Don Juan három éjszakája: Regény - 2

fürdő, hogy találkoztok. És azt hiszed, kételkedett benne valaki, hogy
legalább is újabb találkozásban állapodtok meg. Én csak azt az egyet
szeretném megtudni, mit tud ez a Hopfner. Ül ott, mint egy gutaütött
kőszobor… egy fölszarvazott vőlegény, ez még a budapesti jó társaságban
is ritkaság, és…
– És én azt szeretném, – mondta halk ingerültséggel János, – ha szíves
volnál más hangon beszélni… akármilyen dolgomról. Az én számomra
elviselhetetlen ez a budapesti hang.
– Miféle budapesti hang?
– Ha akarod: ez az irodalmi hang, ez a színházi hang, ez a művész-hang,
amely nem ismer asszonyi titkot és nem ismer férfi-szemérmet. Én nem
hívom meg a nyilvánosságot az életem legprivátabb eseményeihez tanúnak,
és arra az orra, amely bele akarja magát dugni ezekbe az eseményekbe,
még mindig hatalmasan ráütök.
– Pardon, pardon, – felelte Lippai mosolyogva, – én csakugyan még mindig
elfelejtem, hogy te voltaképpen még mindig tiszteletbeli szolgabíró
vagy.
– Remélem, az is maradhatok.
Hallgattak, azután másról beszélgettek. Az étterem lassan kiürült. János
nem mutatott hajlandóságot rá, hogy fölálljon. Kényelmesen
elhelyezkedett a székén; mintegy mélyen beleült; a lábát messzire
elnyujtotta és szivarozva nézegetett maga elé. A cigány a terem másik
végén már abbahagyta volna a játékot. Minthogy azonban János nem
mozdult, a primás tovább játszott és izgatottan horgászott a János
tekintetére. Végre sikerült elcsípnie egy pillantását; a primás ekkor
egy kérdő, kérő, alázatos és szuggeráló meghajlásba merült a vonójával.
János bólintott. A primás ekkor villámgyorsan megfordult, a banda felét
elküldte, a banda másik fele pedig a pincérek lázas segédkezése mellett
átköltözött a terem innenső oldalára.
Lippai gúnyos jóindulattal nézte ezt a lázas tevékenységet. A cigányok
halkan játszani kezdtek. János ránézett Lippaira.
– Mért nem szólsz? – kérdezte derülten.
Lippai vállat vont.
– Tudod mit, – mondta János, – akkor fölszólítlak, hogy teljesítsd a
szerződésünk szerint való legfontosabb kötelezettségedet.
– A legfontosabbat?
– A legfontosabbat. Az, hogy az ügyeimet intézed, helyettem tárgyalsz és
a nevemben megállapodol, az másodrangú fontosságú. A legfontosabb:
időről-időre nekem gorombaságokat mondasz.
– Ha nagy sikereid vannak.
– Ha nagyon is bugyborékol bennem a jókedv. Most bugyborékol… Légy olyan
szíves. Egy-kettő. Egészen kíméletlen dolgokat. Hogy pojácává ne váljak.
Nem akarod? Majd én elkezdem. „Ez voltaképpen még mindig írnok a
megyeházán. Nem is megyei úr. Segédjegyző. Soha ebből igazi művész nem
lesz. Belészorúlt a világ egyik legszebb hangja, de a lélek az sohase
lesz egy művész lelke. Ha jókedve van, huzatja magának a cigánnyal.
Paraszt…
Lippai mosolygott.
– Hát nagyon tévedsz, – mondta csendesen. – Én igenis mindjárt
kellemetlenkedem neked, de éppen az ellenkezőjét fogom mindennek
mondani.
– No. Mit? Hogy?
– Te mindent megteszel arra, hogy fönntartsd azt az illuziót, hogy te
privát ember vagy, úr vagy, gentleman vagy. Te elutasítod magadtól a
művészhangot, te kerülöd a művész-társaságot, te ideinted a cigányt és
ostobánál ostobább nótákat huzatsz a füledbe.
– No, és?
– Te többet is tettél: a két predikátumod közül kiválasztottad az
egyiket és ahelyett, hogy altorjai és aradi Altorjay Jánosnak neveznéd
magadat, nevezed magadat Aradi Jánosnak.
