Dunamelléki eredeti népmesék (2. kötet) - 3

A királyfi megint csak arra várt, hogy mindenki lenyugodjék, s hogy ez
bekövetkezett, ujra fölkereste a legkisebbik királykisasszonyt s csak
elkezdi:
– Hahó szivem szép szerelme, nagy itt a baj, nagyobb mint gondolnók;
mert az apád azt mondta: ha én azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra
a sivár-kopasz hegyre épittettem, az ő palotájával aranyhiddal
összekötöm: jól van, nem bánja, menjek haza s akkor igazán elvihetem
legszebbik leányát, már mint téged.
– Ha csak ez a bajod szivem szive, kisebb gondod is nagyobb legyen
ennél, csak te feküdjél le, pihend ki magad az én virágnyoszolyámon,
mert majd elvégzem én az egész dolgot csak bizd rám.
A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s
elaludt, – Ráró Rózsa pedig levette a szegről az ostort, hármat
pattantott vele s bekiáltott a szomszéd szobába:
– Itt vagytok-e mindnyájan?
– Igen is itt vagyunk, fölséges királykisasszony.
– Nem hiányzik közűletek senki sem?
– Senki sem hiányzik közűlünk, csak a parancsszóra várunk: azért azt
kérdezzük tőled fölséges királykisasszony: mit parancsolsz?
– Nem parancsolok én egyebet, csak azt: látjátok-e azt a kakaslábon
forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre épitettetek? No, ha
látjátok, ugy azt az én királyi atyám rezidencziájával aranyhiddal
kössétek össze.
– Meglesz, fölséges királykisasszony.
És a szolgalelkek még azon éjszaka a kakaslábon forgó vártól kezdve
egész a Ráró király rezidencziájáig aranyhidat vertek, ugy, a hogy
parancsolva volt.
Reggelre kelve aztán, mikor a király kitekintett az ablakán, hát ott
látja ám az aranyhidat; ezért rögtön kiadta a parancsolatot, hogy mind a
három leányát, mind a királyfit küldjék be. Mikor mind a királyfi, mind
a három királykisasszony bejött a fehér szobába, megszólal a király.
– No királyfi, minthogy kiállottad a három próbát, én is beváltom a
szavamat: most már olyan szabad vagy mint a madár s mehetsz oda, a hová
tetszik s itt van három leányom, válaszd közülök azt, a melyik tetszik.
Azt mondanunk sem kell, hogy a királyfi kit választott, hogy Ráró Rózsa
lett a nyertes.
Aztán mind a ketten forró ölelések és hangos sirások között elbúcsuzván,
beleültek a szélhintóba s hazafelé jöttek.
Utközben azonban mikor már közel voltak a királyfi szülötte városához,
megállittatta a királyfi a szélhintót s kiszálltak belőle.
– No szivem szép szerelme, szólt a királyfi, csak te maradj itt, mert én
nagy pompával, királyi czeremoniával, hatlovas üveges-aranyos hintón
akarlak bevitetni, a mint dukál.
– Ne hagyj itt szivem szive, szólt a királykisasszony, mert ha meg talál
valaki csókolni: tüstént elfelejted a te Ráró Rózsádat.
– Ehj szivemtől származott gyöngyvirágom, hamarább elfelejteném azt,
hogy minek hínak, mint téged, ki a szivembe vagy irva.
– Ne hagyj itt lelkemtől lelkezett aranyos bimbóm, mert ha valaki meg
talál csókolni: tüstént elfelejted a te Ráró Rózsádat.
– No hát inkább senkitől sem, még tulajdon nemző apámtól és szülő
anyámtól sem hagyom magamat megcsókolni s mégse felejtlek el.
– No meglásd, hogy elfelejtesz.
– S ezzel a királyfi ott hagyta a leendő feleségét, hogy majd másnap
hatlovas üveges-aranyos hintóval tér vissza.
