Don Juan három éjszakája: Regény - 1

Don Juan három éjszakája
Regény
Irta Biró Lajos
Budapest 1917
Singer és Wolfner kiadása
_Minden jogot fenntartunk._
Budapesti Hirlap nyomdája – 15012


AZ ELSŐ

I.
A hotel mögött sötét fenyőerdők mentek a hegynek fel. A fenyőerdőkön túl
már a zord hegy meztelen kőteste látszott. A hotel előtt széles terrasz
volt; messze el lehetett róla látni a sikságra. A terrasz székein és
padjain fehérruhás és tarkaruhás nők sütkéreztek. Délfelé járt az idő.
A nők között egyszerre mozgás támadt. A hotel kőlépcsőjén két férfi jött
lefelé és a terraszon át lassan ballagott egy üres gloriett felé. Az
egyik karcsú és igen magas fiatal ember. Barna arc, keskenyre nyirott
barna bajusz és diószínű, de éles és kötekedő pillantásu szem. Puha
kalapját kissé félrecsapva ráhúzta az egyik szemére. Olyan volt, mint
egy nagyon szép magyar parasztlegény. Ez Aradi János volt, az énekes. A
másiknak – az alacsonyabbnak és kövérebbnek – borotvált, sápadt arca nem
lett volna csúnya, ha az orra nem nagyon lapos és ha duzzadt szája nem
nagyon nagy. Ez Lippai Kázmér volt, költő és zenekritikus.
A nők felzaklatottan mozgolódtak, suhogtak, susogtak; a beszélgetések
tüntetően elhalkultak vagy tüntetően hangosakká lettek; a János lehúzott
kalapja alá kék és fekete tekintetek kerestek utat, és az egyik
csoportból, amelyben lányok állottak, hangosan zugott fel az
elragadtatás:
– Milyen édes! – mondták bele a fiatal hölgyek a János arcába. – Milyen
drága.
János mozdulatlan arccal, de kötekedő tekintettel vette le a kalapját
egy-két ismerőse előtt. Lippai mosolyogva mondta:
– Őfelsége lever-je. Ez, remélem, mindennap így van.
– Mindennap, – felelte János. Azóta gyűlnek ide ennyien, amióta
déltájban erre megyek le ujságot olvasni.
– Hagynak?
– Tudják már, hogyha ilyenkor zavarnak, goromba vagyok.
Leértek a glorietthez és leültek. Lippai leveleket szedett elő a
zsebéből. Szerződési ajánlatokat János számára. János meghallgatta az
ajánlatokat, azután így szólt:
– Szóba se álljunk velük. Arra kérlek, csak Wormserrel tárgyalj. – Ne
garasoskodjék; ne fecsegjen arról, hogy engem Amerikában még nem
ismernek; ha egyszer énekeltem, majd megismernek; garantáljon ne
ötvenezer márkát, hanem százezret; viszont én októbertől májusig akkor
azt teszem, amit ő akar. Nekem ez jobb így; én szeretek engedelmeskedni,
mert ambicióim nincsenek; és minél többet keres ő, annál jobb nekem.
– Jó, – mondta Lippai, – még ma irok neki. És ha alkudni akarna?
– C’est à prendre ou à laisser, – mondta János.
Elővette az ujságjait és olvasni kezdett. Lippai a leveleket
rendezgette, azután ő is ujságot vett a kezébe. Félóra múlva egy boy
sietett le a hotel felől hozzájuk.
– Nagyságos úr, – mondta Jánosnak, – kérem szépen, tessék feljönni. Egy
hölgy keresi a nagyságos urat. Fent vár a hallban.
– A déli vonattal jött? – kérdezte János csodálkozva. – Nem láttam…
– Automobilon jött.
János elsötétült arccal állott fel. Lippai várakozó tekintettel nézett
fel rá.
– Csak gyere, – mondta János. – Nemcsak, hogy terhemre nem vagy, hanem
inkább hasznos a jelenléted.
Felmentek a hallba. A portás szótlan meghajlással mutatott az egyik
sarok felé. A sarokban – hátával kifelé – egy karosszék állott. A
karosszékből, amikor odaléptek, egy lobogó kékfátylas, feltűnő és
feldúlt szépségű hölgy állott fel. Lippai nagy meghajlással köszönt
neki.