– Úgy van. És nekem Aradi Jánoshoz…
– Semmi közöd nincs. Annak a véletlennek, hogy a világ egyik legszebb
hangja számára toknak a teremtés téged választott ki, a hasznát
kiélvezed…
– Ostoba volnék, ha nem tenném.
– Úgy van. Kiélvezed… de mihelyt annyi pénzt összeénekeltél, hogy
három-négyezer hold földet vásárolhass, rögtön abbahagyod az egészet,
mégy haza gazdálkodni, megválasztatod magad képviselőnek.
– Igen. Magyarországon, ha az ember grófnak nem születik, legyen
képviselő. Az majdnem annyi, mintha gróf lenne.
– Addig is úr vagy, gentleman vagy, zárkózott, privát ember vagy…
– Az vagyok.
– Hát: nem vagy az.
– Nem-e?
– Nem hát… Te nagyon csinos legény vagy… De mit gondolsz: amikor ezek
között a részeg tyúkok között délelőttönkint mint egy nagytarajú kakas
végigmégy, kinek szólnak a kótyagos sóhajtozásaik: Altorjay Jánosnak
vagy Aradi Jánosnak?
– Aradi Jánosnak.
– No?
– Mit no! A színész, a művész, az író, a politikus, minden nyilvánosság
előtt szereplő ember mellesleg társadalmi luxus-cikk. Köztárgy.
Mindenkinek joga van rá. Köztárgy. Érzelmi hordár. Rajongási közszolga.
Unatkozó nők érzelmi hordárja és kezdő kislányok rajongási gyakorlótere.
Ez így van. Én ezt az állapotot tudmásul veszem, az előnyeit magamtól –
nem vagyok szamár, – el nem utasítom. De mi közöm nekem az Aradi János
olcsó sikereihez!
A Lippai halvány arca kivörösödött.
– Mi közöd hozzá? – kérdezte hangosan. Az a közöd hozzá, hogy te már
csak kacérkodol azzal, hogy nem vagy az ünnepelt énekes, hanem te vagy a
tiszteletbeli szolgabíró, aki véletlenül énekel. Szerep lett ez is. Más
komédiások nappal más érdekes szerepet játszanak. Te ezt. De te is csak
komédiás vagy, mint a többi.
János meghökkenve nézett rá.
– Te, – mondta elkedvetlenedve, – te komolyan dühös vagy. Te már nem
pedagógiai szempontból mondasz nekem rosszakat.
Lippai bágyadtan elmosolyodott. Hallgattak egy ideig.
– Egyébként, – mondta János – azt hiszem, nincs igazad. Én nem vagyok
művész. Én sohase fogok büvölögni és bájologni, hajladozni és énemet
szivet döglesztően csavargatni. Én nem fogom soha megkérdezni, „milyen
voltam“ és „mit szólsz ma hozzám“, és sohase fogom várni, hogy mindenki
hálás legyen azért, hogy én a világon vagyok, és sohase hiszem el, hogy
nekem jogom van hangosabbnak, gyávábbnak, neveletlenebbnek,
szószegőbbnek, szabadosabbnak, erkölcstelenebbnek lenni, mint más
embernek.
Lippai hallgatni akart. De azután felforrott bosszankodással csóválta
meg a fejét és felindultan nézett szembe Jánossal.
– Hát ha szabad kérdeznem, – mondta élesen – mi jogon dobsz akkor te ki
nőket és mi jogon szédítesz hármat-négyet egyszerre és mi jogon…
Nem folytatta. Egy heves és gúnyos mozdulatot tett a fejével és a
kezével egyszerre. János csendesen felelte:
– Nőket azon a jogon dobok ki, hogy akiket kidobok könnyü jószágok és
nem árt nekik a kidobás. Én három-négy nővel azon a jogon foglalkozom,
hogy amikor közigazgatási gyakornok voltam otthon, akkor is
hárommal-néggyel foglalkoztam egyszerre. Mert nem tudok nélküle élni,
mert tizenötéves korom óta nem kerültem olyan helyre, ahol az első
dolgom ne lett volna körülnézni: van-e itt nő.
– Don Juan tragikus szomjusága a nő után.
János vonogatta a vállát. Lippai gúnyosan folytatta:
– Most Don Juant tanulod. Tehát Don Juant játszod. Elvirát éppen
kidobtad. Az öreg Cavallart – a komturt – te ölted meg. És Annát, –
Anninát, – Ninettát – éppen ma készülsz a vőlegényétől elrabolni.
