Dunamelléki eredeti népmesék (2. kötet) - 6

hasznát sem vennéd!
– Akár venném akár nem, már az fölségednek mindegy: azért szóm és
mondásom most is az, hogy nem kivánok én egyebet, csak azt, hogy én
mindenféle állatnak nyelvét érthessem.
– Oh te golyhó, kivánj inkább aranyat, ezüstöt, kivánd inkább koronámat,
vagy ezt a tejfehér kigyófújta huszast, mely olyan tulajdonsággal bir,
hogy akárhányszor költöd el, mindig visszamegyen a zsebedbe, ezt is
odadom.
– Nem kivánom én sem aranyodat és ezüstödet, sem gyémántos koronádat,
sem a kigyófújta tejfehér huszast, csak te nekem add meg azt a
tulajdonságot, hogy én mindenféle teremtett állat nyelvét érthessem.
Mit volt mit tenni a kigyókirálynak, látta, hogy ezzel a vaskalapossal
ugy sem boldogulhat, megadta a juhászbojtárnak azt a tulajdonságot, hogy
ő mindenféle teremtett állatnak nyelvét érthette; de a dolognak egy kis
farka vége volt, egy kis bunkó volt a végén; mert a kigyókirály rádásul
még ezt is hozzá tette:
– Jól van juhászbojtár, legyen a te szived szerint, legyen meg a
kivánságod, de tudd meg azt is: hogyha te nem többet csak egy kukkot is
elárulsz abból, a mit az állatoktól hallasz, legyen az bárki, ha
mindjárt a feleséged is: tüstént szörnyet halsz.
No jól van, ez abba maradt. Itt egyszer, mi történik a dologból, mi nem,
nem egyéb a sült hazugságnál, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam
mint most, egyszer, mondom, a mint a juhászbojtár a nyáját legeltette,
egy kolompos ürű, a nyáj vezére oda dörgölőzött egy nagy fához s csak
elkezdi:
– Hej, ha a mi gazdánk tudná, hogy ebben az odvas fában mennyi kincs
van, hiszem azt az egyet, hogy mindjárt elnyerné a számadónk leányát.
És a juhászbojtár ezt mind jól hallotta, mert hisz nem messze állott a
vezér-ürűtől. Ennek sem kell több, rögtön kivágta a vén odvas fa oldalát
és a sok arany csakugy dülött ki belőle, hogy jobban se kellett. A sok
aranyat aztán csuhujjra és tarisznyára szedte és két füles juhász-paripa
alig birta hazaczipelni.
Mikor a számadó előtt kizúditotta a szám nélküli sok pénzt, az nemcsak
egy, de két kézzel is odaadta a szép leányt a szép juhászlegénynek. Igy
lett a juhászlegény- és leányból férj és feleség.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból mi nem, de pengyom tóditsuk
is, mert biz majd elfogy ez, egyszer a juhászlegény meg a felesége a
szomszéd városba vásárra mentek, volt pénz annyi, hogy fele is elég lett
volna. Az asszony a kanczafülesre ült, a férfi pedig a csődörre s aztán
elindultak a vásárra.
A mint mentek mendegéltek, egyszer a juhászbojtár azt találja mondani a
feleségének:
– No szivem szép szerelme édes feleségem, ugyan próbáljuk meg, hogy
melyik szamár futósabb, a tiéd vagy az enyém?
Az asszony ráállt s futtatni kezdtek, de a csődör messze elhagyta a
kanczát s ekkor a gazda, hogy bevárja a feleségét, megállitotta a lovat.
A mint ott álldogál, egyszer csak megszólal a csődör:
– Nyihahaha! be elmaradtál édes feleségem!
– Könnyü neked henczegni, válaszolt neki vissza a kancza, mert te csak
másodmagaddal, de én negyedmagammal futottam!
Hogy megértette a lovak beszédét a gazda, elnevette magát.
– Mit nevetsz szivem szép szerelme? kérdé az asszony.
– Mit nevetek? nem asszony gondja az; mert nem jó mindent az orrukra
kötni!
– Hát nem mondod meg?
– Nem bizony.
