Don Juan három éjszakája: Regény - 3

lekszikon. Maga most lemegy oda és felhozza nekem az A köteteket és az E
köteteket. Megértette?
– Meg, – felelte a pincér elképedve.
– Azokat a köteteket, amelyekben A betűs szavak vannak és azokat,
amelyekben E betűs szavak vannak. Egy-kettő. Repülni.
A pincér álmélkodva sietett ki a szobából. János türelmetlenül sétált a
szobában, biztatóan bemosolygott Ninettehez, aki a sötét hálószobában
leült egy székre; azután kilépett az erkélyre. Rögtön meglátta Hopfnert.
– Ez a csengőszót hallhatta. A pincért láthatja. Ki fogja vallatni. Mit
gondol majd vajjon, ha megtudja, hogy a találkához ide türelmetlenül és
gyorsan néhány lekszikon-kötetet hozattak. Mire gondol majd?
János felnevetett. Könnyü szívvel fordult vissza a szobába és derülten
ment a hálószoba ajtajához.
– Mit csinálsz kislány?
Ninette fázósan gubbaszkodott könnyü ruhájában a széken.
– Fázol? – kérdezte János.
– Igen.
János becsukta az erkélyajtót. Hopfner ettől fog véglegesen megőrülni.
Három kötet lekszikon és ugyanakkor az ajtó bezárása. Visszament
Ninettehez:
– Ne hozassak egy teát vagy más valamit?
Ninette intett, hogy ne.
– Van egy doboz csokoládés-cukrom. Nem akarod?
Ninette intett, hogy nem. János ekkor látta, hogy egészen sápadt.
Istenem, ez mindezt rettentő komolyan veszi. Ennek az ijedt gyereknek
most fogják kihirdetni az ítéletet. Élet vagy halál.
János elkomolyodva fordult az ajtó felé. Nemsokára lépések hallatszottak
a folyosón és az ajtóban lihegve megjelent a pincér a három kötettel.
János átvette tőle és a kezébe nyomott egy bankjegyet. A pincér
elragadtatva hajolt meg. Hát még ha azt tudnád, gondolta János, mit
kapsz Hopfner úrtól azért, hogy eláruld neki azt a titkot, hogy az ajtó
becsukása idején három kötet lekszikont hoztál ide. Kiküldte a pincért
és bezárta mögötte az ajtót.
– Gyere ki kislány, – szólt be Ninettenek.
Ninette kijött. Az arca fehér volt és sötét, mély szeme ájuldozó. Leült.
Didergett.
– Fázol. Vedd fel ezt a kabátot.
Ninette felvette a bő fekete köpönyeget. A fekete köpönyegben fehér arca
még sápadtabb volt. János a lekszikont lapozgatta. E… É… Ér… Er –
Endréd… Érelmeszesedés? Nincs. János bosszankodott. Az ü betűt kellett
volna hozatnia. Ütőérelmeszesedés. Ha arterioszklerózis alatt nincs,
kénytelen lesz még egyszer csengetni, a pincért fokozott ámulatba ejteni
és Hopfnert megoldhatatlan rejtély elé állítani. Á… Árpád… Artagnan…
Arteria… Arterioszklerózis. Megvan.
– Ide figyelj, kislány.
Odahuzta az asztalt Ninette elé és odaült melléje. Olvasni akart.
Ninette reszketve és gyanakodva hajolt feléje.
– Nem hiszed? – kérdezte János. – Olvasd magad.
Ninette remegő kezébe fogta a nehéz könyvet, keskeny mutatóujját rátette
az első szóra és fojtott, reszkető, iskolásleány-hangon olvasni kezdett:
– Arterioszklerózis…
Felnézett Jánosra.
– Csak szklerózis, – mondta habozva.
– Az ugyanaz, – felelte János. – Röviden szklerózisnak hijják. De ez az
igazi és teljes neve.
Ninette visszanézett az ujjára és tovább olvasott:
– … ütőérelkeményedés, főleg magasabb életkorban…
– Látod, – szólt János – főleg magasabb életkorban.
Ninette hálás pillantással nézett fel rá, azután folytatta:
– … az ütőerek belső hártyáján, a szívbillentyűkön mutatkozó elfajulás,
melynél a kötőszövet egynemüvé, homogénné, tömötté lesz, megvastagodik,
később meszesen beszűrődhetik.