– Ah, báróné, – mondta különös tisztelet nélkül.
A báróné nem törődött Lippaival. Jánoshoz fordúlt és keztyűs kezével
megragadta a János kezét.
– Kegyetlen, szívtelen, – mondta zihálva, – volt lelke… Csakugyan elment
szó nélkül. És nem ír. Egy hete.
János összehúzott szemöldökkel nézett körül. Az a néhány ember, aki a
hallban volt, nagy figyelemmel kisérte a jelenetet.
– Kedves, – szólt János szigorúan, – ha azt akarja, hogy beszélgessünk,
akkor kegyeskedjék… több nyugalommal és halkabban.
Helyet mutatott a bárónénak a karosszékben; helyet mutatott Lippainak is
és leült ő is. Egy-két másodpercig csend volt, azután a báróné ismét
megszólalt és halk, de lázas szemrehányásokkal halmozta el Jánost. János
most már derült részvéttel és jóindulatú figyelemmel hallgatta a
szemrehányásokat. A báróné egyre fokozta a szemrehányásai támadó erejét.
– Nyomorúlt. Hűtelen. Csábító. Csaló. Gazember, – sziszegte végűl a
János arcába.
János derült arccal nyúlt a belső zsebébe, kivette a tárcáját és a
tárcájából kivett egy gondosan elhelyezett lila borítékot. A lila
borítékból kivett egy lila levelet, átnyujtotta Lippainak.
– Olvasd kérlek, – mondta.
Lippai elhülve vette át a levelet és halkan olvasta:
„Kedves János, – először: jó reggelt. Másodszor: imádom magát.
Harmadszor: ezennel írásban adom, hogy ami közöttünk lesz, legfeljebb
egy félévig tarthat és legkésőbb egy félév múlva elmúlik, mint egy álom.
Meddig kinoz még? – _Elvira_.“

János bólintott.
– Nézd meg a dátumot, – mondta Lippainak.
– December huszonhét.
– Ma van július tizenötödike.
A báróné sötétvörös arccal nyult a selyemköpönyege zsebébe és szikrázó
szemmel méregette Jánost. János derült arccal hajolt meg feléje. Azután
szótlanul belenyúlt ő is a zsebébe, kivett egy pisztolyt és a báróné
felé nyujtotta.
– Itt van, – mondta. – Ez sokkal jobb, mint a magáé. Az a gyöngyháznyelű
játékszer nagyot puffanna, nagy feltünést keltene és semmit se
használna. Ez azonban…
A báróné hirtelen mozdulattal eltolta a János pisztolyát, azután minden
átmenet nélkül sírva fakadt. János engedte, hogy sírjon. Visszavette
Lippaitól a levelet, eltette, várt még egy kicsit, azután közelebb
csúszott a székével a báróné karosszékéhez és halkan mondta:
– Na! Kedves. Egy ilyen szép asszony. Egy ilyen okos asszony. Egy ilyen
elbűvölő teremtés.
A báróné abbahagyta a sírást.
– Akkor… miért?… gazember! – mondta duzzogva, de nagyobb felindulás
nélkül.
– Mert itt volt az ideje, – felelte János szeretetreméltóan. – Ezentúl
kezdett volna már a dolog rosszízűvé lenni. Kellemetlenné. Magának is,
nekem is. Hiszen… ebben megegyeztünk.
– Meg, – mondta a báróné sóhajtva. – De én azt hittem…
– Hm, – kérdezte János gondolkozva, – mondja csak: otthon vannak már
Borsodnánáson?
– Most megyek. Azt hittem, magát el tudom vinni.
– Hm… hát Garamszigethy kapitány nem lesz vendégük nyárra?
– De igen, – felelte a báróné zavarodottan, – de csak két hét múlva jön.
– És a báró?
– Ő talán egy hét múlva.
– Adja át kérem a bárónak az üdvözletemet. A legszeretetreméltóbb
házigazda és a legkiválóbb műértő. Maga innen három óra alatt hazaér.
– Kettő alatt.
– Persze maga vezeti a kocsit.
– Én.
Csend lett. A báróné sóhajtva állott föl.
– Hát Isten vele, – mondta bágyadtan.
János megfogta keztyűs kezét, kézcsókot jelzett, azután kérő arccal,
biztatva és derülten felmosolygott a bárónéra. A báróné vonogatta a
vállát; a szája vonaglott, de azután durcásan elmosolyodott.