Hogy hazaért, hogy az apjára és anyjára benyijtotta az ajtót, azok elébe
szaladtak, ölelő két karjukat kitárták s össze-vissza akarták csókolni,
rég nem látott kedves fiukat, kit keserves könyhullatások között
sirattak, hogy már soha sem tér vissza, pedig lám itt van; de a királyfi
sem az anyjának sem az apjának nem engedte megcsókolni magát, pedig
azoknak imhogy meg nem szakadt a szivök örömükben.
De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a
nagy semminél hisz ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, de
pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, volt a királyfinak egy vén
dajkája, ki hogy meghallotta, hogy itthon van az ő kedves fia, már isten
bocsá, ahogy szokta a királyfit nevezni s hogyim nappal azt meg nem
csókolhatta, éjnek idején belopózkodott a királyfi hálókamrájába s azt
megcsókolta.
S íme a királyfi, mintha a világon sose lett volna Ráró Rózsa, s mintha
azt sose ösmerte volna: egészen megfeledkezett arról.
Várhatta aztán Ráró Rózsa a királyfit a hatlovas üveges-aranyos
hintóval, hogy majd hazarepítik, bizony nem jött az el érte kétkerekű
kordéba fogott félszemű lóval sem. Eltelik egy nap, két nap, három nap s
mindjárt tudta a királykisasszony, hogy csók által kitöröltetett a
királyfi szivéből.
Biz aztán nem várta tovább, hanem a város végére épittetett egy csárdát
s ott csaplároskodott.
Itt lelkem teremtette egyszerre híre futamodik, hogy itt meg itt milyen
jó ivókát mérnek és milyen szép menyecske a korcsmárosné, hogy hét
országban keresve sem lehetne párját találni; ugy annyira, hogy magának
a királyfinak is a fülébe jutott, ki két czimborájával együtt egy
gróffal meg egy herczeggel kiment abba a bizonyos korcsmába. Isznak
esznek, mulatnak kedvükre s mindegyiknek megtetszett a csinos menyecske.
– Lelkem, szólt a gróf, szeretnék magának valamit mondani: szeretnék
magától, egy pár csókot nyerni.
– Most nem érek rá, szólt Ráró Rózsi, hanem majd ugy 10 óra felé.
– Lelkem, szólt a herczeg suttomban, szeretnék magától egy pár csókot
kapni.
– Most nem érek rá, felelt ennek is Ráró Rózsa, hanem majd fél
tizenegykor.
– Lelkem, szólt a királyfi is ugy suttomban szűr alól, szeretnék magától
egy pár csókot kapni.
– Most nem érek rá, szólt Ráró Rózsa, hanem 11 órakor.
No jól van, itt eljön a tiz óra. A gróf bemegyen a menyecskéhez.
– Itt vagy szivem szép szerelme?
– Itt vagyok, de elfelejtettem a kaput becsukni: azért kimegyek.
– Majd becsukom én.
S ezzel a gróf kiment, hogy majd becsukja a kaput, de egész tengernyi
éjszakán keresztül mindig csukta, mégse zárta be.
Itt eljön a féltizenegy óra is, hát a herczeg is ehun kullog.
– Itt vagy szivem szép szerelme? kérdé Ráró Rózsától.
– Itt vagyok, de elfelejtettem a ludakat bezárni: azért kimegyek, de
mindjárt visszajövök.
– Majd becsukom én, válaszolt a herczeg.
S ezzel kiment az udvarra, hogy majd behajtja a ludakat, de bár egész
tengernyi éjszaka mindig hajszolta, mégse zárta be.
Itt eljön a 11 óra is, hát a királyfi is ehun kullog ám.
– Itt vagy szivem szép szerelme.
– Itt vagyok, de elfeledtem a tüzet hamuval betakarni, azért kimegyek,
de mindjárt visszatérek.
– Majd betakarom én szivem szép szerelme, csak te maradj az ágyban.
S ezzel a királyfi kiment a konyhába s bár egész tengernyi éjszaka
mindig a tüzet takarta, de mégse takarta be.