Ninette elgondolkozva nézett maga elé.
– Látod, – mondta János – hol van itt szó átöröklésről?
Ninette ránézett, azután visszafordult a könyvhöz és emelt, éneklő
hangon sietve olvasta:
– Az ütőerek ez úton merevebbekké, kevésbbé ruganyosakká lesznek;
törékenyekké, szakadékonyakká főleg akkor válnak, ha az ütőér belső
hártyája a középső rétegre is átterjedő idült gyulladásba esik s az így
képződött lobos termék zsírosan elfajul, kásaszerüen szétesik…
Ninette ijedten nézett fel Jánosra. Az arcán borzalom és undor volt.
– Olvasd csak gyorsan, – mondta János.
Ninette rémülten nézett rá. János kivette a kezéből a könyvet és gyorsan
olvasta:
– … s az úgynevezett kásás (a-the-ro-ma-to-sus) fekélyt vagy legalább
kénsárga, elzsírosodási foltokat, szigeteket hoz létre. Mindkét folyamat
együttesen szokott fellépni, s az így elváltozott ütőerek könnyen
megrepedhetnek; ha ez az agyban történik, agyvérzés, gutaütés támadhat.
János letette a könyvet és ránézett Ninettere.
Ninette ijedten nézett rá.
– Na! – mondta János.
Ninette tehetetlen mozdulatot tett.
– Hol van itt szó átöröklésről? Van itt arról szó?
– Nincs.
– Más betegségeket se igen lehet örökölni. De ezt! Ezt soha.
– Nem?
– Nem hát. Hiszen olvastad. Magas korban.
– _Főleg_ magas korban.
– Hát lehet olyan csuda, hogy ezt fiatal korában is megkapja valaki, de
te nem leszel ilyen csoda. Majd ha megöregszel. Vagy talán még akkor se.
Aki sokat szivarozik, sok erős szivart szí, azt mondják, az kapja meg.
Hát ne szíjj sok Havanna-szivart.
Ninette hangosan, édesdeden felnevetett. Csengő, meleg kislánynevetése
volt, felszabadult, boldog kacagás.
– No, – szólt János elégedetten, – no…
Lenézett a földre. Elgondolkozott azon, mit mondjon és mit kérdezzen
most.
– Hol van az a cukor?
Meghökkenve nézett fel. Ninette mosolygó arccal és csillogó szemmel
nézett ki a fekete köpönyegből és kérő és figyelmeztető hangon intette
meg:
– Azt mondta, hogy csokoládés cukra van valahol.
János kinyitott egy szekrényt, kivett egy doboz csokoládé-cukrot és
mosolyogva tette Ninette elé. Amikor ott állott mellette, akkor Ninette
gyorsan megfogta az egyik kezét és megcsókolta. Azután, mielőtt János
még egy szót szólhatott volna, az ölébe vette a dobozt és enni kezdett.
János állva maradt és mosolyogva nézte.
– Magad akarod megenni az egészet? – kérdezte. – Nekem egyet se adsz.
Ninette feléje nyújtotta a dobozt.
– Ezt egye, – mondta teli szájjal. – Ez jó. Ami pirossal van töltve, az
undok.
János kivett egy cukrot és megette. Azután szivarra gyújtott és várt.
Ninette még mindig evett.
– Ninette, – mondta végre János – most komoly dolgokról akarok veled
beszélni. Figyelj ide.
– De közben ugye ehetem? – kérdezte Ninette.
– Ehetsz kis falánk… barbár. – Te, úgy hallottam, színésznő akarsz
lenni.
Ninette igent intett.
– Énekesnő?
– Dehogy, – felelte Ninette tele szájjal mosolyogva. – Nekem se hangom,
se hallásom.
– Mi? Mi az hogy…
– Se hangom, se hallásom. Apa is kipróbálta már.
– Jó, de azóta…
Ninette megrázta a fejét.
– Nem, – mondta derülten – nekem zongoraszó vagy ajtónyikorgás majdnem
mindegy.
– De ének…?
Ninette bocsánatkérő grimászt vágott.
– Az is, – mondta. – Nekem akár maga énekel, akár Hnatyuk, a
hotelszolga, akit a szobaleányok nagyon szeretnek hallgatni.
– Mi? – kérdezte János álmélkodva.
