Dunamelléki eredeti népmesék (2. kötet) - 2

Itt a szőrös ördög rámordul a mi Jánosunkra erős kegyetlenül
ilyeténképen:
– Ki vagy?
– Én vagyok uram-bátyám.
– Kicsoda? kérdé ismét az ördög.
– Én vagyok.
– Te vagy Jánoska?
– Én vagyok én.
– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A világ szépen szóló madarát keresem. Nem hallott bátyám-uram róla
valamit?
– Mi türés-tagadás édes fiam, én biz nem hallottam, hanem itt meg itt
lakik a bátyám, ha ő nem tud felőle, ugy senki a világon.
Itt a királyfi elérkezik a másik elátkozott várhoz is, de innen az őrt
álló ördög a harmadikhoz küldte. Mikor a királyfi a harmadik elátkozott
várhoz is eljutott, rákiált az ördög nagy mérgesen ilyeténképen:
– Ki vagy?
– Én vagyok.
– Te vagy Jánoska?
– Én vagyok én.
– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A világ szépen szóló madarát keresem. Nem hallott bátyám-uram róla
valamit világ szép éltében?
– Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az
elátkozott várban. El is viheted, de csak ugy, ha a szavamra hallgatsz,
különben jobb lett volna neked nem születni, mert ha azt meg nem tartod,
sose látod többé isten verőfényes napját. Hát csak azt akarom mondani,
hogy itt van ez az aranyvessző, vedd ezt magadhoz, üsd meg vele
háromszor az elátkozott vár falát, rögtön ajtó nyílik előtted, eredj be
rajta, szaladj végig az üveg folyosón és hét szobán keresztül, a
nyolczadikban van a világ szépen szóló madara egy rozsdás kalitkában.
Majd találsz ott mindenféle aranyos és ezüstös kalitkákat, azokban
mindenféle szebbnél szebb aranyos madarakat, de te azokat se ne
nézegesd, se ne hallgasd, se ne válaszsz közülök, hanem csak a rozsdás
kalitkában szomoruan ülő szépen szóló madár kalitkáját kapd el ízibe s
aztán, mintha puskából lőttek volna ki, szaladj ki az elátkozott várból.
No jól van, itt a királyfi átalveszi az aranyvesszőt s vele megcsapta
háromszor az elátkozott vár oldalát, és rögtön, abban a szempillantásban
ajtó nyílott előtte. A királyfi aztán nem sokat kérdezte, hogy szabad-e,
nem-e, az ajtón ízibe beszaladt. A mint végig szaladt az üvegfolyosón,
jobbról balról névről szólitgatják, hogy álljon meg. Igaz, hogy
megborzadt a királyfi, de azért rájuk se hederített, hanem szaladt
egyenesen az első szobába. Itt mindenféle, szebbnél szebb virágok voltak
aranycserepekben, de azért a királyfi egyhez sem nyult, hanem beszaladt
a másik szobába. A másik szobában mindenféle kardok, puskák voltak, de a
királyfi ezek közűl sem választott, hanem beszaladt a harmadik, innen a
negyedik, onnan az ötödik szobába s igy sorba, míg a nyolczadikba nem
ért. A nyolczadik szoba, mint az ördög mondá, tele volt mindenféle
aranyos és ezüstös kalitkákkal, azokban pedig szebbnél szebb aranyos
tollú madárkák énekeltek, csak a világ szépen szóló madara gornyasztott
ott szomoruan a rozsdás kalitkában, csak ez nem énekelt. Minthogy a
világ szépen szóló madarának nem volt aranyos tolla mint a többinek,
ezért a királyfinak az sehogysem tetszett és ezért nem is vitte el
magával, hanem a sok aranyos tollú madár közűl kiválasztotta a
legczifrábbat s ezt akarta elvinni magával, de a mint hozzá nyúlt,
tüstént abban a szempillantásban kővé vált s a kőfal-ajtó becsukódott
előtte.
Itt a kis királykisasszony minden istenadta nap megterítette az asztalt
jó testvére számára, de biz az nem érkezett meg; minden istenadta estve
kiült a ház elébe s késő éjfélig várta, majd az ágyat is megvetette
neki, de biz az nem feküdt bele. Itt elmulik az első nap is, el a másik,
el a harmadik, nap nap után, de az édes testvér mindegyre késik. Ezért a
királykisasszony sirva-ríva elindult édes testvére fölkeresésére.