Reggelre kelve aztán kijön Ráró Rózsa a szobából, hát látja, hogy mit
csinál a királyfi. Elnevette magát s azt találja neki mondani:
– Ugy-e szivem szép szerelme, ugy-e megmondtam, hogy meg ne hagyd magad
csókolni, mert elfelejted a te Ráró Rózsádat.
A királyfi megszégyenelte magát s csak ekkor jutott eszébe az ő szive
választottja; de még ekkor se szabadulhatott a tüztakarástól, hanem azt
még mindig egyre kitakarta s betakarta s csak mikor Ráró Rózsa a kezével
illette, jöhetett el a patkától.
Aztán a királyfi rögtön hazament s hatlovas üveges-aranyos kocsival,
nagy kisérettel és parádéval jött el a feleségeért.
De a gróf még ekkor is szünetlenül a kaput csukogatta; kinyitotta meg
becsukta s még se zárta be; – a herczeg pedig még ekkor is szünetlenül a
libákat hajtogatta s még se zárta be. Csak mikor a királyné, már mint
Ráró Rózsa megillette mind a kettőt a kezével, csak ekkor hagyták abba
ezt a fura mulatságot.
Ráró Rózsát aztán felültették a hatlovas üveges-aranyos hintóba,
hazarepitették s még az nap össze is adta őket a pap, kik még most is
élnek, hogyha meg nem haltak.


A SZEGÉNY EMBER TIZENKÉT FIA.
Volt egyszer egy szegény ember s ennek tizenkét fia.
Mikor a gyermekek annyira felcseperedtek, hogy kiki meg tudta keresni a
maga kenyerét: a szegény ember mind a 12 fiát elküldte szolgálatot
keresni.
Az anyjuk aztán mindegyik fia számára kakastejjel sütött tarisznyát és
háziczérnával varrt pogácsát és kinek-kinek odaadta magáét, ez a tiéd,
ez a tiéd s igy sorba, mig mind a tizenkettő ki nem kapta a maga részét.
A tizenkét fiú aztán elindult országvilágszerte szolgálatot keresni. A
mint mennek mendegélnek, egyszer egy nagy terepély fa alá leültek
pihenni s ekkor csak megszólal a legnagyobbik:
– Testvérek! egyet mondok, kettő lesz belőle: minek bontaná fel kiki a
maga tarisznyáját, először együk meg közakarattal az egyikét, azután a
másikét s igy sorba.
A testvérek ráállottak s legelőször is a legkisebbikét ették meg s azzal
aztán tovább mentek; de mikor másodszor került evésre a dolog, senkise
akarta a maga részét odadni, hanem kiki felbontotta a maga tarisznyáját
s abból evett, csak a legkisebbiknek koppant a szeme; mert annak,
bármennyire kért, egyik sem adott; mert arra mindegyik irigykedett,
mivel mind a tizenkét testvér között az volt a legszebb és a legokosabb:
azért mindegyik csak ennek a vesztére tört.
Kért a legnagyobbiktól, ki azt mondta neki:
– Akkor adok egy pogácsát; ha az egyik kézfődet le hagyod vágni.
Kért a másodiktól ki azt monda neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha a másik kézfődet le hagyod vágni.
Kért a harmadiktól, ki azt mondta neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha az egyik karodat le hagyod vágni.
Kért a negyediktől, az azt mondja neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha a másik karodat le hagyod vágni.
Kért az ötödiktől, az azt mondta neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha az egyik lábodat térdig le hagyod vágni.
S igy sorba, mindegyik testvér csak akkor akart egy pogácsát adni, ha
valamely testrészét le engedi vágni.
– Mit volt mit tenni a legkisebb fiúnak, éhen csak nem halhatott meg: le
engedte vágni kezét, karját, lábát, lábszárát, fülét, orrát, végre még a
szemét is kiszurták. S aztán a tizenegy testvér tovább ment, a
legkisebbiket pedig ott hagyták gyámoltalanul, ki, mivel hogy se járni,
se csuszni nem tudott, csak arra felé gurult, a merre hallotta, hogy
megyen a tizenegy testvér.