– Jó mulatást nyárra, – mondta János.
– Isten vele Lippai, – mondta a báróné.
Kezét nyújtotta Lippainak, azután siető lépésekkel indult ki a hotel
elé. A hotel előtt ott állott nagy kék automobilja. A chauffeur
megforgatta a fogantyút, a báróné a kormánykerékre tette a kezét, a
chauffeur felugrott a hátsó ülésre, a férfiak köszöntek és az automobil
elindult. A chauffeur magánkívül fütyült, a nagy automobil zuhogva és
recsegve vágtatott le a hegyről.
– Megy ez nyolcvan kilométerrel, – szólt Lippai meghökkenve.
– Megy ez még százzal és százhússzal is, – mondta János. – Ha hazáig ki
nem töri a nyakát, otthon már megvigasztalódik.
Egy darabig elgondolkozva néztek a síkság felé rohanó kocsi után, azután
visszamentek a hallba. Csengetés hallatszott.
– Ez már a harmadik csengetés, – mondta János. – Gyerünk ebédelni.
Bementek az étterembe. Amikor beléptek, itt is halk mozgás támadt, és
amikor leültek, egy csomó női fej fordult több kevesebb nyiltsággal
János felé. Az asztalukon rögtön ott volt a leves. A pincérek lázas
igyekezettel szolgálták ki Jánost. János jó étvággyal evett, azután
derülten nézett körül.
– Nem kedves ez? – mondta. – Ennyi nő. A tizenkilencedik század
legforradalmibb gondolata a nyaralás volt. A polgárság asszonyai így
majdnem akkora szabadsághoz jutottak, mint az arisztokrácia asszonyai.
Szaturnália két-három hónapig. Így alakul át a világ nemi morálja.
– Na, – mondta Lippai szkeptikusan, – talán a pihenés vágya is…
– Hogyne, – felelte János. – Megszabadulnak a kis menage gondjaitól; és
idegen férfiakkal ismerkednek meg. Nekik is jó. De milyen jó nekünk. Itt
összeterelődtek; lényegileg egész nap a szerelem gondolatával
foglalkoznak; csak választani kell közülök.
– Neked!
– Dehogy. Neked is. Mindenkinek. Itt minden férfi pasa és szultán.
– Te, ha jól látom, már választottál.
János kissé zavarodottan nézett Lippaira.
– Azt nem láthatod, – mondta. – Nem láthatja senki.
– Rajtad nem, – felelte Lippai. – Te itt három-négy nővel foglalkozol
egyforma figyelemmel. Azzal az ábrándos barnával ott, azzal a démoni
szőkével, a kékruhással, ott a sarokban, azzal a hervadó marquise-zal
ott a terem végén és még eggyel, akit nem láthatok, mert a hátam mögött
ül. Diszkréten. Egy-egy hosszú, de teljesen nyugodt pillantás. Mindegyik
azt hiszi, csak az övé az igazi. Rajtad nem is látnám, melyik az igazi.
De rajta látom.
János kételkedő mosolygással rázta meg a fejét; Lippai nyugodtan fordult
féloldalt egy asztal felé, amelynél egy feltünő asszony, egy fiatal
leány és egy monoklis úr ült. Nézett az asszonyra, az asszony felnézett
rá, Lippai köszönt neki, az asszony mosolyogva intett vissza. Lippai
visszafordult János felé.
– Cavallar Ninette, – mondta nyugodtan.
– Ismered őket? – kérdezte János meglepetve.
Lippai legyintett. Azután befejezte a mondanivalóját:
– A te arcodról nem láttam volna még. De a Ninette arcáról mindent
láttam. Nem titkolódzik ez a kislány.
– Nem, – felelte János kissé elszomorodva. – Ami annál nevezetesebb,
mert a vőlegénye ott ül az asztalnál.
Lippai szinte felugrott a helyéről.
– Ne mondd, – kiáltotta elképedve. – Hopfner Olivér a vőlegénye?
– Úgy hivják? Én nem tudom. Csak azt tudom, hogy itt jegyezte el nyolc
napi ismeretség után.
– Óriási, – mondta Lippai elragadtatva, – óriási.