Csak mén, csak mendegél nyom után, egyszer elérte az első elátkozott
várat, el a másodikat is, végre a harmadikhoz jutott. Az ördög most is
ott állt őrt egy nagy láncz adta husánggal, hogy minden arra járó-kelőt
minden irgalom és kegyelem nélkül főbe kollincson. A kis leányra is
ráförmedt nagy mérgesen:
– Ki vagy?
– Én vagyok.
– Te vagy Mariska, mert, közbe légyen mondva, igy hítták a királyfi
húgát.
– Én vagyok én.
– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– Édes testvéremet keresem. Nem hallott róla valamit bátyám-uram?
– Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az
elátkozott várban kővé válva, de ugy kell neki, mért nem hallgatott a
szavamra. Te is ugy jársz, hogyha szót nem fogadsz. Ne itt van ez az
aranyvessző, üsd meg vele az elátkozott vár oldalát háromszor, tüstént
ajtó nyílik előtted, szaladj be rajta, szaladj végig az üvegfolyosón, és
hét szobán keresztül, a nyolczadikban van a bátyád kővé válva. Ezzel az
aranyvesszővel üsd meg háromszor, aztán ízibe kapd el a világ szépen
szóló madara kalitkáját s aztán se jobbra, se balra ne tekints, sem
semmihez ne nyulj, se meg ne állj, se ne hallj, hanem lóhalálába fuss ki
az elátkozott várból.
Itt a kis leány elvette az aranyvesszőt s ezzel megcsapta háromszor az
elátkozott vár oldalát és rögtön, abban a szempillantásban ajtó nyílott
előtte. A királykisasszony beszaladt az ajtón; de ő se jobbra se balra
nem tekintett, hanem egyenesen beszaladt a nyolczadik szobába, ott ízibe
felkapta a rozsdás kalitkát, a bátyját háromszor oldalba ütötte az
aranyvesszővel s aztán mintha puskából lőtték volna ki, kiszaladt az
elátkozott várból. S ezer volt a szerencséje, hogy egy szempillantással
tovább nem időzött, mert már most is a szoknyája szélét odakapta a
kőfal-ajtó a mint bezáródott. Alig, hogy kiért a királykisasszony az
elátkozott várból, utána iszonyú dörömbölés-dombolás, zugás és csattogás
hallatszott s iszonyú átkozódás és káromkodás közt fenyegették s utána
kiabáltak, hogy várj te ilyen amolyan bestiája, majd megkeserülöd ezt
még; de a királykisasszony mindezekre mitse hajtott, hanem mindaddig
futott mint az üzött szarvas, mig haza nem ért, hát már ekkor ki
várakozott reá, senki egyéb, mint édes testvére, a kővé vált királyfi.
Az egy pár cseléd aztán a világ szépen szóló madarát föleresztette a
világ szépen zengő-fájára és a szépen szóló madár megszólalt, cziteránál
szebben énekelt, hogy a ki azt hallotta, tiz évvel is fiatalabb lett.
Eddig is hires volt a virágos kert, de most még hétszerte nagyobb hírben
állott, ugyannyira, hogy hét országból is eljöttek a nézésére. Itt a
király, hogy meghallotta a virágos kert szép hirét, föltette magában,
hogy ha addig él is, de mégis elmegyen annak a nézésére; de a vén banya
alighogy megsejdítette a király ebbéli szándékát, a fekete kávéjában
hashajtóport adott be neki, mitől a király olyan roszul lett, hogy
százszor is ki kellett a szobából mennie, s igy a szép kert nézése most
is dugába dölt. S ekkor a vén banya hivatlanul beállitott a király szine
elébe s azt mondja neki:
– Fölséges király! ha már olyan nagy vágyódása van annak a virágos
kertnek a nézésére, majd elmegyek én, majd hirül hozom én, hogy vajjon
olyan nagy-e annak a szépsége, mint a mekkora a hire?