– Mért?
– Azért!
– De mégis, hogyha szépen kérlek?
– Már ha a tenyeredre teszed is lelkedet, mégse mondhatom én azt meg
neked.
– De hát mért, add okát?
– Hát csak azért, mert nem lehet.
Az asszony oldalát elkezdte a kiváncsiság furni, hogy valjon mit
nevethetett az ura s ezért annak a fejét az egész úton gyötörte,
kéréssel s rimánkodással kinozta; de hogyim látta, hogy ez nem fizeti ki
magát, durczáskodott s visszamenet az egész úton sem szólt az urához
csak egy kukkot sem.
Mikor hazamentek, bár megfőzte az ételt, de azért nem ült az ura mellé
az asztalhoz, mint annakelőtte tette, hanem a fazékban hagyott magának s
vagy a tüzlóczán evett, vagy pedig egy falatot sem vett a szájába, s
csak akkor látott hozzá, mikor az ura kihajtotta a nyájat; egész álló
nap pedig mindig görbe szemmel nézett az urára s ha szólt is, csakugy
félvállról vetette oda mint a kutyának a kenyeret s lefekvéskor a széles
világért sem feküdt volna az ura oldala mellé, hanem a ládára vetett
magának ágyat s ott virradt meg.
S ez igy ment napról-napra, hétről-hétszámra. Az ura végre megunta ezt a
fura mulatságot s azt találja mondani a feleségének:
– No asszony, ha már annyira fartatsz, teljék szived kivánsága;
megmondom hogy mit nevettem: hát tudd meg azt, hogy én azért, mivel a
kigyókirály kis fia életét, megmentettem egy nagy tüzből s a miért
hazavittem az apjának, azt a jutalmat nyertem, hogy minden teremtett
állat nyelvét érthessem, s akkor, mikor az imént, mikor a vásárra
mentünk, semmi egyében nem nevettem, mint a lovak beszédén.
– De hát mit beszéltek? veté ellen a juhász felesége.
– Azt szivem szép szerelme én meg nem mondhatom, mert ha én abból nem
többet csak egy kukkot is elárulnék: tüstént szörnyet halnék.
Furcsa portéka ez a fehér népféle, most meg azért nem hagyott az urának
békét, hogy vallja ki, mit beszéltek akkor a lovak. Az ember, hogyim
látta, hogy nincs menekülés és szabadulás, elment az asztaloshoz, hogy
csináljon neki egy koporsót.
Az azt el is készitette s mikor hazavitte, a juhász behíta a feleségét s
azt kérdi tőle:
– No asszony, kivánod-e még, hogy eláruljam az állatok beszédét, most
midőn látod, hogy itt a koporsóm s meg kell halnom?
– Kivánom hát, mert kend csak gyötör engem, mert kend csak lóvá akar
tenni, mert kend csak bolondot űz belőlem!
– No mindjárt megmondom, csak elébb megpróbálom, hogy valjon jó lesz-e a
koporsó?
S ezzel a juhász belefeküdt a koporsóba s a mint ott próbálgatja, hogy
valjon milyen fekvés lesz benne, minthogy a pitvar ajtó nyitva volt, a
vén komondor nagy szomoruan bejött a házba, lefeküdt az ajtószegbe.
A juhász, hogy a tekintete kedves kutyájára esett s látta, hogy az
milyen szomoru, azt mondja a feleségének:
– Asszony! vess annak a kutyának egy darab kenyeret.
Az asszony szót fogadott, kihúzta az asztalfiókot, kivette belőle a
kenyeret, vágott egy darabot s azt odadobta a kutyának; de a vén
komondor megszagolta a kenyeret s ott hagyta, nem ette meg.
A kakas, mely ép a pitvarajtóban állott, meglátja a ház földjén heverni
a darab kenyeret, beugrik s híni kezdi a tyukokat:
– Kata kata-kató! jertek be édes feleségeim, itt egy darab kenyér!
– Oh te szemtelen, szólt hozzá a vén komondor, hogy tudsz te most enni,
mikor a gazdánk a koporsóban fekszik?!