Csak gurul, csak gurul, egyszer hogyim se eget se földet nem látott, egy
ó-kútba esett. Csak hentereg a kútban, csak hentereg, egyszer csak azon
veszi észre magát, hogy ismét lát, hogy keze-lába, orra-füle kinőtt.
Eddig is szép volt a fiú, de most hétszerte szebb, ki aztán valahogy
nagy nehezen kimászott az ó-kútból és egy fél dióhajban, mely ép a keze
ügye alá akadt, meritett a csodavizből s azzal aztán tovább ment.
A mint mén mendegél, egyszer elébe szaladt egy kis egér nagy sirva-ríva.
– Mit sirsz, mit rísz kis egérke olyan keservesen? kérdi a fiú.
– Oh jó legényke, hogyne sirnék, mikor az egyik tomporomat összezúzta az
egérfogó!
– Ha csak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen; jer ide, majd
meggyógyítom én!
S ezzel a szegény ember fia a csodavizzel meggyógyította a kis egér
tomporát.
– No szegény ember fia, szólt a kis egér, jótét helyébe jót várj. Nesze,
itt van ez a kis síp, csak ebbe fúj belé, tüstént a segitségedre leszek;
mert én vagyok az egerek királya.
A szegény ember fia elvette a kis sipot s azzal tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elébe száll egy kis méh nagy
sirva-ríva.
– Mit sirsz mit rísz kis méhecske olyan keservesen? kérdi a szegény
ember.
– Oh jó legényke, hogyne sirnék, hogy ne rínék, mikor ketté van törve az
egyik szárnyam, már most nem repülhetek!
– Ha csak a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen annál, jer ide,
majd meggyógyítom én.
S a szegény ember fia a kis méhecske szárnyát is meggyógyította a
csodavizzel.
– No szegény ember fia, szólt a kis méh jótét helyébe jót várj. Nesze
itt van ez a kis sip s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént
a segitségedre leszek; mert én vagyok a méhek királya.
A szegény ember fia elvette a kis sipot s azzal tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elő-utó talál egy farkast, mely csak
három lábon járt s a negyediket ugy huzta maga után ordítva.
– Mit orditasz olyan keservesen ordas pajtás?
– Oh jó legényke, hogyne orditanék, mikor az egyik lábomat ketté törtem!
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél!… Nosza,
jer ide, majd meggyógyítom én.
S a szegény ember fia a farkas lábát is meggyógyította.
– No legényke, szólt a farkas, jótét helyébe jót várj: azért nesze, tedd
el ezt a kis sipot s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént
segitségedre leszek.
A szegény ember fia elvette ezt a sipot is s aztán tizenegy testvére
után sietett, kik már szolgálatban voltak a burkus királynál. A király
látta, hogy nem bolond tehén bornyával van dolga, a tizenkettedik
testvért is megfogadta.
A szegény ember fiai közül a legöregebbik élt a gyanú perrel, hogy majd
a legkisebbik testvér igy panaszt tesz, ugy panaszt tesz a király előtt
a rajta elkövetett mocskos tettért: azért mindenféleképen vesztére tört
s most is hivatlanul beállitott a király színe elébe s azt találja annak
mondani:
– Fölséges király! mondanék én valamit, ha valami bántódásom nem lenne.
– Oh jó Jancsi, mert igy hitták a szegény ember legnagyobbik fiát, már
hogy lenne, csak beszélj.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a
Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged azt parancsolja neki, hogy 24
óra elforgása alatt minden gabonáját learassa, kévébe kötözze, csomóra
rakja, haza hozza, kicsépelje, kiszelelje: igaz lelkemre mondom, bizony
megcselekszi, csak akarja.
– Igaz-e az Jancsi?
– Nincs különben.
– Menj, küld be az öcsédet.
Beküldi Jancsi a Miklóst, ki mint a peczek, megállott a király színe
előtt, kérdvén:
– Mit parancsolsz fölséges király?