Diszkréten feléjük fordult és nagy figyelemmel nézegette őket. Az
asszony evés közben rámosolygott. Nagy barna hajkoszorúja volt; egy
kissé hervadt arca; teli szája; nyugtalan, szomjas mély szeme, kövéres,
kis teste. A leány nem hasonlított rá. Hófehér arca volt, csillogó
fekete, sűrű haja, amelynek a nehéz fonatai asszonyosan voltak a fejére
rakva. Nagy fekete szeme, amelynek a tekintete néha meglepően komorrá
lett. Tisztán metszett orra és ékesen rajzolt szája. Karcsú, magas
fiatal teste. Mindkettőjük öltözködésében volt egy hangos vonás. A ruha,
amelyet hordtak, a legjobb szabónál készült, de a színében, vagy a
diszítésében volt valami feltűnő. A férfi, aki velük ült, hosszú úr
volt; gőgösen és kihivóan hordta a monokliját; nagyon korrektül
viselkedett, halkan beszélt és ha beszélt, kilátszottak a szájából előre
álló nagy fogai. Lippai jól szemügyre vette ezt a társaságot, azután
felvidultan fordult vissza Jánoshoz.
– Most legalább el fogod nekem mondani, – szólt János, – hogy kik ezek.
Lippai boldogan kezdett beszélni.
– Mindenekelőtt Hopfner úr, – mondta kéjjel. – Hopfner úr egy egészen
különös, intellektuális bivaly. Szeszgyára van, nagy szeszgyára,
élesztőgyára, más rokontermékek gyára. Időről-időre azonban tollat ragad
és tajtékzó dühvel, egy-egy hosszú tanulmány keretében nekiront
valaminek. Kezdte az irodalmon. Azután reformálni akarta a magyar
hitelügyet és rettenetesen megtámadta a bankokat. Foglalkozott már
joggal, közigazgatással, közlekedésüggyel, magyar zeneélettel és a
magyar filozófiai élettel. A lapok most már nem adják ki a dolgait. Ő
hetilapot akart alapítani, de nem tudta magát elszánni: pénzügyi
legyen-e a lap vagy filozófiai. Inkább könyveket ad ki; a könyveit senki
se olvassa, pedig néha nagyon mulatságos támadások vannak benne – engem
is megtámadott már egyszer – és most, ha jól tudom, az a szándéka, hogy
ő fogja végre megalapítani a hiányzó magyar filozófiát. Időről-időre
mozgalmakat is akar indítani, de semmiféle mozgalom, amelyet ő kezd, nem
sikerülhet, mert Hopfner mester olyan gőgös, mint egy fiatal lángelme és
úgy bánik az emberekkel, mint a hódító normann urak az alattvalóikkal. E
mellett az aprópénzt nagyon megbecsüli… nézd meg a pincér arcát… ha
semmit se tudnék rólatok, akkor is tudnám, hogy te szórod a pénzt, ő
pedig háromszor veri a fogához.
– Én nem szórom, – mondta János. – Szeretem jól megfizetni azokat, akik
nekem szolgálatot tesznek.
– Egyszóval Olivér Budapest egyik ékessége; és nekem különös kedvencem.
Majd meglátod, ha zenéről beszélgetünk.
– És a nők?
– A nők! A nőket te ismered.
– Nem én.
– Dehogy nem. Az öreg Cavallar-ra csak emlékszel.
János gondolkozott.
– Oh, – kiáltotta egyszerre, – Cavallar Raoul?
– No úgy-e? Tudod, hogy azt beszélték, hogy te ölted meg?
– Én!
– Te. Az öreg akkor már elmúlt hetvenéves. A szklerózisa nagyon
előrehaladt volt és nem is volt tiszta elméjü. De színpadon még
hibátlanul mozgott és a hangja… a hangja már csak egy tiszteletreméltó
rom volt… de ha nem akadt jobb, még mindig meg lehetett hallgatni. No,
és az öreg királyi gőggel nézte le a fiatalokat, mondjuk: fiatalabbakat;
amiben igaza is volt, mert akkortájt évekig a legvigasztalanabb
hangproletárok tolongtak az opera színpadán. És amikor te először
énekelted Tannhäusert, akkor eljött a színházba. Mondom: már nem volt ép
elméje. Nem lehetett vele három percig értelmesen beszélni. De egy dolog
megmaradt benne: a művész-düh és a művészgőg. Kimondhatatlan, fájdalmas
féltékenység a másik iránt; kimondhatatlan lenézés mindenki iránt, aki
nem énekelt úgy, mint ő és nem értett zenéhez úgy, mint ő. Akkor este
beült a páholyba; reszkető fejjel, de fejedelmi lenéző, gőgös
mosolygással. És azt mondják, hogy amikor először kinyitottad a szájadat
és ő az első hangot meghallotta, akkor hangosan felkiáltott. Azután még
jobban elkezdett reszketni a feje. Belekapaszkodott a bársonypárkányba
és reszkető fejjel és halálsápadtan ült egész este. Várt. Reménykedett.