Gondolkozott egy másodpercig.
– Mi? – kérdezte azután elragadtatva. – Komolyan mondod, hogy neked nem
tetszik az énekem?
Ninette habozott.
– Csak mondd, – kiáltotta János jókedvüen. – Annak örülök, ha ezt
mondod.
– Nekem nem: nem tetszik, – szólt Ninette óvatosan. – Csak: mindegy.
– Hát akkor miért akartad, hogy csak te légy ott, mikor énekelek?
– Azért… hogy senki más ne legyen ott.
– És ha szabad kérdeznem, mi tetszik akkor neked én rajtam voltaképen?
Ninette elragadtatva nézett fel Jánosra és őszintén mondta:
– Az, hogy olyan gúnyosan néz le a libákra. Olyan csendesen lemosolyog
rájuk.
– Oh te kedves, oh te drága, – mondta János elragadtatva. – Egyszóval én
magam tetszem neked.
Ninette habozott egy kissé, azután lesütött szemmel mondta:
– De nagyon.
Lesütött szemmel várt egy kicsit. Azután a dobozt az öléből félretette.
Egy kicsit babrált rajta. Valami nagy cselekedetre készült, amelyhez
minden figyelmére szüksége volt. A kezét végre az ölébe húzta. Azután
sötét, mély szemét Jánosra emelte. A szemében most nem volt már
komorság. Könnyek voltak benne és a könnyek mögött egy egyenletes nagy
lángolás.
– Én magát, – mondta remegő hangon – én magát…
Nem tudta folytatni. Lehajtotta a fejét. Azután újra nekifogott.
– Maga nekem, – mondta – maga énnekem…
Az egyik kezével a könnyeit törölgette, a másikkal a János keze után
nyúlt. Meg akarta csókolni a János kezét. János nem engedte. Megfogta a
kezét.
– Csillagvirág, – mondta meghatva. – Betévedtél hozzám… és a fiatal
bátorságod a legszebb szavakat mondja… és az emléked nekem édes marad,
akármi lesz is veled…
– Én a magáé leszek, senki másé, – mondta Ninette könnyes szemmel.
– Az enyém leszel, – mondta János meghatva. – Az enyém vagy. Csak
kinyílsz előbb, asszonybimbó. Majd én vigyázok rád. Majd én nevellek és
én gondozlak. Magamnak. Akarod?
Ninette boldogan intett igent. János eleresztette a kezét. Ninette
visszahúzta a kezét az ölébe és boldogan várakozott. János gondolkozva
sétált a szobában fel és le. Ninette egy ideig némán és boldogan nézte,
azután óvatosan kinyújtotta a kezét a doboz után és megint enni kezdett…
– Tudod kis Ninette, – mondta végül János – én még mindig nagyon
csodálkozom a te bátorságodon.
Ninette felemelte a fejét.
– Miért? – mondta evés közben. – Én önmagammal korlátlanul rendelkezem.
– De ezentúl úgy élsz, ahogy én mondom. Azt teszed, amit én mondok.
Igen?
– Igen.
– Tehát: reggel először is megmondod Hopfner úrnak, hogy az eljegyzést
felbontod. Meglesz?
– Meg, – felelte Ninette gonosz mosollyal.
– Hohó barátom, – szólt János. – De nem úgy mondod meg, hogy az őt
megbántsa. Azt ő nem érdemli meg.
– De megérdemli, mert tudta, hogy utálom.
János habozott.
– Mindegy, – mondta azután. – Egyszerűen, csendesen és bántás nélkül
mondod meg neki. Azt mondod, hogy tévedtél az érzelmeidben és mind a
kettőtöknek legjobb lesz, ha az eljegyzés felbomlik. És hogy terád ne
haragudjék. Igy lesz.
– Ha maga akarja –?
– Én akarom. Továbbá: ezentúl… Ezentúl… hm… ott kezdjük a dolgot, hogy a
hajadat ezentúl másképpen hordod. Nem ilyen asszonyosan. Kislányosan,
ahogy hozzád illik.
Ninette ijedten nézett Jánosra. János könyörtelenül mondta:
– Le ezzel a frizurával. Rögtön.
Ninette habozott.
– Nekem ez nem tetszik.