– Azt parancsolom szidom a lelkedet, hogyha 24 óra elforgása alatt
minden gabonámat a legutolsó szálig le nem aratod, kévébe nem kötöd,
csomóra nem rakod, haza nem hozod, ki nem csépeled és ki nem szeleled:
leüttetem a fejedet.
S a király aztán olyan mérges tekintetet vetett a szegény Miklósra, hogy
egy lánczhordával ért fel, mintha apját anyját megölte volna.
Itt a mi Miklósunk, mintha pofon ütötték volna, azt se tudta, hogy
menjen ki a királyi rezidencziából, s mikor beért a maga szobájába, két
kezére nyugasztotta az állát s egészen busulásnak adta a fejét.
Mikor ott legjavában búsul s bánkódik, hogy még az ellenségnek is
megesett volna rajta a szíve, még az is megszánta volna, egyszer eszébe
jut, mintha az isten megsugta volna neki, hogy van neki egy kis sipja,
mit az egérkirály adott neki.
Mondom, hogy eszébe jutott a kis sip, azt elővette s belefújt. A kis
fehér egérke honnan honnan nem, tüstént előtte termett s azt kérdi tőle:
– Mit búsulsz, mit bánkodol szép Miklós olyan keservesen?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor a király azt parancsolta,
hogy 24 óra elforgása alatt minden életét a legutolsó szálig learassam,
kévébe kössem, csomóba rakjam, de még haza is hozzam, ki is csépeljem és
fel is szórjam?!
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te
feküdjél le s aludjál szép csendesen és a többit bizd én rám; mert
hijába volnék én egerek királya?! nem 24 óra elforgása alatt, de még ez
éjszaka a mit ránk virraszt az isten, el lesz az a munka végezve.
Ugy is lett. – Miklós lefeküdt szépen s aludt reggelig, a kis fehér egér
pedig a király minden életét még azon éjszaka learatta, kévébe
kötöztette, haza hordatta, kicsépeltette, felszóratta.
Reggelre kelve megyen a király a csűrbe, hát látja, hogy minden élete
ott áll garmadában, még pedig olyan tiszta, hogy a között aranyért sem
lehetett volna egy szem konkolyt, csermolyát, avagy vadlencsét találni,
mintha szemenkint szedték volna össze.
A király egy szó sem sok, de még annyit sem szólt, hanem csak a fejét
csóválta s aztán szótlanul bement a fehér házba.
Itt a királynak alig melegedett meg a leülőhelye, már ismét előtte állt
hivatlanul a szegény ember legöregebbik fia s azt találja neki mondani:
– Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami
bántódásom ne lenne.
– Oh jó Jancsi, szólt neki a király, már hogy lenne, csak beszélj.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a
Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged megparancsolja neki, hogy egy
24 óra elforgása alatt tizenkét kontignáczios viaszpalotát épitsen
szivárványos mézkútakkal: igaz lelkemre mondom, bizony megcselekszi.
– Igaz-e ez Jancsi?
– Nincs különben.
– Eredj, küld be a Miklóst.
Bemegyen a Miklós a király színe elébe s kérdi nagy alázattal:
– Mit parancsolsz fölséges király?
– Azt parancsolom – förmedt rá a király – azt parancsolom, hogyha
huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvarom kellős közepén tizenkét
kontignáczios viaszpalotát nem épitesz szivárványos mézkútakkal: rögtön
leüttetem a fejed gombját!
A mi Miklósunk ujra, mintha pofon cserditették volna, azt se tudta, hogy
menjen ki a rezidencziából s mikor a maga szobájába ért, nem tett
egyebet mint, mintha a siralomházban ült volna, két karjára nyugasztotta
az állát s búsult olyan keservesen, hogy még a halálos ellenségének is
megesett volna rajta a szive, még az is megszánta volna.
A mint ott legjavában búsul és bánkódik, egyszer, mintha az isten sugta
volna neki, eszébe jut, hogy van még neki egy kis sipja, melyet a
méhkirálytól kapott. Miklós aztán elővette a kis sipot és belefút.