János megütközve nézett a Lippai gúnyos arcába. Gondolkozott, azután
fanyarul mondta:
– Don Juant én a színpadon se játszom kedvvel. A színpadi Don Juan
nevetséges és ostoba fickó. Paprikajancsi. Házasságszédelgő. Aki
mindenkinek házasságot igér, az nem csábít, hanem csal. Én a legenda Don
Juanját szeretem…
– Aki is?
– Aki is olyan tökéletesen meghódítja azokat a nőket, akiket szeret,
hogy azok életre és halálra kiszolgáltatják neki magukat. Hogy boldogan
ajándékozzák oda magukat, mert semmi más akaratuk és vágyuk nincs többé,
csak az, hogy magukat odaadhassák. Akármi jön is később.
– Úgy? – kérdezte sápadtan és a foga között Lippai. És ha szabad
kérdeznem, miért tudod te ilyen szenzációsan hipnotizálni a kis Ninettát
és miért nem tudom én?
János rábámult Lippaira.
– Te? – kérdezte csodálkozva. Hát te… hát neked…
Lippai elvörösödött.
– Én? – felelte gyorsan, – nekem nem. Nekem mindegy. Csak tedd boldoggá
azzal, hogy feláldozhatja magát. Akár te vagy az első, akár más. De azt
tudnod kellene, hogy akinek ez a sikere van, az nem az ember, hanem a
komédiás.
János elgondolkozva nézett Lippaira.
– Én azt hiszem, – mondta halkan – hogy te voltaképpen gyülölsz engem.
– Ugyan kérlek. Ha az őszinteséget így fogadod…
János legyintett. Hátrafordult, közelebb intette a primást. A primás a
füléhez hajolt. János halkan fütyült.
Az alispán kalapomhoz rózsát tett,
Most is ott van hogyha még el nem veszett.
Rózsa mellett, rózsa mellett szép a piros tulipán.
Piros borral, piros borral itatott az alispán.
A primás elragadtatva húzta a János fülébe. János néha-néha az ajkához
emelte a poharát. Lippai egy ideig nézte, hogy mulat János, azután
felkelt és kiment. János régi nótákat huzatott, szomorúakat és vígakat,
féltizenegykor azután felállott és felment a szobájába.

III.
János idegesen járkált két szobájában ide-oda. A hálószobájában végül
lecsavarta a villamos lámpákat, hogy a szoba egészen sötét legyen. A
másik szobában megállt és körülnézett. Egy másodpercig arra gondolt,
hogy ezt a szobát fel kellene díszíteni; virágot kellene hozni;
édességeket; valami édes italt. Azután bosszankodva és szégyenkezve
kergette el ezt a gondolatot. Az asszonyvárás izetlen rutinja ide nem
való.
Az erkélyajtóhoz ment és szélesen kinyitotta mind a két szárnyát.
Kivülről bejött a nagy hegyek nyári éjszakájának éles, fűszeres
lehellete. János kilépett az erkélyre. Lent, az erkély alatt fenyőbokrok
sötétlettek, a fenyőbokrokon túl egy ember ment be az erdőbe. Messzebb a
hegy magasodott fel az ég felé, a csúcsok felett mozdulatlanul pihent a
sötétkék égbolt. János hosszú, remegő lélekzetet vett. Ingerülten
nyujtózkodott; szomjasan szítta be újra meg újra a fenyveserdők éjszakai
szagát. Az orra, a szája, a szive lassan megtelt egy vad ünnep fanyar
édességének az izével.
Visszament a szobába és várt. Kint tizenegy órát ütött az igazgatói
épület nagy órája. János – inkább a szivével, mint a fülével – könnyü
lépteket hallott a folyosón. Felugrott és az ajtóhoz ment. Az ajtó
felnyílott és belépett a szobába Ninette.
János egy halk és gyors kézmozdulattal bezárta mögötte az ajtót, azután
elébe lépett, megfogta a kezét és beljebb vezette a szobába. Ninette
nyugodtan vezettette magát. A lábán aranycsipkés vörös papucs volt. A
testén könnyüszövetü pongyola: kivágott nyaku és bő ujju kimonó. Fekete
haja laza, asszonyos kontyba volt csavarva. Fehér arca nagyon nyugodt
volt, mozdulatlan, összezárt ajku. Tágra nyílt, sötét szeme mélyen és
komoran lángolt.