A király, hogy, hogy nem, erre is ráadta a fejét s eleresztette a vén
banyát a virágos kert nézésére, ki alig hogy betette abba a lábát, már
az egy pár cseléd elébe szaladt, fogadják nagy szivesen s azt sem
tudták, hogy hova ültessék.
– Szép gyermekek, kezdé beszédét a vén bűn, ez a márványpalota is szép,
ez a virágos kert is szép, ez a világ szépen zengő-fája is szép és ez a
világ szépen szóló madara is szép; de a virágos kert még szebb lenne, ha
azt az ezüsttó körülfolyná s abban az aranyhalak ficzkándoznának.
– Hát mit kellene cselekednem? kérdé a királyfi.
– Nem egyebet, felelt a vén csont, mind azt: itt meg itt, ebben meg
ebben az elátkozott várban van a világ ezüsttava, abban pedig a világ
aranyhalai, csak az ezüsttóért kellene elmenni – mert a halak ugyis
eljönnének benne – s csak azt kellene elhozni.
S ezzel a vén banya szépen elbúcsuzván az egy pár cselédtől, hazament, a
királyfinak pedig ez napságtól fogva nem volt nyugodalma: azért
elbúcsuzott édes testvérétől s elindult a világ ezüst taváért.
Csak mén, csak mendegél, hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, egyszer elérkezett az első elátkozott várhoz. Az ördög
még most is ott állt istrázsát, ki a királyfit a bátyjához küldte, ez
pedig a legidősb testvérhez.
Itt a királyfi elérkezik a harmadik elátkozott várhoz is, az ördög pedig
most is ott állott istrázsát egy nagy vastag furkós bottal, hogy minden
arra járó-kelőt, minden irgalom és kegyelem nélkül főbekollintson.
– Adjon isten jó estvét bátyám-uramnak!
– Fogadj isten, Jánoska, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár sem jár?
– A világ ezüsttavát keresem. Nem hallott róla valamit bátyám-uram?
– Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az
elátkozott várban. De öcsém jól felkösd ám a gatyát, ha te azt el akarod
vinni, mert ha a szavamra nem hallgatsz, igaz lelkemre mondom, hogy
vacsorán éred Pilátust. Hát csak öcsém, azt akarom mondani: nesze, itt
van ez az aranyvessző, csapd meg vele ennek az elátkozott várnak az
oldalát s rögtön ajtó nyílik előtted. Szaladj be egyenesen a kertbe,
majd hínak téged a saját tulajdonnevedről, de ne hallgass rá, majd jőnek
te elédbe mindenféle szebbnél szebb kisasszonyok, kik étellel, itallal
kinálnak, de te se ne egyél se ne igyál, – majd találsz az utadon
mindenféle drágaságokat: aranyat, ezüstöt, gyémántot és briliántot, de
te egyhez se nyulj, – majd jőnek aztán elődbe mindenféle undok kigyók és
békák, de te ne borzadjál; – hanem egyenesen szaladj az ezüsttóhoz, mely
a kertet körülfutja, kerüld meg azt visszafelé háromszor s aztán a mint
bementél, ugy szaladj is vissza.
No jól van, itt a királyfi kezébe vevén az aranyvesszőt, háromszor
megütötte vele az elátkozott vár oldalát s ime, ajtó nyilott előtte. A
királyfi aztán nem kérdezte szabad-e nem-e, beszaladt az ajtón. Alig
tette be a lábát, mindjárt névről szólitgatják, mondván: „ide ide
Jánoska, egyél-igyál lakj jól; ide ide Jánoska, ölelő két karom ki van
tárva, selyem ágyam föl van vetve, jer ne szaladj tovább.“ – De a
királyfi mintha süket lett volna, rá se hederitett a hivogatásra, hanem
tovább szaladt. Majd szebbnél szebb kisasszonyok jöttek elébe, kik közül
az egyik a nyakába ugrott, a másik aranyhajával lenditette arczon, a
harmadik csókot hányt feléje s piros két aranyalmájával, két cziczi
dombjával csalogatta, a negyedik sürgött forgott, tánczolt előtte s ina
kásáját mutogatta; de a királyfi mindezekre rá se hederitett, hanem
tétul ütött rajtuk s tovább már megint még szebb kisasszonyok jöttek
elébe, kik étellel itallal kinálgatták, hogy egyék, igyék, lakjon jól;
de a királyfi se nem evett, se nem ivott, hanem egyre tovább szaladt.