És amikor nemcsak nem romlott a dolog, hanem még javult – hiszen három
percnél tovább nem tartott az elfogódottságod és azután úgy jártál,
keltél, mintha tíz éve volnál színpadon – szóval, amikor egyre jobb lett
a dolog, egyre példátlanabb és a felvonások végén jött az őrjöngés és az
öreg tudta, hogy teljes joggal jött, mert ő igazán értett hozzá, akkor
összeroskadtan ült a helyén, az előadás végén tántorogva kiment, kocsiba
ült, hazament, lefeküdt és élve nem kelt fel többé. Három nap múlva
meghalt.
János elgondolkozva vonogatta a vállát.
– Egyszóval a szklerózis ölte meg. Tanulság: az ember hetven éves
korában ne járjon színházba. Ha én megérem a hetvenedik évemet, én kint
lakom a tanyámon és a buzavetéseim iránt érdeklődöm, nem a zene iránt.
Hallgatott egy ideig, azután megkérdezte:
– És az asszony? És a… a leány?
– Az asszony. Az asszony… hm, hiszen látod. Cavallar valami ötven éves
volt, amikor a budapesti operában félig már hajótörötten kikötött. A nő,
Hudacsek Juli, valami kis vendéglőben szolgált fel. Lehetett tizennyolc
éves. Cavallar elvette. Az első évben megszületett a leány. Anna.
Annina. Ninetta. Az apja imádta. Az anyja nem sokat törődött vele. De
amíg Cavallar élt, addig az asszony egészen rendesen viselkedett. Az
öregnek nagyon éles szeme volt.
– Azóta?
– Hm. – Az öreg a vagyonát a leányra hagyta.
– Nagy vagyona maradt?
– Jóval több egy félmilliónál, alig kevesebb a milliónál. A pénz a
leányé, de amíg az asszony él, ő kapja a jövedelmet. Ha a leány
férjhezmegy, a jövedelem fele az övé. A leány egyébként színésznőnek
készül.
– Úgy? Hm. Ez a Cavallar ez olasz volt.
– Az. Állítólag valami hires családból… az öreg néha azt állította, hogy
az ősei valami grófok voltak.
János elgondolkozva nézett át a túlsó asztalhoz. Ninette egész arccal
feléje fordult. Az arcán türelmetlenség és bosszúság volt. János nagyon
megváratta. János egy futó pillantást vetett Hopfnerre, látja-e, mi
történik körülötte. Hopfner gőgös arccal és korrekt mozdulatokkal evett.
A János tekintete erre visszatért Ninette-hez és nyugodtan,
egyenletesen, de hosszan belemélyedt a szemébe. A Ninette fekete, mély,
nagy szeme nyugtalanul lángolt fel. A leány fekete hajfonatos fehér
fejét dacosan emelte magasra. Karcsú felső teste előrehajolt. Egész
lénye kihivóan és tüntetően, ígérve, követelve, sugározva fordult János
felé – szégyenkezés nélkül, a feltünést inkább keresve, mint kerülve –
mintha hangosan rá akarna kiáltani vagy mintha egy hangos rákiáltást
várna tőle. János sokáig nézett vele szembe, azután az az érzése támadt,
hogy a teremben most már mindenki őket nézi. Lassan lehajtotta a fejét,
mintha a tányérjára hajolna, de a leánynak látnia kellett, hogy ez a
meghajlás – egy kérés, egy kérdezés, egy igenlés – neki szól.
– Ennek a leánynak a feje, – gondolta, – csakugyan pompás olasz kameákat
juttat az ember eszébe. De van valami, ami engem zavar rajta.