János fogta a kezét és belenézett a szemébe. Nagy felindulás borzongott
végig rajta. A leány hideg kezét lassan felemelte, a két kezébe fogta és
kétszer, háromszor, négyszer lassan megcsókolta.
– Hideg a kezed, kislány, – mondta fuldokló, mély hangon. –
Megmelegítem.
A lány átengedte a kezét a csókjainak. Mozdulatlanul állott és sötét,
nagy szemmel nézett rá. Jánost zavarta ez a mozdulatlanság. Szinte fájt
neki.
– Kis Ninette, – mondta könyörögve, – jó itt neked?
A lány szótlanul bólintott. János a mellére szorította két kezébe fogott
kezét.
– Mondd, hogy nagyon jó, – suttogta lázasan. – Azt kell mondanod, hogy
szeretsz. Azt kell mondanod, hogy boldog vagy. Azt kell mondanod, hogy…
Elakadt a szava. Türelmetlenül vonta magához közelebb a lányt és egyik
kezével óvatosan megsímogatta a haját.
– Milyen szép a hajad. Milyen dús. Milyen puha. Milyen jószagu. – Azt
kell nekem mondanod… nem tudsz nekem semmit se mondani?
– Boldog vagyok, – mondta halkan és engedelmesen Ninette.
– Szeretsz?
– Nagyon.
János az egyik karjával átkarolta; a másik kezével megfogta az állát és
maga felé emelte a száját. Lassan magához ölelte, azután haragos vággyal
lehajolt a szájára. A Ninette teste engedelmesen követte a karja
szorítását. A szája engedelmesen adta át magát a János forró szájának.
Egy hosszú csók jött; János mohón és ijedten akart mámort színi ebből a
csókból; kétségbeesetten tapasztotta rá forró száját a Ninette tiszta és
fanyar szájára, de a csók közben kétségbeesetten érezte, hogy hidegség
és kiábrándulás hűti le a vérét. Mi ez? Miért van ez? Honnan jön ez? A
Ninette mély szeme nyugodt és hüséges, csak egy kissé komor pillantással
nézett fel rá. Miért ilyen nyugodt ennek a leánynak a tekintete? Miért
ül benne most is elszánt komorság? János még egy másodpercig a karjában
tartotta a Ninette karcsu testét, azután lehülten és szégyenkezve
elbocsátotta.
– Oh, – mondta magában fogcsikorgatva és szégyenkezve – hisz ez egy
gyerek. Fejletlen gyerek. Tacskó. Gyereklány.
Ninette zavarodottan állott meg rosszindulatu tekintete előtt. Nem
tudta, mi történt. Ijedt és tehetetlen kifejezés jelent meg az arcán.
Fehér arca sötétvörösre pirult. János bosszúsan nézte karcsú, fiús
testét; asszonyosan diszített fejét; kivágott pongyoláját. Ninette
gyerekesen eltorzult szájjal, könyörögve és hebegve kérdezte:
– Mi… mi az?
János nem felelt. Rosszindulatu tekintetének a súlya alatt Ninette egyre
inkább összeomlott. Karcsu teste megroppant, a szeme ijedt lett és a
szája fájdalmas. János megsajnálta. Közelebb lépett hozzá.
– El akar küldeni? – kérdezte egyszerre Ninette suttogva.
– Nem, nem, dehogy, – felelte János gyöngéden, felsőbbségesen,
vigasztalóan.
– Nem szeret engem? – kérdezte a lány gyorsan, pattogva.
– De… de igen… szeretlek.
– Én magát nagyon szeretem. Azért jöttem ide.
Felnézett Jánosra. Ujra kiegyenesedett. A két kezét megmozdította, a
fejét felkapta és hangosan így szólt:
– Itt vagyok.
János elmosolyodott. A Ninette két karjának a megmozdulása olyan volt,
mint mikor a bábszínházban tárja ki egy bábu a karját. A hangja a
legrosszabb fajtáju hősnő-pátosz volt. János mosolyogva nézett rá.