Alig hagyta el a kisasszonyokat, hát a temérdek kincsbe, mik az utjába
voltak hintve, majd fölesett; itt vert-arany volt elszórva, ott tejfehér
huszas pénz, emitt mindenféle briliantos gyűrűk, amott gyémánttal
kirakott kardok, de a királyfi semmihez sem nyult, hanem egyre tovább
szaladt. Majd mindenféle csuszó-mászó állatok raja özönlötte körül; itt
sziszegő kigyók, ott varancsos békák ugrándoztak előtte, de a királyfi
nem nézett a lába alá, hanem egyre tovább futott, ugyannyira, hogy végre
eljutott az ezüsttó partjára, melyet visszafelé háromszor megkerülvén, a
mint bejött, kiszaladt az elátkozott várból.
S ezer volt a szerencséje nem egy, mert ha még csak egy szempillantást
késett volna, tüstént bezáródott volna előtte a kőfal; mert már most is
a csizmája sarkát odacsukta. De ő azzal mitse gondolt, mert ott hagyván
a csizmáját, mezitláb hazaszaladt.
Mire hazaért, már akkor a virágos kertet körülfolyta az ezüsttó, abban
pedig mindenféle drága aranyhalak ficzkándoztak.
Eddig is szép hirben állott a márványpalota, meg a virágos kert, meg a
világ zengő-fája, meg az azon ugrándozó világ szépen szóló madara, de
most, midőn a virágos kertet ezüsttó folyta körül és abban aranyhalak
ficzkándoztak, most mondom, hét világra szólt azoknak a hire és hét
világból gyültek össze azoknak a nézésére.
Midőn mindezek a király fülébe eljutának, az föltette magában, hogy se
nem eszik, se nem iszik, mig a virágos kert közepén álló márványpalotát,
meg a világ szépen zengő-fáját, az azon éneklő szépen szóló madarat és a
virágos kertet körülfolyó ezüsttót, abban pedig az aranyhalakat meg nem
nézi, – pedig a vén banya váltig kinálta a fekete kávét, de a király azt
el nem fogadta, hanem felülvén az aranyos hintóra a feleségével együtt
és elmentek a virágos kert nézésére.
Alig ért be a király, meg a felesége a virágos kertbe, az egy pár nagy
lelkendezve elébük szaladt és kezet csókoltak.
– Ehjnye, apjuk, kiáltott fel a királyné, ez a kis leány be formázik
kendhez; egész szakasztott mása!
– Te hozzád pedig ez a kis fiú, válaszolt neki a király.
No jól van, ez abba maradt. – Itt a király meg a felesége sorra járják a
virágos kertet és nem győzik dicsérni annak a szépségeit, hát még mikor
a világ zengő-fáját és azon a szépen szóló madarat meglátták, akkor
csapták ám össze a két kezüket.
Itt a kis fiú izibe felmászott a világ zengő-fájára, róla egy pár
aranyalmát leszakasztván, az egyiket a királynak, a másikat pedig a
királynénak ajándékozta, kik nem győzték eléggé megköszönni ezt a nagy
szivességet.
Minekutána a király meg a felesége az ezüsttavat is meglátták és abban
az aranyhalakat, bementek a márványpalotába. Itt az egyik szobából ki, a
másikba pedig be, igy mind a 77 szobát sorra járták. A király meg a
felesége nem győzték eléggé dicsérni a szobák ékességeit; de mikor a
legszebbik szobába megérkeztek, azt találja mondani a király, szót
szólván:
– Ugyan édes kis szolgáim, nem felelnétek egy kérdésemre?
– S mi lenne az? kérdé a kis fiú.
– Hát csak azt akarom megtudni, hogy mért van az a kép biborral bevonva
s vajjon kit ábrázol az?
Itt a kis királyfi, egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem
szótlanul levette a képről a bibortakarót.