– Ugy kell neki! lám én nekem hány feleségem van, mégis mindegyiknek
tudok parancsolni s azonkivül néha még a szomszédba is átszállok, még
ott is legénykedem s neki csak egy van s még annak az egynek sem tud
parancsolni?!… Már én azóta igy megvertem, ugy megvertem volna!
Meghallja ezt a juhász, tüstént fölkelt a koporsóból, nem szól semmit,
kimegyen a házból s egy jó vastag kötelet beáztatott.
Mikor a kötél jól megkeményedett, bemegyen a házba s bekiáltja a
feleségét s amugy magyarmiskásan jól helybenhagyta, ki aztán sose
kérdezte, hogy mit beszélnek az állatok.
Ez az orvosság használt s kinek szüksége van rá, hát adja be a
feleségének.


CZIGÁNY ÉS AZ ÖRDÖG.
Volt egyszer a világon egy czigány, ki azzal a gonosz szándékkal indult
el otthonról, hogy mivel neki egy bogara sincsen, majd ennek és ennek az
urnak a hizó sertései közűl kiszakít magának egyet. Mondom, hogy a
czigány ilyen gonosz szándékkal volt eltelve; útközben összeakadt az
ördöggel, a ki szintén disznót akart lopni arról a bizonyos helyről.
Mondom, hogy összeakadtak, csak elkezdi az ördög:
– Hallod-e te czigány – szidom a zúzádat! – hogyha nem mondod is, ugyis
tudom, hová igyekszel, és mi szándékban vagy; de én is oda ügetek és én
is abban a szándékban vagyok: azért egyet mondok, kettő lesz belőle,
menjünk együtt s tán igy jobban boldogulunk.
A czigány, hogy-hogy nem, ráállott az ördög beszédére; elmentek
mindaketten hizó sertést lopni.
Volt annak a bizonyos urnak elég, mert csak az imént hajtottak a makkról
vagy száz darabot haza.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból mi nem, az ördögöt egy
teremtett lélek se látta, hisz azért volt ördög a neve, ki aztán azt a
mesterséget is megtette, hogy a czigányt se vette észre senki sem. Aztán
mindaketten be az ólba s kihajigáltak belőle vagy ötven darabot. Azaz
biz a czigány egyet se hajitott ki, csak az ördögnek hagyta ezt a
mulatságot; de azért kinek volt nagyobb szája mint a czigánynak, hogy ő
ennyit dobált ki, annyit dobált ki, pedig gonosz volt még a zúzája is,
mert csak egyetlenegyet hajitott ki az olból, de még az is beteg volt.
Mikor aztán mindaketten, már mint az ördög és a czigány, jó darabra
elhajtották a hizott sertéseket, megszólal a czigány.
– No koma, már most honnan tudjuk meg azt, hogy te melyiket dobtad ki?
– Bizony nem tudom én, válaszolt neki az ördög.
– De én tudom, hogy melyiket hajítottam én ki; mert én mindegyiknek a
farkát megcsavartam, mikor a kezemben volt: azért a melyik sertésnek fel
van kunkorodva a farka, azt én dobtam ki, az az enyém.
– Jól van, felelt az ördög, a melyiknek tehát fel van kunkorodva a
farka, az a tiéd; én nem bánom koma, legyen ugy.
Mikor aztán a holdvilágnál kétfelé akarják szakasztani a nyájat, a
czigány csak elkezdi:
– Ez is kunkorodott farkú, az is kunkorodott farkú. Ugyannyira, hogy az
ördög azon vette észre magát, hogy biz ő neki nem maradt egyéb hátra,
mint az a beteges disznó, a melyiknek le volt eresztve a farka; mert
hisz tudjuk, hogy a hizott sertés mindegyikének fel van kunkorodva a
farka.
Mit volt mit tenni az ördögnek, hisz maga mondta: „legyen ugy czigány“:
vagy akart vagy nem, bele kellett egyeznie az elosztásba; csakhogy aztán
elhatározta magában, hogy soha többé, mig a világ lesz, czigánynyal nem
megy többet disznót lopni; mert az még az ördögöt is megcsalja.