Az ebéd véget ért. Az ebédelők kimentek a hallba és a terraszra
feketekávét inni. Cavallarék felkeltek. Az asszony rámosolygott
Lippaira. Ninette hosszan és sötéten ránézett Jánosra, olyan hosszan,
hogy Jánosnak megint kényelmetlen érzése támadt. Hopfner mozdulatlan
gőggel várt rá, míg az asszonyok elindulnak. Amikor végre elindultak,
akkor feszesen, mereven, gőgösen ő is utánuk ment.
János várt egy darabig, azután Lippaival együtt ő is kisétált a
terraszra. A Cavallarék asztalánál megálltak. Az asszony nagyon örült
Lippainak.
– Most legalább lehet valakitől, – mondta boldogan, – jó budapesti
dolgokat hallani. Tud-e új pletykákat?
– Hogyne.
– Jaj, mondja el.
János bemutatkozott Hopfnernek. Hopfner száraz gőggel fogadta a
bemutatkozást. Lippai leült az asszony mellé és beszélni kezdett. Az
asszony nagy érdeklődéssel és néha-néha elfuló nevetéssel hallgatta.
János leakart ülni az asszony másik oldalán, Ninette azonban megfogta a
mellette lévő széket, gyors fejmozdulattal felnézett rá és mintegy
odanyújtotta neki a széket. János mosolyogva köszönte meg; leült és
önkénytelenül elbiggyesztette a száját. No mi lesz ebből? Semmi se lett.
Lippai az asztalfőn suttogott az asszonynak, ők pedig mind a hárman
hallgattak. János gondolkozva, várakozva és egy felsőbbséges belső
mosolygással nézett egyszer Hopfnerre, egyszer a leányra. Mit akarnak
ezek? Mi készül itt?
A leány karcsú nyaka egyszer-kétszer megmozdult. A feje előbb jobbra
hajolt, azután balra hajlott. Miért mozog ilyen idegesen és
türelmetlenül ez a lány? Miért rángatja szépen metszett, nyugalomra
teremtett száját? – A leány egyszerre felkapta a fejét és megszólalt.
Meleg, de rekedtes hangja volt; odavetve, gyorsan, pattogva beszélt.
– Mikor énekel megint? – kérdezte félvállról, nagyon gyorsan Jánostól.
– Hamarosan.
– Megint a kurszalonban?
– Nem. Most már zongorám van az egyik szobámban.
– Akkor az ablaka alatt gyűlnek össze. Türi?
János nevetve vont vállat:
– Miért ne?
– Libák.
János összehúzta a szemöldökét.
– Fiatal leányok, – mondta nyugodtan. – Joguk van rá, hogy
túlbecsüljenek mindent, amit értéknek tartanak. Fiatal emberek ebben nem
is különböznek egymástól… és egyik fiatal lány olyan, mint a másik…
– Azt hiszi? Téved, – mondta nagyon gyorsan Ninette.
János egy udvarias, de kételkedő mozdulattal belenyugodott a dologba. A
Ninette karcsú nyaka megmozdult. Ninette ide-oda forgatta a fejét,
azután hirtelen egész arccal odafordult János felé:
– Magának, – mondta gyors és pattogó hangon, – módjában lesz meglátni,
hogy nem minden fiatal lány egyforma.
János meghökkenve nézett Hopfnerre. A Hopfner szeme most rámeredt. A
Hopfner szemében világossárga, szinte fénylő karika volt egy barnás mag
körül. Hideg kutyaszem, gondolta János. Ez a hideg kutyaszem most
nyugodt, konok, gőgös tekintettel rámeredt. Jánoson egy villamosáram
futott végig. Izgatott jókedve támadt. No végre. Csakhogy itt vagyunk.
No lássuk.
Nagyon lassú fejmozdulattal odafordult Hopfner felé. Hosszú szemöldöke
felett egy vonalnyit – csak egy vonalnyit – összeráncolódott a homloka.
Dióbarna meleg szemének a héjja is egy kissé – csak egy vonalnyira –
összehúzódott. Egész, szép arcáról, keményen formált, barna fejéről
csakúgy suhogott le a felsőbbséges, nyugodt kötekedés. Nagyon nyugodt,
nagyon hetyke magyar parasztlegény volt.
Lássuk csak. Meddig birod ezt? Mit akarsz ebből? Hosszú másodpercek
teltek el. A Ninette fehér arca előbb sápadt lett, azután kipirult.