A király meg a felesége csak ekkor hült el és csak ekkor ösmerték fel
soha nem látott édes magzatjaikat. Az egyik az egyiket ölelte meg, a
másik a másikat; szólni ugyan nem tudtak, hanem sirtak is nevettek is.
S ekkor megszólalt a világ zengő-fája és a szépen szóló madár.
Nagy lett mindenki öröme, csak az a vén bün szomorkodott, kit a király
tüstént megfogatott, egy fára felhuzatta és kénkő tüzet rakatott alá.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.


RÁRÓ RÓZSA.
Volt egyszer a világon egy nagy meseország s ennek egy királya.
Itt a király kimegyen az erdőre vadászni, de hogy, hogy nem, olyan nagy
sűrűségbe vetődött, hogy abból sehogyse tudott kivergődni; próbálta
jobbra is balra is, előre, hátra is, de csak azt nyerte vele, hogy annál
sűrűbb helyre jutott. Nincs menekülés, nincs szabadulás; nem tud a
király lelke hová lenni. A mint ott legjavában évődik, s veszti a
lelkét, egyszer honnan, honnan nem, egy emberforma vetődik elébe, ki azt
találja a királynak mondani:
– Hallod-e te király, ugy-e most csak meg vagy szorulva, még pedig
annyira, hogy teljes világéletedben még nem voltál ilyes állapotban; de
én kisegitlek a bajból, hogyha megigéred, hogy nekem adod azt a
legkedvesebb jószágodat, a miről mitse tudsz, hogy van-e a világon vagy
nincsen.
A király aztán, csakhogy a nagy vadon erdőből szabadulhasson, hogy annak
az emberformának adja azt a legkedveltebb jószágát, miről mitse tud,
hogy van-e a világon vagy nincsen.
Az ördög aztán – mert más nem is lehetett – kivezette a királyt a
sűrűségből s megmutatta neki az igaz útat; de mielőtt elvált volna tőle,
azt mondja neki, szót szólván:
– No király, én már megtettem a magamét, kivezettelek a nagy vadon
erdőből s megmutattam neked az igaz utat, de te is tedd meg majd az
enyémet, mert most már megmondom, hogy mi az a legkedvesebb jószágod,
miről mitse tudtál, hogy van-e a világon, vagy nincsen: a feleségedet
teherbe hagytad, ki az alatt az idő alatt, mig te erdőről erdőre
vadászni jártál, egy kis fiút hozott a világra. Ez az a legkedvesebb
jószágod, miről mitse tudtál, hogy van-e a világon vagy nincsen. De
nekem is van annyi emberségem, hogy a kis királyfit most mindjárt, nem
veszem el, mert ezt is tehetném, ha akarnám, hanem 18 esztendő mulva
elmegyek érte s elviszem magammal.
S ezzel az ördög ott hagyta a királyt az eperfánál, az pedig nagy
szomoruan, mint a kinek az orra vére folyik, hazafelé vette az útját.
No jól van, ez abba maradt. A király meg a felesége, mikor már
közeledett a 18-ik esztendő, melyben kedves fiuktól meg kellene válniok,
egyre sirtak, egyre rítak. A királyfinak pedig ez a szemébe tünt, hogy
az ő szülői minden nap szomorubb szomorubbak lesznek s egyre hull két
szemük könyei. Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodott magában, végre
kitört belőle az igazság s kérdőre vonta az édes apját:
– Ugyan felséges király-atyám, nem felelnél egy kérdésemre?
– S mi lenne az kedves fiam?
– Az biz nem egyéb, mint az, hogy mi dolog az, hogy valahányszor én rám
vetitek a tekintetöket, mindig megered a könyeitek?