Ninette folytatta:
– A magáé akarok lenni. Ezen a mámoros nyári éjszakán magának akarom
ajándékozni magamat…
Jánosnak harcolnia kellett magával, hogy ne nevessen. Hol olvashatta ezt
ez a lány? Milyen izetlen színpadon láthatta? Lehajtotta a fejét és
közelebb hajolt Ninette-hez.
– Itt vagyok, – mondta Ninette.
János felé nyújtotta az ajkát. János elfogadta fanyar és ügyetlen
csókját, de mosolygott azon az igyekezeten, amellyel vágyat és odaadást
akart játszani. – Te kedves bábu, te ügyetlen csacsi kisleány, te komor,
elszánt, szédült gyerek te. – A karjában tartotta még néhány másodpercig
a Ninette karcsu testét, azután érezte, hogy nem szabad tovább a
karjában tartania. Megcsókolta a Ninette homlokát, azután egy gyöngéd
mozdulattal leültette a leányt egy karosszékbe.
Szédülve kergette el magától a leány szépségének a varázsát. Oh Istenem,
ez szerelmes asszonyt játszott; – még csak nem is leány. Gyerek.
Felindultan rázta meg a fejét, hogy minden más gondolatot, minden vágyat
elkergessen magától. Hogy lehetett így csalódni? Hogy engedhette magát
így megcsalni? Felindultan járt-kelt a szobában, azután kilépett az
erkélyre. Itt jó hűvös van. Bent a szobájában ott van egy ragyogó
szépségü nő, aki most aggódó szemmel kiséri minden mozdulatát, és akire
most nem fog többé úgy nézni, mintha nő volna.
Elgondolkozva nézett bele a sötét, szép éjszakába és egyszerre úgy
tetszett, mintha fény villant volna fel előtte. Ennek a leánynak az
egész féktelenségét az magyarázza meg, hogy arról a szerelmes
vágyódásról, amelyet játszik, éppen sejtelme sincs. Gyerek. És ezért
olyan bátor, ezért olyan hangos, ezért olyan szájas. És a hangossága és
a szájassága mögött egy gyereknek az ijedtsége és a zavara van. És ez a
leány, amikor a leghangosabb, akkor éppen ijedt zavarban van. Zavarban
van, ezért vonogatja a vállát és ezért mozdul meg egy kétségbeesett
mozdulattal a nyaka, mielőtt megszólalna. Ijedt, zavarodott, elvadult
gyerek. De honnan van ez a komorság a tekintetében? És miért vadult így
el?
János vissza akart fordulni a szobába. Fordulás közben megállott. Lent,
a bokrok mögött áll valaki. Ki az? Ugyanaz az ember, aki már az előbb is
a bokroktól az erdőbe ment. Ugyanaz az ember; se most nem más, se az
előbb nem volt más – milyen jó, ha az embernek ilyen éles szeme van –
nem más, mint Hopfner Olivér. Jánost derüs, nagy jókedvre hangolta ez a
felfedezés. Lám, egy ilyen intellektuális bivaly milyen éles szimatu egy
vőlegény. Hát nem itt jár éjnek éjszakáján az ember ablaka alatt? Vajjon
mit akar? Vajjon hogy képzeli ez azt, ami idebent történik? Vajjon mikor
akart közbelépni? No, most elvárhat itt egy kicsit.
János visszament a szobába. Ninette komor tekintettel várakozott rá. Meg
fogom én szelidíteni ezt a te komor tekintetedet, – mondta magában
János. Odament Ninettehez és ráült a széles karosszék oldalára.
– Ide figyelj, kislány, – mondta neki derülten. – Akarod, hogy én
szeresselek?
– Akarom, – felelte komoran Ninette.
– Akkor most szépen, őszintén, – de egészen őszintén – felelsz nekem
minden kérdésemre. Akarod? Fogsz?
Ninette vonogatta a vállát.
– Kislány, – mondta János – ez a feltétel. Különben nem vagyunk barátok.
Őszintén felelni mindenre. Igen?
– Igen.
János derülten lógatta a lábát és elgondolkozott. Azután megfogta a
leány finom állát és maga felé fordította a fejét.
– Mondd meg mindenekelőtt, kis Ninette, miért jegyezted te el magadat
ezzel a Hopfner úrral.
Ninette komoran és dacosan vonogatta a vállát.
– Őszintén! – intette meg János. – Becsületesen, nyiltan, őszintén.