Hopfner végre megmozdult. Csendesen megingatta a fejét, mintha igent
intene valami ki nem mondott kérdésre, a szájával kiszáradtan nyelt
néhányat, azután lesütötte a szemét. János várt egy kicsit, azután
odafordult Ninettehez.
– Hm, mondta udvariasan, – nem készülnek valahová kirándulásra?
Ninette előbb sóhajtott egyet, azután gyorsan peregve felelte:
– Nem. Utálom a kirándulásokat.
– Itt nagyon szép kirándulóhelyek vannak.
– Nem érdekelnek.
– Talán társaságban… a társaság azután…
– Utálom a társaságot.
János elmosolyodott.
– Hát mi érdekli, ha szabad kérdeznem?
Ninette odafordult hozzá:
– Maga nagyon jól tudja, – mondta gyorsan és hangosan bele az arcába, –
hogy engem mi érdekel.
János nem tudta megállni, hogy egy gyors, ijedt pillantást ne vessen
Hopfnerre. Hopfner lehajtott fejjel forgatta a kanalát a feketekávés
csészében. Jánosnak mégis elég volt.
– Maguk, – mondta, – ebéd után ugyis le szoktak feküdni. Én tehát
búcsúzom.
Mindnyájan fölálltak és mentek be a hotelbe. Ninette előre ment és
magával vitte Jánost.
– Délután mit csinál? – kérdezte tőle halkan, pattogva.
– Olvasok… később sétálok.
– Hat után?
– Hm… hat után…
– Én lemegyek a nyirfaerdőbe. A zöld padhoz. Lejön?
– Le.
A leány megállt, gyorsan kezet nyújtott neki, erősen, fiúsan
megszorította a kezét, kurtán bólintott Hopfnernek és az anyjának,
azután fölment a lépcsőn. Hopfner utána nézett, azután gőgös
fejbiccentéssel elbúcsúzott és elment. Az asszony utána fordult.
– Mit szólnak ehhez a nyirott majomhoz? – kérdezte jókedvü
fölháborodással.
– Nevezetes ember, – szólt Lippai elismerően.
János nem felelt. Elbúcsúzott és egyedül hagyta az asszonyt Lippaival.

II.
A hotel előtt szólt a zene és a terraszon megkezdődött a fürdővendégek
alkonyati sétája. János bement a fenyvesek közé, a széles útról letért
egy szűk hegyi ösvényre és lassan ereszkedett le a nyirfaerdő felé. A
nyirfaerdő kis lombos sziget volt a fenyőfák között, a közepén világos
zöldre festett pad állott. Jánosnak az úton még fanyar volt a szája ize,
de amikor a nyirfaerdő közelébe ért és a fák sűrűségéből kivillogott egy
női ruha fehérsége, akkor megmelegedett a szíve. Milyen szép, hogy az
embert itt egy fiatal leány várja. És milyen szép ez a fiatal leány.
– Jó napot kis Ninette, – mondta derülten.
Ninette gyors, fiús mozdulattal nyújtotta neki a kezét. János megfogta a
kezét; nem eresztette el: a két keze közé fogta.
– Hideg a keze, kis Ninette.
Leült melléje a padra. A leány nála hagyta fiús, hideg kezét.
– Nézzen rám, kis Ninette. Örül, hogy itt van?
A leány feléje fordította mély, nagy fekete szemét és nem felelt.
– Jó magának itt, én velem? – kérdezte János.
A leány a fejét forgatta. A nyaka megmozdult.
– Jó, – felelte gyorsan. Különben nem jöttem volna. Különben nem híttam
volna.
– Hm. Igaz.
János lassan eleresztette a leány kezét. Pár másodpercig hallgattak. A
leány karcsú nyaka megmozdult. A fejét ide-oda forgatta, az alsó ajka
egyszer-kétszer megmozdult; odafordult Jánoshoz és pattogva,
villámgyorsan kérdezte:
– Mondja, ki volt az az undok nő?
– Mi? – kérdezte János elhülve. – Ki? Miféle nő?
– Aki délben itt volt magánál.
János dühbe jött.
– Hja az, – mondta haragosan, – az az én legutóbbi barátnőm volt.
Ninette nem volt meglepetve.