Ime, egyszerre mint varázslat előtte terem a kis aranyos méhecske s azt
kérdi tőle:
– Mit búsulsz, mit bánkodol olyan keservesen szép Miklós?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt
parancsolta: hogyha huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvar kellős
közepén tizenkét kontignáczios viaszpalotát nem épitek szivárványos
mézkutakkal: leütteti a fejem gombját?!
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; hát
miért volnék én méhek királya, he?!… csak te feküdjél le, pihend ki
magad s nem 24 óra elforgása alatt, de még ez éjszaka, mit az isten a
fejünkre hoz, kész lesz a tizenkét kontignáczios viaszpalota és a
szivárványos mézkútak, csak te aludjál békén, csak te pihend ki magad.
Ugyis lett. – Miklós lefeküdt szép csendesen s aludt, a méhkirály pedig
még azon éjszaka elkészittette a király udvara kellős közepén a tizenkét
kontignáczios viaszpalotát és a mézkútakat.
Reggelre kelve aztán kitekint a király az ablakán, hát nem tudott hová
lenni a csudálkozás miatt; de hogy is ne! mikor előtte állt a tizenkét
kontignáczios viasz-palota és a szivárványos mézkútak!
De alig jött magához a csudálkozás miatt, már mint harmadszor is előtte
állt a szegény ember legöregebbik fia a Jancsi, ki azt találja mondani a
királynak:
– Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami
bántodásom ne lenne?!
– Oh jó Jancsi, szólt hozzá a király, már hogy lenne, csak beszélj.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb fiúnk a Miklós
olyan ezermester, hogy ha fölséged megparancsolja neki, hogy egy 24 óra
elforgása alatt a kerek föld minden farkasait a város végére gyüjtse egy
rakásba: sose lássam a fényes mennyországot, hogy ha meg nem cselekszi,
csak akarja.
Ennek hallatára csakugy repesett a király szive örömében s elgondolta,
hogy milyen szép farkasbőrrel bélelt subát készittet magának is, a
feleségének is és tán meg a leányának is kitelik s azonfelül még a
juhaiban s egyéb jószágaiban sem tesznek pusztitást azok a csunya
fenevadak.
– Igaz-e az Jancsi?
– Nincs különben.
– Ugy, küld be az öcsédet.
Beküldi a Jancsi a Miklóst, ki a király szine előtt megállott mint a
peczek s azt kérdi aztán tőle:
– Mit parancsolsz fölséges király?
– Azt parancsolom, szidom a lelkedet bestelélek – förmedt rá a király
nagy mérgesen – azt parancsolom, hogyha egy 24 óra elforgása alatt a
kerek föld minden farkasait össze nem tereled a város végére: leüttetem
a fejed gombját!
A Miklóst, mintha pofon ütötték volna, nagy szomoruan, lesütött fejjel
bandúkolt ki a királyi rezidencziából; de még otthon sem tett egyebet,
mint a két karjával feltámasztotta az állát s búsult keservesen, mint a
ki a siralomházban van.
Egyszer a mint ott legjavában búsul és bánkódik, eszébe jut, hogy, ho,
van még neki egy harmadik sipja is, melyet ép a farkasok királyától
kapott.
Miklósnak sem kell több, ízibe előveszi a sipot valahonnan a csuhájából
és bele fújt.
Ime! egyszerre, mint varázslat, előtte termett a farkaskirály, ki azt
találja tőle kérdezni:
– Mit búsulsz, mit bánkodol olyan keservesen szép Miklós?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt
parancsolta: hogyha 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait
a város végére össze nem gyüjtöm: csúf halállal múlok ki.
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél… hát ki
vagyok én he? nem-e a farkaskirály? azért csak ülj fel a hátamra s
menjünk ki a város végére s ott aztán, itt van ez a kis síp, csak ebbe
fúj bele, majd meglátod, hogy a kerek föld minden farkasai te körödbe
gyülnek. Majd csattogtatják a fogukat te reád, de te semmitől se tarts,
mert téged nem bántanak.