Ninette erre gyorsan a hajához nyúlt. A művészi alkotmány, amely a fején
volt, egy másodperc alatt szétomlott. Lágy, fényes, fekete haja sima
fonatokban omlott a vállára. János odament hozzá és segített neki.
– Szalag kellene, – mondta Ninette.
János szalagot adott neki. Egy perc múlva készen volt a Ninette új
frizurája. Befont, vastag, hátul felhajtott hajfonat.
– Látod, – mondta János – így tetszel nekem.
Tükröt adott neki. Ninette nagy figyelemmel megnézte magát, azután
elégedetten dőlt hátra a karosszékben és ismét enni kezdett.
– Továbbá: ezentúl olyan ruháid, mint ez a pongyola is itt és az is,
amelyik ma délben rajtad volt, olyan ruháid nem lesznek. Minden ruhád
túlságosan asszonyos és minden ruhádon nagyon sok a dísz. Ezentúl majd
én választom ki a ruháidat. Jó?
– Jó. Legalább magának bizonyosan tetszik majd.
– Úgy van. Azután: ezentúl… hm… nagyon csendesen és szerényen fogsz
mindenütt viselkedni.
Ninette zavarodottan és csodálkozva hajtotta félre a fejét.
– Eddig, – mondta János – a szemed is, a szájad is nagyon hangos volt.
Ezentúl kevésbbé fogsz feltünni…
Megsajnálta Ninette-et.
– Te éppen elég szép vagy arra, – mondta barátságosan – hogy akkor is
megbámuljon mindenki, ha nem akarod a figyelmet magadra vonni. Nem kell
fickándozni… akkor fogsz csak igazán tetszeni minden jóizlésü embernek.
Ninette felderülten vonogatta a vállát.
– A pattogó, harci hangodat, – mondta János – ezentúl ne halljam.
Mindenkivel olyan csendesen és nyugodtan fogsz beszélni, mint ma éjjel
itt velem. Nem állsz te harcban az egész világgal. És nem ellenséged
minden nő, aki a világon van.
Ninette elbiggyesztette a száját. Nem mert szólni, de a nőket még mindig
ellenségének érezte.
– Ami a többit illeti, – mondta János, – majd meglátjuk. Hogy szinésznő
leszel-e, majd elhatározzuk. Annyit már most is mondhatok neked, hogy
akár leszel, akár nem, a műveltséged szégyenletesen hiányos. Nem nagyon
szerettél iskolába járni.
– A tanárok olyan ostobák, – mondta gyorsan és pattogva Ninette.
– Vagy a tanárok vagy a tanítvány, – mondta János filozófusan. Egy
bizonyos, hogy mire én télen Berlinben vagy Amerikában leszek, te
hibátlan helyesírású leveleket fogsz nekem írni. Mert hogy őszinte
legyek, az a pár sor, amelyet tőled láttam, szégyenletesen tele volt
hibákkal.
Ninette kezdett elkomorodni. János odament hozzá és megsimogatta az
arcát.
– És ha nekem szép leveleket írsz, – mondta – én minden leveledre
válaszolok. És mindig gondolok rád…
Ninette boldogan felmosolygott Jánosra.
– És minden ügyedbe beleszólok… mert ezentúl olyan teljes tétlenségben
nem élhetsz, mint eddig… majd megállapodunk benne, mit csinálsz, vagy
mit tanulsz… és ha eltelik néhány év… és tizenkilenc-húsz éves leszel…
nagyleány, virág, asszony… akkor, akkor, akkor…
Ninette hirtelen felállott. A fekete köpönyeg lehullott róla és most is
olyan volt, mintha a fekete burokból csodamódon egy példátlan édes
illatú virág bontakozott volna ki. János megszédült az illatától.
Ninette felemelt fejjel és leeresztett karral állott előtte. Itt vagyok.
János összeszorította a fogát. Gyöngéden a két kezébe fogta a Ninette
arcát és megcsókolta a homlokát.
– Jó lesz így Ninette?
– Minden úgy lesz jól, ahogy maga akarja.
– Akkor… most szépen eltelt az idő… mindjárt hajnal lesz… el is
álmosodtál… eredj szépen haza és aludj. Holnap majd tovább beszélgetünk.
Ninette boldogan intett igent. Visszafordult a dobozhoz, kivette belőle
az utolsó cukrot, azután megindult az ajtó felé. János vele ment. Az
ajtónál Ninette hirtelen megállott és János felé fordult.