– Hahó, kedves fiam, válaszolt a király nem ok nélkül ered az meg; de
már csak megmondom neked is, hisz már benőtt a fejed lágya s maholnap
emberkort érsz, mert ép a malom melletti két hétben kender áztatáskor
léptél a 18-ik esztendőbe. Biz kedves fiam, nem folyik a mi két szemünk
könyei egyébért, mint azért, hogy nem sokáig gyönyörködhetünk már a te
nézésedben, mert mihelyest a 18 évet meghaladod s a 19-ikbe fordulsz:
eljön érted az ördög s elvisz magával. Hogy mi oknál fogva visz el,
annak egész históriája van: hát egyszer a mint erdőről erdőre vadásztam
volna, olyan nagy sűrű erdőségbe jutottam, hogy se eget se földet nem
láttam és sehogysem tudtam kivergődni belőle; próbáltam jobbra is balra
is menni, próbáltam előre is hátra is, de csak azt nyertem vele, hogy
annál sűrűbbe jutottam. A mint ott legjavában vesződtem volna, honnan,
honnan nem, egy emberforma került elébem, ki azt találta nekem mondani,
szót szólván: „Hallod-e te király, ugy-e most csak meg vagy szorulva,
mint a karó közt a kutya; ugy-e hogy teljes világéletedben még nem
voltál ilyes állapotban; de én kisegitlek a bajból, hogyha megigéred,
hogy nekem adod azt a legkedvesebb jószágodat, a miről mitse tudsz, hogy
van-e a világon, vagy nincsen.“ Én, jó bolond létemre, szavamat adtam,
hogy neki adom azt a legkedvesebb jószágomat, miről mitse tudok, hogy
van-e a világon vagy nincsen. Az pedig senki más nem volt, mint te, édes
fiam. Ezért borul el a mi arczunk, hogyha rád vetjük a tekintetünket, s
ezért omlik a mi két szemünk könye.
– Hahó királyi atyám, ha csak ez a bajuk, kisebb gondjuk is nagyobb
legyen ennél; mert majd elmegyek én a pokolba, majd megváltom én magamat
az ördögtől s hamarább visszajövök, mintsem gondolnák.
Ugy is lett. – A királyfi nem várta be, hogy még az ördög jőjjön el
érte, hanem ízibe fölkerekedett s maga ment el a pokolba.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl; egyszer egy ember-koponyára akadt, mely mellett mikor elment
volna, megszólal a koponya:
– Hallod-e te jó királyfi, jer, áss nekem egy gödröt, temess el abba s
kilencz misére való pénzt dobj a siromba.
A királyfi aztán a kardjával egy gödrőt ásott, melybe beletemetvén az
ember-koponyát kilencz misére való pénzt a sirjába dobott.
– No királyfi, kiáltott ki a sirból a koponya, jótét helyébe jót várj.
Hogyha nem mondod is, hogy hova igyekszel, ugy is tudom, de hogy dugába
ne dőljön a fáradságod, itt meg itt van egy patak, hová minden estve
eljárnak az ördögök királya leányai fördeni fekete daruképében, ilyes
meg ilyes időtájban. Keresd föl azt a patakot s bujj el a partján valami
bokorban. S majd mikor mind a három leány levetkezik s bemegyen a vizbe,
lesd meg, hol vetkezik a legkisebb királykisasszony, lopd el a ruháját s
mindaddig oda ne add neki, mig meg nem igéri, hogy a pokolból ki nem
szabadit.
Ugy is lett. – A királyfi fölkereste azt a bizonyos patakot s elbújt a
partján valami fűzfabokorban s a három királykisasszony érkeztére várt;
de nem sokáig kellett neki várnia, mert ihun repül ám a három fekete
daru, megrázkódnak s leánynyá váltak. Aztán ízibe levetették a ruhájukat
s be a vizbe, a királyfi pedig csak azt leste, hogy a legkisebb
királykisasszony hova vetkezik, majd előbujván a maga rejtekéből,
felnyalábolta annak a ruháját s eldugta a fűben.
A királykisasszonyok csak förödnek, csak förödnek, annyira-annyira, hogy
már az a bizonyos óra is elérkezett, a melyben fel is kellene öltözködni
s haza is kellene már menni. Mondom, hogy elérkezett az a bizonyos óra,
kijöttek a vizből s ki-ki a maga ruhájához szaladt, csak a legkisebbik
nem találta a magáét. Sirva-ríva keresi, de nem találja, keresi a nagy
fűben, de nem akadt rá, szaladgál le s fel a patak partján, de a ruha
sehol sincsen, – a két nénje pedig már fel is öltözködött, s hogy im egy
bizonyos időre otthon kellett lenniök, megrázkódnak s fekete daruképében
elrepültek, a legkisebbiket pedig, minthogy ugy se vihették el magukkal,
ott hagyták.