Ugy is lett. – Miklós felült a farkaskirály hátára, ki ízibe a város
végére paripázott vele, hol aztán a kis sípba bele is fújt.
Ime egyszerre minden oldalról csakugy csörtetett elő a sok farkas, hogy
jobban se kellett s ugyancsak csattogtatták a fogukat a mi Miklósunkra,
de azért egy se bántotta.
Mikor a farkasok mind együtt voltak, megszólal a farkaskirály s azt
találja mondani a mi Miklósunknak:
– No Miklós, nesze itt van ez az ostor s hajtsd vele ezt a farkascsordát
a királyi rezidenczia felé; mert éhesek a farkasok, mert éheznek
tizenegy gonosz bátyád húsára és vérére.
A mi Miklósunk kezébe kapja az ostort, és a sok farkast mind, mind a
királyi rezidenczia felé terelte.
Meglátja a király az iszonytató farkas csordát, mely az egész utczát,
tért, királyi rezidenczia udvarát elözönlötte, pedig még a végét be se
látta, szörnyüképen megijedt s intett a Miklósnak.
– Jól van már fiam Miklós; jól van már, elhiszem, hogy ezermester vagy,
csak a farkasokat tereld vissza, mert, minden pereputyostul együtt
megesznek!
De a farkaskirály csak biztatta a Miklóst ilyeténképen:
– Hajts, hajts, többet igér, többet ád; – hajts hajts, többet igér,
többet ád.
És Miklós ujra szóritani kezdte a farkasokat, melyek már az egész
rezidenczia udvarát elözönlötték.
– Édes fiam Miklós, lekiáltott a király az ablakból, tizenkét kas pénzt
adok, csak a farkashajtással hagyj fel!
De a farkaskirály még mindegyre biztatta a mi Miklósunkat.
– Hajts hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts, többet igér, többet
ád.
És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már azok az
ablakokra és falakra is kezdtek felugrándozni.
Kérésről a király könyörgésre forditotta a dolgot.
– Édes Miklós fiam! jaj, neked adom a fele-királyságomat, csak a
farkasoktól szabadits meg!
De a farkaskirály még mindegyre biztatta:
Hajts, hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts többet igér, többet
ád!
És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már a
rezidenczia szobáit is elözönlötték.
– Édes Miklós fiam! könyörgött a király, jaj, neked adom
fele-királyságomat és egyetlenegy leányomat is, csak a farkasoktól
szabadits meg!
A sok farkas a tizenegy gonosz testvért kihuzta a szobából s ott a
király szeme láttára diribről darabra tépték.
– No Miklós, szólt a farkaskirály, most már elég: azért fúj csak bele
annak a sípnak a kisebbik lyukába!
Miklós aszerint cselekedett és a sok farkas, mintha soha se lett volna
egy is, eltünt. Miklós aztán megkapta a királykisasszonyt és a
fele-királyságot és a király holta után az egész birodalom felett ő
uralkodott. Majd anyját, apját is elhozatta és még most is élnek nagy
boldogan, hogyha meg nem haltak.


A KÁRVALLOTT JUHÁSZ.
Volt egyszer a világon egy juhász, kinek a keze alá adott jószágból
minden istenadta éjszaka egy juhát elvitték. Hogy kicsoda, azt senki sem
tudhatta, még maga a számadó sem, ki éjjel-nappal maga vigyázott fel a
juhokra, csak azt hallotta, hogy a kutyák elkezdnek ugatni, de hogy kire
vagy mire, azt sohasem láthatta, aztán a juhok megugranak s már reggelre
megint hiányzik egy darab jószág.
Ezen a számadó-juhász szörnyen elbúsulta magát s most is ott búsul az
akol előtt, hogy ő neki már ennyi kára, annyi kára van.
A mint ott a legjavában búsul, arra vetődik egy czigány, ki megállott a
juhász előtt s azt kérdi tőle:
– Mit búsulsz, mit bánkódol számadójuhász olyan keservesen?