– De ugye, – kérdezte halkan – maga sokat lesz együtt velem odalent is.
– Odalent? Hja: a terraszon? Az erdőben?
– Igen.
– Hm… igen. De miért?
– Hogy a libák lássák, – felelte Ninette álmosan.
János nevetett.
– Álmos vagy Ninette, – mondta.
Kikisérte Ninette-et a folyosóra, elkisérte a szobája ajtajáig. Ninette
az ajtóban odanyújtotta neki a homlokát, azután bement a szobába és
becsukta maga mögött az ajtót.
János megfordult és elindult a maga szobája felé. A lépcsőnél
találkozott Cavallarnéval.

IV.
Cavallarné a földszintről jött fölfelé. János egy másodpercnyi
meglepetéssel állott meg előtte. Egy másodpercig rajtakapottnak érezte
magát. Azután hirtelen dühbe jött. Ki itt a rajtakapott? Ő vagy ez az
asszony? Dühösen állott oda elébe.
– Jőjjön csak, – mondta. – Éppen van némi mondanivalóm a maga számára.
Az asszony meglepetve, fáradt szemmel nézett rá és engedelmesen odaállt
elébe.
– Ninette-et, – mondta János dühösen – ebben a percben kisértem vissza a
szobájába. Eddig nálam volt.
Az asszony elsápadt.
– Maga meg kódorog, ahelyett, hogy a gyerekére vigyázna, – mondta János
dühösen.
Az asszony sápadtan fogózkodott bele a lépcsőház karfájába, fáradt,
nedves szemmel nézett Jánosra és nem szólt. Jánost a közelléte, a szeme,
a tekintete, a parfümje egyre nagyobb dühbe hozta.
– Hallja-e Hudacsek Julia, – kiáltott rá dühösen – mért mondta maga
ennek a gyereknek, hogy örökölte az apja betegségét?
Az asszony ekkor megmozdult.
– Én? – kérdezte sápadtan és hebegve – én?
– Maga.
– Én? Soha… Isten engem…
– Ne esküdjék. Ninette nem hazudik. Maga mondta neki… vagy hat évvel
ezelőtt…
– Én? Én?
Cavallarné töprengve gondolkozott. Az arca ráncos lett az erőlködéstől.
– Hat évvel ezelőtt? – hebegte halkan. – Hat évvel… Akkor egyszer…
tessék elhinni olyan nehéz volt vele bánni… az apja is mindig heccelte
ellenem… már akkor is ő akart nekem parancsolni… tíz éves korában az
ablakon akart kiugrani, ha nem tettem, amit ő akar. Akkor… azt mondtam
neki… bolond vagy te is… és ő az apját emlegette ellenem… és én valami
olyat mondtam mérgemben, hogy mindent az apjától örököl… szó szót
követett… de én csak mérgemben mondtam… nem is gondoltam, hogy még
valaha gondol rá… nem tehetek róla, tessék elhinni…
Lehajtott fejjel és összegörnyedt derékkal állott. János megsajnálta.
Mindjárt nagyságos úrnak fog szólítani, ha még egyszer rákiáltok,
gondolta.
– Hát látja, – mondta neki nyugodtabban, – nagyon kell vigyázni arra,
amit az ember egy ilyen érzékeny gyereknek mond. Ninette megjegyezte… és
évekig kínlódott miatta. Különben: ami Ninette-et illeti,
megnyugtathatom. Ninette nálam volt, de a… a beszélgetésünk neki csak
hasznára lesz. Holnap majd meglátja. Ninette hamarosan, remélem, más
lesz, mint eddig volt. Lányosabb. Kislányosabb. Hiszen ez egy kislány.
Miért járt ez nagykoru démonnak öltözve?
Cavallarné kiegyenesedett és fellélegzett.
– Hát bírtam én vele? – sóhajtotta panaszosan.
– Én talán birok majd vele, – mondta János. Ezentúl majd én intézem…
majd beleszólok a nevelésébe, ha… ha ön is úgy akarja…
Habozott egy kicsit.
– … Nagyságos asszony, – mondta azután.
– Nagy hálára kötelez vele, – mondta Cavallarné.
