
kezébe ragadta a huszfontos pőrölyt s az ablakon keresztül ugy főbe
vágta a saját lovát, hogy az menten kilehelte szegény páráját.
Csak mikor a szegény pára jószág elbődült és eldült s mikor erre az
egész czigányság kiszaladt, vették észre, hogy a saját szénhordó
szürkéjük a lóképü fehér halál.
A czigány csak ekkor jött észre, hogy a komája tréfát űzött vele s meg
nem állhatta, hogy fel ne kiáltson:
– Minden kölcsön van Bartaként!


AZ ASSZONYI KIVÁNCSISÁG.
Volt egyszer egy igen gazdag juhász s ennek egy leánya, meg egy
juhászbojtára.
A legény is szép barnapiros fiú volt, de a leány sem volt semmivel sem
hitványabb, sem alábbvaló; ezért ugy illettek egymáshoz mint egyik piros
alma a másikhoz, mintha az isten is egymásnak teremtette volna őket. De
szerették is egymást annyira, hogy majd meghaltak egymásért és mégis,
mivel a legény ágrulszakadt szegény árva fiú volt, a számadó nem adta
össze őket.
Itt lelkem-teremtette mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, egyszer a
mint a juhászbojtár az erdőben legeltetné a nyáját, irtóztató nagy tüzet
lát és ebből nagy jajgatás, sirás-rívás hallatszott ki.
Megyen a juhászbojtár a tűz felé, hát látja, hogy egy kis aranykigyó
jajgat oly keservesen a nagy tüzben. A juhászbojtár megszánta a kis
aranykigyót, ízibe letört egy hosszu póznát, benyujtotta a nagy tűz közé
s a kis aranykigyót kivette belőle.
– No szép juhászbojtár, szólt az aranykigyó, jótét helyére jót várj,
vigy haza azért az én királyi atyám hajlékába, majd megjutalmazza az a
te szivességedet, de te egyebet ne kérj tőle, mint azt, hogy minden
állat nyelvét megérthesd.
A szép juhászbojtár ugy tett, miként a kis királyfi mondta.
A kis aranykigyót bebocsátotta a kebelébe s elindult aztán a kigyók
királya palotája fölkeresésére.
Csak mén, csak mendegél, egyszer egy irgalmatlan sziklaüreghez ért,
melyben lakott a kigyók királya.
Bemegyen a juhászbojtár a kigyókirály elé s köszön neki e szózat
szerint:
– Isten jó nap kigyók királya!
– Fogadj isten juhászbojtár, hát mi járatban vagy s mi jót hoztál nekem,
kigyók királyának?
– Biz én nem hoztam senki mást, csak azt, a ki fölségednek legkedvesebb
s szive minden gyönyörüségét ebben leli.
– Ugyan mi, vagy ki lehet az?
– Az biz senki más, mint fölséged egyetlenegy legkedvesebb fiacskája.
S ezzel a juhászbojtár kivette a kebeléből a kis aranykigyót s átadta az
apjának. Nagy lőn a kigyókirály öröme, mikor elveszett fiacskáját ismét
láthatta s a juhászbojtárnak helyét se találta, hogy hová ültesse.
– No szép juhászbojtár, szólt a kigyókirály, ezért a tettedért, a mit
kivánsz, azt adok.
– Nem kivánok én egyebet, csak azt, hogy én mindenféle állatnak a
nyelvét érthessem.
– Oh te bolond, minek lenne az neked, mit nyernél te azzal, mikor semmi