– Jobb ha nem is kérded more, mikor ugy se tudsz rajta segiteni!
– Azt a piros szerencséjét, már hogy ne tudnék rajta segíteni, mikor
ezermester vagyok, csak beszéld el nekem a te szived szomoruságát!
– Biz én more, nem búsulok egyebért, mint azért, hogy minden istenadta
éjszaka elvesz egy juhom. Hogy ki viszi el, mi viszi el, azt senkisem
tudja megmondani, de még magam se, bár már egy álló hét óta nem húnyom
be a szememet, s nem veszek észre egyebet, csak hogy a kutyák elkezdenek
csaholni, a juhok pedig ekkor megugranak s már reggelre kelve ismét
odavan egy jószágom.
– Ha csak az a baj, szólt a more, kisebb gondod is nagyobb ennél, mert
majd felvigyázok én, majd megcsípem én a tolvajt, csak bizd rám, csak
egy marok túrót adj.
A számadó-juhász adott a czigánynak egy marok túrót, a more pedig ugy
estende bevette magát a juhakolba s várta a jó szerencsét.
Csak vár, csak vár, egyszer ugy éjféltájban csaholni kezdnek a kutyák, a
juhok pedig megugranak. Itt a czigány, bár majd kinézte a szemét, nem
lát senkit sem, de azért felkiáltott:
– Azt a piros szerencséjét leteszed azt a juhot s jöszte velem birkózni!
Az ördög, mert ki lehetett volna más, letette a juhot s odament a
czigányhoz.
– Hallod-e te hitvány czigány, birkózni ugyan nem birkózom meg veled, de
ha megcselekszed azt, a mit én, akkor elhiszem, hogy erős ember vagy.
– Megcselekszem, de még több kunsztot is mutatok, csak hagy halljam,
hogy mi légyen az?
– Az biz nem egyéb, mint keressünk két egyforma követ, egyet a te
számodra, egyet pedig az enyémre, s ha te azt a követ ugy össze tudod
lisztté morzsolni, mint én: akkor elhiszem, hogy erős ember vagy, akkor
jöszte velem a pokolba, kifizetem duplán az ellopott juhok árát.
Aztán kerestek két egyforma követ, melynek egyikét az ördög a czigánynak
adta, a másikát pedig magának tartotta meg.
– No more, ide nézz, hogyha akarsz valamit látni, – szólt az ördög s a
követ ugy összemorzsolta a markában, hogy lisztté vált.
– No more, szólt ismét az ördög, ezt tedd meg.
– Bakatel az egész dolog, mert az még csak kis Miska, de ezt tedd meg
ördög, hogy necsak lisztté váljék a kő a markodban, hanem vizet sajtolj
ki belőle! S ezzel a czigány kivette a kebeléből a marok-túrót s addig
addig szoringatta, mig egy pár csepp savó ki nem csordult belőle.
– No ezt tedd meg, hogyha legény vagy a talpadon! szólt a czigány.
De biz az ördög hasztalan szoringatta a markában a követ, mert biz abból
csak nem tudott vizet kifacsarni.
– No czigány, szólt az ördög, most már elhiszem, hogy erős ember vagy:
azért jöszte velem a pokolba, megfizetem a juhok árát.
Aztán mind az ördög, mind a czigány elindultak a pokolba s mikor
odaértek, a czigányt az ördög keresztülvezette harminczhárom szoba
során, hogy majd nem tud kivergődni a pokolból; de a czigánynak is volt
ám esze s mindegyik szoba ajtó sarkánál egy-egy kártyát hullatott el.
A harminczharmadik szobában tövis ágyon, vasszegekkel töltött párnán
hevert az ördög anyja, ki már olyan vén volt, hogy nem birta felnyitni a
maga szemét.
– No anyám, szólt az ördög, add ide csak a pénzes-pincze kulcsát, mert
itt van a más világról egy czigány, ki hétszerte erősebb mint én, ki