A beszélgetésük hangja egyszerre átalakult. Nyugodt, korrekt, társalgó
hang lett. Hogyan történt, hogy néhány percig olyan volt a
beszélgetésük, mint egy úr és egy rajtakapott cseléd között? Jánosnak
eszébe jutott a kérdés, de nem gondolkozott rajta. Nem baj, hogy olyan
volt. Most azonban jó lesz az egész beszélgetésnek véget vetni.
– Akkor… jó éjszakát nagyságos asszonyom, – mondta halk, benső
grimásszal.
– Jó éjszakát Aradi, – mondta az asszony előkelően.
Ő is természetesnek találta, hogy az előbb más hangon beszéltek és most
így beszélnek egymással. János menni akart.
– És Ninette? – kérdezte az asszony aggódva.
– Azt hiszem, már alszik, – felelte János.
Az asszony gyorsan bement a szobájába, onnan átment a Ninette szobájába,
azután visszajött.
– Csendesen alszik, – mondta boldogan.
János indult a szobája felé. Amikor belépett a szobájába és
elgondolkozva ment befelé, abból a karosszékből, amelyben az imént még
Ninette ült, felállott valaki. Egy kisértetiesen hosszú lény, sápadt és
vacogó fogu. Hopfner.
János meghökkent tőle és ez dühbe hozta. Szikrázó szemmel állott Hopfner
elé és várta, hogy megszólaljon. Hopfner hallgatott. Erre ő szólalt meg.
– Nem gondolja kérem, – mondta élesen – hogy a tulajdonos megkérdezése
nélkül nem helyes egy idegen lakásba behatolni?
Hopfner meggörnyedt, és hosszú karjával tehetetlen mozdulatot tett
kifelé.
– A hátsó lépcsőn jöttem, – szólt halkan.
– Akárhol jött, – felelte János dühösen – előbb talán meg kellett volna
engem kérdeznie, mit szólok hozzá.
– Beszélnem kell önnel, – mondta Hopfner.
– De talán nem éppen most.
– Beszélnem kell önnel, – ismételte Hopfner.
– De talán nem éppen most, – kiáltotta János. – Én ilyenkor nem szoktam
látogatásokat fogadni.
Hopfner sárgakarikás szeméből egy váratlan villanás érte. Jánosnak ekkor
eszébe jutott a Ninette látogatása. Elszégyelte magát és a
szégyenkezését túl akarta kiabálni.
– Én nem vagyok hajlandó látogatást fogadni, – ordította dühösen.
– De nekem beszélni valóm van önnel, – mondta Hopfner csendesen.
– De nekem nincs beszélni valóm önnel.
– Holnap.
– Holnap se. Egyáltalában nincs.
Hopfner erre egy furcsa mozdulatot tett. A két tenyerét kifelé
fordította, a fejét több izben meglóbálta. Az egész egy alázatos mimika
volt. Mintha azt akarta volna mondani: „hát még ez is“, vagy: „hát ha
így kell lennie“. Alázatosan lóbálta a fejét még egy kicsit, János már
rá akart szólni, hogy menjen el, de erre nem került a sor, mert Hopfner
még egy hosszút bólintott, azután megfordult és szótlanul elment.
János bosszankodva nézett utána. Azután lefeküdt, de rosszkedvüen
hánykolódott és sokáig nem tudott elaludni. Másnap délelőtt tizenegy óra
tájban Lippai jött fel Jánoshoz. János már várta.
– Jó reggelt, – mondta Lippai – fél szájjal mosolyogva. Hogy aludtál?
Mit álmodtál?
– Te, – felelte János hidegen – hogy ezzel alaposan végezzünk: ne
mosolyogj olyan rejtelmes és gúnyos félszájjal; – mert Ninette csakugyan
itt volt nálam; de az egész idő alatt ott ült abban a karosszékben és az
egész idő alatt arról beszélgettünk… hogy ezentúl én fogom nevelni.
– Te? Kinek? – kérdezte Lippai nyugodtan.
– A kérdés helyes. Magamnak. De ez későbbi dolog. Ninette egyelőre
kislány és szeretném, ha úgy beszélnél vele és úgy beszélnél róla.
Lippai gúnyos arccal hajolt meg, de mielőtt szólhatott volna, János
megszólalt:
– Egyelőre pedig erről van szó. Hopfnerrel én összeszólalkoztam. Az
előbb járt itt két úr… itt vannak a névjegyeik… én téged kérlek, végy
magad mellé még valakit és vállald az én –.