Mondom, mikor a két nagyobbik királykisasszony elrepült, a királyfi is
előjött a rejtekhelyéből s kérdi a legkisebbiket:
– Mit sirsz, mit rísz olyan keservesen szép virágszál?
– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor drága patyolat-ruhám elveszett, s
ezért nem mehetek a két néném után.
– S mit adnál te annak, a ki ugy szép szerével elő tudná adni drága
patyolat-ruhádat?
– A mit kivánna, azt adnék.
– Nem kivánok hát én egyebet, mint válts ki a pokolból, édes apád körmei
közül; mert az atyám még mikor a világra jöttem, az atyádnak igért.
– Ha csak ez a kivánságod, ugy kisebb gondod is, nagyobb legyen ennél,
csak a ruhámat add elő.
– S merre menjek a pokolba?
– Ne, itt van ez a fekete rózsa, csak ezt ereszd a szélnek, csak ennek a
repülése után jőjj, majd elvezet ez téged.
A királyfi aztán előadta a legkisebbik királykisasszony ruháját,
melyeket az magára öltvén, megrázkódott, fekete daruvá változott s
elszállt két nénje után.
A királyfi aztán szélnek eresztette a fekete rózsát s csak annak a
repülése után ment. Ha ő megállt, a rózsa is megállott s ha ő útnak
eredt, az is tovább szállt. Igy a fekete rózsa után menve, egyszer mégis
elért a pokolba s fölkereste az ördögök királyát. Köszön neki.
– Adjon is jó napot fölségednek!
– Fogadj isten királyfi! hát már megérkeztél, pedig én még csak holnap
akartam felülni a bak-kecskémre s érted menni.
– De nem azt mondom én neked ördögök királya, hanem azt: szabd ki
megváltásom diját, mert ugyis tudhatod, hogy én nem vagyok még közibetek
való.
– No királyfi, szólt az ördögök királya, három próbát szabok elédbe, s
hogyha azokat megcselekszed, szabadon eresztlek s rádásul három leányom
legszebbikét, vagy azt, a melyik legjobban tetszik, neked adom
feleségül. Az első próba az lesz: amott van ni, az ólomhegy, itt van az
udvaromon az ólomeke s ha te azt a hegyet ezzel az ekével felszántod,
vasboronával megboronálod s ezt az egy szem rizskását elveted bele; s ha
én annak a terméséből még holnap délre ehetek: jól van, nem bánom, eredj
haza s vidd el magaddal legszebbik leányomat.
Itt a királyfi csak azt várta, hogy megvirradjon, hogy mindenki aludni
menjen – mert, közbe légyen mondva, az ördögöknek világos nappal van
éjszaka, éjjel pedig nappal – fölkereste a legkisebbik
királykisasszonyt.
– No, mi ujság szivem szép szerelme, kérdé Ráró Rózsi, mert igy hítták a
legkisebb királykisasszonyt.
– Nagy itt a baj szivem szive, nagyobb tán mint gondolhatnád, mert az
apád ezt mondta: Hogyha én még ez éjjel azt az ólomhegyet fel tudom
szántani az ólomekével, vasboronával pedig megboronálni s hogyha én ezt
az egy szem rizskását ugy el tudom abba vetni, hogy az egy nap alatt
kikeljen, megnőjön, elvirágozzék s gyümölcsöt teremjen, hogy ő még annak
a terméséből holnap délre ehessék: jól van, nem bánja, haza mehetek s
elvihetem magammal legszebbik leányát, már mint téged.
– Ha csak az a bajod szivem szép szerelme, kisebb gondod is nagyobb
legyen ennél, csak te feküdjél le bátran az én virágnyoszolyámba, pihend
ki magad, a többit pedig bizd én rám, majd elvégzem én.
A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s
elaludt, a királykisasszony pedig levett a szegről egy ostort, hármat
pattantott vele s aztán bekiáltott a szomszéd szobába:
– Itt vagytok-e mindnyájan?
– Igen is itt vagyunk, fölséges királykisasszony!
– Nem hiányzik közűletek senki sem?