Tehát. Miért?
A leány dacosan vonogatta a vállát, azután kifakadt.
– Mert úgy akartam, – felelte gyorsan és pattogva.
– Úgy? – mondta János szigorúan. – Akkor mindjárt el is mehetsz. Akkor
vége a barátságnak. Vagy felelsz őszintén, vagy alászolgája.
A Ninette szeme könnyes lett. A szája keserüen vonaglott. János
megsimogatta az arcát.
– No kislány, – mondta gyöngéden – hát felelj szépen, őszintén, ahogy
illik. Miért jegyezted el magadat Hopfner úrral?
Ninette könnyes, hűséges szemmel, meghatva és engedelmesen felelte:
– Hogy az anyámat bosszantsam.
Jánosnak nagy kedve lett volna nevetni, de tudta, hogy most már nem
szabad nevetni. Egy konok és elvadult gyereklélek kezd itt kinyílni.
– Csak azért? Semmi másért?
– Csak azért. Semmi másért.
János elgondolkozott azon, miért örül úgy a Ninette feleleteinek. Azután
egyszerre megértette. Azért, mert Ninette nem beszél a gyors, kihivó,
pattogó harci hangján. Szeliden, csendes kislányhangon beszél.
– Úgy? Hát akkor azt mondd meg kedves kislány, miért akarod bosszantani
az anyádat.
Ninette komor és sötéten lángoló tekintetet vetett Jánosra, és megrázta
a vállát és a fejét. Most mindjárt fellázad. Most mindjárt kitör.
– Mondd kis Ninette, – kérdezte János gyöngéden – általában: nagyon
gyülölöd az embereket?
A leánynak kitágult a szeme.
– Minden ember gazember, – mondta mély meggyőződéssel.
– Honnan tudod?
Ninette meglepetve nézett rá és a gyors kérdésre nem tudott válaszolni.
A nyaka megmozdult és a fejét zavarodottan forgatta ide-oda.
– Rólam például, – kérdezte János nyugodtan – honnan tudod, hogy
gazember vagyok?
Ninette ide-oda forgatta a fejét.
– Mert lehet, hogy az vagyok, – folytatta János – de szeretném tudni,
hogy te honnan tudod?
Ninette dacosan és zavarodottan forgatta a fejét.
– Szóval minden ember gazember? – kérdezte János még egyszer derülten.
– Az, – felelte Ninette kétségbeesve.
– No jó, – mondta János – akkor most egy másik kérdésre fogsz nekem
felelni.
Lehajolt hozzá és halkan, de nyomatékosan kérdezte:
– Hány éves vagy te voltaképpen Ninette?
Ninette vörösre pirult.
– Tizennyolc, – felelte gyorsan és pattogva.
János még jobban lehajolt hozzá.
– Nem igaz, – mondta derülten.
– De igaz.
– Nem igaz. Kis Ninette… hidd el… neked sokkal jobban is áll még, ha
fiatalabb vagy. Te tizenhétévesnek sokkal szebb vagy, mint
tizennyolcévesnek. Arról nem is beszélve, hogy igazat kell mondani. –
Hát hány is vagy?
Ninette lehajtotta a fejét és szégyenkezve mondta:
– Tizenhét.
– Tizenhét? Nézzük csak: _vagy_ már tizenhét?
– Leszek.
– Mikor?
– Jövő májusban, – suttogta Ninette megtörten.
János nevetve emelte égnek a szemét. Jövő májusban lesz tizenhét. És ezt
nézte ő érett nőnek. És ez tudta őt megcsalni. De hogy tudhatta? Mi
sugalta neki a sötéten vágyódó, hazug tekinteteit, azt a vad és keserü
elszántságot, amellyel odaadást játszott, az egész asszonyi dühöt,
amellyel hódítani akart és amellyel magát felkínálta?
János leugrott a karosszék oldaláról, széket vett és odaült Ninette elé.
– Felelj nekem most arra kislány, – mondta gyöngéden – felelj nekem
arra… mert igaz, hogy minden ember gazember és én is az vagyok… de ha
azt akarod, hogy hm… hozzám tartozz, akkor mindent tudnom kell rólad…
felelj nekem arra… miért akarod boszantani az anyádat?
– Mert akarom, – felelte dacosan és pattogva Ninette.