Lippai elámulva egyenesedett ki. János ismét elébe vágott.
– Csak egyet kérek, – mondta. – Csináljátok minél előbb. Lehetőleg még
ma. A többit rád bízom.
Lippai huzogatta a vállát.
– Hm, hm, – mondta lassan – tudod-e, hogy Hopfner Magyarország egyik
legjobb vivója? Célba pedig úgy lő, mint…
– Én arra kértelek, – mondta János bosszankodva – hogy végy magad mellé
valakit és csináld gyorsan a dolgot, nem pedig arra…
– Csak semmi álfölény, – vágott Lippai a szavába. – Minthogy nem a
golyók és a pengék ölnek, hanem a segédek, nekem igenis nagyon fontos,
hogy Hopfner hogy tud vivni.
– Fontold meg, de csináld gyorsan.
Lippai vette a kalapját, gondolkozva nézett egy darabig Jánosra, azután
elment. János idegesen járkált a szobájában, azután lement a portáshoz a
postájáért, magához vette a lapokat és a terraszon át lement a
gloriettbe. A terrasz tele volt fehérruhás és tarkaruhás nőkkel. Ninette
nem volt közöttük. János végigment a mindennapi elragadtatás sorfalán,
azután leült a gloriettben ujságot olvasni.
Déltájban megjött Lippai. János felnézett rá.
– Kard, – mondta Lippai. – Félbandázs. Harcképtelenség.
János bólintott.
– Délután ötkor, – mondta Lippai. – Le kell kocsiznunk a városba. A
másik segéded a vármegye első aljegyzője, az egész vidék legfőbb
lovagiassági szakértője, az ad kardot, termet.
– Köszönöm, – mondta János.
Tovább olvasott. Lippai bosszankodva nyúlt egy ujság után és ő is
olvasott. Egy órakor felmentek ebédelni. Velük szemben ott ült Ninette.
A haja símára volt fésülve, a szeme néha neki készült egy-egy kihívó
lángolásnak, de azután ijedten sülyedt le a tányérjára. Az arcára néha
egy halk, belső mosolygás alig észrevehető fénye verődött fel. Ebéd után
János odament hozzájuk. Az asszony tartózkodó alázattal fogadta, Ninette
heves mozdulattal odafordult hozzá:
– Megtörtént, – mondta gyorsan – amit akart.
János felhúzott szemöldökkel nézett rá. Ninette elpirult, zavartan
csavargatta a nyakát, fel akart lázadni, de a János tekintete alatt
lehajtotta a fejét és magával hősiesen harcolva, nagyokat nyelve így
folytatta:
– Felbontottam az eljegyzésemet… és azt mondtam, amit maga kívánt.
– Nagyon jól van, kis Ninette – mondta János. – Én ezt nagyon helyeslem…
és remélem, az édesanyja is meg van elégedve magával.
Az asszonynak vonaglott a szája. Ninette dacosan vonogatta a vállát.
– Remélem, megkérdezte? – szólt János szigorúan. – Remélem,
bejelentette?
Néhány másodpercig csend volt. Ninette fel akart lázadni, de mihelyt a
János szemébe akart nézni, le kellett sütnie a szemét. Vörös arccal
forgatta a fejét ide-oda, végre odafordult az anyjához és pattogva
mondta:
– Remélem, te is helyesnek tartod?
Az asszonynak könnyes lett a szeme a megindultságtól. Sírva fakadt
volna, ha János sietve meg nem szólal:
– Joggal remélhetjük, hogy igen. És így ezt az ügyet közmegelégedésre
nemcsak elintézettnek tekinthetjük, hanem meg is mondhatjuk, hogy
Ninette igazán jól viselte magát és igazán kedves, jó kis lány.
Ninette boldogan mosolygott fel Jánosra és János másról kezdett
beszélni. Három óra tájban elbúcsúzott a hölgyektől és felment a
szobájába. Fél ötkor feljött hozzá Lippai, azután lementek és kocsin
elindultak a város felé. Az úton hallgattak, az út vége felé azonban
Lippai megszólalt:
– Látod, – mondta elismerő hangon – most becsületesen ideges vagy.