– És mit akart? – kérdezte pattogva.
– Azt akarta, – felelte János kegyetlenül, – hogy ne szakítsak még vele.
De én elküldtem, mert soha tovább egy ilyen barátkozást nem folytatok…
legföljebb öt-hat hónapig.
Ninette bólintott.
– Igaza van, – mondta kurtán. – Minek is tenné?
János elhallgatott, és meghökkenve nézett rá. Mi ez? Tudja ez a leány,
hogy mit beszél? Ninettenek megint vonaglott a nyaka és tiszta metszésü
feje ide-oda forgott. Egyszerre odafordult Jánoshoz:
– Tudja maga, – kérdezte gyorsan, – hogy _azok_ odafent miért libák?
– Kik?
– Akiket maga úgy védett. A lányok. Az ostoba libák, akik olyan
elbüvölten gágognak maga körül.
– Nem tudom.
– Azért ostoba libák, mert erre nem mondanák, hogy igaza van.
– Úgy?
– Igen! És ha tudni akarja: még azért, mert elbűvölten gágognak maga
körül és mindegyik úgy tesz, mintha halálosan szerelmes volna magába, –
de próbálná csak azt mondani valamelyiknek, hogy bizonyítsa be a
szerelmét. Majd lenne: papa! mama! – ostoba, ijedt libagágogás.
Hangosan és haragosan beszélt. És most, amikor indulatban beszélt, nem
pattogtak a szavak olyan gyorsan az ajkáról. János elhülten hallgatott,
azután fejcsóválva mondta:
– Tudja kis Ninette, én jobban is szeretek fiatal lányokhoz nem is
intézni ilyen felszólításokat…
– Miért? Csak az igazit kell megkeresni. Nem olyan libát, mint azok ott.
Egész arccal János felé fordult. Fehér arca most kigyulladt; finom szája
felindultan, lihegve szítta be a levegőt; mély fekete szeme kitágultan,
sötéten sziporkázott. Jánosnak megdobbant a szíve.
– Tudja kislány, – mondta fanyar mosolygással – maga igazán nehézzé
teszi az embernek a hallgatást.
– Lehetetlenné akarom tenni.
Toppantott a lábával. Lakkcipőjének a talpa alatt csikorgott a kavics.
– Nem akarom, hogy hallgasson. Azt akarom, hogy beszéljen.
János dobogó szívvel hallgatott. A leány egy mozdulattal közelebb jutott
hozzá.
– Én tudom, mit beszélek, – mondta gyorsan. – Én tudom, mit teszek. Én
tudom, mit akarok.
János nem birt magával. Az egyik kezével megfogta a Ninette kezét, a
másik karjával magához hajlította a leány derekát.
– Tudod, hogy mit beszélsz? – suttogta felindultan. – Tudod, hogy mit
akarsz?
– Tudom.
János hátrahajlította a fejét és belenézett a szemébe.
– Szeretsz engem, kislány?
A lány nyugodtan felelte:
– Nagyon.
Ekkor közeledő beszélgetés zaja hallatszott. János eleresztette a lányt
és lassan felállott. A beszélgetés közeledett.
– Ide jönnek, – szólt János. – Ne lássanak együtt.
– Én nem bánom, – mondta dacosan a lány.
– Én igen.
Odalépett hozzá. Egészen mellette volt és újra megszédült a lány friss
és édes szagától.
– Mikor vagy egyedül? – kérdezte.
– Tizenegy után.
– De akkor…?
– Az anyám a másik szobában van. De ha egyszer jó éjszakát kívántunk
egymásnak, reggelig egyik se törődik a másikkal.
– Tizenegy után… várlak.
Ninette bólintott.
– Eljössz?
– El.
János megszorította a lány kezét. A lány visszaadta a szorítást, azután
megfordult és eltünt a fák között. János lassan indult az ellenkező
irányba.
Este, a vacsoránál Lippai a tányérja fölött odaszólt Jánosnak:
– Igaz, hát mennyire vagytok a kis démonnal?
– Miféle kis démonnal? – kérdezte idegenkedve János.
– Mifélével? Ninette-tel. Egyébként: minek a kérdezősködés. Ha megnézem
őt és megnézlek téged, az arcok többet mondanak, mint amit a szájak
tudnának… Na, mi a baj?… Hát azt hiszed, nem tudta délután az egész