– Akkor hát –.
János készült felállni. Ninette panaszosan és elkinzottan nézett fel rá.
János újra leült.
– Nem, – mondta – nem akarom, hogy elmenj. De nagyon szépen kérlek rá,
mondd meg nekem: miért… Várj csak: sokat veszekszetek az anyáddal?
– Most már nem.
– Miért?
– Mert most már úgyis tudja, hogy azt teszem, amit akarok.
– Úgy? És azelőtt?
– Azelőtt sokat.
– Például miért?
– Mert… mert ő azt akarta, hogy én még mindig kis gyerek legyek.
– Úgy? Pedig te már nagy leány voltál.
Ninette gyanakodva nézett Jánosra és kételkedve felelte:
– Az.
– Úgy. És még miért?
– Sok egyébért.
– Úgy. Mondd csak Ninette, nem szereted te az anyádat? – Felelj
őszintén.
Megfogta a Ninette kezét. Ninette vonaglott, a kezét ki akarta
szabadítani, a fejét elforgatta a János tekintete elől.
– Kis Ninette, mondd meg nekem őszintén.
A János hangja gyöngéd volt és meleg. A Ninette szemébe könnyek gyűltek,
az álla remegett, a tekintetét még egyszer-kétszer el akarta fordítani,
de amikor Jánosnak sikerült a szemébe néznie, egyszerre kifakadt:
– Gyűlölöm.
– Miért?
– Mert az apámat nem szerette.
– Honnan tudod?
– Apa mondta.
– Neked?
– Nekem. Megölelt és rámhajtotta a fejét és sírva mondta: látod
csillagvirág, – mindig csillagvirágnak nevezett – látod csillagvirág:
nem szeret. Hogy kell rá vigyáznom! Hogy kell őriznem. Te is vigyázz rá,
csillagvirág.
János megrendülten hallgatott. Látta az öreg énekest, akit egész
életében elkényeztetett a szerelem és aki öregségére boldogtalan
jobbágya lesz egy késői szerelemnek, egy alacsony nőnek. A nő
türelmetlenül jár-kel a hűség ketrecében és az öreg cukorral és ostorral
próbálja tőle azt megszerezni, amit azelőtt boldog ajándékképpen a lába
elé raktak. És a keserüség legemésztőbb perceiben az amúgy is
megzavarodó elme elveszít minden korlátot és az öreg ember kétségbeesése
felzokogva kezd panaszkodni az egyetlen nőnek, aki még imádja, az
egyetlen emberi lénynek, aki egészen az övé: a tíz éves leányának.
Ninette várakozó, könnyes szemmel nézett Jánosra. János szavakat
keresett:
– Nagyon szeretted az apádat, kis Ninette? – kérdezte végre gyöngéden.
– Nagyon.
– Jó ember volt… téged imádott?
– Igen.
– No látod…
No látod, nem minden ember gazember, – akarta János mondani. De a mondat
második részét elharapta. – Nem ezt kell mondani, mással kell
megpróbálkozni.
– Kis Ninette, – mondta komolyan – a te apád nagyon kiváló ember volt.
Nagy énekes; tökéletes művész; zenéhez senki nála jobban nem értett.
Büszkének kell rá lenned és mindig nagy szeretettel kell rá gondolnod.
De… hiszen te okos leány vagy… próbáld azt megérteni, vagy ha nem tudod
megérteni, hidd el nekem, hogy abból többnyire baj lesz, ha idősebb
ember fiatal nőt vesz el. Nem szabad az anyádat nagyon szigorúan
megítélned; az ő neveltetése olyan volt és ő olyan körből került ki,
hogy meg se tudhatta magát értetni… nem tudott az új viszonyokba
beleilleszkedni. Nem szabad azt mondanod, hogy gyü…
– Gyűlölöm.
Ninette eddig figyelmesen hallgatta a János szavait, de most kifakadt.
Összehúzott homlokkal és szikrázó szemmel mondta újra:
– Gyűlölöm.
– Nézd csak kis Ninette…
– Erről ne is beszéljen nekem. Gyűlölöm.
János türelmesen mondta:
– Nézd kis Ninette… nem szabad olyan szigorúan ítélkezni… vannak az
életben különös helyzetek… látod, te is a Hopfner úr menyasszonya vagy…
ugye az vagy és lám mégis –.