– Senki sem hiányzik fölséges királykisasszony, csak a parancsszóra
várunk.
– Hát azt parancsolom, hogy látjátok-e azt az ólomhegyet? No, ha
látjátok, azt tüstént szántsátok fel az ólomekével, boronáljátok be
vasboronával és ezt az egy szem rizskását vessétek el bele, de ugy, hogy
az egy nap alatt kikeljen, kihajtson, kivirágozzék, gyümölcsöt hozzon,
hogy annak a terméséből holnap délre az én királyi atyám ehessék is.
– Meglesz fölséges királykisasszony.
És a szolgalelkek, mert kik is lehettek volna mások, még azon éjszaka
felszántották az ólomhegyet az ólomekével, vasboronával meg is
boronálták s elvetették bele az egy szem rizskását s íme az, egy nap
alatt kihajtott, kivirágzott s gyümölcsöt hozott; ugy, hogy másnap már
ett is belőle az ördögök királya.
Itt ujra hivatják a királyfit s azt mondja neki az ördögök királya, szót
szólván:
– No királyfi, egy próbát már kiállottál, de hátra van még kettő. Ha te
azon a sivár-kopasz hegyen, mely itt az ajtóm előtt áll, egy éjszaka
elfolyása alatt olyan kakas lábon forgó réztetejü várat épittetsz,
melynek széles e világon keresve se lehessen párját találni: nem bánom,
eredj haza s vidd el magaddal legszebbik leányomat.
A királyfi megint csak azt várta, hogy megvirradjon, hogy mindenki
lepihenjen s tüstént fölkereste a legkisebbik királykisasszonyt.
– No, mi ujság szivem szép szerelme, kérdé Ráró Rózsi, a legkisebbik s
legszebbik királykisasszony.
– Nagy itt a baj, szivem szép szerelme, nagyobb mint gondolnók, mert az
apád ezt mondta: Hogyha azon a sivár-kopasz hegyen, mely itt az ajtótok
előtt áll, egy éjszaka elfolyása alatt olyan kakaslábon forgó réztetejü
várat épittetek, melynek e széles világon keresve se lehessen párját
találni: nem bánja, menjek haza s elvihetem magammal legszebbik leányát,
már mint téged.
– Ha csak ez a bajod, szivem szép szerelme, kisebb gondod is nagyobb
legyen ennél, csak te feküdjél le az én virágnyoszolyámba s pihend ki
magad, én pedig azalatt majd elvégzem a te dolgodat, csak bizd rám.
A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s
elaludt, Ráró Rózsi pedig levette a szegről az ostort, hármat pattantott
vele s aztán bekiáltott a szomszéd szobába:
– Itt vagytok-e mindnyájan?
– Igen is itt vagyunk, fölséges királykisasszony.
– Nem hiányzik közűlötek senki sem?
– Senki sem hiányzik közülünk, csak a parancsszóra várunk: azért azt
kérdezzük tőled fölséges királykisasszony: mit parancsolsz?
– Nem parancsolok én egyebet, csak azt, hogy látjátok-e ezt a nagy
sivár-kopasz hegyet, mely itt az ajtó előtt áll? No, ha látjátok, ugy
annak kellős közepére állitsatok olyan kakaslábon forgó réztetejű várat,
hogy annak párját széles e világon még keresve se lehessen találni.
– Meglesz, fölséges királykisasszony.
És a szolgalelkek, mert kik is lehettek volna mások mint azok, még azon
éjszaka elfolyása alatt arra a sivár-kopasz hegy kellős közepére olyan
kakaslábon forgó réztetejű várat állitottak, hogy annak párját széles e
világon még keresve sem lehetett volna találni.
Ráró király aztán reggelre kelve csak elálmélkodott a szép vár láttára s
rögtön kiadta a parancsolatot, hogy küldjék be csak a királyfit.
A királyfi aztán mikor beállitott ördög ő felsége szine elébe, az azt
találja neki mondani:
– No királyfi, két próbát már kiállottál, de hátra van még a harmadik.
Ha te azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre
épittettél, az én palotáimmal aranyhiddal összekötöd: jól van, nem
bánom, menj haza s akkor igazán elviheted legszebbik leányomat.