János fel akart fortyanni, de meggondolta a dolgot és vállat vont. A
kocsi nemsokára megállott egy ódon vendéglő előtt. Kopott falépcsőn
felmentek az első emeletre. Hopfner már ott volt a két segédjével, a két
orvossal és a János második segédjével. János megismerkedett az urakkal,
megkérdezte, lehet-e kezdeni a dolgot, azután gyorsan vetkőzni kezdett.
Az előkészületek gyorsan megtörténtek. Jánost az egyik úr odavezette egy
karikára, amelyet krétával rajzoltak a padlóra. Hopfnert egy másik
karikára vezették. János lesütötte a szemét és idegesen várakozott.
Lippai megkérdezte tőlük, nem akarnának-e kibékülni. János lesütött
szemmel hallgatott. Az egyik segéd erre kezébe adta a kardot. János
ekkor ránézett Hopfnerre. Hopfner halálsápadt volt, felindultan remegett
és sárga karikás kutyaszeme állandó meredt, kérdő tekintettel szegződött
Jánosra. A János ideges nyugtalanságát felbőszült dühre ingerelte ez a
tekintet. Mit néz ez az ember? Mit bámul ez az ember? Mit akar ez az
ember?
Megmarkolta a kardot. Lippai vezényelt. Vigyázz! Kész! Rajta! János
ugrott és vágott. Ekkor egy harsány ordítás hangzott fel. _Halt!_ Négyen
kiáltottak egyszerre. A Hopfner kezéből kiesett a kard, a fején
keresztűl, az arcán a szeme felett át le az álláig egy erős vágás
szaladt végig, amelyből mindenhonnan egyszerre bugyogott a vér. Mind a
négy segéd egyszerre kiáltotta a halt-ot és a két orvos már vezette is
Hopfnert az előre elkészített tálak és szerszámok felé. Mi történt?
János megkönnyebbülten, de álmélkodva adta át a kardját az egyik
segédnek és megzavarodva nézett a vérző Hopfner felé. Mi történt? Ő
nekivágott, amint szokott. A másik vívni tud, ő nekivág. Kapni kap
talán, de bizonyosan ad is. Itt mi történt? Az első vágásával úgy
átvágott egy parade-ot, hogy mindjárt odajutott a Hopfner fejéig? Egy
ostoba prim hogy jut ilyen eredményhez, holott erre csak egy többperces
vagdalkozás végén lehet számítani? Egy ostoba prim… Talált-e maga előtt
ez az ostoba prim ellentállást? A lezuhanó kard előtt ott volt a másik
kard, de azt a kardot mintha egy gyerek tartotta volna a kezében. Az a
kard csörömpölve engedte magát félrevágni.
János bosszankodva öltözködött. Lippai odajött hozzá:
– Te, – mondta – Hopfner ki akar veled békülni.
– De én nem akarok vele – felelte János mérgesen.
Lippai félrevont szájjal akart valamit mondani, de János szikrázó
szemmel fordult vele szembe. Lippai erre vállvonogatva hallgatott. János
sietve felöltözködött, lement, beült a kocsiba és elhajtatott.
Otthon bevette magát a szobájába és tehetetlen, emberevő kedvvel
járt-kelt ide-oda, kanapéról iróasztal elé, zongorától a
könyvesállványhoz. Hét óra tájban bejött hozzá Lippai. János
harcrakészen állott fel. Lippai azonban semmiféle szemrehányást nem
tett.
– Hopfner arra kéret, – mondta nyugodtan – hogy látogasd meg.
János elbámult, azután dühbe jött.
– Nem, – mondta dühösen. – Hagyjatok nekem békét. Mit akar tőlem ez az
ember?
– Azt én nem tudom – mondta Lippai. – Csak azt tudom, hogy sebesült,
beteg ember és ha egy sebesült, beteg ember ilyet kér…
– Oh, az a te áldott, tiszta jó szíved! Oh, az a te nagylelkű lovagias
lelked! Oh, az a…
János dühösen csúfolódott. Lippai nyugodtan hallgatta.
– Egyszóval jössz vagy nem jössz? – kérdezte Lippai.
János hallgatott, azután fogcsikorgatva mondta:
– Megyek.
Lippai elvezette a Hopfner szobájáig, azután előre eresztette a szobába
és utána maga is bement. Hopfner óriási fehér kötelékkel a fején a