Ninette meghökkenve nézett Jánosra és nagy zavarban hebegte:
– Az… egészen… más.
– Miért egészen más? – kérdezte János óvatosan.
Ninettenek vacogott a foga. Az egész teste remegett, a fejét lázasan
forgatta ide-oda.
– Miért? – kérdezte János szeliden.
Ninette ekkor felemelte hozzá kétségbeesett, könnyes szemét és
reszketve, csüggedten, a szivéből lassan felszakadozva mondta:
– Mert én… úgyis… nemsokára… meghalok.
– Miii?
– Mert én meghalok.
– Miért halnál te meg, ha szabad kérdeznem?
Ninette a szája elé kapta a kezét, hogy visszafojtsa a kitörő sírását.
De már későn volt. A száján kifakadt a sírás és Ninette eltorzult
szájjal, kétségbeesve zokogta:
– Mert én örököltem az apám betegségét.
– Oh te…
János nem folytatta. Megfogta a Ninette kezét. Azután megint odaült
melléje a karosszékre, a haját simogatta, csitította, vígasztalta és
dédelgette. Ninette odahajtotta hozzá a fejét és keservesen,
felszabadultan, hosszan zokogott. János engedte, hadd sírja ki magát.
– No kicsikém. No kis Ninette. No kedves kislány…
Ninette még szepegve és lihegve bújt oda Jánoshoz, de a könnyei lassan
elfogytak. János várt még egy kicsit, azután megsimogatta a fejét,
azután gyöngéden megfogta az állát.
– Nézz fel rám Ninette. – Te komolyan azt hiszed, hogy örökölted az apád
betegségét?
– Én tudom…
– Honnan tudod?
– Tudom.
Ninette könnytől ázott arca megint dacos lett.
– Kislány, – mondta János figyelmeztetően, – légy őszinte. Honnan tudod?
Mondta valaki?
Ninette igent intett.
– Ki mondta?
– Az anyám.
János bosszankodva ugrott le a karosszék karfájáról.
– Mikor mondta? Hogyan mondta? – kérdezte dühösen.
– Tizenegy éves koromban. Összevesztünk.
– Hát ide figyelj Ninette. Amit az anyád mondott, az nem igaz.
Egyszerüen nem igaz. Ostobaság. Szamárság. Hazugság.
Ninette szomorú mosolygással rázta meg a fejét.
– Nem hiszed?
– Nem, – felelte Ninette csendesen.
– Nem hiszel nekem?
– Nem. Csak meg akar vigasztalni.
– Ejnye, a teremtésit… Mondd, Ninette, tudod te azt, hogy voltaképpen mi
volt az apád betegsége?
– Tudom.
– Mi?
Ninette elsápadt. Mintha valami halottidéző szörnyüséget ejtene ki,
remegve és habozva mondta:
– Szklerózis.
– Úgy van. Ezt akkor hallottad?
– Igen.
– De azt sohase hallottad, hogy ezt nem lehet örökölni? Ezt idővel
minden ember megkapja kisebb-nagyobb mértékben, de nem azért, mintha
örökölné, hanem mert vele jár az öregséggel. Ez nem is annyira betegség,
ez maga az öregség.
Ninette kételkedő arccal hallgatta Jánost, azután megrázta a fejét.
János káromkodott.
– Ejnye a teremtésit… hát kérdezősködtél-e legalább valakitől!
– Nem…
– Hát mért nem nézted meg valahol? Tudom is én: a lekszikonban.
Ninette bágyadtan elmosolyodott.
– Én azt hiszem, – mondta János, – hogy te nem hiszel nekem.
Ninette szomorúan mosolygott.
– Hát ha nyomtatásban megmutatom neked, elhiszed?
Ninette vonogatta a vállát. Nem hitte, hogy ezt nyomtatásban meg lehet
mutatni. János dühbe jött. A villamos-csengőhöz ment és hosszan, dühösen
megnyomta. Várt, azután újra mérgesen harangozott. A folyosón végül
izgatott futás zaja hallatszott.
– Eredj be a másik szobába, – mondta János.
Ninette felkelt és bement a másik szobába. Az ajtón kopogtattak. A
szobapincér nyitott be.
– Ide figyeljen, – mondta neki János. – Az igazgatói irodában van egy